Elveszett a báránykája

Persze az volna illendő, ahhoz szoktak az olvasók, azt kellene megírni, a szépséges, évente egyszeri mennyei látomást, amelynek azért olyan szikravető a varázsa, mert egyetlen eleme se szúr az újságot átlapozók körme alá, eleve ismertek reális, irreális elemei, s még a nem keresztény része a földnek is elfogadja az ünnep leglelkét, a szeretet adni-kapni vágyó igényét, a békésszívűeknek járó általános jóakaratot. Írná az író is ünnepi cikkét, belső világától igazán nem idegen az évente ismétlődő örök-gyönyörű ugyanaz, a szent jászol, a szent család, a betlehemi csillag üzenete. Lakásában legféltettebb tárgya száz forintot sem ér, az Ecseri piacon találta, csaknem húsz évvel ezelőtt, csorba tányérok és gyanús villák társaságában vette észre e poros falapot, amelyre egy ki tudja, mikor élt dilettáns képet álmodott. Az ismeretlen mázoló és a család nélkül maradt író egymásra ismertek, el se válnak többé, pedig az író hajdani iskolájában tanítottak annak idején művészettörténetet és természetes ízlése anélkül is elveti a giccset, de az ismeretlen amatőr Isten különös csodájából hirtelen az írónak szóló üzenetté mázolta a sablont, s szándéktalanul elébe villantotta múltját, jelenét, jövendőjét. A falapra festett képen palakék téli tájon távoli ház a hóban, lisztes a homály, csak sejlik a messzi épület, amelynek egyetlen ablakából fény világít. Az odavezető, egyébként tökéletesen néptelen úton egyetlen utas, valaki, vándor, rokon, ki tudja, ott iparkodik a hóban, előredől, fáradt lehet, nyilván régen gyalogol. Az író mindjárt ráismert a szülői házra, amelyet évtizedekkel ezelőtt lerombolt a városrendezés, a fényből se volt nehéz kielemeznie, karácsony van, odabenn a család, amelynek minden tagja porlad már, s egyetlen üres hely van a rézcipős asztalnál, rá várnak odabenn, mert nélküle nem szokták megrázni az ünnepet köszöntő csengettyűt. Az úton meg senki idegen. Ő az, aki lépdel.

Nem, az író nem érzéketlen a titokzatos éjszaka nemcsak teológiai mélységű, hanem ki-ki otthona jellegéhez módosított megfogalmazására, csak éppen az idén sehogy sem akar megszületni a karácsonyi üzenet. Jövőre ötven éve lesz, hogy alászállt a porondra, akkor jelent meg élete első könyve nyomtatásban, bekerült az arénába, hivatásos alkotónak minősítették Baumgartenék, kezében a vézna verseskötettel a felelősség iszonyú felismerésétől megvacogott a foga. Itt van a porondon most már ő is, azon a homokon, amelyen annak idején Babitsék küzdtek, Ady vívott és előtte Aranyék és Arany előtt Vörösmarty és őelőtte Kisfaludy – az emlék, amelyben az első nyelvtöredék óta beletartozott az egységes magyar irodalom, magasztos volt és olyan félelmes, hogy beleborzongott az ifjú költőnő a rá váró csaták esetleges és elkerülhetetlen veszedelmeibe. Jön-e és hány Edward király, milyen lesz az a pálya, amelynek kezdetén áll, s akárcsak Lengyel Balázs köré tömörült baráti köre, velük együtt esküdött, hogy míg él, ellene mond a gonosznak, s vállalja, sose szolgál nyomorító hatalmakat.

 

Ám ezen a karácsonyon olyan vénnek érzi magát, mint a Via Appia, s tanácstalanul nézi gépe betűit, nem alakul sehogy sem a karácsonyi cikk, zavartan elneveti magát, mert mi baja van, hogyhogy nem tud átlépni saját árnyékán, hiszen írás a mestersége fél évszázad óta, s megszámolni nem tudja, hány ünnepi kis elmélkedést bocsátott útjára. Most nem megy, nem megy, pedig az ünnep emléke eleven, szívében, nem is tudatában rögzül a karácsony, még illatára is emlékszik, a hamuszedő lapáton tömjént sóhajtó, parázsló fenyőtűkre s az almákba szúrt szegfűszegek mézbe mártott sóhajára: a belső kályharácson sültek a testes almák. Együtt minden, ami a vázolandó képhez, közlendőhöz kell, fény, illat, szeretet, amelyet a sírba is levisz magával, a szent színhely, Mária friss anyasága, diadalmas, de eljövendő szenvedések sejtelmével árnyékolt mosolya, József, a védelmező, döbbent elragadtatással hajol a kisded fölé, s a Paradicsomban még velünk együtt élt állatok puha lélegzete légmozgásában ott a Megváltó is, pillakoszorúi egyszerre fedik a momentán és az eljövendő képeit, kinn pásztorok ujjonganak, hallja, kinn azt kiáltják, feszítsék meg őt, hallja azt is. Együtt minden, amit egy ünnepi cikk kíván, csak az alkotáshoz szükséges nevenincs valami hiányzik, s időbe telik, míg kielemzi magából, mi miatt.

