Az emberiség pókhálószövevénye

Az idei írótábor alapvető gondjával, mi várható a szépirodalom és a kulturális fejlődés területén, s mi lett éppen e területeken működő önmagunk, kollégáink és szemünk előtt növekvő utódaink szerepe, a lehető legszerencsésebb kézzel választott kérdésre irányítja a figyelmünket, olyan kérdésre, amely úgy válaszra váró magyar ügy, hogy ugyanakkor személyes nemzeti patakja a világ óceánjába torkollik. Ami miatt mi e tanácskozásra összegyűltünk, az öt világrész írástudóit is nyugtalanítja. Az istenek, akik kajánságára idejében felhívta figyelmünket Homérosz, szokatlan intenzitással egyszerre szűkítik, egyszerre kínos távolságokig tágítják a regisztrálandó témaköröket, s a változás lendülete olyan tektonikus, hogy joggal ébred bennünk a gyanú, ha nem vigyázunk jobban, előbb-utóbb nemigen lesz érdemes esztétikával vagy művelődésüggyel foglalkoznunk, mert mindezek tárgya és földrajzi helye, a föld, ha ilyen ügyesen munkálkodunk az érdekében, előbb-utóbb megsemmisül, elporlik, kiszárad, vagy egyszerűen atomokra válik s eltűnik velünk és előlünk.

A kép vörösmartyan sötét, de éppen e sötétségben valószerű. A világ nemcsak riasztó mértékű változáson megy át és szemünk láttára alakul, de riasztó mértékben szüli saját feszültségkeltő erőtereit is, az emberiség egy végtelen átmérőjű pókháló szövevényébe bonyolódott; fejlődéstörténete e jelen szakaszán se jogunk, se okunk számon kérni az írók riadt visszajelzését, bizony, a föld végre ráébredt, az emberiség csak kollektív felelősségtudattal élhet tovább, vége a fehér faj régi indiai tárgyú filmeken olyan meghatóan-naivan érzékeltetett hajdani hegemóniájának, az ökumenikus optika is felismerte és elfogadta Isten egyazon lényét más-más nevek és liturgiai gyakorlatok fényében. Mire a Szovjetunió hivatalos értékelés szerint is darabokra tört, az ötvenhatot előkészítő hajdani alkotógárda és magának ötvenhatnak mártírjai már régen jelezték hazánk elvi szabadságát, azt is, a forradalom utáni évek lassú, de meggátolhatatlan fejlődésével, hogy az ország történetében döntő változás írók és az irodalmi élet dinamikus együttrezgései nélkül nem mehet végbe. Ötvenhat után egyre bátrabban jelentkeztek a változáskereső politikai-esztétikai szabadulási kísérletek, a magyar tollforgatókhoz politológusok, futurológusok, közgazdászok, szociálpolitikusok csatlakoztak, érdeklődésük és makacs igazságkeresésük egyre hangosabb és nyugtalanítóbb módon érzékeltette: a magyar helyzet rövidesen lépésre kényszeríti a visszahúzó erőket. Ezúttal a nagypolitikai helyzet szerencsénkre mellettünk és nem ellenünk dolgozott. A diaszpóra egyre bátrabb segítő kórusa felhangosodott, nem lehetett tovább hivatalos süketséget színlelni. Radikális elválasztó vonalat éppen az imént említett tények miatt nem húzhatunk az állami ellenállás porlasztását ötvenhat után vagy folytató, vagy megkezdő alkotók és az 1990 eredményeit kodifikáló, az immár biztosított talajon hajmeresztő esztétikai mutatványaikat szabadon végrehajtók között; a nemzeti megújulást és a politikaival együtt járó művészi szabadságot követelő nemzedékek egymás folytatói. Ötvenhat és kilencven között a nyolcvanas évek elejétől szerencsére már ritkábban mordult a fenevad, amely a szabad alkotás dzsungelét őrizte, figyelt, de ugrásait a nemzetközi politikával kellett koordinálnia, s miután a diaszpóra és a belső ellenállás állandó reflektorfényben tartotta a művészeti élet színpadát, fogytak az eleve abortálásra kényszerült alkotások, a fenevad ritkábban ölhetett.

