Mikor kapar a farkas

Életem legválságosabb karácsonyát New Yorkban töltöttem. A férjem a megérkezésünket követő napon infarktussal kórházba került, én meg az életemre annyira jellemző fordulatok egyikét éltem, amikor valami régi vágyam teljesül, de úgy, hogy bár ne tette volna. Gyerekkorom óta vágytam rá, hogy egyszer a Broadway egyik hoteljében lakhassam, méghozzá valami csillogó, ünnepi időszakban, hát az óhaj teljesült. A Time Square-re nyíló, tizennyolcadik emeleti szállodai szobából jobban már nem is láthattam volna a Broadwayt, épp csak se kedvem, se időm nem volt az üveghez állni. Mire én egész napi ott-tartózkodás után késő este hazaértem a szívkórházból, már csak a töprengésre futotta, ha bekövetkezik a csapás, melynek elkerülése lehetőségével még csak nem is biztattak hetekig, milyen lehet a családtalanok élete. Ebben az egyszerre brutálisan elsődleges, ugyanakkor merőben irreális időszakban ismertem meg a harmadik generációs olasz Amarto urat, a kórház főrendészét, aki az épületben való tartózkodásra jogosító kórházi belső útleveleket állította ki a látogatóknak, s aki, míg naponta végigélte, ahogy egyre dúltabb arccal várakozom a folyosón, hogy bemehessek a betegemhez, ráérzett tökéletes magányomra. Én voltam az egyetlen olyan látogató, akit se nem váltottak, se nem kísértek.

Magyar útlevelemben talált nevemmel nem sokat teketóriázott, olvasott ő abban a kórházban egzotikusabb neveket is, egyszerűen a saját gyakorlata szerint értelmezte. Míg kapcsolatunk formálisabb volt, Mrs. Tibornénak szólított, később, ahogy a rokonszenve nőtt, Szobotkának, erről a szóról azt gondolta, keresztnév, olyasmi, mint a Samantha. Amarto úr annak a révén vált életemnek egyik fontos mellékszereplőjévé, hogy vadidegen létemre felvállalta a gondjaimat, s megpróbálta oldani rosszul leplezett kétségbeesésemet. A harmadik héttől már naponta friss jelentéssel várt, mihelyt beléptem – olyan korán érkeztem mindig, hogy egy ideig várnom kellett, míg a lift előtti védőrácsot kinyitják –, hogy a félemeletig se gyötörjön a bizonytalanság, minden reggel felém kiáltotta aznapi érdeklődése eredményét: orvos, nővér azt mondta, alakul az ügy, Tiborné úr viszonylag jól érzi magát. Tiborné úrral meg vannak elégedve, Tiborné úr tegnap az ágy szélén üldögélt éjjel, és bekapcsolta a tévét. Ahogy az ünnep közeledett, megpróbálta kideríteni, mégis mik a terveim. Elmondtam neki, van nekünk itt egypár ismerősünk, illedelmesen meg is hívtak magukhoz karácsonyozni valamennyien, de ki az a tapintatlan, aki bekormozza ünnepre készülő és szerencsére semmi baj nem sújtotta ismerősei derűjét a maga nyugtalanságot és félelmet sugárzó jelenlétével. Majd megleszek a szállodai szobában, ha egyáltalán túléljük, ami míg a hat hét le nem telt, egyáltalán nem volt bizonyos a professzor szerint, nem lesz ez az ünnep a legoptimistább fordulat esetén sem olyan naivan piros betűs a számomra soha.

Amarto úr nem értette, csodálkozó szemmel nézett rám. Ahol ő lakik, magyarázta, a zömmel bevándorolt olaszok leszármazottai között, senkinek nem jutna eszébe magára maradni, ha baj van, hiszen a gond, a megoldatlan problémák terhe olyan, mint a farkas, csak nem engedem be, mikor egyedül vagyok? Ilyenkor kiabálni kell, segítséget kérni, belekapaszkodni rokonba, barátba, az már fél öngyilkosság, ha az élete kátyújába jutott ember még segít is a farkasnak. Hiszen felfal! Ő ilyen értelmetlen és kártékony akcióval nem ért egyet, vegyem tudomásul, feleségével együtt, akinek már szinte jó ismerőse lettem, annyiszor emlegetett otthon, úgy döntöttek, hogy náluk leszek szentestén. Az ő öt gyerekén és feleségén kívül még ott lesz két pár nagyszülő, és természetesen Battini úr, aki a vasárnapokat is az ő otthonában tölti, mert tavaly autóbalesetben odalett a famíliája, kicsit nehéz természetű azóta, de hát mitől legyen jókedve. Majd meglátom, milyen szépen eltöltjük az időt. Szállodai szobában szentestét! Ugyan már! Csak nem képzelem, hogy négy hotelszobafal között elviselhetőbb a rossz, mint emberi környezetben?

