Elek nagyapó balladája, vagy a demokrácia

Elek nagyapó balladája

Elek nagyapót – Benedek Eleket – sok okból tartom számon, apám viselte szép keresztnevét, sok nevem legutolsója is kettőjükre emlékeztet, Lenke Mária Magdolna Alexiának kereszteltek, mint egy főhercegnőt, ami módfelett ritka vezetéknevem mellett majdnem komikus volt. De lett a nagyapóhoz másféleképpen is közöm, az a nevelőm, aki mint egy jó tréner, felfedezte, hogy más stílussal futok az iskola irodalmi pályáján, és jó esetben több várható tőlem, Benedek tanítványa, az erdélyi Cimbora lapban munkatársa volt, mesterét sűrűn emlegette, engem is megtanított a tiszteletére. Meséit könyv nélkül tudtam, fiatal tudatom riasztó ütést kapott halálakor, nem a ténytől, hogy el kellett mennie, az élet kezdődik és végződik, ezt megértettem, inkább felesége utána való azonnali távozása rögzült a lelkemben, akkor érintett meg először valóságos életben a szemmel követhető mitológiai szerelem és összetartozás fekete mámora.

Ha nagyon fáradt vagyok, ma is és mindig verset olvasok, jobbom felől, abban a kuckóban, amelyet megosztok Konstantin macskával, ott vannak az antológiák, minap találtam egy verset Elek nagyapótól, elolvastam egyszer, elolvastam kétszer, aztán ijedten eloltottam a kislámpát, és maradtunk a sötétben, a kandúr meg én. A macska titokzatos nézése, mint mindig, valahányszor megérzi, megváltozott bennem vagy köröttem valami, nem mozdult el a félhomályban az arcomról.

– Figyelj ide, Konstantin – mondtam a macskának, akihez, mióta él, mindig úgy szóltunk az otthonomban, mint egy emberhez, ő meg-megrezzenő füllel felénk fordulva igazolta vissza, érti, hogy közlünk valamit, és várja a szót. – Elek nagyapó feldolgozott egy székely népballadát, amelynek az a címe, hogy Fekete Nagy János és Adorjáni Balázs. Te, ezek a legények együtt ültek, nyilván iddogáltak, s ki-ki szóba hozta a maga mátkáját, s kinek-kinek persze a sajátja volt a legszebb, leghűségesebb, a legjobb a földkerekségen. Ha Adorjáni Balázs megelégszik csak ennyivel, nem lesz folytatása az ügynek, nincs összecsapás, de Adorjáni Balázs azt állította, nemcsak az ő mátkája a világ közepe, de ő maga is, ő a legnagyobb vitéz Magyarországon.

Hogy mi volt erre az állításra a válasz? Jó kérdés, Konstantin, jogos. Fekete Nagy János mindjárt előrántotta a nagy kardját, és közölte Adorjánival, halál fia, nézheti most már, hogy végez ő vele.

A legények elkezdték gyilkolni egymást, birkóztak, verekedtek, Elek nagyapó úgy írta, megküzsdökölödének, de úgy, hogy megrengett a föld is. Ki tudja, milyen véres história alakult volna, de hát másképp fordult a helyzet, jött ám – írja Elek nagyapó – hírnök mindkét legényhez, így abba kellett hagyniuk a bajvívást. Először Fekete Nagy Jánoshoz érkezett üzenet, sok örömet nem lelhetett benne, mert a leghűségesebb, legjobb, legszebb megszökött hazulról, s nem is egyedül, világ szégyenére a török basával. Lehűlt szegény Fekete Nagy János harci kedve, marta a szégyen, csak kapkodta a levegőt, nemigen volt már fontos neki a bajvívás.

Még nincs a mesének vége, mert jött hírhozó Adorjánihoz is, az se járt jobban, mint a másik, gyűrűse, jegyese hitet mondott előző nap egy deli legénynek, az ő mátkája bizony férjhez ment.

Nem, Konstantin, nem, ez macskalogika, nem gondolhatod komolyan te sem. Azt tették, ami egyedül logikus, ami egyedül méltó két deli nem akármilyen módon megcsalt és kifosztott szívű férfihoz, a két daliák összenéznek vala, s nagy erős kardjukat elhajíták vala.

Nem érted? Soha ennél közelebb nem lehettek egymáshoz, mint ebben a keserves pillanatban.

A macska csak nézett rám rebbenéstelen szemével, már sűrűbbek voltak az árnyak. Nevettem volna, ha nem lett volna inkább sírni való kedvem, édes jó istenem, hát sose változik a klasszikus magyar magatartásbeli modell? Fekete Nagy János azt mondja, az ő elgondolása az egyedül üdvözítő, és már fogja is a politika nagy kardját és összevissza kalimpál vele, mert szíve csak úgy lángol édes mátkájáért, Magyarországért, és Adorjáni Balázs is ott áll vele szemben és neki is a szívében szakasztott úgy szerepel az édes mátka, Magyarország, és ő is fogja a kardját és ölre megy a másikkal annak az eldöntése érdekében, hogy végül is kinek a gyűrűse, jegyespárja, elgondolása a szép, a jó, a legközelebb vivő Európához, s legtávolabb a felednivalóktól. Bajnok ez is, az is, problémájuk szakasztott azonos, és teljesen mindegy, hogy ki volna győztes, mert vívás közben egy harmadik vetésüket legázolja: a basa, vagy deli legény, politika, egy harmadik, aki megint csak a maga módján akar megküzdeni a hazáért, s nem vállalja ugyanannak az indulatnak másfajta stilisztikáját. Te Konstantin, mióta élünk, mi mindig ugyanazon a kövön botlunk el, mikor jött a tatár, először is nem hittük el, hogy jön, másodszor minden időnk arra telt, hogy utáltuk Béla királyt, aki udvariatlanul felülvizsgálta tékozló atyja adományleveleit és itt-ott visszakért az eltékozolt állami földből, Mohács után meg Zápolya, aki a csatában való részvételt, a segítséget elszabotálta, ügetett a királyi özvegyhez megkérni a kezét és ezzel megszerezni a koronát, az özvegy viszont az új hit tételeit vitatta szakemberekkel, majd csomagolt, mert a Nyugat forró helyzetekben partnernek nem mindig megfelelő, de szállást ad, pláne, ha valaki úgy magyar királyné, hogy belga föld szülöttje, akiből lehet még helytartó is Németalföldön. Jó, Konstantin, értem, az más történelmi helyzet, most az ország sorsát politikusok próbálják kézben tartani, szakemberek, mondod te, mondta azt más is róluk, nyilván igaz, ha ilyen sokan állítják. De nem vetted észre, hogy szakasztott olyanok, mint Fekete Nagy János és Adorjáni Balázs? Hogy egy árnyalattal nem okosabbak, mint azok a székely legények, és eszükbe se jut, hogy egyazon cél miatt és ugyanabból az okból verekednek, gyűrűsük-jegyesük azonos, itt mindenkinek gyűrűse-jegyese Magyarország? Néha megkérdezem magamtól, Konstantin, hogy merünk mi Szent László hermájára vagy a szent jobbra nézni, mikor csak rázzuk a nagy kardot meg verekszünk meg rágalmazunk meg üvöltözünk, és nincs annyi eszünk, hogy felfogjuk, az nem a meddő csatározás ideje, a mátka egy, és nem arról szól a balladás költemény, hogy ki a legény a csárdában, azt megírta már Szabolcska Mihály. Elek nagyapó mással kellett hogy szembenézzen, nekünk ez jutott, a felismerés, hogy vadonatúj műfajt kell létrehoznunk, egy modern hőskölteményt, ahol a héroszok nem versengenek, hanem negatív aktivitásuk égbe vagy reális körülmények közé emeli-biztosítja a közös mátkát, az egyazon szent fogalmat, a hazát. Jaj, istenem, Konstantin, ki hallgat meg engem a homályból, mikor kiáltok, vigyázz, Fekete Nagy János, vigyázz, Adorjáni Balázs, nincs már sok lehetőségünk tévedésre. Ez most nem „csak nálam az igazság”, ez az áldozatos alázat ideje, mert azonos a mátka.

Merre van előre?

Nem tudom, merre van előre, azt sem, miért kérdezik ezt tőlem, se futurológus, se politikus nem vagyok, hajdani költő koromban sem tartoztam a váteszi alkatú, vagy effajta igénnyel fellépő lírikusok közé. Lett volna éppen okom, hogy megpróbáljam kikövetkeztetni, mert 1945-ben a porondra lépett nemzedékem nem akármilyen körülmények között állta-szenvedte-futotta meg a maga vesszőfutását. Akkor, fiatalon, tele eltaposott ambícióval, porig alázva a másfél óráig birtokomban hagyott, aztán Révai miniszter utasítására visszavett Baumgarten-díj emlékével, habozás nélkül azt feleltem volna: ha másképp nincs kiút abból, amit naponta át kell élnünk, keressük az irányt valahol az ellenállás, akár a vér oldalán. ’56 engem igazolt, és mégis most épp az ellenkezőjét felelem, megoldás momentán helyzetünkben, bármivé jegecesedik is az e percben még amorf helyzet, csak erőszak és vér nélkül lehetséges, ellenkező esetben véglegesen végünk.

