Hol vagy, István király?

 

Hol vagy, István király?

Tudhatta-e Géza fejedelem, a hittörténet melyik hősét választották névadóul Vajk fia számára? A történetírók szerint mindig mindenről tájékoztatták, ami környezetében vagy a fejedelmi székhely körül folyt, ilyen fontos családi eseményt hosszas tanácskozások előzhettek meg. Vajk velencei nevelője, San Severiono grófja nyilván több lehetőséget ajánlott, a szóba jöhető megoldások kapcsán minden adható cognomen tulajdonosának történetével is megismertette az új hit terjesztésére készülő fejedelmet, s Géza nem véletlenül bólintott a keresztény anyaszentegyház első vértanújának nevére. Ennek az első szentnek dicsőült alakját a vér karizmaköre kerítette, Géza világéletében nagy reálpolitikus volt, nem volt nehéz úgy döntenie: különleges védőszent álljon a háta mögött annak, aki a szabad magyarság csillagkiverte füves mezőjén zablát rak a nép mitológiai paripája rettenetes fogai közé. Az első, legelső nemzeti király uralkodását készítette elő, méghozzá nem szakrális, sámán ihlette trón királyáét, akinek alakját aztán elmossák a legendás ködök, s országáldozataként holtan rogy le a Vereckei-hágónál, mint Álmos, az ős. Hordja az első, immár a korabeli világmindenségben uralkodóvá magasodó Árpádfi a legeslegelső keresztény vértanú életében is megkoszorúzottat jelentő nevét.

Hogy ezenkívül mit tudhatott még Géza fejedelem a nagy pillanatban, az már az archeológus rekonstrukciója, a mögötteset aligha, s miért is tudta volna, még nagyon fiatalok voltunk Európa szívében, s a gyökerekig, Júdeáig, ott is Jeruzsálemig kellett volna visszanyomoznia. Nekünk, főleg azoknak, akik a hittörténet ismeretében nőttek fel, persze elképesztő a szent tabló, Gamáliel professzor híres teológiája, amelyen nagyjából percre egyazon időben két zseniális hallgató tanulja a jogtudományt és a dogmatikát, akik kezdetben szenvedélyes jó barátok, jó tíz évvel később szenvedélyes vitapartnerek, mert más-más módon értelmezik a Tant, ami minden oktatás középpontjában áll. István, akit meggyőződése miatt majd kivégez a népítélet, azt hirdeti, Krisztus után régi módon már nem értelmezhető a Tan, Saul nevű barátja viszont, akit a későbbiek folyamán úgy ismerünk meg, mint Pál apostolt, felháborodottan tiltakozik, s olyan vitát robbant ki, hogy az érvelések vérbe fúlnak, s a kor szokása szerint végre is hajtják azonnal az ítéletet az istenkáromlónak nyilvánított Istvánon. Saul-Pál ott van, ott is kell hogy legyen, nélküle és vitájuk nélkül nem érik ilyen tragikussá a helyzet, nem vesz részt a megkövezésben, de tartja az áldozat köntösét, előtte a kivégzési aknában egy halott, körülötte a darabokra tört-vert tetem utolsó, búcsúzó jele, a megnyílt sebek bíbora. „Meg kell szoknia a vér látását – gondolhatta Géza fejedelem –, az én népem se szelíd vagy engedékeny vitapartner, és védeni fogja a maga igazát, ahogy az első vértanú tette. Jobban tudom bárkinél, hogy hány helyen száll fel még mindig a régi hit áldozati füstje, s hány helyen száll a dal az öregistenről, akinek nap a szeme, hold a szeme, verejtéke meg csillagok.” És lesz Vajkból István, e néven az első, szent király, szentségén pecsétként névadójának kiontott vére: titokzatos eljegyzés a magyar nép és a keresztény hit között. Ha baj van, hozzá sír fel a nép, mindig felsírt, századokon át, s tudni való, oka van annak, ha egy nemzet Istenén kívül ember nevét rikoltja halálfélelmében vagy nyomorult elesettségében, aggodalmai között. Apánkért szoktunk így sikoltani, mikor ott jár már az ellenség a ház körül: hol vagy, hol van, hol lehet. „Hol vagy, István király?” Urunk, felekezeteken felüli magyar szent, mindenki menedéke, mindig hozzád sikoltottunk, sikoltunk nehéz időben!

„Téged magyar kíván.” Persze hogy kíván, hogy is ne tenné ebben a nehéz időben, és ne kérdezz bennünket vissza, urunk, ugyan mikor volt nekünk könnyű, mert hazudnunk nem illenék, és te csakúgy tudod, ahogy mi, könnyű bizony a szó nyugat-európai értelmében nem volt soha. Néha dobtak soraink közé egy marék flittert, azt megcsodáltuk, a látvánnyal mindig meg lehetett szelídíteni bennünket, de ha mi pénzt váltottunk a világpiacon, Isten tudja, miért, az idegenek bankjából valahogy nem aranyat kaptunk az aranyért. Király úr, Szent István, ki ismer úgy bennünket, mint te, hiszen tudod, túlságosan gyors nekünk az európai körhinta, rászedhetők, becsaphatók vagyunk, s mennyi vércseppet írtak versbe a költőink a történelem folyamán, amikor egymásnak estünk, mint ott Gamáliel előtt a két vitázó ellenfél a más-másképpen értelmezett és átélt Tan miatt. Meg ne utálj minket urunk, István király, mi a bűneinket is szeretetből követtük el; aki a törökkel paktált, sírt otthon, és biztosan érezte, így menti meg a hazát, és aki a némettel kötött szövetséget és nekiment Rákóczi seregének, az is sírt otthon, és az is azt hitte, így használ Magyarországnak, és míg öltük egymást és magunkat és vitáztunk, és botornál botorabb cselekedeteket viszünk véghez, azt hiszed, nem annak a reményében, hogy megváltjuk a népünket bajtól, nyomorúságtól?

A vértől, amely egyre bővebben csorran határainkon kívül, az erőszaktól, a testvérgyilkosságtól ments meg bennünket, urunk. A nyomort igen nehezen, de valahogy eltűri a nép, hát még, ha azt érzi, szereti, megbecsüli, tiszteli áldozatát az, aki a szinte bírhatatlan terhelést ráhozta megviselt nyakára. Már annyit téptünk imánkkal, annyit mentettük viharos időben tisztelendő tetemedet, hogy csak csonka kezed maradt ránk földi mivoltodból, de annak elég ereje van ahhoz, hogy így, csonkán is egybetartson minket és mindnyájunkat, akik nevedet kiáltják világszerte. István úr, szent király, te tudod, mi a válság, álltál fiad holtteste mellett, s csak később gyászolhatott benned az immár utolsó gyermekétől is megrablott apa, mert a királynak kellett eszén lennie és visszanyelni a könnyet és döntenie arról, hová induljon a követ, Velencének-e vagy Regensburg felé. Válság. Ki ismerné a szót, ezt az iszonyatos szót jobban tenálad? Ments meg bennünket saját, szerencsére még el nem követett bűneinktől, és áldj és vezess, mert kiáltunk hozzád, hogy kívánunk, Szent István!

