Merszi, Möszjő

Merszi, Möszjő

Merszi, Möszjő

Ez a cikk azért születhetett meg, mert egy valamikor Debrecenben élt, most München környékén orvosként működő lány olyan valamivel lepett meg ismeretlen gratulálóként a születésnapomon, ami átvételekor évtizedeket ereszkedett vissza az élet már igencsak kurtának ígérkező fonala, s megállt a múlt egy pontján, újravilágította a már-már végső homályba merülő díszleteket. „Valami összeköt bennünket – írta az ismeretlen –, egyik, saját munkádat elemző kötetedből derült ki: akit mindketten őrzünk emlékezetünkben, nekem nagybátyám volt, neked tanárod, legyen hát tiéd ez a füzet, amit mellékelek, ebből hallottál te valaha részleteket azon az említett kiránduláson. Nem én küldöm, hanem az, aki valódi minőségére akkor ráéreztél, s aki emléke addig kísértett, míg regénybe nem álmodtad.”

A füzet, amit mellékelt, irodalomtörténeti adalék. Az Abigél keletkezéstörténetének első mozzanata: az ötlet megfogan.

Hogy minden érthetővé váljék, fel kell villantanom újra az iskola képét, amelyben felnőttem, ahol „König tanár úr” is tanított, az iskoláét, amely tizenkét esztendőt fordított arra, hogy viselkedésünk, szókincsünk, teljesítményünk, felnőtteket megszégyenítő fegyelmezettségünk és tűrőképességünk egyszer majd visszaigazolja az anyaszentegyház nevelésének eredményes voltát. Viszszaigazolta. E tizenkét esztendő nélkül igazán nem tudom, hogy vészeltük volna át az érettségit követő időszakokat, hogy bírtuk volna állni, amit állnunk kellett, de végtelen szerencsénkre bennünket valóban arra készítettek fel, ami nem égi mása, de valódi modellje az életnek, amelyről az udvariatlan Nánay tanár úr nem átallotta azt írni az emlékkönyvembe: az élet rossz, kegyetlen, igazságtalan, mégis kötelességem, hogy jót, irgalmasságot és igazságtételt valósítsak meg benne. Hogy egyéb tekintetben mit köszönhettünk az intézetnek, bárhová kerültünk érettségi után, azonnal megmutatkozott: személyünkben minitudósokat indítottak útnak. Mintha pecsét lett volna rajtunk, láthatatlan jelzés, az intézet bárányai valamennyién ott volt a fegyelmezettség, munkabírás és munkaszeretet billoga, ennek a vesztett háború után módosult a minősítő jellege, mert a kommunisták nem kedvelték a felekezeti iskolák növendékeit abszolút felkészültségük és törhetetlen vallásosságuk miatt, mindez nemcsak szálka volt a marxista szemekben, de az egyéni karrierek koporsószöge is, egészen ötvenhatig. Mikor a feledhetetlen nap mártírjai a régi iskola neveltjeit is megváltották, az addig alantas munkahelyeken naponta megalázottak reális helyükre kerültek, pár év alatt intézeti igazgatók, tanszékvezető egyetemi professzorok lettek, a legmagasabb tudományos és művészeti díjak tulajdonosai. Még csak el se szakadtak egymástól, akik Pestre kerültek, havonta más-más hajdani társnál találkoztak, s az együttlétekkor kapott információk alapján ténnyé váltották a hittanórán tanult gyakorlati keresztyénséget: ki-ki ott segített a másiknak, olyan területen, ahol állása révén hatalma volt.

Tévedés, hogy a gyermek szereti az anarchiát, a gyermek a nyugalmat szereti, mert az a biztonságos, ha meg olyan körülmények között nő fel, mint mi, egyenesen megkívánja a biztos kezet, mint a nemes paripa. Mikor hatodikos korunkban Mádám helyett Möszjőt kaptunk franciatanárunknak, mintha levendula került volna egy bőrlevelű, edzett ligetbe. Néztük Möszjőt, mint egy csodát, sehogy sem illett az általunk normatívnak tekintett nevelők közé. Minket nem akármilyen trénerek edzettek, s mi álltuk az edzést, megrökönyödve néztünk össze, ha egy eddig katasztrofális véteknek minősült „gaztett” (zajt csapott valaki, mert rosszul elrendezett padfiókjából kizuhant óra közben a zsoltár, vagy nem volt kellőképpen megtisztítva a tábla) következmény nélkül maradt. Csattanó zaj: „Szíveskedjék felemelni” – hangzott az utasítás franciául. – „Ha megkérhetném, a hetes mossa le újra a táblát.” Sem ária, sem büntetés, sem a koncentrálás erősítésére a sarokban töltött fél nap. Hát mi ez a rendbontás? Még csak szépen sem ülünk, „tehénkedünk”. Möszjő hagyja, egy kissé használt legyet szed ki a tanári tintatartóból, azt szárítgatja, s közben ragoztat, vagy olvastatja Gallia történetét. Möszjő abszolút nyugalmát és a körötte dúló realitás ugyancsak abszolút figyelembe nem vevését lehetetlen volt nem regisztrálni. Ha el tudtuk mondani franciául valamelyik gall hős történetét, nagyon megdicsérte a felelőt, ha az illető viszont szemmel láthatólag nem volt tisztában se a Zsül Szezárt megvető Vercingetorix jellemével, se a rendhagyó igékkel – naponta öt rendhagyó volt kötelező –, akkor sem történt semmi. Möszjő megvigasztalta a pironkodás nélkül, némán álló tanulót, majd máskor több ideje lesz felkészülni, ezt a rossz jegyet be sem írja, hiszen tudni való, hogy rövidesen kijavítja.

Möszjő lassanként olyan lett, mint egy legenda: ez az ember képtelen haragudni, indulatba jönni, ez se fegyelmezni, se büntetni nem tud, ez csak jó, elronthatatlanul jó, gyöngéd és udvarias, mint langyos fürdőben engedtük el magunkat az óráin. Mi álltuk az edzést, kemény trénerek dolgoztak az izmainkon, Möszjő óráin pihentünk, még bosszantani sem volt érdemes, mert mikor megpróbáltuk, úgy tett, mint aki nem veszi észre. Utólag, míg elemzem, riadok meg, milyen kevés valóban jó embert láthattam életemben, hogy nem döbbentem rá idejében: előttem az abszolútum, az emberi ember, aki együtt sír velünk, ha valakit valódi gyász ér, s nem átallja azzal tölteni az idejét, hogy suta tévedéseink gubancát sorra kibogozza. Senkinél nem tanultunk olyan keveset, mint nála, de senkit sem szerettünk olyan gyöngéd, védelmező szeretettel; egy idő múlva megcsináltuk az ideológiát: egy szelíd fiúcskát kaptunk bizományba, nem illik visszaélni komoly erőnkkel, Möszjő az élet általunk túl hamar megismert, kemény és keserves oldalát nem ismeri, hát őrizzük áldott gyanútlanságát. Ma, egy szokatlanul hosszú élet vadászleséről körbepillantva már tudom, abból a titokzatos elixírből, amelyet emberi minőségnek neveznek, senki sem sugárzott annyit maga körül méltatlan közösségünkre.

Möszjő az iskolai turistacsapat állandó férfi kísérője volt a három tanárnő mellett, második éve tanított már bennünket, mikor a tanévet a Bükk megismerése céljából indított kirándulással fejeztük be. Ez volt az a turistaélmény, amelyre új müncheni barátnőm célzott, Bánkút egyik tisztásának tábortüzénél érte tudatomat az a parányi ütés, amelynek nyoma marad, s később, ha az ideje eljön, külön életet teremt magának, aktivizálódik. Ültünk a tábortűznél egy este, kifogytunk játékból, dalból, mókából, mikor az álmosodó hangulat vérátömlesztést kapott, Möszjő félénken megérdeklődte, sértené-e valaki epidermiszét, mármint lelke érzékeny felszínét, ha más olvasmány híján, unaloműzőnek, ismertetne ifjúkori naplójából néhány lapot. Lelkes biztatás fogadta, azt hittük, Möszjő hajdani iskolai baklövéseit rögzítette, esetleg ismerteti, milyen volt a francia egyetemen elkerülni a bűnös város kísértését, ám Prospero akkor először és egyben utoljára felemelte a varázspálcáját. Möszjő első világháborús naplóját nyitotta fel, azt a kockás füzetet, amelyet én az idén megkaptam, s a térdnadrágban kuporgó, nagy szemüveges, megszokott vígjátéki figura eltűnt, helyette egy ifjú tüzér hadnagy lovagolt a hajdani Stefánián, búcsúzott szépségtől, ifjúságtól, esetleg az élettől. Aztán már golyózáporban nyargalt a hadnagy, ott kínlódott katonáival a Száva-parton, körötte emberi-állati hullák, felperzselt lakóhelyek, halál, téboly, pusztulás, a háború vaspatájának nyomai a sértődött búzaföldön. Már értettem, mitől féltette lelkünk epidermiszét, oka volt rá, iskoláskoromban először éreztem megnedvesedni a pilláimat. Pedig mi volt az a nagy francia tragédiákhoz képest, amelyekre tanított, amit leírt, hogy hazaért egy kiürített faluba a csorda, és az emberi mesterkedésekből mit sem értő állatok ballagdálnak hazafelé, busa fejű tehenek állnak eleinte türelmesen, aztán hanggal jelezve, itt vannak, eresszék be őket, de nincs, aki kitárja a kaput, a tehenek bőgnek, ríják a természet nagy törvényét, hogy így kora estén az asszonyok fejni szoktak, nem karjukon gyermekekkel menekülni, és ki locsol fel járdát, veteményeskertet, gyújt tüzet, mi történt itt, míg hajnaltól alkonyra fordult a világ. Hogy megszégyenültünk valamennyien, míg azon a kiránduláson Möszjővel együtt jártuk a hadak útját, hallottuk, szinte láttuk, hogy lövik alatta a hidat, akkor is láttuk, mikor Sabácon éppen a kifosztott, feldúlt francia olvasókör házába téved. Francia olvasókör, édes Istenem! Mocsok, por, hulladék, könyvfalak. Gyalogsági puskagolyók záporoznak, huszárbajtársa elesik, ott fekszik piros nadrágjához szorított, merev kézzel az árokpart zöldjében, tűzparancs jön, szállnak a srapnelek, a világtörténelembe belenyávog egy gazdája vesztett fehér macska, nyakán pántlikával. Möszjő benyit egy másik feldúlt épületbe, ahol a rombolás mellett észre kell vennie, valami leányka élhetett itt, a meggyalázott szoba padlóján gyöngéd érzelmek levelezőlapos visszajelzései, megtörlöm a szememet, és már írom a regényt. Möszjő megtalálja a lányt, aki valaha itt lakott, visszaviszi neki az összeszedett levelezőlapokat, de közben egymásba szeretnek az ismeretlen leánykával, és a lapok írója amúgy is elesett, így aztán viheti Möszjő az arát, akihez hogyne lehetne feleségül menni, hiszen más, teljesen más a valódi arca, mint amit naponta felénk fordított. Hány ábrázata van valakinek? Lehet-e hős, aki csak álcázza magát gyávának, mert ahhoz, amit végeznie kell, a bumfordi suta szerepe jobban illik? Még nem tudom, hogy egyszer mindez, amit élek, visszatér, regény válik belőle, s Garas szándékos ügyetlenséggel tekert sálja mögül egyetlen pillanatra kivillan Abigél szeme.

Időbe telt, míg felfogtam, de végül is felfogtam: Möszjő átélt és látott valamit, az első világháború rettenetes eseményeit, annyi égő várost, hogy később úgy döntött, iskolánkat nem teszi terepasztallá. Möszjő – gondoltam akkor – még tökéletesen tájékozatlan abban, amit már rejtett a jövő, nem akar ügyet csinálni olyasmiből, ami frontélményei után bagatell, modortalanságainkat, baklövéseinket nem csak az iskola, az idő is segíti majd méltó emberi magatartássá szelídíteni. Möszjő – tudom most, míg ezeket a sorokat írom – pontosan megérezte, hazánkkal a vesztett első világháború után akkora barbár igazságtalanság történt, ami egyszerűen lehetetlenné teszi, hogy ténylegesen befejeződött volna, most a harmincas években, mikor mi vagyunk gimnazisták, csak a felkészülés folyik, és rövidesen újra megszólalnak a fegyverek. Hány lélegzetetbiztosító esztendő még, míg a padban a kislányok vihoghatnak, hány langyos fürdőként ható pihenőóra; annyi könnyet látott, annyi vért, miatta nem fog ártatlan szívén karcolást kapni senki, nagyszerű nevelőtestület dolgozik mellette, de a tanár urak zömükben papok, a hölgyek nagy része vénkisaszszony, nem jártak Sabácon, és annyi kemény jellem között hadd legyen egy kinevethető, becsapható, aki hajnali álmát a bebocsátást követelő csorda sírása lengi át, és holtak, mennyi halott. Nem tudják Gallia történetét, unják a kislányok, majd megtanulják a Germániát, Tacitus nem akármilyen szerző. Nem kezdi meg a második világháborút, kiváló, jellemes szakemberek kipótolják, amit ezen a téren mulaszt. „Minden pótolható – gondolhatta annak idején Möszjő –, csak az elmaradt öröm és a derű nem.” Jön a háború, érzi az idegeiben, a sok karcsú virágszál, aki köszöntésére felpattan a padból, hadiözvegy lesz, hadiárva. Ebből ott és akkor, négy évvel az Anschluss előtt, csak annyit értett a turistacsapat, hogy teljesen félretájoltuk Möszjőt. Möszjő nem képtelen, csak nem kíván részt venni hibátlan magatartásunk kialakításában, áldja meg sose büntető kezét az irgalmas Úristen. És mert sok volt a hadinaplóban a halál és a vér, mielőtt aludni vonultunk, azért elénekeltük a bánkúti tisztásnak, hogy a cifra palotának ződ az ablaka, és jöjjön már az a tubarózsa, mert igen várjuk. A szemem előtt átformálódó, a polgári létben Isten tudja, hány titkot őrző, első alkalommal férfinak érzékelt Möszjő adta élmény hatására jött létre harmincvalahány évvel később az Abigél.

És most ezt a regényt szeretném megköszönni, Möszjő, és tanár úrnak jelentem, a rendhagyó igékből ma sem tudom valamennyit, de a fegyverzetét megvetése jeléül Zsül Szezár elé vető Vercingetorix-t nem felejtettem el. Az én fegyverem a meg nem írt vers volt, mert költő voltam fiatalon, és Rákosi az írók tollát követelte, csak hát hasztalan, mint író hallgattam baráti körömmel együtt, és a hatalom elé vetettem minisztériumi rangomat, állásomat, a napi betevőmet. Mindent merszi, Möszjő, azt, amit megmentett számunkra, a láthatatlan emlékkönyvbe préselt emléket egy igazi férfiról. Mikor félrenézett, hogy ne kelljen ránk szólnia, mert kinevettük, Möszjő, már tudta, amit csak a nagyhatalmak, hogy Magyarország helyét kijelölték, és az atombomba készül, és kurta az idő, amíg még gyerekarcaink és a második világháború közé tudja feszíteni védelmül az antihős emberségét és bátorságát.

Részlet H. E. emléklapos százados, volt református nevelőintézeti tanár hadinaplójából, amelyet unokahúga Abigél síron és realitáson túli üzeneteképpen a regény írójának ajándékozott, szabad felhasználásra engedve a páratlan értékű anyagot.

Érettségi találkozó

1935 nyarán, ezelőtt éppen hatvan évvel, egy negyvenkét tagból álló lányosztály átvette érettségi bizonyítványait a Debreceni Református Leánynevelő Intézet Dóczi Gedeonról elnevezett gimnáziumában, az addig szigorú martok közé szorított folyó hirtelen negyvenkét kis csatornára bomlott s indult negyvenkét irányba, eltávolodva egymástól és az intézettől is. Nem volt a válás pillanata se egyértelmű, se könnyű, a tilalmak biztonságos erdejéből a valódi élet kulisszái közé kerültek, de senki sem ujjongott a gondolattól, hogy ezentúl megjegyzés nélkül billeghet a legmagasabb sarkú cipőben, és nemhogy szabad, de illik kalapot viselnie, fátyollal vagy anélkül, nem tilthatja meg nevelő, mint ahogy senki nem fogja aláírásával igazolni, hogy az illető engedélyt kapott valamely tizennyolc éven aluliaknak engedélyezett film illedelmes időpontban való meglátogatására, mehetnek este színházba, táncolni, ahová a szülők jónak látják. Dóczi Gedeon intézete irgalmat nem ismerő módon szigorú volt, esztelenül sokat követelt, s nem eredmény nélkül: a falai közül kikerültekből senki sem szorult pszichiáterre, egy profi igásló tárgyilagos beletörődésével vette tudomásul, az iskolájuknak egy egyházi és egy világi jelmondata van: Egyedül Istené a dicsőség, ezt a nagytiszteletű urak közölték, a világi jelmondatot mindenki: Az élet nem majális, s azért tanultak meg imádkozni, mert életük fordulópontjain gyakran azt érzik majd, ami velük történik, emberi ésszel nem követhető, földi segítséggel ki nem védhető. „Ez itt a Dóczi – mondta szelíden Péterffy tanár úr, aki a legnyájasabb modorral a legelképesztőbb mennyiségű leckét adta fel – ebben a szokásában nem különbözött kollégáitól –, ezt eleinte megszokni, aztán bírni és vállalni kell.” Aki megszokta és vállalta, aki a kezdeti időkben nem roskadt össze a követelményektől, eleinte csak elbírta, később már követelte az Intézet mélytengeri atmoszférájú nyomását, ma mind Kossuth-díjas, állami díjas, intézményvezető professzor, magas kitüntetések viselője. „Igen, ez a Dóczi, a realitás földje” – lehelte Péterffy tanár úr, és Szabóra nézett, mármint a kutyás Szabóra, a névsorban az elsőre a kettő közül, a második, a szelíd Piroska mind a két lábával a földön élt, de a kutyást nem ártott figyelmeztetni, mert az intézeti Pitaval egyik jelentős darabja volt a legenda arról, mint lett kutyás Szabó a Szabó. „Nagyrangú intézet növendékei, ha az életben valamit elérnek, innen vitték magukkal. Jól megjegyezzék, ez nem Shalott vára és maguk nem várkisasszonyok.”

A kutyás Szabó keze már fenn volt a levegőben, engedélyt kért a szólásra, megtudakolta, melyik megyében van Shalott vára és kik azok a kisasszonyok. „Shalott a kerekasztal-mondakörben van, kisasszony, szerencsére csak egy, de az is rossz véget ér, ha érdekli, nézze meg Tennysonnál, úgy tudom, a szülei angolra is taníttatják.” A kutyásnak első dolga volt, hogy elkezdje gyötörni angolra oktató mesterét Tennyson-kötetért, s mikor megkapta, nekiállt a keresésnek, megtalálta és szótárja segítségével le is fordította a sajátságos költeményt. Őszintén csodálkozott, miért marasztalta el Péterffy tanár úr azt a mondát vagy micsodát, nincs abban semmi kivetnivaló. Shalott fiatal úrnője átok alatt él, napjait valami rejtelmes szövet szövésével kell töltenie, és az életet csak tükörből nézheti, mert mihelyt az ablakhoz lépne, elpusztul. Az átok, sajnos, hathatós, mert mikor egy napon felbukkan a tükörben Sir Lancelot délceg lován, szegény kisasszony feled tilalmat, tükröt, az ablakhoz szalad, kikönyököl, hogy jobban lássa a lovagot, meg is reped a tükör, ő meg menten haldokolni kezd, csak annyi ereje van, hogy csólnakba szálljon, a ladik leúszik vele Camelotig, ahová Sir Lancelot tartott, de mire odaér, már el is hunyt az árva. A kutyás Szabó nem értette, mi ez a meddő figyelmeztetés, hogy az ő intézetük nem Shalott, mondja idegeneknek, ne nekik. Hol tudnak ők kézimunkázni és főleg egész nap, mikor meggebednek, annyi a lecke, hol hasonlíthatnának ők Shalott úrnőjéhez, aki csak szőtt és nem is élt igazán, csak szemlélte a világ eseményeit egy tükörből, embert közelről nem is látott, s mihelyt először mégis megnézett valakit, azt a piros tollas lovagot, be is végződött az élete, ami tulajdonképpen nem is volt életnek nevezhető. Péterffy tanár úrnak igazán vannak ötletei, még vasárnapja sincs itt az embernek, mert templom után mennek főzőtanfolyamra, cserkészfoglalkozásra, nevelték volna náluk azt a hölgyet, ma is élne, mert Margit néni, a diakonissza, megmondta, tilos a tükör, abból az ördög néz vissza, férfit meg akkor se szabad észrevenni, pláne megbámulni, ha kilenc tollbokrétája van a szivárvány minden színéből.

A kutyás Szabónak Irén írt, a hajdan rézvörös apródfrizurájú padszomszéd, levelében nyoma sem volt az érzelmességnek, közlendője kurta volt és szikár, ahogy az Intézetben a fontos közlések rögzítését megkívánták: eltelt hatvan év, aligha lesz reális alkalmuk új együttlétre, most tartják meg hát a legutolsó találkozót, mikor még mindenkit meg lehet ismerni, ki-ki azonos régi önmagával, elméje funkcionál, nem szabad megvárni, míg bukdácsolni kezd testük vagy lelkük a múlt cserepei közt. A program kétnapos, nagy beszélgetéseket terveznek, a régi osztályteremben, közös ebédeket, temetői látogatást a tanárok és meghalt osztálytársak sírjainál, vasárnap persze istentiszteletet, „mondjuk, hogy mint hajdan az évzárón – írta Irén –, úrvacsoravétel után aztán elbúcsúzunk azzal a tárgyilagos derűvel, melynek életünkben reflexszé való válása miatt nem lehetünk eléggé hálásak az iskolának”.

A kutyás ölébe eresztette a hajdan rézvörös apródfrizurás Irén levelét, és eltűnődött azon a sok mindenen, ami hatvan év alatt velük megesett: mikor megszülettek, még királyság volt az ország, folyt, majd elveszett és tanácsköztársaságba torzult az első világháború, jött Trianon, az elsődleges szegénység a megnyomorodott országban, aztán a világ gazdasági depressziója, amely persze hogy legyűrűzött a feldarabolt, kirabolt hazáig, s amelyet csak azért nem szenvedtek meg jobban, mert az Intézet kitiltott falai közül mindent, ami anyagi különbséget érzékeltetett volna a szülők között, ékszere nem lehetett senkinek, a foltozott ruha nem látszott az egyenkötények alatt. Aztán elkezdődött a második világháború, túlélték azt is, később újjáépítették az országot, de mert felekezeti iskola nevelte őket, nem volt könnyű dolguk Rákosi alatt, lettek osztályidegen klerikálisok, később, ötvenhatot is átvészelve, elkezdték rehabilitálni őket, s került közülük nem egy egészen fantasztikus munkahelyre vagy pályája görbülete vált sajátságosan csillogóvá. „Megváltó Krisztusom – gondolta a kutyás Szabó, akinek szürke macskája az írógép mellett aludt az íróasztalon –, hogy tudtunk volna tisztességben megmaradni az iskola nélkül, ha nem arra nevelnek, hogy tudjuk, az élet nem majális, hanem rossz, kegyetlen, igazságtalan, mégis jónak, irgalmasnak és igazságosnak kell lennünk benne, és hányszor és hányféleképpen tapasztaltuk, hogy ami velünk és a mieinkkel történik, emberi ésszel valóban nem követhető.” És nyúlt a telefon után, hívta Debrecen kódszámát, hogy megmondja a valamikor rézvörös apródfrizurás Irénnek, neki ugyan rádiófelvétele volna a jelzett időben, de majd lemondja, és természetesen ott lesz a találkozón.

Egy kutya meg egy bika

Passzív iskolai emlékeim – tehát olyan időszakból valóak, mikor engem tanítottak, nem én oktattam – elég vegyesek. Az iskola intézményét szerettem, egészen kis koromtól fogva elragadtatott, hogy ott megtanítanak mindarra, amit nem tudok a világról, napról napra gazdagabb tudással térek haza. Jeles tanuló lévén, sose kellett tanulásra nógatni, a magaviseletemmel se volt baj, ennek ellenére kevés nevelőm tudott mit kezdeni velem: nem voltam tipikus gyerek, irányításomhoz több tapintat, humorérzék és fantázia lett volna szükséges, mint amivel legtöbb tanárom-tanárnőm rendelkezett.

Míg ötödikes gimnazista nem lettem, s új magyartanárom észre nem vette: van valami speciális és nem is szégyelendő oka annak, hogy az én magyar fogalmazásaim sose hasonlítanak az osztálytársaiméhoz, a magyar írásbeli dolgozataimmal örökké baj volt. Tanárnőm egyszer felhívatta anyámat, s közölte vele, van valami nyugtalanító az én fogalmazásaimban. „Ez a kislány mindig mást vesz észre, mint amit az osztálytársai, én néha már nem is tudom osztályozni a munkáit. Kérlek, kedves Lenke, hassatok oda, hogy megváltozzék – gyakoroljátok vele otthon a fogalmazást!” Anyám elképedt s azt felelte, gyakorlom én az írást épp eleget, egyebet se csinálok otthon, mint gyártom a regényeket. „Le kell róla szoktatni – mondta a tanárnőm –, de azonnal! Ez a kislány ne írjon regényeket! Micsoda butaság!”

Anyám búsan tért haza, elmesélte apámnak, mit hallott, apám a vállát vonogatta, azt mondta, M. néni a szakértő, ő tudja, mi az iskolai követelmény; a dolog mindenesetre meglepi, mert nem kétséges, hogy itthon állandóan csak írok, s családunkban több évszázadra visszamenőleg mindig irodalommal foglalkoztak az ősök. No de mindegy, úgy kell dolgozni, hogy M. néni meg legyen elégedve: mikor lesz a legközelebbi dolgozat? Rövidesen? Hát akkor csak ügyesen, bátran! Miről kell írni? Beszámolót egy múzeumlátogatásról? No, az bizonyosan menni fog. Álltam mellette boldogtalanul, hallgattam. Sem akkor, sem később, mikor már kollégája lettem M. néninek, s együtt tanítottam vele hajdani iskolámban, nem bírtam rájönni, milyennek kell hát lennie egy, az ő fogalmai szerint is jó dolgozatnak.

A múzeumlátogatás előtt kiderült, képnézni megyünk voltaképpen. Munkácsy Ecce homo-jához kell elzarándokolnunk, jól megnéznünk, s másnap egy dolgozat keretében beszámolnunk róla, milyen élménnyel gazdagodtunk. Ha nem akarjuk, mondta magyartanárnőnk, nem kell az egész festményről írnunk, elég lesz egy részlete is.

A gyerek számára, akárhogy szeressen is iskolába járni, minden alkalommal boldogító, mikor kilép az intézet falai közül, s elmegy kirándulni, képtárba, kiállításra. Én is teljes elragadtatással vonultam be a múzeumba, a híres kép elé. Sokáig gyanakodva szemléltem, s elborzadva érzékeltem: nem tetszik. Hogy fogok én erről írni? A szorgalmasabbak már jegyezték a látottakat, én meg csak lődörögtem egyik sarokból a másikba, s sorra néztem a festmény különböző figuráit, hátha sikerül találnom közülük valakit, akivel szívesen foglalkoznám. Annyira vágytam rá, hogy egyszer már én is a M. néni tetszésére dolgozzam! Várjunk csak… Pilátusról nem szeretnék írni, Jézusról pláne nem, a katonák nem érdekelnek, s a zsidók sem, ott egy néni éppen elájul, azt látni se szeretem. Hanem… Közelebb léptem, és megnyugodtam. Hát hiszen ezen a képen van egy nagyon kedves kutya is! Nem valami finom kutya szegény, sovány is, valahogy hiénaszerű, de hát én minden kutyát szeretek. Árva csontváz kutya, nyilván elkergette a gazdája, vagy talán meg is halt. Megtetszett még egy nő is, a kutya közelében, vöröses haja volt, két alsókarja meg két világos csontbuzogány. Ezek éppen jók lesznek az én dolgozatomba, még jegyzetet se kell készítenem, minek. Hosszan, figyelmesen nézegettem a kutyát meg a vörös hajú nőt, a kutyát elmélyültebben, mert az jobban érdekelt.

Másnap megírtuk a dolgozatot, aztán egy hétre rá jött a javítás.

Az én munkámat – ilyesmi is szokás volt az én iskolámban – ünnepélyesen ki kellett tépni a füzetemből, és azon nyomban újra megírni, még a javítási órán, mert ahogy rémült fülem valahogy kihallotta a tanári szózuhatagból, iszonyú vétket követtem el. Ki tételezett volna fel ilyen elvetemültséget egy kislányról, hogy mikor azt hallja, az Ecce homo egy részlete, egy kutyáról ír és Mária Magdolnáról, nem pedig a Megváltóról? Minden normális embernek, aki azt hallja, az Ecce homo egy alakja, Jézus jut eszébe. Nézzem csak meg – sikoltott M. néni, s mint a legyezőt, szétnyitott baljában egy fél tucat dolgozatot –, itt mindenki, aki csak írt, Jézusról számolt be, ez felekezeti iskola, ahol tisztességes nevelést kapnak a tanulók, itt nincs senkinek ilyen elképesztő fantáziája!

