Elek nagyapó balladája

Elek nagyapót – Benedek Eleket – sok okból tartom számon, apám viselte szép keresztnevét, sok nevem legutolsója is kettőjükre emlékeztet, Lenke Mária Magdolna Alexiának kereszteltek, mint egy főhercegnőt, ami módfelett ritka vezetéknevem mellett majdnem komikus volt. De lett a nagyapóhoz másféleképpen is közöm, az a nevelőm, aki mint egy jó tréner, felfedezte, hogy más stílussal futok az iskola irodalmi pályáján, és jó esetben több várható tőlem, Benedek tanítványa, az erdélyi Cimbora lapban munkatársa volt, mesterét sűrűn emlegette, engem is megtanított a tiszteletére. Meséit könyv nélkül tudtam, fiatal tudatom riasztó ütést kapott halálakor, nem a ténytől, hogy el kellett mennie, az élet kezdődik és végződik, ezt megértettem, inkább felesége utána való azonnali távozása rögzült a lelkemben, akkor érintett meg először valóságos életben a szemmel követhető mitológiai szerelem és összetartozás fekete mámora.

Ha nagyon fáradt vagyok, ma is és mindig verset olvasok, jobbom felől, abban a kuckóban, amelyet megosztok Konstantin macskával, ott vannak az antológiák, minap találtam egy verset Elek nagyapótól, elolvastam egyszer, elolvastam kétszer, aztán ijedten eloltottam a kislámpát, és maradtunk a sötétben, a kandúr meg én. A macska titokzatos nézése, mint mindig, valahányszor megérzi, megváltozott bennem vagy köröttem valami, nem mozdult el a félhomályban az arcomról.

– Figyelj ide, Konstantin – mondtam a macskának, akihez, mióta él, mindig úgy szóltunk az otthonomban, mint egy emberhez, ő meg-megrezzenő füllel felénk fordulva igazolta vissza, érti, hogy közlünk valamit, és várja a szót. – Elek nagyapó feldolgozott egy székely népballadát, amelynek az a címe, hogy Fekete Nagy János és Adorjáni Balázs. Te, ezek a legények együtt ültek, nyilván iddogáltak, s ki-ki szóba hozta a maga mátkáját, s kinek-kinek persze a sajátja volt a legszebb, leghűségesebb, a legjobb a földkerekségen. Ha Adorjáni Balázs megelégszik csak ennyivel, nem lesz folytatása az ügynek, nincs összecsapás, de Adorjáni Balázs azt állította, nemcsak az ő mátkája a világ közepe, de ő maga is, ő a legnagyobb vitéz Magyarországon.

Hogy mi volt erre az állításra a válasz? Jó kérdés, Konstantin, jogos. Fekete Nagy János mindjárt előrántotta a nagy kardját, és közölte Adorjánival, halál fia, nézheti most már, hogy végez ő vele.

A legények elkezdték gyilkolni egymást, birkóztak, verekedtek, Elek nagyapó úgy írta, megküzsdökölödének, de úgy, hogy megrengett a föld is. Ki tudja, milyen véres história alakult volna, de hát másképp fordult a helyzet, jött ám – írja Elek nagyapó – hírnök mindkét legényhez, így abba kellett hagyniuk a bajvívást. Először Fekete Nagy Jánoshoz érkezett üzenet, sok örömet nem lelhetett benne, mert a leghűségesebb, legjobb, legszebb megszökött hazulról, s nem is egyedül, világ szégyenére a török basával. Lehűlt szegény Fekete Nagy János harci kedve, marta a szégyen, csak kapkodta a levegőt, nemigen volt már fontos neki a bajvívás.

Még nincs a mesének vége, mert jött hírhozó Adorjánihoz is, az se járt jobban, mint a másik, gyűrűse, jegyese hitet mondott előző nap egy deli legénynek, az ő mátkája bizony férjhez ment.

Nem, Konstantin, nem, ez macskalogika, nem gondolhatod komolyan te sem. Azt tették, ami egyedül logikus, ami egyedül méltó két deli nem akármilyen módon megcsalt és kifosztott szívű férfihoz, a két daliák összenéznek vala, s nagy erős kardjukat elhajíták vala.