Amit tettél, az ég csodája volt

Császár, király nászából herceg, hercegnő születik. Ahogy eszmélni kezd, megértetik vele személye jelentőségét, közjogi méltósága súlyát, elkezdik oktatni a születése idején éppen használatos Királytükörből, megismertetik a csak neki járó kiváltságokkal, uralkodási területének szokásaival, törvénykezési gyakorlatával, a hazájában elfogadott istenfogalommal, az egyetlen hatalommal, ami neki az ura. Tanul udvari illemtant, államtudományt, pár éves korára már megjegyzi rangja fontosságát, annak előnyeire, esetleg alkalmanként nem veszélytelen mivoltára nevelői idejében figyelmeztetik. Császár-király-fejedelem sarjának elvben tulajdonképpen mindent biztosít a születése, lehet világrajövetele percében ezredtulajdonos, római császár, Wales hercege. Egyetlenegy van, aminek viszont nem születhetik: szentnek. Ez a jelző nem adományozható, örökölni se lehet. Jelei között az is ott áll, életében nem nyerheti el senki, lezáródott életút visszaigazolásának adománya. A kiválasztottra egyébként az is jellemző, hogy fogalma sincs önmaga szent mivoltáról, a kétely, az elégedetlenség, a riadalom, talán kevés volt, amit tett, képzelt vagy valóságos bűnei viszont naponta szembefordítják önmagával. A szent kora problémái tengerében fuldokló embertársait próbálja kimenteni, s mindig úgy hal meg: úgy érzi, nem úszott elég távolra a bójától, még találhatott volna segítségért csápoló kezekre.

Sokféle szent van a hitvallók és mártírok mellett, aszerint tartjuk számon őket, mi volt életük legjellemzőbb jegye. Példát mutató uralkodó volt-e vagy magasztos célokért kardot fogó katona, esetleg különleges érzék vonta a szociális gondok felé, színtiszta jósága, mértéken felüli emberszeretete kora züllött légkörében nem ítélkező, csak jóra aktivizáló részvétre mozgósította. Az Árpád-házban mindenre található példa. Van királylányunk, akinek kosarában tűzpiros rózsává lényegül az alamizsnakenyér. Szent Erzsébetnek egyébként nemcsak virágai, talpai is pirosak a sebektől, vér serked kergetett lába nyomán az irgalmasnak, aki sose talált irgalomra saját környezetében. Vér szivárog a Nyulak szigeti Margit szenvedő ajka peremén is, aki mocsokban turkáló szolgálóként küszködött a mások okozta tényleges és etikai szennyel, s aki holtáig azt hitte, annyit vihet csak Isten zsámolyához, hogy elfogadta epizódszerepét a tatárok rendezte nemzeti tragédiában, holott Assisi Ferenc kortársaként főszerepet játszott magyar földön, ahol szétsugározta a felismerést: a világ előjogok nélkül keletkezett univerzum, amelyben egyazon joggal sírja kínját, éhségét ember, állat. A magyar Camelot hőse, László honvédő harcain éppúgy csordul a vér, mint a törvénylátó napokon, mert a hazát meg kell védeni, és a törvényt is rá kell kényszeríteni az emberekre, mert rend nélkül elszabadul a pokol. Ifjú Imre égnek emelt szeméből vérkönny pereg, neki is, apjának is megvan a maga külön gecsemáné éjszakája, amikor mindkettőjüknek dönteniük kell. Ifjú Imre felajánlása nem könnyű, mert édes és szerelemre termett a fiatalság, de az ég igézetesebb, hogy a kín vérével keveredik a könnye, apja miatti szánalma okozza, szegény királya egy alig szelídített, folyton új lázadásra kész népnek, egyetlen fia maradt, ő, s ha nem adhat neki unokát, olasz kéz, német kéz kap a korona után az ő halála percében, vagy pogány rokonok jelentkeznének és lóáldozattal köszönnék meg, hogy a történelmi kényszer lebírta az idegenek sápadt istenét. István szent királynak nemhogy unokája, fia se maradt; jön a vadkan a vadászaton, s oda utód, reménység; agyara nyomán megint csak sós nedv, urunk, István király, ha elmúlásod percében a Viaticum vételekor az angyal füledbe súgta volna, ki ne feledd bűneid lajstromából, hogy sok életet kioltottál, ha szóval nem tudtad jelezni, válaszoltál gondolatban, s az angyal értette is, azt közlöd vele, igaz, amit rád olvasott, de valahogy nem ment másképpen, s odafenn, ahol már minden egyértelmű és világos, nyilván tudják, hogy az ő népének nem szokott ingyen jutni se megoldás, se menekülés. Ha újra kellene kezdenie az életét, megint csak ezt kellene tennie, mert ez az egyetlen érvényes valuta, amit elfogadtak tőlünk e század világának követelményei. Saját vérünk ontása nélkül nem kaptunk volna belépőjegyet Európába.

 

Hogy kaptunk, hogy van, neked köszönjük mindig, különösképpen ezen a napon. Megmaradásunkért, helyünkért e világrész közepén, a tizenötmillióért, akiket a történelem vihara se tudott halálba sodorni, üdvözlégy és dicsértessél, István úr, szent király. Nevednek mond hozsannát az átvészelt múlt, az ismét érdemes élni jelen és a remélt jövendő. Dicsérünk téged hitágazatra és arra való tekintet nélkül, ismeri-e és elfogadja-e saját világképünk a szentek fogalmát, és szoktunk-e a magunk vallási gyakorlata szerint térdet hajtani. Nemzetünk szentje vagy, nem egyetlen felekezeté, térden dicsérjen téged életműved eredménye, a rövidesen új évezredbe lépő Magyarország.