Annak idején hogyan válaszolhattam volna másképp: a jaltai egyezmény után ki mert arra gondolni, hogy a Szovjetunió valaha is tudomásul veszi a második világháború után megszállva tartott új területei esetleges elszakadását és újra önállósulását, ami mostanában Párizsban történt, nagyobb csoda volt, mint amit bármikor is átéltem, vagy aminek az ábrándképe belefért volna a tudatunkba, ugyan ki álmodhatott az esetleg egyesülő Európáról, a hidegháború idején az emigránsaink sokáig hasztalan próbálkoztak reális képet festeni a helyzetünkről, a világ nem egy országa úgy foglalkozott velünk a sajtóban, mintha mi magunk kerestük volna a lehetőséget s kértük volna az engedélyt, hogy külpolitikánkat és, mint kiderült, politikánk minden ágazatát az orosz érdekkörhöz csatlakoztassuk. Hosszú, kínos folyamat eredménye lett a kollektív felelősségérzet végre miránk magyarokra is kiterjesztendő felébredése, az a bizonyos teljes fordulat, amely egyszerre vált bennünk eufóriává és aggodalomra, mert a 168 óra kérdése más korban is felmerült minden gondolkozó emberben, mindjárt a viszszanyert szabadság percében. Rákosi alatt egyértelmű volt az oka, hogy azt éreztem, egyszer ki kell törnie a nemzeti felháborodásnak, az ország párolgott a visszafojtott indulattól, aztán megtörtént, ami megtörtént, és vállalkozásunkat sírok ezrei szegélyezték. Hogy most hogyan tovább? Most nem azonos az újrakezdés, mint az első koalíció idejében. Negyvenöt után is szegények voltunk, de hol hasonlítható a háborút túléltek hangulata, lelkesedése, munkavállaló kedve a mostani közhangulathoz? Akkor mindenki, még a sokat vesztettek is azt érezték: megmenekültünk a halálból, mosolyogtunk, most az ország nyugtalan, rosszkedvű, ingerlékeny, úgy érzi, nem leli honját a hazában, nem érzi övéit a kívánt biztonságban, amin egyébként nem csodálkozom, kollégám feleségét reggel nyolc és kilenc között a Nyugati villamosmegállójában fosztották ki, szülővárosomban sprayjel támadták meg a jármű utasait, az utak alkonyat felé sietve kiürülnek, „tiszta Chicago” – mondja utcánk új fürmendere, az állandóan híreket hallgató Karola, én nem védem meg a honi mundért, közlöm vele, téved, odakinn a rendőr használni meri a fegyverét, ha előtte akarnak bántalmazni vagy megölni valakit, itt nem, s közben, amit Isten tudja, mióta nem tettem, válogatom, hogyan fejezzem ki magam, mert valami arra figyelmeztet, egy rosszul fogalmazott mondat biztatásnak vagy nem jó töltetű hangulatkeltésnek minősülhet, az ország annyira érzékeny, hogy egy mikronnal súlyosabb helyzetjelentés és nem mi keressük majd, a megoldás keres meg bennünket és mondja ki, hogy merre volt-van-lesz az előre.

Van a mostani szituációnkban valami groteszk. Ezer év alatt nem ugrott ekkorát ez az ország, méghozzá helyből, mint most, amikor nem az osztrák és magyar vagy a török és magyar nemzetek páros mérkőzéséről, vagy a harmadik világháború esetleges kitöréséről volt szó, hanem első végleges felszabadulásunkról. Óriási kezdeményezések és ígéretek hálafüstje szállt az égnek, aztán valahogy elkezdett senyvedni diadalmas máglyánk, a Hadúrnak éppúgy nem tetszett az áldozat, mint Istennek vagy Jehovának. Most itt élünk egy kedvetlen képek százát visszatükröző, mozgó hordó fenekű elvarázsolt kastélyban, államférfiaink ide-oda szálldosnak, kérnek, érvelnek, szponzort keresnek, a külföldi hírmagyarázók meg egyre kevésbé lelkesek, hol van már vasfüggönybontó szép hitelünk, nemrég pár hétig külföldön voltam, s minden reggelem elromlott a sajtó átnézésekor, nem étvágygerjesztő azt olvasni, hogy kezdeti lelkesedésünk személyes bosszúállásba és meddő pártcsatákba torkollt, hazánk alighanem kijárat nélküli alagút, hogyan jöjjön a tőke olyan országba, amely személyes számláit rendezi az ország fizetésképtelensége árnyékában. A legkínosabb az volt, hogy cáfolhatatlan tüneteket rögzített a külföldi helyzetelemző, furán építjük mi a jelent, amiben a Szent Ágoston-i időelmélet szerint a jövő is benne van, mert egy óriási épület tizedik emeletén dolgozunk elmerülten, éppen tapétázunk, de senki nem mer lenézni az ablakon, mert akkor ki kellene mondani, hogy siettünkben elfelejtettük megépíteni az alsó kilenc emeletet meg a pincét, közművek nincsenek és senki nem szólt a telekkönyvnél, nem is volt idő, mert az egyszer majd kialakuló utca neve felett vitatkozunk, s hogy az állványzatunk nem időszerű, talán felesleges is megemlíteni.

A nem létező kilenc emelet feletti tizediken én mondjam meg, hogyan legyen tovább? Én, a nyomorult író, aki ha körülnézek, alig találok olvasásra méltó frissen megjelent szépirodalmi művet, mert miközben kiadóink legrangosabbjai szép csöndesen elkezdtek haldokolni, kiderült, az országnak édes mindegy, nívós művet olvas-e vagy ponyvát, az utóbbit még praktikusabbnak is érzi, az legalább nem ad neki fel kérdést és nem kényszeríti rá, törje valamin a fejét, töri úgyis elsődleges kenyérgondjai miatt, a leckékből meg, úgy érzi, kinőtt. Mi írók, magamat sem veszem ki, azt hittük, pár hónap alatt lefut ez a kiadványáradat, nagymama is ráébred, ami tízéves korában felizgatta, most valahogy nem éri el lelki életében a remélt hatást, az unokák eleve kinevetik majd nagymama sajátságos ízlését, csakhogy tévedtünk. A kiadók tanácstalanok, a színigazgatók szponzort és közönséget becsábító darabokat keresnek, nem aggodalom nélkül, mert enni mindennap kell, de a kultúrán valami csekélység megspórolható. Olykor, ha az íróasztalhoz ülök, úgy érzem, talán rögeszmés vagyok, amikor dacosan folytatni próbálom a mesterségemet, amely alighanem senkit sem érdekel, hisz folyton csak nyilatkozatot kérnek tőlem, nem kérdezik, min dolgozom, esszét írok-e vagy mást, s miért épp ez a téma érdekel, amit A pillanat után előkészítettem. Másról pedig hiába faggatnak, nem az én asztalom, az író nem tud receptet írni, csak diagnosztizál, s az a feladata, hogy ő tegye fel a kormány embereinek azt a kérdést, amit most a 168 óra nekem feltett, aki bőrére a többi állampolgáréval együtt a játék megy. Én, ha feltámasztják köröttem az alkotásra alkalmas légkört, még mindig hajlandó vagyok a nap huszonnégy órájából tízet ott tölteni a saját mesterségem munkapadjánál, ábrázolni az érzékelt bajokat, jelenségeket, amelyeket aztán oldjon meg a szakember, ennyi telik tőlem. Egyébként hol vannak azok a szakemberek, akik bevetésére ki óhajtottuk cserélni a régi nem szakembereket? A közélet porondján forog a ringlispíl, s a csinos lovakon időnként helyet cserélnek a honatyák, mire megszoktuk valaki arcát a barna lovon, már a fehéren ül, mire új kör fordul, le is szállt, más van a helyén, a pártok, mint derék patikusok, kis mérlegen mérik a közélet gyakorlásának arányait s közben tőlünk civilektől kérdezi a sajtó meg a tömegkommunikációs eszközök, merre látjuk a kivezető utat, csakhogy ez nem Csokonai fájós foga most, ami az országban lüktet, és nem lehet civilektől megtudni, a baj mivel kúrálható. Ha megadná Isten, hogy megérjem az időt, amikor a 168 óra kérdésére nem kabarétréfával, hanem a megoldott helyzet kibontakozási útja ábrázolásával felel egy majdan ezt a korszakot ábrázoló író, a legnagyobb érdeklődéssel követném a sorok között a módszerét, amellyel a jelen elektrokardiogram jelzéseiből nemcsak a reális szívdobogást, de a fibrillációt megszüntető okokat is rögzítette.

Milyen tragikus, hogy a szabadság és a szabadulás percét azonnal felismertük, s örömünkben nem vettük észre, merre ütötték le, illetve leütötték-e egyáltalán a demokrácia útjelző tábláit. Most már tudjuk, iparkodik is minden párt a saját koncepciója szerint kimérni és felállítani őket, s bizonyára lesz megoldás, mert eddig még mindig volt Vata meghiúsult restaurációs kísérlete óta, ettől azonban még úgy érzi magát a nép, hogy mint kutya a kútban, csak hiába szűköli ország-világnak az igényét, húzzák ki már, az istenért, mert fél és éhes is; búsító felismerés, hogy az ország financiális mérlege mérlegképtelen, hogy a szabadság szép izzását elsődleges gondok kormozzák, tetejében a mesebeli sárkány levágott feje helyén újabb fejek nőnek, optikánk időnkénti szerencsétlen fénytörése pedig nem növeli az általános tisztánlátást, pedig most már igazán nem telik nekünk több politikai tévedésre.

Kérem szépen, tessenek megérteni, nem vagyok delfibeli Pythia, nekem nem súg Apollo. Nem tudom, merre van előre, csak azt, hogy merre nincs. A vandálok között bizonyos, hogy nincs, a bosszúállás igényében, a felejteni nem tudásban, a gyűlölködésben, a már gusztustalan irigykedésben, a türelmetlenségben sincs, sem abban a torz vágyban, hogy mindenki hajszálra azt, úgy és olyan megoldással gondolja és kivitelezze, ahogy én, az egyén teszem, az imént említettek középkori és vallásháborús kellékek, nem demokrácia. A szolidaritás hiányában sincs az előre, mert vannak nálunk nyomorultabban élők éppen elegen, s azoktól elirigyelni a letört kenyérdarabot, amit a magunk szegénységéből oda tudunk nyújtani, nem illetlenség, hanem valahol annak a belépőjegynek a széttépése, amely révén elfoglalhatjuk a helyünket az egyesült világban. Ne engem tessenek faggatni valamiről, ami megkeresése politikusok dolga, ha mindenképpen közvéleményt akarnak ismerni, én csak harmadik szakom, a történelem tanúbizonyságával felelhetek: voltunk cifrább koordináták között, mégis kiláboltunk. Vörösmarty, aki nem tartozik az optimista alkotók közé, lehetetlennek állítja, hogy annyi tisztességes ember áldozata hiába történt volna. Csak tessenek már abbahagyni a megoldás országos közvélemény-kutatás révén való keresését, most nem babra megy a játék, elég baj származott már abból, hogy nem szakemberek ültek a posztokon és hoztak döntést, hogy elég volt egy másfél elemit végzett megbízható párttag végzetes tájékozatlansága ahhoz, hogy az akadémikus progresszív szándéka kivitelezését megtorpedózza, s mindez azért történhetett, mert a másfél elemit végzett párttagnak nem volt morális bátorsága kimondani, olyannal bízták meg, amihez nem ért. Én meg nem mondom soha, hogy merre van előre, mert nem tudom. Lehet, egyszer valaki nagy betűkkel ráírta egy sziklára a szót, demokrácia ennyi-ennyi lépés, irány a négy égtáj valamelyike, aztán nagyot vágott a sziklára gyakorlatlanságunk, széttört, darabjait össze kell keresgélni, egybeilleszteni. Ha a torkuk fájna aggasztó módon, futnának a gégészhez, most, hogy az ország fuldokol, mit érnek el a körkérdésekkel? Ami van, nem jó, a közérzet rossz, pénz nincs, a remény fakul, senki se tud megoldást, rátalálni se fog vaktában a sajtó, sok időnk kérdezősködni pedig nincsen, és amit a rabság nem tudott végrehajtani, még ránk hozhatja a szabadság, ha munkadarab helyett egymást köszörüljük, Ady korában négy-öt magyar még baj nélkül összehajolhatott, de ha tízmillió itt, öt meg odakint szerte azzal foglalkozik, hogy összehajol és ki-ki átnyújtja Önöknek a saját politikai szakácskönyvét, még nem lesz megoldás. Szegény kis Jézus, aki percek múlva megjön, dúlt és keserű országban néz ki a jászolból, ezzel számolnunk kell. Egyetlen hiteles váteszünk, Petőfi, halott, egyébként a dicső halálon túl neki se volt gyakorlati útmutatása, hogyan és mi történjék, ha netán túléljük, sőt megnyerjük a szabadságharcot. Politikus csizmadiákból nyilván nem kért volna nemzetének, pedig neki valóban voltak és igazolódtak a megérzései. Nem tudom, merre van előre, író vagyok, nem politikus, kérdezzék meg a kormányt. Csak nem vállalt funkciót úgy valaki, hogy nem látja az irányt?

