Merszi, Möszjő

 

Merszi, Möszjő

Ez a cikk azért születhetett meg, mert egy valamikor Debrecenben élt, most München környékén orvosként működő lány olyan valamivel lepett meg ismeretlen gratulálóként a születésnapomon, ami átvételekor évtizedeket ereszkedett vissza az élet már igencsak kurtának ígérkező fonala, s megállt a múlt egy pontján, újravilágította a már-már végső homályba merülő díszleteket. „Valami összeköt bennünket – írta az ismeretlen –, egyik, saját munkádat elemző kötetedből derült ki: akit mindketten őrzünk emlékezetünkben, nekem nagybátyám volt, neked tanárod, legyen hát tiéd ez a füzet, amit mellékelek, ebből hallottál te valaha részleteket azon az említett kiránduláson. Nem én küldöm, hanem az, aki valódi minőségére akkor ráéreztél, s aki emléke addig kísértett, míg regénybe nem álmodtad.”

A füzet, amit mellékelt, irodalomtörténeti adalék. Az Abigél keletkezéstörténetének első mozzanata: az ötlet megfogan.

 

Hogy minden érthetővé váljék, fel kell villantanom újra az iskola képét, amelyben felnőttem, ahol „König tanár úr” is tanított, az iskoláét, amely tizenkét esztendőt fordított arra, hogy viselkedésünk, szókincsünk, teljesítményünk, felnőtteket megszégyenítő fegyelmezettségünk és tűrőképességünk egyszer majd visszaigazolja az anyaszentegyház nevelésének eredményes voltát. Viszszaigazolta. E tizenkét esztendő nélkül igazán nem tudom, hogy vészeltük volna át az érettségit követő időszakokat, hogy bírtuk volna állni, amit állnunk kellett, de végtelen szerencsénkre bennünket valóban arra készítettek fel, ami nem égi mása, de valódi modellje az életnek, amelyről az udvariatlan Nánay tanár úr nem átallotta azt írni az emlékkönyvembe: az élet rossz, kegyetlen, igazságtalan, mégis kötelességem, hogy jót, irgalmasságot és igazságtételt valósítsak meg benne. Hogy egyéb tekintetben mit köszönhettünk az intézetnek, bárhová kerültünk érettségi után, azonnal megmutatkozott: személyünkben minitudósokat indítottak útnak. Mintha pecsét lett volna rajtunk, láthatatlan jelzés, az intézet bárányai valamennyién ott volt a fegyelmezettség, munkabírás és munkaszeretet billoga, ennek a vesztett háború után módosult a minősítő jellege, mert a kommunisták nem kedvelték a felekezeti iskolák növendékeit abszolút felkészültségük és törhetetlen vallásosságuk miatt, mindez nemcsak szálka volt a marxista szemekben, de az egyéni karrierek koporsószöge is, egészen ötvenhatig. Mikor a feledhetetlen nap mártírjai a régi iskola neveltjeit is megváltották, az addig alantas munkahelyeken naponta megalázottak reális helyükre kerültek, pár év alatt intézeti igazgatók, tanszékvezető egyetemi professzorok lettek, a legmagasabb tudományos és művészeti díjak tulajdonosai. Még csak el se szakadtak egymástól, akik Pestre kerültek, havonta más-más hajdani társnál találkoztak, s az együttlétekkor kapott információk alapján ténnyé váltották a hittanórán tanult gyakorlati keresztyénséget: ki-ki ott segített a másiknak, olyan területen, ahol állása révén hatalma volt.

 

Tévedés, hogy a gyermek szereti az anarchiát, a gyermek a nyugalmat szereti, mert az a biztonságos, ha meg olyan körülmények között nő fel, mint mi, egyenesen megkívánja a biztos kezet, mint a nemes paripa. Mikor hatodikos korunkban Mádám helyett Möszjőt kaptunk franciatanárunknak, mintha levendula került volna egy bőrlevelű, edzett ligetbe. Néztük Möszjőt, mint egy csodát, sehogy sem illett az általunk normatívnak tekintett nevelők közé. Minket nem akármilyen trénerek edzettek, s mi álltuk az edzést, megrökönyödve néztünk össze, ha egy eddig katasztrofális véteknek minősült „gaztett” (zajt csapott valaki, mert rosszul elrendezett padfiókjából kizuhant óra közben a zsoltár, vagy nem volt kellőképpen megtisztítva a tábla) következmény nélkül maradt. Csattanó zaj: „Szíveskedjék felemelni” – hangzott az utasítás franciául. – „Ha megkérhetném, a hetes mossa le újra a táblát.” Sem ária, sem büntetés, sem a koncentrálás erősítésére a sarokban töltött fél nap. Hát mi ez a rendbontás? Még csak szépen sem ülünk, „tehénkedünk”. Möszjő hagyja, egy kissé használt legyet szed ki a tanári tintatartóból, azt szárítgatja, s közben ragoztat, vagy olvastatja Gallia történetét. Möszjő abszolút nyugalmát és a körötte dúló realitás ugyancsak abszolút figyelembe nem vevését lehetetlen volt nem regisztrálni. Ha el tudtuk mondani franciául valamelyik gall hős történetét, nagyon megdicsérte a felelőt, ha az illető viszont szemmel láthatólag nem volt tisztában se a Zsül Szezárt megvető Vercingetorix jellemével, se a rendhagyó igékkel – naponta öt rendhagyó volt kötelező –, akkor sem történt semmi. Möszjő megvigasztalta a pironkodás nélkül, némán álló tanulót, majd máskor több ideje lesz felkészülni, ezt a rossz jegyet be sem írja, hiszen tudni való, hogy rövidesen kijavítja.

Möszjő lassanként olyan lett, mint egy legenda: ez az ember képtelen haragudni, indulatba jönni, ez se fegyelmezni, se büntetni nem tud, ez csak jó, elronthatatlanul jó, gyöngéd és udvarias, mint langyos fürdőben engedtük el magunkat az óráin. Mi álltuk az edzést, kemény trénerek dolgoztak az izmainkon, Möszjő óráin pihentünk, még bosszantani sem volt érdemes, mert mikor megpróbáltuk, úgy tett, mint aki nem veszi észre. Utólag, míg elemzem, riadok meg, milyen kevés valóban jó embert láthattam életemben, hogy nem döbbentem rá idejében: előttem az abszolútum, az emberi ember, aki együtt sír velünk, ha valakit valódi gyász ér, s nem átallja azzal tölteni az idejét, hogy suta tévedéseink gubancát sorra kibogozza. Senkinél nem tanultunk olyan keveset, mint nála, de senkit sem szerettünk olyan gyöngéd, védelmező szeretettel; egy idő múlva megcsináltuk az ideológiát: egy szelíd fiúcskát kaptunk bizományba, nem illik visszaélni komoly erőnkkel, Möszjő az élet általunk túl hamar megismert, kemény és keserves oldalát nem ismeri, hát őrizzük áldott gyanútlanságát. Ma, egy szokatlanul hosszú élet vadászleséről körbepillantva már tudom, abból a titokzatos elixírből, amelyet emberi minőségnek neveznek, senki sem sugárzott annyit maga körül méltatlan közösségünkre.

Möszjő az iskolai turistacsapat állandó férfi kísérője volt a három tanárnő mellett, második éve tanított már bennünket, mikor a tanévet a Bükk megismerése céljából indított kirándulással fejeztük be. Ez volt az a turistaélmény, amelyre új müncheni barátnőm célzott, Bánkút egyik tisztásának tábortüzénél érte tudatomat az a parányi ütés, amelynek nyoma marad, s később, ha az ideje eljön, külön életet teremt magának, aktivizálódik. Ültünk a tábortűznél egy este, kifogytunk játékból, dalból, mókából, mikor az álmosodó hangulat vérátömlesztést kapott, Möszjő félénken megérdeklődte, sértené-e valaki epidermiszét, mármint lelke érzékeny felszínét, ha más olvasmány híján, unaloműzőnek, ismertetne ifjúkori naplójából néhány lapot. Lelkes biztatás fogadta, azt hittük, Möszjő hajdani iskolai baklövéseit rögzítette, esetleg ismerteti, milyen volt a francia egyetemen elkerülni a bűnös város kísértését, ám Prospero akkor először és egyben utoljára felemelte a varázspálcáját. Möszjő első világháborús naplóját nyitotta fel, azt a kockás füzetet, amelyet én az idén megkaptam, s a térdnadrágban kuporgó, nagy szemüveges, megszokott vígjátéki figura eltűnt, helyette egy ifjú tüzér hadnagy lovagolt a hajdani Stefánián, búcsúzott szépségtől, ifjúságtól, esetleg az élettől. Aztán már golyózáporban nyargalt a hadnagy, ott kínlódott katonáival a Száva-parton, körötte emberi-állati hullák, felperzselt lakóhelyek, halál, téboly, pusztulás, a háború vaspatájának nyomai a sértődött búzaföldön. Már értettem, mitől féltette lelkünk epidermiszét, oka volt rá, iskoláskoromban először éreztem megnedvesedni a pilláimat. Pedig mi volt az a nagy francia tragédiákhoz képest, amelyekre tanított, amit leírt, hogy hazaért egy kiürített faluba a csorda, és az emberi mesterkedésekből mit sem értő állatok ballagdálnak hazafelé, busa fejű tehenek állnak eleinte türelmesen, aztán hanggal jelezve, itt vannak, eresszék be őket, de nincs, aki kitárja a kaput, a tehenek bőgnek, ríják a természet nagy törvényét, hogy így kora estén az asszonyok fejni szoktak, nem karjukon gyermekekkel menekülni, és ki locsol fel járdát, veteményeskertet, gyújt tüzet, mi történt itt, míg hajnaltól alkonyra fordult a világ. Hogy megszégyenültünk valamennyien, míg azon a kiránduláson Möszjővel együtt jártuk a hadak útját, hallottuk, szinte láttuk, hogy lövik alatta a hidat, akkor is láttuk, mikor Sabácon éppen a kifosztott, feldúlt francia olvasókör házába téved. Francia olvasókör, édes Istenem! Mocsok, por, hulladék, könyvfalak. Gyalogsági puskagolyók záporoznak, huszárbajtársa elesik, ott fekszik piros nadrágjához szorított, merev kézzel az árokpart zöldjében, tűzparancs jön, szállnak a srapnelek, a világtörténelembe belenyávog egy gazdája vesztett fehér macska, nyakán pántlikával. Möszjő benyit egy másik feldúlt épületbe, ahol a rombolás mellett észre kell vennie, valami leányka élhetett itt, a meggyalázott szoba padlóján gyöngéd érzelmek levelezőlapos visszajelzései, megtörlöm a szememet, és már írom a regényt. Möszjő megtalálja a lányt, aki valaha itt lakott, visszaviszi neki az összeszedett levelezőlapokat, de közben egymásba szeretnek az ismeretlen leánykával, és a lapok írója amúgy is elesett, így aztán viheti Möszjő az arát, akihez hogyne lehetne feleségül menni, hiszen más, teljesen más a valódi arca, mint amit naponta felénk fordított. Hány ábrázata van valakinek? Lehet-e hős, aki csak álcázza magát gyávának, mert ahhoz, amit végeznie kell, a bumfordi suta szerepe jobban illik? Még nem tudom, hogy egyszer mindez, amit élek, visszatér, regény válik belőle, s Garas szándékos ügyetlenséggel tekert sálja mögül egyetlen pillanatra kivillan Abigél szeme.

 

Időbe telt, míg felfogtam, de végül is felfogtam: Möszjő átélt és látott valamit, az első világháború rettenetes eseményeit, annyi égő várost, hogy később úgy döntött, iskolánkat nem teszi terepasztallá. Möszjő – gondoltam akkor – még tökéletesen tájékozatlan abban, amit már rejtett a jövő, nem akar ügyet csinálni olyasmiből, ami frontélményei után bagatell, modortalanságainkat, baklövéseinket nem csak az iskola, az idő is segíti majd méltó emberi magatartássá szelídíteni. Möszjő – tudom most, míg ezeket a sorokat írom – pontosan megérezte, hazánkkal a vesztett első világháború után akkora barbár igazságtalanság történt, ami egyszerűen lehetetlenné teszi, hogy ténylegesen befejeződött volna, most a harmincas években, mikor mi vagyunk gimnazisták, csak a felkészülés folyik, és rövidesen újra megszólalnak a fegyverek. Hány lélegzetetbiztosító esztendő még, míg a padban a kislányok vihoghatnak, hány langyos fürdőként ható pihenőóra; annyi könnyet látott, annyi vért, miatta nem fog ártatlan szívén karcolást kapni senki, nagyszerű nevelőtestület dolgozik mellette, de a tanár urak zömükben papok, a hölgyek nagy része vénkisaszszony, nem jártak Sabácon, és annyi kemény jellem között hadd legyen egy kinevethető, becsapható, aki hajnali álmát a bebocsátást követelő csorda sírása lengi át, és holtak, mennyi halott. Nem tudják Gallia történetét, unják a kislányok, majd megtanulják a Germániát, Tacitus nem akármilyen szerző. Nem kezdi meg a második világháborút, kiváló, jellemes szakemberek kipótolják, amit ezen a téren mulaszt. „Minden pótolható – gondolhatta annak idején Möszjő –, csak az elmaradt öröm és a derű nem.” Jön a háború, érzi az idegeiben, a sok karcsú virágszál, aki köszöntésére felpattan a padból, hadiözvegy lesz, hadiárva. Ebből ott és akkor, négy évvel az Anschluss előtt, csak annyit értett a turistacsapat, hogy teljesen félretájoltuk Möszjőt. Möszjő nem képtelen, csak nem kíván részt venni hibátlan magatartásunk kialakításában, áldja meg sose büntető kezét az irgalmas Úristen. És mert sok volt a hadinaplóban a halál és a vér, mielőtt aludni vonultunk, azért elénekeltük a bánkúti tisztásnak, hogy a cifra palotának ződ az ablaka, és jöjjön már az a tubarózsa, mert igen várjuk. A szemem előtt átformálódó, a polgári létben Isten tudja, hány titkot őrző, első alkalommal férfinak érzékelt Möszjő adta élmény hatására jött létre harmincvalahány évvel később az Abigél.

