Itt botorkálunk a londoni színben

Igen, Madách erre is ráérzett. Mielőtt munkába kezdtem volna, újra elolvastam a tragédiát, s frissen éltem át az élményt, ahogy alkotó elkerülhetetlen műtétét végrehajtva, szikéjével felmetszi emberi fajunkat és ránk mutat: Ecce vir, ecce femina. Ami a legdöbbenetesebb volt, fel kellett ismernem, szinte semmi sem hiányzik már jóslatából, a falansztert túléltük, az eszkimószínt éppen most díszletezzük, az Arany szelíd kezével elviselhető-bizakodóvá álmodott jövendő, amely mindnyájunkat az élet vállalására kötelezne, víz nélkül maradó földrészekkel, atombombával, az emberi aggyal gondolkodó gépek között gépi agyú emberi lényekkel dúsult. A létet befolyásoló kódszavakat mindenesetre megtalálta és kimondatta Luciferrel az alkotó: család és tulajdon.

A családhoz volt szerencséje, közelről megismerte, a császári és királyi tanácsos özvegye, Majtényi Anna keménységével rosszul szerette, mert nem ismerte fel az ige valódi jelentését, nem mintha a másik női kéz, amely a költő ujjai közé fonódott, nem lett volna ugyanilyen végzetes puhaságában, Fráter Erzsébet nem boldogításra, de boldogságra született, s az kettő. Igen, Madách ismerte a család bűvös kalitkáját, érezte a tulajdon – nem csak a telekkönyvezhető javak, egy család jó híre is tulajdon – megingását a biztonságot őrző paraméterek lassú, de végleges görbülései között; a párát a meghomályosodott családi presztízsénél ugyan nem sikerült letörölnie, de a tulajdon anyagi része megmenekült, épp csak Éva került idő előtt ingyensírba Nagyváradon, aki holtáig nem fogta fel, kinek volt a felesége.

Tulajdon és család. Itt botorkálunk a londoni színben, ülünk a láthatatlan libikókán, a másik ülésen Európa, hintázunk és reménykedünk, hátha egyszer sikerül az előnyösebb magasban, igazi pozícióban rögzíteni azt a nyomorult libikókát. Egyelőre baj van a tulajdonnal, az ország ma gond nélkül élni tudók, súlyos terhek közt vergődők vagy – az alig létezők csoportjaira vált, szentestén nem ünnepel mindenki gyertyaözönnel, van aki áram helyett azzal világít és amellett próbál melegedni. Ecce tulajdon. Ha a világgazdaság jelzéseire így felelhetünk, ahogy tesszük, hogyan bírta volna ki épségben a család e század tektonikus rezgéseit? A legkisebb közösség, amely összességében az államot alkotja, eleinte csak lazítani próbálta hagyományos kötelékeit, aztán szép csendesen szétesett. Az iskolás gyerekek tanúink, mint színezik ellátottságuk vagy ellátatlanságuk tárgyi jelzései a szükség érctalpa alá került vagy az ügyes gazdálkodás révén hirtelen felemelkedett famíliák magántörténelmét, a patriarkális vagy a biedermeier családmodell megszűnését ők érzékelik elsőnek. Ők élik a tekintélyváltást, a súlypontváltozást, ők tudják, a család talpköve a nagyszülő lett, aki rég nem pipázik vagy jázminillatú ifjúságról merengve kötöget, hanem dolgozik látástól vakulásig, a nők emancipációját meg nemigen érdemes bolygatni, ez a kérdés eldőlt a gyakorlatban, ki viseli a süveget, az, aki többet keres, vagy keres egyáltalán. A család újraélesztéséről szintén minden társadalmi szerv tárgyal, csakhogy a férc nem tart össze már semmit, amit a különféle faktorok szilánkká törtek, nem akar ízesülni. A tulajdon megléte még nem képez családot, csak fogyasztók együttélését, hiányát viszont ígérgetéssel nem lehet elfeledtetni azzal, aki joggal békétlen. Madách meglátta előre a rettenetes ikerpár megjelenését a történelmi tablón, inog a gázoló és az elgázolt, családja egyaránt az idő és a történelem áldozata. Csak az egyik kitölti pénzzel az űrt maga körül, a másiknak elég volna az elvesztett állás vagy a valóban garantált mindennapi. Kapunk a Szentírás után, mert árad a nyugtalan keserűség, de a biblia éppúgy tilalmi listára került az utolsó évtizedekben, mint ahogy nemzeti irodalmunk hangsúlyozottan nemzeti alkotói, kitől tanult volna immár három nemzedék valódi reménykedést, hitet, a nemzet erejének minden nehézségét, törököt, tatárt, osztrákot, oroszt, végül is mindig túlélő hatalmát. Jézus szépséges igéje nem illett a képbe, s aki a reformkori szerzők szent és makacs bizakodásával áldozatvállalásra és türelemre tanította volna a haza népét, nemigen kapott helyet a tantervben, ha a tanár becsempészte az órán, nacionalista volt, soviniszta, pedig csak azt adta volna tovább, amit Kazinczyék üzentek: akkor is legdrágább kincsünk a haza, ha semmit sem tudunk adni már, mert itt folyt apáink vére a százszor áldott földbe. Az önzetlen hazaszeretet nem szerepelt a feltétlen elmagyarázandók között, a családban és társadalomban való együttélés modelljét szelíd alkotásaikkal segíteni tudó kis alkotók eltűntek a műsorokból, ahogy megpróbálták nem irgalmazó imperativusával, a rendületlenüllel Vörösmarty Szózat-át is eltávolítani a köztudatból. Hol van a tankönyvekből, amit ha valaha, ma igazán mindenkinek ismernie és gyakorolnia kellene, Móra legendája a búzáról, amelyet Isten annak idején a teremtéskor elfelejtett megteremteni, s csak akkor adott a földnek, mikor a sajátját egyaránt a másik miatt megfelező két fivér szembetalálkozott a szérűn, s mindegyik úgy érezte, ha meg nem osztja a magáét a másikkal, csorba az élet és vállalhatatlan az éjszaka?

