Erzsébet, a nemesszívű

Gyerekkorom könyvek között telt; amerre néztem, könyvszekrényben, asztalon, polcokon, még az előszobában, a varrógép tetején is könyv volt. Apám-anyám rendszeresen, szenvedélyesen olvasott, s vézna, beteges gyerek lévén, számomra is az olvasás pótolta mindazt, amihez egészséges társaim utcai-udvari hancúrozásaik során olyan természetesen hozzájutottak: a játékot, a gyerekkor kalandvilágát. Sokat voltam beteg, sokat olvastam.

Nálunk nem voltak tilalmas könyvek.

Mindig mindent elolvashattam, amit megkívántam, ezért aztán nem tanultam meg, amit osztálytársaim olyan bölcsen tudtak: hogy kell Erdős Renée műveit úgy bekötni és ráírni szép álló betűkkel: Bibliai történetek vagy Jó kislányok könyve, hogy a legszemfülesebb tanár vagy szülő se fogjon gyanút. Apám kuncogott, ha meglátott a kezemben valami végképp nem gyereknek való olvasmányt, azt tartotta, hogy ha valaminek a fogalmát és tárgykörét már ismerem, úgyis hiába védenének önmagam kíváncsiságától, mert foglalkoztat a kérdés problematikája, ha viszont nem, akkor unni fogom, amit olvasok, s úgyis lecsapom. Legelső prózai olvasmányaim közé tartozott a Karenina Anna, s azzal a gyanúval követtem a szereplők történetét, mintha a hősök közül csak alig-alig volna valaki épeszű. Hogy mit tudnak egyesek annyit nyavalyogni a szerelemmel? Ásítoztam, küszködtem a históriával, aztán boldogan felcseréltem egy lexikonnal. Az százszor érdekesebb volt.

Az ifjúsági könyvek, főképp a fiatal lányok számára írt történetek kimaradtak az életemből. E téren mutatkozó hiányaim pótlására már felnőttként, tanár koromban került sor.

Mikor tanár lettem, s megláttam, miféle könyvek kandikálnak ki gyerekeim aktatáskájából, visszaemlékeztem kezdő olvasó koromra, apámra, anyámra, s a legnagyobb hidegvérrel vettem kezembe a ponyvákat vagy már nem is kétes értékű, kétségtelenül értéktelen lányregényeket. A lányok, fiúk, akik megszokták, hogy ilyenkor erkölcsnemesítő prédikáció következik, azzal a hideg feszültséggel lesték az arcomat, amellyel csak egy gyerek tudja mérlegelni a felnőttet, s latolgatni, ugyan, most mi következik.

Neked ennyi időd van? – kérdeztem csodálkozva minden alkalommal.

(Irodalomtanár lévén, az olvasómozgalom irányítása a kezemben volt. Nagyon jól tudtam, hogy olvasók nevelése nemcsak szakmai, lélektani probléma is.)

– De irigyellek! – sóhajtoztam. – De jó neked, jut időd ilyen hülyeségre is. Az élet olyan borzasztóan rövid, s ha az ember minden vacakot elolvas, nem jut hozzá a remekművekhez. Jó dolgod van, öregem, hogy ennyi időd van, jó dolgod…

Visszaadtam a tulajdonosnak a piszkos pengős regényt, vagy Runya Emilné Emília szíve című alkotását. „Tilos elolvasni?” – kérdezték a gyerekek, s tekintetük gyanakvó volt, fényes és éles. „Dehogy tilos – feleltem a vállamon át –, csak nem érdemes. Kár a szemedért.”

A könyv ott tarkállott a padon, nem vettem el. Lányaim-fiaim kelletlenül lapoztak bele. Ha nem tilos, akkor nem lehet annyira jelentős, mint hitték.

