Pünkösd

Azt hittem, többnyire semleges kérdéseket érintő postámban az Ön írása lesz a szenzáció, a nem kurta üzenet, amelyben nem leplezve neheztelését azt kérte tőlem számon, hogy egyezhettem bele a magyar királyok életét vagy uralkodói gondját feldolgozó hangjátékok pályázatának zsűrielnökeként, hogy a díjakat György herceg adja át. E szép feladat – érvelt Ön – Önnek, a levélírónak járt volna, akit születése óta amúgy is balszerencse kísér, mert Habsburg származását fondor rokonok hamisan matrikulálták, a Bácsinál is hiába jelentkezett, nem fogadta (gondolom, e családias szóval az Elnök Úrra gondolt), így kerülhetett aztán sor arra, hogy a díszasztal mellett a királyi herceg reprezentált, Önt mellőzték, nekem a Bácsi fiát távol kellett volna tartanom az ünnepségtől, szégyelljem magam, amiért nem tettem.

Nem szégyellem én, Asszonyom, éspedig nem azért, mert nem tartozott zsűrielnöki teendőim közé az ünnepség protokolláris rendjének összeállítása, hanem mert szívből örültem, hogy a megnyerő fiatal férfi szemmel láthatólag mindent elkövetett, hogy megtanuljon eligazodni valamiben, ami ősei sorát nem érdekelte. Én lelkesen figyeltem, míg megtartotta beszédét, s közben némán imádkoztam, csak a hangjátékok szinopszisát adják a kezébe, máskülönben meglepően bő szókincse olyan elemekkel gazdagodik, amelyeket társaságban nemigen használhat, vagy a nyelvtanárában fog kételkedni: amit nem ért, hogyhogy nem érti. Az új magyar drámanyelv, Asszonyom, ahogy Géza keresztfiam mondani szokta: nem piskóta, azt meg ne tanulja egy királyi herceg.

Ütöm a gépen a betűket, s közben mosolygok: van abban valami derűs és abszurd, hogy én védem Önnel szemben az illetékeseket, bár tény, hogy Habsburg-ügyben nem vagyok Önhöz hasonló módon érdekelt, nem intrikus kezek anyakönyveztek, rangom se volt, amit el lehetett volna orozni tőlem. Persze valami közöm azért nekem is van az ifjú herceg családjához, mert az én őseim az ő ősei miatt lettek gályarabok, bujdosók, kufsteini foglyok, in effigie vagy ténylegesen akasztott emberek, az én nagyapám unokatestvére Az arany trombita című népeposz szerzője, Sárosi Gyula, aki oly határig nem udvarképesen nyilatkozott Ferenc József édesanyjáról, hogy hosszú kufsteini turistaútja után félbolond alkoholistaként idő előtt még csak nem is az Úrban, de igen nagy békétlenségben elhalálozott. Nálunk a házkutatás mindkét ágon olyan rutinjelenség volt, mint máshol a heti mosás, az első magyar groteszk egyfelvonásost meg is lehetne írni arról a szabadságharcos honvéd főhadnagy rokonomról, aki az osztrákok elől a tyúkólba menekült, ott várta meg, míg elvonulnak a nyomozók. Ne a mostani parasztházak óljait képzelje el, pár lécből összetákolt ketrecet, alig nagyobbat, mint egy fiók, hanem egy patrícius kalmár 1850-ben, a debreceni csata után már ismét rendbe hozott házának majorságát, ott tyúkház állt, gonddal épített, téglából és deszkából szakszerűen létrehozott, az aprójószágnak kényelmes szállást biztosító épület, számtalan hunyórúddal a tető alatt – a hunyórúd az elpihenő szárnyasok alvóhelye –, ott bújt meg a tiszt. Mikor kijöhetett, ruhája, bőre merő mocsok volt, toll, pehely, még a pehelynél is rosszabb gyalázat az egyenruhán, csak a csengő hiányzott a rokon kezéből, torkából meg a mozarti derű, úgy állhatott ott az udvaron, mint Papageno karikatúrája. De gondolja, hogy most időszerű lenne György hercegtől számon kérnem régen pora sincs már rokonom hajdani portréját? Kinevetne a történelem. Kiegyeztünk Béccsel, kész. Nincs tovább. Ha Önnek nem tetszik, akkor sincs, vegye tudomásul a tényeket; az én famíliám is azt tette. Nagyapám elfogadta a lovagkeresztet, tizenkét gyerekét meg úgy neveltette, hogy Kálvinus hittétele mellett anyanyelvi szinten kellett tudniuk a világnyelveket, legelsőnek a németet, én érettségi után még magamhoz se tértem az izgalmak után, már kinn is voltam egy osztrák nevelőintézetben, s apám levelében kérte meg az intézmény lelki gondozóját, Pater Severinust, igazítson el a katolikus barokkban és pallérozzon is, a saját hite paraméterei között is igazítson el, mert a tény, hogy valamikor gályára küldték az ősünket, aki nem volt hajlandó katolizálni, engem nem jogosít fel arra, hogy megtanuljam a vallási türelmetlenséget vagy kizárjam magam Európa katolikus lakói közül.