Álltam előtte megsemmisülve, aztán ki kellett tépnem a dolgozatomat, s kezdhettem az egészet elölről. Írtam, félvakon a könnyektől, a szégyentől, és nem értettem, hogy ha egy részlet szabadon választható, mért van a felnőttben mégis egy előre elképzelt megoldás, amit, úgy látszik, minden épelméjű ember tud, csak az ilyen szerencsétlen nem vesz észre, mint én. Most mindenkit megsértettem, nyilván Jézust is, és minek is írok én mindig regényt meg novellát otthon, ez is milyen átkos szenvedély; nem tudok én se írni, se semmit, nekem sose sikerülnek a dolgozataim.

Aztán az évek szálltak, M. néni elmaradt mellőlem, s P. tanár úr meg S. tanár úr helyreállították valahogy az önbizalmamat. Mindig tanár akartam lenni, az is lettem –, hamarosan elkerültem szülővárosomból, s a nagy pesti intézmény, ahol dolgoztam, bőven adott alkalmat kísérletezésre, rögzítő munkára egyaránt. Adminisztrálni nem szerettem, dolgozatot javítani igen. Minden írásbeli feladat átnézése élmény volt a számomra, meg se bírtam várni, míg hazaérek a dolgozatokkal, már a villamoson nyitogatni kezdtem a füzeteket. Ugyan, mit írtak az én gyerekeim, hogy közelítették meg tételük megoldását?

Nem sokkal azelőtt, hogy abbahagytam a tanítást, a Toldi-ból írattam dolgozatot. Néztem a tanmenetet, az egység a Toldi valamelyik énekének feldolgozását kívánta, szabadon választható szempont szerint. A bika epizód mellett döntöttem, s előkészítéskor elmagyaráztam az osztálynak, hogy az események elbeszélésének idejére bárki szereplőbe beleköltözhetnek, annak a szájával mondják el, mi esett valamikor Pesten. Gyerekeim lelkesen láttak munkához. S. G. különösen sokáig töprengett, mielőtt írni kezdett volna. S. G. nem volt szabályos jó tanuló, igazán csak magyarból tűnt ki, ott is az irodalmi, nem nyelvtani órákon, nagyon szerettem fura, megható, kiválóan komponált dolgozatait. Néztem a lehajló fejeket, s gondolkoztam, melyiknek mi járhat az eszében. Nyilván mindenki Miklós lesz a dolgozat idejére, mind szeretik a fiatal Toldit, egyesek egy kicsit még szerelmesek is belé. Lesz nyilván egypár vágólegény-dolgozat, egy-két öregasszony, talán Bence…

Mikor elkezdtem javítani, rájöttem, hogy tévedtem. Se Bence, se semmiféle öregasszony nem jutott senki eszébe, vágólegény sem óhajtott lenni egyikük sem. Volt egy budai polgárlány, aki ablakából nézte végig az eseményeket, volt egy rendőr (!), akit segítségül hívtak, egy árus, aki ládikájával a tömegbe keveredik, és persze rengeteg Miklós-beszámoló. Dolgozatot mindig névsor szerint javítottam, mert értékelés után azonnal írtam is be kinek-kinek az osztályzatát a minősítő füzetembe, aránylag későn került a kezembe S. G. dolgozata. Mikor kinyitottam a füzetét, megrezzent a kezemben a piros golyóstoll. A dolgozat tételét a következőképpen írtam fel a táblára:

A bika epizód

(........... szempontjából)

A pontok azt jelezték: oda kell beírni annak a személynek a nevét, akinek a nézőpontjából és érvelésével ábrázolni fognak. A cím alatt S. G. kedves csúnya írásával ez állt:

(A bika szempontjából)

Ahogy tanulta, illedelmesen kihagyott egy sort, s a füzet levegős jobb vállán, vázlatpontjai alatt kezdte, nem feledkezve el az idézőjel feltételéről sem: „Szervusz, tehén, kistestvérem, ezek az én utolsó soraim tehozzád…”

A dolgozat a bika búcsúlevele volt, húgához, a tehénhez; kiderült belőle, hogy a bika önként adta meg magát a vágólegényeknek, mert miután át kellett élnie, hogy egy ember – Toldi – erősebbnek bizonyult nála, úgy érezte, nincs tovább célja vagy értelme az életének. Szívfájdítóan tárgyilagos, okos levél volt, egyszerre elbúsító és felemelő. Aláírtam a nagy ötöst, aztán odamentem az ablakhoz, kibámultam a Vérmezőre.

Téves sóhaj

„Szabó Magda, neves és tisztelt írónőnk, az augusztus 17-i számban, a lap első oldalán Aranyfüst és sóhajok nélkül című cikkében társadalmunk múlttudatával foglalkozik. Cikke tulajdonképp egy felszólalás részlete, mely bizonyára nagyobb létszámú hallgatóság előtt hangzott el, ahogy a lap címlapján is országos olvasótáborhoz szól. A történelmi tudat kérdéseiről megkapóan, a nemes pátosz hangján ír, attól féltve társadalmunkat, különösen az ifjúságot, hogy önnön múltját elveszti.

Cikkének csak egy vonatkozásával szeretnék foglalkozni, azzal, ami munkakörünket érinti, és ami kérdésessé teszi, hogy a nagy társadalmi munkamegosztásból magunkra vállalt feladatokat tisztes szándékkal, valóban helyesen, az ifjúság szocialista nevelésének a szükségletei szerint igyekszünk-e megoldani.

Szabó Magda túlságosan soknak érzi a más népek történetét bemutató színdarabok, tévéfilmek stb. számát, hatását. Ennek kapcsán írja, hogy… »Nemzetünk… azt érzi, nemcsak Angliának és más jelentős etnikai egységnek volt történelme, de nekünk magyaroknak is és ismerni óhajtja. Mi abban a nyugtalanító, ha… a nemzet be akarja mérni történelmi hintájának a dőlésszögét…? Jogos igény ez is, sőt, napról napra jogosabbá válik, amióta a tanügyi reform és az új tanterv következtében a történelem választható tantárggyá vált középfokú oktatásunkban. Ne kerteljünk: ami nem kötelező, az nem kötelező, a szó tartalma és jelentése világos…« Később: »Elismétlem: a történelem választható tantárgy középiskoláinkban s a visszajelentések szerint kevesen választják.«

Szabó Magda téved. A történelem minden középfokú iskolában, tehát a szakmunkásképző iskolákban, a szakközépiskolákban és a gimnáziumokban kötelező tantárgy volt és marad. Nem választható, tehát nem is lehet semmiféle visszajelentés arról, hogy kevesen választják.

Szabó Magda indulata tiszteletre méltó, felháborodása érthető és jogos is – lenne, ha volna alapja. Ha az érettségi vizsgálattal kapcsolatban írt a választhatóságról, helytállót írt volna – post festam. Hiszen a történelem, sok más tantárgytársával együtt már több éve választható tárgyként szerepel az érettségi vizsgálaton, sokan vizsgáznak is belőle. Ám téves információkra alapozott gondolatainak a sora olyan következtetésekre vezet, úgy kongatja a vészharangot, hogy valóban megmozgatja hallgatói-olvasói lelkiismeretét. Nem vádolja ugyan a magyar pedagógusokat – akik a tantervet készítik és akik a tantervek szerint tanítják a magyar ifjúságot –, mégis, a lelke mélyén felelőtlennek érezhetné magát minden magyar pedagógus, ha Szabó Magda szavai igazak lennének.

A cikk megírása előtt jobban kellett volna tájékozódnia. Az új tanterveket illetően állításainak az ellenkezője igaz. Az oktatásügy korszerűsítése során életbe lépő új óratervekben a történelem óraszáma általában nőtt, csak a szakközépiskolákban nem változott. Sőt a gimnáziumokban lehetősége lesz a tanulónak arra, hogy a bevezetésre kerülő fakultációs oktatás keretében heti két-három többletórában is foglalkozhasson történelemmel.

Túl az órakeretek változásán, még többet mondtak volna Szabó Magdának, a volt tanárnőnek – kitűnő tanárnőnek – a történelemtantervek világnézeti, történelemszemléleti, tartalmi változásai. A történelem tantárgy épp a szocialista hazafisággal és a proletár internacionalizmussal kapcsolatban igyekszik reális szemléletet kialakítani a tanulókban, hungarocentrizmus helyett világtörténelmi látásmódra nevelni a fiatalságot. Népünk múltjával a tananyagnak körülbelül a fele foglalkozik, elegendő alapot adva saját történelmünk megismerésére. A tananyag nemcsak a gazdaság, a társadalom, a politika alapvető történetét mutatja be, hanem e meghatározó tényezőknek az emberi gondolkodásban és érzésvilágban, az életmódban, a művelődés nagy történelmi változásaiban való tükröződését is igyekszik felmutatni. A múltat napjainkig vezeti, társadalmunk mai, a jövő felé forduló arcának főbb vonásait is megismerteti a tanulóval, s igyekszik felkészíteni a szocialista demokrácia társadalmi gyakorlatára.

Az új tantervek – így látták a tanterveket bíráló nevelők, így mutatták a kísérletek és így reméljük mi, a tantervek készítői is – sokat, a régebbi tanterveknél többet adnak hazánk ifjúságának a hazaszeretet ismeretanyagából, a történelem megkapó érzelmi motívumaiból, valóságosabb egyensúlyt teremtenek a magyar múlt és más népek múltja között.

Sajnálatos, hogy Szabó Magda minderről nem szerzett információt.

Vladár Ervin

Országos Pedagógiai Intézet.”

És mégis mozog a föld

Hová tűnt belőlem a kelletlenség, a csüggedés, az indulat? Még ott se voltam az Eger-vári kastélyban az Új Fórum ülésszakán – amelyen referátumot kellett tartanom a magyar történelmi dráma teoretikumáról, amelyből hamarosan praktikum lett, majd forró, jóleső hangulat, amely szinte szóval mondta, milyen jó, hogy egymás között vagyunk és arról beszélgetünk, ami mindünknek fontos, ami szívügyünk –, s már éreztem, könnyebben lélegzem, kezd tisztulni körülem a kételkedés köde, a bizonytalan gyanú is oszlik: talán nincs is értelme semminek, legkevésbé annak, hogy az ember hajnalban útra keljen elmélkedni valamiről, ami esetleg nincs is már. Mekkora öröm volt, hogy tévedtem, s éppen a fiatalok közt élhettem át, milyen feszítő az új utáni vágy, milyen szomjas az érdeklődés, a szakemberek boldogító nyugtalansága. Mint a szülészorvosok egy nehéz esetnél ültünk a méter vastagságú falak közt a hosszú asztalnál, olykor csak gyertyafényben, mikorra bemelegedtünk, olyanok lettünk, mint egy németalföldi, óriási festmény alakjai, egy céh rembrandti rőtes barnába, cromwelli feketébe és habfehérbe árnyalt tagjai, polgárok, akik valami nagyon fontosról tanácskoznak. Ahogy az arcok előderengtek a szűrt világításban, mindünkön látszott a remény, a várakozás, a sürgető érdeklődés, hoz-e hát eredményt ennyi izgalom, jóakarat, előkészítő munka, de valahogy előre tudtuk a választ: igen.

Előző nap, mint hallottam, a Bánk bán-nal foglalkozott a közönség, módosították valamelyest Gyulai Pál napjainkra már némileg tengelyferdüléses optikáját, szóba került a nyelv kérdése is, éppen a legérzékenyebb közeg, a fiatalok vitáztak a forma kérdéséről, elmosolyodtam saját meghatottságomon, míg néztem őket, volt valami hallatlan megnyugtató abban, hogy éppen ennek a közönségnek centrális problémája a nemzeti dráma ügye. Valamit a tárgyalások sora eszembe is juttatott, okom van rá, hogy bár jó évvel ezelőtt történt, nem felejtettem el. Lezajlott egyszer az egyik gyulai várjátékidőszakon egy konferencia, soros elnöke voltam az egyik vitatott témakörnek. Nem akármilyen időszakban voltunk, akkor jelent meg a rendelet arról az intézkedésről, amely egy zseni léleklátó erejével kitiltotta a szakmunkásképzőkből a történelemoktatást, sőt magát a tantárgyat is kiemelte a kötelezők közül; a középiskolásoknak érettségizniük se kellett belőle. Ezen a gyulai értekezleten percek alatt kiviláglott, nem egyszerűen általános, de ingerült és megsértett érdeklődés követeli a nemzeti drámák születését; mint elnök magam se tettem rózsalevelet az ajkamra, mikor elkezdtem elemezni, mit jelent a hazafias nevelés tekintetében a történelemtanulás fakultatívvá tétele. A közönség tapsolt, kiabált, többen felálltak, szót kértek és minél több új történelmi darabot, majd lezajlott a konferencia, én hazajöttem, s mindjárt meg is kaptam a tiszteletdíjat, mert a Pedagógiai Intézet megtámadott állásfoglalásom miatt, a lelkes munkatárs éber észrevételét több nagyság szóbeli kiegészítése folytatta, közölték, minden fórumon fel vagyok jelentve, ám lássam, hogyan mászom ki az ügyből, a kultúrpolitika célkitűzése az, hogy épülő-szépülő hazánk jelenjét figyelhessék színpadjainkon a dolgozók, s nem az, hogy a drámaírók visszafussanak ócska történelmi díszletek közé, parabolákkal veszélyeztessék a harmóniát, és egy hamis királyi korona védelmével színdarabból hirdessen az író álaxiómákat és rágalmakat.

Könyveim akkor már kinn voltak a nemzetközi piacon, tudtam, ha az ügy veszélyesebb formát öltene, várhatok segítséget akár az emigrációtól, akár a Nemzetközi PEN-től, de leginkább a hazában bíztam, még a fülemben volt a gyulai konferencia közönségének magatartása s a taps. Akkor már a puha diktatúrát éltük, nem vittek el, csak megint kijelölték valahol a hátsó sorban a helyemet, mit szemtelenkedem konferenciákon és mit kiabálok, hogy minden magyar állampolgár a születés jogán meg kell hogy kapja a tiszta magyar beszéd megtanulásának és a nemzet történetének ismeretét, meg hogy aligha fogadható el a tézis, hogy Magyarország története 1948-ban kezdődött, és az azt megelőző éveket úgy elvesztettük valahol útközben, mint egy kesztyűt.

A pedagógus-továbbképző szorgalmas munkatársa még tett egy próbát, de nyílt levéllel válaszoltam, ha már lúd volt, gondoltam, legyen olyan kövér, hogy megakadjon a torkán, nyájasan meginvitáltam, kísérjen el nyílt, író által tartott magyarórákra, hadd hallja a maga fülével gyermekeinknek a történelemben való mély jártassága igazolását, van abban valami felemelő, mikor a tanuló habozik, kinek a nevéhez is fűződik a kuruckor, Rákosi elvtárséhoz-e, vagy Rákóczi Ferenc az illetékes, az meg éppen meghatja az embert, amikor Hitler életének és befolyásának elemei keverednek Dózsa Györgyével. Az ismeretlen kolléga egyszer se kísért el iskolalátogatásra, pedig vártam. A csörte viszont nem volt eredménytelen, mert a fenevad ugyan kapart egyet a lábával, de legjobb meggyőződése ellenére helyreállította a történelem oktatásbeli rangsorhelyét, s felfogta, míg a tanuló meg nem ismeri, s megismerve meg nem szereti ezt a boldogtalan földrajzi egységet, amelyért élnie, halnia kell, soha meg nem érti, miért rang és boldogság magyarnak születnie, miért iszonyú felelősséggel járó, komor dicsőség.

Nem tévedtem, mégis csak újra forog a föld, amiről Gyulán azt hittem, mindenképpen meg akarják állítani, s ha akkor kivédhető volt is, később talán nem lesz az. Forog, hál’ istennek, forog, mindenki érezte ezt ott Eger-várt, mikor a rembrandtian rőt terembe beléptem, éppen egy nagyon fiatal kolléga, Márton László gyönyörű, barokk mondatait hallgatták áhítattal az egybegyűltek Erdély történelmének egy kevésbé ismert időszakáról. Ez volt az a perc, amikor a tudatom felfogta, itt az ünnep, hozzák már az adventet a titokzatos szavak és az alkotás aranyszánjai. Eger-várott nemcsak Urunk születésének ígérete, de a magyar nemzeti dráma frissülésének, újjászületésének reménye is jelen volt.

A miniszter neve

Dolgozom, munkámhoz egy adatra volna szükségem, emlékezetem szerint Kazinczy életrajzában találhatom meg, hozom is tüstént a könyvet, s az történik, ami mindenkor, ha felnyitok egy régen nem bolygatott alkotást: beleolvasok. Micsoda gazdagsága a nyelvnek, mennyi telitalálat, színpadra kívánkozó helyzetek! Maga a kötet is megnéznivaló, a Franklin Társulat nem használt akármilyen papírt, betűket, szép ez a Nemzeti Kiadás, még a szüleim könyvtárából örököltem, s bár gyakran járt a kezemben, először jut eszembe, hogy megnézzem, miféle bevezetéssel engedte útjára Kazinczy írását az akkori kultuszminiszter, Klebelsberg gróf. Az emlék azonnal visszatér, halála előtt egy évvel meglátogatta iskolánkat, mi láttuk a minisztert, cserkészcsapatunk, az Ildikó Királyasszony merev vigyázzállásban, cserkészüdvözletre emelt kézzel fogadta, szemünkkel követtük a mindig szorosnak érzett nemezkalap alól izmos, jól tagolt, harmonikus mozgású alakját, s éreztük, ő is megnéz bennünket; jeles látogatók fogadására képzett intézet volt a mienk, nemcsak abszolút fegyelmezett, de valahogy egyszerre közéleti és a felekezeti iskola paraméterei között pallérozott fiatal nemzedék tagjaiként adtuk meg neki a kötelező tiszteletet. Megtárgyalni a vendég keltette kellemes izgalmat csak óraközi szünetben lehetett, az, hogy gróf, semmi hatással nem volt az iskolára, láttunk elég arisztokratát a Gazdasági Akadémián. De a keresztneve lesújtott: úgy éreztük, túlzás. Az Abigél-film férjhezmenési-játék jelenete valódi élményen alapul, Kodály látogatásakor például feltettük egymásnak a kérdést, nem óhajtja-e valaki elvi-eszmei házastársának a mestert a leltárjegyzékben kijelölt portré helyett, a miniszter iránt nem érdeklődött senki, pedig kellemes volt nagy orrú, okos arca, értelmet és derűt sugárzott. Csak hát a neve. A neve. „Nemigen magyar ez!” – minősítette az osztály.

Igen, a neve. A rózsa neve, mint a világhírű regény rögzítette, s Klebelsberg grófé, a névszó neve, a jelentéstan titkai. Hogy elolvastam a valamikori miniszter Kazinczy-bevezetését, nemcsak hajdani cserkészkalapom jutott eszembe, de pár évvel később az egyik egyetemi előadás is, amely az affektuális járuléknak jelzett nyelvi jelenséggel foglalkozott, azzal a tartalmi, érzelmi valamivel, ami egy szót árnyal. A feleség szó kevésbé rangos, mint a hitves, ha azt mondom, báj, puttókat látok, esetleg csörgedező patak mellett riadt bárányt, ibolyák kéklenek egy lány szemérmes kezében, s csak egyetlen betűt kell változtatnom a szó hangalakján, az affektuális járulék már nem illatot, de szagot sodor, az olvadt szalonna füstje kanyarog, pedig csak a b cserélődött fel a h-val, háj lett belőle, megrezeg a nyálkahártya az orromban. Elvi-eszmei férjnek nem vállalta egyikünk sem Klebelsberg grófot, mert gyanús volt. Kunónak hívták, ez akkori értékelésünkben eleve kizárta, hogy élni-halni akart volna a hazáért. Gyerekek voltunk, szigorúak, kegyetlenek.

Affektuális járulék. Most már meg tudnám védeni, de nem támadja senki, meghalt egy évvel a nálunk tett látogatás után, még csak kérlelni is lehetetlen amiatt, hogy kételkedtünk igaz voltában, amellett új problémát vet fel ezúttal már ismert koncepciójának lényege is: Klebelsberg gróf ugyanis neonacionalista szempont szerint óhajtotta megszervezni a kultúra és az oktatásügy területét. Odáig jutottunk, hogy zavart és tanácstalanságot érzek, ha a szót megközelítem, valami rettenetes történt ezzel a szóval: nacionalista; a nemzeti jelzővel Hitler tébolya kormozta be, a túlzók szent és kártékony lelkendezése meg másképpen kompromittálta.

Lesz olyan idő, hogy nem merjük szövegben alkalmazni, mert hátha ez vagy az ezt vagy azt ért, félreért, rosszul ért, kártékonyra magyaráz a latin alapszóból, amely sallang nélkül se többet, se mást nem óhajt kifejezni, mint hogy szeretem a hazámat, annak jellegzetességét, múltját, történelmét, és mint Kölcsey megírta versében: „büszke magyar vagyok én…” Nem úgy büszke, hogy semmibe veszem más nemzeti büszkeségét, úgy büszke, hogy szeretek magyar lenni, hogy az akarok lenni és maradni életben és halálban. És itt szúr a tüske, a rózsa és a miniszter neve, mert Klebelsberg nem tehet arról, amivé a meghurcolt szó és meghatározás torzítható, Klebelsberg egész elgondolása nemcsak ajánlható, de ajánlandó a mostani kultuszkormányzat figyelmébe. Mert mit ír a gróf? „Ez év január elsején körlevelet intéztem Magyarország összes oktatójához, kezdve a kis óvónőn fel az egyetemi tanárig, hogy megjelöljem azokat az irányelveket, amelyeknek érvényesülniök kell a magyar iskolákban. Ebben a körlevélben megkonstruálni igyekeztem a magyar neonacionalizmus fogalmát, egy olyan újfajta nacionalizmusét, amely kiveti nemzeti hibáinkat és tökéletesíti nemzeti erényeinket, egy olyan újfajtát, amelyet nem békít meg a múlt nagyságának szemlélete, sem a jelen nyomorúságának nyomása, hanem amely bizakodva, mosolyogva néz a jövőbe és elszántan tör új nemzeti reálpolitikai célok felé.

Ez a neonacionalizmus azonban korántsem jelent radikális szakítást a nemzeti múlttal, ellenkezőleg, a radikalizmustól éppen abban különbözik, hogy a nemzeti múltnak minden értékét át akarja menteni a jövőbe. A neonacionalizmus puszta követelményből élő valósággá csak akkor válhat, ha a politika ihletet nyer a művelődéstől, elsősorban az irodalomtól. A közéletben rendkívül gyakori gondolkozási hiba, hogy a politikát tartják a vezető erőnek, holott a valóság az, hogy a politikai lét kazánját a nemzet gondolkozása, az egymással küzdő szellemi irányzatok fűtik, amelyek elsősorban az irodalomban és a művészetben tükröződnek. A kultúra a prius, az előbbre való, és nem a politika, amely a nemzet művelődésének csak vetülete. Főleg a pezsgő, eleven irodalom az, amelynek aktív lendítőereje van, és mert ez igaz, azért kétszeresen sajnálatos, hogy irodalmunk csak lassanként találja meg a maga bekapcsolódását a háború utáni élet új céljaiba. Talán éppen azért, mert az újjáépítés kora csak lassan találja meg a maga sajátos új irodalmi irányzatát, éppen azért a klasszikus irodalom fokozott jelentőséggel bír. Nem hiszem, hogy lenne Európában irodalom, amelynek nemzeti tartalma erősebb, mint éppen a magyaré Bessenyeitől egészen Arany követőiig. Innét van az, hogy még olyan szerzők is, akiknek írói képességei csekélyek voltak, akiknek műveit ma már szórakozás okából nem olvashatjuk, megtartották nemzeti kultúrpolitikai jelentőségüket. Bessenyei, Kultsár vagy Kazinczy műveinek olvasása ma már az átlagos magyar olvasót nem gyönyörködteti, történelmi jelentőségük mégis változatlan, mert a szellem ébresztésével és erősítésével voltaképpen megalapozták József nádor és Széchenyi István reformkorát. Sajátságos, hogy még a Nemzeti Színház létrejöttének sem irodalmi és esztétikai okok voltak a mozgatói, hanem az, hogy öntudatos, nemzeti okokból a német színházzal szemben magyar teátrumot követelt, pedig a gondolatot magyar szóval még ki se tudták fejezni. A klasszikus magyar irodalom éppen ennél az erős nemzeti tartalomnál fogva megadja a nagy inspirációt a nemzeti újjáépítés munkájához. Ezért nemcsak mint kultuszminiszter, nemcsak művelődési szempontból, hanem mint a magyar neonacionalizmus gondolatának hirdetője, magasabb nemzeti tekintetből is szeretettel ajánlom a magyar olvasóközönségnek a Franklin Társulat nagyszerű irodalmi vállalkozását.”

Szitál az emlék előttem: a jellegzetes, nagy orrú arcél, a gróf, aki egyikünknek se kellett játék-élettársnak. A rózsa és a miniszter neve: de hát mi az a név. Micsoda gyilkos pozitív és negatív erő, hát mi történt velünk, szegény magyarokkal, az atombomba lehullta vagy fogalmazzunk nyersen, még előbb, Trianon óta, hogy lámpalázzal ajánlhatjuk az illetékesek figyelmébe a hajdani kultuszminiszter újfajta nemzeti lelkesültséggel teljes kultúrpolitikai programját? Mi ez a lámpaláz, amit az ügy érdekében egyszerűen se mint tanárnak készült értelmiségi, se mint magyar író nem vállalhatok? Tisztelettel és szeretettel közös hazánk kultúrájának védelmére átnyújtom Klebelsberg gróf érvelését és gondolatsorát jelenlegi utódainak, egy olyan miniszter elmélkedését, aki világosan látta, hogy az irodalom és művészetek támogatása nélkül nem az irodalmi és művészeti élet satnyul el, hanem a magyar nemzet érzelmi élete.

Postámból

Igen Tisztelt Asszonyom!

Azt kérte levelében, segítsem hozzá régi vágya teljesüléséhez. Öregasszony, unokáit neveli, s míg a kicsiket szórakoztatni próbálja, egyre gyakrabban jutnak eszébe gyermekkora olvasmányai. Valamikor garmadában álltak könyvespolcán az ifjúsági lapok, ám mihelyt Ön már kinőtt a meseszóból, szülei tovább ajándékozták az évfolyamokat más gyerekeknek, nyomuk veszett a régi kedves írásoknak, azóta se tudja megkapni őket. Én talán inkább hozzájutok az ilyesmihez – írja –, szerezzek hát örömet Önnek azzal, hogy hozzájuttatom ahhoz az élményhez az unokáit is, ami az Ön kislánykorát úgy megédesítette. Azt sem tagadja, az emlékeken kívül még más is vonzza a kívánt olvasmányhoz, az, hogy – mint emlékszik – a hajdani gyerekirodalom mulattatáson, szépre-jóra való oktatáson kívül semmire nem törekedett, nem keverte bele a napi politikát a gyermekeknek szánt versekbe, mesékbe.

Nem könnyen, nem is hamar, de szereztem egy 1894-es, egy 1904-es és egy 1905-ös évfolyamot a kívánt gyermeklapból. Míg hazafelé vittem az ötösön, unalmamban belelapoztam az egyikbe, s amit olvastam, annyira elkezdett érdekelni, hogy mihelyt időm megengedte, elolvastam mindhárom könyv teljes anyagát, nemcsak a szépirodalmi jellegű írásokat, de az összes szerkesztői üzeneteket, sőt hirdetéseket is, kezdve a bármely nevelői állást elfogadó, s minden tantárgy oktatását ígérő tanárjelölt ajánlkozásán, egészen a magán-elemi felhívásáig, amely délelőtt fél tízkor kezdődő, kényelmes tanórákat ígér.