Apádat se feledtük el, Gézát, a fejedelmet, aki a legnagyobb terhet vállalta, amit államférfi magára vehet, mint egy kincstárat, lezárta azt, amit legjobban ismert, szeretett, és a jövő érdekében félrehárította a nemzet józan politikai gondolkozását elhomályosító spirituális elemeket, az ősmítoszt, elnémította a hősi énekeket, régi dalokat, tilalom alá vett mindent, amit a nép vallási hiedelme megőrzött. Irtózatos erejébe kerülhetett, mert Géza úgy zárta aranykarámba a csodaszarvast, hogy hitt benne is, a szent totemállatban is, mert erre nevelték és ez volt számára a valóság. Amit felismert, arra mutat, caesari agya lehetett, mert rájött, nincs olyan mondabeli szent sas, aki szárnyára venne, vehetne bennünket és át tudna szállni velünk a reálpolitika buktatóin. Holdverte mezőkön táncoló tündérek fátyollengetésében aligha vethetjük meg lábunkat ott, ahol a germán etnikum a szomszéd, amely mitológiájának ölési gyakorlatához mérten a barna Hunor és a szöghajú Magyar amatőrök, és Dul király lányai se partnerek az Attila-történetekből megismert Niebelungen-nők tébolyérintő csatáihoz. Egyébként a germán mítosz örökösei réges-rég konkrét alkotmány- és jogrendet követnek és a Karolingok nem Wotan, hanem valami háromlényű isten követői, azt dicsérik tornyos katedrálisokban, s nem a druidák vallását konzerválták, hanem újjáélesztették a hajdani római császárságot.

István úr, szent király, azokon az éjeken, amikor a te álmaidat olasz papok őrizték, apád államtudomány-ismereteit kísértetek egészítették ki, fülébe hörgött a Lech mocsarába süllyedt seregrész, az emlékezés tűzvarázsa bevilágította mindazt, amit kárban, pusztításban, háborús kegyetlenkedésben imponáló közöny tanúsítása mellett nekünk okozott a nyugati világ, de azt is, amit egy időfázissal korábban ugyanolyan imponáló közöny mellett mi okoztunk a nyugati világnak a kalandozások idején. Ezt a rettenetes viszonosságot ki kell iktatni a népek életéből. A Lajtától a Csatornáig miattunk lángolt Európa annak idején, közeledésünket kétségbeesett harangok jelezték. Aztán tartalékaink elkezdtek csappanni, erőnkkel együtt, az ellenség korszerűbb volt, jobban fel is készült a fogadásunkra, régimódi haditechnikánk nemigen boldogult a páncélos lovagokkal, veszteségeinket egyre ritkábban próbálta ellensúlyozni győzelem, lassanként kezdtük elveszteni félelmes régi hitünket. Éltek persze még a múlt emlékei, csak nem tudtuk a régi énekeket új, dicső tettekkel gazdagítani. Nem hazudtunk mi, még csak nem is túloztunk: volt Botond, bezúzta bárdjával Bizánc érckapuját, de csak volt, Lehel is fújta kürtjét, de elvesztettük a csatát és kivégezték Lehelt. Azt se koholtuk, hogy felgyújtottuk Velencét, mert felgyújtottuk, aztán eloltották a tüzet és a víz városa újrakezdte az életet. Az emlékezetes augsburgi ütközet után abbamaradt a kalandozás, nem késztetett új vállalkozásra a látvány, míg megnyúzták, elevenen eltemették, karóba húzták vagy felakasztották a vezéreinket. István úr, apád felismerte, még egy látványos kudarc, és végünk, hiába dobol a sámán. Nekünk valami újra van szükségünk, ha meg akarunk maradni ezen a földön, valami összetartó pántra, amibe beleilleszthetjük a jelent és a jövendőt, olyasmire, ami a Lajtán túl szabályozza a kinti etnikumok életét, és ami hatásosabbnak ígérkezik, mint az Etelközből magunkkal hozott ősi joggyakorlat. Azt is észre kellett venni, hogy a nyugati isten erősebb a források fejénél tisztelt mienknél, mert a népek, amelyek valójában nem is ragaszkodtak egymáshoz, éppen ez isten varázslatára valami laza, de tetteiket mégis valahogy koordináló kapcsolatban állnak egymással.

Jog kell hát és új istenfogalom, született meg a döntés a fejedelem zseniális fejében, az majd biztosítja, hogy a nép lassan nemzetté szilárdul, és ha Európa hitéhez csatlakozik, a magyart is védeni fogja a Krisztus helytartójaként számon tartott legfőbb pap, aki Rómában székel, és akit pápának neveznek. Ha te, urunk, már mint kereszténynek nevelt uralkodó királyi trónodra lépsz, mögötted is ott áll majd védelmedül, védelmünk érdekében a frissen átvett jog és hitélet. Ha a régi úton maradunk, időnk rövidesen lejár, még élünk egy kevés ideig, pár szép monda marad utánunk, aztán úgy járunk, mint azok, akik előttünk laktak e szép és életveszélyes földdarabon, minket is elnyel a Kárpát-medence, emlékünket is szétfújja a szél. Aki itt nem tud lépést tartani, aki elbukik és azonnal fel nem áll, ha fekve marad, elpusztul, tudták és hirdették ezt már Ázsiában is az ősök, ez a nomádok gyakorlata. Akkor hát lépni kell, visszafogni a kalandozásra vágyó, helyzetfelmérő érzékkel nem rendelkező hőzöngőket, nem várni, de azonnal megkezdeni a belpolitika reformját, míg mákonnyal gazdagított önimádat, gyerekes remények, becézett ábrándok önhitté és józan gondolkozásra alkalmatlanná nem bénítják a hét törzs fiait. Ennek a munkának az elvégzését kaptad örökségül, szent király, ezt a rettenetes erőbevetéssel járót, ezt a gyönyörűt, alkotmányos keresztény országot kellett formálnod őseid örökségéből. Európa jogrendjét ismerő újhitű királyság. Ez öt szóra felhördült az ország, ahol ahányan éltek, annyifélét akartak és annyiféleképpen, ahol csak abban voltak egyek, hogy semmi ne történjék, ami nem a saját emlékezetanyagunkra rímel: a közös múlt, a foglalás jogán a hét törzs törvényei szerint minden foglaló magyar nem funkciója hatalmának tekintetében, de jog szerint egyenrangú veled, a királlyal, hát jog alapján védhetik tőled, akár vérontással is, ami meggyőződésük szerint övék: az ősi alkotmány s Etelköz hitét. Ki képes rá, hogy felmérje, mibe került, míg az iszonyú és dicsőséges történelem meghozta neked, István úr, ezt az örökölhetetlen, adományozhatatlan, életben meg nem kapható, születés révén elnyerhetetlen epitethont? Szent lettél, hogyne lettél volna. Átmentetted népedet a legveszélyesebb sodrású vízen: az Időn.

