Merre van előre?

Nem tudom, merre van előre, azt sem, miért kérdezik ezt tőlem, se futurológus, se politikus nem vagyok, hajdani költő koromban sem tartoztam a váteszi alkatú, vagy effajta igénnyel fellépő lírikusok közé. Lett volna éppen okom, hogy megpróbáljam kikövetkeztetni, mert 1945-ben a porondra lépett nemzedékem nem akármilyen körülmények között állta-szenvedte-futotta meg a maga vesszőfutását. Akkor, fiatalon, tele eltaposott ambícióval, porig alázva a másfél óráig birtokomban hagyott, aztán Révai miniszter utasítására visszavett Baumgarten-díj emlékével, habozás nélkül azt feleltem volna: ha másképp nincs kiút abból, amit naponta át kell élnünk, keressük az irányt valahol az ellenállás, akár a vér oldalán. ’56 engem igazolt, és mégis most épp az ellenkezőjét felelem, megoldás momentán helyzetünkben, bármivé jegecesedik is az e percben még amorf helyzet, csak erőszak és vér nélkül lehetséges, ellenkező esetben véglegesen végünk.

Annak idején hogyan válaszolhattam volna másképp: a jaltai egyezmény után ki mert arra gondolni, hogy a Szovjetunió valaha is tudomásul veszi a második világháború után megszállva tartott új területei esetleges elszakadását és újra önállósulását, ami mostanában Párizsban történt, nagyobb csoda volt, mint amit bármikor is átéltem, vagy aminek az ábrándképe belefért volna a tudatunkba, ugyan ki álmodhatott az esetleg egyesülő Európáról, a hidegháború idején az emigránsaink sokáig hasztalan próbálkoztak reális képet festeni a helyzetünkről, a világ nem egy országa úgy foglalkozott velünk a sajtóban, mintha mi magunk kerestük volna a lehetőséget s kértük volna az engedélyt, hogy külpolitikánkat és, mint kiderült, politikánk minden ágazatát az orosz érdekkörhöz csatlakoztassuk. Hosszú, kínos folyamat eredménye lett a kollektív felelősségérzet végre miránk magyarokra is kiterjesztendő felébredése, az a bizonyos teljes fordulat, amely egyszerre vált bennünk eufóriává és aggodalomra, mert a 168 óra kérdése más korban is felmerült minden gondolkozó emberben, mindjárt a viszszanyert szabadság percében. Rákosi alatt egyértelmű volt az oka, hogy azt éreztem, egyszer ki kell törnie a nemzeti felháborodásnak, az ország párolgott a visszafojtott indulattól, aztán megtörtént, ami megtörtént, és vállalkozásunkat sírok ezrei szegélyezték. Hogy most hogyan tovább? Most nem azonos az újrakezdés, mint az első koalíció idejében. Negyvenöt után is szegények voltunk, de hol hasonlítható a háborút túléltek hangulata, lelkesedése, munkavállaló kedve a mostani közhangulathoz? Akkor mindenki, még a sokat vesztettek is azt érezték: megmenekültünk a halálból, mosolyogtunk, most az ország nyugtalan, rosszkedvű, ingerlékeny, úgy érzi, nem leli honját a hazában, nem érzi övéit a kívánt biztonságban, amin egyébként nem csodálkozom, kollégám feleségét reggel nyolc és kilenc között a Nyugati villamosmegállójában fosztották ki, szülővárosomban sprayjel támadták meg a jármű utasait, az utak alkonyat felé sietve kiürülnek, „tiszta Chicago” – mondja utcánk új fürmendere, az állandóan híreket hallgató Karola, én nem védem meg a honi mundért, közlöm vele, téved, odakinn a rendőr használni meri a fegyverét, ha előtte akarnak bántalmazni vagy megölni valakit, itt nem, s közben, amit Isten tudja, mióta nem tettem, válogatom, hogyan fejezzem ki magam, mert valami arra figyelmeztet, egy rosszul fogalmazott mondat biztatásnak vagy nem jó töltetű hangulatkeltésnek minősülhet, az ország annyira érzékeny, hogy egy mikronnal súlyosabb helyzetjelentés és nem mi keressük majd, a megoldás keres meg bennünket és mondja ki, hogy merre volt-van-lesz az előre.

