Merszi, Möszjő

Ez a cikk azért születhetett meg, mert egy valamikor Debrecenben élt, most München környékén orvosként működő lány olyan valamivel lepett meg ismeretlen gratulálóként a születésnapomon, ami átvételekor évtizedeket ereszkedett vissza az élet már igencsak kurtának ígérkező fonala, s megállt a múlt egy pontján, újravilágította a már-már végső homályba merülő díszleteket. „Valami összeköt bennünket – írta az ismeretlen –, egyik, saját munkádat elemző kötetedből derült ki: akit mindketten őrzünk emlékezetünkben, nekem nagybátyám volt, neked tanárod, legyen hát tiéd ez a füzet, amit mellékelek, ebből hallottál te valaha részleteket azon az említett kiránduláson. Nem én küldöm, hanem az, aki valódi minőségére akkor ráéreztél, s aki emléke addig kísértett, míg regénybe nem álmodtad.”

A füzet, amit mellékelt, irodalomtörténeti adalék. Az Abigél keletkezéstörténetének első mozzanata: az ötlet megfogan.

 

Hogy minden érthetővé váljék, fel kell villantanom újra az iskola képét, amelyben felnőttem, ahol „König tanár úr” is tanított, az iskoláét, amely tizenkét esztendőt fordított arra, hogy viselkedésünk, szókincsünk, teljesítményünk, felnőtteket megszégyenítő fegyelmezettségünk és tűrőképességünk egyszer majd visszaigazolja az anyaszentegyház nevelésének eredményes voltát. Viszszaigazolta. E tizenkét esztendő nélkül igazán nem tudom, hogy vészeltük volna át az érettségit követő időszakokat, hogy bírtuk volna állni, amit állnunk kellett, de végtelen szerencsénkre bennünket valóban arra készítettek fel, ami nem égi mása, de valódi modellje az életnek, amelyről az udvariatlan Nánay tanár úr nem átallotta azt írni az emlékkönyvembe: az élet rossz, kegyetlen, igazságtalan, mégis kötelességem, hogy jót, irgalmasságot és igazságtételt valósítsak meg benne. Hogy egyéb tekintetben mit köszönhettünk az intézetnek, bárhová kerültünk érettségi után, azonnal megmutatkozott: személyünkben minitudósokat indítottak útnak. Mintha pecsét lett volna rajtunk, láthatatlan jelzés, az intézet bárányai valamennyién ott volt a fegyelmezettség, munkabírás és munkaszeretet billoga, ennek a vesztett háború után módosult a minősítő jellege, mert a kommunisták nem kedvelték a felekezeti iskolák növendékeit abszolút felkészültségük és törhetetlen vallásosságuk miatt, mindez nemcsak szálka volt a marxista szemekben, de az egyéni karrierek koporsószöge is, egészen ötvenhatig. Mikor a feledhetetlen nap mártírjai a régi iskola neveltjeit is megváltották, az addig alantas munkahelyeken naponta megalázottak reális helyükre kerültek, pár év alatt intézeti igazgatók, tanszékvezető egyetemi professzorok lettek, a legmagasabb tudományos és művészeti díjak tulajdonosai. Még csak el se szakadtak egymástól, akik Pestre kerültek, havonta más-más hajdani társnál találkoztak, s az együttlétekkor kapott információk alapján ténnyé váltották a hittanórán tanult gyakorlati keresztyénséget: ki-ki ott segített a másiknak, olyan területen, ahol állása révén hatalma volt.