Eszembe se jutott, hogy olyat kérjek számon a gyereklapoktól, amit megjelenésük esztendejében egyszerűen nem is adhatott egy, a középosztály gyermekeinek szánt újság: az évfolyamok verses és prózai anyagából legkevésbé az ütött meg, ami naiv ideológiájával inkább mosolyt keltve próbálta elrendezni a gazdagok és szegények világát, természetesnek, változtathatatlannak feltüntetve az anyagi-társadalmi különbségeket, annál kevésbé, mert olykor, ha egyes munkatársaknak sikerült társadalomkritikai mondanivalójukat mesébe bújtatni, csendül, ha igen-igen ritkán is, más hang. Mert nemcsak a mindig győztes, legkisebb királyi gyermekről olvashat ezekben a lapokban, hanem a század eleji kivándorlókról is, az üresen maradt falusi házakról, vagy olyan kisfiúról, aki – lábbeli híján – nem tud iskolába járni. Sorsa szerencsés fordulata az lesz, hogy lehozza a fáról a bárókisasszony macskáját, ezért jutalmul kap egy pár csizmát. Igaz, hogy a csizma egy lovászlegényé, nem illik a kisfiú lábára, de kitömhető szalmával, így aztán a boldog kis tulajdonos nyugodtan álmodhatja azt, hogy ha ő király lesz, csizmát adat minden parasztgyereknek. A lap átlagszemlélete, ebből a távlatból, inkább humorosnak hat, néha bizony arra bírt rá, hogy azon törjem a fejem: ha még mindig tanárkodnám, ugyan hogy építeném fel azt az órát, amely egy-egy itt olvasott költeménnyel foglalkoznék. Mit szólnának például hajdani tanítványaim, ha bemutatnám nekik az egérkéről szóló verset, s megtudnák, hogy az ádáz egérke nem átallott panaszkodni amiatt, hogy egér, s világgá menni, hogy megérdeklődje, mások hogy élnek. A naptól aztán megtudta, nem jó a napnak, mert hatalmasabb nála a felhő, a felhőtől, hogy az sem elégedett, mert nála meg a szél nagyobb úr, de a szél se volt boldog, annak is volt aki határt szabjon: a fal. Az egérke hát megszégyellte magát, hogy valamikor is többre kívánkozott, mint az egérsors, „mert kinek az Isten egérlyukat rendel, ne hányja fel, béküljön meg a világi renddel, ne nézzen magasba, a ragyogó napba, áldja inkább, kitől azt az egérlyukat kapta”. Eszmei mondanivalóját tekintve A falu árvája című költemény is kifogna pedagógiai rutinomon. Abból arról értesülne a kis olvasó, hogy az istenadta árva, kinek rongyai is csak kegyelemrongyok, olyan határig öntudatlanul csap fel katonának, s hal meg a szabadságharcban, hogy azt a gyanút kelti, talán szegénységéből kifolyólag érzelmi élete is annyira differenciálatlan, hogy még hazaszeretetre sem futja belőle. Hasonló nehéz helyzetbe hozna a Kunyhó és palota oktatása is, pedig igazán tetszetős a tartalma: a gazdag, dologtalan úr inszomniában szenved a kastélyában, bezzeg a dolgos szántóvetőnek nem kell ringatás, arról nem is szólva, mennyivel ízletesebb a verejtékkel sózott fekete kenyér a fehérnél. Lám, a fecske bölcsen tudja, hol érdemes élni, az bizony képtelen fészkét márványfalra tapasztani, csak vályogon áll meg az a fészek, így aztán a kunyhó lakóját ébreszti fel piros hajnalon, nem a palota urát, aki ugyan az előzmények szerint nem is nagyon tarthat rá igényt, ha sehogy se jön a szemére álom. Nem tragikus ez, kedves Asszonyom, csak nevetséges, nevet is legtöbbször ezeken az írásokon a kései olvasó, s ingerültebb alig-alig lesz, legfeljebb tán ha az árvaházban nevelkedő Twist Olivér-Palkó történetére bukkan, akit örök békétlenkedése miatt kitesz az intézetből az igazgató úr, elküldi mesterséget tanulni. A történet végén mint őszbecsavarodott munkással találkozunk vele, barázdás az arca, kérges a keze, családja szerteszéjjel, nem tudja eltartani, most is visszaadták a munkakönyvét, nincs hely a számára sehol. Az író még ki is oktatja ezt a rossz Palkót, lám, nem tetszett neki az intézetben, ahol mindene volt, ruhája, étele, fűtött szobája.

Nem tudom elhallgatni viszont, mennyire nem humorérzékemre hatott, hanem deprimált, kicsit, utólag, meg is félemlített egyéb más ezekben a lapokban. Gyermek volt, mikor olvasta őket, vagy pláne felolvasták Önnek, ugyan hogy vehette volna észre, hogy ezeknek az újságoknak Janus-arcuk van, valami nyilván nem tudatos, szándéktalan brutalitás jellemzi anyaguk zömét, s ugyanakkor valami égi-légi, cukros nyájasság. Csóri csóka foszforos gyufát eszik, kínos halálának minden mozzanatát ábrázolja az író néni, ám milyen poétikus a madárka temetése, és milyen bájosak a csirkék is, amikor arról pityegnek, milyen érdekes is lesz az, mikor elvágják a nyakukat, bemártják a tetemüket kopasztó vízbe, megsütik őket eleven tűzön, juj, meg is eszik jó étvággyal, ham-ham-ham. Hát a kis nyuszi, annak van csak arany dolga, nem árva nyuszika az már többé, pedig Sanyika délceg vadászruhás papája és a papa társasága, piff-puff kiirtott ám minden tapsifülest a környéken, nyuszika szüleit, testvérkéit is. Ám Apuka is, Sanyika is jóságos, szabad ám Sanyikának piros pántlikát kötni nyuszika nyakába, mert azt az egyet nem lövik le, de nem ám, azt majd hazaviszik házi nyuszikának, bohókás táncba is kezd hát nyuszika az üst körül, amelyben éppen azt a finom nyúlpaprikást főzik, amibe a belevalót nyuszika szűkebb famíliája szolgáltatta. A párhuzamosan jelentkező két hatás elementárisan hat a mai olvasóra: egyik lapon intelem Margitkához, zengje el legbánatosabb, legszebb dalát nagyapja sírjánál a temetőben (micsoda kép, temető, sír, mellette éneklő leányka), a másikon meg a Sasi Cirmoscica szónokol, aki felajánlja Gyuricának a barátságát, de figyelmezteti őt, ha bántaná, kénytelen lesz kiszedni (!) a szemét. Lackónak még fényképe is van az egyik oldalon, földig érő szoknyában áll a szemmel láthatólag nem egészen szobatiszta kisfiú, és nagyanyóhoz készül a hintalován. Higgadt a hintaló, pedig ideges is lehetne, mert Lackó azt a meglepő kijelentést teszi, hogy ha nem indulnak el azonnal, agyoncsapja.

Ugye, Asszonyom, azt írta nekem, ezek a régi gyermeklapok megkímélték kis olvasóikat a napi politikától? Rosszul emlékezik. Tutsek Anna kis elbeszélésének kislányhőse úgy akar tüzes magyarrá tenni egy inkább valamelyik szomszédos állam fiaihoz húzó kisgyereket, hogy agyba-főbe püföli, ezzel a meggyőző szöveggel: „Nesze-nesze, te rossz fiú, szégyelld magad, hogy nem akarsz magyar lenni!” A rajzok, fotográfiák fiúcskáit „magyar őszinteségre” biztatja a szöveg, s a három-négy éveseket lelkesen irányítja a katonai pálya felé. Szerkesztő bácsi így korholja Gyuszkót, aki duzzog: „Még lánynál sem szép az ilyen, hát még egy magyar huszárnál! Ha majd egyszer megfújják a riadót, s mindnyájunknak el kell menni, duzzogó ábrázattal hogy szállsz majd a csaták tüzébe?” Az olvasónak, aki tudja, tíz év se telik el, s ezek az 1904-ben legfeljebb tízesztendős Misikék, Palikák, akik olyan büszkék rá, hogy sose lesznek főzögető nénik, hanem generálisok, tömegesen fognak elpusztulni a Doberdón vagy Galíciában, a hideg fut végig a hátán, míg olvassa a nyájas sorokat: „Pergeted-e a dobot, fúvod-e a riadót, adta gyöngyhuszárja?” Ugyan túlélte-e a világháborút a csepp hadnagy, akit apuka úgy fényképeztetett le, hogy pléhkardja, fapuskája, papírcsákója – teljes tábori felszerelése rajta van?

Harmadik felfedezésemmel fogom talán a legjobban meglepni Önt: elképedne, ha átnézné a lapok szerkesztői üzeneteit. A kis huszárok és a rózsabimbó szájú, jóságos leánykák problémáit legtöbb esetben abszolút közöny, majdnem hogy unalom fogadta, olykor gúny, olykor meg határozott visszautasítás.

Kacér Lacika azt kérdezi a szerkesztő bácsitól, milyen ösztöndíjért folyamodjék, hogy továbbtanulhasson, mert igen jól tanul. „Nem tudom én, öcsém – így a szerkesztő bácsi –, tudakozódnom kellene, de erre nincs időm.” Lukács Jánost, aki azt hallotta valakitől, hogy egyszer, sok millió év múlva ki fog hűlni a nap, és megérdeklődi, igaz-e, leinti a válasz, ne gondoljon ilyesmire, játszogasson ő csak szépen. Zatlukál Jenő kikap, mert napilapokat olvas kisfiú létére, s az csak árthat neki, Weiss Sándor tudományra szomjas kis lelke is megkapja a választ bohó álmára, hogy ő szeretne a csillagokba repülni. Szerkesztő bácsi szerint, édes magyar hazánknál nem kell szebb csillag, maradjon ő csak itt, ne legyenek ilyen vágyai. Szerkesztő bácsinak leginkább ahhoz van érzéke, hogy a gyermekek egészségi állapotával foglalkozzék, Gelb Antal megtudhatja például, mennyire örül a szerkesztőség, hogy meggyógyult, ezentúl jobban vigyázzon magára, mert köztudomású, hogy bíbor bársony vendégség, jobb egy napi egészség. Varga Péter sem marad tanács nélkül, akinek valami kínos vízi kalandja volt, őt a szerkesztői üzenet Kola példájával inti jóra, ne menjen a vízbe, mert úgy jár, mint Kola, aki ugyancsak meglakola, amiért a vízben lubickola. Veres Ilonát megnyugtatják, ne panaszkodjék a nagy hideg miatt, mert télen hideg van, nyáron meleg van, ősszel esik az eső, soha sincsen jó idő. Nem jut eszébe Önnek Karinthy? Az Így írtok ti-ből a „kéretik nem dohányozni?” (Nekem eszembe jutott.) Az évszakokkal általában lehet valami baja szerkesztő bácsinak, mert F-h Hilda beküldött versére azt a mélyértelmű bírálatot kapja: „Télen ne írj nyári verset, nyáron ne írj téli verset”, s a kései olvasó törheti rajta a fejét, hogy az isten szerelmére, ugyan miért ne? Pedig F-h Hilda még jól járt, N. Zoltán nem úszta meg ilyen simán beküldött munkájával. Az N. Zoltánnak szóló üzenetet teljes egészében kimásolom, ezúton közölve N. Zoltánnal, ha még élne, hogy négysoros versecskéjének első két sora tiszta remeklés, a gyermeki fantázia vidám játéka, formai tekintetben is szokatlan metrikai és rímelő készségről tanúskodik, s bizony a szerkesztő bácsi szégyene, hogy ezt nem vette észre, hogy biztatás helyett kinevette őt. „Nagyon szeretheted a hevesi görögdinnyét, hogy verset írtál róla. Jó is az, bizony, de a versed kegyetlen rossz. Jót nevettem ezen a versszakon:

Asszonyom, az élmények, bizony olykor még az olvasmányélmények is, megismételhetetlenek. Higgye el nekem, Ön is csak a mai szemével tudná olvasni ezeket a régi írásokat, nem azzal a hajdanival. A görögök mondateremtő fantáziája felülmúlhatatlan, az istenek tudták, miért nem jó néha hátranézni. Az Én Újságom-kötetek nálam vannak, ha megkockáztatja, hogy levelem után is el akarja olvasni őket, kérem, jöjjön értük. És aztán ne haragudjék rám, hogy teljesítettem a kívánságát.

Sok szíves üdvözlettel:

Szabó Magda

Erzsébet, a nemesszívű

Gyerekkorom könyvek között telt; amerre néztem, könyvszekrényben, asztalon, polcokon, még az előszobában, a varrógép tetején is könyv volt. Apám-anyám rendszeresen, szenvedélyesen olvasott, s vézna, beteges gyerek lévén, számomra is az olvasás pótolta mindazt, amihez egészséges társaim utcai-udvari hancúrozásaik során olyan természetesen hozzájutottak: a játékot, a gyerekkor kalandvilágát. Sokat voltam beteg, sokat olvastam.

Nálunk nem voltak tilalmas könyvek.

Mindig mindent elolvashattam, amit megkívántam, ezért aztán nem tanultam meg, amit osztálytársaim olyan bölcsen tudtak: hogy kell Erdős Renée műveit úgy bekötni és ráírni szép álló betűkkel: Bibliai történetek vagy Jó kislányok könyve, hogy a legszemfülesebb tanár vagy szülő se fogjon gyanút. Apám kuncogott, ha meglátott a kezemben valami végképp nem gyereknek való olvasmányt, azt tartotta, hogy ha valaminek a fogalmát és tárgykörét már ismerem, úgyis hiába védenének önmagam kíváncsiságától, mert foglalkoztat a kérdés problematikája, ha viszont nem, akkor unni fogom, amit olvasok, s úgyis lecsapom. Legelső prózai olvasmányaim közé tartozott a Karenina Anna, s azzal a gyanúval követtem a szereplők történetét, mintha a hősök közül csak alig-alig volna valaki épeszű. Hogy mit tudnak egyesek annyit nyavalyogni a szerelemmel? Ásítoztam, küszködtem a históriával, aztán boldogan felcseréltem egy lexikonnal. Az százszor érdekesebb volt.

Az ifjúsági könyvek, főképp a fiatal lányok számára írt történetek kimaradtak az életemből. E téren mutatkozó hiányaim pótlására már felnőttként, tanár koromban került sor.

Mikor tanár lettem, s megláttam, miféle könyvek kandikálnak ki gyerekeim aktatáskájából, visszaemlékeztem kezdő olvasó koromra, apámra, anyámra, s a legnagyobb hidegvérrel vettem kezembe a ponyvákat vagy már nem is kétes értékű, kétségtelenül értéktelen lányregényeket. A lányok, fiúk, akik megszokták, hogy ilyenkor erkölcsnemesítő prédikáció következik, azzal a hideg feszültséggel lesték az arcomat, amellyel csak egy gyerek tudja mérlegelni a felnőttet, s latolgatni, ugyan, most mi következik.

Neked ennyi időd van? – kérdeztem csodálkozva minden alkalommal.

(Irodalomtanár lévén, az olvasómozgalom irányítása a kezemben volt. Nagyon jól tudtam, hogy olvasók nevelése nemcsak szakmai, lélektani probléma is.)

– De irigyellek! – sóhajtoztam. – De jó neked, jut időd ilyen hülyeségre is. Az élet olyan borzasztóan rövid, s ha az ember minden vacakot elolvas, nem jut hozzá a remekművekhez. Jó dolgod van, öregem, hogy ennyi időd van, jó dolgod…

Visszaadtam a tulajdonosnak a piszkos pengős regényt, vagy Runya Emilné Emília szíve című alkotását. „Tilos elolvasni?” – kérdezték a gyerekek, s tekintetük gyanakvó volt, fényes és éles. „Dehogy tilos – feleltem a vállamon át –, csak nem érdemes. Kár a szemedért.”

A könyv ott tarkállott a padon, nem vettem el. Lányaim-fiaim kelletlenül lapoztak bele. Ha nem tilos, akkor nem lehet annyira jelentős, mint hitték.

Miután a gyerekek megszokták, hogy a legvadabb című könyv felfedezésekor se következik megtorlás, azt kértem az osztályaimtól, mindig mindenki mondja meg, mi az éppen soron lévő olvasmánya. A beszámolókból kitűnően megismertem tanítványaimat, s az osztályaimban közkézen forgó, egymásnak kölcsönadott könyvanyagot, s az új beszerzéseket, az ünnepi alkalmakra ajándékba kapott olvasmányokat is. Az új kiadású könyvekkel nem volt baj, ám minduntalan felbukkantak 20-30-40 sőt 50 évvel ezelőtt megjelent olvasmányok is, s csak törtem a fejemet, honnan kerülnek ezek elő ilyen mennyiségben. Hídjaink elpusztultak, az országot iszonyú anyagi kár érte a háborúban, hogy élnek át az effajta könyvek harcot, ostromot?

Ha a gyerekek valami szokatlanul bárgyú vagy szokatlanul kártékony regényt dicsérgettek előttem osztályfőnöki órán, bekértem a könyvet, azzal, hogy kíváncsivá tettek, magam is elolvasom. A gyerekek úgy örültek, mintha valami kedves családtagjukat mutathatnák be nekem. Heteken, hónapokon – nem röstellem megírni, bizony, éveken – át iszonyatos ponyvák olvasásával végeztem be napi teendőimet.

Osztályfőnöki órán aztán mindig megbeszéltem a tulajdonossal, hogy is áll a helyzet a könyvével.

Gyermekeim kiválóan tudták az irodalomelméletet, prózai és költői művek elemzését miniatűr irodalomtudósként végezték. Saját elemzési eszközeikkel dolgoztattam fel velük kedves olvasmányukat. Ilyenkor kis arcuk elkeskenyedett, aztán egészséges humorérzékük legyőzte csalódásukat, s kitörő kacagással közölték: „Magda néni kérem, Emília, a hős, hülye! A könyv társadalmi háttere hamis! Az író nem tud jellemezni. Zavaros a stílusa.”

A rossz könyvek lassan, nagyon lassan hitelüket vesztették. Osztályaim kezdtek hozzáédesedni az igazi irodalomhoz.

Mikor elkerültem az iskolából, sok gondom-bajom közt valahogy elfelejtettem a gyerekek olvasmányait. Ha nem volnék szenvedélyes böngésző, talán nem is igen gondoltam volna erre többet, ám a múlt héten eszembe juttatta valami.

Rendszeres antikváriumlátogató vagyok, s többnyire azokon a polcokon is végigfuttatom a tekintetemet, ahonnan nem akarok venni semmit. Így sodródtam a minap az ifjúsági könyvek állványa elé, s ezért ütközött nekem véletlenül az egyik hátralépő vásárló. Mindketten elmotyogtuk a kötelező „pardon”-t. A vevő negyven körüli nő volt, értelmes arcú, ápolt, udvarias. Úgy érezte, tartozik még pár nyájas szóval amiatt, hogy meglökött, s békítőül felém nyújtotta a könyvet, amelyet kiválasztott.

– Tessék nézni, Erzsébet, a nemesszívű. És tiszta új!

Az volt, a címlapja mindjárt módfelett csábító. Egy János vitéz külsejű egyén ült a könyv tetején valami széken, alva, előtte a földön tömör fellegek, a fellegek hátterében nyitott szekrény, melyből egy Zrínyi Ilona módjára öltözött, ellenszenves fiatal nő lépett ki lesütött szemű apáca társaságában.

– Legalább harminc éve nem volt a kezemben! – ujjongott a vásárló. – Ez volt gyerekkoromban a legkedvesebb könyvem. Hatszor elolvastam, aztán elveszett.

– Miről szól? – érdeklődtem őszinte kíváncsisággal.

Az ismeretlen zavarba jött, aztán elnevette magát.

– Bizony már nem is tudom. Valami szerelemről meg jószívűségről. Nagyon jóra nevelő könyv. Áldozatosságra tanít. Valamikor annyira tetszett, hogy megvertek miatta: éjjel is felkeltem olvasni, úgy érdekelt. Viszem a kislányomnak, holnap lesz tízéves.

Rohant fizetni. Öt forintot kértek a nemesszívű Erzsébetért. Testvérek között is többet ért, ilyen förtelmes fedőlapot még sose láttam.

A vásárló elment, én rábámultam a polcra: még négy nemesszívű Erzsébet kínálkozott a vevőknek. Nem sajnáltam az öt forintot, magam is vettem egyet, s vacsora után belemerültem. Láttam, hogy árát eredetileg 12 forintra kalkulálták, aztán valaki kigumizta az árjelzést, s „a széles tömegek számára is” hozzáférhetővé tette a kitűnő olvasmányt, öt forintért… A könyv vadonatúj volt, valami raktárból kerülhetett elő, soha gyerek kezében nem lehetett. A Tolnai nyomdai műintézet betűivel az Afra könyvforgalmi adta ki valamikor.

Először a képeit néztem végig.

Az elsőn Dömötör János megyehuszár ült valami csarnokban, mellette egy sámlin csákója, tarsolya. Kardja, szándéktalanul obszcén elhelyezésben szintén látható volt a képen, jobb karját felemelte, mintha arról akarna meggyőződni, szűnik-e már a reumája. A második kép még többet ígért: egy szekrényben számos imakönyv mellett levágott női és férfi fej hevert, a szoba közepén, ízléses drapériában csontváz, felette apáca bárddal, a kép legalján pedig levágott fejű női holttest volt látható, feltehetőleg a szekrényben tárolt egyik fej tartozéka. A harmadik illusztráció szintén Dömötör megyehuszárt ábrázolta, ezúttal ájult állapotban, a földön, s itt már a szekrénybeli levágott fejeken se látszott hús, jó fogazatú, optimista tekintetű koponyák voltak csupán. A 27-ik lapon szerencsére egyetlen fejes vagy fejetlen holttest se mutatkozott, csak egy feszület, egy püspök, több nemes- úr, és egy a többinél is nemesebb, nagyon nemes úr, aki a kép magyarázata szerint az öreg Maróthy volt – „egyre halványabban, egyre fehérebben”. Ezen egyáltalán nem csodálkoztam, mert szegény öregúr, földig érő, rókatorkos köpenyegében olyan fura széken ült, hogy azon csak rosszul lehetett lennie. Nem is lepett meg, hogy hat lappal odébb már halva láttam őt is, két enormis méretű gyertya között, miközben egy szép fiatal hölgy több század divatjából összeállított ruhában alighanem a kezét akarta tördelni mellette, de az illusztrátor kifürkészhetetlen akaratából inkább azt a benyomást keltette, hogy pattanást nyom ki a keze fején.

A könyv többi képe hasonlóan bő anyagot adott a gondolkodásra. Nem lankadó érdeklődéssel csodáltam meg az egyházi törvényszéket, az ágyasházba osonó, dúlt arcú lányt, a sziklához láncolt rabokat s a vérpadot, melyen egy Charlemagne külsejű, higgadt hóhér nézett szembe két unatkozó pappal, miközben egy szőke fürtű, térdeplő nő egyingben várta, hogy kivégezzék. Élményeimre azonban a legutolsó kép tette fel a koronát: a címlap apácája ezúttal egy török basa előtt állt, aki idegesen hátrált előle, s erre az idegeskedésre volt is oka, mert az apáca egy puffon nagyobb méretű asztalkendőt terített ki, melyen a már jól ismert két levágott fej helyezkedett el. Egyik sem tartozván a szoba szokásos berendezéséhez, a látvány, érthető módon, némileg irritálta a basát.

Ezek után szenvedélyes vágy fogott el, hogy megismerkedjem azzal a jóra-szépre-áldozatosságra és nemesszívűségre oktató olvasmánnyal, melyet ismeretlen ismerősöm tízesztendős lányának vett. Nem röstelltem a fáradságot, egy ültő helyemben végigolvastam.

A regény, ha komolyabb irodalomelméleti elemzés alá akarnám vetni, bizonyos értelemben keretesnek mondható. Kiderül ugyanis, hogy „néhány évtizeddel ezelőtt” (számításom szerint valamikor a századfordulón) a veszprémi régi vármegyeház emeleti folyosójának elég meglepő módon több száz év óta ki nem nyitott szekrénye egy viharos éjszakán feltárult, miközben a szendergő Dömötör János megyehuszár fülébe „a förgeteg orgiája hangzott, s víziók szálltak agyának sejtjei közé”. A szekrény iromba (iromba: szürke csíkos, cirmos, mint a macska; a szerző otrombát akart írni, bár ez a jelző se lett volna itt a helyén) faragványai közül kivigyorgó gnómfejek nyitották ki a rejtelmes almáriumot vasrudakkal, nagy durranás (?) közben. Mikor a szekrény felnyílt, barlangszerű belsejéből két nő lépett elő, egy apáca és egy ékes magyar viseletet hordó csudaszép asszony. Jobb szórakozás híján elkezdtek labdázni egy vérző emberfejjel, mely aszerint, hogy melyik nő kezében volt, hol mosolygott, hol szomorú volt. A díszruhás nő, belefáradván a játékba, el akart távozni a fejjel, ám az apáca földre rántotta, kikapott a szekrényből egy bárdot, és lefejezte a delnőt.

A huszár felriadt rémálmából, s rémülten látta, hogy a szekrény valóban tárva: két koponya vigyorog felé a polcáról. Becsapta a szekrényajtót, majd elalélt az izgalmaktól. A megyei urak borzongva hallgatták delíriumos beszédét. Elhatározták, megnézik, mit rejt az almárium, s mikor felnyitották, valóban koponyákat és szekercét találtak benne, egy csomó pergament mellett, melyen az alábbi történet volt olvasható:

1593 nyarán Veszprém vármegye megyegyűlésre készül. A nemesurak a megyeszékhely felé iparkodnak, s az úton két évszázados ellenségeskedésben élő família fiai: Kun Gáspár és Szánthó András versenyezni kezdenek: kinek a kocsija hagyja el a másikét. A vad vágtatás folyamán Szánthó halálra gázolja egy Karancs István nevű jobbágy gyermekét, akit hiába élesztget a jobbágycsalád segítségére siető Kun Gáspár és egy másik kocsiból kilépő ifjú lány, Szánthó András Erzsébet húga. Karancs örök hálát ígér Kun Gáspárnak, ami azért is meglepő, mert ha Kun maga közvetlenül nem oka is a jobbágy tragédiájának, a fiatalemberek versenye nélkül nem halt volna meg a kisgyerek.

Kun Gáspár beér a megyeszékhelyre, s borúsan mélázik nemzete sorsán: hol a török, hol a német sanyargatja a hazát. Meglátogatja menyasszonyát, Bozsóki Katicát, akinek „egész valóján csábító kéj ömlik el”. Kissé nyomasztja, mikor megtudja, hogy Szánthó András már itt járt Katicánál (aki teljesen egyedül él és lakik, és egyetlen rokona sincs!), s mint a kocsiverseny győztese, virágot kért és kapott a lánytól, de azért elsiet a vármegyeházára, ahol Maróthy vicispán a szigeti basa parancsát tolmácsolja az egybegyűlteknek: fizessen a megye azonnal ötvenezer aranyat, különben nem marad kő kövön a határban. Míg az urak tanakodnak, mitévők legyenek, levelet hoznak a vicispánnak, melyből kiderül, hogy lányait elrabolta, fiát megölte a török. A vicispán bánatában azon nyomban meg is hal.

Utódjáról kell gondoskodni: a két jelölt, Kun Gáspár és Szánthó András ellenszenve még nyugtalanabbá teszi az amúgy is feszült közhangulatot. Megtudjuk, hogy Katicát Szánthó is el akarja venni, ám a lány Kun Gáspárt választotta. Az ifjak megvívnak a Szánthónak adott piros virág miatt, a párbajban Kun Gáspár győz, akit Szánthó megfenyeget, hogy a tőle kapott kardcsapások megtorlásaként boldogságát és életét fogja elrabolni. Kunt vicispánná választják, boldogságát esküvőjével tetézi, s ifjú feleségével Balatonalmádiba vonul vissza, ahol aranytermő szőlője van.

A szőlő valóban aranyat terem, a sajátságos jelzővel nem a tó melléki borok kiváló minőségére céloz a szerző: Kun Gáspár szőlőjében igazi aranyrudacskák és aranylevélkék kunkorulnak a billingek köré. Itt ilyen a föld. Egy hibája van csak az aranytermő szőlőnek: ha a gazda felesége hűtlen lesz, kipusztul.

Ki is vész az hamarosan, mert míg Gáspár a törökkel harcol, Katica megcsalja Szánthóval a férjét, Gáspár lemond a vicispánságról, egyházi törvényszék elé állíttatja a hűtlen asszonyt. Már-már hóhér kezére kerülne a házasságtörő, mikor Gáspár szíve megesik rajta, visszafogadja. Rosszul teszi, az asszony bosszút forral, Szánthó segítségével elterjeszti a hírt, hogy férje aranyvagyona júdáspénz: Kun titokban fölcsapott töröknek. Az agyonrágalmazott férfit Szánthó Erzsébet próbálja megmenteni, aki megvallja a vicispánnak, hogy mindig őt szerette.

Gáspár a betyárokhoz csatlakozik, akik között Karancs Istvánt is megtalálja. Társaságukban fogják el s vetik tömlöcbe. Erzsébet klastromba vonul, Kun Gáspárt bíróság elé állítják – a bíróság feje Szánthó. Szembesítik azzal, aki megvádolta, hogy törökké lett: saját feleségével. Katica tanút is hoz magával, Kelevény Fülöpöt, férje elcsapott íródeákját, aki szeme világára esküszik meg: tudomása van arról, hogy gazdája elárulta nemzetét. Gáspárt kivégzik, vére Kelevény szemére hull, aki azonnal elveszti látását; Kun tetemét Karancs, a börtönből kiszabadult jobbágybetyár veszi pártfogásába, ám a kivégzés éjszakáján megjelenik Erzsébet apáca, s magának igényli Gáspár fejét. Szánthó elveszi Katicát, de a házasságon nincs áldás. A megye urai felásatják a kipusztult aranyszőlőt, s a barázdákban megtalálják a földben rejlő aranyat – könnyű rájönni, hogy Kun Gáspár vagyona nem a töröktől származott. Szánthó megszökik, feleségének írt búcsúsorai annyira jellemzőek, hogy egész terjedelmükben közölni kell:

„Drága Nagyasszony!

Ne várjon többé haza bájkörébe. Úgy tapasztalom vala, hogy aki kegyedhez sokáig hívséges, az a pribék bárdja alá kerül. Nekem nincs kedvem a Kun Gáspár sorsára jutni, pedig odakerülnék, kegyeddel együtt, azért hát illa berek, nádak, erek, felcsapok töröknek.