 

Mindenkit persze nem menthettél. Ha az anyakutya az égő házban szuszogó alom segítségére rohan, csak a fele szaporulat menekülhet, az alom másik fele áthurcolására nem hagy lehetőséget a szikraesőben hirtelen összerogyó épület. Amikor munkád megindult, lángolt tiltó rendelkezéseidre az ország négy sarka, az ellenállás tüze úgy vette körül személyedet, mint lángkarika. Milyen groteszk, hogy éppen néped értékesebb, értelmesebb, keményebb részét kellett megsemmisítened, azokat, akiknek volt világnézetük, ha elavult is, valami koncepciójuk, erejük, bátorságuk, és ha ellened, de ki mertek állni, nem hazudtak, nem helyezkedtek, vállalták saját tetteik következményeit. Még szerencse, hogy a gerinces fajtából is maradt valamelyes, nádas mélyén, vaderdők védelmében, a lassan dolgozó történelem a pluszt a mínusszal végül is egybecsiszolta. Mikor elült a láng és eloszlott a füst, templomokat rakattál Isten dicsőségére, oktató és térítő papokat és idegeneket hívtál az országba, kihirdetted az új alkotmányt és törvényeket. A berkek titkos útjain hasztalan várták a rejtőzők, csak feldübörög a csodaszarvas patája, csak hozza a menekülést Emese szent madara. Pata nem dübörgött, madár nem jött, azaz másfajta madár körözött, csőrében vérrel bekevert aranyláncon, mint az új hit tömjénfellegével árnyékba vont fényes szép nap utóda, az oltáriszentség: a végre biztosított jövendő. Mire kigyomláltátok, ami jelenlétét a keresztény talaj nem vállalta és nem viselte el, senki se tudta volna kiszámítani, mennyi, milyen és mekkora munka lesz. Csak a nagyságát, a méretét gyanítottátok, nem a mélységét. Honnan sejthetted volna, István úr, szent király, hogy nagyjából százötven évvel utóbb, hogy a térítést megkezdtétek minálunk, nagyhitű utódod, negyedik Béla udvarában pár hónappal a tatár betörés előtt tizennyolc sámánt állíttat törvényszék elé Magyarországon az inkvizíció?

 

Vér, vér. Mondtam már egyszer, vér kíséri a magyar szenteket. Nemcsak vallási reformodat nem akarták vállalni, közjogi újításaidat sem, frank varázslat volt a pénzed, a kialakítandó vármegyerendszer, minden új jogszabály, a megosztott törzsi birtokok, az új méltóságok. S míg birkózol az ellened aktivizált szenvedélyekkel, folyik küzdelmed saját mélytudatoddal is, mert hiába nevelt fel San Severino grófja nyugati uralkodónak, neked is megvannak a gyerekkori emlékeid. Hányszor hallottad az általad betiltott hősi énekeket a vár alatt, míg még szabadon zenghettek, hányszor lelkesültél a kalandozások esztelen, elbűvölő, gyilkos romantikáján? Milyen színes volt az a valamikori gyerekvilág, amelyben a latin és görög mellett kunul és besenyőül is tudnod kellett, miután a frankok nyelvét már értetted. Árpád vére voltál, István úr, szinte természetellenes teljesítmény, hogy nem engedtél a füledbe rikoltó saskeselyűnek, sem ha felbőgött a lelkek aranykarámjában az emlékek közé parancsolt csodaszarvas. Neked még élő múlt volt Augsburg, te még láttál kisfiúként gyászmagyarkákat, első szájból hallhattál információt, sőt tudnod kellett azt is, amiről nem esett, nem eshetett már szó, hogy trónod lépcsői két régi méltóságra épültek, személyedben kende is vagy, a valamikori pogány pontifex, összekötő az ég s a nép között, de vezér is és a jog őre, a hajdani gyula, egy testben múlt, jelen, jövendő. Mint király, a kezedben tartott egyetlen hatalom rendelkezésére felhő borult az édes napisten szép, fényes arcára, elnémultak a szélkisasszonyok, élete kockáztatásával gyűlt pogány áhítatra erdők mélyén a vakmerő. Mit harcoltál, hogy felfogja néped, miért hívtál be annyi idegent – nem értették. Ma se rajonganak az idegenért, István úr. Mikor a szent korona fejedre került és az udvari jegyző feljegyezte a jeles dátumot: ANNO DOMINI, hirtelen átszámíthattad magadban, a tizenkét állatfogalmat tartalmazó keleti időszámítás szerint melyik évben is vagytok, és ugyan mikor jelentkezik a nyugati vertikális öröklési rendet megelőző, az őshazából hozott lineospirális, unokatestvér ágát unokatestvér ágából kijelölt uralkodó kövesse jogszokás megtartását nyilván előbb-utóbb követelő Koppány.

De súlyos volt az életed, szent király! Soha véget érni nem akaró nyugtalanság; ha északon rend volt, égni kezdett kelet, ha az lehiggadt, fellángolt a dél, fél kezedben az apostoli király keresztje, a másikban a kard, és megint csak vér-vér-vér. Árpád kardját annyi küzdelemben forgattad, hogy feltépődött bele lovagi kesztyűd, csontig sebesült a tenyered, mégis ölnöd, öletned kellett, hogy élhessünk. A veszély meg nem akar megszűnni, pedig ha az álmok újra erőre kapnak, és a nép nem vállalja a megújulást, nem tudunk felzárkózni volt ellenségeink mellé, akkor pedig végünk. Míg az a szarvas csak szíveink karámajtaját döngeti, hagyján, de soha többé nem vezethet sereget felelőtlen új Augsburg felé, mert nincs visszaút a jelenből, esetleges bukásunk után semmi sem marad, Ázsia eltűnt, Európát meg, mielőtt elértük volna, elvesztettük.

 

István úr, szent király, én hiszem, téged boldoggá tevő, minden tekintetben hozzád illő feleséged volt a bajor Gizella, életedben társad, holtod után emlékedet őrző özvegyed, de azt is tudom, akkor is létrejön a frigyetek, ha nem bizonyul magánsorsotokban szerencsésnek: politikai szempontok szerint mérlegelt kapcsolat volt; királyok élete nem idill. A bajor valaha legnagyobb ellenségünk volt, a kezeteket összekötő stólán nemcsak az anyaszentegyház, a nemzetközi élet áldása is ott volt, s a tény, hogy a német-római császárral került az Árpád-ház rokonságba, megint csak apád zsenialitását igazolta, innen és túl a Lajtán békesség ígérkezett. Népünk, szent király, mindenesetre tőled tanulta a nemzeti tízparancsolat egyik legfontosabb posztulátumát: magyar, tanulj meg felejteni és megbocsátani. Mert bármilyen európai udvarokban szokásos képzés szerint palléroztak téged, uram, annak az Álmosnak vagy a leszármazottja, akit a besenyőkkel vívott és elvesztett nagy csata után az ősi rítust követve feláldoztak az országhatáron; emlékszilánkjaid másféleképpen szúrtak, mint a nyugatiakéi, s épp ezek az emlékszilánkok figyelmeztethettek arra jó előre, hogy ami a Lech mezején történt, jóvátehetetlen, de hogy két fiatal test egyesítésével azért vissza lehet rángatni a nemzetközi élet országútjáról lebillent szekeret a józan irányba, csak a nép vállalja a feltételt: ne keresse örökké a bosszút és ne tároljon negatív élményeket. Arra, ami valaha történt, nem a hercegnő, a nagyapja adott jelt, nem Gizella, a nagyapja ült a regensburgi kapunál és nézte végig, hogyan vonaglik a föld az élve eltemetett magyar katonák fölött, akikre már nyilat se pazaroltak. A múltat egy ponton kénytelen lezárni mindenki, máskülönben megáll a haladás. Katasztrófák, politikai bűnök, nagy félrefogások, harci tragédiák a történelem tektonikus rángásai, ha a mozgás abbamarad, hálát kell adni amiatt, hogy vége, és legyen ismét nyugalom. István úr, ha visszanézel olykor a szentek koszorújából, láthattad térdepelni a hajdani varsói gettó bejáratánál a német kancellárt, a dísztemetést is, amit szegény Romanovok kaptak nemrégen. Gondolod uram, ha feltámadhatna Miklós cár, első gondolata a bosszú volna, nem a reményé, hogy népe talán ki tudja majd heverni, amit a diktátorok sora ráhozott? Aki se felejteni, se megbocsátani nem tud, alkalmatlan vezető, eltéved a békét kereső Európában.

