Amit tettél, az ég csodája volt

Császár, király nászából herceg, hercegnő születik. Ahogy eszmélni kezd, megértetik vele személye jelentőségét, közjogi méltósága súlyát, elkezdik oktatni a születése idején éppen használatos Királytükörből, megismertetik a csak neki járó kiváltságokkal, uralkodási területének szokásaival, törvénykezési gyakorlatával, a hazájában elfogadott istenfogalommal, az egyetlen hatalommal, ami neki az ura. Tanul udvari illemtant, államtudományt, pár éves korára már megjegyzi rangja fontosságát, annak előnyeire, esetleg alkalmanként nem veszélytelen mivoltára nevelői idejében figyelmeztetik. Császár-király-fejedelem sarjának elvben tulajdonképpen mindent biztosít a születése, lehet világrajövetele percében ezredtulajdonos, római császár, Wales hercege. Egyetlenegy van, aminek viszont nem születhetik: szentnek. Ez a jelző nem adományozható, örökölni se lehet. Jelei között az is ott áll, életében nem nyerheti el senki, lezáródott életút visszaigazolásának adománya. A kiválasztottra egyébként az is jellemző, hogy fogalma sincs önmaga szent mivoltáról, a kétely, az elégedetlenség, a riadalom, talán kevés volt, amit tett, képzelt vagy valóságos bűnei viszont naponta szembefordítják önmagával. A szent kora problémái tengerében fuldokló embertársait próbálja kimenteni, s mindig úgy hal meg: úgy érzi, nem úszott elég távolra a bójától, még találhatott volna segítségért csápoló kezekre.

Sokféle szent van a hitvallók és mártírok mellett, aszerint tartjuk számon őket, mi volt életük legjellemzőbb jegye. Példát mutató uralkodó volt-e vagy magasztos célokért kardot fogó katona, esetleg különleges érzék vonta a szociális gondok felé, színtiszta jósága, mértéken felüli emberszeretete kora züllött légkörében nem ítélkező, csak jóra aktivizáló részvétre mozgósította. Az Árpád-házban mindenre található példa. Van királylányunk, akinek kosarában tűzpiros rózsává lényegül az alamizsnakenyér. Szent Erzsébetnek egyébként nemcsak virágai, talpai is pirosak a sebektől, vér serked kergetett lába nyomán az irgalmasnak, aki sose talált irgalomra saját környezetében. Vér szivárog a Nyulak szigeti Margit szenvedő ajka peremén is, aki mocsokban turkáló szolgálóként küszködött a mások okozta tényleges és etikai szennyel, s aki holtáig azt hitte, annyit vihet csak Isten zsámolyához, hogy elfogadta epizódszerepét a tatárok rendezte nemzeti tragédiában, holott Assisi Ferenc kortársaként főszerepet játszott magyar földön, ahol szétsugározta a felismerést: a világ előjogok nélkül keletkezett univerzum, amelyben egyazon joggal sírja kínját, éhségét ember, állat. A magyar Camelot hőse, László honvédő harcain éppúgy csordul a vér, mint a törvénylátó napokon, mert a hazát meg kell védeni, és a törvényt is rá kell kényszeríteni az emberekre, mert rend nélkül elszabadul a pokol. Ifjú Imre égnek emelt szeméből vérkönny pereg, neki is, apjának is megvan a maga külön gecsemáné éjszakája, amikor mindkettőjüknek dönteniük kell. Ifjú Imre felajánlása nem könnyű, mert édes és szerelemre termett a fiatalság, de az ég igézetesebb, hogy a kín vérével keveredik a könnye, apja miatti szánalma okozza, szegény királya egy alig szelídített, folyton új lázadásra kész népnek, egyetlen fia maradt, ő, s ha nem adhat neki unokát, olasz kéz, német kéz kap a korona után az ő halála percében, vagy pogány rokonok jelentkeznének és lóáldozattal köszönnék meg, hogy a történelmi kényszer lebírta az idegenek sápadt istenét. István szent királynak nemhogy unokája, fia se maradt; jön a vadkan a vadászaton, s oda utód, reménység; agyara nyomán megint csak sós nedv, urunk, István király, ha elmúlásod percében a Viaticum vételekor az angyal füledbe súgta volna, ki ne feledd bűneid lajstromából, hogy sok életet kioltottál, ha szóval nem tudtad jelezni, válaszoltál gondolatban, s az angyal értette is, azt közlöd vele, igaz, amit rád olvasott, de valahogy nem ment másképpen, s odafenn, ahol már minden egyértelmű és világos, nyilván tudják, hogy az ő népének nem szokott ingyen jutni se megoldás, se menekülés. Ha újra kellene kezdenie az életét, megint csak ezt kellene tennie, mert ez az egyetlen érvényes valuta, amit elfogadtak tőlünk e század világának követelményei. Saját vérünk ontása nélkül nem kaptunk volna belépőjegyet Európába.