Rendületlenül

Európa?

De hát hova tartozhatnók, ha nem oda?

Vörösmartynak még Európa se volt elég, ő öt világrészben gondolkozott. Amikor 1836-ban megírta a Szózat-ot, a zárásában jóslatos, látomásos futurológiai, imává nemesedett helyzetelemzést adott – voltaképpen politikai végrendeletét –, irodalmunk ez egyik legtárgyilagosabb, legszigorúbb verse nem a tüzes, de a jéghideg szenvedély erejétől válik olyan mértéken felüli hatásossá. A költő szinte mindent mellőz poétikai kelléktárából, pár jellegzetesen vörösmartys jelzőn kívül majdhogynem eszköztelenül építkezik, s amit közölni kíván, egy két versszakon át rögzített categoricus imperativus: egyetlenegy szó. A takarékosan fogalmazott üzenet harmadik sorának olvasásakor még a gyakorlatlan elemző is ráérez, az alkotónak, mikor idáig ért, megrándultak az ujjai, ráeszmélt, ha már megnevezte a túlélés zálogát, ne hagyja indokolás nélkül a módhatározót, amely jelenre és jövőre úgy ad programot, hogy közben a múltra utal. A Szózat-ban magyar magyaráz magyarnak, a történelem ismerője a történelem átélőinek, azoknak, akik vele együtt tudják, hányszor roskadt össze kormosan a lelkesedés és az át nem gondolt vállalkozások máglyája, s hányszor hangzott a hiteltelen védekezés: valóban szépen indult valami, de úgyse jut a célig, hát akkor minek az iparkodás. Hogy Magyarországon a történelmi kezdetek óta mi minden szegte meg saját egészséges ritmusát és bénult meg a megtört hit és akarat miatt, végiggondolni is keserves, akkor hát a jövőben – üzeni az alkotó – ne akárhogy, momentán, ideig-óráig, abbahagyva, újrakezdve, esztelen utakat váltogatva, de ronthatatlan hűséggel és sziklaszilárdan legyünk a nemzeti érdek képviselői. Mer valaki indokolást kérni, hogy miért? Mert ez a föld apáink földje, itt él Árpád nemzete, itt bontott zászlót Hunyadi és Rákóczi, ide kötnek hősi halottaink, és a fa is itt nőtt, amelyből bölcsőnket készítették a másik törzs szomszédságában, amely majd koporsóul szolgál nekünk vagy azoknak, akik elhagyták a hazát, mert menekülniük kellett vagy száműzték őket vagy a határon túl próbálták ébren tartani a lángot, amelyre a hatalom fényfogót borított. Igen, ezentúl mindig csak rendületlenül, mert ez a hazánk, nincs belőle kettő, adhat más ország otthont, vagyont, biztonságot, még dicsőséget is, a világ legszebb és legbiztonságosabb pontján is hiányozni fog a távozottnak valami, az elvághatatlan spirituális köldökzsinór jelez a kivédhetetlen emlékezéssel.

Rendületlenül. A módhatározó érvényes akkor is, ha ostoba, gonosz, becsvágyó államférfiak játszanak az életünkkel, s maga az ország elesett, nyomorult; itt tanultuk a legtörékenyebb szót: szabadság, melynek nevében a legszentebb és legszentségtelenebb tettek művelhetők, s amely sokszor azt eredményezheti, hogy a lezajlott belháború után a gyászoló Magyarországnak egyszerre kell megsiratnia az ártatlant a vétkessel: gyermeke mindkettő. Magunk sem értjük néha önmagunkat, hogy tudna könnyen tájékozódni köztünk az idegen. Pedig ott a helyünk mellettük-köztük a nagyvilágban, amely csak emlékezni fog nemcsak hajdani kalandozó hadjáratainkra, de a keresztény Európa védelmében csorduló vérünkre is, ezer átszenvedett esztendővel vívtunk ki helyet magunknak Európa közepén. Torz gondolat elképzelni, hogy megtagadhatnának bennünket, s amit átéltünk, tettünk, kigondoltunk, megvalósítottunk mindazzal együtt, ami érdekében legjobbjaink az életüket adták, ne maradt volna része a világ memóriakészletének. Sok buktatót átvittünk, egyszer fordulhat a sors nyájas arccal is felénk, s beköszönthet a jobb kor végre, amelyért annyi imával esdekeltünk.

Mikor az olvasásban ide ér, megint csak megáll az elemző, a szabályos építkezésű vers hirtelen aritmiássá válik: a költő belereszket a hirtelen feltámadt gyanúba: csak nem lehet, hogy a világ nagy rendeződésekor elfeledkeznek rólunk, és kimaradunk a tervezésből? Hiába lett volna ész, erő, szent szándékok, a gondok súlya alatt halálba roskadt elődök emléke, lehet, hogy elszigetelten és magunkra maradtunk? A csüggedés csak pillanatnyi, a daccal felszegett fej már ki is védte úgy és azzal, ami s ahogy nemzeti karakterünkre rímel: ha meg sorsunkra hagynának és alásüllyednénk a nagyszerű halálba, nem érhetne miatta vád, nem aktív, passzív szereplőivé válunk a megsemmisülésben, vád azt érheti, aki részvéttel végigasszisztálta, még meg is siratta az értelmetlen finálét. Ez a nemzet – ha rendületlenül vállalja saját szent célját – életet érdemel, s ha nem segítik hozzá, hogy élhesse is, a szimpátia színházi kellék, a gyászoló és könnyező nemzetek sírunkba hajló látomása operadíszlet. De erre nem kerülhet sor, a rémkép kísértése csak egy pillanat, a rendületlen szeretettel szeretett haza majd kiforogja sorsát a végtelen időben, s elfoglalja helyét a világ népei közt testvérként, indulat és részrehajlás nélkül, ahogy a nagy latin tanította; szitok, értelmetlen civódás, széthúzás éppúgy nem illik a nemzeti célkitűzésbe, mint a bús bordal, a meddő merengés, valóban szilárd talajon nem fújhatja a szél a téveszmék pókhálóját, nincsenek lidércek, se totemállatok. Nagyvilág – mondja Vörösmarty, pedig nem is mondja, mégis értjük: hagyd, hogy elsősorban saját népünk fiai legyünk, s aztán a testvéreitek, elsődleges magyar elkötelezettségünk nélkül nem kezdhetnétek velünk semmit, így tudunk veletek örülni és sírni, benneteket megérteni, ezzel a rendületlen magyarsággal vagyunk igazán európaiak, Koppány óta megszoktuk, hogy ellentétes utakon keressük az igazságot, most együtt kell rátalálnunk, várjátok türelemmel, míg egységben léphetünk közétek. Európa mindig a mienk is volt, s ha nem, akkor nem a mi hibánkból: elvették tőlünk. Hagyjatok időt a történelemnek, míg korrigálja tévedéseinket és saját tévedéseit.

Pünkösd

Azt hittem, többnyire semleges kérdéseket érintő postámban az Ön írása lesz a szenzáció, a nem kurta üzenet, amelyben nem leplezve neheztelését azt kérte tőlem számon, hogy egyezhettem bele a magyar királyok életét vagy uralkodói gondját feldolgozó hangjátékok pályázatának zsűrielnökeként, hogy a díjakat György herceg adja át. E szép feladat – érvelt Ön – Önnek, a levélírónak járt volna, akit születése óta amúgy is balszerencse kísér, mert Habsburg származását fondor rokonok hamisan matrikulálták, a Bácsinál is hiába jelentkezett, nem fogadta (gondolom, e családias szóval az Elnök Úrra gondolt), így kerülhetett aztán sor arra, hogy a díszasztal mellett a királyi herceg reprezentált, Önt mellőzték, nekem a Bácsi fiát távol kellett volna tartanom az ünnepségtől, szégyelljem magam, amiért nem tettem.

Nem szégyellem én, Asszonyom, éspedig nem azért, mert nem tartozott zsűrielnöki teendőim közé az ünnepség protokolláris rendjének összeállítása, hanem mert szívből örültem, hogy a megnyerő fiatal férfi szemmel láthatólag mindent elkövetett, hogy megtanuljon eligazodni valamiben, ami ősei sorát nem érdekelte. Én lelkesen figyeltem, míg megtartotta beszédét, s közben némán imádkoztam, csak a hangjátékok szinopszisát adják a kezébe, máskülönben meglepően bő szókincse olyan elemekkel gazdagodik, amelyeket társaságban nemigen használhat, vagy a nyelvtanárában fog kételkedni: amit nem ért, hogyhogy nem érti. Az új magyar drámanyelv, Asszonyom, ahogy Géza keresztfiam mondani szokta: nem piskóta, azt meg ne tanulja egy királyi herceg.