Miután a gyerekek megszokták, hogy a legvadabb című könyv felfedezésekor se következik megtorlás, azt kértem az osztályaimtól, mindig mindenki mondja meg, mi az éppen soron lévő olvasmánya. A beszámolókból kitűnően megismertem tanítványaimat, s az osztályaimban közkézen forgó, egymásnak kölcsönadott könyvanyagot, s az új beszerzéseket, az ünnepi alkalmakra ajándékba kapott olvasmányokat is. Az új kiadású könyvekkel nem volt baj, ám minduntalan felbukkantak 20-30-40 sőt 50 évvel ezelőtt megjelent olvasmányok is, s csak törtem a fejemet, honnan kerülnek ezek elő ilyen mennyiségben. Hídjaink elpusztultak, az országot iszonyú anyagi kár érte a háborúban, hogy élnek át az effajta könyvek harcot, ostromot?

Ha a gyerekek valami szokatlanul bárgyú vagy szokatlanul kártékony regényt dicsérgettek előttem osztályfőnöki órán, bekértem a könyvet, azzal, hogy kíváncsivá tettek, magam is elolvasom. A gyerekek úgy örültek, mintha valami kedves családtagjukat mutathatnák be nekem. Heteken, hónapokon – nem röstellem megírni, bizony, éveken – át iszonyatos ponyvák olvasásával végeztem be napi teendőimet.

Osztályfőnöki órán aztán mindig megbeszéltem a tulajdonossal, hogy is áll a helyzet a könyvével.

Gyermekeim kiválóan tudták az irodalomelméletet, prózai és költői művek elemzését miniatűr irodalomtudósként végezték. Saját elemzési eszközeikkel dolgoztattam fel velük kedves olvasmányukat. Ilyenkor kis arcuk elkeskenyedett, aztán egészséges humorérzékük legyőzte csalódásukat, s kitörő kacagással közölték: „Magda néni kérem, Emília, a hős, hülye! A könyv társadalmi háttere hamis! Az író nem tud jellemezni. Zavaros a stílusa.”

A rossz könyvek lassan, nagyon lassan hitelüket vesztették. Osztályaim kezdtek hozzáédesedni az igazi irodalomhoz.

Mikor elkerültem az iskolából, sok gondom-bajom közt valahogy elfelejtettem a gyerekek olvasmányait. Ha nem volnék szenvedélyes böngésző, talán nem is igen gondoltam volna erre többet, ám a múlt héten eszembe juttatta valami.

Rendszeres antikváriumlátogató vagyok, s többnyire azokon a polcokon is végigfuttatom a tekintetemet, ahonnan nem akarok venni semmit. Így sodródtam a minap az ifjúsági könyvek állványa elé, s ezért ütközött nekem véletlenül az egyik hátralépő vásárló. Mindketten elmotyogtuk a kötelező „pardon”-t. A vevő negyven körüli nő volt, értelmes arcú, ápolt, udvarias. Úgy érezte, tartozik még pár nyájas szóval amiatt, hogy meglökött, s békítőül felém nyújtotta a könyvet, amelyet kiválasztott.

– Tessék nézni, Erzsébet, a nemesszívű. És tiszta új!

Az volt, a címlapja mindjárt módfelett csábító. Egy János vitéz külsejű egyén ült a könyv tetején valami széken, alva, előtte a földön tömör fellegek, a fellegek hátterében nyitott szekrény, melyből egy Zrínyi Ilona módjára öltözött, ellenszenves fiatal nő lépett ki lesütött szemű apáca társaságában.

– Legalább harminc éve nem volt a kezemben! – ujjongott a vásárló. – Ez volt gyerekkoromban a legkedvesebb könyvem. Hatszor elolvastam, aztán elveszett.

– Miről szól? – érdeklődtem őszinte kíváncsisággal.

Az ismeretlen zavarba jött, aztán elnevette magát.