 

Köszönjük neked, szent király, hazánkat és önmagunkat, ezt az első ezer évet itt, kérünk, ne vond el romolhatatlan jobbodat, mikor rövidesen belépünk a második évezredbe. Az ország, amelyet úgy szerettél, hogy ismételhetetlen életedet áldoztad fel érte, sose volt más, mint a te országod, s megvalljuk neked, a föld, amelyen a továbbélés lehetőségét biztosítottad, veszedelmesen emlékeztet arra, amelynek még te húztad meg etikai paramétereit. Vadak vagyunk, türelmetlenek, szenvedélyes izgágák, ma is egymást támadjuk, számtalanfelé rángatott kocsinkat zavart lovak húzzák. Látod, mégis úgy érezzük, te így is szeretsz bennünket, pártos, rossz természetünkkel együtt, mert te tudod az igazságot: minden hibás gesztusunkat eredetileg jó szándék eredményezte, csak valahogy eltorzult. Számold össze, urunk, István király, hányadjára kezdjük most újra az életet, és ne feledkezz meg szegény magyarjaidról. Nem könnyű leckére fogtál bennünket, amikor Európa keretei közé szorítottad az ősmítoszt, korodban meg kellett tenned, mert csak a pogány hit szétzúzásával remélhetted fennmaradásunk biztosítékát. Ma már nem féltenél bennünket az Etelközből hozott fátyolos képektől, Emese Álmost foganó éjszakájától, azóta a népek már megtanulták, Istenhez sok út vezet, sokféle rítus szerint járulunk elé, sok néven ismerjük őt. Különben is: mi Emese madár megtermékenyítette méhe vagy széltől vemhes, csillagok közt száguldó paripák robogása a te személyed mellett: te vagy legendáink legnagyobbika, István, szent király, aki megnyitottad előttünk az élet kapuját. Amit te tettél, valóban az ég csodája volt, hitet adtál, jövendőt és anyanyelvünk legfigyelemreméltóbb elvont főneveit: józan határú emlékezés, felejtés és bocsánat.

A napnyugati királylány

Uralkodók gyermekei hamar végeznek az illúziókkal. Pár évesek, s már tudomásul kell venniük: sakktáblafigurák, akikkel a nép érdekében lépnek. Persze mindez csak a múltra vonatkozik, hogy századunkban az új nemzedék végzett a vazallusi „legfőbb hűbérúr”-törvénnyel, azt a királyi családok magánügyeivel bőven foglalkozó sajtó igazolja.

A középkor árnyai és utca mocska mögött valami illethetetlen sejlett át: a pontos meghatározás, kitől mit követel hazája államszerkezete. A magánélet lehetőségeinek kiszabásában rend volt, abszolút rend, közben a közvilágítást még sokáig nem ismerő, vad területeken gyilkoltak, raboltak, szórakoztató útszéli mozinak ott volt a kijelölt kivégzőhely, soha annyi részletekre is kiterjedő megkötöttség nem nyűgözte a járvány, zavaros célú és indíttatású hadjáratok, nagyurak önkényeskedése miatt nyúzott emberiséget. A kereszténység a legjobb időben jelezte, milyen helytelen az embernek a világban keresnie boldogságát, nyugalom és biztonság csak a mennyekben lakott. A tekintély tiszteletét egyébként minden vallás előírta, ezért nem tehette volna meg se a bajor király lánya, se a magyar nép fejedelmének fia, hogy tiltakozzék a család döntése ellen.

Vajk-István, Géza fia teszi hát, amit a fejedelem rendel, s a bajor Gizella sem ellenkezhet a módosított pálya tudomásulvételekor: királyné lesz, nem apáca. Esztergomban csakúgy tudják, mint Regensburgban, egy tartós megnemtámadási szerződésben két fiatal, eleven test egyesülése milyen biztonságos pecsét az okiraton. Az érdekeltek meghökkenése nem haladja meg a természetes reakciót, Vajk-István, mióta él, azt hallotta, visszafelé nem lehet űzni a csodaszarvast, csak úgy fogadja el hazánkat végleges lakhelyünknek Európa, ha mi is vállaljuk szokásaival és a mienktől különböző jogrendjével s hitével együtt: a bajor királylány érrendszerébe meg beépült a döntések elfogadásának természetessége, persze mindkettő meghökkent szülei választásán. Magyar fülnek a szó: bajor, kínos történelmi epizódok tragikus emléke; a bajor fül meg elborzad: szövetség a szörnyetegekkel, akik rosszabbak voltak a kalandozások idején, mint rokonuk, a Niebelungokat meghasonlásig nyugtalanító Attila király? Csakhogy a történelemben nem számíthatnak érzelmek, abban nincsenek, csak helyzetek. Henrik lányának és a magyar fejedelem fiának házassága nem akármilyen helyzet volt: a magyar föld és a még nagyjából konglomerátum Európa kicserélték jegygyűrűiket.