Ütöm a gépen a betűket, s közben mosolygok: van abban valami derűs és abszurd, hogy én védem Önnel szemben az illetékeseket, bár tény, hogy Habsburg-ügyben nem vagyok Önhöz hasonló módon érdekelt, nem intrikus kezek anyakönyveztek, rangom se volt, amit el lehetett volna orozni tőlem. Persze valami közöm azért nekem is van az ifjú herceg családjához, mert az én őseim az ő ősei miatt lettek gályarabok, bujdosók, kufsteini foglyok, in effigie vagy ténylegesen akasztott emberek, az én nagyapám unokatestvére Az arany trombita című népeposz szerzője, Sárosi Gyula, aki oly határig nem udvarképesen nyilatkozott Ferenc József édesanyjáról, hogy hosszú kufsteini turistaútja után félbolond alkoholistaként idő előtt még csak nem is az Úrban, de igen nagy békétlenségben elhalálozott. Nálunk a házkutatás mindkét ágon olyan rutinjelenség volt, mint máshol a heti mosás, az első magyar groteszk egyfelvonásost meg is lehetne írni arról a szabadságharcos honvéd főhadnagy rokonomról, aki az osztrákok elől a tyúkólba menekült, ott várta meg, míg elvonulnak a nyomozók. Ne a mostani parasztházak óljait képzelje el, pár lécből összetákolt ketrecet, alig nagyobbat, mint egy fiók, hanem egy patrícius kalmár 1850-ben, a debreceni csata után már ismét rendbe hozott házának majorságát, ott tyúkház állt, gonddal épített, téglából és deszkából szakszerűen létrehozott, az aprójószágnak kényelmes szállást biztosító épület, számtalan hunyórúddal a tető alatt – a hunyórúd az elpihenő szárnyasok alvóhelye –, ott bújt meg a tiszt. Mikor kijöhetett, ruhája, bőre merő mocsok volt, toll, pehely, még a pehelynél is rosszabb gyalázat az egyenruhán, csak a csengő hiányzott a rokon kezéből, torkából meg a mozarti derű, úgy állhatott ott az udvaron, mint Papageno karikatúrája. De gondolja, hogy most időszerű lenne György hercegtől számon kérnem régen pora sincs már rokonom hajdani portréját? Kinevetne a történelem. Kiegyeztünk Béccsel, kész. Nincs tovább. Ha Önnek nem tetszik, akkor sincs, vegye tudomásul a tényeket; az én famíliám is azt tette. Nagyapám elfogadta a lovagkeresztet, tizenkét gyerekét meg úgy neveltette, hogy Kálvinus hittétele mellett anyanyelvi szinten kellett tudniuk a világnyelveket, legelsőnek a németet, én érettségi után még magamhoz se tértem az izgalmak után, már kinn is voltam egy osztrák nevelőintézetben, s apám levelében kérte meg az intézmény lelki gondozóját, Pater Severinust, igazítson el a katolikus barokkban és pallérozzon is, a saját hite paraméterei között is igazítson el, mert a tény, hogy valamikor gályára küldték az ősünket, aki nem volt hajlandó katolizálni, engem nem jogosít fel arra, hogy megtanuljam a vallási türelmetlenséget vagy kizárjam magam Európa katolikus lakói közül.

Mind tegnapig azt hittem, Asszonyom, a heti postában az Ön trónigénye lesz a legmeglepőbb olvasnivalóm, de elveszítette első helyét, s el nem hinné, ki ütötte ki: egy apolitikus, szeretnivalóan közvetlen, Móra Daru utcai történeteinek embereire emlékeztető vidéki óvónő, aki boldog pünkösdi ünnepeket kívánt nekem és tanácsot kért, hogy tudná közelebb hozni a gondjára bízott gyerekekhez a nem könnyen magyarázható tartalmú jeles napot. Mit tanácsolok, a Pünkösdölő magnószalagról szóló kórusa után hogyan, miféle eszközökkel jelenítse meg a Szentlélek kitöltetését, helyesnek találom-e, ha egy kínainak, négernek, rézbőrűnek festett gyerek mellett egy smink nélküli fehér áll, és egyszerre azt kiáltják: Szeretet és jóakarat és béke! (Azonnal válaszoltam, csak valósítsa meg, és kiáltásuk hangozzék fel az égig.) A teológia kicsit másképpen fogalmazza, de el fogja fogadni ezt az értelmezést is. A levélben egyébként még az állt, azért fordul hozzám a kérdéssel, mert egyszer azt nyilatkoztam, hozzám mindig eljött a Nyúl. Nagy ny-nyel írta az óvónő a szót, hogy félreértés ne legyen, mire céloz, a Nyúl az illetőnek neve is, foglalkozása is, mintha egy Szabó egész élete során ruhát varrna.

Hogy nem érti, mi köze Önnek, a királyi hercegnek és az Ön problémájának már meg a húsvéti Nyúlhoz meg az óvónőhöz? Gondolkozzék, Asszonyom, és mindjárt megérti. Amit az Ön levele számon kért, azzal Ön semmit nem használt senkinek, elnézést, nem tudom finomabban fogalmazni, nem használt sem a hazának, sem az emberiségnek, ám az óvónő nyilván sok kerti munkát végző, gyereksimogató kezében ott forgatta, anélkül, hogy ő maga észrevette volna, a földgolyót. Ebben a világban, amelyben kirabolják a bénát, folyóba lökik a rokkantat rokkantszékestül, gyilkolnak azért, mert valaki más vallású vagy idegen, folyik egy háború, amelyet senki se tud befejezni, mi magunk úgy viselkedünk a Parlamentben, hogy a néző szégyenkezve elzárja a televíziót, az óvónő megállt a Pünkösd sugárzó íve alatt és nem hajlandó lemondani az ünnepről, aminek lennie kell, különben elviselhetetlenek lesznek a hétköznapok. Isten és a Szentlélek miért ne mosolyogna a szándékon s Jézus, a gyerekek örök barátja miért ne fogadná el a tisztaszívűek és együgyűek gyakorlattá váltott értelmezését, hogy értsük meg már egymást, és lehetőleg véglegesen. Különben odalesz a föld.

Ne duzzogjon, Asszonyom. Mosolyogjon, azt teszem én is. Tudja Ön, mit és mennyit nyilatkoztam én életemben országos érvényű kérdésekről, s látja, az óvónő egyet jegyzett meg, hogy bízhatik bennem, mert nem tagadtam se le, se meg a Nyulat, aki most ott délen ég tudja, merre csatangolt el a nyomorult, de csak visszatér már egyszer és eltűnnek a képernyőről a gyermekholttestek és a békesség és jóakarat szelíd virágát emelik szégyenkező arcuk elé. Boldog ünnepet, Asszonyom, akkor is, ha szegényes az asztal. Ne haragudjék se a Rádióra, se György hercegre, se rám. Pünkösd van, tüzes nyelvek égetik ki lelkünk salakját és olvasztják össze legjobb indulatainkat. Szorítsa két kézzel az ünnepet, hogy el ne botoljon, mert ritkán jártunk ennyire vigasztalan és göröngyös talajon. De az emberek, tüzes nyelvek, göröngyök, hangjátékok és nyulak ura eddig még mindig megsegített. Most majd egy fél évszázadot kellett várnunk arra, hogy visszakapjuk nemzeti királyainkat, de visszatértek, történelmünket, országunk múltját visszapereltük. Az ünnep is visszatér, de vigyázzon, csak akkor jön, jöhet, ha hívja. Látja, a kis óvónő milyen szépen megtanított rá, mit kell tennünk, hogy eljöjjön? A Pünkösdöt átíveltette mindenen, ami elválaszthat egy embert a másiktól, s két hídláb közé vetítette az egymás más mivoltával végre megbékélt emberiséget. Ne a nagyoktól tanuljon, Asszonyom, Ferenc, ott Assisiben még kezet fogott és örök békét fogadtatott a farkassal. A farkassal, asszonyom, pedig az csak farkas, Ön meg ember. Érti már? Mondja, hogy végre érti.

A történelmi tárgyú festmény modelljeinek felelőssége

Eleinte nem is vettük észre, milyen talajon kezdjük újra az életet. Azt tudtuk, hogy sérült a felszín, de kezdetben nem mutatta valódi mélységét. A hiányok eltüntetését is valahogy korábbra reméltük, aztán ahogy ki-ki felocsúdott a kezdeti mámorból, hogy végre itt a szabadság, elkezdett borulni az arcunk. Pedig tulajdonképpen nem lehet csodálkozni semmin, csaknem fél évszázadig nem fejezhettük ki szabadon magunkat, ezt az író tudja a legjobban, akinek még témaválasztását is elkeserítette a belső cenzúra, a mérlegelés: hozzákezdjen-e eltervezett mondanivalója kifejtéséhez, mikor előre tudja, témáját nem vállalja az engedélyezett esztétika, s ha művét mégis kiadják, ráeresztik az irányított kritikusokat, hogy egy időre elmenjen a kedve az alkotástól. Hát persze hogy mire megszólaltunk, tagolt, értelmes, higgadt beszéd és érvelés helyett megbicsaklott a hangunk, olykor disszonánsan rikoltozni kezdtünk, de hát hol és mikor tanulhatták volna meg a nemzedékek a parlamentáris viselkedést, a demokrácia szó- és fogalmi kincsét, akár a toleranciát, mikor hozzánk soha nem voltak toleránsok? A történelem feltépte, sérült felszín több és veszedelmes buktatót rejtett, mint hittük, ha Adynk élne, valahogy úgy fogalmazná, hogy a ködből végre kibukott magyar lovas paripája csüdig csúszik a talaj kiszámíthatatlan mélyedéseibe.

Jaj de kellene most Ady, de kellenének a félmúlt és a régmúlt nagyjainak békítő szavai, a programadó nemzeti klasszikusok tisztasága, a nagy eszmék képviselői, akiktől csakugyan tanulhatott a fiatal, és akikkel emberi tónusban vitatkozhatott az ellenzéke. Az Egy magyar nábob és a Kárpáthy Zoltán rögzítette reformkor világa még érzékelteti Jókainál, hogy a nemzet érdekében tett javaslatok a múlt század harmincas éveiben sem keltettek osztatlan lelkesedést, a jelzett időben is összekocódtak az eszmei fegyverek, sőt volt Abellino és Spadaszin is, mégis a demokratikus gondolat győzött, holott akkor sem volt jó a gazdasági helyzet, s akkor is természeti csapások által sújtott Magyarország földjén lépegettek a nem is mindig optimista héroszok, mégis eljutottak a tündökletes márciusi napokhoz, melyek nemzedéke ha kurta időre is, de megérte és élte a kiharcolt demokráciát.

