És mégis mozog a föld

Hová tűnt belőlem a kelletlenség, a csüggedés, az indulat? Még ott se voltam az Eger-vári kastélyban az Új Fórum ülésszakán – amelyen referátumot kellett tartanom a magyar történelmi dráma teoretikumáról, amelyből hamarosan praktikum lett, majd forró, jóleső hangulat, amely szinte szóval mondta, milyen jó, hogy egymás között vagyunk és arról beszélgetünk, ami mindünknek fontos, ami szívügyünk –, s már éreztem, könnyebben lélegzem, kezd tisztulni körülem a kételkedés köde, a bizonytalan gyanú is oszlik: talán nincs is értelme semminek, legkevésbé annak, hogy az ember hajnalban útra keljen elmélkedni valamiről, ami esetleg nincs is már. Mekkora öröm volt, hogy tévedtem, s éppen a fiatalok közt élhettem át, milyen feszítő az új utáni vágy, milyen szomjas az érdeklődés, a szakemberek boldogító nyugtalansága. Mint a szülészorvosok egy nehéz esetnél ültünk a méter vastagságú falak közt a hosszú asztalnál, olykor csak gyertyafényben, mikorra bemelegedtünk, olyanok lettünk, mint egy németalföldi, óriási festmény alakjai, egy céh rembrandti rőtes barnába, cromwelli feketébe és habfehérbe árnyalt tagjai, polgárok, akik valami nagyon fontosról tanácskoznak. Ahogy az arcok előderengtek a szűrt világításban, mindünkön látszott a remény, a várakozás, a sürgető érdeklődés, hoz-e hát eredményt ennyi izgalom, jóakarat, előkészítő munka, de valahogy előre tudtuk a választ: igen.

Előző nap, mint hallottam, a Bánk bán-nal foglalkozott a közönség, módosították valamelyest Gyulai Pál napjainkra már némileg tengelyferdüléses optikáját, szóba került a nyelv kérdése is, éppen a legérzékenyebb közeg, a fiatalok vitáztak a forma kérdéséről, elmosolyodtam saját meghatottságomon, míg néztem őket, volt valami hallatlan megnyugtató abban, hogy éppen ennek a közönségnek centrális problémája a nemzeti dráma ügye. Valamit a tárgyalások sora eszembe is juttatott, okom van rá, hogy bár jó évvel ezelőtt történt, nem felejtettem el. Lezajlott egyszer az egyik gyulai várjátékidőszakon egy konferencia, soros elnöke voltam az egyik vitatott témakörnek. Nem akármilyen időszakban voltunk, akkor jelent meg a rendelet arról az intézkedésről, amely egy zseni léleklátó erejével kitiltotta a szakmunkásképzőkből a történelemoktatást, sőt magát a tantárgyat is kiemelte a kötelezők közül; a középiskolásoknak érettségizniük se kellett belőle. Ezen a gyulai értekezleten percek alatt kiviláglott, nem egyszerűen általános, de ingerült és megsértett érdeklődés követeli a nemzeti drámák születését; mint elnök magam se tettem rózsalevelet az ajkamra, mikor elkezdtem elemezni, mit jelent a hazafias nevelés tekintetében a történelemtanulás fakultatívvá tétele. A közönség tapsolt, kiabált, többen felálltak, szót kértek és minél több új történelmi darabot, majd lezajlott a konferencia, én hazajöttem, s mindjárt meg is kaptam a tiszteletdíjat, mert a Pedagógiai Intézet megtámadott állásfoglalásom miatt, a lelkes munkatárs éber észrevételét több nagyság szóbeli kiegészítése folytatta, közölték, minden fórumon fel vagyok jelentve, ám lássam, hogyan mászom ki az ügyből, a kultúrpolitika célkitűzése az, hogy épülő-szépülő hazánk jelenjét figyelhessék színpadjainkon a dolgozók, s nem az, hogy a drámaírók visszafussanak ócska történelmi díszletek közé, parabolákkal veszélyeztessék a harmóniát, és egy hamis királyi korona védelmével színdarabból hirdessen az író álaxiómákat és rágalmakat.

Könyveim akkor már kinn voltak a nemzetközi piacon, tudtam, ha az ügy veszélyesebb formát öltene, várhatok segítséget akár az emigrációtól, akár a Nemzetközi PEN-től, de leginkább a hazában bíztam, még a fülemben volt a gyulai konferencia közönségének magatartása s a taps. Akkor már a puha diktatúrát éltük, nem vittek el, csak megint kijelölték valahol a hátsó sorban a helyemet, mit szemtelenkedem konferenciákon és mit kiabálok, hogy minden magyar állampolgár a születés jogán meg kell hogy kapja a tiszta magyar beszéd megtanulásának és a nemzet történetének ismeretét, meg hogy aligha fogadható el a tézis, hogy Magyarország története 1948-ban kezdődött, és az azt megelőző éveket úgy elvesztettük valahol útközben, mint egy kesztyűt.

A pedagógus-továbbképző szorgalmas munkatársa még tett egy próbát, de nyílt levéllel válaszoltam, ha már lúd volt, gondoltam, legyen olyan kövér, hogy megakadjon a torkán, nyájasan meginvitáltam, kísérjen el nyílt, író által tartott magyarórákra, hadd hallja a maga fülével gyermekeinknek a történelemben való mély jártassága igazolását, van abban valami felemelő, mikor a tanuló habozik, kinek a nevéhez is fűződik a kuruckor, Rákosi elvtárséhoz-e, vagy Rákóczi Ferenc az illetékes, az meg éppen meghatja az embert, amikor Hitler életének és befolyásának elemei keverednek Dózsa Györgyével. Az ismeretlen kolléga egyszer se kísért el iskolalátogatásra, pedig vártam. A csörte viszont nem volt eredménytelen, mert a fenevad ugyan kapart egyet a lábával, de legjobb meggyőződése ellenére helyreállította a történelem oktatásbeli rangsorhelyét, s felfogta, míg a tanuló meg nem ismeri, s megismerve meg nem szereti ezt a boldogtalan földrajzi egységet, amelyért élnie, halnia kell, soha meg nem érti, miért rang és boldogság magyarnak születnie, miért iszonyú felelősséggel járó, komor dicsőség.

Nem tévedtem, mégis csak újra forog a föld, amiről Gyulán azt hittem, mindenképpen meg akarják állítani, s ha akkor kivédhető volt is, később talán nem lesz az. Forog, hál’ istennek, forog, mindenki érezte ezt ott Eger-várt, mikor a rembrandtian rőt terembe beléptem, éppen egy nagyon fiatal kolléga, Márton László gyönyörű, barokk mondatait hallgatták áhítattal az egybegyűltek Erdély történelmének egy kevésbé ismert időszakáról. Ez volt az a perc, amikor a tudatom felfogta, itt az ünnep, hozzák már az adventet a titokzatos szavak és az alkotás aranyszánjai. Eger-várott nemcsak Urunk születésének ígérete, de a magyar nemzeti dráma frissülésének, újjászületésének reménye is jelen volt.