Rendületlenül

Európa?

De hát hova tartozhatnók, ha nem oda?

Vörösmartynak még Európa se volt elég, ő öt világrészben gondolkozott. Amikor 1836-ban megírta a Szózat-ot, a zárásában jóslatos, látomásos futurológiai, imává nemesedett helyzetelemzést adott – voltaképpen politikai végrendeletét –, irodalmunk ez egyik legtárgyilagosabb, legszigorúbb verse nem a tüzes, de a jéghideg szenvedély erejétől válik olyan mértéken felüli hatásossá. A költő szinte mindent mellőz poétikai kelléktárából, pár jellegzetesen vörösmartys jelzőn kívül majdhogynem eszköztelenül építkezik, s amit közölni kíván, egy két versszakon át rögzített categoricus imperativus: egyetlenegy szó. A takarékosan fogalmazott üzenet harmadik sorának olvasásakor még a gyakorlatlan elemző is ráérez, az alkotónak, mikor idáig ért, megrándultak az ujjai, ráeszmélt, ha már megnevezte a túlélés zálogát, ne hagyja indokolás nélkül a módhatározót, amely jelenre és jövőre úgy ad programot, hogy közben a múltra utal. A Szózat-ban magyar magyaráz magyarnak, a történelem ismerője a történelem átélőinek, azoknak, akik vele együtt tudják, hányszor roskadt össze kormosan a lelkesedés és az át nem gondolt vállalkozások máglyája, s hányszor hangzott a hiteltelen védekezés: valóban szépen indult valami, de úgyse jut a célig, hát akkor minek az iparkodás. Hogy Magyarországon a történelmi kezdetek óta mi minden szegte meg saját egészséges ritmusát és bénult meg a megtört hit és akarat miatt, végiggondolni is keserves, akkor hát a jövőben – üzeni az alkotó – ne akárhogy, momentán, ideig-óráig, abbahagyva, újrakezdve, esztelen utakat váltogatva, de ronthatatlan hűséggel és sziklaszilárdan legyünk a nemzeti érdek képviselői. Mer valaki indokolást kérni, hogy miért? Mert ez a föld apáink földje, itt él Árpád nemzete, itt bontott zászlót Hunyadi és Rákóczi, ide kötnek hősi halottaink, és a fa is itt nőtt, amelyből bölcsőnket készítették a másik törzs szomszédságában, amely majd koporsóul szolgál nekünk vagy azoknak, akik elhagyták a hazát, mert menekülniük kellett vagy száműzték őket vagy a határon túl próbálták ébren tartani a lángot, amelyre a hatalom fényfogót borított. Igen, ezentúl mindig csak rendületlenül, mert ez a hazánk, nincs belőle kettő, adhat más ország otthont, vagyont, biztonságot, még dicsőséget is, a világ legszebb és legbiztonságosabb pontján is hiányozni fog a távozottnak valami, az elvághatatlan spirituális köldökzsinór jelez a kivédhetetlen emlékezéssel.

Rendületlenül. A módhatározó érvényes akkor is, ha ostoba, gonosz, becsvágyó államférfiak játszanak az életünkkel, s maga az ország elesett, nyomorult; itt tanultuk a legtörékenyebb szót: szabadság, melynek nevében a legszentebb és legszentségtelenebb tettek művelhetők, s amely sokszor azt eredményezheti, hogy a lezajlott belháború után a gyászoló Magyarországnak egyszerre kell megsiratnia az ártatlant a vétkessel: gyermeke mindkettő. Magunk sem értjük néha önmagunkat, hogy tudna könnyen tájékozódni köztünk az idegen. Pedig ott a helyünk mellettük-köztük a nagyvilágban, amely csak emlékezni fog nemcsak hajdani kalandozó hadjáratainkra, de a keresztény Európa védelmében csorduló vérünkre is, ezer átszenvedett esztendővel vívtunk ki helyet magunknak Európa közepén. Torz gondolat elképzelni, hogy megtagadhatnának bennünket, s amit átéltünk, tettünk, kigondoltunk, megvalósítottunk mindazzal együtt, ami érdekében legjobbjaink az életüket adták, ne maradt volna része a világ memóriakészletének. Sok buktatót átvittünk, egyszer fordulhat a sors nyájas arccal is felénk, s beköszönthet a jobb kor végre, amelyért annyi imával esdekeltünk.

Mikor az olvasásban ide ér, megint csak megáll az elemző, a szabályos építkezésű vers hirtelen aritmiássá válik: a költő belereszket a hirtelen feltámadt gyanúba: csak nem lehet, hogy a világ nagy rendeződésekor elfeledkeznek rólunk, és kimaradunk a tervezésből? Hiába lett volna ész, erő, szent szándékok, a gondok súlya alatt halálba roskadt elődök emléke, lehet, hogy elszigetelten és magunkra maradtunk? A csüggedés csak pillanatnyi, a daccal felszegett fej már ki is védte úgy és azzal, ami s ahogy nemzeti karakterünkre rímel: ha meg sorsunkra hagynának és alásüllyednénk a nagyszerű halálba, nem érhetne miatta vád, nem aktív, passzív szereplőivé válunk a megsemmisülésben, vád azt érheti, aki részvéttel végigasszisztálta, még meg is siratta az értelmetlen finálét. Ez a nemzet – ha rendületlenül vállalja saját szent célját – életet érdemel, s ha nem segítik hozzá, hogy élhesse is, a szimpátia színházi kellék, a gyászoló és könnyező nemzetek sírunkba hajló látomása operadíszlet. De erre nem kerülhet sor, a rémkép kísértése csak egy pillanat, a rendületlen szeretettel szeretett haza majd kiforogja sorsát a végtelen időben, s elfoglalja helyét a világ népei közt testvérként, indulat és részrehajlás nélkül, ahogy a nagy latin tanította; szitok, értelmetlen civódás, széthúzás éppúgy nem illik a nemzeti célkitűzésbe, mint a bús bordal, a meddő merengés, valóban szilárd talajon nem fújhatja a szél a téveszmék pókhálóját, nincsenek lidércek, se totemállatok. Nagyvilág – mondja Vörösmarty, pedig nem is mondja, mégis értjük: hagyd, hogy elsősorban saját népünk fiai legyünk, s aztán a testvéreitek, elsődleges magyar elkötelezettségünk nélkül nem kezdhetnétek velünk semmit, így tudunk veletek örülni és sírni, benneteket megérteni, ezzel a rendületlen magyarsággal vagyunk igazán európaiak, Koppány óta megszoktuk, hogy ellentétes utakon keressük az igazságot, most együtt kell rátalálnunk, várjátok türelemmel, míg egységben léphetünk közétek. Európa mindig a mienk is volt, s ha nem, akkor nem a mi hibánkból: elvették tőlünk. Hagyjatok időt a történelemnek, míg korrigálja tévedéseinket és saját tévedéseit.