Ajánlom magam kegyes gráciájába:

András

NB.: Kegyed is jól tenné, ha valamelyik törökbasával elraboltatná magát”.

Katica körül sűrűsödik a veszély. Kelevény, a vak, rávall: ő beszélte rá a hamis tanúzásra. Mégse sikerülne vallomásra bírni, ám megjelenik Erzsébet egy kendővel, amelyből kibontja és Katica elé teszi Kun Gáspár idők folyamán kissé megviselt fejét, s e látványra a bűnös asszony mindent beismer.

A következő évben Veszprém új török helytartót kap, Achmed bég személyében. Senki sem ismeri fel benne a megszökött Szánthó Andrást, csak Erzsébet, aki nála is megjelenik, s neki is bemutatja immár Katica fejével is bővült koponyagyűjteményét. Ettől Achmed-Szánthó olyan indulatba jön, hogy húga távozása után arra kéri a sajátságos módon minden sorsdöntő pillanatban jelen lévő Karancs Istvánt, hogy akassza fel őt, mely kérését Karancs a legnagyobb lelkesedéssel teljesíti.

A szokatlan irodalmi élmény után, mindjárt másnap, felhívtam egyik antikvárius barátunkat. Beszélgetésünkből kiderült, hogy az ifjúsági könyvek vásárlóinak egy nem is jelentéktelen része régi kiadású könyveket akar venni a gyerekének: nyilván nem valami politikai szűklátókörűség vagy elfogultság miatt, egyszerűen csak azért, mert a maga gyerekkorából valami máig emlékezetes olvasmányélménye maradt, amelyet szeretne megosztani saját lányával-fiával. Ezért nem fogynak el az iskolákból az Emília szíve-féle olvasmányok – most végre választ kaptam valamire, amit nem értettem: honnan kerül mindig új és új effajta műremek az osztályokba, ki frissíti fel a készleteket.

A rokonság, tiszta jó szándékból.

Nem kellene ezt a kérdést megbeszélni a szülőkkel? – töröm a fejemet azóta is.

Nem mintha félteném a gyerekeket, túlélik az ilyen könyveket is, mint a kanyarót, a tüszős mandulagyulladást. Az iskolában megtanulják, hogy nincsenek gnómok, amelyek almáriumban ajtót feszegetnek vasrúddal, s zsenge koruk ellenére is elég józan gazdasági-történelmi távlathoz jutnak – úgy általában. De nem kár az időért, a pénzért, s elsősorban azért a tíz gyerek közül egyért, aki valóban komolyan veszi Erzsébet történetét, borzadozik a levágott fejek naturalista ízléstelenségén, gyakorlati oktatást kap házasságtörésből, gyilkosságból, hazaárulásból? Nem kár azért az esetleg csak egyetlenért, akinek rémhistóriákhoz szokik a fantáziája, ízlése eltorzul, igénye az igazi irodalom iránt vagy ki sem fejlődik, vagy semmivé válik?

Az ifjúsági irodalom kérdése nem a gyerekekre tartozik, hanem a felnőttekre. Paranccsal kitiltani az iskolások közül a ponyvát lehetetlen, lélektanilag lehetetlen: ezt mindenki tudja, aki valaha gyereket nevelt. De az is lehetetlen volna, hogy az erre hivatottak megértessék a szülőkkel, hogy az ő 20-30-40 évvel ezelőtti irodalmi élményük megismételtetése nem feltétlenül hasznos a gyerekek számára? Ki nem élte még át a Filmmúzeumban azt a kicsit szégyellős csalódottságot, hogy a hajdan lenyűgöző film varázsa megkopott, s a csodálatos színésznőnek nem csak hajviselete, mivolta is divatjamúlt?

Az idegen, aki az előbb ismertetett regényt megvette gyerekének, nyilván külön örült ennek a szónak: nemesszívű. Azt remélte, hogy gazdagíthatja a tízéves kislány lelki világát s nem jutott eszébe, hogy a könyvet harminc évvel ezelőtt olvasta, egy harminc évvel ezelőtt nevelt gyermek igénytelenségével, s hogy ha ma, most, mielőtt még kislányának odaadná, átfutna rajta még egyszer, már biztosan tudná és érezné, hogy Erzsébet, a nemesszívű nemcsak jólelkű apáca, hanem fejvadász is.

Csokonai éjszakái

Itt nem tavasz van: nyár.

A park szinte elszáll, annyi benne a madár, a majdnem szenvedőnek ható, vad trillázás éjjel se szűnik. A százados fák mesebeli, a földet súroló koronái között meleg szél motoz, minden csupa virág, az egzotikus cserjék is régen rákezdték már, van köztük sárga, van tűzpiros, mint Mózes csipkebokra. A magnóliák egy része átvészelte a pár héttel ezelőtti fagyot, most bomlott ki, súlyos virágai belekapaszkodnak a levegőbe, mintha rögzíteni akarnák önmaguk szépségét. A patak olyan sekély, hogy kilátszik az alja, nedves homokján madárlábak háromszögei. Nincs is mit enni most a mederben, a vadlibák az alkotóház parkjába járnak vadászni, a csöpp tóhoz. Míg meg nem jelennek, a békák szája be nem áll, mihelyt felbukkan a parton smaragd fejük, egyszerre csend lesz, nem békés, álmosító, hanem feszült: ez a védekezés csendje, az életösztöné, olyan, mint egy negatív vészkiáltás. A rózsakert még alszik, de az ágyásokban a domb lejtőjén már hunyorognak az árvácskák, s az egyik szikla vállán ott áll egy fehér tulipán. Egymaga áll, mereven, majdnem tanácstalanul, mint aki tévedésből került oda, és voltaképpen meg van ijedve. Az alkotóház napozóteraszáról látszik a tó, engedelmesen váltja színét az égével együtt. Déltájt rá se lehet pillantani, az erős fényben úgy villog, mint a kés.

A lakók dolgoznak. Aki végigmegy a folyosókon, úgy vezeti az írógépek zöreje, mint Thészeuszt a fonál. Van, hogy néma szobát talál a sétáló, ám akkor se bizonyos, hogy be tud menni, ha bekopog; lehet, hogy kulcsra zárták, mert aki odabenn az asztalnál ül, tollal dolgozik. Írógépzaj és némaság egyaránt véd, a kéretlen látogató tüstént továbbáll, tudja, milyen illanó a gondolat, s milyen pici mozdulat elég ahhoz, hogy lebillentse kollégáját arról a kötélről, ahol e percben ki tudja, mekkora mélység felett egyensúlyoz, míg anyagával küszködik. Aki itt lakik, azok közül mindenki tudja, mit jelent az: írni. Szigliget szokásai azokat is védik, akik látszólag nem dolgoznak, csak ülnek egy padon vagy mászkálnak a pataknál, kavicsot rugdosnak; ha maguk nem hívják oda azt, aki feléjük sétál, a közeledő hirtelen megváltoztatja irányát, hogy engedje a másikat gondolkozni, végezni munkája láthatatlan, előkészítő részét, amely sokszor nehezebb, mint az eredmények végleges rögzítése.

Az étkezések aztán egybegyűjtik a lakókat egy időre. Ebéd vagy vacsora után kávéillat lengi be a folyosókat, ajtók csapódnak, aki nem folytatja napi munkáját, annak számára megkezdődik a társasélet. Az írógépek egy része elnémul, kattogásuk helyett emberi hang hallatszik, a rádiót nyekergeti, aki másfajta élménnyel akarja ellensúlyozni a nap fáradságát, leül a képernyő elé. Mindig akad, aki nehezen alszik el, ez társaságot keres magának, amely szintén későn szeret ágyba kerülni, mindig van olyan is, aki akkora erővel idézte fel azt a láthatatlant, amelyet napközben papírra kényszerített, hogy az akkor sem akarja már magára hagyni, mikor küldené és nyugodni szeretne: hiába hívja az álmot, verstöredék jön helyette, vagy folytatódik agyában a regény gondolatsora, amelyen reggeltől fogva dolgozott. Ilyenkor bevesz valamit, hogy elbékéltesse a maga formálta figurákat; az alkotóházban csaknem mindenkinek van altatója. Ez ilyen szakma, az orvosok tudják.

Szigliget egyik legnagyobb vonzóereje az ott dolgozó író számára az, hogy itt voltaképpen nincs olyan mértékegysége az időnek, mint kinek-kinek az otthonában, itt nincs a napnak se reális kezdete, se reális vége. Aki ír, nem zavar senkit, ha hajnalban felkel, nem zavar akkor sem, ha egyáltalán le se fekszik. Van, akinek kiszabott munkarendje van, s ha aznapi tervét teljesítette, boldogan elengedi magát, átalakul íróból olvasóvá. Itt mindent lehet pótolni, azt is, amihez otthon sose jut hozzá, itt annyit olvashat, és azt olvashatja, amennyit és amit kíván.

Nagy élmény ez, mert olyasmit is a kezébe vehet végre, ami otthon luxusnak számítana, hiszen az írónak jobbára kötelező olvasmányai vannak, ilyen tekintetben korántsem olyan szabad, mint a nem szakmabeli: ismernie kell magyar és külföldi kollégái munkáit, hát csak gyűlnek asztalán azok az olvasnivalók, amelyekről évről évre azt sóhajtja: „Majd legközelebb. Majd valamikor.” Szigliget a „majd valamikor”-olvasmányok színhelye is, így kerül az író kezébe végre az, amivel már olyan régóta szeretett volna alaposan megismerkedni: Csokonai Vitéz Mihály a Debreceni Kollégiumból való kizárásának iratai, a fegyelmi tárgyalás jegyzőkönyve.

His finitis processit V. Deputatio ad investigationem…

„Ezek végeztével a Tekintetes Vizsgálóbizottság folytatja a kihallgatást…” S az író, aki végre olvasóvá alakult, már ott is van abban a hajdani teremben, látja a Tekintetes Vizsgálóbizottságot, a vádlottat, klasszikus költőink közül az egyik legnagyobbat, és látja a tanút is, akit éppen beidéztek, hogy a vádlott fejére olvastassák vele a tanártársak által botrányosnak minősített éjszakákat, amelyeken ahelyett, hogy tisztességes emberhez illő módon aludt volna, hajnalig virrasztásra kényszerítette tanítványait a nagy tekintélyű iskola valamelyik termében. Áll a tanú, Ladislaus Rhédei Ötsödiensis, az Öcsöd községből származó Rhédei László, a poétikai osztály tanulója, és vall. „Hivatott-e preceptorotok sokszor estve magához a klasszisba?” – kérdezi meg tőle a kihallgatás vezetője. „Hivatott” – felel Rhédei László, s szíve megszaporázódott verését, az izgalomtól megbillenő hangot, amely mondata folytatását kísérhette, nem rögzítette a jegyzőkönyv, ám az olvasó azért kihallja a szövegből. Mert segíteni akar Rhédei László ebben az egyenlőtlen küzdelemben tanárja és a bizottság között, hát hozzátesz még valamit ehhez a „hivatott”-hoz. Azt, hogy „Néha magamtól is feljöttem.” „Sokszor jöttél fel?” – csap rá az újabb kérdés, s a boldog gyanút, amely a vizsgálat vezetőjét elfoghatta, mi dolgok is eshettek azokon a bizonyos éjszakákon, ismét nem jelzi, csak érzékelteti a jegyzőkönyv szövege. „Sokszor – válaszol Rhédei László, Öcsöd község szülötte, s megint többet mond annál, mint amit kérdeztek tőle, ismét tudatosítva a kései olvasóban, aki a keserves kérdés-felelet játékot tanulmányozza, mint próbált a vádlott segítségére lenni a tanítvány, aki nyilván élete legnagyobb emberi élményét kapta Csokonai tanár úrtól –, mivelhogy tudtam a természetét, hogy nem tud éjszaka aludni.”

Ladislaus Rhédei Ötsödiensis tudta, a professzor urak láthatóan nem, hogy van egy bizonyos alkat, éppen a művészi alkotásra mindig készen álló elme, amely estére a legfrissebb és igazán éjszakára lesz eleven, hogy a Gráciák, akik a keresztszülei voltak, más életrendet diktálnának Csokonai tanár úrnak, mint amit vállalnia kellett. A Tekintetes Vizsgálóbizottság vezetője azonban most sem mélázik el azon, amit a diáktól hallott, azon a szellemi-biológiai képleten, amelyet a fiú olyan egyszerű szavakkal felvázolt, még mindig azt reméli, érdekesebb és kompromittálóbb adatokhoz juthat tőle. Arról vallatja hát, mik történtek ezeken az éjszakákon, s abból, hogy a diák arról is beszél, hogy néha ágyat hozatott be a költő, olykor meg összetolt székeken aludt „velük egy szélben”, következtetni lehet a kérdező tapogatózásának irányára is. Ám csupa művészi jellegű ostobaság esett ezeken az éjeken, nem olyasmi, ami valóban értékes tény volna, értelmetlen, szabálysértő dolgokkal verte agyon az órákat ez az oda nem illő nevelő. Csokonai tanár úr verseket diktált ilyenkor – vallja Rhédei László –, beszélgetett a fiúkkal, színdarabokról tárgyalt, néha ivott, pipázott velük, olykor meg flótázott nekik, vagy valami nótára tanította növendékeit. A jegyzőkönyv nem mutatja, hogy nézhetett össze a vizsgálóbizottság, hogy hümmöghetett fejcsóválva az idő ilyen hitvány pazarlása miatt. Most már csak egyetlen remény él a vizsgálat vezetőjében, hogy ha egyéb komolyabb erkölcsbe vágó nem esett is nevelő és diákjai között, azt nyilván rá lehet majd bizonyítani a vádlottra, hogy rákényszerítette rigolyáit a kiszolgáltatott növendékekre; minden tanuló igyekszik kedvére tenni a feljebbvalójának, még ha magában elátkozza is amiatt, hogy ahelyett, hogy aludni engedné, a fülébe flótázik meg versekkel molesztálja éjnek idején. Azt hiszi, előre tudja a választ, meg se kérdezné máskülönben, felteszi hát a kérdést: „Szerettél-e feljönni?” Ám Rhédei László, Öcsöd szülötte, mit sem törődve azzal, amit vallomása szegény diákfejére hozhat, belekiáltja az igazságot a kihallgatási terembe, elégtételt adva, legalább személyében annak, aki azokban a világ felett lebegő, felejthetetlen órákban magával emelte őt a saját szférájába, odakiáltja válaszát az elképedt jegyzőkönyv-vezetőnek: „Szerettem én!”

Nem könnyű gondolat, hogy a halott nem érzi a jóvátételt, csak az utókor szégyenkezhetik egyik-másik ősapja miatt.

Elek nagyapó balladája, vagy a demokrácia

Elek nagyapó balladája

Elek nagyapót – Benedek Eleket – sok okból tartom számon, apám viselte szép keresztnevét, sok nevem legutolsója is kettőjükre emlékeztet, Lenke Mária Magdolna Alexiának kereszteltek, mint egy főhercegnőt, ami módfelett ritka vezetéknevem mellett majdnem komikus volt. De lett a nagyapóhoz másféleképpen is közöm, az a nevelőm, aki mint egy jó tréner, felfedezte, hogy más stílussal futok az iskola irodalmi pályáján, és jó esetben több várható tőlem, Benedek tanítványa, az erdélyi Cimbora lapban munkatársa volt, mesterét sűrűn emlegette, engem is megtanított a tiszteletére. Meséit könyv nélkül tudtam, fiatal tudatom riasztó ütést kapott halálakor, nem a ténytől, hogy el kellett mennie, az élet kezdődik és végződik, ezt megértettem, inkább felesége utána való azonnali távozása rögzült a lelkemben, akkor érintett meg először valóságos életben a szemmel követhető mitológiai szerelem és összetartozás fekete mámora.

Ha nagyon fáradt vagyok, ma is és mindig verset olvasok, jobbom felől, abban a kuckóban, amelyet megosztok Konstantin macskával, ott vannak az antológiák, minap találtam egy verset Elek nagyapótól, elolvastam egyszer, elolvastam kétszer, aztán ijedten eloltottam a kislámpát, és maradtunk a sötétben, a kandúr meg én. A macska titokzatos nézése, mint mindig, valahányszor megérzi, megváltozott bennem vagy köröttem valami, nem mozdult el a félhomályban az arcomról.

– Figyelj ide, Konstantin – mondtam a macskának, akihez, mióta él, mindig úgy szóltunk az otthonomban, mint egy emberhez, ő meg-megrezzenő füllel felénk fordulva igazolta vissza, érti, hogy közlünk valamit, és várja a szót. – Elek nagyapó feldolgozott egy székely népballadát, amelynek az a címe, hogy Fekete Nagy János és Adorjáni Balázs. Te, ezek a legények együtt ültek, nyilván iddogáltak, s ki-ki szóba hozta a maga mátkáját, s kinek-kinek persze a sajátja volt a legszebb, leghűségesebb, a legjobb a földkerekségen. Ha Adorjáni Balázs megelégszik csak ennyivel, nem lesz folytatása az ügynek, nincs összecsapás, de Adorjáni Balázs azt állította, nemcsak az ő mátkája a világ közepe, de ő maga is, ő a legnagyobb vitéz Magyarországon.

Hogy mi volt erre az állításra a válasz? Jó kérdés, Konstantin, jogos. Fekete Nagy János mindjárt előrántotta a nagy kardját, és közölte Adorjánival, halál fia, nézheti most már, hogy végez ő vele.

A legények elkezdték gyilkolni egymást, birkóztak, verekedtek, Elek nagyapó úgy írta, megküzsdökölödének, de úgy, hogy megrengett a föld is. Ki tudja, milyen véres história alakult volna, de hát másképp fordult a helyzet, jött ám – írja Elek nagyapó – hírnök mindkét legényhez, így abba kellett hagyniuk a bajvívást. Először Fekete Nagy Jánoshoz érkezett üzenet, sok örömet nem lelhetett benne, mert a leghűségesebb, legjobb, legszebb megszökött hazulról, s nem is egyedül, világ szégyenére a török basával. Lehűlt szegény Fekete Nagy János harci kedve, marta a szégyen, csak kapkodta a levegőt, nemigen volt már fontos neki a bajvívás.

Még nincs a mesének vége, mert jött hírhozó Adorjánihoz is, az se járt jobban, mint a másik, gyűrűse, jegyese hitet mondott előző nap egy deli legénynek, az ő mátkája bizony férjhez ment.

Nem, Konstantin, nem, ez macskalogika, nem gondolhatod komolyan te sem. Azt tették, ami egyedül logikus, ami egyedül méltó két deli nem akármilyen módon megcsalt és kifosztott szívű férfihoz, a két daliák összenéznek vala, s nagy erős kardjukat elhajíták vala.

Nem érted? Soha ennél közelebb nem lehettek egymáshoz, mint ebben a keserves pillanatban.

A macska csak nézett rám rebbenéstelen szemével, már sűrűbbek voltak az árnyak. Nevettem volna, ha nem lett volna inkább sírni való kedvem, édes jó istenem, hát sose változik a klasszikus magyar magatartásbeli modell? Fekete Nagy János azt mondja, az ő elgondolása az egyedül üdvözítő, és már fogja is a politika nagy kardját és összevissza kalimpál vele, mert szíve csak úgy lángol édes mátkájáért, Magyarországért, és Adorjáni Balázs is ott áll vele szemben és neki is a szívében szakasztott úgy szerepel az édes mátka, Magyarország, és ő is fogja a kardját és ölre megy a másikkal annak az eldöntése érdekében, hogy végül is kinek a gyűrűse, jegyespárja, elgondolása a szép, a jó, a legközelebb vivő Európához, s legtávolabb a felednivalóktól. Bajnok ez is, az is, problémájuk szakasztott azonos, és teljesen mindegy, hogy ki volna győztes, mert vívás közben egy harmadik vetésüket legázolja: a basa, vagy deli legény, politika, egy harmadik, aki megint csak a maga módján akar megküzdeni a hazáért, s nem vállalja ugyanannak az indulatnak másfajta stilisztikáját. Te Konstantin, mióta élünk, mi mindig ugyanazon a kövön botlunk el, mikor jött a tatár, először is nem hittük el, hogy jön, másodszor minden időnk arra telt, hogy utáltuk Béla királyt, aki udvariatlanul felülvizsgálta tékozló atyja adományleveleit és itt-ott visszakért az eltékozolt állami földből, Mohács után meg Zápolya, aki a csatában való részvételt, a segítséget elszabotálta, ügetett a királyi özvegyhez megkérni a kezét és ezzel megszerezni a koronát, az özvegy viszont az új hit tételeit vitatta szakemberekkel, majd csomagolt, mert a Nyugat forró helyzetekben partnernek nem mindig megfelelő, de szállást ad, pláne, ha valaki úgy magyar királyné, hogy belga föld szülöttje, akiből lehet még helytartó is Németalföldön. Jó, Konstantin, értem, az más történelmi helyzet, most az ország sorsát politikusok próbálják kézben tartani, szakemberek, mondod te, mondta azt más is róluk, nyilván igaz, ha ilyen sokan állítják. De nem vetted észre, hogy szakasztott olyanok, mint Fekete Nagy János és Adorjáni Balázs? Hogy egy árnyalattal nem okosabbak, mint azok a székely legények, és eszükbe se jut, hogy egyazon cél miatt és ugyanabból az okból verekednek, gyűrűsük-jegyesük azonos, itt mindenkinek gyűrűse-jegyese Magyarország? Néha megkérdezem magamtól, Konstantin, hogy merünk mi Szent László hermájára vagy a szent jobbra nézni, mikor csak rázzuk a nagy kardot meg verekszünk meg rágalmazunk meg üvöltözünk, és nincs annyi eszünk, hogy felfogjuk, az nem a meddő csatározás ideje, a mátka egy, és nem arról szól a balladás költemény, hogy ki a legény a csárdában, azt megírta már Szabolcska Mihály. Elek nagyapó mással kellett hogy szembenézzen, nekünk ez jutott, a felismerés, hogy vadonatúj műfajt kell létrehoznunk, egy modern hőskölteményt, ahol a héroszok nem versengenek, hanem negatív aktivitásuk égbe vagy reális körülmények közé emeli-biztosítja a közös mátkát, az egyazon szent fogalmat, a hazát. Jaj, istenem, Konstantin, ki hallgat meg engem a homályból, mikor kiáltok, vigyázz, Fekete Nagy János, vigyázz, Adorjáni Balázs, nincs már sok lehetőségünk tévedésre. Ez most nem „csak nálam az igazság”, ez az áldozatos alázat ideje, mert azonos a mátka.

Merre van előre?

Nem tudom, merre van előre, azt sem, miért kérdezik ezt tőlem, se futurológus, se politikus nem vagyok, hajdani költő koromban sem tartoztam a váteszi alkatú, vagy effajta igénnyel fellépő lírikusok közé. Lett volna éppen okom, hogy megpróbáljam kikövetkeztetni, mert 1945-ben a porondra lépett nemzedékem nem akármilyen körülmények között állta-szenvedte-futotta meg a maga vesszőfutását. Akkor, fiatalon, tele eltaposott ambícióval, porig alázva a másfél óráig birtokomban hagyott, aztán Révai miniszter utasítására visszavett Baumgarten-díj emlékével, habozás nélkül azt feleltem volna: ha másképp nincs kiút abból, amit naponta át kell élnünk, keressük az irányt valahol az ellenállás, akár a vér oldalán. ’56 engem igazolt, és mégis most épp az ellenkezőjét felelem, megoldás momentán helyzetünkben, bármivé jegecesedik is az e percben még amorf helyzet, csak erőszak és vér nélkül lehetséges, ellenkező esetben véglegesen végünk.

Annak idején hogyan válaszolhattam volna másképp: a jaltai egyezmény után ki mert arra gondolni, hogy a Szovjetunió valaha is tudomásul veszi a második világháború után megszállva tartott új területei esetleges elszakadását és újra önállósulását, ami mostanában Párizsban történt, nagyobb csoda volt, mint amit bármikor is átéltem, vagy aminek az ábrándképe belefért volna a tudatunkba, ugyan ki álmodhatott az esetleg egyesülő Európáról, a hidegháború idején az emigránsaink sokáig hasztalan próbálkoztak reális képet festeni a helyzetünkről, a világ nem egy országa úgy foglalkozott velünk a sajtóban, mintha mi magunk kerestük volna a lehetőséget s kértük volna az engedélyt, hogy külpolitikánkat és, mint kiderült, politikánk minden ágazatát az orosz érdekkörhöz csatlakoztassuk. Hosszú, kínos folyamat eredménye lett a kollektív felelősségérzet végre miránk magyarokra is kiterjesztendő felébredése, az a bizonyos teljes fordulat, amely egyszerre vált bennünk eufóriává és aggodalomra, mert a 168 óra kérdése más korban is felmerült minden gondolkozó emberben, mindjárt a viszszanyert szabadság percében. Rákosi alatt egyértelmű volt az oka, hogy azt éreztem, egyszer ki kell törnie a nemzeti felháborodásnak, az ország párolgott a visszafojtott indulattól, aztán megtörtént, ami megtörtént, és vállalkozásunkat sírok ezrei szegélyezték. Hogy most hogyan tovább? Most nem azonos az újrakezdés, mint az első koalíció idejében. Negyvenöt után is szegények voltunk, de hol hasonlítható a háborút túléltek hangulata, lelkesedése, munkavállaló kedve a mostani közhangulathoz? Akkor mindenki, még a sokat vesztettek is azt érezték: megmenekültünk a halálból, mosolyogtunk, most az ország nyugtalan, rosszkedvű, ingerlékeny, úgy érzi, nem leli honját a hazában, nem érzi övéit a kívánt biztonságban, amin egyébként nem csodálkozom, kollégám feleségét reggel nyolc és kilenc között a Nyugati villamosmegállójában fosztották ki, szülővárosomban sprayjel támadták meg a jármű utasait, az utak alkonyat felé sietve kiürülnek, „tiszta Chicago” – mondja utcánk új fürmendere, az állandóan híreket hallgató Karola, én nem védem meg a honi mundért, közlöm vele, téved, odakinn a rendőr használni meri a fegyverét, ha előtte akarnak bántalmazni vagy megölni valakit, itt nem, s közben, amit Isten tudja, mióta nem tettem, válogatom, hogyan fejezzem ki magam, mert valami arra figyelmeztet, egy rosszul fogalmazott mondat biztatásnak vagy nem jó töltetű hangulatkeltésnek minősülhet, az ország annyira érzékeny, hogy egy mikronnal súlyosabb helyzetjelentés és nem mi keressük majd, a megoldás keres meg bennünket és mondja ki, hogy merre volt-van-lesz az előre.

Van a mostani szituációnkban valami groteszk. Ezer év alatt nem ugrott ekkorát ez az ország, méghozzá helyből, mint most, amikor nem az osztrák és magyar vagy a török és magyar nemzetek páros mérkőzéséről, vagy a harmadik világháború esetleges kitöréséről volt szó, hanem első végleges felszabadulásunkról. Óriási kezdeményezések és ígéretek hálafüstje szállt az égnek, aztán valahogy elkezdett senyvedni diadalmas máglyánk, a Hadúrnak éppúgy nem tetszett az áldozat, mint Istennek vagy Jehovának. Most itt élünk egy kedvetlen képek százát visszatükröző, mozgó hordó fenekű elvarázsolt kastélyban, államférfiaink ide-oda szálldosnak, kérnek, érvelnek, szponzort keresnek, a külföldi hírmagyarázók meg egyre kevésbé lelkesek, hol van már vasfüggönybontó szép hitelünk, nemrég pár hétig külföldön voltam, s minden reggelem elromlott a sajtó átnézésekor, nem étvágygerjesztő azt olvasni, hogy kezdeti lelkesedésünk személyes bosszúállásba és meddő pártcsatákba torkollt, hazánk alighanem kijárat nélküli alagút, hogyan jöjjön a tőke olyan országba, amely személyes számláit rendezi az ország fizetésképtelensége árnyékában. A legkínosabb az volt, hogy cáfolhatatlan tüneteket rögzített a külföldi helyzetelemző, furán építjük mi a jelent, amiben a Szent Ágoston-i időelmélet szerint a jövő is benne van, mert egy óriási épület tizedik emeletén dolgozunk elmerülten, éppen tapétázunk, de senki nem mer lenézni az ablakon, mert akkor ki kellene mondani, hogy siettünkben elfelejtettük megépíteni az alsó kilenc emeletet meg a pincét, közművek nincsenek és senki nem szólt a telekkönyvnél, nem is volt idő, mert az egyszer majd kialakuló utca neve felett vitatkozunk, s hogy az állványzatunk nem időszerű, talán felesleges is megemlíteni.