 

És most ezt a regényt szeretném megköszönni, Möszjő, és tanár úrnak jelentem, a rendhagyó igékből ma sem tudom valamennyit, de a fegyverzetét megvetése jeléül Zsül Szezár elé vető Vercingetorix-t nem felejtettem el. Az én fegyverem a meg nem írt vers volt, mert költő voltam fiatalon, és Rákosi az írók tollát követelte, csak hát hasztalan, mint író hallgattam baráti körömmel együtt, és a hatalom elé vetettem minisztériumi rangomat, állásomat, a napi betevőmet. Mindent merszi, Möszjő, azt, amit megmentett számunkra, a láthatatlan emlékkönyvbe préselt emléket egy igazi férfiról. Mikor félrenézett, hogy ne kelljen ránk szólnia, mert kinevettük, Möszjő, már tudta, amit csak a nagyhatalmak, hogy Magyarország helyét kijelölték, és az atombomba készül, és kurta az idő, amíg még gyerekarcaink és a második világháború közé tudja feszíteni védelmül az antihős emberségét és bátorságát.

 

Részlet H. E. emléklapos százados, volt református nevelőintézeti tanár hadinaplójából, amelyet unokahúga Abigél síron és realitáson túli üzeneteképpen a regény írójának ajándékozott, szabad felhasználásra engedve a páratlan értékű anyagot.

 

Érettségi találkozó

1935 nyarán, ezelőtt éppen hatvan évvel, egy negyvenkét tagból álló lányosztály átvette érettségi bizonyítványait a Debreceni Református Leánynevelő Intézet Dóczi Gedeonról elnevezett gimnáziumában, az addig szigorú martok közé szorított folyó hirtelen negyvenkét kis csatornára bomlott s indult negyvenkét irányba, eltávolodva egymástól és az intézettől is. Nem volt a válás pillanata se egyértelmű, se könnyű, a tilalmak biztonságos erdejéből a valódi élet kulisszái közé kerültek, de senki sem ujjongott a gondolattól, hogy ezentúl megjegyzés nélkül billeghet a legmagasabb sarkú cipőben, és nemhogy szabad, de illik kalapot viselnie, fátyollal vagy anélkül, nem tilthatja meg nevelő, mint ahogy senki nem fogja aláírásával igazolni, hogy az illető engedélyt kapott valamely tizennyolc éven aluliaknak engedélyezett film illedelmes időpontban való meglátogatására, mehetnek este színházba, táncolni, ahová a szülők jónak látják. Dóczi Gedeon intézete irgalmat nem ismerő módon szigorú volt, esztelenül sokat követelt, s nem eredmény nélkül: a falai közül kikerültekből senki sem szorult pszichiáterre, egy profi igásló tárgyilagos beletörődésével vette tudomásul, az iskolájuknak egy egyházi és egy világi jelmondata van: Egyedül Istené a dicsőség, ezt a nagytiszteletű urak közölték, a világi jelmondatot mindenki: Az élet nem majális, s azért tanultak meg imádkozni, mert életük fordulópontjain gyakran azt érzik majd, ami velük történik, emberi ésszel nem követhető, földi segítséggel ki nem védhető. „Ez itt a Dóczi – mondta szelíden Péterffy tanár úr, aki a legnyájasabb modorral a legelképesztőbb mennyiségű leckét adta fel – ebben a szokásában nem különbözött kollégáitól –, ezt eleinte megszokni, aztán bírni és vállalni kell.” Aki megszokta és vállalta, aki a kezdeti időkben nem roskadt össze a követelményektől, eleinte csak elbírta, később már követelte az Intézet mélytengeri atmoszférájú nyomását, ma mind Kossuth-díjas, állami díjas, intézményvezető professzor, magas kitüntetések viselője. „Igen, ez a Dóczi, a realitás földje” – lehelte Péterffy tanár úr, és Szabóra nézett, mármint a kutyás Szabóra, a névsorban az elsőre a kettő közül, a második, a szelíd Piroska mind a két lábával a földön élt, de a kutyást nem ártott figyelmeztetni, mert az intézeti Pitaval egyik jelentős darabja volt a legenda arról, mint lett kutyás Szabó a Szabó. „Nagyrangú intézet növendékei, ha az életben valamit elérnek, innen vitték magukkal. Jól megjegyezzék, ez nem Shalott vára és maguk nem várkisasszonyok.”

A kutyás Szabó keze már fenn volt a levegőben, engedélyt kért a szólásra, megtudakolta, melyik megyében van Shalott vára és kik azok a kisasszonyok. „Shalott a kerekasztal-mondakörben van, kisasszony, szerencsére csak egy, de az is rossz véget ér, ha érdekli, nézze meg Tennysonnál, úgy tudom, a szülei angolra is taníttatják.” A kutyásnak első dolga volt, hogy elkezdje gyötörni angolra oktató mesterét Tennyson-kötetért, s mikor megkapta, nekiállt a keresésnek, megtalálta és szótárja segítségével le is fordította a sajátságos költeményt. Őszintén csodálkozott, miért marasztalta el Péterffy tanár úr azt a mondát vagy micsodát, nincs abban semmi kivetnivaló. Shalott fiatal úrnője átok alatt él, napjait valami rejtelmes szövet szövésével kell töltenie, és az életet csak tükörből nézheti, mert mihelyt az ablakhoz lépne, elpusztul. Az átok, sajnos, hathatós, mert mikor egy napon felbukkan a tükörben Sir Lancelot délceg lován, szegény kisasszony feled tilalmat, tükröt, az ablakhoz szalad, kikönyököl, hogy jobban lássa a lovagot, meg is reped a tükör, ő meg menten haldokolni kezd, csak annyi ereje van, hogy csólnakba szálljon, a ladik leúszik vele Camelotig, ahová Sir Lancelot tartott, de mire odaér, már el is hunyt az árva. A kutyás Szabó nem értette, mi ez a meddő figyelmeztetés, hogy az ő intézetük nem Shalott, mondja idegeneknek, ne nekik. Hol tudnak ők kézimunkázni és főleg egész nap, mikor meggebednek, annyi a lecke, hol hasonlíthatnának ők Shalott úrnőjéhez, aki csak szőtt és nem is élt igazán, csak szemlélte a világ eseményeit egy tükörből, embert közelről nem is látott, s mihelyt először mégis megnézett valakit, azt a piros tollas lovagot, be is végződött az élete, ami tulajdonképpen nem is volt életnek nevezhető. Péterffy tanár úrnak igazán vannak ötletei, még vasárnapja sincs itt az embernek, mert templom után mennek főzőtanfolyamra, cserkészfoglalkozásra, nevelték volna náluk azt a hölgyet, ma is élne, mert Margit néni, a diakonissza, megmondta, tilos a tükör, abból az ördög néz vissza, férfit meg akkor se szabad észrevenni, pláne megbámulni, ha kilenc tollbokrétája van a szivárvány minden színéből.

A kutyás Szabónak Irén írt, a hajdan rézvörös apródfrizurájú padszomszéd, levelében nyoma sem volt az érzelmességnek, közlendője kurta volt és szikár, ahogy az Intézetben a fontos közlések rögzítését megkívánták: eltelt hatvan év, aligha lesz reális alkalmuk új együttlétre, most tartják meg hát a legutolsó találkozót, mikor még mindenkit meg lehet ismerni, ki-ki azonos régi önmagával, elméje funkcionál, nem szabad megvárni, míg bukdácsolni kezd testük vagy lelkük a múlt cserepei közt. A program kétnapos, nagy beszélgetéseket terveznek, a régi osztályteremben, közös ebédeket, temetői látogatást a tanárok és meghalt osztálytársak sírjainál, vasárnap persze istentiszteletet, „mondjuk, hogy mint hajdan az évzárón – írta Irén –, úrvacsoravétel után aztán elbúcsúzunk azzal a tárgyilagos derűvel, melynek életünkben reflexszé való válása miatt nem lehetünk eléggé hálásak az iskolának”.

A kutyás ölébe eresztette a hajdan rézvörös apródfrizurás Irén levelét, és eltűnődött azon a sok mindenen, ami hatvan év alatt velük megesett: mikor megszülettek, még királyság volt az ország, folyt, majd elveszett és tanácsköztársaságba torzult az első világháború, jött Trianon, az elsődleges szegénység a megnyomorodott országban, aztán a világ gazdasági depressziója, amely persze hogy legyűrűzött a feldarabolt, kirabolt hazáig, s amelyet csak azért nem szenvedtek meg jobban, mert az Intézet kitiltott falai közül mindent, ami anyagi különbséget érzékeltetett volna a szülők között, ékszere nem lehetett senkinek, a foltozott ruha nem látszott az egyenkötények alatt. Aztán elkezdődött a második világháború, túlélték azt is, később újjáépítették az országot, de mert felekezeti iskola nevelte őket, nem volt könnyű dolguk Rákosi alatt, lettek osztályidegen klerikálisok, később, ötvenhatot is átvészelve, elkezdték rehabilitálni őket, s került közülük nem egy egészen fantasztikus munkahelyre vagy pályája görbülete vált sajátságosan csillogóvá. „Megváltó Krisztusom – gondolta a kutyás Szabó, akinek szürke macskája az írógép mellett aludt az íróasztalon –, hogy tudtunk volna tisztességben megmaradni az iskola nélkül, ha nem arra nevelnek, hogy tudjuk, az élet nem majális, hanem rossz, kegyetlen, igazságtalan, mégis jónak, irgalmasnak és igazságosnak kell lennünk benne, és hányszor és hányféleképpen tapasztaltuk, hogy ami velünk és a mieinkkel történik, emberi ésszel valóban nem követhető.” És nyúlt a telefon után, hívta Debrecen kódszámát, hogy megmondja a valamikor rézvörös apródfrizurás Irénnek, neki ugyan rádiófelvétele volna a jelzett időben, de majd lemondja, és természetesen ott lesz a találkozón.

Egy kutya meg egy bika

Passzív iskolai emlékeim – tehát olyan időszakból valóak, mikor engem tanítottak, nem én oktattam – elég vegyesek. Az iskola intézményét szerettem, egészen kis koromtól fogva elragadtatott, hogy ott megtanítanak mindarra, amit nem tudok a világról, napról napra gazdagabb tudással térek haza. Jeles tanuló lévén, sose kellett tanulásra nógatni, a magaviseletemmel se volt baj, ennek ellenére kevés nevelőm tudott mit kezdeni velem: nem voltam tipikus gyerek, irányításomhoz több tapintat, humorérzék és fantázia lett volna szükséges, mint amivel legtöbb tanárom-tanárnőm rendelkezett.

Míg ötödikes gimnazista nem lettem, s új magyartanárom észre nem vette: van valami speciális és nem is szégyelendő oka annak, hogy az én magyar fogalmazásaim sose hasonlítanak az osztálytársaiméhoz, a magyar írásbeli dolgozataimmal örökké baj volt. Tanárnőm egyszer felhívatta anyámat, s közölte vele, van valami nyugtalanító az én fogalmazásaimban. „Ez a kislány mindig mást vesz észre, mint amit az osztálytársai, én néha már nem is tudom osztályozni a munkáit. Kérlek, kedves Lenke, hassatok oda, hogy megváltozzék – gyakoroljátok vele otthon a fogalmazást!” Anyám elképedt s azt felelte, gyakorlom én az írást épp eleget, egyebet se csinálok otthon, mint gyártom a regényeket. „Le kell róla szoktatni – mondta a tanárnőm –, de azonnal! Ez a kislány ne írjon regényeket! Micsoda butaság!”

