A történelmi tárgyú festmény modelljeinek felelőssége

Eleinte nem is vettük észre, milyen talajon kezdjük újra az életet. Azt tudtuk, hogy sérült a felszín, de kezdetben nem mutatta valódi mélységét. A hiányok eltüntetését is valahogy korábbra reméltük, aztán ahogy ki-ki felocsúdott a kezdeti mámorból, hogy végre itt a szabadság, elkezdett borulni az arcunk. Pedig tulajdonképpen nem lehet csodálkozni semmin, csaknem fél évszázadig nem fejezhettük ki szabadon magunkat, ezt az író tudja a legjobban, akinek még témaválasztását is elkeserítette a belső cenzúra, a mérlegelés: hozzákezdjen-e eltervezett mondanivalója kifejtéséhez, mikor előre tudja, témáját nem vállalja az engedélyezett esztétika, s ha művét mégis kiadják, ráeresztik az irányított kritikusokat, hogy egy időre elmenjen a kedve az alkotástól. Hát persze hogy mire megszólaltunk, tagolt, értelmes, higgadt beszéd és érvelés helyett megbicsaklott a hangunk, olykor disszonánsan rikoltozni kezdtünk, de hát hol és mikor tanulhatták volna meg a nemzedékek a parlamentáris viselkedést, a demokrácia szó- és fogalmi kincsét, akár a toleranciát, mikor hozzánk soha nem voltak toleránsok? A történelem feltépte, sérült felszín több és veszedelmes buktatót rejtett, mint hittük, ha Adynk élne, valahogy úgy fogalmazná, hogy a ködből végre kibukott magyar lovas paripája csüdig csúszik a talaj kiszámíthatatlan mélyedéseibe.

Jaj de kellene most Ady, de kellenének a félmúlt és a régmúlt nagyjainak békítő szavai, a programadó nemzeti klasszikusok tisztasága, a nagy eszmék képviselői, akiktől csakugyan tanulhatott a fiatal, és akikkel emberi tónusban vitatkozhatott az ellenzéke. Az Egy magyar nábob és a Kárpáthy Zoltán rögzítette reformkor világa még érzékelteti Jókainál, hogy a nemzet érdekében tett javaslatok a múlt század harmincas éveiben sem keltettek osztatlan lelkesedést, a jelzett időben is összekocódtak az eszmei fegyverek, sőt volt Abellino és Spadaszin is, mégis a demokratikus gondolat győzött, holott akkor sem volt jó a gazdasági helyzet, s akkor is természeti csapások által sújtott Magyarország földjén lépegettek a nem is mindig optimista héroszok, mégis eljutottak a tündökletes márciusi napokhoz, melyek nemzedéke ha kurta időre is, de megérte és élte a kiharcolt demokráciát.

Az embertársnak járó tisztelet hiányzik most megnyilvánulásainkból és napi politikánkból, az a magatartás, ami a nagy elődök körében még megvolt, a kölcsönös megbecsülés érzékeltetése; az ellentétes irányok és szándékok képviselői, akik annak idején szemben álltak egymással, nem ellenségei, csak elgondolás- és eszmebeli ellenfelei voltak egymásnak. Ám villogtassuk az egyre élesebbre csiszolódó párbajtőrt, lehetőleg úgy, hogy a külföld is jól lássa, s Ady szimbolikus lova már térdig ott a gödörben, ki tudja, mikorra vergődheti újra fel magát a sérült talajból, melynek nivellálása helyett csatározásokkal, majdnem hogy csatákkal töltjük az időt. Hogy fusson itt a ló, ha a buktatók eltüntetése helyett újabb és újabb vermek lesik a vágtát, hát nem félünk, hogy a nagy eszmék kihordását meg sem érjük, hogy elvetélődnek, s a várt eredmény nem eredmény lesz, hanem szegénységi bizonyítvány? A morális és financiális szakadék mélysége letagadhatatlan, ha átívelése helyett folyton egymás támadható torkát keressük, nem lesz-e elszomorító harcaink történelmi summája az a felismerés, hogy képtelenek vagyunk létrehozni, amire századok óta készültünk, és annyi balszerencse közt, oly sok viszály után a demokrácia egy marad nemzeti délibábjaink közül, csak távolról szemlélhető fata morgana, mihelyt megközelítjük, szétfoszlik, látomás volt. Olyan sok dobásunk már nemigen lehet, ki vállalja a felelősséget, ha nem harctéren, valódi fegyverropogás közt, de eszmei síkon megint csak megérjük a szindrómát. Annak idején a tatár azért tudott győzni, mert a nép mást akart, mint az Udvar, az Udvar mást, mint a király, a király mást, mint a nép, Mohács eseménysorozata meg maga a magyar thriller, egy eleve reménytelen küzdelembe vonuló hadsereg és királya, akik előlegezett gyászmenetének elérkezését izgatottan lesi Zápolya János, aki csak a koronát látja, mely végre elérhető, csak a török végezzen már az uralkodásra úgyis alkalmatlan Lajos királlyal, és eszébe se jut a korona ára: szegény, nyomorult Magyarország. Ha félresikerül, aminek a megvalósulását annyira várjuk, a jövő történelmi festője elkészítette monumentális festményen kit milyen pózban rögzít a művész, ha ugyan lesz még lelkiereje, és már távol tőle a riadalmas gyanú; csak nem ismét pártok egyensúlyhelyzete jelöli ki a soros géniuszt alkotónak?