Az embertársnak járó tisztelet hiányzik most megnyilvánulásainkból és napi politikánkból, az a magatartás, ami a nagy elődök körében még megvolt, a kölcsönös megbecsülés érzékeltetése; az ellentétes irányok és szándékok képviselői, akik annak idején szemben álltak egymással, nem ellenségei, csak elgondolás- és eszmebeli ellenfelei voltak egymásnak. Ám villogtassuk az egyre élesebbre csiszolódó párbajtőrt, lehetőleg úgy, hogy a külföld is jól lássa, s Ady szimbolikus lova már térdig ott a gödörben, ki tudja, mikorra vergődheti újra fel magát a sérült talajból, melynek nivellálása helyett csatározásokkal, majdnem hogy csatákkal töltjük az időt. Hogy fusson itt a ló, ha a buktatók eltüntetése helyett újabb és újabb vermek lesik a vágtát, hát nem félünk, hogy a nagy eszmék kihordását meg sem érjük, hogy elvetélődnek, s a várt eredmény nem eredmény lesz, hanem szegénységi bizonyítvány? A morális és financiális szakadék mélysége letagadhatatlan, ha átívelése helyett folyton egymás támadható torkát keressük, nem lesz-e elszomorító harcaink történelmi summája az a felismerés, hogy képtelenek vagyunk létrehozni, amire századok óta készültünk, és annyi balszerencse közt, oly sok viszály után a demokrácia egy marad nemzeti délibábjaink közül, csak távolról szemlélhető fata morgana, mihelyt megközelítjük, szétfoszlik, látomás volt. Olyan sok dobásunk már nemigen lehet, ki vállalja a felelősséget, ha nem harctéren, valódi fegyverropogás közt, de eszmei síkon megint csak megérjük a szindrómát. Annak idején a tatár azért tudott győzni, mert a nép mást akart, mint az Udvar, az Udvar mást, mint a király, a király mást, mint a nép, Mohács eseménysorozata meg maga a magyar thriller, egy eleve reménytelen küzdelembe vonuló hadsereg és királya, akik előlegezett gyászmenetének elérkezését izgatottan lesi Zápolya János, aki csak a koronát látja, mely végre elérhető, csak a török végezzen már az uralkodásra úgyis alkalmatlan Lajos királlyal, és eszébe se jut a korona ára: szegény, nyomorult Magyarország. Ha félresikerül, aminek a megvalósulását annyira várjuk, a jövő történelmi festője elkészítette monumentális festményen kit milyen pózban rögzít a művész, ha ugyan lesz még lelkiereje, és már távol tőle a riadalmas gyanú; csak nem ismét pártok egyensúlyhelyzete jelöli ki a soros géniuszt alkotónak?

Elveszett a báránykája

Persze az volna illendő, ahhoz szoktak az olvasók, azt kellene megírni, a szépséges, évente egyszeri mennyei látomást, amelynek azért olyan szikravető a varázsa, mert egyetlen eleme se szúr az újságot átlapozók körme alá, eleve ismertek reális, irreális elemei, s még a nem keresztény része a földnek is elfogadja az ünnep leglelkét, a szeretet adni-kapni vágyó igényét, a békésszívűeknek járó általános jóakaratot. Írná az író is ünnepi cikkét, belső világától igazán nem idegen az évente ismétlődő örök-gyönyörű ugyanaz, a szent jászol, a szent család, a betlehemi csillag üzenete. Lakásában legféltettebb tárgya száz forintot sem ér, az Ecseri piacon találta, csaknem húsz évvel ezelőtt, csorba tányérok és gyanús villák társaságában vette észre e poros falapot, amelyre egy ki tudja, mikor élt dilettáns képet álmodott. Az ismeretlen mázoló és a család nélkül maradt író egymásra ismertek, el se válnak többé, pedig az író hajdani iskolájában tanítottak annak idején művészettörténetet és természetes ízlése anélkül is elveti a giccset, de az ismeretlen amatőr Isten különös csodájából hirtelen az írónak szóló üzenetté mázolta a sablont, s szándéktalanul elébe villantotta múltját, jelenét, jövendőjét. A falapra festett képen palakék téli tájon távoli ház a hóban, lisztes a homály, csak sejlik a messzi épület, amelynek egyetlen ablakából fény világít. Az odavezető, egyébként tökéletesen néptelen úton egyetlen utas, valaki, vándor, rokon, ki tudja, ott iparkodik a hóban, előredől, fáradt lehet, nyilván régen gyalogol. Az író mindjárt ráismert a szülői házra, amelyet évtizedekkel ezelőtt lerombolt a városrendezés, a fényből se volt nehéz kielemeznie, karácsony van, odabenn a család, amelynek minden tagja porlad már, s egyetlen üres hely van a rézcipős asztalnál, rá várnak odabenn, mert nélküle nem szokták megrázni az ünnepet köszöntő csengettyűt. Az úton meg senki idegen. Ő az, aki lépdel.

Nem, az író nem érzéketlen a titokzatos éjszaka nemcsak teológiai mélységű, hanem ki-ki otthona jellegéhez módosított megfogalmazására, csak éppen az idén sehogy sem akar megszületni a karácsonyi üzenet. Jövőre ötven éve lesz, hogy alászállt a porondra, akkor jelent meg élete első könyve nyomtatásban, bekerült az arénába, hivatásos alkotónak minősítették Baumgartenék, kezében a vézna verseskötettel a felelősség iszonyú felismerésétől megvacogott a foga. Itt van a porondon most már ő is, azon a homokon, amelyen annak idején Babitsék küzdtek, Ady vívott és előtte Aranyék és Arany előtt Vörösmarty és őelőtte Kisfaludy – az emlék, amelyben az első nyelvtöredék óta beletartozott az egységes magyar irodalom, magasztos volt és olyan félelmes, hogy beleborzongott az ifjú költőnő a rá váró csaták esetleges és elkerülhetetlen veszedelmeibe. Jön-e és hány Edward király, milyen lesz az a pálya, amelynek kezdetén áll, s akárcsak Lengyel Balázs köré tömörült baráti köre, velük együtt esküdött, hogy míg él, ellene mond a gonosznak, s vállalja, sose szolgál nyomorító hatalmakat.

Ám ezen a karácsonyon olyan vénnek érzi magát, mint a Via Appia, s tanácstalanul nézi gépe betűit, nem alakul sehogy sem a karácsonyi cikk, zavartan elneveti magát, mert mi baja van, hogyhogy nem tud átlépni saját árnyékán, hiszen írás a mestersége fél évszázad óta, s megszámolni nem tudja, hány ünnepi kis elmélkedést bocsátott útjára. Most nem megy, nem megy, pedig az ünnep emléke eleven, szívében, nem is tudatában rögzül a karácsony, még illatára is emlékszik, a hamuszedő lapáton tömjént sóhajtó, parázsló fenyőtűkre s az almákba szúrt szegfűszegek mézbe mártott sóhajára: a belső kályharácson sültek a testes almák. Együtt minden, ami a vázolandó képhez, közlendőhöz kell, fény, illat, szeretet, amelyet a sírba is levisz magával, a szent színhely, Mária friss anyasága, diadalmas, de eljövendő szenvedések sejtelmével árnyékolt mosolya, József, a védelmező, döbbent elragadtatással hajol a kisded fölé, s a Paradicsomban még velünk együtt élt állatok puha lélegzete légmozgásában ott a Megváltó is, pillakoszorúi egyszerre fedik a momentán és az eljövendő képeit, kinn pásztorok ujjonganak, hallja, kinn azt kiáltják, feszítsék meg őt, hallja azt is. Együtt minden, amit egy ünnepi cikk kíván, csak az alkotáshoz szükséges nevenincs valami hiányzik, s időbe telik, míg kielemzi magából, mi miatt.

Nekem egyszerűen lelkifurdalásom van – gondolja az író – a puszta tény miatt, hogy ha napra kimérve a felfűthető faanyagot és annyiszor mellőzve a villany meggyújtását, amennyire operált szemem megengedi, fűtött szobában ülök, az írógépem felett szelíd lámpafény, halat vacsorázom, és baráti ajándékok közt várhatom a karácsonyt, ezt az ideit, amelyben a nyomor majdhogy a betlehemi csillagig emelkedik. Számuk sincs állástalanok, reményvesztett hajléknélküliek, szállást nem lelő bujdosók, gyógyszereiket kiváltani nem tudó tört lelkű nyugdíjasok botorkálnak a gondok erdejében, az Írószövetség épülete alatt rángatják a talajt, lelkifurdalásom van, mert ember vagyok és emberként nézem más emberek sorsát, hát hogy daloljanak itt angyalok ezen az éjszakán. Ha az ünnep utáni sajtó majd azt rögzíti, a mitikus órában, a Gyermek és a karácsony valódi lényegének templomi hirdetése pillanatában voltak, akik nemcsak hogy nem ünnepeltek, hanem eldobták maguktól a vállalhatatlanná vált életet. Mi történt itt, mi történik?

Nem megy az írás, hogy mehetne. Ekkora szakadás, mint most, nem volt még az én életemben a társadalom testén. A helyzet elemistás egyszerűséggel szimplifikálódott, ellátottak és ellátatlanok képletévé. Az Okosok kiirtották az oktatásból a morál alaptörvényeit, a mosolyogni való naivsággal és művészi érték nélkül, de módfelett hatékonyan verselő kismesterek üzeneteit, újgazdagék nemzedéke már se paptól, se tanítótól nem hallotta a Krisztus is megbecsülte tisztaszívűek figyelmeztetését: nem a vagyon, hanem az irgalmasság jelzi a társadalmi rangot. Az adni tudás. Ha így fogalmazzuk, hát az elnyomorodott anyagi helyzetbe került haza helyett és nevében adni illik annak, akinek élete tartóoszlopai a rendszerváltás tektonikus, de hál’ istennek vértelen rezgésében meginogtak. Ha jól meggondolom, meglepően sok válságot átvészeltem, Trianon után megtanultam szűk koszton, rokonoktól kapott, viseltes ruhában várni a csodára, jobb időkre, Hitler feltűntekor a világ általános depressziója, az állástalan diplomások rám is esetleg rám szakadó elhelyezkedni nem tudása rémképének társaságában a tandíjmentesség elnyerése érdekében háromszor annyit felmutatni az egyetemen, mint amit a tandíjat fizetni tudóknak a kvesztúra előírt, ezekben az években latinórákat adtam, pengőért óráját, hogy összehozzam a szigorlati díjakat, amelyek kifizetését már nem lehetett elkerülnöm. Negyvenben végeztem, dúlt a háború, azt hittük, jó oldalra álltunk – a hit fölé egy másik hit, indokolható remény boltosodott –, aztán az amerikaiak összebombázták Debrecent, 1944 karácsonyán a háztetőn állva cserepeztem, és maradék gyertyákból új gyertyát öntöttem, közben temettük a holtakat, és megalakult a debreceni kormány és újra mosolygott az eljövendő. Étel már akadt, tekintettel Debrecen fővárossá minősített voltára, a csupa diplomata és a történelemben számon tartott személy jelenlétére, de pénzünk hónapokig nem volt, a szülőknek azért, mert Debrecen kiürítésekor elvitték a városi közkasszát, nekem, mert egyházi tanár voltam, és fizetésem jelentős részét a még harcokat szenvedő Szegedről kaptam volna, ha nincs szétbombázva az úthálózat, és elérhető a szegedi tankerületi főigazgató. A ruháimat Hódmezővásárhelyen hagytam, ott pusztultak, megint mások levetett ruhájában kértem munkát a Debrecenben ostromot állt gyerekekből egyesített általános gimnáziumban. Hogy mi történt becsapott nemzedékünkkel a felszabadulásnak csúfolt megszállástól napjainkig, éppúgy történelem, mint 1944. decemberi indulása és a folytatás, Pesten papírablak volt az átmeneti szálláson, a minisztériumban, ahol dolgoztam, aknaverte életveszélyes épület, kezdetben semmi fűtőanyagunk nem volt, naponta egyszer ettünk, és a szívünk teli volt reménnyel és derűvel: most már igazán vége minden rossznak, most már lesz igazi, demokratikus Magyarország. Tartott az ábránd három évig, aztán fellépett Rákosi, és ami innentől a kommunizmus bukásáig történt, szintén csak történelem. Ámítás, erőszak, kínzás, kirekesztettség kellékei között próbáltunk talpon maradni, miközben kiraboltak bennünket, s azt kívánták, mondjuk azt, baráti szeretet jeleit osztogatják, a Rajk-pör idején mit sem értő óvodák követelték Rajk fejét az óvodások jövője nevében, s a szégyenletes prágai segélynyújtás nyomát máig érzi, ha arra jár a turista.