 

Hogy kaptunk, hogy van, neked köszönjük mindig, különösképpen ezen a napon. Megmaradásunkért, helyünkért e világrész közepén, a tizenötmillióért, akiket a történelem vihara se tudott halálba sodorni, üdvözlégy és dicsértessél, István úr, szent király. Nevednek mond hozsannát az átvészelt múlt, az ismét érdemes élni jelen és a remélt jövendő. Dicsérünk téged hitágazatra és arra való tekintet nélkül, ismeri-e és elfogadja-e saját világképünk a szentek fogalmát, és szoktunk-e a magunk vallási gyakorlata szerint térdet hajtani. Nemzetünk szentje vagy, nem egyetlen felekezeté, térden dicsérjen téged életműved eredménye, a rövidesen új évezredbe lépő Magyarország.

Apádat se feledtük el, Gézát, a fejedelmet, aki a legnagyobb terhet vállalta, amit államférfi magára vehet, mint egy kincstárat, lezárta azt, amit legjobban ismert, szeretett, és a jövő érdekében félrehárította a nemzet józan politikai gondolkozását elhomályosító spirituális elemeket, az ősmítoszt, elnémította a hősi énekeket, régi dalokat, tilalom alá vett mindent, amit a nép vallási hiedelme megőrzött. Irtózatos erejébe kerülhetett, mert Géza úgy zárta aranykarámba a csodaszarvast, hogy hitt benne is, a szent totemállatban is, mert erre nevelték és ez volt számára a valóság. Amit felismert, arra mutat, caesari agya lehetett, mert rájött, nincs olyan mondabeli szent sas, aki szárnyára venne, vehetne bennünket és át tudna szállni velünk a reálpolitika buktatóin. Holdverte mezőkön táncoló tündérek fátyollengetésében aligha vethetjük meg lábunkat ott, ahol a germán etnikum a szomszéd, amely mitológiájának ölési gyakorlatához mérten a barna Hunor és a szöghajú Magyar amatőrök, és Dul király lányai se partnerek az Attila-történetekből megismert Niebelungen-nők tébolyérintő csatáihoz. Egyébként a germán mítosz örökösei réges-rég konkrét alkotmány- és jogrendet követnek és a Karolingok nem Wotan, hanem valami háromlényű isten követői, azt dicsérik tornyos katedrálisokban, s nem a druidák vallását konzerválták, hanem újjáélesztették a hajdani római császárságot.

