PostámbólIgen Tisztelt Asszonyom! Azt kérte levelében, segítsem hozzá régi vágya teljesüléséhez. Öregasszony, unokáit neveli, s míg a kicsiket szórakoztatni próbálja, egyre gyakrabban jutnak eszébe gyermekkora olvasmányai. Valamikor garmadában álltak könyvespolcán az ifjúsági lapok, ám mihelyt Ön már kinőtt a meseszóból, szülei tovább ajándékozták az évfolyamokat más gyerekeknek, nyomuk veszett a régi kedves írásoknak, azóta se tudja megkapni őket. Én talán inkább hozzájutok az ilyesmihez – írja –, szerezzek hát örömet Önnek azzal, hogy hozzájuttatom ahhoz az élményhez az unokáit is, ami az Ön kislánykorát úgy megédesítette. Azt sem tagadja, az emlékeken kívül még más is vonzza a kívánt olvasmányhoz, az, hogy – mint emlékszik – a hajdani gyerekirodalom mulattatáson, szépre-jóra való oktatáson kívül semmire nem törekedett, nem keverte bele a napi politikát a gyermekeknek szánt versekbe, mesékbe.
Nem könnyen, nem is hamar, de szereztem egy 1894-es, egy 1904-es és egy 1905-ös évfolyamot a kívánt gyermeklapból. Míg hazafelé vittem az ötösön, unalmamban belelapoztam az egyikbe, s amit olvastam, annyira elkezdett érdekelni, hogy mihelyt időm megengedte, elolvastam mindhárom könyv teljes anyagát, nemcsak a szépirodalmi jellegű írásokat, de az összes szerkesztői üzeneteket, sőt hirdetéseket is, kezdve a bármely nevelői állást elfogadó, s minden tantárgy oktatását ígérő tanárjelölt ajánlkozásán, egészen a magán-elemi felhívásáig, amely délelőtt fél tízkor kezdődő, kényelmes tanórákat ígér. Eszembe se jutott, hogy olyat kérjek számon a gyereklapoktól, amit megjelenésük esztendejében egyszerűen nem is adhatott egy, a középosztály gyermekeinek szánt újság: az évfolyamok verses és prózai anyagából legkevésbé az ütött meg, ami naiv ideológiájával inkább mosolyt keltve próbálta elrendezni a gazdagok és szegények világát, természetesnek, változtathatatlannak feltüntetve az anyagi-társadalmi különbségeket, annál kevésbé, mert olykor, ha egyes munkatársaknak sikerült társadalomkritikai mondanivalójukat mesébe bújtatni, csendül, ha igen-igen ritkán is, más hang. Mert nemcsak a mindig győztes, legkisebb királyi gyermekről olvashat ezekben a lapokban, hanem a század eleji kivándorlókról is, az üresen maradt falusi házakról, vagy olyan kisfiúról, aki – lábbeli híján – nem tud iskolába járni. Sorsa szerencsés fordulata az lesz, hogy lehozza a fáról a bárókisasszony macskáját, ezért jutalmul kap egy pár csizmát. Igaz, hogy a csizma egy lovászlegényé, nem illik a kisfiú lábára, de kitömhető szalmával, így aztán a boldog kis tulajdonos nyugodtan álmodhatja azt, hogy ha ő király lesz, csizmát adat minden parasztgyereknek. A lap átlagszemlélete, ebből a távlatból, inkább humorosnak hat, néha bizony arra bírt rá, hogy azon törjem a fejem: ha még mindig tanárkodnám, ugyan hogy építeném fel azt az órát, amely egy-egy itt olvasott költeménnyel foglalkoznék. Mit szólnának például hajdani tanítványaim, ha bemutatnám nekik az egérkéről szóló verset, s megtudnák, hogy az ádáz egérke nem átallott panaszkodni amiatt, hogy egér, s világgá menni, hogy megérdeklődje, mások hogy élnek. A naptól aztán megtudta, nem jó a napnak, mert hatalmasabb nála a felhő, a felhőtől, hogy az sem elégedett, mert nála meg a szél nagyobb úr, de a szél se volt boldog, annak is volt aki határt szabjon: a fal. Az egérke hát megszégyellte magát, hogy valamikor is többre kívánkozott, mint az egérsors, „mert kinek az Isten egérlyukat rendel, ne hányja fel, béküljön meg a világi renddel, ne nézzen magasba, a ragyogó napba, áldja inkább, kitől azt az egérlyukat kapta”. Eszmei mondanivalóját tekintve A falu árvája című