A szegénység úgy hozzám tartozik, mint beteg macskám, aki gyógyszerének kiváltása nyugdíjam harmadát elvitte, ha jól számítom, életem férjemmel töltött szakaszának harmada volt gondoktól mentes, a másik kettőben három családot tartottam el, és egy zsdanovi minősítés miatt idő előtti halálba alázott férfi lelki egyensúlyát próbáltam biztosítani, őt a szakmából is kiiktatni akaró kritikai támadások közben.

Mi történt velem, az öregedés és az öregség sose volt probléma számomra, testem-lelkem meglepően harcképes ma is. S itt ülök a gép mellett és kínlódom és nem lesz a cikkből semmi, hacsak meg nem születésének anamnézise, hisz nem hallom a karácsonyi harsonát, süket a szobám. Hová lett az ünnep? Nem az vitte el, hogy ez a demokrácia valahogy nem akar működni, az még kialakulhat, még lehet kormány is, amely felfogja, hogy Csokonai kora lejárt, nem instállhat az ország szégyenére koldusgarasokat a pozsonyi országgyűlésen a tekintetes Karoktól és Rendektől az író, aki már régen felismerte, az is bolond, aki poéta Magyarországon. Találhatunk egy művelhető csillagot, a föld kérdése is megoldódik, sose voltam pesszimista, lehet még olyan országgyűlés, amelyen kimondják: nem lesz kellemes emlék, ha valaki azt a díszítő jelzőt kapja az utókortól, hogy működése idején elhunyt a magyar művészeti és tudományos élet. Még jóra, jobbra fordulhat minden. Akkor mi bajom van?

Hogy mi bajom? Miért nem sikerül a cikk? Mert nekem lett igazam, nem Horváth tanár úrnak, aki ötször, ötvenszer kijavított, ha úgy énekeltem a Jézus ágyán nincsen paplan-t, hogy lalalala báránykája. „Sarokba – mondta Horváth tanár úr –, nincs lalala, dacból nem mondja, Szabó, a szöveget, mert nem épeszű, hogyhogy nem hiszi el, hogy Jézus ágyán azért nincs paplan, mert elveszett a bárányka. Ne bőgjön, és ne kezdje rá, hogy Szűz Mária nem hagyta volna sem a bárány elvesztését, sem azt, hogy a fiának ne legyen paplana.” Itt a gát, amely megfogja a kezemet, Jézusnak csakugyan nincsen paplana, s a bárány nem elveszett, ellopták. Mit loptak itt érzésben, hitben, emberszeretetben, talajban, értékben, érzelmekben, reményben!

Hol a karácsony? Ezt kinek adtuk el?

Jó. Megyek a sarokba. Nekem már alighanem mindegy, de itt vannak a gyerekeink. Isten nem ajándékkal méri az ünnepet, még csak nem is elektromos energiával, ingyen adta, megváltásul, könnyebb életünkre. Legalább a karácsony eszmei lényegét ne lopják el, ha a derűt már eladta valaki.

Itt botorkálunk a londoni színben

Igen, Madách erre is ráérzett. Mielőtt munkába kezdtem volna, újra elolvastam a tragédiát, s frissen éltem át az élményt, ahogy alkotó elkerülhetetlen műtétét végrehajtva, szikéjével felmetszi emberi fajunkat és ránk mutat: Ecce vir, ecce femina. Ami a legdöbbenetesebb volt, fel kellett ismernem, szinte semmi sem hiányzik már jóslatából, a falansztert túléltük, az eszkimószínt éppen most díszletezzük, az Arany szelíd kezével elviselhető-bizakodóvá álmodott jövendő, amely mindnyájunkat az élet vállalására kötelezne, víz nélkül maradó földrészekkel, atombombával, az emberi aggyal gondolkodó gépek között gépi agyú emberi lényekkel dúsult. A létet befolyásoló kódszavakat mindenesetre megtalálta és kimondatta Luciferrel az alkotó: család és tulajdon.

A családhoz volt szerencséje, közelről megismerte, a császári és királyi tanácsos özvegye, Majtényi Anna keménységével rosszul szerette, mert nem ismerte fel az ige valódi jelentését, nem mintha a másik női kéz, amely a költő ujjai közé fonódott, nem lett volna ugyanilyen végzetes puhaságában, Fráter Erzsébet nem boldogításra, de boldogságra született, s az kettő. Igen, Madách ismerte a család bűvös kalitkáját, érezte a tulajdon – nem csak a telekkönyvezhető javak, egy család jó híre is tulajdon – megingását a biztonságot őrző paraméterek lassú, de végleges görbülései között; a párát a meghomályosodott családi presztízsénél ugyan nem sikerült letörölnie, de a tulajdon anyagi része megmenekült, épp csak Éva került idő előtt ingyensírba Nagyváradon, aki holtáig nem fogta fel, kinek volt a felesége.

Tulajdon és család. Itt botorkálunk a londoni színben, ülünk a láthatatlan libikókán, a másik ülésen Európa, hintázunk és reménykedünk, hátha egyszer sikerül az előnyösebb magasban, igazi pozícióban rögzíteni azt a nyomorult libikókát. Egyelőre baj van a tulajdonnal, az ország ma gond nélkül élni tudók, súlyos terhek közt vergődők vagy – az alig létezők csoportjaira vált, szentestén nem ünnepel mindenki gyertyaözönnel, van aki áram helyett azzal világít és amellett próbál melegedni. Ecce tulajdon. Ha a világgazdaság jelzéseire így felelhetünk, ahogy tesszük, hogyan bírta volna ki épségben a család e század tektonikus rezgéseit? A legkisebb közösség, amely összességében az államot alkotja, eleinte csak lazítani próbálta hagyományos kötelékeit, aztán szép csendesen szétesett. Az iskolás gyerekek tanúink, mint színezik ellátottságuk vagy ellátatlanságuk tárgyi jelzései a szükség érctalpa alá került vagy az ügyes gazdálkodás révén hirtelen felemelkedett famíliák magántörténelmét, a patriarkális vagy a biedermeier családmodell megszűnését ők érzékelik elsőnek. Ők élik a tekintélyváltást, a súlypontváltozást, ők tudják, a család talpköve a nagyszülő lett, aki rég nem pipázik vagy jázminillatú ifjúságról merengve kötöget, hanem dolgozik látástól vakulásig, a nők emancipációját meg nemigen érdemes bolygatni, ez a kérdés eldőlt a gyakorlatban, ki viseli a süveget, az, aki többet keres, vagy keres egyáltalán. A család újraélesztéséről szintén minden társadalmi szerv tárgyal, csakhogy a férc nem tart össze már semmit, amit a különféle faktorok szilánkká törtek, nem akar ízesülni. A tulajdon megléte még nem képez családot, csak fogyasztók együttélését, hiányát viszont ígérgetéssel nem lehet elfeledtetni azzal, aki joggal békétlen. Madách meglátta előre a rettenetes ikerpár megjelenését a történelmi tablón, inog a gázoló és az elgázolt, családja egyaránt az idő és a történelem áldozata. Csak az egyik kitölti pénzzel az űrt maga körül, a másiknak elég volna az elvesztett állás vagy a valóban garantált mindennapi. Kapunk a Szentírás után, mert árad a nyugtalan keserűség, de a biblia éppúgy tilalmi listára került az utolsó évtizedekben, mint ahogy nemzeti irodalmunk hangsúlyozottan nemzeti alkotói, kitől tanult volna immár három nemzedék valódi reménykedést, hitet, a nemzet erejének minden nehézségét, törököt, tatárt, osztrákot, oroszt, végül is mindig túlélő hatalmát. Jézus szépséges igéje nem illett a képbe, s aki a reformkori szerzők szent és makacs bizakodásával áldozatvállalásra és türelemre tanította volna a haza népét, nemigen kapott helyet a tantervben, ha a tanár becsempészte az órán, nacionalista volt, soviniszta, pedig csak azt adta volna tovább, amit Kazinczyék üzentek: akkor is legdrágább kincsünk a haza, ha semmit sem tudunk adni már, mert itt folyt apáink vére a százszor áldott földbe. Az önzetlen hazaszeretet nem szerepelt a feltétlen elmagyarázandók között, a családban és társadalomban való együttélés modelljét szelíd alkotásaikkal segíteni tudó kis alkotók eltűntek a műsorokból, ahogy megpróbálták nem irgalmazó imperativusával, a rendületlenüllel Vörösmarty Szózat-át is eltávolítani a köztudatból. Hol van a tankönyvekből, amit ha valaha, ma igazán mindenkinek ismernie és gyakorolnia kellene, Móra legendája a búzáról, amelyet Isten annak idején a teremtéskor elfelejtett megteremteni, s csak akkor adott a földnek, mikor a sajátját egyaránt a másik miatt megfelező két fivér szembetalálkozott a szérűn, s mindegyik úgy érezte, ha meg nem osztja a magáét a másikkal, csorba az élet és vállalhatatlan az éjszaka?