Van a mostani szituációnkban valami groteszk. Ezer év alatt nem ugrott ekkorát ez az ország, méghozzá helyből, mint most, amikor nem az osztrák és magyar vagy a török és magyar nemzetek páros mérkőzéséről, vagy a harmadik világháború esetleges kitöréséről volt szó, hanem első végleges felszabadulásunkról. Óriási kezdeményezések és ígéretek hálafüstje szállt az égnek, aztán valahogy elkezdett senyvedni diadalmas máglyánk, a Hadúrnak éppúgy nem tetszett az áldozat, mint Istennek vagy Jehovának. Most itt élünk egy kedvetlen képek százát visszatükröző, mozgó hordó fenekű elvarázsolt kastélyban, államférfiaink ide-oda szálldosnak, kérnek, érvelnek, szponzort keresnek, a külföldi hírmagyarázók meg egyre kevésbé lelkesek, hol van már vasfüggönybontó szép hitelünk, nemrég pár hétig külföldön voltam, s minden reggelem elromlott a sajtó átnézésekor, nem étvágygerjesztő azt olvasni, hogy kezdeti lelkesedésünk személyes bosszúállásba és meddő pártcsatákba torkollt, hazánk alighanem kijárat nélküli alagút, hogyan jöjjön a tőke olyan országba, amely személyes számláit rendezi az ország fizetésképtelensége árnyékában. A legkínosabb az volt, hogy cáfolhatatlan tüneteket rögzített a külföldi helyzetelemző, furán építjük mi a jelent, amiben a Szent Ágoston-i időelmélet szerint a jövő is benne van, mert egy óriási épület tizedik emeletén dolgozunk elmerülten, éppen tapétázunk, de senki nem mer lenézni az ablakon, mert akkor ki kellene mondani, hogy siettünkben elfelejtettük megépíteni az alsó kilenc emeletet meg a pincét, közművek nincsenek és senki nem szólt a telekkönyvnél, nem is volt idő, mert az egyszer majd kialakuló utca neve felett vitatkozunk, s hogy az állványzatunk nem időszerű, talán felesleges is megemlíteni.

A nem létező kilenc emelet feletti tizediken én mondjam meg, hogyan legyen tovább? Én, a nyomorult író, aki ha körülnézek, alig találok olvasásra méltó frissen megjelent szépirodalmi művet, mert miközben kiadóink legrangosabbjai szép csöndesen elkezdtek haldokolni, kiderült, az országnak édes mindegy, nívós művet olvas-e vagy ponyvát, az utóbbit még praktikusabbnak is érzi, az legalább nem ad neki fel kérdést és nem kényszeríti rá, törje valamin a fejét, töri úgyis elsődleges kenyérgondjai miatt, a leckékből meg, úgy érzi, kinőtt. Mi írók, magamat sem veszem ki, azt hittük, pár hónap alatt lefut ez a kiadványáradat, nagymama is ráébred, ami tízéves korában felizgatta, most valahogy nem éri el lelki életében a remélt hatást, az unokák eleve kinevetik majd nagymama sajátságos ízlését, csakhogy tévedtünk. A kiadók tanácstalanok, a színigazgatók szponzort és közönséget becsábító darabokat keresnek, nem aggodalom nélkül, mert enni mindennap kell, de a kultúrán valami csekélység megspórolható. Olykor, ha az íróasztalhoz ülök, úgy érzem, talán rögeszmés vagyok, amikor dacosan folytatni próbálom a mesterségemet, amely alighanem senkit sem érdekel, hisz folyton csak nyilatkozatot kérnek tőlem, nem kérdezik, min dolgozom, esszét írok-e vagy mást, s miért épp ez a téma érdekel, amit A pillanat után előkészítettem. Másról pedig hiába faggatnak, nem az én asztalom, az író nem tud receptet írni, csak diagnosztizál, s az a feladata, hogy ő tegye fel a kormány embereinek azt a kérdést, amit most a 168 óra nekem feltett, aki bőrére a többi állampolgáréval együtt a játék megy. Én, ha feltámasztják köröttem az alkotásra alkalmas légkört, még mindig hajlandó vagyok a nap huszonnégy órájából tízet ott tölteni a saját mesterségem munkapadjánál, ábrázolni az érzékelt bajokat, jelenségeket, amelyeket aztán oldjon meg a szakember, ennyi telik tőlem. Egyébként hol vannak azok a szakemberek, akik bevetésére ki óhajtottuk cserélni a régi nem szakembereket? A közélet porondján forog a ringlispíl, s a csinos lovakon időnként helyet cserélnek a honatyák, mire megszoktuk valaki arcát a barna lovon, már a fehéren ül, mire új kör fordul, le is szállt, más van a helyén, a pártok, mint derék patikusok, kis mérlegen mérik a közélet gyakorlásának arányait s közben tőlünk civilektől kérdezi a sajtó meg a tömegkommunikációs eszközök, merre látjuk a kivezető utat, csakhogy ez nem Csokonai fájós foga most, ami az országban lüktet, és nem lehet civilektől megtudni, a baj mivel kúrálható. Ha megadná Isten, hogy megérjem az időt, amikor a 168 óra kérdésére nem kabarétréfával, hanem a megoldott helyzet kibontakozási útja ábrázolásával felel egy majdan ezt a korszakot ábrázoló író, a legnagyobb érdeklődéssel követném a sorok között a módszerét, amellyel a jelen elektrokardiogram jelzéseiből nemcsak a reális szívdobogást, de a fibrillációt megszüntető okokat is rögzítette.