– Bizony már nem is tudom. Valami szerelemről meg jószívűségről. Nagyon jóra nevelő könyv. Áldozatosságra tanít. Valamikor annyira tetszett, hogy megvertek miatta: éjjel is felkeltem olvasni, úgy érdekelt. Viszem a kislányomnak, holnap lesz tízéves.

Rohant fizetni. Öt forintot kértek a nemesszívű Erzsébetért. Testvérek között is többet ért, ilyen förtelmes fedőlapot még sose láttam.

A vásárló elment, én rábámultam a polcra: még négy nemesszívű Erzsébet kínálkozott a vevőknek. Nem sajnáltam az öt forintot, magam is vettem egyet, s vacsora után belemerültem. Láttam, hogy árát eredetileg 12 forintra kalkulálták, aztán valaki kigumizta az árjelzést, s „a széles tömegek számára is” hozzáférhetővé tette a kitűnő olvasmányt, öt forintért… A könyv vadonatúj volt, valami raktárból kerülhetett elő, soha gyerek kezében nem lehetett. A Tolnai nyomdai műintézet betűivel az Afra könyvforgalmi adta ki valamikor.

Először a képeit néztem végig.

Az elsőn Dömötör János megyehuszár ült valami csarnokban, mellette egy sámlin csákója, tarsolya. Kardja, szándéktalanul obszcén elhelyezésben szintén látható volt a képen, jobb karját felemelte, mintha arról akarna meggyőződni, szűnik-e már a reumája. A második kép még többet ígért: egy szekrényben számos imakönyv mellett levágott női és férfi fej hevert, a szoba közepén, ízléses drapériában csontváz, felette apáca bárddal, a kép legalján pedig levágott fejű női holttest volt látható, feltehetőleg a szekrényben tárolt egyik fej tartozéka. A harmadik illusztráció szintén Dömötör megyehuszárt ábrázolta, ezúttal ájult állapotban, a földön, s itt már a szekrénybeli levágott fejeken se látszott hús, jó fogazatú, optimista tekintetű koponyák voltak csupán. A 27-ik lapon szerencsére egyetlen fejes vagy fejetlen holttest se mutatkozott, csak egy feszület, egy püspök, több nemes- úr, és egy a többinél is nemesebb, nagyon nemes úr, aki a kép magyarázata szerint az öreg Maróthy volt – „egyre halványabban, egyre fehérebben”. Ezen egyáltalán nem csodálkoztam, mert szegény öregúr, földig érő, rókatorkos köpenyegében olyan fura széken ült, hogy azon csak rosszul lehetett lennie. Nem is lepett meg, hogy hat lappal odébb már halva láttam őt is, két enormis méretű gyertya között, miközben egy szép fiatal hölgy több század divatjából összeállított ruhában alighanem a kezét akarta tördelni mellette, de az illusztrátor kifürkészhetetlen akaratából inkább azt a benyomást keltette, hogy pattanást nyom ki a keze fején.

A könyv többi képe hasonlóan bő anyagot adott a gondolkodásra. Nem lankadó érdeklődéssel csodáltam meg az egyházi törvényszéket, az ágyasházba osonó, dúlt arcú lányt, a sziklához láncolt rabokat s a vérpadot, melyen egy Charlemagne külsejű, higgadt hóhér nézett szembe két unatkozó pappal, miközben egy szőke fürtű, térdeplő nő egyingben várta, hogy kivégezzék. Élményeimre azonban a legutolsó kép tette fel a koronát: a címlap apácája ezúttal egy török basa előtt állt, aki idegesen hátrált előle, s erre az idegeskedésre volt is oka, mert az apáca egy puffon nagyobb méretű asztalkendőt terített ki, melyen a már jól ismert két levágott fej helyezkedett el. Egyik sem tartozván a szoba szokásos berendezéséhez, a látvány, érthető módon, némileg irritálta a basát.