A nem létező kilenc emelet feletti tizediken én mondjam meg, hogyan legyen tovább? Én, a nyomorult író, aki ha körülnézek, alig találok olvasásra méltó frissen megjelent szépirodalmi művet, mert miközben kiadóink legrangosabbjai szép csöndesen elkezdtek haldokolni, kiderült, az országnak édes mindegy, nívós művet olvas-e vagy ponyvát, az utóbbit még praktikusabbnak is érzi, az legalább nem ad neki fel kérdést és nem kényszeríti rá, törje valamin a fejét, töri úgyis elsődleges kenyérgondjai miatt, a leckékből meg, úgy érzi, kinőtt. Mi írók, magamat sem veszem ki, azt hittük, pár hónap alatt lefut ez a kiadványáradat, nagymama is ráébred, ami tízéves korában felizgatta, most valahogy nem éri el lelki életében a remélt hatást, az unokák eleve kinevetik majd nagymama sajátságos ízlését, csakhogy tévedtünk. A kiadók tanácstalanok, a színigazgatók szponzort és közönséget becsábító darabokat keresnek, nem aggodalom nélkül, mert enni mindennap kell, de a kultúrán valami csekélység megspórolható. Olykor, ha az íróasztalhoz ülök, úgy érzem, talán rögeszmés vagyok, amikor dacosan folytatni próbálom a mesterségemet, amely alighanem senkit sem érdekel, hisz folyton csak nyilatkozatot kérnek tőlem, nem kérdezik, min dolgozom, esszét írok-e vagy mást, s miért épp ez a téma érdekel, amit A pillanat után előkészítettem. Másról pedig hiába faggatnak, nem az én asztalom, az író nem tud receptet írni, csak diagnosztizál, s az a feladata, hogy ő tegye fel a kormány embereinek azt a kérdést, amit most a 168 óra nekem feltett, aki bőrére a többi állampolgáréval együtt a játék megy. Én, ha feltámasztják köröttem az alkotásra alkalmas légkört, még mindig hajlandó vagyok a nap huszonnégy órájából tízet ott tölteni a saját mesterségem munkapadjánál, ábrázolni az érzékelt bajokat, jelenségeket, amelyeket aztán oldjon meg a szakember, ennyi telik tőlem. Egyébként hol vannak azok a szakemberek, akik bevetésére ki óhajtottuk cserélni a régi nem szakembereket? A közélet porondján forog a ringlispíl, s a csinos lovakon időnként helyet cserélnek a honatyák, mire megszoktuk valaki arcát a barna lovon, már a fehéren ül, mire új kör fordul, le is szállt, más van a helyén, a pártok, mint derék patikusok, kis mérlegen mérik a közélet gyakorlásának arányait s közben tőlünk civilektől kérdezi a sajtó meg a tömegkommunikációs eszközök, merre látjuk a kivezető utat, csakhogy ez nem Csokonai fájós foga most, ami az országban lüktet, és nem lehet civilektől megtudni, a baj mivel kúrálható. Ha megadná Isten, hogy megérjem az időt, amikor a 168 óra kérdésére nem kabarétréfával, hanem a megoldott helyzet kibontakozási útja ábrázolásával felel egy majdan ezt a korszakot ábrázoló író, a legnagyobb érdeklődéssel követném a sorok között a módszerét, amellyel a jelen elektrokardiogram jelzéseiből nemcsak a reális szívdobogást, de a fibrillációt megszüntető okokat is rögzítette.

Milyen tragikus, hogy a szabadság és a szabadulás percét azonnal felismertük, s örömünkben nem vettük észre, merre ütötték le, illetve leütötték-e egyáltalán a demokrácia útjelző tábláit. Most már tudjuk, iparkodik is minden párt a saját koncepciója szerint kimérni és felállítani őket, s bizonyára lesz megoldás, mert eddig még mindig volt Vata meghiúsult restaurációs kísérlete óta, ettől azonban még úgy érzi magát a nép, hogy mint kutya a kútban, csak hiába szűköli ország-világnak az igényét, húzzák ki már, az istenért, mert fél és éhes is; búsító felismerés, hogy az ország financiális mérlege mérlegképtelen, hogy a szabadság szép izzását elsődleges gondok kormozzák, tetejében a mesebeli sárkány levágott feje helyén újabb fejek nőnek, optikánk időnkénti szerencsétlen fénytörése pedig nem növeli az általános tisztánlátást, pedig most már igazán nem telik nekünk több politikai tévedésre.

Kérem szépen, tessenek megérteni, nem vagyok delfibeli Pythia, nekem nem súg Apollo. Nem tudom, merre van előre, csak azt, hogy merre nincs. A vandálok között bizonyos, hogy nincs, a bosszúállás igényében, a felejteni nem tudásban, a gyűlölködésben, a már gusztustalan irigykedésben, a türelmetlenségben sincs, sem abban a torz vágyban, hogy mindenki hajszálra azt, úgy és olyan megoldással gondolja és kivitelezze, ahogy én, az egyén teszem, az imént említettek középkori és vallásháborús kellékek, nem demokrácia. A szolidaritás hiányában sincs az előre, mert vannak nálunk nyomorultabban élők éppen elegen, s azoktól elirigyelni a letört kenyérdarabot, amit a magunk szegénységéből oda tudunk nyújtani, nem illetlenség, hanem valahol annak a belépőjegynek a széttépése, amely révén elfoglalhatjuk a helyünket az egyesült világban. Ne engem tessenek faggatni valamiről, ami megkeresése politikusok dolga, ha mindenképpen közvéleményt akarnak ismerni, én csak harmadik szakom, a történelem tanúbizonyságával felelhetek: voltunk cifrább koordináták között, mégis kiláboltunk. Vörösmarty, aki nem tartozik az optimista alkotók közé, lehetetlennek állítja, hogy annyi tisztességes ember áldozata hiába történt volna. Csak tessenek már abbahagyni a megoldás országos közvélemény-kutatás révén való keresését, most nem babra megy a játék, elég baj származott már abból, hogy nem szakemberek ültek a posztokon és hoztak döntést, hogy elég volt egy másfél elemit végzett megbízható párttag végzetes tájékozatlansága ahhoz, hogy az akadémikus progresszív szándéka kivitelezését megtorpedózza, s mindez azért történhetett, mert a másfél elemit végzett párttagnak nem volt morális bátorsága kimondani, olyannal bízták meg, amihez nem ért. Én meg nem mondom soha, hogy merre van előre, mert nem tudom. Lehet, egyszer valaki nagy betűkkel ráírta egy sziklára a szót, demokrácia ennyi-ennyi lépés, irány a négy égtáj valamelyike, aztán nagyot vágott a sziklára gyakorlatlanságunk, széttört, darabjait össze kell keresgélni, egybeilleszteni. Ha a torkuk fájna aggasztó módon, futnának a gégészhez, most, hogy az ország fuldokol, mit érnek el a körkérdésekkel? Ami van, nem jó, a közérzet rossz, pénz nincs, a remény fakul, senki se tud megoldást, rátalálni se fog vaktában a sajtó, sok időnk kérdezősködni pedig nincsen, és amit a rabság nem tudott végrehajtani, még ránk hozhatja a szabadság, ha munkadarab helyett egymást köszörüljük, Ady korában négy-öt magyar még baj nélkül összehajolhatott, de ha tízmillió itt, öt meg odakint szerte azzal foglalkozik, hogy összehajol és ki-ki átnyújtja Önöknek a saját politikai szakácskönyvét, még nem lesz megoldás. Szegény kis Jézus, aki percek múlva megjön, dúlt és keserű országban néz ki a jászolból, ezzel számolnunk kell. Egyetlen hiteles váteszünk, Petőfi, halott, egyébként a dicső halálon túl neki se volt gyakorlati útmutatása, hogyan és mi történjék, ha netán túléljük, sőt megnyerjük a szabadságharcot. Politikus csizmadiákból nyilván nem kért volna nemzetének, pedig neki valóban voltak és igazolódtak a megérzései. Nem tudom, merre van előre, író vagyok, nem politikus, kérdezzék meg a kormányt. Csak nem vállalt funkciót úgy valaki, hogy nem látja az irányt?

Rendületlenül

Európa?

De hát hova tartozhatnók, ha nem oda?

Vörösmartynak még Európa se volt elég, ő öt világrészben gondolkozott. Amikor 1836-ban megírta a Szózat-ot, a zárásában jóslatos, látomásos futurológiai, imává nemesedett helyzetelemzést adott – voltaképpen politikai végrendeletét –, irodalmunk ez egyik legtárgyilagosabb, legszigorúbb verse nem a tüzes, de a jéghideg szenvedély erejétől válik olyan mértéken felüli hatásossá. A költő szinte mindent mellőz poétikai kelléktárából, pár jellegzetesen vörösmartys jelzőn kívül majdhogynem eszköztelenül építkezik, s amit közölni kíván, egy két versszakon át rögzített categoricus imperativus: egyetlenegy szó. A takarékosan fogalmazott üzenet harmadik sorának olvasásakor még a gyakorlatlan elemző is ráérez, az alkotónak, mikor idáig ért, megrándultak az ujjai, ráeszmélt, ha már megnevezte a túlélés zálogát, ne hagyja indokolás nélkül a módhatározót, amely jelenre és jövőre úgy ad programot, hogy közben a múltra utal. A Szózat-ban magyar magyaráz magyarnak, a történelem ismerője a történelem átélőinek, azoknak, akik vele együtt tudják, hányszor roskadt össze kormosan a lelkesedés és az át nem gondolt vállalkozások máglyája, s hányszor hangzott a hiteltelen védekezés: valóban szépen indult valami, de úgyse jut a célig, hát akkor minek az iparkodás. Hogy Magyarországon a történelmi kezdetek óta mi minden szegte meg saját egészséges ritmusát és bénult meg a megtört hit és akarat miatt, végiggondolni is keserves, akkor hát a jövőben – üzeni az alkotó – ne akárhogy, momentán, ideig-óráig, abbahagyva, újrakezdve, esztelen utakat váltogatva, de ronthatatlan hűséggel és sziklaszilárdan legyünk a nemzeti érdek képviselői. Mer valaki indokolást kérni, hogy miért? Mert ez a föld apáink földje, itt él Árpád nemzete, itt bontott zászlót Hunyadi és Rákóczi, ide kötnek hősi halottaink, és a fa is itt nőtt, amelyből bölcsőnket készítették a másik törzs szomszédságában, amely majd koporsóul szolgál nekünk vagy azoknak, akik elhagyták a hazát, mert menekülniük kellett vagy száműzték őket vagy a határon túl próbálták ébren tartani a lángot, amelyre a hatalom fényfogót borított. Igen, ezentúl mindig csak rendületlenül, mert ez a hazánk, nincs belőle kettő, adhat más ország otthont, vagyont, biztonságot, még dicsőséget is, a világ legszebb és legbiztonságosabb pontján is hiányozni fog a távozottnak valami, az elvághatatlan spirituális köldökzsinór jelez a kivédhetetlen emlékezéssel.

Rendületlenül. A módhatározó érvényes akkor is, ha ostoba, gonosz, becsvágyó államférfiak játszanak az életünkkel, s maga az ország elesett, nyomorult; itt tanultuk a legtörékenyebb szót: szabadság, melynek nevében a legszentebb és legszentségtelenebb tettek művelhetők, s amely sokszor azt eredményezheti, hogy a lezajlott belháború után a gyászoló Magyarországnak egyszerre kell megsiratnia az ártatlant a vétkessel: gyermeke mindkettő. Magunk sem értjük néha önmagunkat, hogy tudna könnyen tájékozódni köztünk az idegen. Pedig ott a helyünk mellettük-köztük a nagyvilágban, amely csak emlékezni fog nemcsak hajdani kalandozó hadjáratainkra, de a keresztény Európa védelmében csorduló vérünkre is, ezer átszenvedett esztendővel vívtunk ki helyet magunknak Európa közepén. Torz gondolat elképzelni, hogy megtagadhatnának bennünket, s amit átéltünk, tettünk, kigondoltunk, megvalósítottunk mindazzal együtt, ami érdekében legjobbjaink az életüket adták, ne maradt volna része a világ memóriakészletének. Sok buktatót átvittünk, egyszer fordulhat a sors nyájas arccal is felénk, s beköszönthet a jobb kor végre, amelyért annyi imával esdekeltünk.

Mikor az olvasásban ide ér, megint csak megáll az elemző, a szabályos építkezésű vers hirtelen aritmiássá válik: a költő belereszket a hirtelen feltámadt gyanúba: csak nem lehet, hogy a világ nagy rendeződésekor elfeledkeznek rólunk, és kimaradunk a tervezésből? Hiába lett volna ész, erő, szent szándékok, a gondok súlya alatt halálba roskadt elődök emléke, lehet, hogy elszigetelten és magunkra maradtunk? A csüggedés csak pillanatnyi, a daccal felszegett fej már ki is védte úgy és azzal, ami s ahogy nemzeti karakterünkre rímel: ha meg sorsunkra hagynának és alásüllyednénk a nagyszerű halálba, nem érhetne miatta vád, nem aktív, passzív szereplőivé válunk a megsemmisülésben, vád azt érheti, aki részvéttel végigasszisztálta, még meg is siratta az értelmetlen finálét. Ez a nemzet – ha rendületlenül vállalja saját szent célját – életet érdemel, s ha nem segítik hozzá, hogy élhesse is, a szimpátia színházi kellék, a gyászoló és könnyező nemzetek sírunkba hajló látomása operadíszlet. De erre nem kerülhet sor, a rémkép kísértése csak egy pillanat, a rendületlen szeretettel szeretett haza majd kiforogja sorsát a végtelen időben, s elfoglalja helyét a világ népei közt testvérként, indulat és részrehajlás nélkül, ahogy a nagy latin tanította; szitok, értelmetlen civódás, széthúzás éppúgy nem illik a nemzeti célkitűzésbe, mint a bús bordal, a meddő merengés, valóban szilárd talajon nem fújhatja a szél a téveszmék pókhálóját, nincsenek lidércek, se totemállatok. Nagyvilág – mondja Vörösmarty, pedig nem is mondja, mégis értjük: hagyd, hogy elsősorban saját népünk fiai legyünk, s aztán a testvéreitek, elsődleges magyar elkötelezettségünk nélkül nem kezdhetnétek velünk semmit, így tudunk veletek örülni és sírni, benneteket megérteni, ezzel a rendületlen magyarsággal vagyunk igazán európaiak, Koppány óta megszoktuk, hogy ellentétes utakon keressük az igazságot, most együtt kell rátalálnunk, várjátok türelemmel, míg egységben léphetünk közétek. Európa mindig a mienk is volt, s ha nem, akkor nem a mi hibánkból: elvették tőlünk. Hagyjatok időt a történelemnek, míg korrigálja tévedéseinket és saját tévedéseit.

Pünkösd

Azt hittem, többnyire semleges kérdéseket érintő postámban az Ön írása lesz a szenzáció, a nem kurta üzenet, amelyben nem leplezve neheztelését azt kérte tőlem számon, hogy egyezhettem bele a magyar királyok életét vagy uralkodói gondját feldolgozó hangjátékok pályázatának zsűrielnökeként, hogy a díjakat György herceg adja át. E szép feladat – érvelt Ön – Önnek, a levélírónak járt volna, akit születése óta amúgy is balszerencse kísér, mert Habsburg származását fondor rokonok hamisan matrikulálták, a Bácsinál is hiába jelentkezett, nem fogadta (gondolom, e családias szóval az Elnök Úrra gondolt), így kerülhetett aztán sor arra, hogy a díszasztal mellett a királyi herceg reprezentált, Önt mellőzték, nekem a Bácsi fiát távol kellett volna tartanom az ünnepségtől, szégyelljem magam, amiért nem tettem.

Nem szégyellem én, Asszonyom, éspedig nem azért, mert nem tartozott zsűrielnöki teendőim közé az ünnepség protokolláris rendjének összeállítása, hanem mert szívből örültem, hogy a megnyerő fiatal férfi szemmel láthatólag mindent elkövetett, hogy megtanuljon eligazodni valamiben, ami ősei sorát nem érdekelte. Én lelkesen figyeltem, míg megtartotta beszédét, s közben némán imádkoztam, csak a hangjátékok szinopszisát adják a kezébe, máskülönben meglepően bő szókincse olyan elemekkel gazdagodik, amelyeket társaságban nemigen használhat, vagy a nyelvtanárában fog kételkedni: amit nem ért, hogyhogy nem érti. Az új magyar drámanyelv, Asszonyom, ahogy Géza keresztfiam mondani szokta: nem piskóta, azt meg ne tanulja egy királyi herceg.

Ütöm a gépen a betűket, s közben mosolygok: van abban valami derűs és abszurd, hogy én védem Önnel szemben az illetékeseket, bár tény, hogy Habsburg-ügyben nem vagyok Önhöz hasonló módon érdekelt, nem intrikus kezek anyakönyveztek, rangom se volt, amit el lehetett volna orozni tőlem. Persze valami közöm azért nekem is van az ifjú herceg családjához, mert az én őseim az ő ősei miatt lettek gályarabok, bujdosók, kufsteini foglyok, in effigie vagy ténylegesen akasztott emberek, az én nagyapám unokatestvére Az arany trombita című népeposz szerzője, Sárosi Gyula, aki oly határig nem udvarképesen nyilatkozott Ferenc József édesanyjáról, hogy hosszú kufsteini turistaútja után félbolond alkoholistaként idő előtt még csak nem is az Úrban, de igen nagy békétlenségben elhalálozott. Nálunk a házkutatás mindkét ágon olyan rutinjelenség volt, mint máshol a heti mosás, az első magyar groteszk egyfelvonásost meg is lehetne írni arról a szabadságharcos honvéd főhadnagy rokonomról, aki az osztrákok elől a tyúkólba menekült, ott várta meg, míg elvonulnak a nyomozók. Ne a mostani parasztházak óljait képzelje el, pár lécből összetákolt ketrecet, alig nagyobbat, mint egy fiók, hanem egy patrícius kalmár 1850-ben, a debreceni csata után már ismét rendbe hozott házának majorságát, ott tyúkház állt, gonddal épített, téglából és deszkából szakszerűen létrehozott, az aprójószágnak kényelmes szállást biztosító épület, számtalan hunyórúddal a tető alatt – a hunyórúd az elpihenő szárnyasok alvóhelye –, ott bújt meg a tiszt. Mikor kijöhetett, ruhája, bőre merő mocsok volt, toll, pehely, még a pehelynél is rosszabb gyalázat az egyenruhán, csak a csengő hiányzott a rokon kezéből, torkából meg a mozarti derű, úgy állhatott ott az udvaron, mint Papageno karikatúrája. De gondolja, hogy most időszerű lenne György hercegtől számon kérnem régen pora sincs már rokonom hajdani portréját? Kinevetne a történelem. Kiegyeztünk Béccsel, kész. Nincs tovább. Ha Önnek nem tetszik, akkor sincs, vegye tudomásul a tényeket; az én famíliám is azt tette. Nagyapám elfogadta a lovagkeresztet, tizenkét gyerekét meg úgy neveltette, hogy Kálvinus hittétele mellett anyanyelvi szinten kellett tudniuk a világnyelveket, legelsőnek a németet, én érettségi után még magamhoz se tértem az izgalmak után, már kinn is voltam egy osztrák nevelőintézetben, s apám levelében kérte meg az intézmény lelki gondozóját, Pater Severinust, igazítson el a katolikus barokkban és pallérozzon is, a saját hite paraméterei között is igazítson el, mert a tény, hogy valamikor gályára küldték az ősünket, aki nem volt hajlandó katolizálni, engem nem jogosít fel arra, hogy megtanuljam a vallási türelmetlenséget vagy kizárjam magam Európa katolikus lakói közül.

Mind tegnapig azt hittem, Asszonyom, a heti postában az Ön trónigénye lesz a legmeglepőbb olvasnivalóm, de elveszítette első helyét, s el nem hinné, ki ütötte ki: egy apolitikus, szeretnivalóan közvetlen, Móra Daru utcai történeteinek embereire emlékeztető vidéki óvónő, aki boldog pünkösdi ünnepeket kívánt nekem és tanácsot kért, hogy tudná közelebb hozni a gondjára bízott gyerekekhez a nem könnyen magyarázható tartalmú jeles napot. Mit tanácsolok, a Pünkösdölő magnószalagról szóló kórusa után hogyan, miféle eszközökkel jelenítse meg a Szentlélek kitöltetését, helyesnek találom-e, ha egy kínainak, négernek, rézbőrűnek festett gyerek mellett egy smink nélküli fehér áll, és egyszerre azt kiáltják: Szeretet és jóakarat és béke! (Azonnal válaszoltam, csak valósítsa meg, és kiáltásuk hangozzék fel az égig.) A teológia kicsit másképpen fogalmazza, de el fogja fogadni ezt az értelmezést is. A levélben egyébként még az állt, azért fordul hozzám a kérdéssel, mert egyszer azt nyilatkoztam, hozzám mindig eljött a Nyúl. Nagy ny-nyel írta az óvónő a szót, hogy félreértés ne legyen, mire céloz, a Nyúl az illetőnek neve is, foglalkozása is, mintha egy Szabó egész élete során ruhát varrna.

Hogy nem érti, mi köze Önnek, a királyi hercegnek és az Ön problémájának már meg a húsvéti Nyúlhoz meg az óvónőhöz? Gondolkozzék, Asszonyom, és mindjárt megérti. Amit az Ön levele számon kért, azzal Ön semmit nem használt senkinek, elnézést, nem tudom finomabban fogalmazni, nem használt sem a hazának, sem az emberiségnek, ám az óvónő nyilván sok kerti munkát végző, gyereksimogató kezében ott forgatta, anélkül, hogy ő maga észrevette volna, a földgolyót. Ebben a világban, amelyben kirabolják a bénát, folyóba lökik a rokkantat rokkantszékestül, gyilkolnak azért, mert valaki más vallású vagy idegen, folyik egy háború, amelyet senki se tud befejezni, mi magunk úgy viselkedünk a Parlamentben, hogy a néző szégyenkezve elzárja a televíziót, az óvónő megállt a Pünkösd sugárzó íve alatt és nem hajlandó lemondani az ünnepről, aminek lennie kell, különben elviselhetetlenek lesznek a hétköznapok. Isten és a Szentlélek miért ne mosolyogna a szándékon s Jézus, a gyerekek örök barátja miért ne fogadná el a tisztaszívűek és együgyűek gyakorlattá váltott értelmezését, hogy értsük meg már egymást, és lehetőleg véglegesen. Különben odalesz a föld.

Ne duzzogjon, Asszonyom. Mosolyogjon, azt teszem én is. Tudja Ön, mit és mennyit nyilatkoztam én életemben országos érvényű kérdésekről, s látja, az óvónő egyet jegyzett meg, hogy bízhatik bennem, mert nem tagadtam se le, se meg a Nyulat, aki most ott délen ég tudja, merre csatangolt el a nyomorult, de csak visszatér már egyszer és eltűnnek a képernyőről a gyermekholttestek és a békesség és jóakarat szelíd virágát emelik szégyenkező arcuk elé. Boldog ünnepet, Asszonyom, akkor is, ha szegényes az asztal. Ne haragudjék se a Rádióra, se György hercegre, se rám. Pünkösd van, tüzes nyelvek égetik ki lelkünk salakját és olvasztják össze legjobb indulatainkat. Szorítsa két kézzel az ünnepet, hogy el ne botoljon, mert ritkán jártunk ennyire vigasztalan és göröngyös talajon. De az emberek, tüzes nyelvek, göröngyök, hangjátékok és nyulak ura eddig még mindig megsegített. Most majd egy fél évszázadot kellett várnunk arra, hogy visszakapjuk nemzeti királyainkat, de visszatértek, történelmünket, országunk múltját visszapereltük. Az ünnep is visszatér, de vigyázzon, csak akkor jön, jöhet, ha hívja. Látja, a kis óvónő milyen szépen megtanított rá, mit kell tennünk, hogy eljöjjön? A Pünkösdöt átíveltette mindenen, ami elválaszthat egy embert a másiktól, s két hídláb közé vetítette az egymás más mivoltával végre megbékélt emberiséget. Ne a nagyoktól tanuljon, Asszonyom, Ferenc, ott Assisiben még kezet fogott és örök békét fogadtatott a farkassal. A farkassal, asszonyom, pedig az csak farkas, Ön meg ember. Érti már? Mondja, hogy végre érti.

A történelmi tárgyú festmény modelljeinek felelőssége

Eleinte nem is vettük észre, milyen talajon kezdjük újra az életet. Azt tudtuk, hogy sérült a felszín, de kezdetben nem mutatta valódi mélységét. A hiányok eltüntetését is valahogy korábbra reméltük, aztán ahogy ki-ki felocsúdott a kezdeti mámorból, hogy végre itt a szabadság, elkezdett borulni az arcunk. Pedig tulajdonképpen nem lehet csodálkozni semmin, csaknem fél évszázadig nem fejezhettük ki szabadon magunkat, ezt az író tudja a legjobban, akinek még témaválasztását is elkeserítette a belső cenzúra, a mérlegelés: hozzákezdjen-e eltervezett mondanivalója kifejtéséhez, mikor előre tudja, témáját nem vállalja az engedélyezett esztétika, s ha művét mégis kiadják, ráeresztik az irányított kritikusokat, hogy egy időre elmenjen a kedve az alkotástól. Hát persze hogy mire megszólaltunk, tagolt, értelmes, higgadt beszéd és érvelés helyett megbicsaklott a hangunk, olykor disszonánsan rikoltozni kezdtünk, de hát hol és mikor tanulhatták volna meg a nemzedékek a parlamentáris viselkedést, a demokrácia szó- és fogalmi kincsét, akár a toleranciát, mikor hozzánk soha nem voltak toleránsok? A történelem feltépte, sérült felszín több és veszedelmes buktatót rejtett, mint hittük, ha Adynk élne, valahogy úgy fogalmazná, hogy a ködből végre kibukott magyar lovas paripája csüdig csúszik a talaj kiszámíthatatlan mélyedéseibe.

Jaj de kellene most Ady, de kellenének a félmúlt és a régmúlt nagyjainak békítő szavai, a programadó nemzeti klasszikusok tisztasága, a nagy eszmék képviselői, akiktől csakugyan tanulhatott a fiatal, és akikkel emberi tónusban vitatkozhatott az ellenzéke. Az Egy magyar nábob és a Kárpáthy Zoltán rögzítette reformkor világa még érzékelteti Jókainál, hogy a nemzet érdekében tett javaslatok a múlt század harmincas éveiben sem keltettek osztatlan lelkesedést, a jelzett időben is összekocódtak az eszmei fegyverek, sőt volt Abellino és Spadaszin is, mégis a demokratikus gondolat győzött, holott akkor sem volt jó a gazdasági helyzet, s akkor is természeti csapások által sújtott Magyarország földjén lépegettek a nem is mindig optimista héroszok, mégis eljutottak a tündökletes márciusi napokhoz, melyek nemzedéke ha kurta időre is, de megérte és élte a kiharcolt demokráciát.

Az embertársnak járó tisztelet hiányzik most megnyilvánulásainkból és napi politikánkból, az a magatartás, ami a nagy elődök körében még megvolt, a kölcsönös megbecsülés érzékeltetése; az ellentétes irányok és szándékok képviselői, akik annak idején szemben álltak egymással, nem ellenségei, csak elgondolás- és eszmebeli ellenfelei voltak egymásnak. Ám villogtassuk az egyre élesebbre csiszolódó párbajtőrt, lehetőleg úgy, hogy a külföld is jól lássa, s Ady szimbolikus lova már térdig ott a gödörben, ki tudja, mikorra vergődheti újra fel magát a sérült talajból, melynek nivellálása helyett csatározásokkal, majdnem hogy csatákkal töltjük az időt. Hogy fusson itt a ló, ha a buktatók eltüntetése helyett újabb és újabb vermek lesik a vágtát, hát nem félünk, hogy a nagy eszmék kihordását meg sem érjük, hogy elvetélődnek, s a várt eredmény nem eredmény lesz, hanem szegénységi bizonyítvány? A morális és financiális szakadék mélysége letagadhatatlan, ha átívelése helyett folyton egymás támadható torkát keressük, nem lesz-e elszomorító harcaink történelmi summája az a felismerés, hogy képtelenek vagyunk létrehozni, amire századok óta készültünk, és annyi balszerencse közt, oly sok viszály után a demokrácia egy marad nemzeti délibábjaink közül, csak távolról szemlélhető fata morgana, mihelyt megközelítjük, szétfoszlik, látomás volt. Olyan sok dobásunk már nemigen lehet, ki vállalja a felelősséget, ha nem harctéren, valódi fegyverropogás közt, de eszmei síkon megint csak megérjük a szindrómát. Annak idején a tatár azért tudott győzni, mert a nép mást akart, mint az Udvar, az Udvar mást, mint a király, a király mást, mint a nép, Mohács eseménysorozata meg maga a magyar thriller, egy eleve reménytelen küzdelembe vonuló hadsereg és királya, akik előlegezett gyászmenetének elérkezését izgatottan lesi Zápolya János, aki csak a koronát látja, mely végre elérhető, csak a török végezzen már az uralkodásra úgyis alkalmatlan Lajos királlyal, és eszébe se jut a korona ára: szegény, nyomorult Magyarország. Ha félresikerül, aminek a megvalósulását annyira várjuk, a jövő történelmi festője elkészítette monumentális festményen kit milyen pózban rögzít a művész, ha ugyan lesz még lelkiereje, és már távol tőle a riadalmas gyanú; csak nem ismét pártok egyensúlyhelyzete jelöli ki a soros géniuszt alkotónak?