Anyám búsan tért haza, elmesélte apámnak, mit hallott, apám a vállát vonogatta, azt mondta, M. néni a szakértő, ő tudja, mi az iskolai követelmény; a dolog mindenesetre meglepi, mert nem kétséges, hogy itthon állandóan csak írok, s családunkban több évszázadra visszamenőleg mindig irodalommal foglalkoztak az ősök. No de mindegy, úgy kell dolgozni, hogy M. néni meg legyen elégedve: mikor lesz a legközelebbi dolgozat? Rövidesen? Hát akkor csak ügyesen, bátran! Miről kell írni? Beszámolót egy múzeumlátogatásról? No, az bizonyosan menni fog. Álltam mellette boldogtalanul, hallgattam. Sem akkor, sem később, mikor már kollégája lettem M. néninek, s együtt tanítottam vele hajdani iskolámban, nem bírtam rájönni, milyennek kell hát lennie egy, az ő fogalmai szerint is jó dolgozatnak.

A múzeumlátogatás előtt kiderült, képnézni megyünk voltaképpen. Munkácsy Ecce homo-jához kell elzarándokolnunk, jól megnéznünk, s másnap egy dolgozat keretében beszámolnunk róla, milyen élménnyel gazdagodtunk. Ha nem akarjuk, mondta magyartanárnőnk, nem kell az egész festményről írnunk, elég lesz egy részlete is.

A gyerek számára, akárhogy szeressen is iskolába járni, minden alkalommal boldogító, mikor kilép az intézet falai közül, s elmegy kirándulni, képtárba, kiállításra. Én is teljes elragadtatással vonultam be a múzeumba, a híres kép elé. Sokáig gyanakodva szemléltem, s elborzadva érzékeltem: nem tetszik. Hogy fogok én erről írni? A szorgalmasabbak már jegyezték a látottakat, én meg csak lődörögtem egyik sarokból a másikba, s sorra néztem a festmény különböző figuráit, hátha sikerül találnom közülük valakit, akivel szívesen foglalkoznám. Annyira vágytam rá, hogy egyszer már én is a M. néni tetszésére dolgozzam! Várjunk csak… Pilátusról nem szeretnék írni, Jézusról pláne nem, a katonák nem érdekelnek, s a zsidók sem, ott egy néni éppen elájul, azt látni se szeretem. Hanem… Közelebb léptem, és megnyugodtam. Hát hiszen ezen a képen van egy nagyon kedves kutya is! Nem valami finom kutya szegény, sovány is, valahogy hiénaszerű, de hát én minden kutyát szeretek. Árva csontváz kutya, nyilván elkergette a gazdája, vagy talán meg is halt. Megtetszett még egy nő is, a kutya közelében, vöröses haja volt, két alsókarja meg két világos csontbuzogány. Ezek éppen jók lesznek az én dolgozatomba, még jegyzetet se kell készítenem, minek. Hosszan, figyelmesen nézegettem a kutyát meg a vörös hajú nőt, a kutyát elmélyültebben, mert az jobban érdekelt.

Másnap megírtuk a dolgozatot, aztán egy hétre rá jött a javítás.

Az én munkámat – ilyesmi is szokás volt az én iskolámban – ünnepélyesen ki kellett tépni a füzetemből, és azon nyomban újra megírni, még a javítási órán, mert ahogy rémült fülem valahogy kihallotta a tanári szózuhatagból, iszonyú vétket követtem el. Ki tételezett volna fel ilyen elvetemültséget egy kislányról, hogy mikor azt hallja, az Ecce homo egy részlete, egy kutyáról ír és Mária Magdolnáról, nem pedig a Megváltóról? Minden normális embernek, aki azt hallja, az Ecce homo egy alakja, Jézus jut eszébe. Nézzem csak meg – sikoltott M. néni, s mint a legyezőt, szétnyitott baljában egy fél tucat dolgozatot –, itt mindenki, aki csak írt, Jézusról számolt be, ez felekezeti iskola, ahol tisztességes nevelést kapnak a tanulók, itt nincs senkinek ilyen elképesztő fantáziája!

Álltam előtte megsemmisülve, aztán ki kellett tépnem a dolgozatomat, s kezdhettem az egészet elölről. Írtam, félvakon a könnyektől, a szégyentől, és nem értettem, hogy ha egy részlet szabadon választható, mért van a felnőttben mégis egy előre elképzelt megoldás, amit, úgy látszik, minden épelméjű ember tud, csak az ilyen szerencsétlen nem vesz észre, mint én. Most mindenkit megsértettem, nyilván Jézust is, és minek is írok én mindig regényt meg novellát otthon, ez is milyen átkos szenvedély; nem tudok én se írni, se semmit, nekem sose sikerülnek a dolgozataim.

Aztán az évek szálltak, M. néni elmaradt mellőlem, s P. tanár úr meg S. tanár úr helyreállították valahogy az önbizalmamat. Mindig tanár akartam lenni, az is lettem –, hamarosan elkerültem szülővárosomból, s a nagy pesti intézmény, ahol dolgoztam, bőven adott alkalmat kísérletezésre, rögzítő munkára egyaránt. Adminisztrálni nem szerettem, dolgozatot javítani igen. Minden írásbeli feladat átnézése élmény volt a számomra, meg se bírtam várni, míg hazaérek a dolgozatokkal, már a villamoson nyitogatni kezdtem a füzeteket. Ugyan, mit írtak az én gyerekeim, hogy közelítették meg tételük megoldását?

Nem sokkal azelőtt, hogy abbahagytam a tanítást, a Toldi-ból írattam dolgozatot. Néztem a tanmenetet, az egység a Toldi valamelyik énekének feldolgozását kívánta, szabadon választható szempont szerint. A bika epizód mellett döntöttem, s előkészítéskor elmagyaráztam az osztálynak, hogy az események elbeszélésének idejére bárki szereplőbe beleköltözhetnek, annak a szájával mondják el, mi esett valamikor Pesten. Gyerekeim lelkesen láttak munkához. S. G. különösen sokáig töprengett, mielőtt írni kezdett volna. S. G. nem volt szabályos jó tanuló, igazán csak magyarból tűnt ki, ott is az irodalmi, nem nyelvtani órákon, nagyon szerettem fura, megható, kiválóan komponált dolgozatait. Néztem a lehajló fejeket, s gondolkoztam, melyiknek mi járhat az eszében. Nyilván mindenki Miklós lesz a dolgozat idejére, mind szeretik a fiatal Toldit, egyesek egy kicsit még szerelmesek is belé. Lesz nyilván egypár vágólegény-dolgozat, egy-két öregasszony, talán Bence…

Mikor elkezdtem javítani, rájöttem, hogy tévedtem. Se Bence, se semmiféle öregasszony nem jutott senki eszébe, vágólegény sem óhajtott lenni egyikük sem. Volt egy budai polgárlány, aki ablakából nézte végig az eseményeket, volt egy rendőr (!), akit segítségül hívtak, egy árus, aki ládikájával a tömegbe keveredik, és persze rengeteg Miklós-beszámoló. Dolgozatot mindig névsor szerint javítottam, mert értékelés után azonnal írtam is be kinek-kinek az osztályzatát a minősítő füzetembe, aránylag későn került a kezembe S. G. dolgozata. Mikor kinyitottam a füzetét, megrezzent a kezemben a piros golyóstoll. A dolgozat tételét a következőképpen írtam fel a táblára:

A bika epizód

(........... szempontjából)

A pontok azt jelezték: oda kell beírni annak a személynek a nevét, akinek a nézőpontjából és érvelésével ábrázolni fognak. A cím alatt S. G. kedves csúnya írásával ez állt:

(A bika szempontjából)

Ahogy tanulta, illedelmesen kihagyott egy sort, s a füzet levegős jobb vállán, vázlatpontjai alatt kezdte, nem feledkezve el az idézőjel feltételéről sem: „Szervusz, tehén, kistestvérem, ezek az én utolsó soraim tehozzád…”

A dolgozat a bika búcsúlevele volt, húgához, a tehénhez; kiderült belőle, hogy a bika önként adta meg magát a vágólegényeknek, mert miután át kellett élnie, hogy egy ember – Toldi – erősebbnek bizonyult nála, úgy érezte, nincs tovább célja vagy értelme az életének. Szívfájdítóan tárgyilagos, okos levél volt, egyszerre elbúsító és felemelő. Aláírtam a nagy ötöst, aztán odamentem az ablakhoz, kibámultam a Vérmezőre.

Téves sóhaj

„Szabó Magda, neves és tisztelt írónőnk, az augusztus 17-i számban, a lap első oldalán Aranyfüst és sóhajok nélkül című cikkében társadalmunk múlttudatával foglalkozik. Cikke tulajdonképp egy felszólalás részlete, mely bizonyára nagyobb létszámú hallgatóság előtt hangzott el, ahogy a lap címlapján is országos olvasótáborhoz szól. A történelmi tudat kérdéseiről megkapóan, a nemes pátosz hangján ír, attól féltve társadalmunkat, különösen az ifjúságot, hogy önnön múltját elveszti.

Cikkének csak egy vonatkozásával szeretnék foglalkozni, azzal, ami munkakörünket érinti, és ami kérdésessé teszi, hogy a nagy társadalmi munkamegosztásból magunkra vállalt feladatokat tisztes szándékkal, valóban helyesen, az ifjúság szocialista nevelésének a szükségletei szerint igyekszünk-e megoldani.

Szabó Magda túlságosan soknak érzi a más népek történetét bemutató színdarabok, tévéfilmek stb. számát, hatását. Ennek kapcsán írja, hogy… »Nemzetünk… azt érzi, nemcsak Angliának és más jelentős etnikai egységnek volt történelme, de nekünk magyaroknak is és ismerni óhajtja. Mi abban a nyugtalanító, ha… a nemzet be akarja mérni történelmi hintájának a dőlésszögét…? Jogos igény ez is, sőt, napról napra jogosabbá válik, amióta a tanügyi reform és az új tanterv következtében a történelem választható tantárggyá vált középfokú oktatásunkban. Ne kerteljünk: ami nem kötelező, az nem kötelező, a szó tartalma és jelentése világos…« Később: »Elismétlem: a történelem választható tantárgy középiskoláinkban s a visszajelentések szerint kevesen választják.«

Szabó Magda téved. A történelem minden középfokú iskolában, tehát a szakmunkásképző iskolákban, a szakközépiskolákban és a gimnáziumokban kötelező tantárgy volt és marad. Nem választható, tehát nem is lehet semmiféle visszajelentés arról, hogy kevesen választják.

Szabó Magda indulata tiszteletre méltó, felháborodása érthető és jogos is – lenne, ha volna alapja. Ha az érettségi vizsgálattal kapcsolatban írt a választhatóságról, helytállót írt volna – post festam. Hiszen a történelem, sok más tantárgytársával együtt már több éve választható tárgyként szerepel az érettségi vizsgálaton, sokan vizsgáznak is belőle. Ám téves információkra alapozott gondolatainak a sora olyan következtetésekre vezet, úgy kongatja a vészharangot, hogy valóban megmozgatja hallgatói-olvasói lelkiismeretét. Nem vádolja ugyan a magyar pedagógusokat – akik a tantervet készítik és akik a tantervek szerint tanítják a magyar ifjúságot –, mégis, a lelke mélyén felelőtlennek érezhetné magát minden magyar pedagógus, ha Szabó Magda szavai igazak lennének.

A cikk megírása előtt jobban kellett volna tájékozódnia. Az új tanterveket illetően állításainak az ellenkezője igaz. Az oktatásügy korszerűsítése során életbe lépő új óratervekben a történelem óraszáma általában nőtt, csak a szakközépiskolákban nem változott. Sőt a gimnáziumokban lehetősége lesz a tanulónak arra, hogy a bevezetésre kerülő fakultációs oktatás keretében heti két-három többletórában is foglalkozhasson történelemmel.

Túl az órakeretek változásán, még többet mondtak volna Szabó Magdának, a volt tanárnőnek – kitűnő tanárnőnek – a történelemtantervek világnézeti, történelemszemléleti, tartalmi változásai. A történelem tantárgy épp a szocialista hazafisággal és a proletár internacionalizmussal kapcsolatban igyekszik reális szemléletet kialakítani a tanulókban, hungarocentrizmus helyett világtörténelmi látásmódra nevelni a fiatalságot. Népünk múltjával a tananyagnak körülbelül a fele foglalkozik, elegendő alapot adva saját történelmünk megismerésére. A tananyag nemcsak a gazdaság, a társadalom, a politika alapvető történetét mutatja be, hanem e meghatározó tényezőknek az emberi gondolkodásban és érzésvilágban, az életmódban, a művelődés nagy történelmi változásaiban való tükröződését is igyekszik felmutatni. A múltat napjainkig vezeti, társadalmunk mai, a jövő felé forduló arcának főbb vonásait is megismerteti a tanulóval, s igyekszik felkészíteni a szocialista demokrácia társadalmi gyakorlatára.