 

Nekem egyszerűen lelkifurdalásom van – gondolja az író – a puszta tény miatt, hogy ha napra kimérve a felfűthető faanyagot és annyiszor mellőzve a villany meggyújtását, amennyire operált szemem megengedi, fűtött szobában ülök, az írógépem felett szelíd lámpafény, halat vacsorázom, és baráti ajándékok közt várhatom a karácsonyt, ezt az ideit, amelyben a nyomor majdhogy a betlehemi csillagig emelkedik. Számuk sincs állástalanok, reményvesztett hajléknélküliek, szállást nem lelő bujdosók, gyógyszereiket kiváltani nem tudó tört lelkű nyugdíjasok botorkálnak a gondok erdejében, az Írószövetség épülete alatt rángatják a talajt, lelkifurdalásom van, mert ember vagyok és emberként nézem más emberek sorsát, hát hogy daloljanak itt angyalok ezen az éjszakán. Ha az ünnep utáni sajtó majd azt rögzíti, a mitikus órában, a Gyermek és a karácsony valódi lényegének templomi hirdetése pillanatában voltak, akik nemcsak hogy nem ünnepeltek, hanem eldobták maguktól a vállalhatatlanná vált életet. Mi történt itt, mi történik?

Nem megy az írás, hogy mehetne. Ekkora szakadás, mint most, nem volt még az én életemben a társadalom testén. A helyzet elemistás egyszerűséggel szimplifikálódott, ellátottak és ellátatlanok képletévé. Az Okosok kiirtották az oktatásból a morál alaptörvényeit, a mosolyogni való naivsággal és művészi érték nélkül, de módfelett hatékonyan verselő kismesterek üzeneteit, újgazdagék nemzedéke már se paptól, se tanítótól nem hallotta a Krisztus is megbecsülte tisztaszívűek figyelmeztetését: nem a vagyon, hanem az irgalmasság jelzi a társadalmi rangot. Az adni tudás. Ha így fogalmazzuk, hát az elnyomorodott anyagi helyzetbe került haza helyett és nevében adni illik annak, akinek élete tartóoszlopai a rendszerváltás tektonikus, de hál’ istennek vértelen rezgésében meginogtak. Ha jól meggondolom, meglepően sok válságot átvészeltem, Trianon után megtanultam szűk koszton, rokonoktól kapott, viseltes ruhában várni a csodára, jobb időkre, Hitler feltűntekor a világ általános depressziója, az állástalan diplomások rám is esetleg rám szakadó elhelyezkedni nem tudása rémképének társaságában a tandíjmentesség elnyerése érdekében háromszor annyit felmutatni az egyetemen, mint amit a tandíjat fizetni tudóknak a kvesztúra előírt, ezekben az években latinórákat adtam, pengőért óráját, hogy összehozzam a szigorlati díjakat, amelyek kifizetését már nem lehetett elkerülnöm. Negyvenben végeztem, dúlt a háború, azt hittük, jó oldalra álltunk – a hit fölé egy másik hit, indokolható remény boltosodott –, aztán az amerikaiak összebombázták Debrecent, 1944 karácsonyán a háztetőn állva cserepeztem, és maradék gyertyákból új gyertyát öntöttem, közben temettük a holtakat, és megalakult a debreceni kormány és újra mosolygott az eljövendő. Étel már akadt, tekintettel Debrecen fővárossá minősített voltára, a csupa diplomata és a történelemben számon tartott személy jelenlétére, de pénzünk hónapokig nem volt, a szülőknek azért, mert Debrecen kiürítésekor elvitték a városi közkasszát, nekem, mert egyházi tanár voltam, és fizetésem jelentős részét a még harcokat szenvedő Szegedről kaptam volna, ha nincs szétbombázva az úthálózat, és elérhető a szegedi tankerületi főigazgató. A ruháimat Hódmezővásárhelyen hagytam, ott pusztultak, megint mások levetett ruhájában kértem munkát a Debrecenben ostromot állt gyerekekből egyesített általános gimnáziumban. Hogy mi történt becsapott nemzedékünkkel a felszabadulásnak csúfolt megszállástól napjainkig, éppúgy történelem, mint 1944. decemberi indulása és a folytatás, Pesten papírablak volt az átmeneti szálláson, a minisztériumban, ahol dolgoztam, aknaverte életveszélyes épület, kezdetben semmi fűtőanyagunk nem volt, naponta egyszer ettünk, és a szívünk teli volt reménnyel és derűvel: most már igazán vége minden rossznak, most már lesz igazi, demokratikus Magyarország. Tartott az ábránd három évig, aztán fellépett Rákosi, és ami innentől a kommunizmus bukásáig történt, szintén csak történelem. Ámítás, erőszak, kínzás, kirekesztettség kellékei között próbáltunk talpon maradni, miközben kiraboltak bennünket, s azt kívánták, mondjuk azt, baráti szeretet jeleit osztogatják, a Rajk-pör idején mit sem értő óvodák követelték Rajk fejét az óvodások jövője nevében, s a szégyenletes prágai segélynyújtás nyomát máig érzi, ha arra jár a turista.