Elveszett a báránykája

Persze az volna illendő, ahhoz szoktak az olvasók, azt kellene megírni, a szépséges, évente egyszeri mennyei látomást, amelynek azért olyan szikravető a varázsa, mert egyetlen eleme se szúr az újságot átlapozók körme alá, eleve ismertek reális, irreális elemei, s még a nem keresztény része a földnek is elfogadja az ünnep leglelkét, a szeretet adni-kapni vágyó igényét, a békésszívűeknek járó általános jóakaratot. Írná az író is ünnepi cikkét, belső világától igazán nem idegen az évente ismétlődő örök-gyönyörű ugyanaz, a szent jászol, a szent család, a betlehemi csillag üzenete. Lakásában legféltettebb tárgya száz forintot sem ér, az Ecseri piacon találta, csaknem húsz évvel ezelőtt, csorba tányérok és gyanús villák társaságában vette észre e poros falapot, amelyre egy ki tudja, mikor élt dilettáns képet álmodott. Az ismeretlen mázoló és a család nélkül maradt író egymásra ismertek, el se válnak többé, pedig az író hajdani iskolájában tanítottak annak idején művészettörténetet és természetes ízlése anélkül is elveti a giccset, de az ismeretlen amatőr Isten különös csodájából hirtelen az írónak szóló üzenetté mázolta a sablont, s szándéktalanul elébe villantotta múltját, jelenét, jövendőjét. A falapra festett képen palakék téli tájon távoli ház a hóban, lisztes a homály, csak sejlik a messzi épület, amelynek egyetlen ablakából fény világít. Az odavezető, egyébként tökéletesen néptelen úton egyetlen utas, valaki, vándor, rokon, ki tudja, ott iparkodik a hóban, előredől, fáradt lehet, nyilván régen gyalogol. Az író mindjárt ráismert a szülői házra, amelyet évtizedekkel ezelőtt lerombolt a városrendezés, a fényből se volt nehéz kielemeznie, karácsony van, odabenn a család, amelynek minden tagja porlad már, s egyetlen üres hely van a rézcipős asztalnál, rá várnak odabenn, mert nélküle nem szokták megrázni az ünnepet köszöntő csengettyűt. Az úton meg senki idegen. Ő az, aki lépdel.

Nem, az író nem érzéketlen a titokzatos éjszaka nemcsak teológiai mélységű, hanem ki-ki otthona jellegéhez módosított megfogalmazására, csak éppen az idén sehogy sem akar megszületni a karácsonyi üzenet. Jövőre ötven éve lesz, hogy alászállt a porondra, akkor jelent meg élete első könyve nyomtatásban, bekerült az arénába, hivatásos alkotónak minősítették Baumgartenék, kezében a vézna verseskötettel a felelősség iszonyú felismerésétől megvacogott a foga. Itt van a porondon most már ő is, azon a homokon, amelyen annak idején Babitsék küzdtek, Ady vívott és előtte Aranyék és Arany előtt Vörösmarty és őelőtte Kisfaludy – az emlék, amelyben az első nyelvtöredék óta beletartozott az egységes magyar irodalom, magasztos volt és olyan félelmes, hogy beleborzongott az ifjú költőnő a rá váró csaták esetleges és elkerülhetetlen veszedelmeibe. Jön-e és hány Edward király, milyen lesz az a pálya, amelynek kezdetén áll, s akárcsak Lengyel Balázs köré tömörült baráti köre, velük együtt esküdött, hogy míg él, ellene mond a gonosznak, s vállalja, sose szolgál nyomorító hatalmakat.

Ám ezen a karácsonyon olyan vénnek érzi magát, mint a Via Appia, s tanácstalanul nézi gépe betűit, nem alakul sehogy sem a karácsonyi cikk, zavartan elneveti magát, mert mi baja van, hogyhogy nem tud átlépni saját árnyékán, hiszen írás a mestersége fél évszázad óta, s megszámolni nem tudja, hány ünnepi kis elmélkedést bocsátott útjára. Most nem megy, nem megy, pedig az ünnep emléke eleven, szívében, nem is tudatában rögzül a karácsony, még illatára is emlékszik, a hamuszedő lapáton tömjént sóhajtó, parázsló fenyőtűkre s az almákba szúrt szegfűszegek mézbe mártott sóhajára: a belső kályharácson sültek a testes almák. Együtt minden, ami a vázolandó képhez, közlendőhöz kell, fény, illat, szeretet, amelyet a sírba is levisz magával, a szent színhely, Mária friss anyasága, diadalmas, de eljövendő szenvedések sejtelmével árnyékolt mosolya, József, a védelmező, döbbent elragadtatással hajol a kisded fölé, s a Paradicsomban még velünk együtt élt állatok puha lélegzete légmozgásában ott a Megváltó is, pillakoszorúi egyszerre fedik a momentán és az eljövendő képeit, kinn pásztorok ujjonganak, hallja, kinn azt kiáltják, feszítsék meg őt, hallja azt is. Együtt minden, amit egy ünnepi cikk kíván, csak az alkotáshoz szükséges nevenincs valami hiányzik, s időbe telik, míg kielemzi magából, mi miatt.

Nekem egyszerűen lelkifurdalásom van – gondolja az író – a puszta tény miatt, hogy ha napra kimérve a felfűthető faanyagot és annyiszor mellőzve a villany meggyújtását, amennyire operált szemem megengedi, fűtött szobában ülök, az írógépem felett szelíd lámpafény, halat vacsorázom, és baráti ajándékok közt várhatom a karácsonyt, ezt az ideit, amelyben a nyomor majdhogy a betlehemi csillagig emelkedik. Számuk sincs állástalanok, reményvesztett hajléknélküliek, szállást nem lelő bujdosók, gyógyszereiket kiváltani nem tudó tört lelkű nyugdíjasok botorkálnak a gondok erdejében, az Írószövetség épülete alatt rángatják a talajt, lelkifurdalásom van, mert ember vagyok és emberként nézem más emberek sorsát, hát hogy daloljanak itt angyalok ezen az éjszakán. Ha az ünnep utáni sajtó majd azt rögzíti, a mitikus órában, a Gyermek és a karácsony valódi lényegének templomi hirdetése pillanatában voltak, akik nemcsak hogy nem ünnepeltek, hanem eldobták maguktól a vállalhatatlanná vált életet. Mi történt itt, mi történik?

Nem megy az írás, hogy mehetne. Ekkora szakadás, mint most, nem volt még az én életemben a társadalom testén. A helyzet elemistás egyszerűséggel szimplifikálódott, ellátottak és ellátatlanok képletévé. Az Okosok kiirtották az oktatásból a morál alaptörvényeit, a mosolyogni való naivsággal és művészi érték nélkül, de módfelett hatékonyan verselő kismesterek üzeneteit, újgazdagék nemzedéke már se paptól, se tanítótól nem hallotta a Krisztus is megbecsülte tisztaszívűek figyelmeztetését: nem a vagyon, hanem az irgalmasság jelzi a társadalmi rangot. Az adni tudás. Ha így fogalmazzuk, hát az elnyomorodott anyagi helyzetbe került haza helyett és nevében adni illik annak, akinek élete tartóoszlopai a rendszerváltás tektonikus, de hál’ istennek vértelen rezgésében meginogtak. Ha jól meggondolom, meglepően sok válságot átvészeltem, Trianon után megtanultam szűk koszton, rokonoktól kapott, viseltes ruhában várni a csodára, jobb időkre, Hitler feltűntekor a világ általános depressziója, az állástalan diplomások rám is esetleg rám szakadó elhelyezkedni nem tudása rémképének társaságában a tandíjmentesség elnyerése érdekében háromszor annyit felmutatni az egyetemen, mint amit a tandíjat fizetni tudóknak a kvesztúra előírt, ezekben az években latinórákat adtam, pengőért óráját, hogy összehozzam a szigorlati díjakat, amelyek kifizetését már nem lehetett elkerülnöm. Negyvenben végeztem, dúlt a háború, azt hittük, jó oldalra álltunk – a hit fölé egy másik hit, indokolható remény boltosodott –, aztán az amerikaiak összebombázták Debrecent, 1944 karácsonyán a háztetőn állva cserepeztem, és maradék gyertyákból új gyertyát öntöttem, közben temettük a holtakat, és megalakult a debreceni kormány és újra mosolygott az eljövendő. Étel már akadt, tekintettel Debrecen fővárossá minősített voltára, a csupa diplomata és a történelemben számon tartott személy jelenlétére, de pénzünk hónapokig nem volt, a szülőknek azért, mert Debrecen kiürítésekor elvitték a városi közkasszát, nekem, mert egyházi tanár voltam, és fizetésem jelentős részét a még harcokat szenvedő Szegedről kaptam volna, ha nincs szétbombázva az úthálózat, és elérhető a szegedi tankerületi főigazgató. A ruháimat Hódmezővásárhelyen hagytam, ott pusztultak, megint mások levetett ruhájában kértem munkát a Debrecenben ostromot állt gyerekekből egyesített általános gimnáziumban. Hogy mi történt becsapott nemzedékünkkel a felszabadulásnak csúfolt megszállástól napjainkig, éppúgy történelem, mint 1944. decemberi indulása és a folytatás, Pesten papírablak volt az átmeneti szálláson, a minisztériumban, ahol dolgoztam, aknaverte életveszélyes épület, kezdetben semmi fűtőanyagunk nem volt, naponta egyszer ettünk, és a szívünk teli volt reménnyel és derűvel: most már igazán vége minden rossznak, most már lesz igazi, demokratikus Magyarország. Tartott az ábránd három évig, aztán fellépett Rákosi, és ami innentől a kommunizmus bukásáig történt, szintén csak történelem. Ámítás, erőszak, kínzás, kirekesztettség kellékei között próbáltunk talpon maradni, miközben kiraboltak bennünket, s azt kívánták, mondjuk azt, baráti szeretet jeleit osztogatják, a Rajk-pör idején mit sem értő óvodák követelték Rajk fejét az óvodások jövője nevében, s a szégyenletes prágai segélynyújtás nyomát máig érzi, ha arra jár a turista.

A szegénység úgy hozzám tartozik, mint beteg macskám, aki gyógyszerének kiváltása nyugdíjam harmadát elvitte, ha jól számítom, életem férjemmel töltött szakaszának harmada volt gondoktól mentes, a másik kettőben három családot tartottam el, és egy zsdanovi minősítés miatt idő előtti halálba alázott férfi lelki egyensúlyát próbáltam biztosítani, őt a szakmából is kiiktatni akaró kritikai támadások közben.

Mi történt velem, az öregedés és az öregség sose volt probléma számomra, testem-lelkem meglepően harcképes ma is. S itt ülök a gép mellett és kínlódom és nem lesz a cikkből semmi, hacsak meg nem születésének anamnézise, hisz nem hallom a karácsonyi harsonát, süket a szobám. Hová lett az ünnep? Nem az vitte el, hogy ez a demokrácia valahogy nem akar működni, az még kialakulhat, még lehet kormány is, amely felfogja, hogy Csokonai kora lejárt, nem instállhat az ország szégyenére koldusgarasokat a pozsonyi országgyűlésen a tekintetes Karoktól és Rendektől az író, aki már régen felismerte, az is bolond, aki poéta Magyarországon. Találhatunk egy művelhető csillagot, a föld kérdése is megoldódik, sose voltam pesszimista, lehet még olyan országgyűlés, amelyen kimondják: nem lesz kellemes emlék, ha valaki azt a díszítő jelzőt kapja az utókortól, hogy működése idején elhunyt a magyar művészeti és tudományos élet. Még jóra, jobbra fordulhat minden. Akkor mi bajom van?

Hogy mi bajom? Miért nem sikerül a cikk? Mert nekem lett igazam, nem Horváth tanár úrnak, aki ötször, ötvenszer kijavított, ha úgy énekeltem a Jézus ágyán nincsen paplan-t, hogy lalalala báránykája. „Sarokba – mondta Horváth tanár úr –, nincs lalala, dacból nem mondja, Szabó, a szöveget, mert nem épeszű, hogyhogy nem hiszi el, hogy Jézus ágyán azért nincs paplan, mert elveszett a bárányka. Ne bőgjön, és ne kezdje rá, hogy Szűz Mária nem hagyta volna sem a bárány elvesztését, sem azt, hogy a fiának ne legyen paplana.” Itt a gát, amely megfogja a kezemet, Jézusnak csakugyan nincsen paplana, s a bárány nem elveszett, ellopták. Mit loptak itt érzésben, hitben, emberszeretetben, talajban, értékben, érzelmekben, reményben!

Hol a karácsony? Ezt kinek adtuk el?

Jó. Megyek a sarokba. Nekem már alighanem mindegy, de itt vannak a gyerekeink. Isten nem ajándékkal méri az ünnepet, még csak nem is elektromos energiával, ingyen adta, megváltásul, könnyebb életünkre. Legalább a karácsony eszmei lényegét ne lopják el, ha a derűt már eladta valaki.

Itt botorkálunk a londoni színben

Igen, Madách erre is ráérzett. Mielőtt munkába kezdtem volna, újra elolvastam a tragédiát, s frissen éltem át az élményt, ahogy alkotó elkerülhetetlen műtétét végrehajtva, szikéjével felmetszi emberi fajunkat és ránk mutat: Ecce vir, ecce femina. Ami a legdöbbenetesebb volt, fel kellett ismernem, szinte semmi sem hiányzik már jóslatából, a falansztert túléltük, az eszkimószínt éppen most díszletezzük, az Arany szelíd kezével elviselhető-bizakodóvá álmodott jövendő, amely mindnyájunkat az élet vállalására kötelezne, víz nélkül maradó földrészekkel, atombombával, az emberi aggyal gondolkodó gépek között gépi agyú emberi lényekkel dúsult. A létet befolyásoló kódszavakat mindenesetre megtalálta és kimondatta Luciferrel az alkotó: család és tulajdon.

A családhoz volt szerencséje, közelről megismerte, a császári és királyi tanácsos özvegye, Majtényi Anna keménységével rosszul szerette, mert nem ismerte fel az ige valódi jelentését, nem mintha a másik női kéz, amely a költő ujjai közé fonódott, nem lett volna ugyanilyen végzetes puhaságában, Fráter Erzsébet nem boldogításra, de boldogságra született, s az kettő. Igen, Madách ismerte a család bűvös kalitkáját, érezte a tulajdon – nem csak a telekkönyvezhető javak, egy család jó híre is tulajdon – megingását a biztonságot őrző paraméterek lassú, de végleges görbülései között; a párát a meghomályosodott családi presztízsénél ugyan nem sikerült letörölnie, de a tulajdon anyagi része megmenekült, épp csak Éva került idő előtt ingyensírba Nagyváradon, aki holtáig nem fogta fel, kinek volt a felesége.

Tulajdon és család. Itt botorkálunk a londoni színben, ülünk a láthatatlan libikókán, a másik ülésen Európa, hintázunk és reménykedünk, hátha egyszer sikerül az előnyösebb magasban, igazi pozícióban rögzíteni azt a nyomorult libikókát. Egyelőre baj van a tulajdonnal, az ország ma gond nélkül élni tudók, súlyos terhek közt vergődők vagy – az alig létezők csoportjaira vált, szentestén nem ünnepel mindenki gyertyaözönnel, van aki áram helyett azzal világít és amellett próbál melegedni. Ecce tulajdon. Ha a világgazdaság jelzéseire így felelhetünk, ahogy tesszük, hogyan bírta volna ki épségben a család e század tektonikus rezgéseit? A legkisebb közösség, amely összességében az államot alkotja, eleinte csak lazítani próbálta hagyományos kötelékeit, aztán szép csendesen szétesett. Az iskolás gyerekek tanúink, mint színezik ellátottságuk vagy ellátatlanságuk tárgyi jelzései a szükség érctalpa alá került vagy az ügyes gazdálkodás révén hirtelen felemelkedett famíliák magántörténelmét, a patriarkális vagy a biedermeier családmodell megszűnését ők érzékelik elsőnek. Ők élik a tekintélyváltást, a súlypontváltozást, ők tudják, a család talpköve a nagyszülő lett, aki rég nem pipázik vagy jázminillatú ifjúságról merengve kötöget, hanem dolgozik látástól vakulásig, a nők emancipációját meg nemigen érdemes bolygatni, ez a kérdés eldőlt a gyakorlatban, ki viseli a süveget, az, aki többet keres, vagy keres egyáltalán. A család újraélesztéséről szintén minden társadalmi szerv tárgyal, csakhogy a férc nem tart össze már semmit, amit a különféle faktorok szilánkká törtek, nem akar ízesülni. A tulajdon megléte még nem képez családot, csak fogyasztók együttélését, hiányát viszont ígérgetéssel nem lehet elfeledtetni azzal, aki joggal békétlen. Madách meglátta előre a rettenetes ikerpár megjelenését a történelmi tablón, inog a gázoló és az elgázolt, családja egyaránt az idő és a történelem áldozata. Csak az egyik kitölti pénzzel az űrt maga körül, a másiknak elég volna az elvesztett állás vagy a valóban garantált mindennapi. Kapunk a Szentírás után, mert árad a nyugtalan keserűség, de a biblia éppúgy tilalmi listára került az utolsó évtizedekben, mint ahogy nemzeti irodalmunk hangsúlyozottan nemzeti alkotói, kitől tanult volna immár három nemzedék valódi reménykedést, hitet, a nemzet erejének minden nehézségét, törököt, tatárt, osztrákot, oroszt, végül is mindig túlélő hatalmát. Jézus szépséges igéje nem illett a képbe, s aki a reformkori szerzők szent és makacs bizakodásával áldozatvállalásra és türelemre tanította volna a haza népét, nemigen kapott helyet a tantervben, ha a tanár becsempészte az órán, nacionalista volt, soviniszta, pedig csak azt adta volna tovább, amit Kazinczyék üzentek: akkor is legdrágább kincsünk a haza, ha semmit sem tudunk adni már, mert itt folyt apáink vére a százszor áldott földbe. Az önzetlen hazaszeretet nem szerepelt a feltétlen elmagyarázandók között, a családban és társadalomban való együttélés modelljét szelíd alkotásaikkal segíteni tudó kis alkotók eltűntek a műsorokból, ahogy megpróbálták nem irgalmazó imperativusával, a rendületlenüllel Vörösmarty Szózat-át is eltávolítani a köztudatból. Hol van a tankönyvekből, amit ha valaha, ma igazán mindenkinek ismernie és gyakorolnia kellene, Móra legendája a búzáról, amelyet Isten annak idején a teremtéskor elfelejtett megteremteni, s csak akkor adott a földnek, mikor a sajátját egyaránt a másik miatt megfelező két fivér szembetalálkozott a szérűn, s mindegyik úgy érezte, ha meg nem osztja a magáét a másikkal, csorba az élet és vállalhatatlan az éjszaka?

Baj van, nagy baj van – jelzik a szociológusok, amit Madách előre jelzett, de vajon azt tudják-e, ami ha korunkat megéli, Madách remekének valószínűleg legutolsó színe lett volna, Arany János meddő „csiszoljuk meg kissé gömbölyűbbé a rémes valóságot” – kísérlete nélkül. Az ügy ugyanis bonyolultabb, még annál is kuszább, vagy ha úgy tetszik, egyértelműbb, mint amilyennek érzékelik, s alighanem csak Lucifer ismerte fel már az igazságot, s ha megtette, most valóban elcsügged, mert esetleges diadala igazán mindennek nevezhető, csak győzelemnek nem. A megíratlan szín Madách világ- és emberismeretét ismerve nyilván századunk két legdrámaibb felfedezésének eredményét rögzítené: a születésszabályozás felismerésével, a ténnyel, hogy Éva dönthet másképpen is, mint az anyatermészet kérné, a labda elkerült Ádám kezéből, helyette megkapta az eutanázia előbb-utóbb úgyis engedélyezett lehetőségét, s ennek következtében vád nélkül szabhatja meg magának halála percét, ha léte valóban emberhez méltatlannak bizonyul. Videant consules – mondták a rómaiak, résen legyen az államigazgatás, Madách család-tulajdon válságfelismerésének kiszámítható eredménye lehet. Éva nem fogja vállalni az akármilyen körülmények között is világra hozandó gyermeket, Éva a folyton háborúba bonyolódó világ, de elsősorban saját hazája egyértelmű családvédő politikája nélkül nagyon meggondolja, vállalja-e azt, aki eljövendő volna, aki eljövetelét csak ő teheti lehetővé, akit szeretne, de nem bármilyen sorsra és körülmények közé felmutatni a mindenségnek.

Arany János árnyékához is méltatlan kollégája, most én próbálom egy falat reménysugárral bevilágítani a Madách meg sem írta sötét színt, a labda ugyan valóban átkerült Évához, de az asszony nem gyilkolásra született. Ha nem látjuk is, még itt vannak az arkangyalok, s az Úr idén is küldött Megváltót a szent bölcsőbe. Videant consules! Nagy a veszély, a kő már gurul, és Lucifer bármikor megfordulhat. Ne veszélyeztessék elhibázott családpolitikával az amúgy is iszonyú veszedelmek árnyában bontakozó jövendőt.

Emlékezzünk régiekről

Jósika Miklós báró, író, a kolozsvári piaristák neveltje. (Torda, 1794. – Drezda, 1865.) 1814-ben katonának áll, a bécsi kongresszus idején már kapitány. 1815-ben Párizsba kerül, ott találkozik és ismerkedik meg az európai kultúrával. Megjelenése a magyar irodalomban szenzáció, reformeszméket hirdető röpiratai után – a politika küzdőterén az ellenzék képviseletében a sajtószabadságért küzdött – 1836-ban megjelent Abafi című regénye nemcsak általános feltűnést és elragadtatást keltett, de a magyar irodalom fejlődésének országútján jelentős állomásnak bizonyult. Termékeny író, munkáját a szabadságharc kitöréséig megszakítás nélkül folytatja, 1848-ban a Nemzetgyűlés idején Pesten találjuk, a Honvédelmi Bizottmány tagja lesz, a kormányt követi Debrecenbe. A bukott forradalom után a politikai események külföldre kényszerítik, írói munkáját külföldön folytatja, az ötvenes évek közepe táján magyarországi publikációja Eszter szerzője fedőnév alatt jelenik meg. Szenvedélyes, bátor hangú, két hazájának, Magyarországnak és Erdélynek elkötelezett ábrázolója, kényszerű külföldi tartózkodása idején az emigráció sajtóirodájának vezetője.

Az 1847-ben Magyarországon elkezdett és külföldön befejezett II. Rákóczi Ferenc című történelmi regénye a nemzeti válsághelyzetből való kiemelkedés lehetőségének módszerét elemzi a szépirodalom eszközeivel. A következő idézetek a Franklin Társulat 1909-ben megjelentetett példányából, a 105., 140., 223., 264., 265., 271., 328. és 330. lapról származnak.

Kárhozat a lázadásra, amelynek nincs nemes iránya és célja, átok a semmirekellőjére, aki saját bosszújáért és egyéni érdekéért veti kockára ezrek életét. Átok reá, de átok a gyávára is, ki midőn anyját verik, fűtől fáig szalad, és nem siet védelmére. A gondviselés, midőn oly iszonyú árát szabja a szabadságnak, nem hiszi-e vajon, hogy bálványt tömjénezünk, s az ivadékok ezrei nem hígították-e még fel e szent eszmét, melyre a szegény nyelv más szót nem ismer, mint szabadság. Pedig a becsületes szív, amit ezen eszme által ért, az vallás, amellyel az emberi jognak emel oltárt, áldozatkészség, mely magát kifeledi a számításból, felebaráti szeretet, mely az emberiség boldogságába talál élvezetet és megnyugvást, a rend, a jogosság és a törvény tiszteletének eszménye, mert a szabadságot mások szabadságától tételezi fel. Virágok nőnek útjain, nem emelkednek vérpadok, nem a félelem, a bosszú, a zavargás hazája, de az ígéret földje, hová a jobbak zarándokserege vágyik, fehér zászlók és testvérdalok kíséretében. Ne hízelegj magadnak olyan békével, mely sírok hantjai fölött köttetett. Isten a gonoszságot hetedíziglen bünteti, és a nemzetek hetedíziglen nem felednek. Vannak, kiket áltatni lehet, ezek nagy urak, maguk nagyrészt okai, hogy sok, mi történik az országban, fájdalmas visszhangot emel, vannak, kik készek Magyarország alkotmánya felforgatásában részt venni, szerencséjüknek tartván a korlátlan hatalmat gyámolítani, ha az őket fokról fokra emelendi. Ki csodálná, ha honunk annyi irigye és ellensége azon gondolatra jött, ha főleg a külföld nem tudja érteni, miképpen van, hogy egy nemzet, mely mindig eltiprott jogairól és alkotmányáról panaszolt, szabadsága védelmében nem tud vagy nem akar egyesülni. Ha egy alkotmányos országban, mint a mienk, mindenki szorosan együtt tart, ott pártütés lehetetlen, de lehetetlen annyi igazságtalanság is, mint amennyi most történik. Könnyű a vezetőt tévútra vezetni, amikor akadnak emberek, akik szóval és tettel meghazudtolják a Haza többségének panaszait.

Nem ismeri az emberi természetet, valahányszor a kormány, ha legjobb szándékkal is, vagy belső meggyőződésből, de olyan eszközöket használ rendre és boldogításra, mindent a jövő reményére épít, és semmit, vagy keveset a jelen érveire és megnyugtatására. Az ivadék nem áll csak bölcsekből és magasabb erényű emberekből; ki a tömegnek reményről beszél, míg napjait elkeseríti, vagy azt arra szorítja, hogy fákat ültessen, melyekről unokái szednek almát, nem ismeri az emberi természetet. Sok bölcsesség létezik a Miatyánk egyszerű szavaiban, mely Istentől a mindennapi kenyeret a mai napra kéri. Magasztos és szép a jövőt előre építeni, szent kötelesség. De ne verjük, éheztessük az embert annak rovására, hogy egykor nem bántandjuk, és akkor jól fogunk lakni, ki az árban küzd, az az első mentőághoz nyúl, ha kezébe szakad is.

A szabadság közbirtok, addig erős, amíg nemes és tiszta. Tartsatok össze, kérjétek az alamizsnást, a szent bírát a felhők fölött, adjon békét a sokszor kísértett hazának. Legyetek tiszták az emberek előtt, mert a szabadság ég szülötte és Istentől jő. Fajt faj ellen lehetett felizgatni minden időben, faj, vallás, birtok e három a rés a népegység erős várában, sok ostromot kiállt már, sok vér áztatta tusáit, de a vihar elhangzott, s ha az ármány sárkányfogakat vetett, s ha e dicső föld fiait egymásra uszította, nem egyszer kelt már a meggyilkoltak sírjaiból békítő hang, s mire észrevette, együtt volt vállatvetve a romlatlan ivadék a Haza védelmére. A konkolyt mindig korcs ivadék hintette.

Mikor kapar a farkas

Az emberiség pókhálószövevénye

Az idei írótábor alapvető gondjával, mi várható a szépirodalom és a kulturális fejlődés területén, s mi lett éppen e területeken működő önmagunk, kollégáink és szemünk előtt növekvő utódaink szerepe, a lehető legszerencsésebb kézzel választott kérdésre irányítja a figyelmünket, olyan kérdésre, amely úgy válaszra váró magyar ügy, hogy ugyanakkor személyes nemzeti patakja a világ óceánjába torkollik. Ami miatt mi e tanácskozásra összegyűltünk, az öt világrész írástudóit is nyugtalanítja. Az istenek, akik kajánságára idejében felhívta figyelmünket Homérosz, szokatlan intenzitással egyszerre szűkítik, egyszerre kínos távolságokig tágítják a regisztrálandó témaköröket, s a változás lendülete olyan tektonikus, hogy joggal ébred bennünk a gyanú, ha nem vigyázunk jobban, előbb-utóbb nemigen lesz érdemes esztétikával vagy művelődésüggyel foglalkoznunk, mert mindezek tárgya és földrajzi helye, a föld, ha ilyen ügyesen munkálkodunk az érdekében, előbb-utóbb megsemmisül, elporlik, kiszárad, vagy egyszerűen atomokra válik s eltűnik velünk és előlünk.

