Csokonai éjszakái

Itt nem tavasz van: nyár.

A park szinte elszáll, annyi benne a madár, a majdnem szenvedőnek ható, vad trillázás éjjel se szűnik. A százados fák mesebeli, a földet súroló koronái között meleg szél motoz, minden csupa virág, az egzotikus cserjék is régen rákezdték már, van köztük sárga, van tűzpiros, mint Mózes csipkebokra. A magnóliák egy része átvészelte a pár héttel ezelőtti fagyot, most bomlott ki, súlyos virágai belekapaszkodnak a levegőbe, mintha rögzíteni akarnák önmaguk szépségét. A patak olyan sekély, hogy kilátszik az alja, nedves homokján madárlábak háromszögei. Nincs is mit enni most a mederben, a vadlibák az alkotóház parkjába járnak vadászni, a csöpp tóhoz. Míg meg nem jelennek, a békák szája be nem áll, mihelyt felbukkan a parton smaragd fejük, egyszerre csend lesz, nem békés, álmosító, hanem feszült: ez a védekezés csendje, az életösztöné, olyan, mint egy negatív vészkiáltás. A rózsakert még alszik, de az ágyásokban a domb lejtőjén már hunyorognak az árvácskák, s az egyik szikla vállán ott áll egy fehér tulipán. Egymaga áll, mereven, majdnem tanácstalanul, mint aki tévedésből került oda, és voltaképpen meg van ijedve. Az alkotóház napozóteraszáról látszik a tó, engedelmesen váltja színét az égével együtt. Déltájt rá se lehet pillantani, az erős fényben úgy villog, mint a kés.

A lakók dolgoznak. Aki végigmegy a folyosókon, úgy vezeti az írógépek zöreje, mint Thészeuszt a fonál. Van, hogy néma szobát talál a sétáló, ám akkor se bizonyos, hogy be tud menni, ha bekopog; lehet, hogy kulcsra zárták, mert aki odabenn az asztalnál ül, tollal dolgozik. Írógépzaj és némaság egyaránt véd, a kéretlen látogató tüstént továbbáll, tudja, milyen illanó a gondolat, s milyen pici mozdulat elég ahhoz, hogy lebillentse kollégáját arról a kötélről, ahol e percben ki tudja, mekkora mélység felett egyensúlyoz, míg anyagával küszködik. Aki itt lakik, azok közül mindenki tudja, mit jelent az: írni. Szigliget szokásai azokat is védik, akik látszólag nem dolgoznak, csak ülnek egy padon vagy mászkálnak a pataknál, kavicsot rugdosnak; ha maguk nem hívják oda azt, aki feléjük sétál, a közeledő hirtelen megváltoztatja irányát, hogy engedje a másikat gondolkozni, végezni munkája láthatatlan, előkészítő részét, amely sokszor nehezebb, mint az eredmények végleges rögzítése.

Az étkezések aztán egybegyűjtik a lakókat egy időre. Ebéd vagy vacsora után kávéillat lengi be a folyosókat, ajtók csapódnak, aki nem folytatja napi munkáját, annak számára megkezdődik a társasélet. Az írógépek egy része elnémul, kattogásuk helyett emberi hang hallatszik, a rádiót nyekergeti, aki másfajta élménnyel akarja ellensúlyozni a nap fáradságát, leül a képernyő elé. Mindig akad, aki nehezen alszik el, ez társaságot keres magának, amely szintén későn szeret ágyba kerülni, mindig van olyan is, aki akkora erővel idézte fel azt a láthatatlant, amelyet napközben papírra kényszerített, hogy az akkor sem akarja már magára hagyni, mikor küldené és nyugodni szeretne: hiába hívja az álmot, verstöredék jön helyette, vagy folytatódik agyában a regény gondolatsora, amelyen reggeltől fogva dolgozott. Ilyenkor bevesz valamit, hogy elbékéltesse a maga formálta figurákat; az alkotóházban csaknem mindenkinek van altatója. Ez ilyen szakma, az orvosok tudják.

Szigliget egyik legnagyobb vonzóereje az ott dolgozó író számára az, hogy itt voltaképpen nincs olyan mértékegysége az időnek, mint kinek-kinek az otthonában, itt nincs a napnak se reális kezdete, se reális vége. Aki ír, nem zavar senkit, ha hajnalban felkel, nem zavar akkor sem, ha egyáltalán le se fekszik. Van, akinek kiszabott munkarendje van, s ha aznapi tervét teljesítette, boldogan elengedi magát, átalakul íróból olvasóvá. Itt mindent lehet pótolni, azt is, amihez otthon sose jut hozzá, itt annyit olvashat, és azt olvashatja, amennyit és amit kíván.

Nagy élmény ez, mert olyasmit is a kezébe vehet végre, ami otthon luxusnak számítana, hiszen az írónak jobbára kötelező olvasmányai vannak, ilyen tekintetben korántsem olyan szabad, mint a nem szakmabeli: ismernie kell magyar és külföldi kollégái munkáit, hát csak gyűlnek asztalán azok az olvasnivalók, amelyekről évről évre azt sóhajtja: „Majd legközelebb. Majd valamikor.” Szigliget a „majd valamikor”-olvasmányok színhelye is, így kerül az író kezébe végre az, amivel már olyan régóta szeretett volna alaposan megismerkedni: Csokonai Vitéz Mihály a Debreceni Kollégiumból való kizárásának iratai, a fegyelmi tárgyalás jegyzőkönyve.

