Hol vagy, István király?

Tudhatta-e Géza fejedelem, a hittörténet melyik hősét választották névadóul Vajk fia számára? A történetírók szerint mindig mindenről tájékoztatták, ami környezetében vagy a fejedelmi székhely körül folyt, ilyen fontos családi eseményt hosszas tanácskozások előzhettek meg. Vajk velencei nevelője, San Severiono grófja nyilván több lehetőséget ajánlott, a szóba jöhető megoldások kapcsán minden adható cognomen tulajdonosának történetével is megismertette az új hit terjesztésére készülő fejedelmet, s Géza nem véletlenül bólintott a keresztény anyaszentegyház első vértanújának nevére. Ennek az első szentnek dicsőült alakját a vér karizmaköre kerítette, Géza világéletében nagy reálpolitikus volt, nem volt nehéz úgy döntenie: különleges védőszent álljon a háta mögött annak, aki a szabad magyarság csillagkiverte füves mezőjén zablát rak a nép mitológiai paripája rettenetes fogai közé. Az első, legelső nemzeti király uralkodását készítette elő, méghozzá nem szakrális, sámán ihlette trón királyáét, akinek alakját aztán elmossák a legendás ködök, s országáldozataként holtan rogy le a Vereckei-hágónál, mint Álmos, az ős. Hordja az első, immár a korabeli világmindenségben uralkodóvá magasodó Árpádfi a legeslegelső keresztény vértanú életében is megkoszorúzottat jelentő nevét.

Hogy ezenkívül mit tudhatott még Géza fejedelem a nagy pillanatban, az már az archeológus rekonstrukciója, a mögötteset aligha, s miért is tudta volna, még nagyon fiatalok voltunk Európa szívében, s a gyökerekig, Júdeáig, ott is Jeruzsálemig kellett volna visszanyomoznia. Nekünk, főleg azoknak, akik a hittörténet ismeretében nőttek fel, persze elképesztő a szent tabló, Gamáliel professzor híres teológiája, amelyen nagyjából percre egyazon időben két zseniális hallgató tanulja a jogtudományt és a dogmatikát, akik kezdetben szenvedélyes jó barátok, jó tíz évvel később szenvedélyes vitapartnerek, mert más-más módon értelmezik a Tant, ami minden oktatás középpontjában áll. István, akit meggyőződése miatt majd kivégez a népítélet, azt hirdeti, Krisztus után régi módon már nem értelmezhető a Tan, Saul nevű barátja viszont, akit a későbbiek folyamán úgy ismerünk meg, mint Pál apostolt, felháborodottan tiltakozik, s olyan vitát robbant ki, hogy az érvelések vérbe fúlnak, s a kor szokása szerint végre is hajtják azonnal az ítéletet az istenkáromlónak nyilvánított Istvánon. Saul-Pál ott van, ott is kell hogy legyen, nélküle és vitájuk nélkül nem érik ilyen tragikussá a helyzet, nem vesz részt a megkövezésben, de tartja az áldozat köntösét, előtte a kivégzési aknában egy halott, körülötte a darabokra tört-vert tetem utolsó, búcsúzó jele, a megnyílt sebek bíbora. „Meg kell szoknia a vér látását – gondolhatta Géza fejedelem –, az én népem se szelíd vagy engedékeny vitapartner, és védeni fogja a maga igazát, ahogy az első vértanú tette. Jobban tudom bárkinél, hogy hány helyen száll fel még mindig a régi hit áldozati füstje, s hány helyen száll a dal az öregistenről, akinek nap a szeme, hold a szeme, verejtéke meg csillagok.” És lesz Vajkból István, e néven az első, szent király, szentségén pecsétként névadójának kiontott vére: titokzatos eljegyzés a magyar nép és a keresztény hit között. Ha baj van, hozzá sír fel a nép, mindig felsírt, századokon át, s tudni való, oka van annak, ha egy nemzet Istenén kívül ember nevét rikoltja halálfélelmében vagy nyomorult elesettségében, aggodalmai között. Apánkért szoktunk így sikoltani, mikor ott jár már az ellenség a ház körül: hol vagy, hol van, hol lehet. „Hol vagy, István király?” Urunk, felekezeteken felüli magyar szent, mindenki menedéke, mindig hozzád sikoltottunk, sikoltunk nehéz időben!

„Téged magyar kíván.” Persze hogy kíván, hogy is ne tenné ebben a nehéz időben, és ne kérdezz bennünket vissza, urunk, ugyan mikor volt nekünk könnyű, mert hazudnunk nem illenék, és te csakúgy tudod, ahogy mi, könnyű bizony a szó nyugat-európai értelmében nem volt soha. Néha dobtak soraink közé egy marék flittert, azt megcsodáltuk, a látvánnyal mindig meg lehetett szelídíteni bennünket, de ha mi pénzt váltottunk a világpiacon, Isten tudja, miért, az idegenek bankjából valahogy nem aranyat kaptunk az aranyért. Király úr, Szent István, ki ismer úgy bennünket, mint te, hiszen tudod, túlságosan gyors nekünk az európai körhinta, rászedhetők, becsaphatók vagyunk, s mennyi vércseppet írtak versbe a költőink a történelem folyamán, amikor egymásnak estünk, mint ott Gamáliel előtt a két vitázó ellenfél a más-másképpen értelmezett és átélt Tan miatt. Meg ne utálj minket urunk, István király, mi a bűneinket is szeretetből követtük el; aki a törökkel paktált, sírt otthon, és biztosan érezte, így menti meg a hazát, és aki a némettel kötött szövetséget és nekiment Rákóczi seregének, az is sírt otthon, és az is azt hitte, így használ Magyarországnak, és míg öltük egymást és magunkat és vitáztunk, és botornál botorabb cselekedeteket viszünk véghez, azt hiszed, nem annak a reményében, hogy megváltjuk a népünket bajtól, nyomorúságtól?

A vértől, amely egyre bővebben csorran határainkon kívül, az erőszaktól, a testvérgyilkosságtól ments meg bennünket, urunk. A nyomort igen nehezen, de valahogy eltűri a nép, hát még, ha azt érzi, szereti, megbecsüli, tiszteli áldozatát az, aki a szinte bírhatatlan terhelést ráhozta megviselt nyakára. Már annyit téptünk imánkkal, annyit mentettük viharos időben tisztelendő tetemedet, hogy csak csonka kezed maradt ránk földi mivoltodból, de annak elég ereje van ahhoz, hogy így, csonkán is egybetartson minket és mindnyájunkat, akik nevedet kiáltják világszerte. István úr, szent király, te tudod, mi a válság, álltál fiad holtteste mellett, s csak később gyászolhatott benned az immár utolsó gyermekétől is megrablott apa, mert a királynak kellett eszén lennie és visszanyelni a könnyet és döntenie arról, hová induljon a követ, Velencének-e vagy Regensburg felé. Válság. Ki ismerné a szót, ezt az iszonyatos szót jobban tenálad? Ments meg bennünket saját, szerencsére még el nem követett bűneinktől, és áldj és vezess, mert kiáltunk hozzád, hogy kívánunk, Szent István!