Ezek után szenvedélyes vágy fogott el, hogy megismerkedjem azzal a jóra-szépre-áldozatosságra és nemesszívűségre oktató olvasmánnyal, melyet ismeretlen ismerősöm tízesztendős lányának vett. Nem röstelltem a fáradságot, egy ültő helyemben végigolvastam.

A regény, ha komolyabb irodalomelméleti elemzés alá akarnám vetni, bizonyos értelemben keretesnek mondható. Kiderül ugyanis, hogy „néhány évtizeddel ezelőtt” (számításom szerint valamikor a századfordulón) a veszprémi régi vármegyeház emeleti folyosójának elég meglepő módon több száz év óta ki nem nyitott szekrénye egy viharos éjszakán feltárult, miközben a szendergő Dömötör János megyehuszár fülébe „a förgeteg orgiája hangzott, s víziók szálltak agyának sejtjei közé”. A szekrény iromba (iromba: szürke csíkos, cirmos, mint a macska; a szerző otrombát akart írni, bár ez a jelző se lett volna itt a helyén) faragványai közül kivigyorgó gnómfejek nyitották ki a rejtelmes almáriumot vasrudakkal, nagy durranás (?) közben. Mikor a szekrény felnyílt, barlangszerű belsejéből két nő lépett elő, egy apáca és egy ékes magyar viseletet hordó csudaszép asszony. Jobb szórakozás híján elkezdtek labdázni egy vérző emberfejjel, mely aszerint, hogy melyik nő kezében volt, hol mosolygott, hol szomorú volt. A díszruhás nő, belefáradván a játékba, el akart távozni a fejjel, ám az apáca földre rántotta, kikapott a szekrényből egy bárdot, és lefejezte a delnőt.

A huszár felriadt rémálmából, s rémülten látta, hogy a szekrény valóban tárva: két koponya vigyorog felé a polcáról. Becsapta a szekrényajtót, majd elalélt az izgalmaktól. A megyei urak borzongva hallgatták delíriumos beszédét. Elhatározták, megnézik, mit rejt az almárium, s mikor felnyitották, valóban koponyákat és szekercét találtak benne, egy csomó pergament mellett, melyen az alábbi történet volt olvasható:

1593 nyarán Veszprém vármegye megyegyűlésre készül. A nemesurak a megyeszékhely felé iparkodnak, s az úton két évszázados ellenségeskedésben élő família fiai: Kun Gáspár és Szánthó András versenyezni kezdenek: kinek a kocsija hagyja el a másikét. A vad vágtatás folyamán Szánthó halálra gázolja egy Karancs István nevű jobbágy gyermekét, akit hiába élesztget a jobbágycsalád segítségére siető Kun Gáspár és egy másik kocsiból kilépő ifjú lány, Szánthó András Erzsébet húga. Karancs örök hálát ígér Kun Gáspárnak, ami azért is meglepő, mert ha Kun maga közvetlenül nem oka is a jobbágy tragédiájának, a fiatalemberek versenye nélkül nem halt volna meg a kisgyerek.

Kun Gáspár beér a megyeszékhelyre, s borúsan mélázik nemzete sorsán: hol a török, hol a német sanyargatja a hazát. Meglátogatja menyasszonyát, Bozsóki Katicát, akinek „egész valóján csábító kéj ömlik el”. Kissé nyomasztja, mikor megtudja, hogy Szánthó András már itt járt Katicánál (aki teljesen egyedül él és lakik, és egyetlen rokona sincs!), s mint a kocsiverseny győztese, virágot kért és kapott a lánytól, de azért elsiet a vármegyeházára, ahol Maróthy vicispán a szigeti basa parancsát tolmácsolja az egybegyűlteknek: fizessen a megye azonnal ötvenezer aranyat, különben nem marad kő kövön a határban. Míg az urak tanakodnak, mitévők legyenek, levelet hoznak a vicispánnak, melyből kiderül, hogy lányait elrabolta, fiát megölte a török. A vicispán bánatában azon nyomban meg is hal.