A mi népünk egy napnyugati királylány és egy királyi vőlegény életének egyesülését voltaképpen csak Sissi-szinten ismeri. Szándékosan nem említem az immár világhírű operát, az István, a király-t, mert az több oktávval magasabban énekelt a magyar múlt kérdéseiről. Hogy Wittelsbach Erzsébet násza Ferenc Józseffel akkora izgalmat és érdeklődést keltett, az elsősorban a felejthetetlen színésznőnek, Romy Schneidernek volt köszönhető, s ez nagy veszteségünk, mert a magyar történelem tele van napnyugati királylányokkal, akik mind fordítottak egyet a nemzeti lét kerekén, de senki olyan döntően, mint a bajor Gizella, akinek nehezebb lehetett vállalnia azt, amit el nem kerülhetett, nemcsak logikus érvekkel védhető okból, de az életét és útját kísérő nehézségek miatt. Sissi szerelmes vőlegényébe, a föld, ahová hozzák, Ötödik Károly mesebirodalmának egykori tartozéka, új hazájában világhírű muzsikusok, tudósok, művészek élnek, kétházanként templom szolgál Isten dicséretére. De mit érezhetett a tizedik században a tömjénfelhők és a kolostori falak relatív biztonságából kiparancsolt bajor hercegnő, aki sokáig annyit tudott leendő új népéről, hogy egykor vérbe-lángba borította a művelt világot, papokat feszített keresztre. Persze, hogyan viselkedhettek volna másként, amikor nem ismerik közülük csak néhányan Krisztus tanítását, pogányok közé rendeli őt az apa döntése. Hogy missziót bíztak rá, ezt tudja, érti, s az oltár és a trón előtt egyaránt alázatosan térdet hajt a bajor Gizella.

Hogy ettől a beleegyező térdhajlástól mi függött és mi változott visszafordíthatatlanná, régóta világos, mégis viszonylag ritkán emlegetjük, Angliai Erzsébettel és Stuart Máriával többet foglalkozott a magyar színház, mint az ifjú lánnyal, aki méltán hihette, amikor elindították lovagjaival új hazája felé, most vált valóra dajkája hajdani meséje, megy-megy, várja az Üveg-hegy, amelyet ember meg nem mászott, hacsak nem csontból összerakott hágcsón, a csúcson fehér farkas figyeli azt, aki véghezvitte a lehetetlent, a hegyre való feljutást, és ki tudja, vált-e alakot és válik-e test szerint is királyfivá. „Segíts, tenger csillaga, Szűz Mária – fohászkodik szívében a bajor királykisasszony –, ember vagyok, beléd kapaszkodom, mert félek!”

Persze nem könnyű a szíve a magyar fejedelmi szálláson a leendő királynak sem. Hogyan lehetne? San Severino grófjától, a nevelőjétől ugyan tudja már, mit hogyan végezzen, hogy visszaigazolja Krisztusról nyert hite valódiságát, a velencei pap bölcs kézzel rendezte el tudatában a keresztény tanok közé helyezhető régi hit-elemeket: a hieratikus szimbólumok, a csodaszarvas, a turulmadár az ősanya álmában miért volnának a mindenség urára, Istenre sértőek, a nép büszke identitáskeresése sem szokatlan, a jelképek sem: Márk evangélistát szárnyas oroszlánnal, Jánost sassal ábrázolják a keresztények is. Ami a szép fényes napot, holdasszonyt, a szélkisasszonyokat s a természet egyéb jelenségeit illeti, együttesen egyet jelentenek, az Urat: az ősi hit csak felbontotta Isten lényének összetevőit, s a messziről hozott énekek erdők homályán, a sámáncsengővel együtt szépen lecsendesülnek az ingerült indulatokkal együtt. Hit és türelem, hit s kemény kézben a kereszt!

Nem a Szentháromság villogó csodájára hull az árnyék, mástól borul el, ha a fiatal férfi elgondolkozik: István-Vajkból egyszer apostoli, térítő király lesz, s az emlék, amelyet sose tud kidolgozni magából, kettős: neki nem volna szabad úgy gondolnia leendő feleségére, mint annak a földnek a gyermekére, ahol élve temették el legjobb katonáinkat, karóba húzták vagy bitón végezték ki olyan hőseinket, amilyeneket csak Homérosz vagy Vergilius ismert. Ha gyermeke lesz a bajor királylánytól, ugyan milyen történelemre oktassa, a Lech mezeje egyik nagyapja életében a német diadal helyszíne, a másikéban olyan emlék, amelyet jobb volna elfelejteni, csakhogy tilos, mert vége annak a nemzetnek, amely elfelejti a halottait. Megint csak a hit az, ami eligazítja, Isten akarata nélkül nem lesz éppen a népének legádázabb ellensége ezentúl rokonává; és mégis: István, a későbbi szent király szíve éppúgy megrezzen a bajor feleség közeledésének gondolatára, ahogy a hercegnő faggatja minden keresztények anyját, Máriát, hogy állhatja meg majd a helyét idegenek között, akik bizalmatlanok lesznek hozzá, hátha ő lesz szemükben az ellenség. A nép nagy része még nem is a tiétek – mondja Gizella szívében a Szűzanya –, de új hazád történelmének egy darabja szövését a te ujjaidra bízta Isten szentséges szövőszéke. Szőj bátran, Gizella, és ne félj, nemes anyag kerül ki ujjaid közül. Ha partra lépsz, tudd, hogy Magyarország csakugyan üveghegy, de azért teremtette Isten annak, hogy az ellenség lába lecsússzék róla, akármilyen magasra kerül is és akármeddig. Te eléred a csúcsot, egy nép fog sajátjaként szeretni. Egybefonódott ágaitok Géza fiával aranyrózsákat teremnek, bajnokokat, szent királyokat… „Ezen a földön csak áthullámzani szoktak a népek – tanította valaha a fejedelem a fiát. – Mostantól kezetekben a kereszt, nincs vihar, amely visszafújhatná a magyart. Az új hit erejével gazdagodva most fejeződött be a honfoglalás.”

Sok évszázad múlva a pokoljárást ajánlja a dal annak, aki dudás vagy bármi akar lenni az üveghegy-Magyarországon. Ahhoz, hogy egyszer szoborként állhasson Gizella a királynék városában, meg kellett élnie elhagyott népe gyermekként hallott meséjét, s előszedni a kíséretként magával hozott német lovagok megrakta iszákból a félretett csontdarabkákat és létrát hevenyészni ég és föld között. A gyűjtött csontok, a bajor erdők vadjainak utolsó tartozékai elfogytak, mire a csúcs alatt meg kellett állnia, az utolsó lépcsőfokra már nem telt belőlük. „Ne kíméld magad!” – gondolja a bajor Gizella, ezt mondta neki lelke vívódása közben a virágszülő Szűzanya, és áll az utolsó lépcsőfok előtt, és megbontja a bajor hajadonok ruháját összetartó zsebes bőrövet, ott a maguk védelmére mindig hordott éles kis kés, és lekanyarítja egyik ujját, a vér az üveghegyre forrasztja az utolsó lépcsőfokot, amely meg se rezzen terhe alatt. Míg ráhág, körbetekinti a magyar földet, és meglátja a fehér farkast, amelynek ezüst irhája levedlik. És áll a parton ifjú Gizella bajor földről és ifjú István a magyarok közül, s egyszerre mondják azt, ami kapcsolatukat indokolja és országuk jövőjét megszabja, azt, ami egyikőjüknek sem anyanyelve, de úgy idegen, hogy mégis ismerős: „Laudetur Iesus Christus, et salve, fili principis Gesae, Stephane!” Még ki sejtené, szent lesz egykor, aki válaszol; köszönti leendő feleségét István úr: „Salve, Filia regis Henrici, Gisella, et laudetur Iesus Christus!”