1990 megnyitotta a zárt íróasztalokat, az elfektetett filmek és visszatartott kéziratok orwelli szobáját, az esztendő egyébként vízválasztónak bizonyult, kinek-kinek fel kellett mérnie, mit bír el. Mit az idősebbek, sokat próbált tüdejükkel, s mit a fiatalabbak, próbára alig tehetett izmaik dinamikus lendületével. Még azt is ki kellett kísérletezni, hogyan maradhatunk úgy modern eszközökkel dolgozó magyar alkotók, hogy helyünk lehessen a világ vérkeringésében is saját sejtjeink friss, kesernyés, speciális hematológiai összetételével. Volt író, aki belekáprázott az egyenletes fénybe, lámpalázas lett, töprengett, tud-e majd átlépni a realista, a nemes múlt századi próza modern időelméletet még nem alkalmazó paraméterein, mert a gyakorlat eddig csak mesélni tanította, s a friss szabadulás nem könnyes eufóriát követelt a művésztől, hanem egyértelmű állásfoglalást a nemzeti, nemzetközi mezőnyben. A pálya indulóinak is megvolt a maguk hendikepje, eddig futni is alig volt terük, most kellett annak eldőlnie, hogyan állják meg helyüket az előgyakorlatok rutinja nélkül, a sokuk által szinte nem is ismert homokon. Büszkén jelenthetjük, hogy a generációk érdemesei megállták helyüket, ki-ki felismerte a tágra nyílt horizonton azt a pályasíkot, amelyen legjobb önmagát kifejtheti. Hogy minden azért egész harmonikusan ne bonyolódhassék le, az új élet törvénye meghozta a maga vizesárkait, bezúdult a piacra a kolportázs deprimáló áradata, naivak voltunk, mikor azt hittük, valódi olvasmány kell, esetleg éppen a sajátunk az olvasónak, nem a pornó, a gyerekes szerelmi ponyva vagy elmés, esetleg kevésbé elmés detektívek. Tévedtünk, a közönség mindenevő, aligha menti, hogy mikor nosztalgikusan elfordul tőlünk és a jelentől, a kolportázs se biztosít neki rózsás jövendőt. A helyzetet egyébként nem teszi könnyebbé az ország gazdasági helyének megbillenése, a már porondon levőket éppúgy sújtja a kiadóvállalatok agóniája, mint azokat, akik pályakezdők, és nevük ismeretlensége miatt nehezen találnak szponzort. Persze az alkotó leginkább arra kell hogy ráébredjen, ilyen légkörben, mint a mostani, még nem volt alkalma dolgozni. Érzékelnünk kell: eddig is fennálló, Erdély és a diaszpóra iránt réges-rég érzett és éreztetett felelősségünk mellett nemzetközi irányú felelősségünk is megnőtt, nemzeti problémáinkat más nemzetek gondjai növelték, életünk hirtelen tele lett hol boldogító, hol nyugtalanító ellentmondással. Az ország negyven év alatt bekövetkezett morális hanyatlását tagadni többé nincs mersze senkinek, a növekvő munkanélküliség és ellenőrizhetetlen múltú menekültek hatására billen a közbiztonság, a magyar írónak saját magán és nemzeti gondjai figyelése mellett hozzá kellett edződnie, hogy számon tartsa, mint alakul Románia vagy Szlovákia belpolitikai helyzete, hogyan működik a Hágai Nemzetközi Bíróság. Minden közügy, mindenki közügye lett, az alkotó, bármely korosztály gyermeke, észre kell hogy vegye, soha ennyire szükségünk nem volna megértésre, tapintatra, szolidaritásra, következetességre, önfegyelemre, közben riadtan átéli: ezeket az elvont főneveket az elmúlt rendszer kezdeti irodalompolitikájának sosem élt héroszok ábrázolását követelő működése kivonta a művészi témakörből. A modern alkotó valósággal menekül a progresszív ábrázolás elől, torkig lakatták nemes pátosszal, csillogó harmóniával, csak azt érzi korszerűnek, ami kakofon, akkor is zörejt hall és azt ábrázol, ha véletlenül dallamos az érzékelt jelenség, időbe telik, míg a materialista esztétika ártalmait lelkünk higiénéje és esztétikánk kiheveri. Senki se csodálkozzék az alkotás esetleges üzemzavarán, annyit oktatták az írókat, hogy most már nélkülözni óhajtják a pedagógiát, se meghallgatni, se közvetíteni nem kívánnak semmi saját hitüktől idegen üzenetet, annyi megfizetett és beprogramozott kritikust mozgósítottak ellenük, hogy ha várható gyógyulás, bizony időbe telik. Szép anyanyelvünk is válságba került időközben, sok alkotó száján vérrögként buknak ki az értelmetlen, mesterségesen eltorzított vagy trágár szavak, nincs rajta mit csodálkozni, mikor évtizedeken át saját nemzeti ünnepeink helyett idegenek diadalnapjain harsonáztunk, és tilos volt saját hősi halottainkat megsiratni. Az egészben az a riasztó, hogy most, éppen most volna szükség arra, hogy morális támasza legyen a nemzetnek az, ami tollunk alól kikerül, ám míg az alkotó bizonytalan anyagi talajáról az övénél is bizonytalanabb keretek között élő, határral elszakított magyarok sorsát követi tanácstalanul, alig marad vagy van szava vigasztalásra, reménykeltésre. Dadogunk, szégyelljük magunkat valami miatt, ami a kor bűne, nem a miénk.

