A miniszter neve

Dolgozom, munkámhoz egy adatra volna szükségem, emlékezetem szerint Kazinczy életrajzában találhatom meg, hozom is tüstént a könyvet, s az történik, ami mindenkor, ha felnyitok egy régen nem bolygatott alkotást: beleolvasok. Micsoda gazdagsága a nyelvnek, mennyi telitalálat, színpadra kívánkozó helyzetek! Maga a kötet is megnéznivaló, a Franklin Társulat nem használt akármilyen papírt, betűket, szép ez a Nemzeti Kiadás, még a szüleim könyvtárából örököltem, s bár gyakran járt a kezemben, először jut eszembe, hogy megnézzem, miféle bevezetéssel engedte útjára Kazinczy írását az akkori kultuszminiszter, Klebelsberg gróf. Az emlék azonnal visszatér, halála előtt egy évvel meglátogatta iskolánkat, mi láttuk a minisztert, cserkészcsapatunk, az Ildikó Királyasszony merev vigyázzállásban, cserkészüdvözletre emelt kézzel fogadta, szemünkkel követtük a mindig szorosnak érzett nemezkalap alól izmos, jól tagolt, harmonikus mozgású alakját, s éreztük, ő is megnéz bennünket; jeles látogatók fogadására képzett intézet volt a mienk, nemcsak abszolút fegyelmezett, de valahogy egyszerre közéleti és a felekezeti iskola paraméterei között pallérozott fiatal nemzedék tagjaiként adtuk meg neki a kötelező tiszteletet. Megtárgyalni a vendég keltette kellemes izgalmat csak óraközi szünetben lehetett, az, hogy gróf, semmi hatással nem volt az iskolára, láttunk elég arisztokratát a Gazdasági Akadémián. De a keresztneve lesújtott: úgy éreztük, túlzás. Az Abigél-film férjhezmenési-játék jelenete valódi élményen alapul, Kodály látogatásakor például feltettük egymásnak a kérdést, nem óhajtja-e valaki elvi-eszmei házastársának a mestert a leltárjegyzékben kijelölt portré helyett, a miniszter iránt nem érdeklődött senki, pedig kellemes volt nagy orrú, okos arca, értelmet és derűt sugárzott. Csak hát a neve. A neve. „Nemigen magyar ez!” – minősítette az osztály.

Igen, a neve. A rózsa neve, mint a világhírű regény rögzítette, s Klebelsberg grófé, a névszó neve, a jelentéstan titkai. Hogy elolvastam a valamikori miniszter Kazinczy-bevezetését, nemcsak hajdani cserkészkalapom jutott eszembe, de pár évvel később az egyik egyetemi előadás is, amely az affektuális járuléknak jelzett nyelvi jelenséggel foglalkozott, azzal a tartalmi, érzelmi valamivel, ami egy szót árnyal. A feleség szó kevésbé rangos, mint a hitves, ha azt mondom, báj, puttókat látok, esetleg csörgedező patak mellett riadt bárányt, ibolyák kéklenek egy lány szemérmes kezében, s csak egyetlen betűt kell változtatnom a szó hangalakján, az affektuális járulék már nem illatot, de szagot sodor, az olvadt szalonna füstje kanyarog, pedig csak a b cserélődött fel a h-val, háj lett belőle, megrezeg a nyálkahártya az orromban. Elvi-eszmei férjnek nem vállalta egyikünk sem Klebelsberg grófot, mert gyanús volt. Kunónak hívták, ez akkori értékelésünkben eleve kizárta, hogy élni-halni akart volna a hazáért. Gyerekek voltunk, szigorúak, kegyetlenek.

Affektuális járulék. Most már meg tudnám védeni, de nem támadja senki, meghalt egy évvel a nálunk tett látogatás után, még csak kérlelni is lehetetlen amiatt, hogy kételkedtünk igaz voltában, amellett új problémát vet fel ezúttal már ismert koncepciójának lényege is: Klebelsberg gróf ugyanis neonacionalista szempont szerint óhajtotta megszervezni a kultúra és az oktatásügy területét. Odáig jutottunk, hogy zavart és tanácstalanságot érzek, ha a szót megközelítem, valami rettenetes történt ezzel a szóval: nacionalista; a nemzeti jelzővel Hitler tébolya kormozta be, a túlzók szent és kártékony lelkendezése meg másképpen kompromittálta.

