A napnyugati királylány

Uralkodók gyermekei hamar végeznek az illúziókkal. Pár évesek, s már tudomásul kell venniük: sakktáblafigurák, akikkel a nép érdekében lépnek. Persze mindez csak a múltra vonatkozik, hogy századunkban az új nemzedék végzett a vazallusi „legfőbb hűbérúr”-törvénnyel, azt a királyi családok magánügyeivel bőven foglalkozó sajtó igazolja.

A középkor árnyai és utca mocska mögött valami illethetetlen sejlett át: a pontos meghatározás, kitől mit követel hazája államszerkezete. A magánélet lehetőségeinek kiszabásában rend volt, abszolút rend, közben a közvilágítást még sokáig nem ismerő, vad területeken gyilkoltak, raboltak, szórakoztató útszéli mozinak ott volt a kijelölt kivégzőhely, soha annyi részletekre is kiterjedő megkötöttség nem nyűgözte a járvány, zavaros célú és indíttatású hadjáratok, nagyurak önkényeskedése miatt nyúzott emberiséget. A kereszténység a legjobb időben jelezte, milyen helytelen az embernek a világban keresnie boldogságát, nyugalom és biztonság csak a mennyekben lakott. A tekintély tiszteletét egyébként minden vallás előírta, ezért nem tehette volna meg se a bajor király lánya, se a magyar nép fejedelmének fia, hogy tiltakozzék a család döntése ellen.

Vajk-István, Géza fia teszi hát, amit a fejedelem rendel, s a bajor Gizella sem ellenkezhet a módosított pálya tudomásulvételekor: királyné lesz, nem apáca. Esztergomban csakúgy tudják, mint Regensburgban, egy tartós megnemtámadási szerződésben két fiatal, eleven test egyesülése milyen biztonságos pecsét az okiraton. Az érdekeltek meghökkenése nem haladja meg a természetes reakciót, Vajk-István, mióta él, azt hallotta, visszafelé nem lehet űzni a csodaszarvast, csak úgy fogadja el hazánkat végleges lakhelyünknek Európa, ha mi is vállaljuk szokásaival és a mienktől különböző jogrendjével s hitével együtt: a bajor királylány érrendszerébe meg beépült a döntések elfogadásának természetessége, persze mindkettő meghökkent szülei választásán. Magyar fülnek a szó: bajor, kínos történelmi epizódok tragikus emléke; a bajor fül meg elborzad: szövetség a szörnyetegekkel, akik rosszabbak voltak a kalandozások idején, mint rokonuk, a Niebelungokat meghasonlásig nyugtalanító Attila király? Csakhogy a történelemben nem számíthatnak érzelmek, abban nincsenek, csak helyzetek. Henrik lányának és a magyar fejedelem fiának házassága nem akármilyen helyzet volt: a magyar föld és a még nagyjából konglomerátum Európa kicserélték jegygyűrűiket.

A mi népünk egy napnyugati királylány és egy királyi vőlegény életének egyesülését voltaképpen csak Sissi-szinten ismeri. Szándékosan nem említem az immár világhírű operát, az István, a király-t, mert az több oktávval magasabban énekelt a magyar múlt kérdéseiről. Hogy Wittelsbach Erzsébet násza Ferenc Józseffel akkora izgalmat és érdeklődést keltett, az elsősorban a felejthetetlen színésznőnek, Romy Schneidernek volt köszönhető, s ez nagy veszteségünk, mert a magyar történelem tele van napnyugati királylányokkal, akik mind fordítottak egyet a nemzeti lét kerekén, de senki olyan döntően, mint a bajor Gizella, akinek nehezebb lehetett vállalnia azt, amit el nem kerülhetett, nemcsak logikus érvekkel védhető okból, de az életét és útját kísérő nehézségek miatt. Sissi szerelmes vőlegényébe, a föld, ahová hozzák, Ötödik Károly mesebirodalmának egykori tartozéka, új hazájában világhírű muzsikusok, tudósok, művészek élnek, kétházanként templom szolgál Isten dicséretére. De mit érezhetett a tizedik században a tömjénfelhők és a kolostori falak relatív biztonságából kiparancsolt bajor hercegnő, aki sokáig annyit tudott leendő új népéről, hogy egykor vérbe-lángba borította a művelt világot, papokat feszített keresztre. Persze, hogyan viselkedhettek volna másként, amikor nem ismerik közülük csak néhányan Krisztus tanítását, pogányok közé rendeli őt az apa döntése. Hogy missziót bíztak rá, ezt tudja, érti, s az oltár és a trón előtt egyaránt alázatosan térdet hajt a bajor Gizella.

Hogy ettől a beleegyező térdhajlástól mi függött és mi változott visszafordíthatatlanná, régóta világos, mégis viszonylag ritkán emlegetjük, Angliai Erzsébettel és Stuart Máriával többet foglalkozott a magyar színház, mint az ifjú lánnyal, aki méltán hihette, amikor elindították lovagjaival új hazája felé, most vált valóra dajkája hajdani meséje, megy-megy, várja az Üveg-hegy, amelyet ember meg nem mászott, hacsak nem csontból összerakott hágcsón, a csúcson fehér farkas figyeli azt, aki véghezvitte a lehetetlent, a hegyre való feljutást, és ki tudja, vált-e alakot és válik-e test szerint is királyfivá. „Segíts, tenger csillaga, Szűz Mária – fohászkodik szívében a bajor királykisasszony –, ember vagyok, beléd kapaszkodom, mert félek!”