Nemzetünkben az író, a költő mindig a vátesz szerepét töltötte be, az elmúlt évtizedeket az jellemezte, azt is megkívánták az alkotóktól, ne csak jelezze és jósolja vagy ábrázolja, oldja is meg a problémákat. A valóban író író ma is jelez, sokak nevét jegyzi már a nemzetközi könyvpiac is, az író ma is figyelmeztet, s ha nem vállalhat többet a figyelmeztető jelzéseken túl, azért saját anyagi helyzetén kívül a nagypolitika kizáró rendelkezései okolhatók. Az író diagnoszta, az anamnézist elkészíti, azt aligha várhatják el tőle, hogy azt vigye végbe, ami az ország politikus vezetőinek a feladata, elég, ha a tüneteket jelzi, operációra már nem képesítették, amúgy sem szerencséje az alkotónak, ha túl nagy horderejű politikai szerep vállalására kényszerül. Sok szimptóma Nyugaton már évtizedek óta szabadon regisztrálta a széthullt famíliát, kallódó gyerekeket, a lét kiürülését, a céltalan célokat, mikor nálunk Mándy megpróbálta az olvasóhoz közelíteni a végtelen magányosságot, Mészöly a visszafogott dinamikát, Konrád a kétségbeejtő társadalmi képletet; kínos feltűnést és megfelelő intézkedéseket eredményeztek a hivatalos irodalomban, annak is speciális harcot kellett harcolnia, aki bolygatni próbálta akár a második világháború magyar áldozatai, akár a hosszú ideig tökéletesen tilalmas ötvenhat történetét. Most mással kell számolnunk, ismét viharjelző művészetünk aligha fogja elragadtatni az olvasót, aki zöméről már tudjuk, közhelyekre nevelődtek, s nem szolgál vigaszukra, ha mi, írók azt ábrázoljuk, hogy köröttünk fekete az ég. Az olvasót természetesen nem szabad figyelmen kívül hagyni, mert míg az írónak a korszerű esztétikai kifejezésmód természetes, az átlagolvasónak nem, de ha türelmesen közelítünk, előbb-utóbb csak elfogadja, hogy Jókai mint Jókai halhatatlan, de ma már nem lehet iskolája és nem lehetnek epigonjai. Kölcsönös tolerancia olvasó és alkotó között, az anyagi fennállás lehetővé tétele, s azt remélem, sok kérdés megoldódik. Nyilván senki sem óhajtja visszaigazolni Csokonai keserű felismerését: az is bolond, aki nálunk alkotó. Arra, hogy a támogatást megérdemlő művek ne kallódjanak el, a kulturális élet minden vezetőjének figyelnie kell.

A közművelődés sínen van, bár az irodalom volna ilyen stabil. Amilyen tiltakozás fogadta a szovjet kultúrát, olyan már-már nyugtalanító lelkesedés az angolszászt; nálam nagyobb rajongója a szigetországnak vagy Amerikának, amelynek ösztöndíjasa voltam, nincs, nem velük van gondom, saját magunkkal. Olyan hosszú volt a rabság, hogy az optika is okkal téved, nekünk kell, íróknak, arra vigyáznunk, hogy Shakespeare vagy Wilder nemzetét ne tévessze össze népünk a hamburgerrel, a kellemes McDonald’s éttermekkel vagy a rockzenével. De ha mindazt túléltük, amit túléltünk, okkal lehetek optimista. Nem hiszek olyan világban, amelyből kipusztulhatna a logikus tartalmú emberi beszéd, olyanban sem, amely megélhet a művészet és a tudomány nélkül, nem hiszem, hogy a következő ezredévben csak gépek szólnak majd azokhoz, akik megértik. Azt viszont annál inkább, hogy momentán a szülés kínjait szenvedjük, az új már itt van, elérhetően, a szülőcsatornában, ha mi nem érjük meg, megéri a következő nemzedék. Mózesnek nem adatott meg, hogy bevezesse népét Kánaánba, de az üdvtörténet Mózese nélkül nem volnának se törvények, se Kánaán. A törvények szilárdságában, összetartó nemzeti erejében éppúgy bízom, mint a magyar kánaánban Európa szívében – Vörösmarty látomása a nagyszerű halálról szerencsére nem valósult meg, kapaszkodjunk Kölcsey rég elporladt, halhatatlan kezébe. Megbűnhődtünk mi már mindent, segítsen tovább a mindent megoldó és elrendező Isten.