Baj van, nagy baj van – jelzik a szociológusok, amit Madách előre jelzett, de vajon azt tudják-e, ami ha korunkat megéli, Madách remekének valószínűleg legutolsó színe lett volna, Arany János meddő „csiszoljuk meg kissé gömbölyűbbé a rémes valóságot” – kísérlete nélkül. Az ügy ugyanis bonyolultabb, még annál is kuszább, vagy ha úgy tetszik, egyértelműbb, mint amilyennek érzékelik, s alighanem csak Lucifer ismerte fel már az igazságot, s ha megtette, most valóban elcsügged, mert esetleges diadala igazán mindennek nevezhető, csak győzelemnek nem. A megíratlan szín Madách világ- és emberismeretét ismerve nyilván századunk két legdrámaibb felfedezésének eredményét rögzítené: a születésszabályozás felismerésével, a ténnyel, hogy Éva dönthet másképpen is, mint az anyatermészet kérné, a labda elkerült Ádám kezéből, helyette megkapta az eutanázia előbb-utóbb úgyis engedélyezett lehetőségét, s ennek következtében vád nélkül szabhatja meg magának halála percét, ha léte valóban emberhez méltatlannak bizonyul. Videant consules – mondták a rómaiak, résen legyen az államigazgatás, Madách család-tulajdon válságfelismerésének kiszámítható eredménye lehet. Éva nem fogja vállalni az akármilyen körülmények között is világra hozandó gyermeket, Éva a folyton háborúba bonyolódó világ, de elsősorban saját hazája egyértelmű családvédő politikája nélkül nagyon meggondolja, vállalja-e azt, aki eljövendő volna, aki eljövetelét csak ő teheti lehetővé, akit szeretne, de nem bármilyen sorsra és körülmények közé felmutatni a mindenségnek.

Arany János árnyékához is méltatlan kollégája, most én próbálom egy falat reménysugárral bevilágítani a Madách meg sem írta sötét színt, a labda ugyan valóban átkerült Évához, de az asszony nem gyilkolásra született. Ha nem látjuk is, még itt vannak az arkangyalok, s az Úr idén is küldött Megváltót a szent bölcsőbe. Videant consules! Nagy a veszély, a kő már gurul, és Lucifer bármikor megfordulhat. Ne veszélyeztessék elhibázott családpolitikával az amúgy is iszonyú veszedelmek árnyában bontakozó jövendőt.