Mind tegnapig azt hittem, Asszonyom, a heti postában az Ön trónigénye lesz a legmeglepőbb olvasnivalóm, de elveszítette első helyét, s el nem hinné, ki ütötte ki: egy apolitikus, szeretnivalóan közvetlen, Móra Daru utcai történeteinek embereire emlékeztető vidéki óvónő, aki boldog pünkösdi ünnepeket kívánt nekem és tanácsot kért, hogy tudná közelebb hozni a gondjára bízott gyerekekhez a nem könnyen magyarázható tartalmú jeles napot. Mit tanácsolok, a Pünkösdölő magnószalagról szóló kórusa után hogyan, miféle eszközökkel jelenítse meg a Szentlélek kitöltetését, helyesnek találom-e, ha egy kínainak, négernek, rézbőrűnek festett gyerek mellett egy smink nélküli fehér áll, és egyszerre azt kiáltják: Szeretet és jóakarat és béke! (Azonnal válaszoltam, csak valósítsa meg, és kiáltásuk hangozzék fel az égig.) A teológia kicsit másképpen fogalmazza, de el fogja fogadni ezt az értelmezést is. A levélben egyébként még az állt, azért fordul hozzám a kérdéssel, mert egyszer azt nyilatkoztam, hozzám mindig eljött a Nyúl. Nagy ny-nyel írta az óvónő a szót, hogy félreértés ne legyen, mire céloz, a Nyúl az illetőnek neve is, foglalkozása is, mintha egy Szabó egész élete során ruhát varrna.

Hogy nem érti, mi köze Önnek, a királyi hercegnek és az Ön problémájának már meg a húsvéti Nyúlhoz meg az óvónőhöz? Gondolkozzék, Asszonyom, és mindjárt megérti. Amit az Ön levele számon kért, azzal Ön semmit nem használt senkinek, elnézést, nem tudom finomabban fogalmazni, nem használt sem a hazának, sem az emberiségnek, ám az óvónő nyilván sok kerti munkát végző, gyereksimogató kezében ott forgatta, anélkül, hogy ő maga észrevette volna, a földgolyót. Ebben a világban, amelyben kirabolják a bénát, folyóba lökik a rokkantat rokkantszékestül, gyilkolnak azért, mert valaki más vallású vagy idegen, folyik egy háború, amelyet senki se tud befejezni, mi magunk úgy viselkedünk a Parlamentben, hogy a néző szégyenkezve elzárja a televíziót, az óvónő megállt a Pünkösd sugárzó íve alatt és nem hajlandó lemondani az ünnepről, aminek lennie kell, különben elviselhetetlenek lesznek a hétköznapok. Isten és a Szentlélek miért ne mosolyogna a szándékon s Jézus, a gyerekek örök barátja miért ne fogadná el a tisztaszívűek és együgyűek gyakorlattá váltott értelmezését, hogy értsük meg már egymást, és lehetőleg véglegesen. Különben odalesz a föld.

Ne duzzogjon, Asszonyom. Mosolyogjon, azt teszem én is. Tudja Ön, mit és mennyit nyilatkoztam én életemben országos érvényű kérdésekről, s látja, az óvónő egyet jegyzett meg, hogy bízhatik bennem, mert nem tagadtam se le, se meg a Nyulat, aki most ott délen ég tudja, merre csatangolt el a nyomorult, de csak visszatér már egyszer és eltűnnek a képernyőről a gyermekholttestek és a békesség és jóakarat szelíd virágát emelik szégyenkező arcuk elé. Boldog ünnepet, Asszonyom, akkor is, ha szegényes az asztal. Ne haragudjék se a Rádióra, se György hercegre, se rám. Pünkösd van, tüzes nyelvek égetik ki lelkünk salakját és olvasztják össze legjobb indulatainkat. Szorítsa két kézzel az ünnepet, hogy el ne botoljon, mert ritkán jártunk ennyire vigasztalan és göröngyös talajon. De az emberek, tüzes nyelvek, göröngyök, hangjátékok és nyulak ura eddig még mindig megsegített. Most majd egy fél évszázadot kellett várnunk arra, hogy visszakapjuk nemzeti királyainkat, de visszatértek, történelmünket, országunk múltját visszapereltük. Az ünnep is visszatér, de vigyázzon, csak akkor jön, jöhet, ha hívja. Látja, a kis óvónő milyen szépen megtanított rá, mit kell tennünk, hogy eljöjjön? A Pünkösdöt átíveltette mindenen, ami elválaszthat egy embert a másiktól, s két hídláb közé vetítette az egymás más mivoltával végre megbékélt emberiséget. Ne a nagyoktól tanuljon, Asszonyom, Ferenc, ott Assisiben még kezet fogott és örök békét fogadtatott a farkassal. A farkassal, asszonyom, pedig az csak farkas, Ön meg ember. Érti már? Mondja, hogy végre érti.