Téves sóhaj

Kedves Vladár Ervin,

fél lábbal ugyan már Debrecenben vagyok, de azért lekopogom ezt a pár sort, hogy megköszönjem írását, amely egyszerre két dologról is meggyőzött. Mindkettő fontos. Az első az a tény, hogy mi egy táborban harcolunk, egymás mellett, nem egymás ellen, a másik meg, hogy egy felszólalást nyilván vagy teljes egészében kell közreadnom, vagy sehogy sem.

Ha részletesen közöltem volna, mikor, milyen körülmények között adtam szót magamnak – lévén elnök a Gyulai Várjátékok kapcsán rendezett konferencián, amely a történelmi dráma mai lehetőségeit próbálta megközelíteni –, azonnal kiderül, nem a pedagógusokkal volt nekem bajom, s nem az iskolák érdemét akartam kisebbíteni, hanem éppen a mód keresésével bajlódtam, hogyan lehetne az iskoláknak az irodalom eszközeivel segíteni. Tulajdonképpen ez volt az egyetlen, amin az ÉS-hez beküldött reflexiójában megütődtem: nem hittem volna, hogy ezt bárki éppen személyemmel kapcsolatban kétségbe vonhatná.

Ha a teljes felszólalást ismeri, világosabban körvonalazódik, mi is történt Gyulán. Szó esett sok mindenről, olyasmiről is, mi teszi sürgetően fontossá olyan történelmi tények napvilágra hozatalát, amelyeket eddig nem ismertünk, szó esett az iskoláról, amely immár nem vállalhatja – indokoltam, miért – a teljes történelmi tabló legyezőszerű kitárását, szó esett az író felelősségéről, aki segíthet pótolni a hiányokat. Ami miatt elmarasztalom magam, az annak a feltételezése, hogy az ÉS minden olvasója azonos ismeretanyaggal rendelkezik a tárgykörben, mint én, s ugyanúgy tudja, miről beszélek, amikor beszélek, mint én magam. Nincs szükségem nekem „bővebb tájékoztatásra”, higgye el, kezdettől megtiszteltek azzal, hogy éveken át figyelhettem a tanügyi reformot előkészítő szakemberek munkáját, mindkét mivoltomban, úgy is, mint olyan valaki, aki tizennégy évig oktatott, úgy is, mint az Írószövetség kiküldöttje. Nem tudom, miért vette rossz néven, hogy arra hivatkoztam, nemcsak Angliának és más etnikai egységeknek van történelmük, hanem nekünk, magyaroknak is. Gyulán világos volt, mire célzok, hiszen a történelem megközelítésének drámai formáiról beszéltünk: csak nem képzelte, hogy kisajnálnám a történelmi oktatásból a világtörténelmet? Én, mikor tisztában vagyok anyagi lehetőségeivel, a kerettel, amin belül mozoghat, a televíziótól kértem számon a képernyő mindennél hatékonyabb erejének másfajta kihasználását. Nem szeretném ezt a rosszízűvé kompromittált szót használni, hogy nemzeti jelleg, de megvallom, erre gondolok. Nem természetes az arány a specifikusan magyar történelmi tárgyú és az összműsor más jellegű szórakoztató és ismeretterjesztő játékai között. Tudom, hogy szegények vagyunk, s egy kosztümös, nagy apparátust igénylő történelmi korszak életre keltése hasonlíthatatlanabbul többe kerül, mintha átveszünk egy sorozatot a BBC-től, de sóhajtanom talán mégiscsak szabad miatta, hisz képzettségemnél fogva tudom, mit veszítenek a nézők, s mit a fiatalok, azok, akik a munkánkat és életünket ezen a földrajzi egységen, amit úgy hívnak: Magyarország, majd folytatni fogják.