A szegénység úgy hozzám tartozik, mint beteg macskám, aki gyógyszerének kiváltása nyugdíjam harmadát elvitte, ha jól számítom, életem férjemmel töltött szakaszának harmada volt gondoktól mentes, a másik kettőben három családot tartottam el, és egy zsdanovi minősítés miatt idő előtti halálba alázott férfi lelki egyensúlyát próbáltam biztosítani, őt a szakmából is kiiktatni akaró kritikai támadások közben.

Mi történt velem, az öregedés és az öregség sose volt probléma számomra, testem-lelkem meglepően harcképes ma is. S itt ülök a gép mellett és kínlódom és nem lesz a cikkből semmi, hacsak meg nem születésének anamnézise, hisz nem hallom a karácsonyi harsonát, süket a szobám. Hová lett az ünnep? Nem az vitte el, hogy ez a demokrácia valahogy nem akar működni, az még kialakulhat, még lehet kormány is, amely felfogja, hogy Csokonai kora lejárt, nem instállhat az ország szégyenére koldusgarasokat a pozsonyi országgyűlésen a tekintetes Karoktól és Rendektől az író, aki már régen felismerte, az is bolond, aki poéta Magyarországon. Találhatunk egy művelhető csillagot, a föld kérdése is megoldódik, sose voltam pesszimista, lehet még olyan országgyűlés, amelyen kimondják: nem lesz kellemes emlék, ha valaki azt a díszítő jelzőt kapja az utókortól, hogy működése idején elhunyt a magyar művészeti és tudományos élet. Még jóra, jobbra fordulhat minden. Akkor mi bajom van?

Hogy mi bajom? Miért nem sikerül a cikk? Mert nekem lett igazam, nem Horváth tanár úrnak, aki ötször, ötvenszer kijavított, ha úgy énekeltem a Jézus ágyán nincsen paplan-t, hogy lalalala báránykája. „Sarokba – mondta Horváth tanár úr –, nincs lalala, dacból nem mondja, Szabó, a szöveget, mert nem épeszű, hogyhogy nem hiszi el, hogy Jézus ágyán azért nincs paplan, mert elveszett a bárányka. Ne bőgjön, és ne kezdje rá, hogy Szűz Mária nem hagyta volna sem a bárány elvesztését, sem azt, hogy a fiának ne legyen paplana.” Itt a gát, amely megfogja a kezemet, Jézusnak csakugyan nincsen paplana, s a bárány nem elveszett, ellopták. Mit loptak itt érzésben, hitben, emberszeretetben, talajban, értékben, érzelmekben, reményben!

Hol a karácsony? Ezt kinek adtuk el?

 

Jó. Megyek a sarokba. Nekem már alighanem mindegy, de itt vannak a gyerekeink. Isten nem ajándékkal méri az ünnepet, még csak nem is elektromos energiával, ingyen adta, megváltásul, könnyebb életünkre. Legalább a karácsony eszmei lényegét ne lopják el, ha a derűt már eladta valaki.