Persze nem könnyű a szíve a magyar fejedelmi szálláson a leendő királynak sem. Hogyan lehetne? San Severino grófjától, a nevelőjétől ugyan tudja már, mit hogyan végezzen, hogy visszaigazolja Krisztusról nyert hite valódiságát, a velencei pap bölcs kézzel rendezte el tudatában a keresztény tanok közé helyezhető régi hit-elemeket: a hieratikus szimbólumok, a csodaszarvas, a turulmadár az ősanya álmában miért volnának a mindenség urára, Istenre sértőek, a nép büszke identitáskeresése sem szokatlan, a jelképek sem: Márk evangélistát szárnyas oroszlánnal, Jánost sassal ábrázolják a keresztények is. Ami a szép fényes napot, holdasszonyt, a szélkisasszonyokat s a természet egyéb jelenségeit illeti, együttesen egyet jelentenek, az Urat: az ősi hit csak felbontotta Isten lényének összetevőit, s a messziről hozott énekek erdők homályán, a sámáncsengővel együtt szépen lecsendesülnek az ingerült indulatokkal együtt. Hit és türelem, hit s kemény kézben a kereszt!

Nem a Szentháromság villogó csodájára hull az árnyék, mástól borul el, ha a fiatal férfi elgondolkozik: István-Vajkból egyszer apostoli, térítő király lesz, s az emlék, amelyet sose tud kidolgozni magából, kettős: neki nem volna szabad úgy gondolnia leendő feleségére, mint annak a földnek a gyermekére, ahol élve temették el legjobb katonáinkat, karóba húzták vagy bitón végezték ki olyan hőseinket, amilyeneket csak Homérosz vagy Vergilius ismert. Ha gyermeke lesz a bajor királylánytól, ugyan milyen történelemre oktassa, a Lech mezeje egyik nagyapja életében a német diadal helyszíne, a másikéban olyan emlék, amelyet jobb volna elfelejteni, csakhogy tilos, mert vége annak a nemzetnek, amely elfelejti a halottait. Megint csak a hit az, ami eligazítja, Isten akarata nélkül nem lesz éppen a népének legádázabb ellensége ezentúl rokonává; és mégis: István, a későbbi szent király szíve éppúgy megrezzen a bajor feleség közeledésének gondolatára, ahogy a hercegnő faggatja minden keresztények anyját, Máriát, hogy állhatja meg majd a helyét idegenek között, akik bizalmatlanok lesznek hozzá, hátha ő lesz szemükben az ellenség. A nép nagy része még nem is a tiétek – mondja Gizella szívében a Szűzanya –, de új hazád történelmének egy darabja szövését a te ujjaidra bízta Isten szentséges szövőszéke. Szőj bátran, Gizella, és ne félj, nemes anyag kerül ki ujjaid közül. Ha partra lépsz, tudd, hogy Magyarország csakugyan üveghegy, de azért teremtette Isten annak, hogy az ellenség lába lecsússzék róla, akármilyen magasra kerül is és akármeddig. Te eléred a csúcsot, egy nép fog sajátjaként szeretni. Egybefonódott ágaitok Géza fiával aranyrózsákat teremnek, bajnokokat, szent királyokat… „Ezen a földön csak áthullámzani szoktak a népek – tanította valaha a fejedelem a fiát. – Mostantól kezetekben a kereszt, nincs vihar, amely visszafújhatná a magyart. Az új hit erejével gazdagodva most fejeződött be a honfoglalás.”

Sok évszázad múlva a pokoljárást ajánlja a dal annak, aki dudás vagy bármi akar lenni az üveghegy-Magyarországon. Ahhoz, hogy egyszer szoborként állhasson Gizella a királynék városában, meg kellett élnie elhagyott népe gyermekként hallott meséjét, s előszedni a kíséretként magával hozott német lovagok megrakta iszákból a félretett csontdarabkákat és létrát hevenyészni ég és föld között. A gyűjtött csontok, a bajor erdők vadjainak utolsó tartozékai elfogytak, mire a csúcs alatt meg kellett állnia, az utolsó lépcsőfokra már nem telt belőlük. „Ne kíméld magad!” – gondolja a bajor Gizella, ezt mondta neki lelke vívódása közben a virágszülő Szűzanya, és áll az utolsó lépcsőfok előtt, és megbontja a bajor hajadonok ruháját összetartó zsebes bőrövet, ott a maguk védelmére mindig hordott éles kis kés, és lekanyarítja egyik ujját, a vér az üveghegyre forrasztja az utolsó lépcsőfokot, amely meg se rezzen terhe alatt. Míg ráhág, körbetekinti a magyar földet, és meglátja a fehér farkast, amelynek ezüst irhája levedlik. És áll a parton ifjú Gizella bajor földről és ifjú István a magyarok közül, s egyszerre mondják azt, ami kapcsolatukat indokolja és országuk jövőjét megszabja, azt, ami egyikőjüknek sem anyanyelve, de úgy idegen, hogy mégis ismerős: „Laudetur Iesus Christus, et salve, fili principis Gesae, Stephane!” Még ki sejtené, szent lesz egykor, aki válaszol; köszönti leendő feleségét István úr: „Salve, Filia regis Henrici, Gisella, et laudetur Iesus Christus!”

Az üveghegy eltűnt, de itt marad a vér pirosa, a legendák fehére, a holtaknak járó zöld babér. Neved ünnepén, szent király, István és a bajor erdőkből hozzánk jött, szintén a választottak körébe tartozó királyné asszonyunk, Gizella, terítsétek dúlt népünkre, lelkünk-testeink nyomorára üdvösséges palástotokat!