István úr, szent király, azokon az éjeken, amikor a te álmaidat olasz papok őrizték, apád államtudomány-ismereteit kísértetek egészítették ki, fülébe hörgött a Lech mocsarába süllyedt seregrész, az emlékezés tűzvarázsa bevilágította mindazt, amit kárban, pusztításban, háborús kegyetlenkedésben imponáló közöny tanúsítása mellett nekünk okozott a nyugati világ, de azt is, amit egy időfázissal korábban ugyanolyan imponáló közöny mellett mi okoztunk a nyugati világnak a kalandozások idején. Ezt a rettenetes viszonosságot ki kell iktatni a népek életéből. A Lajtától a Csatornáig miattunk lángolt Európa annak idején, közeledésünket kétségbeesett harangok jelezték. Aztán tartalékaink elkezdtek csappanni, erőnkkel együtt, az ellenség korszerűbb volt, jobban fel is készült a fogadásunkra, régimódi haditechnikánk nemigen boldogult a páncélos lovagokkal, veszteségeinket egyre ritkábban próbálta ellensúlyozni győzelem, lassanként kezdtük elveszteni félelmes régi hitünket. Éltek persze még a múlt emlékei, csak nem tudtuk a régi énekeket új, dicső tettekkel gazdagítani. Nem hazudtunk mi, még csak nem is túloztunk: volt Botond, bezúzta bárdjával Bizánc érckapuját, de csak volt, Lehel is fújta kürtjét, de elvesztettük a csatát és kivégezték Lehelt. Azt se koholtuk, hogy felgyújtottuk Velencét, mert felgyújtottuk, aztán eloltották a tüzet és a víz városa újrakezdte az életet. Az emlékezetes augsburgi ütközet után abbamaradt a kalandozás, nem késztetett új vállalkozásra a látvány, míg megnyúzták, elevenen eltemették, karóba húzták vagy felakasztották a vezéreinket. István úr, apád felismerte, még egy látványos kudarc, és végünk, hiába dobol a sámán. Nekünk valami újra van szükségünk, ha meg akarunk maradni ezen a földön, valami összetartó pántra, amibe beleilleszthetjük a jelent és a jövendőt, olyasmire, ami a Lajtán túl szabályozza a kinti etnikumok életét, és ami hatásosabbnak ígérkezik, mint az Etelközből magunkkal hozott ősi joggyakorlat. Azt is észre kellett venni, hogy a nyugati isten erősebb a források fejénél tisztelt mienknél, mert a népek, amelyek valójában nem is ragaszkodtak egymáshoz, éppen ez isten varázslatára valami laza, de tetteiket mégis valahogy koordináló kapcsolatban állnak egymással.

Jog kell hát és új istenfogalom, született meg a döntés a fejedelem zseniális fejében, az majd biztosítja, hogy a nép lassan nemzetté szilárdul, és ha Európa hitéhez csatlakozik, a magyart is védeni fogja a Krisztus helytartójaként számon tartott legfőbb pap, aki Rómában székel, és akit pápának neveznek. Ha te, urunk, már mint kereszténynek nevelt uralkodó királyi trónodra lépsz, mögötted is ott áll majd védelmedül, védelmünk érdekében a frissen átvett jog és hitélet. Ha a régi úton maradunk, időnk rövidesen lejár, még élünk egy kevés ideig, pár szép monda marad utánunk, aztán úgy járunk, mint azok, akik előttünk laktak e szép és életveszélyes földdarabon, minket is elnyel a Kárpát-medence, emlékünket is szétfújja a szél. Aki itt nem tud lépést tartani, aki elbukik és azonnal fel nem áll, ha fekve marad, elpusztul, tudták és hirdették ezt már Ázsiában is az ősök, ez a nomádok gyakorlata. Akkor hát lépni kell, visszafogni a kalandozásra vágyó, helyzetfelmérő érzékkel nem rendelkező hőzöngőket, nem várni, de azonnal megkezdeni a belpolitika reformját, míg mákonnyal gazdagított önimádat, gyerekes remények, becézett ábrándok önhitté és józan gondolkozásra alkalmatlanná nem bénítják a hét törzs fiait. Ennek a munkának az elvégzését kaptad örökségül, szent király, ezt a rettenetes erőbevetéssel járót, ezt a gyönyörűt, alkotmányos keresztény országot kellett formálnod őseid örökségéből. Európa jogrendjét ismerő újhitű királyság. Ez öt szóra felhördült az ország, ahol ahányan éltek, annyifélét akartak és annyiféleképpen, ahol csak abban voltak egyek, hogy semmi ne történjék, ami nem a saját emlékezetanyagunkra rímel: a közös múlt, a foglalás jogán a hét törzs törvényei szerint minden foglaló magyar nem funkciója hatalmának tekintetében, de jog szerint egyenrangú veled, a királlyal, hát jog alapján védhetik tőled, akár vérontással is, ami meggyőződésük szerint övék: az ősi alkotmány s Etelköz hitét. Ki képes rá, hogy felmérje, mibe került, míg az iszonyú és dicsőséges történelem meghozta neked, István úr, ezt az örökölhetetlen, adományozhatatlan, életben meg nem kapható, születés révén elnyerhetetlen epitethont? Szent lettél, hogyne lettél volna. Átmentetted népedet a legveszélyesebb sodrású vízen: az Időn.