Rosszkedvű lett, majdnem barátságtalan, mikor elhárítottam a meghívást. Szégyelltem magam, miért nem vagyok rugalmasabb, fogékonyabb alany, de olyan csüggedt, fáradt és nyomorult voltam, hogy nem telt tőlem még egy igazi mosoly sem, a gondolat is elborzasztott, köröttem zengjen a karácsonyi rituálé, s vagy rontsam az örömet azzal, hogy állok jólelkű idegenek közt vidám zsibongásukra visszhangtalanul, vagy alakítsak, mint a színész, játsszam a megkönnyebbült, feloldódott Szobotka keresztnevű idegen szerepét, ami fáraszt s tetejében hazugság is. Amarto úr még egyszer, közvetlenül karácsony előtt, még próbálkozott valamivel, akkor már szinte tapintható volt az ünnep, angyalruhás, arany szárnyú fiatalok, színinövendékek suhantak a kórházfolyosón és szenténekeket zümmögtek, az épületnek váratlanul a jellegzetes tisztító és illatos fertőtlenítő lehelete helyett cukor- és tömjénillata lett. Legalább ünnep szombatján legyek velük, a jászolbéleléskor, kért Amarto úr. A jászolt évente a família tagjai újra bélelik, ez a nap a szenteltek közé tartozik, csecsemő bölcsőjének, halott koporsójának bebélelése, no meg katasztrófák, partomlás, lávakitörés, kolera idején tilos a bosszú is, menjek hozzájuk vattát ragasztani, selymet, puha kelmecsíkokat vágni, mert hogyan várhatok én bármit is az ünneptől, ha nem ágyazok meg tisztességgel a Kisdednek, aki tilt haragot, gyilkos indulatot, aki békét, jóakaratot és szeretetet szorít csepp ujjai között. Ha elmegyek, azzal tisztelnek meg, hogy én fektethetem le a Kisjézust. Nem mentem el jászolt bélelni sem.

Mikor már utazhattunk, Amarto úr soha meg nem ismert felesége kereszt alakú kalácsfélét küldött nekünk, mert hosszú és veszélyes az út. Voltaképpen minden út az, így tanulták a calabriai nagyszülőktől.

Édes kisdedünk, Demokrácia, van-e neked egyáltalán fekvőhelyed, vagy az örömzaj elülte után, mely születésedet kísérte, elfelejtettünk jászolt ácsolni neked közös munkával, így aztán nem volt mit bebélelnünk, mert nem tartottuk meg az egyszerű törvényt, hogy születés, halál és válsághelyzet idején nem érvényesülhetnek személyes indulatok, főképp a legutolsó esetében, amikor már nem megosztott örömről vagy gyászról van szó, hanem segítségről és mentési munkálatokról. Azon a földrajzi egységen, amelyen mi élünk, nem kell a válság kialakulásához lávakitörés, kolera, extrém és drámai szituációk, elég egy elszegényedett, morális erőtartalékát most gyűjtögető s a várható nehéz téltől okkal rettegő ország agresszívre váltható depressziója, amelynek lakói lassanként elfelejtik az emberi együttélés alapvető elvont főneveit, s közéletünkből, mint egy megbontott zsákból, már-már rendre kihullnak türelem, részvét, megértés, empátia. Még a fülünk is cserbenhagy olykor, mert mihelyt valaki nem a mi személyes nótánkat fújja, azonnal falsnak, sőt ízlésrombolónak érezzük, holott csak nem a mi dalunkkal és nem azonos fekvésben, hanem másban, egyazon haza szeretetétől űzötten, a maga muzsikájával fejezi ki, ha részleteiben nem is, de lényegében talán ugyanazt. Pedig ha fel nem fogjuk, hogy az ellenvélemény nem merénylet és képviselője nem ellenség, csak vitapartner, nincs menekülés a farkas elől, amely itt szuszog már körülöttünk, s valamennyien felelősek leszünk, ha elér a kisdedig, akit végre megkaptunk, de akiért nem tudtunk kalákában dolgozni vagy küzdeni, és vállalni a toleranciát.