Nem érted? Soha ennél közelebb nem lehettek egymáshoz, mint ebben a keserves pillanatban.

A macska csak nézett rám rebbenéstelen szemével, már sűrűbbek voltak az árnyak. Nevettem volna, ha nem lett volna inkább sírni való kedvem, édes jó istenem, hát sose változik a klasszikus magyar magatartásbeli modell? Fekete Nagy János azt mondja, az ő elgondolása az egyedül üdvözítő, és már fogja is a politika nagy kardját és összevissza kalimpál vele, mert szíve csak úgy lángol édes mátkájáért, Magyarországért, és Adorjáni Balázs is ott áll vele szemben és neki is a szívében szakasztott úgy szerepel az édes mátka, Magyarország, és ő is fogja a kardját és ölre megy a másikkal annak az eldöntése érdekében, hogy végül is kinek a gyűrűse, jegyespárja, elgondolása a szép, a jó, a legközelebb vivő Európához, s legtávolabb a felednivalóktól. Bajnok ez is, az is, problémájuk szakasztott azonos, és teljesen mindegy, hogy ki volna győztes, mert vívás közben egy harmadik vetésüket legázolja: a basa, vagy deli legény, politika, egy harmadik, aki megint csak a maga módján akar megküzdeni a hazáért, s nem vállalja ugyanannak az indulatnak másfajta stilisztikáját. Te Konstantin, mióta élünk, mi mindig ugyanazon a kövön botlunk el, mikor jött a tatár, először is nem hittük el, hogy jön, másodszor minden időnk arra telt, hogy utáltuk Béla királyt, aki udvariatlanul felülvizsgálta tékozló atyja adományleveleit és itt-ott visszakért az eltékozolt állami földből, Mohács után meg Zápolya, aki a csatában való részvételt, a segítséget elszabotálta, ügetett a királyi özvegyhez megkérni a kezét és ezzel megszerezni a koronát, az özvegy viszont az új hit tételeit vitatta szakemberekkel, majd csomagolt, mert a Nyugat forró helyzetekben partnernek nem mindig megfelelő, de szállást ad, pláne, ha valaki úgy magyar királyné, hogy belga föld szülöttje, akiből lehet még helytartó is Németalföldön. Jó, Konstantin, értem, az más történelmi helyzet, most az ország sorsát politikusok próbálják kézben tartani, szakemberek, mondod te, mondta azt más is róluk, nyilván igaz, ha ilyen sokan állítják. De nem vetted észre, hogy szakasztott olyanok, mint Fekete Nagy János és Adorjáni Balázs? Hogy egy árnyalattal nem okosabbak, mint azok a székely legények, és eszükbe se jut, hogy egyazon cél miatt és ugyanabból az okból verekednek, gyűrűsük-jegyesük azonos, itt mindenkinek gyűrűse-jegyese Magyarország? Néha megkérdezem magamtól, Konstantin, hogy merünk mi Szent László hermájára vagy a szent jobbra nézni, mikor csak rázzuk a nagy kardot meg verekszünk meg rágalmazunk meg üvöltözünk, és nincs annyi eszünk, hogy felfogjuk, az nem a meddő csatározás ideje, a mátka egy, és nem arról szól a balladás költemény, hogy ki a legény a csárdában, azt megírta már Szabolcska Mihály. Elek nagyapó mással kellett hogy szembenézzen, nekünk ez jutott, a felismerés, hogy vadonatúj műfajt kell létrehoznunk, egy modern hőskölteményt, ahol a héroszok nem versengenek, hanem negatív aktivitásuk égbe vagy reális körülmények közé emeli-biztosítja a közös mátkát, az egyazon szent fogalmat, a hazát. Jaj, istenem, Konstantin, ki hallgat meg engem a homályból, mikor kiáltok, vigyázz, Fekete Nagy János, vigyázz, Adorjáni Balázs, nincs már sok lehetőségünk tévedésre. Ez most nem „csak nálam az igazság”, ez az áldozatos alázat ideje, mert azonos a mátka.