Az új tantervek – így látták a tanterveket bíráló nevelők, így mutatták a kísérletek és így reméljük mi, a tantervek készítői is – sokat, a régebbi tanterveknél többet adnak hazánk ifjúságának a hazaszeretet ismeretanyagából, a történelem megkapó érzelmi motívumaiból, valóságosabb egyensúlyt teremtenek a magyar múlt és más népek múltja között.

Sajnálatos, hogy Szabó Magda minderről nem szerzett információt.

Vladár Ervin

Országos Pedagógiai Intézet.”

És mégis mozog a föld

Hová tűnt belőlem a kelletlenség, a csüggedés, az indulat? Még ott se voltam az Eger-vári kastélyban az Új Fórum ülésszakán – amelyen referátumot kellett tartanom a magyar történelmi dráma teoretikumáról, amelyből hamarosan praktikum lett, majd forró, jóleső hangulat, amely szinte szóval mondta, milyen jó, hogy egymás között vagyunk és arról beszélgetünk, ami mindünknek fontos, ami szívügyünk –, s már éreztem, könnyebben lélegzem, kezd tisztulni körülem a kételkedés köde, a bizonytalan gyanú is oszlik: talán nincs is értelme semminek, legkevésbé annak, hogy az ember hajnalban útra keljen elmélkedni valamiről, ami esetleg nincs is már. Mekkora öröm volt, hogy tévedtem, s éppen a fiatalok közt élhettem át, milyen feszítő az új utáni vágy, milyen szomjas az érdeklődés, a szakemberek boldogító nyugtalansága. Mint a szülészorvosok egy nehéz esetnél ültünk a méter vastagságú falak közt a hosszú asztalnál, olykor csak gyertyafényben, mikorra bemelegedtünk, olyanok lettünk, mint egy németalföldi, óriási festmény alakjai, egy céh rembrandti rőtes barnába, cromwelli feketébe és habfehérbe árnyalt tagjai, polgárok, akik valami nagyon fontosról tanácskoznak. Ahogy az arcok előderengtek a szűrt világításban, mindünkön látszott a remény, a várakozás, a sürgető érdeklődés, hoz-e hát eredményt ennyi izgalom, jóakarat, előkészítő munka, de valahogy előre tudtuk a választ: igen.

Előző nap, mint hallottam, a Bánk bán-nal foglalkozott a közönség, módosították valamelyest Gyulai Pál napjainkra már némileg tengelyferdüléses optikáját, szóba került a nyelv kérdése is, éppen a legérzékenyebb közeg, a fiatalok vitáztak a forma kérdéséről, elmosolyodtam saját meghatottságomon, míg néztem őket, volt valami hallatlan megnyugtató abban, hogy éppen ennek a közönségnek centrális problémája a nemzeti dráma ügye. Valamit a tárgyalások sora eszembe is juttatott, okom van rá, hogy bár jó évvel ezelőtt történt, nem felejtettem el. Lezajlott egyszer az egyik gyulai várjátékidőszakon egy konferencia, soros elnöke voltam az egyik vitatott témakörnek. Nem akármilyen időszakban voltunk, akkor jelent meg a rendelet arról az intézkedésről, amely egy zseni léleklátó erejével kitiltotta a szakmunkásképzőkből a történelemoktatást, sőt magát a tantárgyat is kiemelte a kötelezők közül; a középiskolásoknak érettségizniük se kellett belőle. Ezen a gyulai értekezleten percek alatt kiviláglott, nem egyszerűen általános, de ingerült és megsértett érdeklődés követeli a nemzeti drámák születését; mint elnök magam se tettem rózsalevelet az ajkamra, mikor elkezdtem elemezni, mit jelent a hazafias nevelés tekintetében a történelemtanulás fakultatívvá tétele. A közönség tapsolt, kiabált, többen felálltak, szót kértek és minél több új történelmi darabot, majd lezajlott a konferencia, én hazajöttem, s mindjárt meg is kaptam a tiszteletdíjat, mert a Pedagógiai Intézet megtámadott állásfoglalásom miatt, a lelkes munkatárs éber észrevételét több nagyság szóbeli kiegészítése folytatta, közölték, minden fórumon fel vagyok jelentve, ám lássam, hogyan mászom ki az ügyből, a kultúrpolitika célkitűzése az, hogy épülő-szépülő hazánk jelenjét figyelhessék színpadjainkon a dolgozók, s nem az, hogy a drámaírók visszafussanak ócska történelmi díszletek közé, parabolákkal veszélyeztessék a harmóniát, és egy hamis királyi korona védelmével színdarabból hirdessen az író álaxiómákat és rágalmakat.

Könyveim akkor már kinn voltak a nemzetközi piacon, tudtam, ha az ügy veszélyesebb formát öltene, várhatok segítséget akár az emigrációtól, akár a Nemzetközi PEN-től, de leginkább a hazában bíztam, még a fülemben volt a gyulai konferencia közönségének magatartása s a taps. Akkor már a puha diktatúrát éltük, nem vittek el, csak megint kijelölték valahol a hátsó sorban a helyemet, mit szemtelenkedem konferenciákon és mit kiabálok, hogy minden magyar állampolgár a születés jogán meg kell hogy kapja a tiszta magyar beszéd megtanulásának és a nemzet történetének ismeretét, meg hogy aligha fogadható el a tézis, hogy Magyarország története 1948-ban kezdődött, és az azt megelőző éveket úgy elvesztettük valahol útközben, mint egy kesztyűt.

A pedagógus-továbbképző szorgalmas munkatársa még tett egy próbát, de nyílt levéllel válaszoltam, ha már lúd volt, gondoltam, legyen olyan kövér, hogy megakadjon a torkán, nyájasan meginvitáltam, kísérjen el nyílt, író által tartott magyarórákra, hadd hallja a maga fülével gyermekeinknek a történelemben való mély jártassága igazolását, van abban valami felemelő, mikor a tanuló habozik, kinek a nevéhez is fűződik a kuruckor, Rákosi elvtárséhoz-e, vagy Rákóczi Ferenc az illetékes, az meg éppen meghatja az embert, amikor Hitler életének és befolyásának elemei keverednek Dózsa Györgyével. Az ismeretlen kolléga egyszer se kísért el iskolalátogatásra, pedig vártam. A csörte viszont nem volt eredménytelen, mert a fenevad ugyan kapart egyet a lábával, de legjobb meggyőződése ellenére helyreállította a történelem oktatásbeli rangsorhelyét, s felfogta, míg a tanuló meg nem ismeri, s megismerve meg nem szereti ezt a boldogtalan földrajzi egységet, amelyért élnie, halnia kell, soha meg nem érti, miért rang és boldogság magyarnak születnie, miért iszonyú felelősséggel járó, komor dicsőség.

Nem tévedtem, mégis csak újra forog a föld, amiről Gyulán azt hittem, mindenképpen meg akarják állítani, s ha akkor kivédhető volt is, később talán nem lesz az. Forog, hál’ istennek, forog, mindenki érezte ezt ott Eger-várt, mikor a rembrandtian rőt terembe beléptem, éppen egy nagyon fiatal kolléga, Márton László gyönyörű, barokk mondatait hallgatták áhítattal az egybegyűltek Erdély történelmének egy kevésbé ismert időszakáról. Ez volt az a perc, amikor a tudatom felfogta, itt az ünnep, hozzák már az adventet a titokzatos szavak és az alkotás aranyszánjai. Eger-várott nemcsak Urunk születésének ígérete, de a magyar nemzeti dráma frissülésének, újjászületésének reménye is jelen volt.

A miniszter neve

Dolgozom, munkámhoz egy adatra volna szükségem, emlékezetem szerint Kazinczy életrajzában találhatom meg, hozom is tüstént a könyvet, s az történik, ami mindenkor, ha felnyitok egy régen nem bolygatott alkotást: beleolvasok. Micsoda gazdagsága a nyelvnek, mennyi telitalálat, színpadra kívánkozó helyzetek! Maga a kötet is megnéznivaló, a Franklin Társulat nem használt akármilyen papírt, betűket, szép ez a Nemzeti Kiadás, még a szüleim könyvtárából örököltem, s bár gyakran járt a kezemben, először jut eszembe, hogy megnézzem, miféle bevezetéssel engedte útjára Kazinczy írását az akkori kultuszminiszter, Klebelsberg gróf. Az emlék azonnal visszatér, halála előtt egy évvel meglátogatta iskolánkat, mi láttuk a minisztert, cserkészcsapatunk, az Ildikó Királyasszony merev vigyázzállásban, cserkészüdvözletre emelt kézzel fogadta, szemünkkel követtük a mindig szorosnak érzett nemezkalap alól izmos, jól tagolt, harmonikus mozgású alakját, s éreztük, ő is megnéz bennünket; jeles látogatók fogadására képzett intézet volt a mienk, nemcsak abszolút fegyelmezett, de valahogy egyszerre közéleti és a felekezeti iskola paraméterei között pallérozott fiatal nemzedék tagjaiként adtuk meg neki a kötelező tiszteletet. Megtárgyalni a vendég keltette kellemes izgalmat csak óraközi szünetben lehetett, az, hogy gróf, semmi hatással nem volt az iskolára, láttunk elég arisztokratát a Gazdasági Akadémián. De a keresztneve lesújtott: úgy éreztük, túlzás. Az Abigél-film férjhezmenési-játék jelenete valódi élményen alapul, Kodály látogatásakor például feltettük egymásnak a kérdést, nem óhajtja-e valaki elvi-eszmei házastársának a mestert a leltárjegyzékben kijelölt portré helyett, a miniszter iránt nem érdeklődött senki, pedig kellemes volt nagy orrú, okos arca, értelmet és derűt sugárzott. Csak hát a neve. A neve. „Nemigen magyar ez!” – minősítette az osztály.

Igen, a neve. A rózsa neve, mint a világhírű regény rögzítette, s Klebelsberg grófé, a névszó neve, a jelentéstan titkai. Hogy elolvastam a valamikori miniszter Kazinczy-bevezetését, nemcsak hajdani cserkészkalapom jutott eszembe, de pár évvel később az egyik egyetemi előadás is, amely az affektuális járuléknak jelzett nyelvi jelenséggel foglalkozott, azzal a tartalmi, érzelmi valamivel, ami egy szót árnyal. A feleség szó kevésbé rangos, mint a hitves, ha azt mondom, báj, puttókat látok, esetleg csörgedező patak mellett riadt bárányt, ibolyák kéklenek egy lány szemérmes kezében, s csak egyetlen betűt kell változtatnom a szó hangalakján, az affektuális járulék már nem illatot, de szagot sodor, az olvadt szalonna füstje kanyarog, pedig csak a b cserélődött fel a h-val, háj lett belőle, megrezeg a nyálkahártya az orromban. Elvi-eszmei férjnek nem vállalta egyikünk sem Klebelsberg grófot, mert gyanús volt. Kunónak hívták, ez akkori értékelésünkben eleve kizárta, hogy élni-halni akart volna a hazáért. Gyerekek voltunk, szigorúak, kegyetlenek.

Affektuális járulék. Most már meg tudnám védeni, de nem támadja senki, meghalt egy évvel a nálunk tett látogatás után, még csak kérlelni is lehetetlen amiatt, hogy kételkedtünk igaz voltában, amellett új problémát vet fel ezúttal már ismert koncepciójának lényege is: Klebelsberg gróf ugyanis neonacionalista szempont szerint óhajtotta megszervezni a kultúra és az oktatásügy területét. Odáig jutottunk, hogy zavart és tanácstalanságot érzek, ha a szót megközelítem, valami rettenetes történt ezzel a szóval: nacionalista; a nemzeti jelzővel Hitler tébolya kormozta be, a túlzók szent és kártékony lelkendezése meg másképpen kompromittálta.

Lesz olyan idő, hogy nem merjük szövegben alkalmazni, mert hátha ez vagy az ezt vagy azt ért, félreért, rosszul ért, kártékonyra magyaráz a latin alapszóból, amely sallang nélkül se többet, se mást nem óhajt kifejezni, mint hogy szeretem a hazámat, annak jellegzetességét, múltját, történelmét, és mint Kölcsey megírta versében: „büszke magyar vagyok én…” Nem úgy büszke, hogy semmibe veszem más nemzeti büszkeségét, úgy büszke, hogy szeretek magyar lenni, hogy az akarok lenni és maradni életben és halálban. És itt szúr a tüske, a rózsa és a miniszter neve, mert Klebelsberg nem tehet arról, amivé a meghurcolt szó és meghatározás torzítható, Klebelsberg egész elgondolása nemcsak ajánlható, de ajánlandó a mostani kultuszkormányzat figyelmébe. Mert mit ír a gróf? „Ez év január elsején körlevelet intéztem Magyarország összes oktatójához, kezdve a kis óvónőn fel az egyetemi tanárig, hogy megjelöljem azokat az irányelveket, amelyeknek érvényesülniök kell a magyar iskolákban. Ebben a körlevélben megkonstruálni igyekeztem a magyar neonacionalizmus fogalmát, egy olyan újfajta nacionalizmusét, amely kiveti nemzeti hibáinkat és tökéletesíti nemzeti erényeinket, egy olyan újfajtát, amelyet nem békít meg a múlt nagyságának szemlélete, sem a jelen nyomorúságának nyomása, hanem amely bizakodva, mosolyogva néz a jövőbe és elszántan tör új nemzeti reálpolitikai célok felé.