Az üveghegy eltűnt, de itt marad a vér pirosa, a legendák fehére, a holtaknak járó zöld babér. Neved ünnepén, szent király, István és a bajor erdőkből hozzánk jött, szintén a választottak körébe tartozó királyné asszonyunk, Gizella, terítsétek dúlt népünkre, lelkünk-testeink nyomorára üdvösséges palástotokat!

Segíts, hogy méltósággal viseljük

A szent, aki valamikor azzá magasztosul, születésekor csaknem mindig olyan, mint akinek nem adatott meg a kiválasztottság kegyelme, de élete egy kiszámíthatatlan időben bekövetkező napján hirtelen elkezd sugározni, mert betelik számára az idő: felismeri, megfogalmazza és megvalósítja kora uralkodó eszméjét, azaz kiszűri a világra annyira jellemző diszharmóniából ezt az egyetlen szál vékonyka melódiát, amely eleinte csak az ő fülével követhető, de amibe kapaszkodva bárki átívelhet azontúl élete örvényein. Igen, a szent kezdetben csaknem olyan, mint akármelyikünk, aztán mihelyt ráismer elhivatottságára, egyazon pillanatban veszti el régi, és találja meg új önmagát. A gyermek Ágoston numida-latin hazája koordinátái között ugyanúgy éli a gonddal nevelt gyermekek életét, mint iskolatársai, s a babonás emlékű, időközben újjáépített Karthágó közelében a helyi mesevilág hőseit alakítja gondolatában, trójai háborút játszik, Dido és Aeneas búra forduló idillje foglalkoztatja; első megnyilvánulásai környezetének kisugárzásában akkori jelenének árny- és fényjelzései. Később már semmiféle külső hatásra vagy jelzésre nem lesz szüksége, mert önmagában jelképpé válik, ő lesz az egyházatyák közt az Irgalom és az Idő doktora.

Hát Géza fejedelem fiának életét miféle paraméterek szabályozták, mik lehettek az ő indulásának árny- és fényjáték-jelzései, s ha játszott, ő ugyan mit játszhatott el? Világbíró Attilát; Bizáncban a külföldieknek adható legnagyobb kitüntetést elnyert öregapját, Lehel vezért, ahogy menetel, és aki közeledtére sikoltva szegeznek be kaput, ablakot; vagy az adóbeszolgáltatók érkezését, amikor apja elé öntik a kincseket, ő meg valami falikárpit mögül lesi, milyen szorongva iparkodnak végezni megbízásukkal a követek, s hogy inalnak a lovaikhoz, hogy minél hamarabb áttérhessenek a gyepűn. Játszhatott mágikus vadászatot is, a kis íja elől menekülő őz számára a mesék szarvasa volt, játszhatta, hogy ő is sámán, aki azért még hallható volt tilalmas dalaival, csak ki kellett lesni, hová húzódtak dobjaikkal, varázscsengőikkel az ősi hit közvetítői az ő keménykezű apja elől. De játszhatott ezen a Karthágónál igazán csak alig kevésbé legendás talajon római centuriót, aki Tiberius felderítő katonája, játszhatott gétát, szarmata vezért, avar fejedelmet, lehetett akár Kis Pipin, amint fáradt lovát a Tiszánál itatja, hisz tanulta már Nagy Károlyt a sok minden között, amire San Severino grófja oktatta, s ugyancsak felmérte és megjegyezte Charlemagne sziluettjét. Vajk-István születése idején elképzelhetetlenül tarka és számtalan emlékszilánk villogott a múlt végtelen folyama fövenyes fenekén, s persze az elhagyott és a lábát éppen megszilárdítani akaró Új összeütközéseinek szikraesőjében még vadak, elsődlegesek az indulatok. Hol még időben-térben valamikori famíliája ezüstalázatú Margitja, a rózsák szakadt köntösű úrnője, Erzsébet, akár saját Imre fia vagy a lovagok lovagja, Szent László?

Ami van, az a sajátságos jelen, amely egyelőre még nehezen formálódik, de már ígéri a jövendőt, Vajk-István szellemi dajkáit két réteg adhatta, az anyaszentegyház és a nemzeti múltat apáról fiúra hagyományozó veteránok, s ha San Severino grófja, a nevelője, az édes Jézus sebeire utal, a hajdani nagy sereg sokat próbált katonája szemkápráztató diadalokról és iszonyatos hadiélményekről beszél, gyászmagyarkák orra-füle csonkját mutatja, s ha Isten szolgája Jeruzsálem irgalmatlanságát rögzíti a friss gyermektudatban, a kivénhedt magyar a bajor Henrik vérszomjáról beszél, s más síkon ugyan és más harmonikus-diszharmonikus felhangok háttérzenéje mellett fáj a fiúnak mindkét szenvedés. Vajk-István megkönnyezi a Lech-mezei csatát, meg a szenteket, mártírokat, hitvallókat megpróbáltatásaik idején, de megrendül, ha hallja, hogy Arles-ban magyar hadifoglyok keltek el a nemzetközi rabszolgapiacon, és Regensburgban az ellenség olyan felületesen temette maguk megásta sírjaikba a foglyul ejtetteket, hogy nemigen pazarolt rájuk nyilat, még életükben rájuk hányta a földet. Két melódia felesel egymással a gyermek gondolatai között, a gregorián, amely úgy dicséri a Teremtőt, hogy nemcsak elfogadja, de természetes állapotnak érzi a szenvedést, s a hősi énekek diadal- vagy gyászrögzítő pentatonja, siratjuk Krisztus sebeit, de azért nagy dicsőség, hogy álltunk valamikor a nagy tengerek partján, megvertük Berengár királyt, lovaink a Monte Cassino tetejéről bámulták Itáliát, és északtól délig, és szinte mindenhol, ahová szem ellátott, rettegtek tőlünk a soktornyú városok, és adta adóját Bizánc, és a frank föld, és Provence, és Vestfália, Brémától Szicíliáig nem volt, aki ne ismerte volna a nevünket. Amíg a fejedelem fia gyermek, természetes, hogy a zsákmányszerző hadjáratok, a hajdani vérben gázoló híres sereg vonulása hősi kalandsorozattá nemesedik tapasztalatlan szívében, a felperzselt városok felett kanyargó füst ügyes hadicsínyt igazol vissza, hogyne hinné egy már két hazát veszített nép végre ebben a véglegesnek ígérkező új földrajzi egységben született gyermeke, hogy logikus múltunk minden mozzanata, hogy jogunk volt kicsit megpihenni, jobban élni, meggazdagodni, tekintélyt szerezni a világ népei közt.