költemény is kifogna pedagógiai rutinomon. Abból arról értesülne a kis olvasó, hogy az istenadta árva, kinek rongyai is csak kegyelemrongyok, olyan határig öntudatlanul csap fel katonának, s hal meg a szabadságharcban, hogy azt a gyanút kelti, talán szegénységéből kifolyólag érzelmi élete is annyira differenciálatlan, hogy még hazaszeretetre sem futja belőle. Hasonló nehéz helyzetbe hozna a Kunyhó és palota oktatása is, pedig igazán tetszetős a tartalma: a gazdag, dologtalan úr inszomniában szenved a kastélyában, bezzeg a dolgos szántóvetőnek nem kell ringatás, arról nem is szólva, mennyivel ízletesebb a verejtékkel sózott fekete kenyér a fehérnél. Lám, a fecske bölcsen tudja, hol érdemes élni, az bizony képtelen fészkét márványfalra tapasztani, csak vályogon áll meg az a fészek, így aztán a kunyhó lakóját ébreszti fel piros hajnalon, nem a palota urát, aki ugyan az előzmények szerint nem is nagyon tarthat rá igényt, ha sehogy se jön a szemére álom. Nem tragikus ez, kedves Asszonyom, csak nevetséges, nevet is legtöbbször ezeken az írásokon a kései olvasó, s ingerültebb alig-alig lesz, legfeljebb tán ha az árvaházban nevelkedő Twist Olivér-Palkó történetére bukkan, akit örök békétlenkedése miatt kitesz az intézetből az igazgató úr, elküldi mesterséget tanulni. A történet végén mint őszbecsavarodott munkással találkozunk vele, barázdás az arca, kérges a keze, családja szerteszéjjel, nem tudja eltartani, most is visszaadták a munkakönyvét, nincs hely a számára sehol. Az író még ki is oktatja ezt a rossz Palkót, lám, nem tetszett neki az intézetben, ahol mindene volt, ruhája, étele, fűtött szobája. Nem tudom elhallgatni viszont, mennyire nem humorérzékemre hatott, hanem deprimált, kicsit, utólag, meg is félemlített egyéb más ezekben a lapokban. Gyermek volt, mikor olvasta őket, vagy pláne felolvasták Önnek, ugyan hogy vehette volna észre, hogy ezeknek az újságoknak Janus-arcuk van, valami nyilván nem tudatos, szándéktalan brutalitás jellemzi anyaguk zömét, s ugyanakkor valami égi-légi, cukros nyájasság. Csóri csóka foszforos gyufát eszik, kínos halálának minden mozzanatát ábrázolja az író néni, ám milyen poétikus a madárka temetése, és milyen bájosak a csirkék is, amikor arról pityegnek, milyen érdekes is lesz az, mikor elvágják a nyakukat, bemártják a tetemüket kopasztó vízbe, megsütik őket eleven tűzön, juj, meg is eszik jó étvággyal, ham-ham-ham. Hát a kis nyuszi, annak van csak arany dolga, nem árva nyuszika az már többé, pedig Sanyika délceg vadászruhás papája és a papa társasága, piff-puff kiirtott ám minden tapsifülest a környéken, nyuszika szüleit, testvérkéit is. Ám Apuka is, Sanyika is jóságos, szabad ám Sanyikának piros pántlikát kötni nyuszika nyakába, mert azt az egyet nem lövik le, de nem ám, azt majd hazaviszik házi nyuszikának, bohókás táncba is kezd hát nyuszika az üst körül, amelyben éppen azt a finom nyúlpaprikást főzik, amibe a belevalót nyuszika szűkebb famíliája szolgáltatta. A párhuzamosan jelentkező két hatás elementárisan hat a mai olvasóra: egyik lapon intelem Margitkához, zengje el legbánatosabb, legszebb dalát nagyapja sírjánál a temetőben (micsoda kép, temető, sír, mellette éneklő leányka), a másikon meg a Sasi Cirmoscica szónokol, aki felajánlja Gyuricának a barátságát, de figyelmezteti őt, ha bántaná, kénytelen lesz kiszedni (!) a szemét. Lackónak még fényképe is van az egyik oldalon, földig érő szoknyában áll a szemmel láthatólag nem egészen szobatiszta kisfiú, és nagyanyóhoz készül a hintalován. Higgadt a hintaló, pedig ideges is lehetne, mert Lackó azt a meglepő kijelentést teszi, hogy ha nem indulnak el azonnal, agyoncsapja.