Baj van, nagy baj van – jelzik a szociológusok, amit Madách előre jelzett, de vajon azt tudják-e, ami ha korunkat megéli, Madách remekének valószínűleg legutolsó színe lett volna, Arany János meddő „csiszoljuk meg kissé gömbölyűbbé a rémes valóságot” – kísérlete nélkül. Az ügy ugyanis bonyolultabb, még annál is kuszább, vagy ha úgy tetszik, egyértelműbb, mint amilyennek érzékelik, s alighanem csak Lucifer ismerte fel már az igazságot, s ha megtette, most valóban elcsügged, mert esetleges diadala igazán mindennek nevezhető, csak győzelemnek nem. A megíratlan szín Madách világ- és emberismeretét ismerve nyilván századunk két legdrámaibb felfedezésének eredményét rögzítené: a születésszabályozás felismerésével, a ténnyel, hogy Éva dönthet másképpen is, mint az anyatermészet kérné, a labda elkerült Ádám kezéből, helyette megkapta az eutanázia előbb-utóbb úgyis engedélyezett lehetőségét, s ennek következtében vád nélkül szabhatja meg magának halála percét, ha léte valóban emberhez méltatlannak bizonyul. Videant consules – mondták a rómaiak, résen legyen az államigazgatás, Madách család-tulajdon válságfelismerésének kiszámítható eredménye lehet. Éva nem fogja vállalni az akármilyen körülmények között is világra hozandó gyermeket, Éva a folyton háborúba bonyolódó világ, de elsősorban saját hazája egyértelmű családvédő politikája nélkül nagyon meggondolja, vállalja-e azt, aki eljövendő volna, aki eljövetelét csak ő teheti lehetővé, akit szeretne, de nem bármilyen sorsra és körülmények közé felmutatni a mindenségnek.

Arany János árnyékához is méltatlan kollégája, most én próbálom egy falat reménysugárral bevilágítani a Madách meg sem írta sötét színt, a labda ugyan valóban átkerült Évához, de az asszony nem gyilkolásra született. Ha nem látjuk is, még itt vannak az arkangyalok, s az Úr idén is küldött Megváltót a szent bölcsőbe. Videant consules! Nagy a veszély, a kő már gurul, és Lucifer bármikor megfordulhat. Ne veszélyeztessék elhibázott családpolitikával az amúgy is iszonyú veszedelmek árnyában bontakozó jövendőt.

Emlékezzünk régiekről

Jósika Miklós báró, író, a kolozsvári piaristák neveltje. (Torda, 1794. – Drezda, 1865.) 1814-ben katonának áll, a bécsi kongresszus idején már kapitány. 1815-ben Párizsba kerül, ott találkozik és ismerkedik meg az európai kultúrával. Megjelenése a magyar irodalomban szenzáció, reformeszméket hirdető röpiratai után – a politika küzdőterén az ellenzék képviseletében a sajtószabadságért küzdött – 1836-ban megjelent Abafi című regénye nemcsak általános feltűnést és elragadtatást keltett, de a magyar irodalom fejlődésének országútján jelentős állomásnak bizonyult. Termékeny író, munkáját a szabadságharc kitöréséig megszakítás nélkül folytatja, 1848-ban a Nemzetgyűlés idején Pesten találjuk, a Honvédelmi Bizottmány tagja lesz, a kormányt követi Debrecenbe. A bukott forradalom után a politikai események külföldre kényszerítik, írói munkáját külföldön folytatja, az ötvenes évek közepe táján magyarországi publikációja Eszter szerzője fedőnév alatt jelenik meg. Szenvedélyes, bátor hangú, két hazájának, Magyarországnak és Erdélynek elkötelezett ábrázolója, kényszerű külföldi tartózkodása idején az emigráció sajtóirodájának vezetője.

Az 1847-ben Magyarországon elkezdett és külföldön befejezett II. Rákóczi Ferenc című történelmi regénye a nemzeti válsághelyzetből való kiemelkedés lehetőségének módszerét elemzi a szépirodalom eszközeivel. A következő idézetek a Franklin Társulat 1909-ben megjelentetett példányából, a 105., 140., 223., 264., 265., 271., 328. és 330. lapról származnak.

Kárhozat a lázadásra, amelynek nincs nemes iránya és célja, átok a semmirekellőjére, aki saját bosszújáért és egyéni érdekéért veti kockára ezrek életét. Átok reá, de átok a gyávára is, ki midőn anyját verik, fűtől fáig szalad, és nem siet védelmére. A gondviselés, midőn oly iszonyú árát szabja a szabadságnak, nem hiszi-e vajon, hogy bálványt tömjénezünk, s az ivadékok ezrei nem hígították-e még fel e szent eszmét, melyre a szegény nyelv más szót nem ismer, mint szabadság. Pedig a becsületes szív, amit ezen eszme által ért, az vallás, amellyel az emberi jognak emel oltárt, áldozatkészség, mely magát kifeledi a számításból, felebaráti szeretet, mely az emberiség boldogságába talál élvezetet és megnyugvást, a rend, a jogosság és a törvény tiszteletének eszménye, mert a szabadságot mások szabadságától tételezi fel. Virágok nőnek útjain, nem emelkednek vérpadok, nem a félelem, a bosszú, a zavargás hazája, de az ígéret földje, hová a jobbak zarándokserege vágyik, fehér zászlók és testvérdalok kíséretében. Ne hízelegj magadnak olyan békével, mely sírok hantjai fölött köttetett. Isten a gonoszságot hetedíziglen bünteti, és a nemzetek hetedíziglen nem felednek. Vannak, kiket áltatni lehet, ezek nagy urak, maguk nagyrészt okai, hogy sok, mi történik az országban, fájdalmas visszhangot emel, vannak, kik készek Magyarország alkotmánya felforgatásában részt venni, szerencséjüknek tartván a korlátlan hatalmat gyámolítani, ha az őket fokról fokra emelendi. Ki csodálná, ha honunk annyi irigye és ellensége azon gondolatra jött, ha főleg a külföld nem tudja érteni, miképpen van, hogy egy nemzet, mely mindig eltiprott jogairól és alkotmányáról panaszolt, szabadsága védelmében nem tud vagy nem akar egyesülni. Ha egy alkotmányos országban, mint a mienk, mindenki szorosan együtt tart, ott pártütés lehetetlen, de lehetetlen annyi igazságtalanság is, mint amennyi most történik. Könnyű a vezetőt tévútra vezetni, amikor akadnak emberek, akik szóval és tettel meghazudtolják a Haza többségének panaszait.

Nem ismeri az emberi természetet, valahányszor a kormány, ha legjobb szándékkal is, vagy belső meggyőződésből, de olyan eszközöket használ rendre és boldogításra, mindent a jövő reményére épít, és semmit, vagy keveset a jelen érveire és megnyugtatására. Az ivadék nem áll csak bölcsekből és magasabb erényű emberekből; ki a tömegnek reményről beszél, míg napjait elkeseríti, vagy azt arra szorítja, hogy fákat ültessen, melyekről unokái szednek almát, nem ismeri az emberi természetet. Sok bölcsesség létezik a Miatyánk egyszerű szavaiban, mely Istentől a mindennapi kenyeret a mai napra kéri. Magasztos és szép a jövőt előre építeni, szent kötelesség. De ne verjük, éheztessük az embert annak rovására, hogy egykor nem bántandjuk, és akkor jól fogunk lakni, ki az árban küzd, az az első mentőághoz nyúl, ha kezébe szakad is.

A szabadság közbirtok, addig erős, amíg nemes és tiszta. Tartsatok össze, kérjétek az alamizsnást, a szent bírát a felhők fölött, adjon békét a sokszor kísértett hazának. Legyetek tiszták az emberek előtt, mert a szabadság ég szülötte és Istentől jő. Fajt faj ellen lehetett felizgatni minden időben, faj, vallás, birtok e három a rés a népegység erős várában, sok ostromot kiállt már, sok vér áztatta tusáit, de a vihar elhangzott, s ha az ármány sárkányfogakat vetett, s ha e dicső föld fiait egymásra uszította, nem egyszer kelt már a meggyilkoltak sírjaiból békítő hang, s mire észrevette, együtt volt vállatvetve a romlatlan ivadék a Haza védelmére. A konkolyt mindig korcs ivadék hintette.

Mikor kapar a farkas

Az emberiség pókhálószövevénye

Az idei írótábor alapvető gondjával, mi várható a szépirodalom és a kulturális fejlődés területén, s mi lett éppen e területeken működő önmagunk, kollégáink és szemünk előtt növekvő utódaink szerepe, a lehető legszerencsésebb kézzel választott kérdésre irányítja a figyelmünket, olyan kérdésre, amely úgy válaszra váró magyar ügy, hogy ugyanakkor személyes nemzeti patakja a világ óceánjába torkollik. Ami miatt mi e tanácskozásra összegyűltünk, az öt világrész írástudóit is nyugtalanítja. Az istenek, akik kajánságára idejében felhívta figyelmünket Homérosz, szokatlan intenzitással egyszerre szűkítik, egyszerre kínos távolságokig tágítják a regisztrálandó témaköröket, s a változás lendülete olyan tektonikus, hogy joggal ébred bennünk a gyanú, ha nem vigyázunk jobban, előbb-utóbb nemigen lesz érdemes esztétikával vagy művelődésüggyel foglalkoznunk, mert mindezek tárgya és földrajzi helye, a föld, ha ilyen ügyesen munkálkodunk az érdekében, előbb-utóbb megsemmisül, elporlik, kiszárad, vagy egyszerűen atomokra válik s eltűnik velünk és előlünk.

A kép vörösmartyan sötét, de éppen e sötétségben valószerű. A világ nemcsak riasztó mértékű változáson megy át és szemünk láttára alakul, de riasztó mértékben szüli saját feszültségkeltő erőtereit is, az emberiség egy végtelen átmérőjű pókháló szövevényébe bonyolódott; fejlődéstörténete e jelen szakaszán se jogunk, se okunk számon kérni az írók riadt visszajelzését, bizony, a föld végre ráébredt, az emberiség csak kollektív felelősségtudattal élhet tovább, vége a fehér faj régi indiai tárgyú filmeken olyan meghatóan-naivan érzékeltetett hajdani hegemóniájának, az ökumenikus optika is felismerte és elfogadta Isten egyazon lényét más-más nevek és liturgiai gyakorlatok fényében. Mire a Szovjetunió hivatalos értékelés szerint is darabokra tört, az ötvenhatot előkészítő hajdani alkotógárda és magának ötvenhatnak mártírjai már régen jelezték hazánk elvi szabadságát, azt is, a forradalom utáni évek lassú, de meggátolhatatlan fejlődésével, hogy az ország történetében döntő változás írók és az irodalmi élet dinamikus együttrezgései nélkül nem mehet végbe. Ötvenhat után egyre bátrabban jelentkeztek a változáskereső politikai-esztétikai szabadulási kísérletek, a magyar tollforgatókhoz politológusok, futurológusok, közgazdászok, szociálpolitikusok csatlakoztak, érdeklődésük és makacs igazságkeresésük egyre hangosabb és nyugtalanítóbb módon érzékeltette: a magyar helyzet rövidesen lépésre kényszeríti a visszahúzó erőket. Ezúttal a nagypolitikai helyzet szerencsénkre mellettünk és nem ellenünk dolgozott. A diaszpóra egyre bátrabb segítő kórusa felhangosodott, nem lehetett tovább hivatalos süketséget színlelni. Radikális elválasztó vonalat éppen az imént említett tények miatt nem húzhatunk az állami ellenállás porlasztását ötvenhat után vagy folytató, vagy megkezdő alkotók és az 1990 eredményeit kodifikáló, az immár biztosított talajon hajmeresztő esztétikai mutatványaikat szabadon végrehajtók között; a nemzeti megújulást és a politikaival együtt járó művészi szabadságot követelő nemzedékek egymás folytatói. Ötvenhat és kilencven között a nyolcvanas évek elejétől szerencsére már ritkábban mordult a fenevad, amely a szabad alkotás dzsungelét őrizte, figyelt, de ugrásait a nemzetközi politikával kellett koordinálnia, s miután a diaszpóra és a belső ellenállás állandó reflektorfényben tartotta a művészeti élet színpadát, fogytak az eleve abortálásra kényszerült alkotások, a fenevad ritkábban ölhetett.