Nyilvánvaló, hogy a történelem eltűnése az érettségi tárgyak közül nem tegnap történt. Ha tegnap történt volna, nem kapok, nem kaphatok olyan visszajelzéseket, amelyeket sajnálatos módon nem hisz el nekem. Csakhogy az író sokat utazik, az író sok író-olvasó találkozót tart, vidéken, fővárosban egyaránt, s találkozó után együtt marad a többnyire pedagógusok képezte törzshallgatósággal, és meghallgatja, mit mondanak a kollégák. Érdekes dolgokat szoktak mondani, érdemes figyelni rájuk. Az író tart szabálytalan magyarórákat is, még szondázni sem akar, csak a véletlen szembesíti a magyar múlt ismeretének olyan tömény hiányával, hogy író-osztály-nevelő osztoznak a kínos zavarban. Szívesen látom hasonló jellegű rendezvényeken, nem lesz eltékozolt idő, meglátja. Meggyőződhetik róla, hogy abban a pillanatban, amikor a középiskola érettségi tárgyai közül kimaradt a történelem, a legtöbb nem kivételes beállítottságú gyerek kiszórta tanulnivalói közül azt, ami megítélése szerint feleslegesen terhelné amúgy is agyonzaklatott napjait. Kiszórta, nem „rosszaságból”, gyakorlati okokból, ki, mert irtózatosan sok tanulnivalója van. Már-már naivnak látszhatik, hogy megint csak elmondom Önnek, ami a záráskor, az iskola befejezésekor nem kötelező, az kezdetben, menetközben se számít, az gyakorlatilag nincsen. Ez, ismétlem, Gyulán mindenki számára világos volt, remélem, most már Ön is látja, mit akartam mondani.

Azt is el kell ismernie, hogy a szakiskolai oktatás keretében közölt történelmi oktatás, épp a szakemberképzés hangsúlyozása miatt, csaknem hogy formális. Ne higgye, hogy én a gimnázium humán tébolyát sírom viszsza, hogy a tanuló nem talál el pontosan az ókori Róma antik térképén a Mars mezőn Pompeius oszlopaljáig. Én annak a nemzedéknek vagyok a tagja, amely tanult aorisztoszt, de hogy mi folyik a tanyákon, egy kődobásra a szülővárosától, Illyéstől kellett meghallania. Én a jövendő szakembereit féltem, akiknek munkájuk felhalmozódtával egyre kevesebb idejük lesz arra, hogy pótolják, ami iránti érdeklődésüket a formális oktatás talán fel se tudta kelteni.

Kedves kollégám, nem pánikot akartam kelteni se Gyulán, sem az országban, sem az oktatásügy kiváló elméleti szakemberei között. Ha így érzi korrektnek, még azt is leszögezem, az én megítélésem szerint a középfokú történelemoktatás ez év szeptember elsejéig megismert formájában nem elegendő arra, hogy bölcsőtől koporsóig ide, és csak ide idézze-nyűgözze a gyerekeinket. Hogy érzékeltessem Önnel, a magam területén sem érzem megnyugtatóbbnak a helyzetet, közlöm, nem elegendő a meghagyott irodalmi anyag sem. Tévedhetek, hogyne. Még maximalista is lehetek. De Illyéstől a pusztai nép ismeretén kívül azt is megtanultam, hogy mi elég, hogy mi nem elég. Ez, ami van – ismét leszögezem, a magam nevében beszélek – érzésem szerint nem elég.

Gyulán világos volt, itt, hogy még egy félreértés ne essék, s teljesen megnyugtassam Önt, le is írom: a középiskolákban tanult történelmi ismeretek a tanulmányok befejeztével következő számadásának nem kötelező voltára utaltam s a szakiskolák közismeretei jellegű oktatására. Nem szórakozásból, nem kötözködésből, írói munkám adta tapasztalataim ösztönzésére a miatt a felelősség miatt, amit mesterségem rám ró, s amely azt is vállalja, ha elutasítják vagy félreértik. Köszönöm sorait, s kívánok a pedagógia szakembereinek jó munkát.

Szívélyes köszöntéssel:

Szabó Magda