Ez a neonacionalizmus azonban korántsem jelent radikális szakítást a nemzeti múlttal, ellenkezőleg, a radikalizmustól éppen abban különbözik, hogy a nemzeti múltnak minden értékét át akarja menteni a jövőbe. A neonacionalizmus puszta követelményből élő valósággá csak akkor válhat, ha a politika ihletet nyer a művelődéstől, elsősorban az irodalomtól. A közéletben rendkívül gyakori gondolkozási hiba, hogy a politikát tartják a vezető erőnek, holott a valóság az, hogy a politikai lét kazánját a nemzet gondolkozása, az egymással küzdő szellemi irányzatok fűtik, amelyek elsősorban az irodalomban és a művészetben tükröződnek. A kultúra a prius, az előbbre való, és nem a politika, amely a nemzet művelődésének csak vetülete. Főleg a pezsgő, eleven irodalom az, amelynek aktív lendítőereje van, és mert ez igaz, azért kétszeresen sajnálatos, hogy irodalmunk csak lassanként találja meg a maga bekapcsolódását a háború utáni élet új céljaiba. Talán éppen azért, mert az újjáépítés kora csak lassan találja meg a maga sajátos új irodalmi irányzatát, éppen azért a klasszikus irodalom fokozott jelentőséggel bír. Nem hiszem, hogy lenne Európában irodalom, amelynek nemzeti tartalma erősebb, mint éppen a magyaré Bessenyeitől egészen Arany követőiig. Innét van az, hogy még olyan szerzők is, akiknek írói képességei csekélyek voltak, akiknek műveit ma már szórakozás okából nem olvashatjuk, megtartották nemzeti kultúrpolitikai jelentőségüket. Bessenyei, Kultsár vagy Kazinczy műveinek olvasása ma már az átlagos magyar olvasót nem gyönyörködteti, történelmi jelentőségük mégis változatlan, mert a szellem ébresztésével és erősítésével voltaképpen megalapozták József nádor és Széchenyi István reformkorát. Sajátságos, hogy még a Nemzeti Színház létrejöttének sem irodalmi és esztétikai okok voltak a mozgatói, hanem az, hogy öntudatos, nemzeti okokból a német színházzal szemben magyar teátrumot követelt, pedig a gondolatot magyar szóval még ki se tudták fejezni. A klasszikus magyar irodalom éppen ennél az erős nemzeti tartalomnál fogva megadja a nagy inspirációt a nemzeti újjáépítés munkájához. Ezért nemcsak mint kultuszminiszter, nemcsak művelődési szempontból, hanem mint a magyar neonacionalizmus gondolatának hirdetője, magasabb nemzeti tekintetből is szeretettel ajánlom a magyar olvasóközönségnek a Franklin Társulat nagyszerű irodalmi vállalkozását.”

Szitál az emlék előttem: a jellegzetes, nagy orrú arcél, a gróf, aki egyikünknek se kellett játék-élettársnak. A rózsa és a miniszter neve: de hát mi az a név. Micsoda gyilkos pozitív és negatív erő, hát mi történt velünk, szegény magyarokkal, az atombomba lehullta vagy fogalmazzunk nyersen, még előbb, Trianon óta, hogy lámpalázzal ajánlhatjuk az illetékesek figyelmébe a hajdani kultuszminiszter újfajta nemzeti lelkesültséggel teljes kultúrpolitikai programját? Mi ez a lámpaláz, amit az ügy érdekében egyszerűen se mint tanárnak készült értelmiségi, se mint magyar író nem vállalhatok? Tisztelettel és szeretettel közös hazánk kultúrájának védelmére átnyújtom Klebelsberg gróf érvelését és gondolatsorát jelenlegi utódainak, egy olyan miniszter elmélkedését, aki világosan látta, hogy az irodalom és művészetek támogatása nélkül nem az irodalmi és művészeti élet satnyul el, hanem a magyar nemzet érzelmi élete.

Postámból

Igen Tisztelt Asszonyom!

Azt kérte levelében, segítsem hozzá régi vágya teljesüléséhez. Öregasszony, unokáit neveli, s míg a kicsiket szórakoztatni próbálja, egyre gyakrabban jutnak eszébe gyermekkora olvasmányai. Valamikor garmadában álltak könyvespolcán az ifjúsági lapok, ám mihelyt Ön már kinőtt a meseszóból, szülei tovább ajándékozták az évfolyamokat más gyerekeknek, nyomuk veszett a régi kedves írásoknak, azóta se tudja megkapni őket. Én talán inkább hozzájutok az ilyesmihez – írja –, szerezzek hát örömet Önnek azzal, hogy hozzájuttatom ahhoz az élményhez az unokáit is, ami az Ön kislánykorát úgy megédesítette. Azt sem tagadja, az emlékeken kívül még más is vonzza a kívánt olvasmányhoz, az, hogy – mint emlékszik – a hajdani gyerekirodalom mulattatáson, szépre-jóra való oktatáson kívül semmire nem törekedett, nem keverte bele a napi politikát a gyermekeknek szánt versekbe, mesékbe.

 

Nem könnyen, nem is hamar, de szereztem egy 1894-es, egy 1904-es és egy 1905-ös évfolyamot a kívánt gyermeklapból. Míg hazafelé vittem az ötösön, unalmamban belelapoztam az egyikbe, s amit olvastam, annyira elkezdett érdekelni, hogy mihelyt időm megengedte, elolvastam mindhárom könyv teljes anyagát, nemcsak a szépirodalmi jellegű írásokat, de az összes szerkesztői üzeneteket, sőt hirdetéseket is, kezdve a bármely nevelői állást elfogadó, s minden tantárgy oktatását ígérő tanárjelölt ajánlkozásán, egészen a magán-elemi felhívásáig, amely délelőtt fél tízkor kezdődő, kényelmes tanórákat ígér.

Eszembe se jutott, hogy olyat kérjek számon a gyereklapoktól, amit megjelenésük esztendejében egyszerűen nem is adhatott egy, a középosztály gyermekeinek szánt újság: az évfolyamok verses és prózai anyagából legkevésbé az ütött meg, ami naiv ideológiájával inkább mosolyt keltve próbálta elrendezni a gazdagok és szegények világát, természetesnek, változtathatatlannak feltüntetve az anyagi-társadalmi különbségeket, annál kevésbé, mert olykor, ha egyes munkatársaknak sikerült társadalomkritikai mondanivalójukat mesébe bújtatni, csendül, ha igen-igen ritkán is, más hang. Mert nemcsak a mindig győztes, legkisebb királyi gyermekről olvashat ezekben a lapokban, hanem a század eleji kivándorlókról is, az üresen maradt falusi házakról, vagy olyan kisfiúról, aki – lábbeli híján – nem tud iskolába járni. Sorsa szerencsés fordulata az lesz, hogy lehozza a fáról a bárókisasszony macskáját, ezért jutalmul kap egy pár csizmát. Igaz, hogy a csizma egy lovászlegényé, nem illik a kisfiú lábára, de kitömhető szalmával, így aztán a boldog kis tulajdonos nyugodtan álmodhatja azt, hogy ha ő király lesz, csizmát adat minden parasztgyereknek. A lap átlagszemlélete, ebből a távlatból, inkább humorosnak hat, néha bizony arra bírt rá, hogy azon törjem a fejem: ha még mindig tanárkodnám, ugyan hogy építeném fel azt az órát, amely egy-egy itt olvasott költeménnyel foglalkoznék. Mit szólnának például hajdani tanítványaim, ha bemutatnám nekik az egérkéről szóló verset, s megtudnák, hogy az ádáz egérke nem átallott panaszkodni amiatt, hogy egér, s világgá menni, hogy megérdeklődje, mások hogy élnek. A naptól aztán megtudta, nem jó a napnak, mert hatalmasabb nála a felhő, a felhőtől, hogy az sem elégedett, mert nála meg a szél nagyobb úr, de a szél se volt boldog, annak is volt aki határt szabjon: a fal. Az egérke hát megszégyellte magát, hogy valamikor is többre kívánkozott, mint az egérsors, „mert kinek az Isten egérlyukat rendel, ne hányja fel, béküljön meg a világi renddel, ne nézzen magasba, a ragyogó napba, áldja inkább, kitől azt az egérlyukat kapta”. Eszmei mondanivalóját tekintve A falu árvája című költemény is kifogna pedagógiai rutinomon. Abból arról értesülne a kis olvasó, hogy az istenadta árva, kinek rongyai is csak kegyelemrongyok, olyan határig öntudatlanul csap fel katonának, s hal meg a szabadságharcban, hogy azt a gyanút kelti, talán szegénységéből kifolyólag érzelmi élete is annyira differenciálatlan, hogy még hazaszeretetre sem futja belőle. Hasonló nehéz helyzetbe hozna a Kunyhó és palota oktatása is, pedig igazán tetszetős a tartalma: a gazdag, dologtalan úr inszomniában szenved a kastélyában, bezzeg a dolgos szántóvetőnek nem kell ringatás, arról nem is szólva, mennyivel ízletesebb a verejtékkel sózott fekete kenyér a fehérnél. Lám, a fecske bölcsen tudja, hol érdemes élni, az bizony képtelen fészkét márványfalra tapasztani, csak vályogon áll meg az a fészek, így aztán a kunyhó lakóját ébreszti fel piros hajnalon, nem a palota urát, aki ugyan az előzmények szerint nem is nagyon tarthat rá igényt, ha sehogy se jön a szemére álom. Nem tragikus ez, kedves Asszonyom, csak nevetséges, nevet is legtöbbször ezeken az írásokon a kései olvasó, s ingerültebb alig-alig lesz, legfeljebb tán ha az árvaházban nevelkedő Twist Olivér-Palkó történetére bukkan, akit örök békétlenkedése miatt kitesz az intézetből az igazgató úr, elküldi mesterséget tanulni. A történet végén mint őszbecsavarodott munkással találkozunk vele, barázdás az arca, kérges a keze, családja szerteszéjjel, nem tudja eltartani, most is visszaadták a munkakönyvét, nincs hely a számára sehol. Az író még ki is oktatja ezt a rossz Palkót, lám, nem tetszett neki az intézetben, ahol mindene volt, ruhája, étele, fűtött szobája.

Nem tudom elhallgatni viszont, mennyire nem humorérzékemre hatott, hanem deprimált, kicsit, utólag, meg is félemlített egyéb más ezekben a lapokban. Gyermek volt, mikor olvasta őket, vagy pláne felolvasták Önnek, ugyan hogy vehette volna észre, hogy ezeknek az újságoknak Janus-arcuk van, valami nyilván nem tudatos, szándéktalan brutalitás jellemzi anyaguk zömét, s ugyanakkor valami égi-légi, cukros nyájasság. Csóri csóka foszforos gyufát eszik, kínos halálának minden mozzanatát ábrázolja az író néni, ám milyen poétikus a madárka temetése, és milyen bájosak a csirkék is, amikor arról pityegnek, milyen érdekes is lesz az, mikor elvágják a nyakukat, bemártják a tetemüket kopasztó vízbe, megsütik őket eleven tűzön, juj, meg is eszik jó étvággyal, ham-ham-ham. Hát a kis nyuszi, annak van csak arany dolga, nem árva nyuszika az már többé, pedig Sanyika délceg vadászruhás papája és a papa társasága, piff-puff kiirtott ám minden tapsifülest a környéken, nyuszika szüleit, testvérkéit is. Ám Apuka is, Sanyika is jóságos, szabad ám Sanyikának piros pántlikát kötni nyuszika nyakába, mert azt az egyet nem lövik le, de nem ám, azt majd hazaviszik házi nyuszikának, bohókás táncba is kezd hát nyuszika az üst körül, amelyben éppen azt a finom nyúlpaprikást főzik, amibe a belevalót nyuszika szűkebb famíliája szolgáltatta. A párhuzamosan jelentkező két hatás elementárisan hat a mai olvasóra: egyik lapon intelem Margitkához, zengje el legbánatosabb, legszebb dalát nagyapja sírjánál a temetőben (micsoda kép, temető, sír, mellette éneklő leányka), a másikon meg a Sasi Cirmoscica szónokol, aki felajánlja Gyuricának a barátságát, de figyelmezteti őt, ha bántaná, kénytelen lesz kiszedni (!) a szemét. Lackónak még fényképe is van az egyik oldalon, földig érő szoknyában áll a szemmel láthatólag nem egészen szobatiszta kisfiú, és nagyanyóhoz készül a hintalován. Higgadt a hintaló, pedig ideges is lehetne, mert Lackó azt a meglepő kijelentést teszi, hogy ha nem indulnak el azonnal, agyoncsapja.