A kép vörösmartyan sötét, de éppen e sötétségben valószerű. A világ nemcsak riasztó mértékű változáson megy át és szemünk láttára alakul, de riasztó mértékben szüli saját feszültségkeltő erőtereit is, az emberiség egy végtelen átmérőjű pókháló szövevényébe bonyolódott; fejlődéstörténete e jelen szakaszán se jogunk, se okunk számon kérni az írók riadt visszajelzését, bizony, a föld végre ráébredt, az emberiség csak kollektív felelősségtudattal élhet tovább, vége a fehér faj régi indiai tárgyú filmeken olyan meghatóan-naivan érzékeltetett hajdani hegemóniájának, az ökumenikus optika is felismerte és elfogadta Isten egyazon lényét más-más nevek és liturgiai gyakorlatok fényében. Mire a Szovjetunió hivatalos értékelés szerint is darabokra tört, az ötvenhatot előkészítő hajdani alkotógárda és magának ötvenhatnak mártírjai már régen jelezték hazánk elvi szabadságát, azt is, a forradalom utáni évek lassú, de meggátolhatatlan fejlődésével, hogy az ország történetében döntő változás írók és az irodalmi élet dinamikus együttrezgései nélkül nem mehet végbe. Ötvenhat után egyre bátrabban jelentkeztek a változáskereső politikai-esztétikai szabadulási kísérletek, a magyar tollforgatókhoz politológusok, futurológusok, közgazdászok, szociálpolitikusok csatlakoztak, érdeklődésük és makacs igazságkeresésük egyre hangosabb és nyugtalanítóbb módon érzékeltette: a magyar helyzet rövidesen lépésre kényszeríti a visszahúzó erőket. Ezúttal a nagypolitikai helyzet szerencsénkre mellettünk és nem ellenünk dolgozott. A diaszpóra egyre bátrabb segítő kórusa felhangosodott, nem lehetett tovább hivatalos süketséget színlelni. Radikális elválasztó vonalat éppen az imént említett tények miatt nem húzhatunk az állami ellenállás porlasztását ötvenhat után vagy folytató, vagy megkezdő alkotók és az 1990 eredményeit kodifikáló, az immár biztosított talajon hajmeresztő esztétikai mutatványaikat szabadon végrehajtók között; a nemzeti megújulást és a politikaival együtt járó művészi szabadságot követelő nemzedékek egymás folytatói. Ötvenhat és kilencven között a nyolcvanas évek elejétől szerencsére már ritkábban mordult a fenevad, amely a szabad alkotás dzsungelét őrizte, figyelt, de ugrásait a nemzetközi politikával kellett koordinálnia, s miután a diaszpóra és a belső ellenállás állandó reflektorfényben tartotta a művészeti élet színpadát, fogytak az eleve abortálásra kényszerült alkotások, a fenevad ritkábban ölhetett.

1990 megnyitotta a zárt íróasztalokat, az elfektetett filmek és visszatartott kéziratok orwelli szobáját, az esztendő egyébként vízválasztónak bizonyult, kinek-kinek fel kellett mérnie, mit bír el. Mit az idősebbek, sokat próbált tüdejükkel, s mit a fiatalabbak, próbára alig tehetett izmaik dinamikus lendületével. Még azt is ki kellett kísérletezni, hogyan maradhatunk úgy modern eszközökkel dolgozó magyar alkotók, hogy helyünk lehessen a világ vérkeringésében is saját sejtjeink friss, kesernyés, speciális hematológiai összetételével. Volt író, aki belekáprázott az egyenletes fénybe, lámpalázas lett, töprengett, tud-e majd átlépni a realista, a nemes múlt századi próza modern időelméletet még nem alkalmazó paraméterein, mert a gyakorlat eddig csak mesélni tanította, s a friss szabadulás nem könnyes eufóriát követelt a művésztől, hanem egyértelmű állásfoglalást a nemzeti, nemzetközi mezőnyben. A pálya indulóinak is megvolt a maguk hendikepje, eddig futni is alig volt terük, most kellett annak eldőlnie, hogyan állják meg helyüket az előgyakorlatok rutinja nélkül, a sokuk által szinte nem is ismert homokon. Büszkén jelenthetjük, hogy a generációk érdemesei megállták helyüket, ki-ki felismerte a tágra nyílt horizonton azt a pályasíkot, amelyen legjobb önmagát kifejtheti. Hogy minden azért egész harmonikusan ne bonyolódhassék le, az új élet törvénye meghozta a maga vizesárkait, bezúdult a piacra a kolportázs deprimáló áradata, naivak voltunk, mikor azt hittük, valódi olvasmány kell, esetleg éppen a sajátunk az olvasónak, nem a pornó, a gyerekes szerelmi ponyva vagy elmés, esetleg kevésbé elmés detektívek. Tévedtünk, a közönség mindenevő, aligha menti, hogy mikor nosztalgikusan elfordul tőlünk és a jelentől, a kolportázs se biztosít neki rózsás jövendőt. A helyzetet egyébként nem teszi könnyebbé az ország gazdasági helyének megbillenése, a már porondon levőket éppúgy sújtja a kiadóvállalatok agóniája, mint azokat, akik pályakezdők, és nevük ismeretlensége miatt nehezen találnak szponzort. Persze az alkotó leginkább arra kell hogy ráébredjen, ilyen légkörben, mint a mostani, még nem volt alkalma dolgozni. Érzékelnünk kell: eddig is fennálló, Erdély és a diaszpóra iránt réges-rég érzett és éreztetett felelősségünk mellett nemzetközi irányú felelősségünk is megnőtt, nemzeti problémáinkat más nemzetek gondjai növelték, életünk hirtelen tele lett hol boldogító, hol nyugtalanító ellentmondással. Az ország negyven év alatt bekövetkezett morális hanyatlását tagadni többé nincs mersze senkinek, a növekvő munkanélküliség és ellenőrizhetetlen múltú menekültek hatására billen a közbiztonság, a magyar írónak saját magán és nemzeti gondjai figyelése mellett hozzá kellett edződnie, hogy számon tartsa, mint alakul Románia vagy Szlovákia belpolitikai helyzete, hogyan működik a Hágai Nemzetközi Bíróság. Minden közügy, mindenki közügye lett, az alkotó, bármely korosztály gyermeke, észre kell hogy vegye, soha ennyire szükségünk nem volna megértésre, tapintatra, szolidaritásra, következetességre, önfegyelemre, közben riadtan átéli: ezeket az elvont főneveket az elmúlt rendszer kezdeti irodalompolitikájának sosem élt héroszok ábrázolását követelő működése kivonta a művészi témakörből. A modern alkotó valósággal menekül a progresszív ábrázolás elől, torkig lakatták nemes pátosszal, csillogó harmóniával, csak azt érzi korszerűnek, ami kakofon, akkor is zörejt hall és azt ábrázol, ha véletlenül dallamos az érzékelt jelenség, időbe telik, míg a materialista esztétika ártalmait lelkünk higiénéje és esztétikánk kiheveri. Senki se csodálkozzék az alkotás esetleges üzemzavarán, annyit oktatták az írókat, hogy most már nélkülözni óhajtják a pedagógiát, se meghallgatni, se közvetíteni nem kívánnak semmi saját hitüktől idegen üzenetet, annyi megfizetett és beprogramozott kritikust mozgósítottak ellenük, hogy ha várható gyógyulás, bizony időbe telik. Szép anyanyelvünk is válságba került időközben, sok alkotó száján vérrögként buknak ki az értelmetlen, mesterségesen eltorzított vagy trágár szavak, nincs rajta mit csodálkozni, mikor évtizedeken át saját nemzeti ünnepeink helyett idegenek diadalnapjain harsonáztunk, és tilos volt saját hősi halottainkat megsiratni. Az egészben az a riasztó, hogy most, éppen most volna szükség arra, hogy morális támasza legyen a nemzetnek az, ami tollunk alól kikerül, ám míg az alkotó bizonytalan anyagi talajáról az övénél is bizonytalanabb keretek között élő, határral elszakított magyarok sorsát követi tanácstalanul, alig marad vagy van szava vigasztalásra, reménykeltésre. Dadogunk, szégyelljük magunkat valami miatt, ami a kor bűne, nem a miénk.

Nemzetünkben az író, a költő mindig a vátesz szerepét töltötte be, az elmúlt évtizedeket az jellemezte, azt is megkívánták az alkotóktól, ne csak jelezze és jósolja vagy ábrázolja, oldja is meg a problémákat. A valóban író író ma is jelez, sokak nevét jegyzi már a nemzetközi könyvpiac is, az író ma is figyelmeztet, s ha nem vállalhat többet a figyelmeztető jelzéseken túl, azért saját anyagi helyzetén kívül a nagypolitika kizáró rendelkezései okolhatók. Az író diagnoszta, az anamnézist elkészíti, azt aligha várhatják el tőle, hogy azt vigye végbe, ami az ország politikus vezetőinek a feladata, elég, ha a tüneteket jelzi, operációra már nem képesítették, amúgy sem szerencséje az alkotónak, ha túl nagy horderejű politikai szerep vállalására kényszerül. Sok szimptóma Nyugaton már évtizedek óta szabadon regisztrálta a széthullt famíliát, kallódó gyerekeket, a lét kiürülését, a céltalan célokat, mikor nálunk Mándy megpróbálta az olvasóhoz közelíteni a végtelen magányosságot, Mészöly a visszafogott dinamikát, Konrád a kétségbeejtő társadalmi képletet; kínos feltűnést és megfelelő intézkedéseket eredményeztek a hivatalos irodalomban, annak is speciális harcot kellett harcolnia, aki bolygatni próbálta akár a második világháború magyar áldozatai, akár a hosszú ideig tökéletesen tilalmas ötvenhat történetét. Most mással kell számolnunk, ismét viharjelző művészetünk aligha fogja elragadtatni az olvasót, aki zöméről már tudjuk, közhelyekre nevelődtek, s nem szolgál vigaszukra, ha mi, írók azt ábrázoljuk, hogy köröttünk fekete az ég. Az olvasót természetesen nem szabad figyelmen kívül hagyni, mert míg az írónak a korszerű esztétikai kifejezésmód természetes, az átlagolvasónak nem, de ha türelmesen közelítünk, előbb-utóbb csak elfogadja, hogy Jókai mint Jókai halhatatlan, de ma már nem lehet iskolája és nem lehetnek epigonjai. Kölcsönös tolerancia olvasó és alkotó között, az anyagi fennállás lehetővé tétele, s azt remélem, sok kérdés megoldódik. Nyilván senki sem óhajtja visszaigazolni Csokonai keserű felismerését: az is bolond, aki nálunk alkotó. Arra, hogy a támogatást megérdemlő művek ne kallódjanak el, a kulturális élet minden vezetőjének figyelnie kell.

A közművelődés sínen van, bár az irodalom volna ilyen stabil. Amilyen tiltakozás fogadta a szovjet kultúrát, olyan már-már nyugtalanító lelkesedés az angolszászt; nálam nagyobb rajongója a szigetországnak vagy Amerikának, amelynek ösztöndíjasa voltam, nincs, nem velük van gondom, saját magunkkal. Olyan hosszú volt a rabság, hogy az optika is okkal téved, nekünk kell, íróknak, arra vigyáznunk, hogy Shakespeare vagy Wilder nemzetét ne tévessze össze népünk a hamburgerrel, a kellemes McDonald’s éttermekkel vagy a rockzenével. De ha mindazt túléltük, amit túléltünk, okkal lehetek optimista. Nem hiszek olyan világban, amelyből kipusztulhatna a logikus tartalmú emberi beszéd, olyanban sem, amely megélhet a művészet és a tudomány nélkül, nem hiszem, hogy a következő ezredévben csak gépek szólnak majd azokhoz, akik megértik. Azt viszont annál inkább, hogy momentán a szülés kínjait szenvedjük, az új már itt van, elérhetően, a szülőcsatornában, ha mi nem érjük meg, megéri a következő nemzedék. Mózesnek nem adatott meg, hogy bevezesse népét Kánaánba, de az üdvtörténet Mózese nélkül nem volnának se törvények, se Kánaán. A törvények szilárdságában, összetartó nemzeti erejében éppúgy bízom, mint a magyar kánaánban Európa szívében – Vörösmarty látomása a nagyszerű halálról szerencsére nem valósult meg, kapaszkodjunk Kölcsey rég elporladt, halhatatlan kezébe. Megbűnhődtünk mi már mindent, segítsen tovább a mindent megoldó és elrendező Isten.

Hol vagy, István király?

Hol vagy, István király?

Tudhatta-e Géza fejedelem, a hittörténet melyik hősét választották névadóul Vajk fia számára? A történetírók szerint mindig mindenről tájékoztatták, ami környezetében vagy a fejedelmi székhely körül folyt, ilyen fontos családi eseményt hosszas tanácskozások előzhettek meg. Vajk velencei nevelője, San Severiono grófja nyilván több lehetőséget ajánlott, a szóba jöhető megoldások kapcsán minden adható cognomen tulajdonosának történetével is megismertette az új hit terjesztésére készülő fejedelmet, s Géza nem véletlenül bólintott a keresztény anyaszentegyház első vértanújának nevére. Ennek az első szentnek dicsőült alakját a vér karizmaköre kerítette, Géza világéletében nagy reálpolitikus volt, nem volt nehéz úgy döntenie: különleges védőszent álljon a háta mögött annak, aki a szabad magyarság csillagkiverte füves mezőjén zablát rak a nép mitológiai paripája rettenetes fogai közé. Az első, legelső nemzeti király uralkodását készítette elő, méghozzá nem szakrális, sámán ihlette trón királyáét, akinek alakját aztán elmossák a legendás ködök, s országáldozataként holtan rogy le a Vereckei-hágónál, mint Álmos, az ős. Hordja az első, immár a korabeli világmindenségben uralkodóvá magasodó Árpádfi a legeslegelső keresztény vértanú életében is megkoszorúzottat jelentő nevét.

Hogy ezenkívül mit tudhatott még Géza fejedelem a nagy pillanatban, az már az archeológus rekonstrukciója, a mögötteset aligha, s miért is tudta volna, még nagyon fiatalok voltunk Európa szívében, s a gyökerekig, Júdeáig, ott is Jeruzsálemig kellett volna visszanyomoznia. Nekünk, főleg azoknak, akik a hittörténet ismeretében nőttek fel, persze elképesztő a szent tabló, Gamáliel professzor híres teológiája, amelyen nagyjából percre egyazon időben két zseniális hallgató tanulja a jogtudományt és a dogmatikát, akik kezdetben szenvedélyes jó barátok, jó tíz évvel később szenvedélyes vitapartnerek, mert más-más módon értelmezik a Tant, ami minden oktatás középpontjában áll. István, akit meggyőződése miatt majd kivégez a népítélet, azt hirdeti, Krisztus után régi módon már nem értelmezhető a Tan, Saul nevű barátja viszont, akit a későbbiek folyamán úgy ismerünk meg, mint Pál apostolt, felháborodottan tiltakozik, s olyan vitát robbant ki, hogy az érvelések vérbe fúlnak, s a kor szokása szerint végre is hajtják azonnal az ítéletet az istenkáromlónak nyilvánított Istvánon. Saul-Pál ott van, ott is kell hogy legyen, nélküle és vitájuk nélkül nem érik ilyen tragikussá a helyzet, nem vesz részt a megkövezésben, de tartja az áldozat köntösét, előtte a kivégzési aknában egy halott, körülötte a darabokra tört-vert tetem utolsó, búcsúzó jele, a megnyílt sebek bíbora. „Meg kell szoknia a vér látását – gondolhatta Géza fejedelem –, az én népem se szelíd vagy engedékeny vitapartner, és védeni fogja a maga igazát, ahogy az első vértanú tette. Jobban tudom bárkinél, hogy hány helyen száll fel még mindig a régi hit áldozati füstje, s hány helyen száll a dal az öregistenről, akinek nap a szeme, hold a szeme, verejtéke meg csillagok.” És lesz Vajkból István, e néven az első, szent király, szentségén pecsétként névadójának kiontott vére: titokzatos eljegyzés a magyar nép és a keresztény hit között. Ha baj van, hozzá sír fel a nép, mindig felsírt, századokon át, s tudni való, oka van annak, ha egy nemzet Istenén kívül ember nevét rikoltja halálfélelmében vagy nyomorult elesettségében, aggodalmai között. Apánkért szoktunk így sikoltani, mikor ott jár már az ellenség a ház körül: hol vagy, hol van, hol lehet. „Hol vagy, István király?” Urunk, felekezeteken felüli magyar szent, mindenki menedéke, mindig hozzád sikoltottunk, sikoltunk nehéz időben!

„Téged magyar kíván.” Persze hogy kíván, hogy is ne tenné ebben a nehéz időben, és ne kérdezz bennünket vissza, urunk, ugyan mikor volt nekünk könnyű, mert hazudnunk nem illenék, és te csakúgy tudod, ahogy mi, könnyű bizony a szó nyugat-európai értelmében nem volt soha. Néha dobtak soraink közé egy marék flittert, azt megcsodáltuk, a látvánnyal mindig meg lehetett szelídíteni bennünket, de ha mi pénzt váltottunk a világpiacon, Isten tudja, miért, az idegenek bankjából valahogy nem aranyat kaptunk az aranyért. Király úr, Szent István, ki ismer úgy bennünket, mint te, hiszen tudod, túlságosan gyors nekünk az európai körhinta, rászedhetők, becsaphatók vagyunk, s mennyi vércseppet írtak versbe a költőink a történelem folyamán, amikor egymásnak estünk, mint ott Gamáliel előtt a két vitázó ellenfél a más-másképpen értelmezett és átélt Tan miatt. Meg ne utálj minket urunk, István király, mi a bűneinket is szeretetből követtük el; aki a törökkel paktált, sírt otthon, és biztosan érezte, így menti meg a hazát, és aki a némettel kötött szövetséget és nekiment Rákóczi seregének, az is sírt otthon, és az is azt hitte, így használ Magyarországnak, és míg öltük egymást és magunkat és vitáztunk, és botornál botorabb cselekedeteket viszünk véghez, azt hiszed, nem annak a reményében, hogy megváltjuk a népünket bajtól, nyomorúságtól?

A vértől, amely egyre bővebben csorran határainkon kívül, az erőszaktól, a testvérgyilkosságtól ments meg bennünket, urunk. A nyomort igen nehezen, de valahogy eltűri a nép, hát még, ha azt érzi, szereti, megbecsüli, tiszteli áldozatát az, aki a szinte bírhatatlan terhelést ráhozta megviselt nyakára. Már annyit téptünk imánkkal, annyit mentettük viharos időben tisztelendő tetemedet, hogy csak csonka kezed maradt ránk földi mivoltodból, de annak elég ereje van ahhoz, hogy így, csonkán is egybetartson minket és mindnyájunkat, akik nevedet kiáltják világszerte. István úr, szent király, te tudod, mi a válság, álltál fiad holtteste mellett, s csak később gyászolhatott benned az immár utolsó gyermekétől is megrablott apa, mert a királynak kellett eszén lennie és visszanyelni a könnyet és döntenie arról, hová induljon a követ, Velencének-e vagy Regensburg felé. Válság. Ki ismerné a szót, ezt az iszonyatos szót jobban tenálad? Ments meg bennünket saját, szerencsére még el nem követett bűneinktől, és áldj és vezess, mert kiáltunk hozzád, hogy kívánunk, Szent István!

Amit tettél, az ég csodája volt

Császár, király nászából herceg, hercegnő születik. Ahogy eszmélni kezd, megértetik vele személye jelentőségét, közjogi méltósága súlyát, elkezdik oktatni a születése idején éppen használatos Királytükörből, megismertetik a csak neki járó kiváltságokkal, uralkodási területének szokásaival, törvénykezési gyakorlatával, a hazájában elfogadott istenfogalommal, az egyetlen hatalommal, ami neki az ura. Tanul udvari illemtant, államtudományt, pár éves korára már megjegyzi rangja fontosságát, annak előnyeire, esetleg alkalmanként nem veszélytelen mivoltára nevelői idejében figyelmeztetik. Császár-király-fejedelem sarjának elvben tulajdonképpen mindent biztosít a születése, lehet világrajövetele percében ezredtulajdonos, római császár, Wales hercege. Egyetlenegy van, aminek viszont nem születhetik: szentnek. Ez a jelző nem adományozható, örökölni se lehet. Jelei között az is ott áll, életében nem nyerheti el senki, lezáródott életút visszaigazolásának adománya. A kiválasztottra egyébként az is jellemző, hogy fogalma sincs önmaga szent mivoltáról, a kétely, az elégedetlenség, a riadalom, talán kevés volt, amit tett, képzelt vagy valóságos bűnei viszont naponta szembefordítják önmagával. A szent kora problémái tengerében fuldokló embertársait próbálja kimenteni, s mindig úgy hal meg: úgy érzi, nem úszott elég távolra a bójától, még találhatott volna segítségért csápoló kezekre.

Sokféle szent van a hitvallók és mártírok mellett, aszerint tartjuk számon őket, mi volt életük legjellemzőbb jegye. Példát mutató uralkodó volt-e vagy magasztos célokért kardot fogó katona, esetleg különleges érzék vonta a szociális gondok felé, színtiszta jósága, mértéken felüli emberszeretete kora züllött légkörében nem ítélkező, csak jóra aktivizáló részvétre mozgósította. Az Árpád-házban mindenre található példa. Van királylányunk, akinek kosarában tűzpiros rózsává lényegül az alamizsnakenyér. Szent Erzsébetnek egyébként nemcsak virágai, talpai is pirosak a sebektől, vér serked kergetett lába nyomán az irgalmasnak, aki sose talált irgalomra saját környezetében. Vér szivárog a Nyulak szigeti Margit szenvedő ajka peremén is, aki mocsokban turkáló szolgálóként küszködött a mások okozta tényleges és etikai szennyel, s aki holtáig azt hitte, annyit vihet csak Isten zsámolyához, hogy elfogadta epizódszerepét a tatárok rendezte nemzeti tragédiában, holott Assisi Ferenc kortársaként főszerepet játszott magyar földön, ahol szétsugározta a felismerést: a világ előjogok nélkül keletkezett univerzum, amelyben egyazon joggal sírja kínját, éhségét ember, állat. A magyar Camelot hőse, László honvédő harcain éppúgy csordul a vér, mint a törvénylátó napokon, mert a hazát meg kell védeni, és a törvényt is rá kell kényszeríteni az emberekre, mert rend nélkül elszabadul a pokol. Ifjú Imre égnek emelt szeméből vérkönny pereg, neki is, apjának is megvan a maga külön gecsemáné éjszakája, amikor mindkettőjüknek dönteniük kell. Ifjú Imre felajánlása nem könnyű, mert édes és szerelemre termett a fiatalság, de az ég igézetesebb, hogy a kín vérével keveredik a könnye, apja miatti szánalma okozza, szegény királya egy alig szelídített, folyton új lázadásra kész népnek, egyetlen fia maradt, ő, s ha nem adhat neki unokát, olasz kéz, német kéz kap a korona után az ő halála percében, vagy pogány rokonok jelentkeznének és lóáldozattal köszönnék meg, hogy a történelmi kényszer lebírta az idegenek sápadt istenét. István szent királynak nemhogy unokája, fia se maradt; jön a vadkan a vadászaton, s oda utód, reménység; agyara nyomán megint csak sós nedv, urunk, István király, ha elmúlásod percében a Viaticum vételekor az angyal füledbe súgta volna, ki ne feledd bűneid lajstromából, hogy sok életet kioltottál, ha szóval nem tudtad jelezni, válaszoltál gondolatban, s az angyal értette is, azt közlöd vele, igaz, amit rád olvasott, de valahogy nem ment másképpen, s odafenn, ahol már minden egyértelmű és világos, nyilván tudják, hogy az ő népének nem szokott ingyen jutni se megoldás, se menekülés. Ha újra kellene kezdenie az életét, megint csak ezt kellene tennie, mert ez az egyetlen érvényes valuta, amit elfogadtak tőlünk e század világának követelményei. Saját vérünk ontása nélkül nem kaptunk volna belépőjegyet Európába.

Hogy kaptunk, hogy van, neked köszönjük mindig, különösképpen ezen a napon. Megmaradásunkért, helyünkért e világrész közepén, a tizenötmillióért, akiket a történelem vihara se tudott halálba sodorni, üdvözlégy és dicsértessél, István úr, szent király. Nevednek mond hozsannát az átvészelt múlt, az ismét érdemes élni jelen és a remélt jövendő. Dicsérünk téged hitágazatra és arra való tekintet nélkül, ismeri-e és elfogadja-e saját világképünk a szentek fogalmát, és szoktunk-e a magunk vallási gyakorlata szerint térdet hajtani. Nemzetünk szentje vagy, nem egyetlen felekezeté, térden dicsérjen téged életműved eredménye, a rövidesen új évezredbe lépő Magyarország.

Apádat se feledtük el, Gézát, a fejedelmet, aki a legnagyobb terhet vállalta, amit államférfi magára vehet, mint egy kincstárat, lezárta azt, amit legjobban ismert, szeretett, és a jövő érdekében félrehárította a nemzet józan politikai gondolkozását elhomályosító spirituális elemeket, az ősmítoszt, elnémította a hősi énekeket, régi dalokat, tilalom alá vett mindent, amit a nép vallási hiedelme megőrzött. Irtózatos erejébe kerülhetett, mert Géza úgy zárta aranykarámba a csodaszarvast, hogy hitt benne is, a szent totemállatban is, mert erre nevelték és ez volt számára a valóság. Amit felismert, arra mutat, caesari agya lehetett, mert rájött, nincs olyan mondabeli szent sas, aki szárnyára venne, vehetne bennünket és át tudna szállni velünk a reálpolitika buktatóin. Holdverte mezőkön táncoló tündérek fátyollengetésében aligha vethetjük meg lábunkat ott, ahol a germán etnikum a szomszéd, amely mitológiájának ölési gyakorlatához mérten a barna Hunor és a szöghajú Magyar amatőrök, és Dul király lányai se partnerek az Attila-történetekből megismert Niebelungen-nők tébolyérintő csatáihoz. Egyébként a germán mítosz örökösei réges-rég konkrét alkotmány- és jogrendet követnek és a Karolingok nem Wotan, hanem valami háromlényű isten követői, azt dicsérik tornyos katedrálisokban, s nem a druidák vallását konzerválták, hanem újjáélesztették a hajdani római császárságot.

István úr, szent király, azokon az éjeken, amikor a te álmaidat olasz papok őrizték, apád államtudomány-ismereteit kísértetek egészítették ki, fülébe hörgött a Lech mocsarába süllyedt seregrész, az emlékezés tűzvarázsa bevilágította mindazt, amit kárban, pusztításban, háborús kegyetlenkedésben imponáló közöny tanúsítása mellett nekünk okozott a nyugati világ, de azt is, amit egy időfázissal korábban ugyanolyan imponáló közöny mellett mi okoztunk a nyugati világnak a kalandozások idején. Ezt a rettenetes viszonosságot ki kell iktatni a népek életéből. A Lajtától a Csatornáig miattunk lángolt Európa annak idején, közeledésünket kétségbeesett harangok jelezték. Aztán tartalékaink elkezdtek csappanni, erőnkkel együtt, az ellenség korszerűbb volt, jobban fel is készült a fogadásunkra, régimódi haditechnikánk nemigen boldogult a páncélos lovagokkal, veszteségeinket egyre ritkábban próbálta ellensúlyozni győzelem, lassanként kezdtük elveszteni félelmes régi hitünket. Éltek persze még a múlt emlékei, csak nem tudtuk a régi énekeket új, dicső tettekkel gazdagítani. Nem hazudtunk mi, még csak nem is túloztunk: volt Botond, bezúzta bárdjával Bizánc érckapuját, de csak volt, Lehel is fújta kürtjét, de elvesztettük a csatát és kivégezték Lehelt. Azt se koholtuk, hogy felgyújtottuk Velencét, mert felgyújtottuk, aztán eloltották a tüzet és a víz városa újrakezdte az életet. Az emlékezetes augsburgi ütközet után abbamaradt a kalandozás, nem késztetett új vállalkozásra a látvány, míg megnyúzták, elevenen eltemették, karóba húzták vagy felakasztották a vezéreinket. István úr, apád felismerte, még egy látványos kudarc, és végünk, hiába dobol a sámán. Nekünk valami újra van szükségünk, ha meg akarunk maradni ezen a földön, valami összetartó pántra, amibe beleilleszthetjük a jelent és a jövendőt, olyasmire, ami a Lajtán túl szabályozza a kinti etnikumok életét, és ami hatásosabbnak ígérkezik, mint az Etelközből magunkkal hozott ősi joggyakorlat. Azt is észre kellett venni, hogy a nyugati isten erősebb a források fejénél tisztelt mienknél, mert a népek, amelyek valójában nem is ragaszkodtak egymáshoz, éppen ez isten varázslatára valami laza, de tetteiket mégis valahogy koordináló kapcsolatban állnak egymással.

Jog kell hát és új istenfogalom, született meg a döntés a fejedelem zseniális fejében, az majd biztosítja, hogy a nép lassan nemzetté szilárdul, és ha Európa hitéhez csatlakozik, a magyart is védeni fogja a Krisztus helytartójaként számon tartott legfőbb pap, aki Rómában székel, és akit pápának neveznek. Ha te, urunk, már mint kereszténynek nevelt uralkodó királyi trónodra lépsz, mögötted is ott áll majd védelmedül, védelmünk érdekében a frissen átvett jog és hitélet. Ha a régi úton maradunk, időnk rövidesen lejár, még élünk egy kevés ideig, pár szép monda marad utánunk, aztán úgy járunk, mint azok, akik előttünk laktak e szép és életveszélyes földdarabon, minket is elnyel a Kárpát-medence, emlékünket is szétfújja a szél. Aki itt nem tud lépést tartani, aki elbukik és azonnal fel nem áll, ha fekve marad, elpusztul, tudták és hirdették ezt már Ázsiában is az ősök, ez a nomádok gyakorlata. Akkor hát lépni kell, visszafogni a kalandozásra vágyó, helyzetfelmérő érzékkel nem rendelkező hőzöngőket, nem várni, de azonnal megkezdeni a belpolitika reformját, míg mákonnyal gazdagított önimádat, gyerekes remények, becézett ábrándok önhitté és józan gondolkozásra alkalmatlanná nem bénítják a hét törzs fiait. Ennek a munkának az elvégzését kaptad örökségül, szent király, ezt a rettenetes erőbevetéssel járót, ezt a gyönyörűt, alkotmányos keresztény országot kellett formálnod őseid örökségéből. Európa jogrendjét ismerő újhitű királyság. Ez öt szóra felhördült az ország, ahol ahányan éltek, annyifélét akartak és annyiféleképpen, ahol csak abban voltak egyek, hogy semmi ne történjék, ami nem a saját emlékezetanyagunkra rímel: a közös múlt, a foglalás jogán a hét törzs törvényei szerint minden foglaló magyar nem funkciója hatalmának tekintetében, de jog szerint egyenrangú veled, a királlyal, hát jog alapján védhetik tőled, akár vérontással is, ami meggyőződésük szerint övék: az ősi alkotmány s Etelköz hitét. Ki képes rá, hogy felmérje, mibe került, míg az iszonyú és dicsőséges történelem meghozta neked, István úr, ezt az örökölhetetlen, adományozhatatlan, életben meg nem kapható, születés révén elnyerhetetlen epitethont? Szent lettél, hogyne lettél volna. Átmentetted népedet a legveszélyesebb sodrású vízen: az Időn.