His finitis processit V. Deputatio ad investigationem…

„Ezek végeztével a Tekintetes Vizsgálóbizottság folytatja a kihallgatást…” S az író, aki végre olvasóvá alakult, már ott is van abban a hajdani teremben, látja a Tekintetes Vizsgálóbizottságot, a vádlottat, klasszikus költőink közül az egyik legnagyobbat, és látja a tanút is, akit éppen beidéztek, hogy a vádlott fejére olvastassák vele a tanártársak által botrányosnak minősített éjszakákat, amelyeken ahelyett, hogy tisztességes emberhez illő módon aludt volna, hajnalig virrasztásra kényszerítette tanítványait a nagy tekintélyű iskola valamelyik termében. Áll a tanú, Ladislaus Rhédei Ötsödiensis, az Öcsöd községből származó Rhédei László, a poétikai osztály tanulója, és vall. „Hivatott-e preceptorotok sokszor estve magához a klasszisba?” – kérdezi meg tőle a kihallgatás vezetője. „Hivatott” – felel Rhédei László, s szíve megszaporázódott verését, az izgalomtól megbillenő hangot, amely mondata folytatását kísérhette, nem rögzítette a jegyzőkönyv, ám az olvasó azért kihallja a szövegből. Mert segíteni akar Rhédei László ebben az egyenlőtlen küzdelemben tanárja és a bizottság között, hát hozzátesz még valamit ehhez a „hivatott”-hoz. Azt, hogy „Néha magamtól is feljöttem.” „Sokszor jöttél fel?” – csap rá az újabb kérdés, s a boldog gyanút, amely a vizsgálat vezetőjét elfoghatta, mi dolgok is eshettek azokon a bizonyos éjszakákon, ismét nem jelzi, csak érzékelteti a jegyzőkönyv szövege. „Sokszor – válaszol Rhédei László, Öcsöd község szülötte, s megint többet mond annál, mint amit kérdeztek tőle, ismét tudatosítva a kései olvasóban, aki a keserves kérdés-felelet játékot tanulmányozza, mint próbált a vádlott segítségére lenni a tanítvány, aki nyilván élete legnagyobb emberi élményét kapta Csokonai tanár úrtól –, mivelhogy tudtam a természetét, hogy nem tud éjszaka aludni.”

Ladislaus Rhédei Ötsödiensis tudta, a professzor urak láthatóan nem, hogy van egy bizonyos alkat, éppen a művészi alkotásra mindig készen álló elme, amely estére a legfrissebb és igazán éjszakára lesz eleven, hogy a Gráciák, akik a keresztszülei voltak, más életrendet diktálnának Csokonai tanár úrnak, mint amit vállalnia kellett. A Tekintetes Vizsgálóbizottság vezetője azonban most sem mélázik el azon, amit a diáktól hallott, azon a szellemi-biológiai képleten, amelyet a fiú olyan egyszerű szavakkal felvázolt, még mindig azt reméli, érdekesebb és kompromittálóbb adatokhoz juthat tőle. Arról vallatja hát, mik történtek ezeken az éjszakákon, s abból, hogy a diák arról is beszél, hogy néha ágyat hozatott be a költő, olykor meg összetolt székeken aludt „velük egy szélben”, következtetni lehet a kérdező tapogatózásának irányára is. Ám csupa művészi jellegű ostobaság esett ezeken az éjeken, nem olyasmi, ami valóban értékes tény volna, értelmetlen, szabálysértő dolgokkal verte agyon az órákat ez az oda nem illő nevelő. Csokonai tanár úr verseket diktált ilyenkor – vallja Rhédei László –, beszélgetett a fiúkkal, színdarabokról tárgyalt, néha ivott, pipázott velük, olykor meg flótázott nekik, vagy valami nótára tanította növendékeit. A jegyzőkönyv nem mutatja, hogy nézhetett össze a vizsgálóbizottság, hogy hümmöghetett fejcsóválva az idő ilyen hitvány pazarlása miatt. Most már csak egyetlen remény él a vizsgálat vezetőjében, hogy ha egyéb komolyabb erkölcsbe vágó nem esett is nevelő és diákjai között, azt nyilván rá lehet majd bizonyítani a vádlottra, hogy rákényszerítette rigolyáit a kiszolgáltatott növendékekre; minden tanuló igyekszik kedvére tenni a feljebbvalójának, még ha magában elátkozza is amiatt, hogy ahelyett, hogy aludni engedné, a fülébe flótázik meg versekkel molesztálja éjnek idején. Azt hiszi, előre tudja a választ, meg se kérdezné máskülönben, felteszi hát a kérdést: „Szerettél-e feljönni?” Ám Rhédei László, Öcsöd szülötte, mit sem törődve azzal, amit vallomása szegény diákfejére hozhat, belekiáltja az igazságot a kihallgatási terembe, elégtételt adva, legalább személyében annak, aki azokban a világ felett lebegő, felejthetetlen órákban magával emelte őt a saját szférájába, odakiáltja válaszát az elképedt jegyzőkönyv-vezetőnek: „Szerettem én!”

Nem könnyű gondolat, hogy a halott nem érzi a jóvátételt, csak az utókor szégyenkezhetik egyik-másik ősapja miatt.