Ugye, Asszonyom, azt írta nekem, ezek a régi gyermeklapok megkímélték kis olvasóikat a napi politikától? Rosszul emlékezik. Tutsek Anna kis elbeszélésének kislányhőse úgy akar tüzes magyarrá tenni egy inkább valamelyik szomszédos állam fiaihoz húzó kisgyereket, hogy agyba-főbe püföli, ezzel a meggyőző szöveggel: „Nesze-nesze, te rossz fiú, szégyelld magad, hogy nem akarsz magyar lenni!” A rajzok, fotográfiák fiúcskáit „magyar őszinteségre” biztatja a szöveg, s a három-négy éveseket lelkesen irányítja a katonai pálya felé. Szerkesztő bácsi így korholja Gyuszkót, aki duzzog: „Még lánynál sem szép az ilyen, hát még egy magyar huszárnál! Ha majd egyszer megfújják a riadót, s mindnyájunknak el kell menni, duzzogó ábrázattal hogy szállsz majd a csaták tüzébe?” Az olvasónak, aki tudja, tíz év se telik el, s ezek az 1904-ben legfeljebb tízesztendős Misikék, Palikák, akik olyan büszkék rá, hogy sose lesznek főzögető nénik, hanem generálisok, tömegesen fognak elpusztulni a Doberdón vagy Galíciában, a hideg fut végig a hátán, míg olvassa a nyájas sorokat: „Pergeted-e a dobot, fúvod-e a riadót, adta gyöngyhuszárja?” Ugyan túlélte-e a világháborút a csepp hadnagy, akit apuka úgy fényképeztetett le, hogy pléhkardja, fapuskája, papírcsákója – teljes tábori felszerelése rajta van? Harmadik felfedezésemmel fogom talán a legjobban meglepni Önt: elképedne, ha átnézné a lapok szerkesztői üzeneteit. A kis huszárok és a rózsabimbó szájú, jóságos leánykák problémáit legtöbb esetben abszolút közöny, majdnem hogy unalom fogadta, olykor gúny, olykor meg határozott visszautasítás. Kacér Lacika azt kérdezi a szerkesztő bácsitól, milyen ösztöndíjért folyamodjék, hogy továbbtanulhasson, mert igen jól tanul. „Nem tudom én, öcsém – így a szerkesztő bácsi –, tudakozódnom kellene, de erre nincs időm.” Lukács Jánost, aki azt hallotta valakitől, hogy egyszer, sok millió év múlva ki fog hűlni a nap, és megérdeklődi, igaz-e, leinti a válasz, ne gondoljon ilyesmire, játszogasson ő csak szépen. Zatlukál Jenő kikap, mert napilapokat olvas kisfiú létére, s az csak árthat neki, Weiss Sándor tudományra szomjas kis lelke is megkapja a választ bohó álmára, hogy ő szeretne a csillagokba repülni. Szerkesztő bácsi szerint, édes magyar hazánknál nem kell szebb csillag, maradjon ő csak itt, ne legyenek ilyen vágyai. Szerkesztő bácsinak leginkább ahhoz van érzéke, hogy a gyermekek egészségi állapotával foglalkozzék, Gelb Antal megtudhatja például, mennyire örül a szerkesztőség, hogy meggyógyult, ezentúl jobban vigyázzon magára, mert köztudomású, hogy bíbor bársony vendégség, jobb egy napi egészség. Varga Péter sem marad tanács nélkül, akinek valami kínos vízi kalandja volt, őt a szerkesztői üzenet Kola példájával inti jóra, ne menjen a vízbe, mert úgy jár, mint Kola, aki ugyancsak meglakola, amiért a vízben lubickola. Veres Ilonát megnyugtatják, ne panaszkodjék a nagy hideg miatt, mert télen hideg van, nyáron meleg van, ősszel esik az eső, soha sincsen jó idő. Nem jut eszébe Önnek Karinthy? Az Így írtok ti-ből a „kéretik nem dohányozni?” (Nekem eszembe jutott.) Az évszakokkal általában lehet valami baja szerkesztő bácsinak, mert F-h Hilda beküldött versére azt a mélyértelmű bírálatot kapja: „Télen ne írj nyári verset, nyáron ne írj téli verset”, s a kései olvasó törheti rajta a fejét, hogy az isten szerelmére, ugyan miért ne? Pedig F-h Hilda még jól járt, N. Zoltán nem úszta meg ilyen simán beküldött munkájával. Az N. Zoltánnak szóló üzenetet teljes egészében kimásolom, ezúton közölve N. Zoltánnal, ha még élne, hogy négysoros versecskéjének első két sora tiszta remeklés, a gyermeki fantázia vidám játéka, formai tekintetben is szokatlan metrikai és rímelő készségről tanúskodik, s bizony a szerkesztő bácsi szégyene, hogy ezt nem vette észre, hogy biztatás helyett kinevette őt. „Nagyon szeretheted a hevesi görögdinnyét, hogy verset írtál róla. Jó is az, bizony, de a versed kegyetlen rossz. Jót nevettem ezen a versszakon:
Asszonyom, az élmények, bizony olykor még az olvasmányélmények is, megismételhetetlenek. Higgye el nekem, Ön is csak a mai szemével tudná olvasni ezeket a régi írásokat, nem azzal a hajdanival. A görögök mondateremtő fantáziája felülmúlhatatlan, az istenek tudták, miért nem jó néha hátranézni. Az Én Újságom-kötetek nálam vannak, ha megkockáztatja, hogy levelem után is el akarja olvasni őket, kérem, jöjjön értük. És aztán ne haragudjék rám, hogy teljesítettem a kívánságát. Sok szíves üdvözlettel: Szabó Magda |