Mit érezhetett, amikor már elég érett volt arra, hogy San Severino grófja kimondja a varázsmondatot, apja úgy döntött, vezesse ki a legendák ködéből, s erősödő markával húzza meg a határvonalat realitás és irrealitás között. Mikor értette meg, mert hiszen hamar megértette, hogy nem cifra kardot, ékességet, templomi kincset kellett volna szerezniük odakintről, hanem olyan fogalmakat, amelyeket a nevelője így tanít: elvont főnevek, s amelyek apja és a nevelő előadásában olyan elképesztően egyszerűvé és olyan hallatlanul nehezen megvalósíthatóvá lényegülnek. Nem kincs kellett volna, de tapasztalat, nem villogó drágakő, hanem villogó tartalmú betűegységek: nemcsak a nemzeten belüli, a nemzetek közti érintkezést is szabályozó jog, kiforgathatatlan, kivédhetetlen törvény, alkotmány, államszerkezet, a döntés tekintélye és az önként vállalt magán- és közéleti kötelmek. A mérleg, amely okos feje rendszerezését szabályozta, sokáig nem lehetett nyugalmi állapotban: Vajk-István keresztény-magyar volt, s a második szó a mi hazánkban majdnem szintén vallás. A végleges helyfoglalást alighanem valami soha előre ki nem számítható mozzanat döntötte el, a sok lecke között egy voltaképpen szándéktalanul, inkább a teljesség kedvéért közölt adat, amikor San Severino grófja, a nevelő nemcsak a kötelező anyagot ismertette, hanem elkalandozott a bizarr mondák irányába, és nyilván percig se gondolva, milyen sokkélmény érheti azt, aki őseiről ez a sajátos pogány legenda szól, elmondta a gyermeknek a frank szágát, Hongre óriás meséjét.

Hogy hol volt-van, hol nem volt-nincs, élt egy vagy akár ma is él egy, a frankok és más európai népek képzeletében létező emberevő óriás, aki legszívesebben csecsemőkkel táplálkozik, óriási száján folyton vér csorog, sok singnyi a körme, a kapófogai; ismeretlen számára a kímélet, de hiszen se nem ember, se nem állat, irtózatos csodalény, kitől is a háromlényű Isten szabadítsa a jó lelkeket, Hongre, az iszonyat, harctéri, rothadó tetemek és az alirunák nászából született, neve hallatára jobban bereteszelnek ajtót-ablakot Európában. Hongre óriás, még kimondani se jó a nevét, pedig a Hungarus szóból ferdítette a frank száj a szágájában, borzasztó, miféle kép maradhatott rólunk, mondhatta a nevelő, hogy ilyen arcot rajzolt nekünk a harag, a kifosztottság, a fenyegetettség, a félelem. Hongre alakjára Vajk-Istvánnak, Géza fejedelem fiának a lelkében csak egy válasz felelhetett: elfelejteni és elfelejtetni, a torzított Hungarus névnek visszaadni nemes csengését, vagy ha még nincs, hát megszerezni, de eltüntetni emléke leheletét is annak a szörnyetegnek, akitől retteg és iszonyodik a világ, és létrehozni az Európába nemhogy beleillő, de tőle elválaszthatatlan, a közös kincset együtt gyarapító, a közös morált együtt emelő, immár örök polgárjogot kivívott, engesztelésül a múltakért, ezt a földrészt egész történelme alatt saját vérével védelmező Hungáriát. És mert a háromlényű, de egylényegű Isten érzékenyebb az irgalomra, mint az örök büntetésre, kellett lennie az ifjú Vajk-István életében egyetlen pillanatnak, amelyről maga is azonnal tudta, nem lehet más, csak látomás: más szemének érzékelhetetlenül, de számára jól láthatóan meghasadt felette a boltozat, és feltárult az ég, látott óriási templomokat, és nagy világi épületeket, és sok monostort, és kanyargó, ápolt szőlővesszőt, meg búzamezőket, és látott egy ősz, éltes, gond megviselte férfit, aki király lehetett, mert korona volt a fején, mögötte a szentek dicsfénysugárzása, és kettős keresztet tartott a látomás, és előrelépő lába alatt valami iszonyat hevert, de holtan, igen, holtabb már nem is lehetett az ördögarcú valami, aminek nem tudta a nevét, és aztán összezárultak a falak, és István úr, magyarok még nem megkoronázott, de már a nagy napot váró jövendő királya csak azt tudta, az ég valami rendkívüli élménnyel tisztelte meg, s fogalma sincs róla, hogy a halott Hongrét látta, s az éltes és törődött férfi ő maga lesz valamikor, és nevének ünnepén, merthogy felekezeteken felüli, minden magyar, de minden európai számára is számon tartandó király, nálunk és nekünk a legnagyobb, érte szólnak a harangok tornyokban és szívekben.

Urunk, Szent István, fejezd be, amit kezdtél, te igazítottad rá a lábunkat Európa országútjára, s ami történt, pozitív és jó, emiatt magasztal téged ez a gondjai közül minden viszontagság viharában hozzád fohászkodó nemzet. Urunk, ha megkezded velünk az európai utat, te légy a vezetőnk, és fejezd be a művedet az örök szilárdulás pillanatában. Te mindent tudsz, azt is, hogy valahányszor elfordultunk Európától, nem a mi szándékunk volt, léptek velünk, szent király, mint a bábokkal, a második világháború után sem mi zártuk magunkra önszántunkból a határokat, egyszerűen becsuktak bennünket, és rácson át néztünk a szabad nemzetek felé. Urunk, ne hagyd soha többé feltámadni Hongre emlékét, romolhatatlan jobbod erejét meg ne vond tőlünk, mert soha ekkora szükség nem volt az erejére, hogy a legendák ködéből megint kitaláljunk a realitás biztonságába. Nem könnyű nekünk, István úr, segíts, hogy méltósággal viseljük, amit felelősségben és lemondásban ránk boltozott az újjáalakulás.

Urunk, Szent István király, a múlt, a jelen, jövő ismerője. Ugye, nem felejted el, hogy nemcsak hogy nem mi zártuk be a határokat Európa felé, de elsők voltunk, mikor fel kellett nyitni a sövényt és nem csak magunknak nyitottunk vissza rést az életbe. Minden felekezet királya, magyari Szent István, segítsd hazádat, Magyarországot!