 

Mindenkit persze nem menthettél. Ha az anyakutya az égő házban szuszogó alom segítségére rohan, csak a fele szaporulat menekülhet, az alom másik fele áthurcolására nem hagy lehetőséget a szikraesőben hirtelen összerogyó épület. Amikor munkád megindult, lángolt tiltó rendelkezéseidre az ország négy sarka, az ellenállás tüze úgy vette körül személyedet, mint lángkarika. Milyen groteszk, hogy éppen néped értékesebb, értelmesebb, keményebb részét kellett megsemmisítened, azokat, akiknek volt világnézetük, ha elavult is, valami koncepciójuk, erejük, bátorságuk, és ha ellened, de ki mertek állni, nem hazudtak, nem helyezkedtek, vállalták saját tetteik következményeit. Még szerencse, hogy a gerinces fajtából is maradt valamelyes, nádas mélyén, vaderdők védelmében, a lassan dolgozó történelem a pluszt a mínusszal végül is egybecsiszolta. Mikor elült a láng és eloszlott a füst, templomokat rakattál Isten dicsőségére, oktató és térítő papokat és idegeneket hívtál az országba, kihirdetted az új alkotmányt és törvényeket. A berkek titkos útjain hasztalan várták a rejtőzők, csak feldübörög a csodaszarvas patája, csak hozza a menekülést Emese szent madara. Pata nem dübörgött, madár nem jött, azaz másfajta madár körözött, csőrében vérrel bekevert aranyláncon, mint az új hit tömjénfellegével árnyékba vont fényes szép nap utóda, az oltáriszentség: a végre biztosított jövendő. Mire kigyomláltátok, ami jelenlétét a keresztény talaj nem vállalta és nem viselte el, senki se tudta volna kiszámítani, mennyi, milyen és mekkora munka lesz. Csak a nagyságát, a méretét gyanítottátok, nem a mélységét. Honnan sejthetted volna, István úr, szent király, hogy nagyjából százötven évvel utóbb, hogy a térítést megkezdtétek minálunk, nagyhitű utódod, negyedik Béla udvarában pár hónappal a tatár betörés előtt tizennyolc sámánt állíttat törvényszék elé Magyarországon az inkvizíció?

 