 

Tévedés, hogy a gyermek szereti az anarchiát, a gyermek a nyugalmat szereti, mert az a biztonságos, ha meg olyan körülmények között nő fel, mint mi, egyenesen megkívánja a biztos kezet, mint a nemes paripa. Mikor hatodikos korunkban Mádám helyett Möszjőt kaptunk franciatanárunknak, mintha levendula került volna egy bőrlevelű, edzett ligetbe. Néztük Möszjőt, mint egy csodát, sehogy sem illett az általunk normatívnak tekintett nevelők közé. Minket nem akármilyen trénerek edzettek, s mi álltuk az edzést, megrökönyödve néztünk össze, ha egy eddig katasztrofális véteknek minősült „gaztett” (zajt csapott valaki, mert rosszul elrendezett padfiókjából kizuhant óra közben a zsoltár, vagy nem volt kellőképpen megtisztítva a tábla) következmény nélkül maradt. Csattanó zaj: „Szíveskedjék felemelni” – hangzott az utasítás franciául. – „Ha megkérhetném, a hetes mossa le újra a táblát.” Sem ária, sem büntetés, sem a koncentrálás erősítésére a sarokban töltött fél nap. Hát mi ez a rendbontás? Még csak szépen sem ülünk, „tehénkedünk”. Möszjő hagyja, egy kissé használt legyet szed ki a tanári tintatartóból, azt szárítgatja, s közben ragoztat, vagy olvastatja Gallia történetét. Möszjő abszolút nyugalmát és a körötte dúló realitás ugyancsak abszolút figyelembe nem vevését lehetetlen volt nem regisztrálni. Ha el tudtuk mondani franciául valamelyik gall hős történetét, nagyon megdicsérte a felelőt, ha az illető viszont szemmel láthatólag nem volt tisztában se a Zsül Szezárt megvető Vercingetorix jellemével, se a rendhagyó igékkel – naponta öt rendhagyó volt kötelező –, akkor sem történt semmi. Möszjő megvigasztalta a pironkodás nélkül, némán álló tanulót, majd máskor több ideje lesz felkészülni, ezt a rossz jegyet be sem írja, hiszen tudni való, hogy rövidesen kijavítja.

Möszjő lassanként olyan lett, mint egy legenda: ez az ember képtelen haragudni, indulatba jönni, ez se fegyelmezni, se büntetni nem tud, ez csak jó, elronthatatlanul jó, gyöngéd és udvarias, mint langyos fürdőben engedtük el magunkat az óráin. Mi álltuk az edzést, kemény trénerek dolgoztak az izmainkon, Möszjő óráin pihentünk, még bosszantani sem volt érdemes, mert mikor megpróbáltuk, úgy tett, mint aki nem veszi észre. Utólag, míg elemzem, riadok meg, milyen kevés valóban jó embert láthattam életemben, hogy nem döbbentem rá idejében: előttem az abszolútum, az emberi ember, aki együtt sír velünk, ha valakit valódi gyász ér, s nem átallja azzal tölteni az idejét, hogy suta tévedéseink gubancát sorra kibogozza. Senkinél nem tanultunk olyan keveset, mint nála, de senkit sem szerettünk olyan gyöngéd, védelmező szeretettel; egy idő múlva megcsináltuk az ideológiát: egy szelíd fiúcskát kaptunk bizományba, nem illik visszaélni komoly erőnkkel, Möszjő az élet általunk túl hamar megismert, kemény és keserves oldalát nem ismeri, hát őrizzük áldott gyanútlanságát. Ma, egy szokatlanul hosszú élet vadászleséről körbepillantva már tudom, abból a titokzatos elixírből, amelyet emberi minőségnek neveznek, senki sem sugárzott annyit maga körül méltatlan közösségünkre.