Lesz olyan idő, hogy nem merjük szövegben alkalmazni, mert hátha ez vagy az ezt vagy azt ért, félreért, rosszul ért, kártékonyra magyaráz a latin alapszóból, amely sallang nélkül se többet, se mást nem óhajt kifejezni, mint hogy szeretem a hazámat, annak jellegzetességét, múltját, történelmét, és mint Kölcsey megírta versében: „büszke magyar vagyok én…” Nem úgy büszke, hogy semmibe veszem más nemzeti büszkeségét, úgy büszke, hogy szeretek magyar lenni, hogy az akarok lenni és maradni életben és halálban. És itt szúr a tüske, a rózsa és a miniszter neve, mert Klebelsberg nem tehet arról, amivé a meghurcolt szó és meghatározás torzítható, Klebelsberg egész elgondolása nemcsak ajánlható, de ajánlandó a mostani kultuszkormányzat figyelmébe. Mert mit ír a gróf? „Ez év január elsején körlevelet intéztem Magyarország összes oktatójához, kezdve a kis óvónőn fel az egyetemi tanárig, hogy megjelöljem azokat az irányelveket, amelyeknek érvényesülniök kell a magyar iskolákban. Ebben a körlevélben megkonstruálni igyekeztem a magyar neonacionalizmus fogalmát, egy olyan újfajta nacionalizmusét, amely kiveti nemzeti hibáinkat és tökéletesíti nemzeti erényeinket, egy olyan újfajtát, amelyet nem békít meg a múlt nagyságának szemlélete, sem a jelen nyomorúságának nyomása, hanem amely bizakodva, mosolyogva néz a jövőbe és elszántan tör új nemzeti reálpolitikai célok felé.

Ez a neonacionalizmus azonban korántsem jelent radikális szakítást a nemzeti múlttal, ellenkezőleg, a radikalizmustól éppen abban különbözik, hogy a nemzeti múltnak minden értékét át akarja menteni a jövőbe. A neonacionalizmus puszta követelményből élő valósággá csak akkor válhat, ha a politika ihletet nyer a művelődéstől, elsősorban az irodalomtól. A közéletben rendkívül gyakori gondolkozási hiba, hogy a politikát tartják a vezető erőnek, holott a valóság az, hogy a politikai lét kazánját a nemzet gondolkozása, az egymással küzdő szellemi irányzatok fűtik, amelyek elsősorban az irodalomban és a művészetben tükröződnek. A kultúra a prius, az előbbre való, és nem a politika, amely a nemzet művelődésének csak vetülete. Főleg a pezsgő, eleven irodalom az, amelynek aktív lendítőereje van, és mert ez igaz, azért kétszeresen sajnálatos, hogy irodalmunk csak lassanként találja meg a maga bekapcsolódását a háború utáni élet új céljaiba. Talán éppen azért, mert az újjáépítés kora csak lassan találja meg a maga sajátos új irodalmi irányzatát, éppen azért a klasszikus irodalom fokozott jelentőséggel bír. Nem hiszem, hogy lenne Európában irodalom, amelynek nemzeti tartalma erősebb, mint éppen a magyaré Bessenyeitől egészen Arany követőiig. Innét van az, hogy még olyan szerzők is, akiknek írói képességei csekélyek voltak, akiknek műveit ma már szórakozás okából nem olvashatjuk, megtartották nemzeti kultúrpolitikai jelentőségüket. Bessenyei, Kultsár vagy Kazinczy műveinek olvasása ma már az átlagos magyar olvasót nem gyönyörködteti, történelmi jelentőségük mégis változatlan, mert a szellem ébresztésével és erősítésével voltaképpen megalapozták József nádor és Széchenyi István reformkorát. Sajátságos, hogy még a Nemzeti Színház létrejöttének sem irodalmi és esztétikai okok voltak a mozgatói, hanem az, hogy öntudatos, nemzeti okokból a német színházzal szemben magyar teátrumot követelt, pedig a gondolatot magyar szóval még ki se tudták fejezni. A klasszikus magyar irodalom éppen ennél az erős nemzeti tartalomnál fogva megadja a nagy inspirációt a nemzeti újjáépítés munkájához. Ezért nemcsak mint kultuszminiszter, nemcsak művelődési szempontból, hanem mint a magyar neonacionalizmus gondolatának hirdetője, magasabb nemzeti tekintetből is szeretettel ajánlom a magyar olvasóközönségnek a Franklin Társulat nagyszerű irodalmi vállalkozását.”

Szitál az emlék előttem: a jellegzetes, nagy orrú arcél, a gróf, aki egyikünknek se kellett játék-élettársnak. A rózsa és a miniszter neve: de hát mi az a név. Micsoda gyilkos pozitív és negatív erő, hát mi történt velünk, szegény magyarokkal, az atombomba lehullta vagy fogalmazzunk nyersen, még előbb, Trianon óta, hogy lámpalázzal ajánlhatjuk az illetékesek figyelmébe a hajdani kultuszminiszter újfajta nemzeti lelkesültséggel teljes kultúrpolitikai programját? Mi ez a lámpaláz, amit az ügy érdekében egyszerűen se mint tanárnak készült értelmiségi, se mint magyar író nem vállalhatok? Tisztelettel és szeretettel közös hazánk kultúrájának védelmére átnyújtom Klebelsberg gróf érvelését és gondolatsorát jelenlegi utódainak, egy olyan miniszter elmélkedését, aki világosan látta, hogy az irodalom és művészetek támogatása nélkül nem az irodalmi és művészeti élet satnyul el, hanem a magyar nemzet érzelmi élete.