Utódjáról kell gondoskodni: a két jelölt, Kun Gáspár és Szánthó András ellenszenve még nyugtalanabbá teszi az amúgy is feszült közhangulatot. Megtudjuk, hogy Katicát Szánthó is el akarja venni, ám a lány Kun Gáspárt választotta. Az ifjak megvívnak a Szánthónak adott piros virág miatt, a párbajban Kun Gáspár győz, akit Szánthó megfenyeget, hogy a tőle kapott kardcsapások megtorlásaként boldogságát és életét fogja elrabolni. Kunt vicispánná választják, boldogságát esküvőjével tetézi, s ifjú feleségével Balatonalmádiba vonul vissza, ahol aranytermő szőlője van.

A szőlő valóban aranyat terem, a sajátságos jelzővel nem a tó melléki borok kiváló minőségére céloz a szerző: Kun Gáspár szőlőjében igazi aranyrudacskák és aranylevélkék kunkorulnak a billingek köré. Itt ilyen a föld. Egy hibája van csak az aranytermő szőlőnek: ha a gazda felesége hűtlen lesz, kipusztul.

Ki is vész az hamarosan, mert míg Gáspár a törökkel harcol, Katica megcsalja Szánthóval a férjét, Gáspár lemond a vicispánságról, egyházi törvényszék elé állíttatja a hűtlen asszonyt. Már-már hóhér kezére kerülne a házasságtörő, mikor Gáspár szíve megesik rajta, visszafogadja. Rosszul teszi, az asszony bosszút forral, Szánthó segítségével elterjeszti a hírt, hogy férje aranyvagyona júdáspénz: Kun titokban fölcsapott töröknek. Az agyonrágalmazott férfit Szánthó Erzsébet próbálja megmenteni, aki megvallja a vicispánnak, hogy mindig őt szerette.

Gáspár a betyárokhoz csatlakozik, akik között Karancs Istvánt is megtalálja. Társaságukban fogják el s vetik tömlöcbe. Erzsébet klastromba vonul, Kun Gáspárt bíróság elé állítják – a bíróság feje Szánthó. Szembesítik azzal, aki megvádolta, hogy törökké lett: saját feleségével. Katica tanút is hoz magával, Kelevény Fülöpöt, férje elcsapott íródeákját, aki szeme világára esküszik meg: tudomása van arról, hogy gazdája elárulta nemzetét. Gáspárt kivégzik, vére Kelevény szemére hull, aki azonnal elveszti látását; Kun tetemét Karancs, a börtönből kiszabadult jobbágybetyár veszi pártfogásába, ám a kivégzés éjszakáján megjelenik Erzsébet apáca, s magának igényli Gáspár fejét. Szánthó elveszi Katicát, de a házasságon nincs áldás. A megye urai felásatják a kipusztult aranyszőlőt, s a barázdákban megtalálják a földben rejlő aranyat – könnyű rájönni, hogy Kun Gáspár vagyona nem a töröktől származott. Szánthó megszökik, feleségének írt búcsúsorai annyira jellemzőek, hogy egész terjedelmükben közölni kell:

„Drága Nagyasszony!

Ne várjon többé haza bájkörébe. Úgy tapasztalom vala, hogy aki kegyedhez sokáig hívséges, az a pribék bárdja alá kerül. Nekem nincs kedvem a Kun Gáspár sorsára jutni, pedig odakerülnék, kegyeddel együtt, azért hát illa berek, nádak, erek, felcsapok töröknek.

Ajánlom magam kegyes gráciájába:

András

NB.: Kegyed is jól tenné, ha valamelyik törökbasával elraboltatná magát”.

Katica körül sűrűsödik a veszély. Kelevény, a vak, rávall: ő beszélte rá a hamis tanúzásra. Mégse sikerülne vallomásra bírni, ám megjelenik Erzsébet egy kendővel, amelyből kibontja és Katica elé teszi Kun Gáspár idők folyamán kissé megviselt fejét, s e látványra a bűnös asszony mindent beismer.