Möszjő az iskolai turistacsapat állandó férfi kísérője volt a három tanárnő mellett, második éve tanított már bennünket, mikor a tanévet a Bükk megismerése céljából indított kirándulással fejeztük be. Ez volt az a turistaélmény, amelyre új müncheni barátnőm célzott, Bánkút egyik tisztásának tábortüzénél érte tudatomat az a parányi ütés, amelynek nyoma marad, s később, ha az ideje eljön, külön életet teremt magának, aktivizálódik. Ültünk a tábortűznél egy este, kifogytunk játékból, dalból, mókából, mikor az álmosodó hangulat vérátömlesztést kapott, Möszjő félénken megérdeklődte, sértené-e valaki epidermiszét, mármint lelke érzékeny felszínét, ha más olvasmány híján, unaloműzőnek, ismertetne ifjúkori naplójából néhány lapot. Lelkes biztatás fogadta, azt hittük, Möszjő hajdani iskolai baklövéseit rögzítette, esetleg ismerteti, milyen volt a francia egyetemen elkerülni a bűnös város kísértését, ám Prospero akkor először és egyben utoljára felemelte a varázspálcáját. Möszjő első világháborús naplóját nyitotta fel, azt a kockás füzetet, amelyet én az idén megkaptam, s a térdnadrágban kuporgó, nagy szemüveges, megszokott vígjátéki figura eltűnt, helyette egy ifjú tüzér hadnagy lovagolt a hajdani Stefánián, búcsúzott szépségtől, ifjúságtól, esetleg az élettől. Aztán már golyózáporban nyargalt a hadnagy, ott kínlódott katonáival a Száva-parton, körötte emberi-állati hullák, felperzselt lakóhelyek, halál, téboly, pusztulás, a háború vaspatájának nyomai a sértődött búzaföldön. Már értettem, mitől féltette lelkünk epidermiszét, oka volt rá, iskoláskoromban először éreztem megnedvesedni a pilláimat. Pedig mi volt az a nagy francia tragédiákhoz képest, amelyekre tanított, amit leírt, hogy hazaért egy kiürített faluba a csorda, és az emberi mesterkedésekből mit sem értő állatok ballagdálnak hazafelé, busa fejű tehenek állnak eleinte türelmesen, aztán hanggal jelezve, itt vannak, eresszék be őket, de nincs, aki kitárja a kaput, a tehenek bőgnek, ríják a természet nagy törvényét, hogy így kora estén az asszonyok fejni szoktak, nem karjukon gyermekekkel menekülni, és ki locsol fel járdát, veteményeskertet, gyújt tüzet, mi történt itt, míg hajnaltól alkonyra fordult a világ. Hogy megszégyenültünk valamennyien, míg azon a kiránduláson Möszjővel együtt jártuk a hadak útját, hallottuk, szinte láttuk, hogy lövik alatta a hidat, akkor is láttuk, mikor Sabácon éppen a kifosztott, feldúlt francia olvasókör házába téved. Francia olvasókör, édes Istenem! Mocsok, por, hulladék, könyvfalak. Gyalogsági puskagolyók záporoznak, huszárbajtársa elesik, ott fekszik piros nadrágjához szorított, merev kézzel az árokpart zöldjében, tűzparancs jön, szállnak a srapnelek, a világtörténelembe belenyávog egy gazdája vesztett fehér macska, nyakán pántlikával. Möszjő benyit egy másik feldúlt épületbe, ahol a rombolás mellett észre kell vennie, valami leányka élhetett itt, a meggyalázott szoba padlóján gyöngéd érzelmek levelezőlapos visszajelzései, megtörlöm a szememet, és már írom a regényt. Möszjő megtalálja a lányt, aki valaha itt lakott, visszaviszi neki az összeszedett levelezőlapokat, de közben egymásba szeretnek az ismeretlen leánykával, és a lapok írója amúgy is elesett, így aztán viheti Möszjő az arát, akihez hogyne lehetne feleségül menni, hiszen más, teljesen más a valódi arca, mint amit naponta felénk fordított. Hány ábrázata van valakinek? Lehet-e hős, aki csak álcázza magát gyávának, mert ahhoz, amit végeznie kell, a bumfordi suta szerepe jobban illik? Még nem tudom, hogy egyszer mindez, amit élek, visszatér, regény válik belőle, s Garas szándékos ügyetlenséggel tekert sálja mögül egyetlen pillanatra kivillan Abigél szeme.