 

Ugye, Asszonyom, azt írta nekem, ezek a régi gyermeklapok megkímélték kis olvasóikat a napi politikától? Rosszul emlékezik. Tutsek Anna kis elbeszélésének kislányhőse úgy akar tüzes magyarrá tenni egy inkább valamelyik szomszédos állam fiaihoz húzó kisgyereket, hogy agyba-főbe püföli, ezzel a meggyőző szöveggel: „Nesze-nesze, te rossz fiú, szégyelld magad, hogy nem akarsz magyar lenni!” A rajzok, fotográfiák fiúcskáit „magyar őszinteségre” biztatja a szöveg, s a három-négy éveseket lelkesen irányítja a katonai pálya felé. Szerkesztő bácsi így korholja Gyuszkót, aki duzzog: „Még lánynál sem szép az ilyen, hát még egy magyar huszárnál! Ha majd egyszer megfújják a riadót, s mindnyájunknak el kell menni, duzzogó ábrázattal hogy szállsz majd a csaták tüzébe?” Az olvasónak, aki tudja, tíz év se telik el, s ezek az 1904-ben legfeljebb tízesztendős Misikék, Palikák, akik olyan büszkék rá, hogy sose lesznek főzögető nénik, hanem generálisok, tömegesen fognak elpusztulni a Doberdón vagy Galíciában, a hideg fut végig a hátán, míg olvassa a nyájas sorokat: „Pergeted-e a dobot, fúvod-e a riadót, adta gyöngyhuszárja?” Ugyan túlélte-e a világháborút a csepp hadnagy, akit apuka úgy fényképeztetett le, hogy pléhkardja, fapuskája, papírcsákója – teljes tábori felszerelése rajta van?

Harmadik felfedezésemmel fogom talán a legjobban meglepni Önt: elképedne, ha átnézné a lapok szerkesztői üzeneteit. A kis huszárok és a rózsabimbó szájú, jóságos leánykák problémáit legtöbb esetben abszolút közöny, majdnem hogy unalom fogadta, olykor gúny, olykor meg határozott visszautasítás.

Kacér Lacika azt kérdezi a szerkesztő bácsitól, milyen ösztöndíjért folyamodjék, hogy továbbtanulhasson, mert igen jól tanul. „Nem tudom én, öcsém – így a szerkesztő bácsi –, tudakozódnom kellene, de erre nincs időm.” Lukács Jánost, aki azt hallotta valakitől, hogy egyszer, sok millió év múlva ki fog hűlni a nap, és megérdeklődi, igaz-e, leinti a válasz, ne gondoljon ilyesmire, játszogasson ő csak szépen. Zatlukál Jenő kikap, mert napilapokat olvas kisfiú létére, s az csak árthat neki, Weiss Sándor tudományra szomjas kis lelke is megkapja a választ bohó álmára, hogy ő szeretne a csillagokba repülni. Szerkesztő bácsi szerint, édes magyar hazánknál nem kell szebb csillag, maradjon ő csak itt, ne legyenek ilyen vágyai. Szerkesztő bácsinak leginkább ahhoz van érzéke, hogy a gyermekek egészségi állapotával foglalkozzék, Gelb Antal megtudhatja például, mennyire örül a szerkesztőség, hogy meggyógyult, ezentúl jobban vigyázzon magára, mert köztudomású, hogy bíbor bársony vendégség, jobb egy napi egészség. Varga Péter sem marad tanács nélkül, akinek valami kínos vízi kalandja volt, őt a szerkesztői üzenet Kola példájával inti jóra, ne menjen a vízbe, mert úgy jár, mint Kola, aki ugyancsak meglakola, amiért a vízben lubickola. Veres Ilonát megnyugtatják, ne panaszkodjék a nagy hideg miatt, mert télen hideg van, nyáron meleg van, ősszel esik az eső, soha sincsen jó idő. Nem jut eszébe Önnek Karinthy? Az Így írtok ti-ből a „kéretik nem dohányozni?” (Nekem eszembe jutott.) Az évszakokkal általában lehet valami baja szerkesztő bácsinak, mert F-h Hilda beküldött versére azt a mélyértelmű bírálatot kapja: „Télen ne írj nyári verset, nyáron ne írj téli verset”, s a kései olvasó törheti rajta a fejét, hogy az isten szerelmére, ugyan miért ne? Pedig F-h Hilda még jól járt, N. Zoltán nem úszta meg ilyen simán beküldött munkájával. Az N. Zoltánnak szóló üzenetet teljes egészében kimásolom, ezúton közölve N. Zoltánnal, ha még élne, hogy négysoros versecskéjének első két sora tiszta remeklés, a gyermeki fantázia vidám játéka, formai tekintetben is szokatlan metrikai és rímelő készségről tanúskodik, s bizony a szerkesztő bácsi szégyene, hogy ezt nem vette észre, hogy biztatás helyett kinevette őt. „Nagyon szeretheted a hevesi görögdinnyét, hogy verset írtál róla. Jó is az, bizony, de a versed kegyetlen rossz. Jót nevettem ezen a versszakon:

 

Görögdinnye indája cserebogár hintája. A bogarat leveszem, görögdinnyét megeszem.”

 

Asszonyom, az élmények, bizony olykor még az olvasmányélmények is, megismételhetetlenek. Higgye el nekem, Ön is csak a mai szemével tudná olvasni ezeket a régi írásokat, nem azzal a hajdanival. A görögök mondateremtő fantáziája felülmúlhatatlan, az istenek tudták, miért nem jó néha hátranézni. Az Én Újságom-kötetek nálam vannak, ha megkockáztatja, hogy levelem után is el akarja olvasni őket, kérem, jöjjön értük. És aztán ne haragudjék rám, hogy teljesítettem a kívánságát.

Sok szíves üdvözlettel:

Szabó Magda

Erzsébet, a nemesszívű

Gyerekkorom könyvek között telt; amerre néztem, könyvszekrényben, asztalon, polcokon, még az előszobában, a varrógép tetején is könyv volt. Apám-anyám rendszeresen, szenvedélyesen olvasott, s vézna, beteges gyerek lévén, számomra is az olvasás pótolta mindazt, amihez egészséges társaim utcai-udvari hancúrozásaik során olyan természetesen hozzájutottak: a játékot, a gyerekkor kalandvilágát. Sokat voltam beteg, sokat olvastam.

Nálunk nem voltak tilalmas könyvek.

Mindig mindent elolvashattam, amit megkívántam, ezért aztán nem tanultam meg, amit osztálytársaim olyan bölcsen tudtak: hogy kell Erdős Renée műveit úgy bekötni és ráírni szép álló betűkkel: Bibliai történetek vagy Jó kislányok könyve, hogy a legszemfülesebb tanár vagy szülő se fogjon gyanút. Apám kuncogott, ha meglátott a kezemben valami végképp nem gyereknek való olvasmányt, azt tartotta, hogy ha valaminek a fogalmát és tárgykörét már ismerem, úgyis hiába védenének önmagam kíváncsiságától, mert foglalkoztat a kérdés problematikája, ha viszont nem, akkor unni fogom, amit olvasok, s úgyis lecsapom. Legelső prózai olvasmányaim közé tartozott a Karenina Anna, s azzal a gyanúval követtem a szereplők történetét, mintha a hősök közül csak alig-alig volna valaki épeszű. Hogy mit tudnak egyesek annyit nyavalyogni a szerelemmel? Ásítoztam, küszködtem a históriával, aztán boldogan felcseréltem egy lexikonnal. Az százszor érdekesebb volt.

Az ifjúsági könyvek, főképp a fiatal lányok számára írt történetek kimaradtak az életemből. E téren mutatkozó hiányaim pótlására már felnőttként, tanár koromban került sor.

Mikor tanár lettem, s megláttam, miféle könyvek kandikálnak ki gyerekeim aktatáskájából, visszaemlékeztem kezdő olvasó koromra, apámra, anyámra, s a legnagyobb hidegvérrel vettem kezembe a ponyvákat vagy már nem is kétes értékű, kétségtelenül értéktelen lányregényeket. A lányok, fiúk, akik megszokták, hogy ilyenkor erkölcsnemesítő prédikáció következik, azzal a hideg feszültséggel lesték az arcomat, amellyel csak egy gyerek tudja mérlegelni a felnőttet, s latolgatni, ugyan, most mi következik.

Neked ennyi időd van? – kérdeztem csodálkozva minden alkalommal.

(Irodalomtanár lévén, az olvasómozgalom irányítása a kezemben volt. Nagyon jól tudtam, hogy olvasók nevelése nemcsak szakmai, lélektani probléma is.)

– De irigyellek! – sóhajtoztam. – De jó neked, jut időd ilyen hülyeségre is. Az élet olyan borzasztóan rövid, s ha az ember minden vacakot elolvas, nem jut hozzá a remekművekhez. Jó dolgod van, öregem, hogy ennyi időd van, jó dolgod…

Visszaadtam a tulajdonosnak a piszkos pengős regényt, vagy Runya Emilné Emília szíve című alkotását. „Tilos elolvasni?” – kérdezték a gyerekek, s tekintetük gyanakvó volt, fényes és éles. „Dehogy tilos – feleltem a vállamon át –, csak nem érdemes. Kár a szemedért.”

A könyv ott tarkállott a padon, nem vettem el. Lányaim-fiaim kelletlenül lapoztak bele. Ha nem tilos, akkor nem lehet annyira jelentős, mint hitték.

Miután a gyerekek megszokták, hogy a legvadabb című könyv felfedezésekor se következik megtorlás, azt kértem az osztályaimtól, mindig mindenki mondja meg, mi az éppen soron lévő olvasmánya. A beszámolókból kitűnően megismertem tanítványaimat, s az osztályaimban közkézen forgó, egymásnak kölcsönadott könyvanyagot, s az új beszerzéseket, az ünnepi alkalmakra ajándékba kapott olvasmányokat is. Az új kiadású könyvekkel nem volt baj, ám minduntalan felbukkantak 20-30-40 sőt 50 évvel ezelőtt megjelent olvasmányok is, s csak törtem a fejemet, honnan kerülnek ezek elő ilyen mennyiségben. Hídjaink elpusztultak, az országot iszonyú anyagi kár érte a háborúban, hogy élnek át az effajta könyvek harcot, ostromot?

Ha a gyerekek valami szokatlanul bárgyú vagy szokatlanul kártékony regényt dicsérgettek előttem osztályfőnöki órán, bekértem a könyvet, azzal, hogy kíváncsivá tettek, magam is elolvasom. A gyerekek úgy örültek, mintha valami kedves családtagjukat mutathatnák be nekem. Heteken, hónapokon – nem röstellem megírni, bizony, éveken – át iszonyatos ponyvák olvasásával végeztem be napi teendőimet.

Osztályfőnöki órán aztán mindig megbeszéltem a tulajdonossal, hogy is áll a helyzet a könyvével.

Gyermekeim kiválóan tudták az irodalomelméletet, prózai és költői művek elemzését miniatűr irodalomtudósként végezték. Saját elemzési eszközeikkel dolgoztattam fel velük kedves olvasmányukat. Ilyenkor kis arcuk elkeskenyedett, aztán egészséges humorérzékük legyőzte csalódásukat, s kitörő kacagással közölték: „Magda néni kérem, Emília, a hős, hülye! A könyv társadalmi háttere hamis! Az író nem tud jellemezni. Zavaros a stílusa.”

A rossz könyvek lassan, nagyon lassan hitelüket vesztették. Osztályaim kezdtek hozzáédesedni az igazi irodalomhoz.

Mikor elkerültem az iskolából, sok gondom-bajom közt valahogy elfelejtettem a gyerekek olvasmányait. Ha nem volnék szenvedélyes böngésző, talán nem is igen gondoltam volna erre többet, ám a múlt héten eszembe juttatta valami.

Rendszeres antikváriumlátogató vagyok, s többnyire azokon a polcokon is végigfuttatom a tekintetemet, ahonnan nem akarok venni semmit. Így sodródtam a minap az ifjúsági könyvek állványa elé, s ezért ütközött nekem véletlenül az egyik hátralépő vásárló. Mindketten elmotyogtuk a kötelező „pardon”-t. A vevő negyven körüli nő volt, értelmes arcú, ápolt, udvarias. Úgy érezte, tartozik még pár nyájas szóval amiatt, hogy meglökött, s békítőül felém nyújtotta a könyvet, amelyet kiválasztott.

– Tessék nézni, Erzsébet, a nemesszívű. És tiszta új!

Az volt, a címlapja mindjárt módfelett csábító. Egy János vitéz külsejű egyén ült a könyv tetején valami széken, alva, előtte a földön tömör fellegek, a fellegek hátterében nyitott szekrény, melyből egy Zrínyi Ilona módjára öltözött, ellenszenves fiatal nő lépett ki lesütött szemű apáca társaságában.

– Legalább harminc éve nem volt a kezemben! – ujjongott a vásárló. – Ez volt gyerekkoromban a legkedvesebb könyvem. Hatszor elolvastam, aztán elveszett.