Vér, vér. Mondtam már egyszer, vér kíséri a magyar szenteket. Nemcsak vallási reformodat nem akarták vállalni, közjogi újításaidat sem, frank varázslat volt a pénzed, a kialakítandó vármegyerendszer, minden új jogszabály, a megosztott törzsi birtokok, az új méltóságok. S míg birkózol az ellened aktivizált szenvedélyekkel, folyik küzdelmed saját mélytudatoddal is, mert hiába nevelt fel San Severino grófja nyugati uralkodónak, neked is megvannak a gyerekkori emlékeid. Hányszor hallottad az általad betiltott hősi énekeket a vár alatt, míg még szabadon zenghettek, hányszor lelkesültél a kalandozások esztelen, elbűvölő, gyilkos romantikáján? Milyen színes volt az a valamikori gyerekvilág, amelyben a latin és görög mellett kunul és besenyőül is tudnod kellett, miután a frankok nyelvét már értetted. Árpád vére voltál, István úr, szinte természetellenes teljesítmény, hogy nem engedtél a füledbe rikoltó saskeselyűnek, sem ha felbőgött a lelkek aranykarámjában az emlékek közé parancsolt csodaszarvas. Neked még élő múlt volt Augsburg, te még láttál kisfiúként gyászmagyarkákat, első szájból hallhattál információt, sőt tudnod kellett azt is, amiről nem esett, nem eshetett már szó, hogy trónod lépcsői két régi méltóságra épültek, személyedben kende is vagy, a valamikori pogány pontifex, összekötő az ég s a nép között, de vezér is és a jog őre, a hajdani gyula, egy testben múlt, jelen, jövendő. Mint király, a kezedben tartott egyetlen hatalom rendelkezésére felhő borult az édes napisten szép, fényes arcára, elnémultak a szélkisasszonyok, élete kockáztatásával gyűlt pogány áhítatra erdők mélyén a vakmerő. Mit harcoltál, hogy felfogja néped, miért hívtál be annyi idegent – nem értették. Ma se rajonganak az idegenért, István úr. Mikor a szent korona fejedre került és az udvari jegyző feljegyezte a jeles dátumot: ANNO DOMINI, hirtelen átszámíthattad magadban, a tizenkét állatfogalmat tartalmazó keleti időszámítás szerint melyik évben is vagytok, és ugyan mikor jelentkezik a nyugati vertikális öröklési rendet megelőző, az őshazából hozott lineospirális, unokatestvér ágát unokatestvér ágából kijelölt uralkodó kövesse jogszokás megtartását nyilván előbb-utóbb követelő Koppány.

De súlyos volt az életed, szent király! Soha véget érni nem akaró nyugtalanság; ha északon rend volt, égni kezdett kelet, ha az lehiggadt, fellángolt a dél, fél kezedben az apostoli király keresztje, a másikban a kard, és megint csak vér-vér-vér. Árpád kardját annyi küzdelemben forgattad, hogy feltépődött bele lovagi kesztyűd, csontig sebesült a tenyered, mégis ölnöd, öletned kellett, hogy élhessünk. A veszély meg nem akar megszűnni, pedig ha az álmok újra erőre kapnak, és a nép nem vállalja a megújulást, nem tudunk felzárkózni volt ellenségeink mellé, akkor pedig végünk. Míg az a szarvas csak szíveink karámajtaját döngeti, hagyján, de soha többé nem vezethet sereget felelőtlen új Augsburg felé, mert nincs visszaút a jelenből, esetleges bukásunk után semmi sem marad, Ázsia eltűnt, Európát meg, mielőtt elértük volna, elvesztettük.

 