1990 megnyitotta a zárt íróasztalokat, az elfektetett filmek és visszatartott kéziratok orwelli szobáját, az esztendő egyébként vízválasztónak bizonyult, kinek-kinek fel kellett mérnie, mit bír el. Mit az idősebbek, sokat próbált tüdejükkel, s mit a fiatalabbak, próbára alig tehetett izmaik dinamikus lendületével. Még azt is ki kellett kísérletezni, hogyan maradhatunk úgy modern eszközökkel dolgozó magyar alkotók, hogy helyünk lehessen a világ vérkeringésében is saját sejtjeink friss, kesernyés, speciális hematológiai összetételével. Volt író, aki belekáprázott az egyenletes fénybe, lámpalázas lett, töprengett, tud-e majd átlépni a realista, a nemes múlt századi próza modern időelméletet még nem alkalmazó paraméterein, mert a gyakorlat eddig csak mesélni tanította, s a friss szabadulás nem könnyes eufóriát követelt a művésztől, hanem egyértelmű állásfoglalást a nemzeti, nemzetközi mezőnyben. A pálya indulóinak is megvolt a maguk hendikepje, eddig futni is alig volt terük, most kellett annak eldőlnie, hogyan állják meg helyüket az előgyakorlatok rutinja nélkül, a sokuk által szinte nem is ismert homokon. Büszkén jelenthetjük, hogy a generációk érdemesei megállták helyüket, ki-ki felismerte a tágra nyílt horizonton azt a pályasíkot, amelyen legjobb önmagát kifejtheti. Hogy minden azért egész harmonikusan ne bonyolódhassék le, az új élet törvénye meghozta a maga vizesárkait, bezúdult a piacra a kolportázs deprimáló áradata, naivak voltunk, mikor azt hittük, valódi olvasmány kell, esetleg éppen a sajátunk az olvasónak, nem a pornó, a gyerekes szerelmi ponyva vagy elmés, esetleg kevésbé elmés detektívek. Tévedtünk, a közönség mindenevő, aligha menti, hogy mikor nosztalgikusan elfordul tőlünk és a jelentől, a kolportázs se biztosít neki rózsás jövendőt. A helyzetet egyébként nem teszi könnyebbé az ország gazdasági helyének megbillenése, a már porondon levőket éppúgy sújtja a kiadóvállalatok agóniája, mint azokat, akik pályakezdők, és nevük ismeretlensége miatt nehezen találnak szponzort. Persze az alkotó leginkább arra kell hogy ráébredjen, ilyen légkörben, mint a mostani, még nem volt alkalma dolgozni. Érzékelnünk kell: eddig is fennálló, Erdély és a diaszpóra iránt réges-rég érzett és éreztetett felelősségünk mellett nemzetközi irányú felelősségünk is megnőtt, nemzeti problémáinkat más nemzetek gondjai növelték, életünk hirtelen tele lett hol boldogító, hol nyugtalanító ellentmondással. Az ország negyven év alatt bekövetkezett morális hanyatlását tagadni többé nincs mersze senkinek, a növekvő munkanélküliség és ellenőrizhetetlen múltú menekültek hatására billen a közbiztonság, a magyar írónak saját magán és nemzeti gondjai figyelése mellett hozzá kellett edződnie, hogy számon tartsa, mint alakul Románia vagy Szlovákia belpolitikai helyzete, hogyan működik a Hágai Nemzetközi Bíróság. Minden közügy, mindenki közügye lett, az alkotó, bármely korosztály gyermeke, észre kell hogy vegye, soha ennyire szükségünk nem volna megértésre, tapintatra, szolidaritásra, következetességre, önfegyelemre, közben riadtan átéli: ezeket az elvont főneveket az elmúlt rendszer kezdeti irodalompolitikájának sosem élt héroszok ábrázolását követelő működése kivonta a művészi témakörből. A modern alkotó valósággal menekül a progresszív ábrázolás elől, torkig lakatták nemes pátosszal, csillogó harmóniával, csak azt érzi korszerűnek, ami kakofon, akkor is zörejt hall és azt ábrázol, ha véletlenül dallamos az érzékelt jelenség, időbe telik, míg a materialista esztétika ártalmait lelkünk higiénéje és esztétikánk kiheveri. Senki se csodálkozzék az alkotás esetleges üzemzavarán, annyit oktatták az írókat, hogy most már nélkülözni óhajtják a pedagógiát, se meghallgatni, se közvetíteni nem kívánnak semmi saját hitüktől idegen üzenetet, annyi megfizetett és beprogramozott kritikust mozgósítottak ellenük, hogy ha várható gyógyulás, bizony időbe telik. Szép anyanyelvünk is válságba került időközben, sok alkotó száján vérrögként buknak ki az értelmetlen, mesterségesen eltorzított vagy trágár szavak, nincs rajta mit csodálkozni, mikor évtizedeken át saját nemzeti ünnepeink helyett idegenek diadalnapjain harsonáztunk, és tilos volt saját hősi halottainkat megsiratni. Az egészben az a riasztó, hogy most, éppen most volna szükség arra, hogy morális támasza legyen a nemzetnek az, ami tollunk alól kikerül, ám míg az alkotó bizonytalan anyagi talajáról az övénél is bizonytalanabb keretek között élő, határral elszakított magyarok sorsát követi tanácstalanul, alig marad vagy van szava vigasztalásra, reménykeltésre. Dadogunk, szégyelljük magunkat valami miatt, ami a kor bűne, nem a miénk.

Nemzetünkben az író, a költő mindig a vátesz szerepét töltötte be, az elmúlt évtizedeket az jellemezte, azt is megkívánták az alkotóktól, ne csak jelezze és jósolja vagy ábrázolja, oldja is meg a problémákat. A valóban író író ma is jelez, sokak nevét jegyzi már a nemzetközi könyvpiac is, az író ma is figyelmeztet, s ha nem vállalhat többet a figyelmeztető jelzéseken túl, azért saját anyagi helyzetén kívül a nagypolitika kizáró rendelkezései okolhatók. Az író diagnoszta, az anamnézist elkészíti, azt aligha várhatják el tőle, hogy azt vigye végbe, ami az ország politikus vezetőinek a feladata, elég, ha a tüneteket jelzi, operációra már nem képesítették, amúgy sem szerencséje az alkotónak, ha túl nagy horderejű politikai szerep vállalására kényszerül. Sok szimptóma Nyugaton már évtizedek óta szabadon regisztrálta a széthullt famíliát, kallódó gyerekeket, a lét kiürülését, a céltalan célokat, mikor nálunk Mándy megpróbálta az olvasóhoz közelíteni a végtelen magányosságot, Mészöly a visszafogott dinamikát, Konrád a kétségbeejtő társadalmi képletet; kínos feltűnést és megfelelő intézkedéseket eredményeztek a hivatalos irodalomban, annak is speciális harcot kellett harcolnia, aki bolygatni próbálta akár a második világháború magyar áldozatai, akár a hosszú ideig tökéletesen tilalmas ötvenhat történetét. Most mással kell számolnunk, ismét viharjelző művészetünk aligha fogja elragadtatni az olvasót, aki zöméről már tudjuk, közhelyekre nevelődtek, s nem szolgál vigaszukra, ha mi, írók azt ábrázoljuk, hogy köröttünk fekete az ég. Az olvasót természetesen nem szabad figyelmen kívül hagyni, mert míg az írónak a korszerű esztétikai kifejezésmód természetes, az átlagolvasónak nem, de ha türelmesen közelítünk, előbb-utóbb csak elfogadja, hogy Jókai mint Jókai halhatatlan, de ma már nem lehet iskolája és nem lehetnek epigonjai. Kölcsönös tolerancia olvasó és alkotó között, az anyagi fennállás lehetővé tétele, s azt remélem, sok kérdés megoldódik. Nyilván senki sem óhajtja visszaigazolni Csokonai keserű felismerését: az is bolond, aki nálunk alkotó. Arra, hogy a támogatást megérdemlő művek ne kallódjanak el, a kulturális élet minden vezetőjének figyelnie kell.

A közművelődés sínen van, bár az irodalom volna ilyen stabil. Amilyen tiltakozás fogadta a szovjet kultúrát, olyan már-már nyugtalanító lelkesedés az angolszászt; nálam nagyobb rajongója a szigetországnak vagy Amerikának, amelynek ösztöndíjasa voltam, nincs, nem velük van gondom, saját magunkkal. Olyan hosszú volt a rabság, hogy az optika is okkal téved, nekünk kell, íróknak, arra vigyáznunk, hogy Shakespeare vagy Wilder nemzetét ne tévessze össze népünk a hamburgerrel, a kellemes McDonald’s éttermekkel vagy a rockzenével. De ha mindazt túléltük, amit túléltünk, okkal lehetek optimista. Nem hiszek olyan világban, amelyből kipusztulhatna a logikus tartalmú emberi beszéd, olyanban sem, amely megélhet a művészet és a tudomány nélkül, nem hiszem, hogy a következő ezredévben csak gépek szólnak majd azokhoz, akik megértik. Azt viszont annál inkább, hogy momentán a szülés kínjait szenvedjük, az új már itt van, elérhetően, a szülőcsatornában, ha mi nem érjük meg, megéri a következő nemzedék. Mózesnek nem adatott meg, hogy bevezesse népét Kánaánba, de az üdvtörténet Mózese nélkül nem volnának se törvények, se Kánaán. A törvények szilárdságában, összetartó nemzeti erejében éppúgy bízom, mint a magyar kánaánban Európa szívében – Vörösmarty látomása a nagyszerű halálról szerencsére nem valósult meg, kapaszkodjunk Kölcsey rég elporladt, halhatatlan kezébe. Megbűnhődtünk mi már mindent, segítsen tovább a mindent megoldó és elrendező Isten.