– Miről szól? – érdeklődtem őszinte kíváncsisággal.

Az ismeretlen zavarba jött, aztán elnevette magát.

– Bizony már nem is tudom. Valami szerelemről meg jószívűségről. Nagyon jóra nevelő könyv. Áldozatosságra tanít. Valamikor annyira tetszett, hogy megvertek miatta: éjjel is felkeltem olvasni, úgy érdekelt. Viszem a kislányomnak, holnap lesz tízéves.

Rohant fizetni. Öt forintot kértek a nemesszívű Erzsébetért. Testvérek között is többet ért, ilyen förtelmes fedőlapot még sose láttam.

A vásárló elment, én rábámultam a polcra: még négy nemesszívű Erzsébet kínálkozott a vevőknek. Nem sajnáltam az öt forintot, magam is vettem egyet, s vacsora után belemerültem. Láttam, hogy árát eredetileg 12 forintra kalkulálták, aztán valaki kigumizta az árjelzést, s „a széles tömegek számára is” hozzáférhetővé tette a kitűnő olvasmányt, öt forintért… A könyv vadonatúj volt, valami raktárból kerülhetett elő, soha gyerek kezében nem lehetett. A Tolnai nyomdai műintézet betűivel az Afra könyvforgalmi adta ki valamikor.

Először a képeit néztem végig.

Az elsőn Dömötör János megyehuszár ült valami csarnokban, mellette egy sámlin csákója, tarsolya. Kardja, szándéktalanul obszcén elhelyezésben szintén látható volt a képen, jobb karját felemelte, mintha arról akarna meggyőződni, szűnik-e már a reumája. A második kép még többet ígért: egy szekrényben számos imakönyv mellett levágott női és férfi fej hevert, a szoba közepén, ízléses drapériában csontváz, felette apáca bárddal, a kép legalján pedig levágott fejű női holttest volt látható, feltehetőleg a szekrényben tárolt egyik fej tartozéka. A harmadik illusztráció szintén Dömötör megyehuszárt ábrázolta, ezúttal ájult állapotban, a földön, s itt már a szekrénybeli levágott fejeken se látszott hús, jó fogazatú, optimista tekintetű koponyák voltak csupán. A 27-ik lapon szerencsére egyetlen fejes vagy fejetlen holttest se mutatkozott, csak egy feszület, egy püspök, több nemes- úr, és egy a többinél is nemesebb, nagyon nemes úr, aki a kép magyarázata szerint az öreg Maróthy volt – „egyre halványabban, egyre fehérebben”. Ezen egyáltalán nem csodálkoztam, mert szegény öregúr, földig érő, rókatorkos köpenyegében olyan fura széken ült, hogy azon csak rosszul lehetett lennie. Nem is lepett meg, hogy hat lappal odébb már halva láttam őt is, két enormis méretű gyertya között, miközben egy szép fiatal hölgy több század divatjából összeállított ruhában alighanem a kezét akarta tördelni mellette, de az illusztrátor kifürkészhetetlen akaratából inkább azt a benyomást keltette, hogy pattanást nyom ki a keze fején.

A könyv többi képe hasonlóan bő anyagot adott a gondolkodásra. Nem lankadó érdeklődéssel csodáltam meg az egyházi törvényszéket, az ágyasházba osonó, dúlt arcú lányt, a sziklához láncolt rabokat s a vérpadot, melyen egy Charlemagne külsejű, higgadt hóhér nézett szembe két unatkozó pappal, miközben egy szőke fürtű, térdeplő nő egyingben várta, hogy kivégezzék. Élményeimre azonban a legutolsó kép tette fel a koronát: a címlap apácája ezúttal egy török basa előtt állt, aki idegesen hátrált előle, s erre az idegeskedésre volt is oka, mert az apáca egy puffon nagyobb méretű asztalkendőt terített ki, melyen a már jól ismert két levágott fej helyezkedett el. Egyik sem tartozván a szoba szokásos berendezéséhez, a látvány, érthető módon, némileg irritálta a basát.

Ezek után szenvedélyes vágy fogott el, hogy megismerkedjem azzal a jóra-szépre-áldozatosságra és nemesszívűségre oktató olvasmánnyal, melyet ismeretlen ismerősöm tízesztendős lányának vett. Nem röstelltem a fáradságot, egy ültő helyemben végigolvastam.

A regény, ha komolyabb irodalomelméleti elemzés alá akarnám vetni, bizonyos értelemben keretesnek mondható. Kiderül ugyanis, hogy „néhány évtizeddel ezelőtt” (számításom szerint valamikor a századfordulón) a veszprémi régi vármegyeház emeleti folyosójának elég meglepő módon több száz év óta ki nem nyitott szekrénye egy viharos éjszakán feltárult, miközben a szendergő Dömötör János megyehuszár fülébe „a förgeteg orgiája hangzott, s víziók szálltak agyának sejtjei közé”. A szekrény iromba (iromba: szürke csíkos, cirmos, mint a macska; a szerző otrombát akart írni, bár ez a jelző se lett volna itt a helyén) faragványai közül kivigyorgó gnómfejek nyitották ki a rejtelmes almáriumot vasrudakkal, nagy durranás (?) közben. Mikor a szekrény felnyílt, barlangszerű belsejéből két nő lépett elő, egy apáca és egy ékes magyar viseletet hordó csudaszép asszony. Jobb szórakozás híján elkezdtek labdázni egy vérző emberfejjel, mely aszerint, hogy melyik nő kezében volt, hol mosolygott, hol szomorú volt. A díszruhás nő, belefáradván a játékba, el akart távozni a fejjel, ám az apáca földre rántotta, kikapott a szekrényből egy bárdot, és lefejezte a delnőt.

A huszár felriadt rémálmából, s rémülten látta, hogy a szekrény valóban tárva: két koponya vigyorog felé a polcáról. Becsapta a szekrényajtót, majd elalélt az izgalmaktól. A megyei urak borzongva hallgatták delíriumos beszédét. Elhatározták, megnézik, mit rejt az almárium, s mikor felnyitották, valóban koponyákat és szekercét találtak benne, egy csomó pergament mellett, melyen az alábbi történet volt olvasható:

1593 nyarán Veszprém vármegye megyegyűlésre készül. A nemesurak a megyeszékhely felé iparkodnak, s az úton két évszázados ellenségeskedésben élő família fiai: Kun Gáspár és Szánthó András versenyezni kezdenek: kinek a kocsija hagyja el a másikét. A vad vágtatás folyamán Szánthó halálra gázolja egy Karancs István nevű jobbágy gyermekét, akit hiába élesztget a jobbágycsalád segítségére siető Kun Gáspár és egy másik kocsiból kilépő ifjú lány, Szánthó András Erzsébet húga. Karancs örök hálát ígér Kun Gáspárnak, ami azért is meglepő, mert ha Kun maga közvetlenül nem oka is a jobbágy tragédiájának, a fiatalemberek versenye nélkül nem halt volna meg a kisgyerek.

Kun Gáspár beér a megyeszékhelyre, s borúsan mélázik nemzete sorsán: hol a török, hol a német sanyargatja a hazát. Meglátogatja menyasszonyát, Bozsóki Katicát, akinek „egész valóján csábító kéj ömlik el”. Kissé nyomasztja, mikor megtudja, hogy Szánthó András már itt járt Katicánál (aki teljesen egyedül él és lakik, és egyetlen rokona sincs!), s mint a kocsiverseny győztese, virágot kért és kapott a lánytól, de azért elsiet a vármegyeházára, ahol Maróthy vicispán a szigeti basa parancsát tolmácsolja az egybegyűlteknek: fizessen a megye azonnal ötvenezer aranyat, különben nem marad kő kövön a határban. Míg az urak tanakodnak, mitévők legyenek, levelet hoznak a vicispánnak, melyből kiderül, hogy lányait elrabolta, fiát megölte a török. A vicispán bánatában azon nyomban meg is hal.

Utódjáról kell gondoskodni: a két jelölt, Kun Gáspár és Szánthó András ellenszenve még nyugtalanabbá teszi az amúgy is feszült közhangulatot. Megtudjuk, hogy Katicát Szánthó is el akarja venni, ám a lány Kun Gáspárt választotta. Az ifjak megvívnak a Szánthónak adott piros virág miatt, a párbajban Kun Gáspár győz, akit Szánthó megfenyeget, hogy a tőle kapott kardcsapások megtorlásaként boldogságát és életét fogja elrabolni. Kunt vicispánná választják, boldogságát esküvőjével tetézi, s ifjú feleségével Balatonalmádiba vonul vissza, ahol aranytermő szőlője van.

A szőlő valóban aranyat terem, a sajátságos jelzővel nem a tó melléki borok kiváló minőségére céloz a szerző: Kun Gáspár szőlőjében igazi aranyrudacskák és aranylevélkék kunkorulnak a billingek köré. Itt ilyen a föld. Egy hibája van csak az aranytermő szőlőnek: ha a gazda felesége hűtlen lesz, kipusztul.

Ki is vész az hamarosan, mert míg Gáspár a törökkel harcol, Katica megcsalja Szánthóval a férjét, Gáspár lemond a vicispánságról, egyházi törvényszék elé állíttatja a hűtlen asszonyt. Már-már hóhér kezére kerülne a házasságtörő, mikor Gáspár szíve megesik rajta, visszafogadja. Rosszul teszi, az asszony bosszút forral, Szánthó segítségével elterjeszti a hírt, hogy férje aranyvagyona júdáspénz: Kun titokban fölcsapott töröknek. Az agyonrágalmazott férfit Szánthó Erzsébet próbálja megmenteni, aki megvallja a vicispánnak, hogy mindig őt szerette.

Gáspár a betyárokhoz csatlakozik, akik között Karancs Istvánt is megtalálja. Társaságukban fogják el s vetik tömlöcbe. Erzsébet klastromba vonul, Kun Gáspárt bíróság elé állítják – a bíróság feje Szánthó. Szembesítik azzal, aki megvádolta, hogy törökké lett: saját feleségével. Katica tanút is hoz magával, Kelevény Fülöpöt, férje elcsapott íródeákját, aki szeme világára esküszik meg: tudomása van arról, hogy gazdája elárulta nemzetét. Gáspárt kivégzik, vére Kelevény szemére hull, aki azonnal elveszti látását; Kun tetemét Karancs, a börtönből kiszabadult jobbágybetyár veszi pártfogásába, ám a kivégzés éjszakáján megjelenik Erzsébet apáca, s magának igényli Gáspár fejét. Szánthó elveszi Katicát, de a házasságon nincs áldás. A megye urai felásatják a kipusztult aranyszőlőt, s a barázdákban megtalálják a földben rejlő aranyat – könnyű rájönni, hogy Kun Gáspár vagyona nem a töröktől származott. Szánthó megszökik, feleségének írt búcsúsorai annyira jellemzőek, hogy egész terjedelmükben közölni kell:

„Drága Nagyasszony!

Ne várjon többé haza bájkörébe. Úgy tapasztalom vala, hogy aki kegyedhez sokáig hívséges, az a pribék bárdja alá kerül. Nekem nincs kedvem a Kun Gáspár sorsára jutni, pedig odakerülnék, kegyeddel együtt, azért hát illa berek, nádak, erek, felcsapok töröknek.

Ajánlom magam kegyes gráciájába:

András

NB.: Kegyed is jól tenné, ha valamelyik törökbasával elraboltatná magát”.

Katica körül sűrűsödik a veszély. Kelevény, a vak, rávall: ő beszélte rá a hamis tanúzásra. Mégse sikerülne vallomásra bírni, ám megjelenik Erzsébet egy kendővel, amelyből kibontja és Katica elé teszi Kun Gáspár idők folyamán kissé megviselt fejét, s e látványra a bűnös asszony mindent beismer.

A következő évben Veszprém új török helytartót kap, Achmed bég személyében. Senki sem ismeri fel benne a megszökött Szánthó Andrást, csak Erzsébet, aki nála is megjelenik, s neki is bemutatja immár Katica fejével is bővült koponyagyűjteményét. Ettől Achmed-Szánthó olyan indulatba jön, hogy húga távozása után arra kéri a sajátságos módon minden sorsdöntő pillanatban jelen lévő Karancs Istvánt, hogy akassza fel őt, mely kérését Karancs a legnagyobb lelkesedéssel teljesíti.

A szokatlan irodalmi élmény után, mindjárt másnap, felhívtam egyik antikvárius barátunkat. Beszélgetésünkből kiderült, hogy az ifjúsági könyvek vásárlóinak egy nem is jelentéktelen része régi kiadású könyveket akar venni a gyerekének: nyilván nem valami politikai szűklátókörűség vagy elfogultság miatt, egyszerűen csak azért, mert a maga gyerekkorából valami máig emlékezetes olvasmányélménye maradt, amelyet szeretne megosztani saját lányával-fiával. Ezért nem fogynak el az iskolákból az Emília szíve-féle olvasmányok – most végre választ kaptam valamire, amit nem értettem: honnan kerül mindig új és új effajta műremek az osztályokba, ki frissíti fel a készleteket.