István úr, szent király, én hiszem, téged boldoggá tevő, minden tekintetben hozzád illő feleséged volt a bajor Gizella, életedben társad, holtod után emlékedet őrző özvegyed, de azt is tudom, akkor is létrejön a frigyetek, ha nem bizonyul magánsorsotokban szerencsésnek: politikai szempontok szerint mérlegelt kapcsolat volt; királyok élete nem idill. A bajor valaha legnagyobb ellenségünk volt, a kezeteket összekötő stólán nemcsak az anyaszentegyház, a nemzetközi élet áldása is ott volt, s a tény, hogy a német-római császárral került az Árpád-ház rokonságba, megint csak apád zsenialitását igazolta, innen és túl a Lajtán békesség ígérkezett. Népünk, szent király, mindenesetre tőled tanulta a nemzeti tízparancsolat egyik legfontosabb posztulátumát: magyar, tanulj meg felejteni és megbocsátani. Mert bármilyen európai udvarokban szokásos képzés szerint palléroztak téged, uram, annak az Álmosnak vagy a leszármazottja, akit a besenyőkkel vívott és elvesztett nagy csata után az ősi rítust követve feláldoztak az országhatáron; emlékszilánkjaid másféleképpen szúrtak, mint a nyugatiakéi, s épp ezek az emlékszilánkok figyelmeztethettek arra jó előre, hogy ami a Lech mezején történt, jóvátehetetlen, de hogy két fiatal test egyesítésével azért vissza lehet rángatni a nemzetközi élet országútjáról lebillent szekeret a józan irányba, csak a nép vállalja a feltételt: ne keresse örökké a bosszút és ne tároljon negatív élményeket. Arra, ami valaha történt, nem a hercegnő, a nagyapja adott jelt, nem Gizella, a nagyapja ült a regensburgi kapunál és nézte végig, hogyan vonaglik a föld az élve eltemetett magyar katonák fölött, akikre már nyilat se pazaroltak. A múltat egy ponton kénytelen lezárni mindenki, máskülönben megáll a haladás. Katasztrófák, politikai bűnök, nagy félrefogások, harci tragédiák a történelem tektonikus rángásai, ha a mozgás abbamarad, hálát kell adni amiatt, hogy vége, és legyen ismét nyugalom. István úr, ha visszanézel olykor a szentek koszorújából, láthattad térdepelni a hajdani varsói gettó bejáratánál a német kancellárt, a dísztemetést is, amit szegény Romanovok kaptak nemrégen. Gondolod uram, ha feltámadhatna Miklós cár, első gondolata a bosszú volna, nem a reményé, hogy népe talán ki tudja majd heverni, amit a diktátorok sora ráhozott? Aki se felejteni, se megbocsátani nem tud, alkalmatlan vezető, eltéved a békét kereső Európában.

 

Köszönjük neked, szent király, hazánkat és önmagunkat, ezt az első ezer évet itt, kérünk, ne vond el romolhatatlan jobbodat, mikor rövidesen belépünk a második évezredbe. Az ország, amelyet úgy szerettél, hogy ismételhetetlen életedet áldoztad fel érte, sose volt más, mint a te országod, s megvalljuk neked, a föld, amelyen a továbbélés lehetőségét biztosítottad, veszedelmesen emlékeztet arra, amelynek még te húztad meg etikai paramétereit. Vadak vagyunk, türelmetlenek, szenvedélyes izgágák, ma is egymást támadjuk, számtalanfelé rángatott kocsinkat zavart lovak húzzák. Látod, mégis úgy érezzük, te így is szeretsz bennünket, pártos, rossz természetünkkel együtt, mert te tudod az igazságot: minden hibás gesztusunkat eredetileg jó szándék eredményezte, csak valahogy eltorzult. Számold össze, urunk, István király, hányadjára kezdjük most újra az életet, és ne feledkezz meg szegény magyarjaidról. Nem könnyű leckére fogtál bennünket, amikor Európa keretei közé szorítottad az ősmítoszt, korodban meg kellett tenned, mert csak a pogány hit szétzúzásával remélhetted fennmaradásunk biztosítékát. Ma már nem féltenél bennünket az Etelközből hozott fátyolos képektől, Emese Álmost foganó éjszakájától, azóta a népek már megtanulták, Istenhez sok út vezet, sokféle rítus szerint járulunk elé, sok néven ismerjük őt. Különben is: mi Emese madár megtermékenyítette méhe vagy széltől vemhes, csillagok közt száguldó paripák robogása a te személyed mellett: te vagy legendáink legnagyobbika, István, szent király, aki megnyitottad előttünk az élet kapuját. Amit te tettél, valóban az ég csodája volt, hitet adtál, jövendőt és anyanyelvünk legfigyelemreméltóbb elvont főneveit: józan határú emlékezés, felejtés és bocsánat.