A következő évben Veszprém új török helytartót kap, Achmed bég személyében. Senki sem ismeri fel benne a megszökött Szánthó Andrást, csak Erzsébet, aki nála is megjelenik, s neki is bemutatja immár Katica fejével is bővült koponyagyűjteményét. Ettől Achmed-Szánthó olyan indulatba jön, hogy húga távozása után arra kéri a sajátságos módon minden sorsdöntő pillanatban jelen lévő Karancs Istvánt, hogy akassza fel őt, mely kérését Karancs a legnagyobb lelkesedéssel teljesíti.

A szokatlan irodalmi élmény után, mindjárt másnap, felhívtam egyik antikvárius barátunkat. Beszélgetésünkből kiderült, hogy az ifjúsági könyvek vásárlóinak egy nem is jelentéktelen része régi kiadású könyveket akar venni a gyerekének: nyilván nem valami politikai szűklátókörűség vagy elfogultság miatt, egyszerűen csak azért, mert a maga gyerekkorából valami máig emlékezetes olvasmányélménye maradt, amelyet szeretne megosztani saját lányával-fiával. Ezért nem fogynak el az iskolákból az Emília szíve-féle olvasmányok – most végre választ kaptam valamire, amit nem értettem: honnan kerül mindig új és új effajta műremek az osztályokba, ki frissíti fel a készleteket.

A rokonság, tiszta jó szándékból.

Nem kellene ezt a kérdést megbeszélni a szülőkkel? – töröm a fejemet azóta is.

Nem mintha félteném a gyerekeket, túlélik az ilyen könyveket is, mint a kanyarót, a tüszős mandulagyulladást. Az iskolában megtanulják, hogy nincsenek gnómok, amelyek almáriumban ajtót feszegetnek vasrúddal, s zsenge koruk ellenére is elég józan gazdasági-történelmi távlathoz jutnak – úgy általában. De nem kár az időért, a pénzért, s elsősorban azért a tíz gyerek közül egyért, aki valóban komolyan veszi Erzsébet történetét, borzadozik a levágott fejek naturalista ízléstelenségén, gyakorlati oktatást kap házasságtörésből, gyilkosságból, hazaárulásból? Nem kár azért az esetleg csak egyetlenért, akinek rémhistóriákhoz szokik a fantáziája, ízlése eltorzul, igénye az igazi irodalom iránt vagy ki sem fejlődik, vagy semmivé válik?

Az ifjúsági irodalom kérdése nem a gyerekekre tartozik, hanem a felnőttekre. Paranccsal kitiltani az iskolások közül a ponyvát lehetetlen, lélektanilag lehetetlen: ezt mindenki tudja, aki valaha gyereket nevelt. De az is lehetetlen volna, hogy az erre hivatottak megértessék a szülőkkel, hogy az ő 20-30-40 évvel ezelőtti irodalmi élményük megismételtetése nem feltétlenül hasznos a gyerekek számára? Ki nem élte még át a Filmmúzeumban azt a kicsit szégyellős csalódottságot, hogy a hajdan lenyűgöző film varázsa megkopott, s a csodálatos színésznőnek nem csak hajviselete, mivolta is divatjamúlt?

Az idegen, aki az előbb ismertetett regényt megvette gyerekének, nyilván külön örült ennek a szónak: nemesszívű. Azt remélte, hogy gazdagíthatja a tízéves kislány lelki világát s nem jutott eszébe, hogy a könyvet harminc évvel ezelőtt olvasta, egy harminc évvel ezelőtt nevelt gyermek igénytelenségével, s hogy ha ma, most, mielőtt még kislányának odaadná, átfutna rajta még egyszer, már biztosan tudná és érezné, hogy Erzsébet, a nemesszívű nemcsak jólelkű apáca, hanem fejvadász is.