A rokonság, tiszta jó szándékból.

Nem kellene ezt a kérdést megbeszélni a szülőkkel? – töröm a fejemet azóta is.

Nem mintha félteném a gyerekeket, túlélik az ilyen könyveket is, mint a kanyarót, a tüszős mandulagyulladást. Az iskolában megtanulják, hogy nincsenek gnómok, amelyek almáriumban ajtót feszegetnek vasrúddal, s zsenge koruk ellenére is elég józan gazdasági-történelmi távlathoz jutnak – úgy általában. De nem kár az időért, a pénzért, s elsősorban azért a tíz gyerek közül egyért, aki valóban komolyan veszi Erzsébet történetét, borzadozik a levágott fejek naturalista ízléstelenségén, gyakorlati oktatást kap házasságtörésből, gyilkosságból, hazaárulásból? Nem kár azért az esetleg csak egyetlenért, akinek rémhistóriákhoz szokik a fantáziája, ízlése eltorzul, igénye az igazi irodalom iránt vagy ki sem fejlődik, vagy semmivé válik?

Az ifjúsági irodalom kérdése nem a gyerekekre tartozik, hanem a felnőttekre. Paranccsal kitiltani az iskolások közül a ponyvát lehetetlen, lélektanilag lehetetlen: ezt mindenki tudja, aki valaha gyereket nevelt. De az is lehetetlen volna, hogy az erre hivatottak megértessék a szülőkkel, hogy az ő 20-30-40 évvel ezelőtti irodalmi élményük megismételtetése nem feltétlenül hasznos a gyerekek számára? Ki nem élte még át a Filmmúzeumban azt a kicsit szégyellős csalódottságot, hogy a hajdan lenyűgöző film varázsa megkopott, s a csodálatos színésznőnek nem csak hajviselete, mivolta is divatjamúlt?

Az idegen, aki az előbb ismertetett regényt megvette gyerekének, nyilván külön örült ennek a szónak: nemesszívű. Azt remélte, hogy gazdagíthatja a tízéves kislány lelki világát s nem jutott eszébe, hogy a könyvet harminc évvel ezelőtt olvasta, egy harminc évvel ezelőtt nevelt gyermek igénytelenségével, s hogy ha ma, most, mielőtt még kislányának odaadná, átfutna rajta még egyszer, már biztosan tudná és érezné, hogy Erzsébet, a nemesszívű nemcsak jólelkű apáca, hanem fejvadász is.

Csokonai éjszakái

Itt nem tavasz van: nyár.

A park szinte elszáll, annyi benne a madár, a majdnem szenvedőnek ható, vad trillázás éjjel se szűnik. A százados fák mesebeli, a földet súroló koronái között meleg szél motoz, minden csupa virág, az egzotikus cserjék is régen rákezdték már, van köztük sárga, van tűzpiros, mint Mózes csipkebokra. A magnóliák egy része átvészelte a pár héttel ezelőtti fagyot, most bomlott ki, súlyos virágai belekapaszkodnak a levegőbe, mintha rögzíteni akarnák önmaguk szépségét. A patak olyan sekély, hogy kilátszik az alja, nedves homokján madárlábak háromszögei. Nincs is mit enni most a mederben, a vadlibák az alkotóház parkjába járnak vadászni, a csöpp tóhoz. Míg meg nem jelennek, a békák szája be nem áll, mihelyt felbukkan a parton smaragd fejük, egyszerre csend lesz, nem békés, álmosító, hanem feszült: ez a védekezés csendje, az életösztöné, olyan, mint egy negatív vészkiáltás. A rózsakert még alszik, de az ágyásokban a domb lejtőjén már hunyorognak az árvácskák, s az egyik szikla vállán ott áll egy fehér tulipán. Egymaga áll, mereven, majdnem tanácstalanul, mint aki tévedésből került oda, és voltaképpen meg van ijedve. Az alkotóház napozóteraszáról látszik a tó, engedelmesen váltja színét az égével együtt. Déltájt rá se lehet pillantani, az erős fényben úgy villog, mint a kés.

 

A lakók dolgoznak. Aki végigmegy a folyosókon, úgy vezeti az írógépek zöreje, mint Thészeuszt a fonál. Van, hogy néma szobát talál a sétáló, ám akkor se bizonyos, hogy be tud menni, ha bekopog; lehet, hogy kulcsra zárták, mert aki odabenn az asztalnál ül, tollal dolgozik. Írógépzaj és némaság egyaránt véd, a kéretlen látogató tüstént továbbáll, tudja, milyen illanó a gondolat, s milyen pici mozdulat elég ahhoz, hogy lebillentse kollégáját arról a kötélről, ahol e percben ki tudja, mekkora mélység felett egyensúlyoz, míg anyagával küszködik. Aki itt lakik, azok közül mindenki tudja, mit jelent az: írni. Szigliget szokásai azokat is védik, akik látszólag nem dolgoznak, csak ülnek egy padon vagy mászkálnak a pataknál, kavicsot rugdosnak; ha maguk nem hívják oda azt, aki feléjük sétál, a közeledő hirtelen megváltoztatja irányát, hogy engedje a másikat gondolkozni, végezni munkája láthatatlan, előkészítő részét, amely sokszor nehezebb, mint az eredmények végleges rögzítése.

Az étkezések aztán egybegyűjtik a lakókat egy időre. Ebéd vagy vacsora után kávéillat lengi be a folyosókat, ajtók csapódnak, aki nem folytatja napi munkáját, annak számára megkezdődik a társasélet. Az írógépek egy része elnémul, kattogásuk helyett emberi hang hallatszik, a rádiót nyekergeti, aki másfajta élménnyel akarja ellensúlyozni a nap fáradságát, leül a képernyő elé. Mindig akad, aki nehezen alszik el, ez társaságot keres magának, amely szintén későn szeret ágyba kerülni, mindig van olyan is, aki akkora erővel idézte fel azt a láthatatlant, amelyet napközben papírra kényszerített, hogy az akkor sem akarja már magára hagyni, mikor küldené és nyugodni szeretne: hiába hívja az álmot, verstöredék jön helyette, vagy folytatódik agyában a regény gondolatsora, amelyen reggeltől fogva dolgozott. Ilyenkor bevesz valamit, hogy elbékéltesse a maga formálta figurákat; az alkotóházban csaknem mindenkinek van altatója. Ez ilyen szakma, az orvosok tudják.

Szigliget egyik legnagyobb vonzóereje az ott dolgozó író számára az, hogy itt voltaképpen nincs olyan mértékegysége az időnek, mint kinek-kinek az otthonában, itt nincs a napnak se reális kezdete, se reális vége. Aki ír, nem zavar senkit, ha hajnalban felkel, nem zavar akkor sem, ha egyáltalán le se fekszik. Van, akinek kiszabott munkarendje van, s ha aznapi tervét teljesítette, boldogan elengedi magát, átalakul íróból olvasóvá. Itt mindent lehet pótolni, azt is, amihez otthon sose jut hozzá, itt annyit olvashat, és azt olvashatja, amennyit és amit kíván.

Nagy élmény ez, mert olyasmit is a kezébe vehet végre, ami otthon luxusnak számítana, hiszen az írónak jobbára kötelező olvasmányai vannak, ilyen tekintetben korántsem olyan szabad, mint a nem szakmabeli: ismernie kell magyar és külföldi kollégái munkáit, hát csak gyűlnek asztalán azok az olvasnivalók, amelyekről évről évre azt sóhajtja: „Majd legközelebb. Majd valamikor.” Szigliget a „majd valamikor”-olvasmányok színhelye is, így kerül az író kezébe végre az, amivel már olyan régóta szeretett volna alaposan megismerkedni: Csokonai Vitéz Mihály a Debreceni Kollégiumból való kizárásának iratai, a fegyelmi tárgyalás jegyzőkönyve.

 

His finitis processit V. Deputatio ad investigationem…

„Ezek végeztével a Tekintetes Vizsgálóbizottság folytatja a kihallgatást…” S az író, aki végre olvasóvá alakult, már ott is van abban a hajdani teremben, látja a Tekintetes Vizsgálóbizottságot, a vádlottat, klasszikus költőink közül az egyik legnagyobbat, és látja a tanút is, akit éppen beidéztek, hogy a vádlott fejére olvastassák vele a tanártársak által botrányosnak minősített éjszakákat, amelyeken ahelyett, hogy tisztességes emberhez illő módon aludt volna, hajnalig virrasztásra kényszerítette tanítványait a nagy tekintélyű iskola valamelyik termében. Áll a tanú, Ladislaus Rhédei Ötsödiensis, az Öcsöd községből származó Rhédei László, a poétikai osztály tanulója, és vall. „Hivatott-e preceptorotok sokszor estve magához a klasszisba?” – kérdezi meg tőle a kihallgatás vezetője. „Hivatott” – felel Rhédei László, s szíve megszaporázódott verését, az izgalomtól megbillenő hangot, amely mondata folytatását kísérhette, nem rögzítette a jegyzőkönyv, ám az olvasó azért kihallja a szövegből. Mert segíteni akar Rhédei László ebben az egyenlőtlen küzdelemben tanárja és a bizottság között, hát hozzátesz még valamit ehhez a „hivatott”-hoz. Azt, hogy „Néha magamtól is feljöttem.” „Sokszor jöttél fel?” – csap rá az újabb kérdés, s a boldog gyanút, amely a vizsgálat vezetőjét elfoghatta, mi dolgok is eshettek azokon a bizonyos éjszakákon, ismét nem jelzi, csak érzékelteti a jegyzőkönyv szövege. „Sokszor – válaszol Rhédei László, Öcsöd község szülötte, s megint többet mond annál, mint amit kérdeztek tőle, ismét tudatosítva a kései olvasóban, aki a keserves kérdés-felelet játékot tanulmányozza, mint próbált a vádlott segítségére lenni a tanítvány, aki nyilván élete legnagyobb emberi élményét kapta Csokonai tanár úrtól –, mivelhogy tudtam a természetét, hogy nem tud éjszaka aludni.”

Ladislaus Rhédei Ötsödiensis tudta, a professzor urak láthatóan nem, hogy van egy bizonyos alkat, éppen a művészi alkotásra mindig készen álló elme, amely estére a legfrissebb és igazán éjszakára lesz eleven, hogy a Gráciák, akik a keresztszülei voltak, más életrendet diktálnának Csokonai tanár úrnak, mint amit vállalnia kellett. A Tekintetes Vizsgálóbizottság vezetője azonban most sem mélázik el azon, amit a diáktól hallott, azon a szellemi-biológiai képleten, amelyet a fiú olyan egyszerű szavakkal felvázolt, még mindig azt reméli, érdekesebb és kompromittálóbb adatokhoz juthat tőle. Arról vallatja hát, mik történtek ezeken az éjszakákon, s abból, hogy a diák arról is beszél, hogy néha ágyat hozatott be a költő, olykor meg összetolt székeken aludt „velük egy szélben”, következtetni lehet a kérdező tapogatózásának irányára is. Ám csupa művészi jellegű ostobaság esett ezeken az éjeken, nem olyasmi, ami valóban értékes tény volna, értelmetlen, szabálysértő dolgokkal verte agyon az órákat ez az oda nem illő nevelő. Csokonai tanár úr verseket diktált ilyenkor – vallja Rhédei László –, beszélgetett a fiúkkal, színdarabokról tárgyalt, néha ivott, pipázott velük, olykor meg flótázott nekik, vagy valami nótára tanította növendékeit. A jegyzőkönyv nem mutatja, hogy nézhetett össze a vizsgálóbizottság, hogy hümmöghetett fejcsóválva az idő ilyen hitvány pazarlása miatt. Most már csak egyetlen remény él a vizsgálat vezetőjében, hogy ha egyéb komolyabb erkölcsbe vágó nem esett is nevelő és diákjai között, azt nyilván rá lehet majd bizonyítani a vádlottra, hogy rákényszerítette rigolyáit a kiszolgáltatott növendékekre; minden tanuló igyekszik kedvére tenni a feljebbvalójának, még ha magában elátkozza is amiatt, hogy ahelyett, hogy aludni engedné, a fülébe flótázik meg versekkel molesztálja éjnek idején. Azt hiszi, előre tudja a választ, meg se kérdezné máskülönben, felteszi hát a kérdést: „Szerettél-e feljönni?” Ám Rhédei László, Öcsöd szülötte, mit sem törődve azzal, amit vallomása szegény diákfejére hozhat, belekiáltja az igazságot a kihallgatási terembe, elégtételt adva, legalább személyében annak, aki azokban a világ felett lebegő, felejthetetlen órákban magával emelte őt a saját szférájába, odakiáltja válaszát az elképedt jegyzőkönyv-vezetőnek: „Szerettem én!”

 

Nem könnyű gondolat, hogy a halott nem érzi a jóvátételt, csak az utókor szégyenkezhetik egyik-másik ősapja miatt.