 

Időbe telt, míg felfogtam, de végül is felfogtam: Möszjő átélt és látott valamit, az első világháború rettenetes eseményeit, annyi égő várost, hogy később úgy döntött, iskolánkat nem teszi terepasztallá. Möszjő – gondoltam akkor – még tökéletesen tájékozatlan abban, amit már rejtett a jövő, nem akar ügyet csinálni olyasmiből, ami frontélményei után bagatell, modortalanságainkat, baklövéseinket nem csak az iskola, az idő is segíti majd méltó emberi magatartássá szelídíteni. Möszjő – tudom most, míg ezeket a sorokat írom – pontosan megérezte, hazánkkal a vesztett első világháború után akkora barbár igazságtalanság történt, ami egyszerűen lehetetlenné teszi, hogy ténylegesen befejeződött volna, most a harmincas években, mikor mi vagyunk gimnazisták, csak a felkészülés folyik, és rövidesen újra megszólalnak a fegyverek. Hány lélegzetetbiztosító esztendő még, míg a padban a kislányok vihoghatnak, hány langyos fürdőként ható pihenőóra; annyi könnyet látott, annyi vért, miatta nem fog ártatlan szívén karcolást kapni senki, nagyszerű nevelőtestület dolgozik mellette, de a tanár urak zömükben papok, a hölgyek nagy része vénkisaszszony, nem jártak Sabácon, és annyi kemény jellem között hadd legyen egy kinevethető, becsapható, aki hajnali álmát a bebocsátást követelő csorda sírása lengi át, és holtak, mennyi halott. Nem tudják Gallia történetét, unják a kislányok, majd megtanulják a Germániát, Tacitus nem akármilyen szerző. Nem kezdi meg a második világháborút, kiváló, jellemes szakemberek kipótolják, amit ezen a téren mulaszt. „Minden pótolható – gondolhatta annak idején Möszjő –, csak az elmaradt öröm és a derű nem.” Jön a háború, érzi az idegeiben, a sok karcsú virágszál, aki köszöntésére felpattan a padból, hadiözvegy lesz, hadiárva. Ebből ott és akkor, négy évvel az Anschluss előtt, csak annyit értett a turistacsapat, hogy teljesen félretájoltuk Möszjőt. Möszjő nem képtelen, csak nem kíván részt venni hibátlan magatartásunk kialakításában, áldja meg sose büntető kezét az irgalmas Úristen. És mert sok volt a hadinaplóban a halál és a vér, mielőtt aludni vonultunk, azért elénekeltük a bánkúti tisztásnak, hogy a cifra palotának ződ az ablaka, és jöjjön már az a tubarózsa, mert igen várjuk. A szemem előtt átformálódó, a polgári létben Isten tudja, hány titkot őrző, első alkalommal férfinak érzékelt Möszjő adta élmény hatására jött létre harmincvalahány évvel később az Abigél.

 

És most ezt a regényt szeretném megköszönni, Möszjő, és tanár úrnak jelentem, a rendhagyó igékből ma sem tudom valamennyit, de a fegyverzetét megvetése jeléül Zsül Szezár elé vető Vercingetorix-t nem felejtettem el. Az én fegyverem a meg nem írt vers volt, mert költő voltam fiatalon, és Rákosi az írók tollát követelte, csak hát hasztalan, mint író hallgattam baráti körömmel együtt, és a hatalom elé vetettem minisztériumi rangomat, állásomat, a napi betevőmet. Mindent merszi, Möszjő, azt, amit megmentett számunkra, a láthatatlan emlékkönyvbe préselt emléket egy igazi férfiról. Mikor félrenézett, hogy ne kelljen ránk szólnia, mert kinevettük, Möszjő, már tudta, amit csak a nagyhatalmak, hogy Magyarország helyét kijelölték, és az atombomba készül, és kurta az idő, amíg még gyerekarcaink és a második világháború közé tudja feszíteni védelmül az antihős emberségét és bátorságát.

 

Részlet H. E. emléklapos százados, volt református nevelőintézeti tanár hadinaplójából, amelyet unokahúga Abigél síron és realitáson túli üzeneteképpen a regény írójának ajándékozott, szabad felhasználásra engedve a páratlan értékű anyagot.