Milyen tragikus, hogy a szabadság és a szabadulás percét azonnal felismertük, s örömünkben nem vettük észre, merre ütötték le, illetve leütötték-e egyáltalán a demokrácia útjelző tábláit. Most már tudjuk, iparkodik is minden párt a saját koncepciója szerint kimérni és felállítani őket, s bizonyára lesz megoldás, mert eddig még mindig volt Vata meghiúsult restaurációs kísérlete óta, ettől azonban még úgy érzi magát a nép, hogy mint kutya a kútban, csak hiába szűköli ország-világnak az igényét, húzzák ki már, az istenért, mert fél és éhes is; búsító felismerés, hogy az ország financiális mérlege mérlegképtelen, hogy a szabadság szép izzását elsődleges gondok kormozzák, tetejében a mesebeli sárkány levágott feje helyén újabb fejek nőnek, optikánk időnkénti szerencsétlen fénytörése pedig nem növeli az általános tisztánlátást, pedig most már igazán nem telik nekünk több politikai tévedésre.

Kérem szépen, tessenek megérteni, nem vagyok delfibeli Pythia, nekem nem súg Apollo. Nem tudom, merre van előre, csak azt, hogy merre nincs. A vandálok között bizonyos, hogy nincs, a bosszúállás igényében, a felejteni nem tudásban, a gyűlölködésben, a már gusztustalan irigykedésben, a türelmetlenségben sincs, sem abban a torz vágyban, hogy mindenki hajszálra azt, úgy és olyan megoldással gondolja és kivitelezze, ahogy én, az egyén teszem, az imént említettek középkori és vallásháborús kellékek, nem demokrácia. A szolidaritás hiányában sincs az előre, mert vannak nálunk nyomorultabban élők éppen elegen, s azoktól elirigyelni a letört kenyérdarabot, amit a magunk szegénységéből oda tudunk nyújtani, nem illetlenség, hanem valahol annak a belépőjegynek a széttépése, amely révén elfoglalhatjuk a helyünket az egyesült világban. Ne engem tessenek faggatni valamiről, ami megkeresése politikusok dolga, ha mindenképpen közvéleményt akarnak ismerni, én csak harmadik szakom, a történelem tanúbizonyságával felelhetek: voltunk cifrább koordináták között, mégis kiláboltunk. Vörösmarty, aki nem tartozik az optimista alkotók közé, lehetetlennek állítja, hogy annyi tisztességes ember áldozata hiába történt volna. Csak tessenek már abbahagyni a megoldás országos közvélemény-kutatás révén való keresését, most nem babra megy a játék, elég baj származott már abból, hogy nem szakemberek ültek a posztokon és hoztak döntést, hogy elég volt egy másfél elemit végzett megbízható párttag végzetes tájékozatlansága ahhoz, hogy az akadémikus progresszív szándéka kivitelezését megtorpedózza, s mindez azért történhetett, mert a másfél elemit végzett párttagnak nem volt morális bátorsága kimondani, olyannal bízták meg, amihez nem ért. Én meg nem mondom soha, hogy merre van előre, mert nem tudom. Lehet, egyszer valaki nagy betűkkel ráírta egy sziklára a szót, demokrácia ennyi-ennyi lépés, irány a négy égtáj valamelyike, aztán nagyot vágott a sziklára gyakorlatlanságunk, széttört, darabjait össze kell keresgélni, egybeilleszteni. Ha a torkuk fájna aggasztó módon, futnának a gégészhez, most, hogy az ország fuldokol, mit érnek el a körkérdésekkel? Ami van, nem jó, a közérzet rossz, pénz nincs, a remény fakul, senki se tud megoldást, rátalálni se fog vaktában a sajtó, sok időnk kérdezősködni pedig nincsen, és amit a rabság nem tudott végrehajtani, még ránk hozhatja a szabadság, ha munkadarab helyett egymást köszörüljük, Ady korában négy-öt magyar még baj nélkül összehajolhatott, de ha tízmillió itt, öt meg odakint szerte azzal foglalkozik, hogy összehajol és ki-ki átnyújtja Önöknek a saját politikai szakácskönyvét, még nem lesz megoldás. Szegény kis Jézus, aki percek múlva megjön, dúlt és keserű országban néz ki a jászolból, ezzel számolnunk kell. Egyetlen hiteles váteszünk, Petőfi, halott, egyébként a dicső halálon túl neki se volt gyakorlati útmutatása, hogyan és mi történjék, ha netán túléljük, sőt megnyerjük a szabadságharcot. Politikus csizmadiákból nyilván nem kért volna nemzetének, pedig neki valóban voltak és igazolódtak a megérzései. Nem tudom, merre van előre, író vagyok, nem politikus, kérdezzék meg a kormányt. Csak nem vállalt funkciót úgy valaki, hogy nem látja az irányt?