Mindenkit persze nem menthettél. Ha az anyakutya az égő házban szuszogó alom segítségére rohan, csak a fele szaporulat menekülhet, az alom másik fele áthurcolására nem hagy lehetőséget a szikraesőben hirtelen összerogyó épület. Amikor munkád megindult, lángolt tiltó rendelkezéseidre az ország négy sarka, az ellenállás tüze úgy vette körül személyedet, mint lángkarika. Milyen groteszk, hogy éppen néped értékesebb, értelmesebb, keményebb részét kellett megsemmisítened, azokat, akiknek volt világnézetük, ha elavult is, valami koncepciójuk, erejük, bátorságuk, és ha ellened, de ki mertek állni, nem hazudtak, nem helyezkedtek, vállalták saját tetteik következményeit. Még szerencse, hogy a gerinces fajtából is maradt valamelyes, nádas mélyén, vaderdők védelmében, a lassan dolgozó történelem a pluszt a mínusszal végül is egybecsiszolta. Mikor elült a láng és eloszlott a füst, templomokat rakattál Isten dicsőségére, oktató és térítő papokat és idegeneket hívtál az országba, kihirdetted az új alkotmányt és törvényeket. A berkek titkos útjain hasztalan várták a rejtőzők, csak feldübörög a csodaszarvas patája, csak hozza a menekülést Emese szent madara. Pata nem dübörgött, madár nem jött, azaz másfajta madár körözött, csőrében vérrel bekevert aranyláncon, mint az új hit tömjénfellegével árnyékba vont fényes szép nap utóda, az oltáriszentség: a végre biztosított jövendő. Mire kigyomláltátok, ami jelenlétét a keresztény talaj nem vállalta és nem viselte el, senki se tudta volna kiszámítani, mennyi, milyen és mekkora munka lesz. Csak a nagyságát, a méretét gyanítottátok, nem a mélységét. Honnan sejthetted volna, István úr, szent király, hogy nagyjából százötven évvel utóbb, hogy a térítést megkezdtétek minálunk, nagyhitű utódod, negyedik Béla udvarában pár hónappal a tatár betörés előtt tizennyolc sámánt állíttat törvényszék elé Magyarországon az inkvizíció?

Vér, vér. Mondtam már egyszer, vér kíséri a magyar szenteket. Nemcsak vallási reformodat nem akarták vállalni, közjogi újításaidat sem, frank varázslat volt a pénzed, a kialakítandó vármegyerendszer, minden új jogszabály, a megosztott törzsi birtokok, az új méltóságok. S míg birkózol az ellened aktivizált szenvedélyekkel, folyik küzdelmed saját mélytudatoddal is, mert hiába nevelt fel San Severino grófja nyugati uralkodónak, neked is megvannak a gyerekkori emlékeid. Hányszor hallottad az általad betiltott hősi énekeket a vár alatt, míg még szabadon zenghettek, hányszor lelkesültél a kalandozások esztelen, elbűvölő, gyilkos romantikáján? Milyen színes volt az a valamikori gyerekvilág, amelyben a latin és görög mellett kunul és besenyőül is tudnod kellett, miután a frankok nyelvét már értetted. Árpád vére voltál, István úr, szinte természetellenes teljesítmény, hogy nem engedtél a füledbe rikoltó saskeselyűnek, sem ha felbőgött a lelkek aranykarámjában az emlékek közé parancsolt csodaszarvas. Neked még élő múlt volt Augsburg, te még láttál kisfiúként gyászmagyarkákat, első szájból hallhattál információt, sőt tudnod kellett azt is, amiről nem esett, nem eshetett már szó, hogy trónod lépcsői két régi méltóságra épültek, személyedben kende is vagy, a valamikori pogány pontifex, összekötő az ég s a nép között, de vezér is és a jog őre, a hajdani gyula, egy testben múlt, jelen, jövendő. Mint király, a kezedben tartott egyetlen hatalom rendelkezésére felhő borult az édes napisten szép, fényes arcára, elnémultak a szélkisasszonyok, élete kockáztatásával gyűlt pogány áhítatra erdők mélyén a vakmerő. Mit harcoltál, hogy felfogja néped, miért hívtál be annyi idegent – nem értették. Ma se rajonganak az idegenért, István úr. Mikor a szent korona fejedre került és az udvari jegyző feljegyezte a jeles dátumot: ANNO DOMINI, hirtelen átszámíthattad magadban, a tizenkét állatfogalmat tartalmazó keleti időszámítás szerint melyik évben is vagytok, és ugyan mikor jelentkezik a nyugati vertikális öröklési rendet megelőző, az őshazából hozott lineospirális, unokatestvér ágát unokatestvér ágából kijelölt uralkodó kövesse jogszokás megtartását nyilván előbb-utóbb követelő Koppány.

De súlyos volt az életed, szent király! Soha véget érni nem akaró nyugtalanság; ha északon rend volt, égni kezdett kelet, ha az lehiggadt, fellángolt a dél, fél kezedben az apostoli király keresztje, a másikban a kard, és megint csak vér-vér-vér. Árpád kardját annyi küzdelemben forgattad, hogy feltépődött bele lovagi kesztyűd, csontig sebesült a tenyered, mégis ölnöd, öletned kellett, hogy élhessünk. A veszély meg nem akar megszűnni, pedig ha az álmok újra erőre kapnak, és a nép nem vállalja a megújulást, nem tudunk felzárkózni volt ellenségeink mellé, akkor pedig végünk. Míg az a szarvas csak szíveink karámajtaját döngeti, hagyján, de soha többé nem vezethet sereget felelőtlen új Augsburg felé, mert nincs visszaút a jelenből, esetleges bukásunk után semmi sem marad, Ázsia eltűnt, Európát meg, mielőtt elértük volna, elvesztettük.

István úr, szent király, én hiszem, téged boldoggá tevő, minden tekintetben hozzád illő feleséged volt a bajor Gizella, életedben társad, holtod után emlékedet őrző özvegyed, de azt is tudom, akkor is létrejön a frigyetek, ha nem bizonyul magánsorsotokban szerencsésnek: politikai szempontok szerint mérlegelt kapcsolat volt; királyok élete nem idill. A bajor valaha legnagyobb ellenségünk volt, a kezeteket összekötő stólán nemcsak az anyaszentegyház, a nemzetközi élet áldása is ott volt, s a tény, hogy a német-római császárral került az Árpád-ház rokonságba, megint csak apád zsenialitását igazolta, innen és túl a Lajtán békesség ígérkezett. Népünk, szent király, mindenesetre tőled tanulta a nemzeti tízparancsolat egyik legfontosabb posztulátumát: magyar, tanulj meg felejteni és megbocsátani. Mert bármilyen európai udvarokban szokásos képzés szerint palléroztak téged, uram, annak az Álmosnak vagy a leszármazottja, akit a besenyőkkel vívott és elvesztett nagy csata után az ősi rítust követve feláldoztak az országhatáron; emlékszilánkjaid másféleképpen szúrtak, mint a nyugatiakéi, s épp ezek az emlékszilánkok figyelmeztethettek arra jó előre, hogy ami a Lech mezején történt, jóvátehetetlen, de hogy két fiatal test egyesítésével azért vissza lehet rángatni a nemzetközi élet országútjáról lebillent szekeret a józan irányba, csak a nép vállalja a feltételt: ne keresse örökké a bosszút és ne tároljon negatív élményeket. Arra, ami valaha történt, nem a hercegnő, a nagyapja adott jelt, nem Gizella, a nagyapja ült a regensburgi kapunál és nézte végig, hogyan vonaglik a föld az élve eltemetett magyar katonák fölött, akikre már nyilat se pazaroltak. A múltat egy ponton kénytelen lezárni mindenki, máskülönben megáll a haladás. Katasztrófák, politikai bűnök, nagy félrefogások, harci tragédiák a történelem tektonikus rángásai, ha a mozgás abbamarad, hálát kell adni amiatt, hogy vége, és legyen ismét nyugalom. István úr, ha visszanézel olykor a szentek koszorújából, láthattad térdepelni a hajdani varsói gettó bejáratánál a német kancellárt, a dísztemetést is, amit szegény Romanovok kaptak nemrégen. Gondolod uram, ha feltámadhatna Miklós cár, első gondolata a bosszú volna, nem a reményé, hogy népe talán ki tudja majd heverni, amit a diktátorok sora ráhozott? Aki se felejteni, se megbocsátani nem tud, alkalmatlan vezető, eltéved a békét kereső Európában.

Köszönjük neked, szent király, hazánkat és önmagunkat, ezt az első ezer évet itt, kérünk, ne vond el romolhatatlan jobbodat, mikor rövidesen belépünk a második évezredbe. Az ország, amelyet úgy szerettél, hogy ismételhetetlen életedet áldoztad fel érte, sose volt más, mint a te országod, s megvalljuk neked, a föld, amelyen a továbbélés lehetőségét biztosítottad, veszedelmesen emlékeztet arra, amelynek még te húztad meg etikai paramétereit. Vadak vagyunk, türelmetlenek, szenvedélyes izgágák, ma is egymást támadjuk, számtalanfelé rángatott kocsinkat zavart lovak húzzák. Látod, mégis úgy érezzük, te így is szeretsz bennünket, pártos, rossz természetünkkel együtt, mert te tudod az igazságot: minden hibás gesztusunkat eredetileg jó szándék eredményezte, csak valahogy eltorzult. Számold össze, urunk, István király, hányadjára kezdjük most újra az életet, és ne feledkezz meg szegény magyarjaidról. Nem könnyű leckére fogtál bennünket, amikor Európa keretei közé szorítottad az ősmítoszt, korodban meg kellett tenned, mert csak a pogány hit szétzúzásával remélhetted fennmaradásunk biztosítékát. Ma már nem féltenél bennünket az Etelközből hozott fátyolos képektől, Emese Álmost foganó éjszakájától, azóta a népek már megtanulták, Istenhez sok út vezet, sokféle rítus szerint járulunk elé, sok néven ismerjük őt. Különben is: mi Emese madár megtermékenyítette méhe vagy széltől vemhes, csillagok közt száguldó paripák robogása a te személyed mellett: te vagy legendáink legnagyobbika, István, szent király, aki megnyitottad előttünk az élet kapuját. Amit te tettél, valóban az ég csodája volt, hitet adtál, jövendőt és anyanyelvünk legfigyelemreméltóbb elvont főneveit: józan határú emlékezés, felejtés és bocsánat.

A napnyugati királylány

Uralkodók gyermekei hamar végeznek az illúziókkal. Pár évesek, s már tudomásul kell venniük: sakktáblafigurák, akikkel a nép érdekében lépnek. Persze mindez csak a múltra vonatkozik, hogy századunkban az új nemzedék végzett a vazallusi „legfőbb hűbérúr”-törvénnyel, azt a királyi családok magánügyeivel bőven foglalkozó sajtó igazolja.

A középkor árnyai és utca mocska mögött valami illethetetlen sejlett át: a pontos meghatározás, kitől mit követel hazája államszerkezete. A magánélet lehetőségeinek kiszabásában rend volt, abszolút rend, közben a közvilágítást még sokáig nem ismerő, vad területeken gyilkoltak, raboltak, szórakoztató útszéli mozinak ott volt a kijelölt kivégzőhely, soha annyi részletekre is kiterjedő megkötöttség nem nyűgözte a járvány, zavaros célú és indíttatású hadjáratok, nagyurak önkényeskedése miatt nyúzott emberiséget. A kereszténység a legjobb időben jelezte, milyen helytelen az embernek a világban keresnie boldogságát, nyugalom és biztonság csak a mennyekben lakott. A tekintély tiszteletét egyébként minden vallás előírta, ezért nem tehette volna meg se a bajor király lánya, se a magyar nép fejedelmének fia, hogy tiltakozzék a család döntése ellen.

Vajk-István, Géza fia teszi hát, amit a fejedelem rendel, s a bajor Gizella sem ellenkezhet a módosított pálya tudomásulvételekor: királyné lesz, nem apáca. Esztergomban csakúgy tudják, mint Regensburgban, egy tartós megnemtámadási szerződésben két fiatal, eleven test egyesülése milyen biztonságos pecsét az okiraton. Az érdekeltek meghökkenése nem haladja meg a természetes reakciót, Vajk-István, mióta él, azt hallotta, visszafelé nem lehet űzni a csodaszarvast, csak úgy fogadja el hazánkat végleges lakhelyünknek Európa, ha mi is vállaljuk szokásaival és a mienktől különböző jogrendjével s hitével együtt: a bajor királylány érrendszerébe meg beépült a döntések elfogadásának természetessége, persze mindkettő meghökkent szülei választásán. Magyar fülnek a szó: bajor, kínos történelmi epizódok tragikus emléke; a bajor fül meg elborzad: szövetség a szörnyetegekkel, akik rosszabbak voltak a kalandozások idején, mint rokonuk, a Niebelungokat meghasonlásig nyugtalanító Attila király? Csakhogy a történelemben nem számíthatnak érzelmek, abban nincsenek, csak helyzetek. Henrik lányának és a magyar fejedelem fiának házassága nem akármilyen helyzet volt: a magyar föld és a még nagyjából konglomerátum Európa kicserélték jegygyűrűiket.

A mi népünk egy napnyugati királylány és egy királyi vőlegény életének egyesülését voltaképpen csak Sissi-szinten ismeri. Szándékosan nem említem az immár világhírű operát, az István, a király-t, mert az több oktávval magasabban énekelt a magyar múlt kérdéseiről. Hogy Wittelsbach Erzsébet násza Ferenc Józseffel akkora izgalmat és érdeklődést keltett, az elsősorban a felejthetetlen színésznőnek, Romy Schneidernek volt köszönhető, s ez nagy veszteségünk, mert a magyar történelem tele van napnyugati királylányokkal, akik mind fordítottak egyet a nemzeti lét kerekén, de senki olyan döntően, mint a bajor Gizella, akinek nehezebb lehetett vállalnia azt, amit el nem kerülhetett, nemcsak logikus érvekkel védhető okból, de az életét és útját kísérő nehézségek miatt. Sissi szerelmes vőlegényébe, a föld, ahová hozzák, Ötödik Károly mesebirodalmának egykori tartozéka, új hazájában világhírű muzsikusok, tudósok, művészek élnek, kétházanként templom szolgál Isten dicséretére. De mit érezhetett a tizedik században a tömjénfelhők és a kolostori falak relatív biztonságából kiparancsolt bajor hercegnő, aki sokáig annyit tudott leendő új népéről, hogy egykor vérbe-lángba borította a művelt világot, papokat feszített keresztre. Persze, hogyan viselkedhettek volna másként, amikor nem ismerik közülük csak néhányan Krisztus tanítását, pogányok közé rendeli őt az apa döntése. Hogy missziót bíztak rá, ezt tudja, érti, s az oltár és a trón előtt egyaránt alázatosan térdet hajt a bajor Gizella.

Hogy ettől a beleegyező térdhajlástól mi függött és mi változott visszafordíthatatlanná, régóta világos, mégis viszonylag ritkán emlegetjük, Angliai Erzsébettel és Stuart Máriával többet foglalkozott a magyar színház, mint az ifjú lánnyal, aki méltán hihette, amikor elindították lovagjaival új hazája felé, most vált valóra dajkája hajdani meséje, megy-megy, várja az Üveg-hegy, amelyet ember meg nem mászott, hacsak nem csontból összerakott hágcsón, a csúcson fehér farkas figyeli azt, aki véghezvitte a lehetetlent, a hegyre való feljutást, és ki tudja, vált-e alakot és válik-e test szerint is királyfivá. „Segíts, tenger csillaga, Szűz Mária – fohászkodik szívében a bajor királykisasszony –, ember vagyok, beléd kapaszkodom, mert félek!”

Persze nem könnyű a szíve a magyar fejedelmi szálláson a leendő királynak sem. Hogyan lehetne? San Severino grófjától, a nevelőjétől ugyan tudja már, mit hogyan végezzen, hogy visszaigazolja Krisztusról nyert hite valódiságát, a velencei pap bölcs kézzel rendezte el tudatában a keresztény tanok közé helyezhető régi hit-elemeket: a hieratikus szimbólumok, a csodaszarvas, a turulmadár az ősanya álmában miért volnának a mindenség urára, Istenre sértőek, a nép büszke identitáskeresése sem szokatlan, a jelképek sem: Márk evangélistát szárnyas oroszlánnal, Jánost sassal ábrázolják a keresztények is. Ami a szép fényes napot, holdasszonyt, a szélkisasszonyokat s a természet egyéb jelenségeit illeti, együttesen egyet jelentenek, az Urat: az ősi hit csak felbontotta Isten lényének összetevőit, s a messziről hozott énekek erdők homályán, a sámáncsengővel együtt szépen lecsendesülnek az ingerült indulatokkal együtt. Hit és türelem, hit s kemény kézben a kereszt!

Nem a Szentháromság villogó csodájára hull az árnyék, mástól borul el, ha a fiatal férfi elgondolkozik: István-Vajkból egyszer apostoli, térítő király lesz, s az emlék, amelyet sose tud kidolgozni magából, kettős: neki nem volna szabad úgy gondolnia leendő feleségére, mint annak a földnek a gyermekére, ahol élve temették el legjobb katonáinkat, karóba húzták vagy bitón végezték ki olyan hőseinket, amilyeneket csak Homérosz vagy Vergilius ismert. Ha gyermeke lesz a bajor királylánytól, ugyan milyen történelemre oktassa, a Lech mezeje egyik nagyapja életében a német diadal helyszíne, a másikéban olyan emlék, amelyet jobb volna elfelejteni, csakhogy tilos, mert vége annak a nemzetnek, amely elfelejti a halottait. Megint csak a hit az, ami eligazítja, Isten akarata nélkül nem lesz éppen a népének legádázabb ellensége ezentúl rokonává; és mégis: István, a későbbi szent király szíve éppúgy megrezzen a bajor feleség közeledésének gondolatára, ahogy a hercegnő faggatja minden keresztények anyját, Máriát, hogy állhatja meg majd a helyét idegenek között, akik bizalmatlanok lesznek hozzá, hátha ő lesz szemükben az ellenség. A nép nagy része még nem is a tiétek – mondja Gizella szívében a Szűzanya –, de új hazád történelmének egy darabja szövését a te ujjaidra bízta Isten szentséges szövőszéke. Szőj bátran, Gizella, és ne félj, nemes anyag kerül ki ujjaid közül. Ha partra lépsz, tudd, hogy Magyarország csakugyan üveghegy, de azért teremtette Isten annak, hogy az ellenség lába lecsússzék róla, akármilyen magasra kerül is és akármeddig. Te eléred a csúcsot, egy nép fog sajátjaként szeretni. Egybefonódott ágaitok Géza fiával aranyrózsákat teremnek, bajnokokat, szent királyokat… „Ezen a földön csak áthullámzani szoktak a népek – tanította valaha a fejedelem a fiát. – Mostantól kezetekben a kereszt, nincs vihar, amely visszafújhatná a magyart. Az új hit erejével gazdagodva most fejeződött be a honfoglalás.”

Sok évszázad múlva a pokoljárást ajánlja a dal annak, aki dudás vagy bármi akar lenni az üveghegy-Magyarországon. Ahhoz, hogy egyszer szoborként állhasson Gizella a királynék városában, meg kellett élnie elhagyott népe gyermekként hallott meséjét, s előszedni a kíséretként magával hozott német lovagok megrakta iszákból a félretett csontdarabkákat és létrát hevenyészni ég és föld között. A gyűjtött csontok, a bajor erdők vadjainak utolsó tartozékai elfogytak, mire a csúcs alatt meg kellett állnia, az utolsó lépcsőfokra már nem telt belőlük. „Ne kíméld magad!” – gondolja a bajor Gizella, ezt mondta neki lelke vívódása közben a virágszülő Szűzanya, és áll az utolsó lépcsőfok előtt, és megbontja a bajor hajadonok ruháját összetartó zsebes bőrövet, ott a maguk védelmére mindig hordott éles kis kés, és lekanyarítja egyik ujját, a vér az üveghegyre forrasztja az utolsó lépcsőfokot, amely meg se rezzen terhe alatt. Míg ráhág, körbetekinti a magyar földet, és meglátja a fehér farkast, amelynek ezüst irhája levedlik. És áll a parton ifjú Gizella bajor földről és ifjú István a magyarok közül, s egyszerre mondják azt, ami kapcsolatukat indokolja és országuk jövőjét megszabja, azt, ami egyikőjüknek sem anyanyelve, de úgy idegen, hogy mégis ismerős: „Laudetur Iesus Christus, et salve, fili principis Gesae, Stephane!” Még ki sejtené, szent lesz egykor, aki válaszol; köszönti leendő feleségét István úr: „Salve, Filia regis Henrici, Gisella, et laudetur Iesus Christus!”

Az üveghegy eltűnt, de itt marad a vér pirosa, a legendák fehére, a holtaknak járó zöld babér. Neved ünnepén, szent király, István és a bajor erdőkből hozzánk jött, szintén a választottak körébe tartozó királyné asszonyunk, Gizella, terítsétek dúlt népünkre, lelkünk-testeink nyomorára üdvösséges palástotokat!

Segíts, hogy méltósággal viseljük

A szent, aki valamikor azzá magasztosul, születésekor csaknem mindig olyan, mint akinek nem adatott meg a kiválasztottság kegyelme, de élete egy kiszámíthatatlan időben bekövetkező napján hirtelen elkezd sugározni, mert betelik számára az idő: felismeri, megfogalmazza és megvalósítja kora uralkodó eszméjét, azaz kiszűri a világra annyira jellemző diszharmóniából ezt az egyetlen szál vékonyka melódiát, amely eleinte csak az ő fülével követhető, de amibe kapaszkodva bárki átívelhet azontúl élete örvényein. Igen, a szent kezdetben csaknem olyan, mint akármelyikünk, aztán mihelyt ráismer elhivatottságára, egyazon pillanatban veszti el régi, és találja meg új önmagát. A gyermek Ágoston numida-latin hazája koordinátái között ugyanúgy éli a gonddal nevelt gyermekek életét, mint iskolatársai, s a babonás emlékű, időközben újjáépített Karthágó közelében a helyi mesevilág hőseit alakítja gondolatában, trójai háborút játszik, Dido és Aeneas búra forduló idillje foglalkoztatja; első megnyilvánulásai környezetének kisugárzásában akkori jelenének árny- és fényjelzései. Később már semmiféle külső hatásra vagy jelzésre nem lesz szüksége, mert önmagában jelképpé válik, ő lesz az egyházatyák közt az Irgalom és az Idő doktora.

Hát Géza fejedelem fiának életét miféle paraméterek szabályozták, mik lehettek az ő indulásának árny- és fényjáték-jelzései, s ha játszott, ő ugyan mit játszhatott el? Világbíró Attilát; Bizáncban a külföldieknek adható legnagyobb kitüntetést elnyert öregapját, Lehel vezért, ahogy menetel, és aki közeledtére sikoltva szegeznek be kaput, ablakot; vagy az adóbeszolgáltatók érkezését, amikor apja elé öntik a kincseket, ő meg valami falikárpit mögül lesi, milyen szorongva iparkodnak végezni megbízásukkal a követek, s hogy inalnak a lovaikhoz, hogy minél hamarabb áttérhessenek a gyepűn. Játszhatott mágikus vadászatot is, a kis íja elől menekülő őz számára a mesék szarvasa volt, játszhatta, hogy ő is sámán, aki azért még hallható volt tilalmas dalaival, csak ki kellett lesni, hová húzódtak dobjaikkal, varázscsengőikkel az ősi hit közvetítői az ő keménykezű apja elől. De játszhatott ezen a Karthágónál igazán csak alig kevésbé legendás talajon római centuriót, aki Tiberius felderítő katonája, játszhatott gétát, szarmata vezért, avar fejedelmet, lehetett akár Kis Pipin, amint fáradt lovát a Tiszánál itatja, hisz tanulta már Nagy Károlyt a sok minden között, amire San Severino grófja oktatta, s ugyancsak felmérte és megjegyezte Charlemagne sziluettjét. Vajk-István születése idején elképzelhetetlenül tarka és számtalan emlékszilánk villogott a múlt végtelen folyama fövenyes fenekén, s persze az elhagyott és a lábát éppen megszilárdítani akaró Új összeütközéseinek szikraesőjében még vadak, elsődlegesek az indulatok. Hol még időben-térben valamikori famíliája ezüstalázatú Margitja, a rózsák szakadt köntösű úrnője, Erzsébet, akár saját Imre fia vagy a lovagok lovagja, Szent László?

Ami van, az a sajátságos jelen, amely egyelőre még nehezen formálódik, de már ígéri a jövendőt, Vajk-István szellemi dajkáit két réteg adhatta, az anyaszentegyház és a nemzeti múltat apáról fiúra hagyományozó veteránok, s ha San Severino grófja, a nevelője, az édes Jézus sebeire utal, a hajdani nagy sereg sokat próbált katonája szemkápráztató diadalokról és iszonyatos hadiélményekről beszél, gyászmagyarkák orra-füle csonkját mutatja, s ha Isten szolgája Jeruzsálem irgalmatlanságát rögzíti a friss gyermektudatban, a kivénhedt magyar a bajor Henrik vérszomjáról beszél, s más síkon ugyan és más harmonikus-diszharmonikus felhangok háttérzenéje mellett fáj a fiúnak mindkét szenvedés. Vajk-István megkönnyezi a Lech-mezei csatát, meg a szenteket, mártírokat, hitvallókat megpróbáltatásaik idején, de megrendül, ha hallja, hogy Arles-ban magyar hadifoglyok keltek el a nemzetközi rabszolgapiacon, és Regensburgban az ellenség olyan felületesen temette maguk megásta sírjaikba a foglyul ejtetteket, hogy nemigen pazarolt rájuk nyilat, még életükben rájuk hányta a földet. Két melódia felesel egymással a gyermek gondolatai között, a gregorián, amely úgy dicséri a Teremtőt, hogy nemcsak elfogadja, de természetes állapotnak érzi a szenvedést, s a hősi énekek diadal- vagy gyászrögzítő pentatonja, siratjuk Krisztus sebeit, de azért nagy dicsőség, hogy álltunk valamikor a nagy tengerek partján, megvertük Berengár királyt, lovaink a Monte Cassino tetejéről bámulták Itáliát, és északtól délig, és szinte mindenhol, ahová szem ellátott, rettegtek tőlünk a soktornyú városok, és adta adóját Bizánc, és a frank föld, és Provence, és Vestfália, Brémától Szicíliáig nem volt, aki ne ismerte volna a nevünket. Amíg a fejedelem fia gyermek, természetes, hogy a zsákmányszerző hadjáratok, a hajdani vérben gázoló híres sereg vonulása hősi kalandsorozattá nemesedik tapasztalatlan szívében, a felperzselt városok felett kanyargó füst ügyes hadicsínyt igazol vissza, hogyne hinné egy már két hazát veszített nép végre ebben a véglegesnek ígérkező új földrajzi egységben született gyermeke, hogy logikus múltunk minden mozzanata, hogy jogunk volt kicsit megpihenni, jobban élni, meggazdagodni, tekintélyt szerezni a világ népei közt.

Mit érezhetett, amikor már elég érett volt arra, hogy San Severino grófja kimondja a varázsmondatot, apja úgy döntött, vezesse ki a legendák ködéből, s erősödő markával húzza meg a határvonalat realitás és irrealitás között. Mikor értette meg, mert hiszen hamar megértette, hogy nem cifra kardot, ékességet, templomi kincset kellett volna szerezniük odakintről, hanem olyan fogalmakat, amelyeket a nevelője így tanít: elvont főnevek, s amelyek apja és a nevelő előadásában olyan elképesztően egyszerűvé és olyan hallatlanul nehezen megvalósíthatóvá lényegülnek. Nem kincs kellett volna, de tapasztalat, nem villogó drágakő, hanem villogó tartalmú betűegységek: nemcsak a nemzeten belüli, a nemzetek közti érintkezést is szabályozó jog, kiforgathatatlan, kivédhetetlen törvény, alkotmány, államszerkezet, a döntés tekintélye és az önként vállalt magán- és közéleti kötelmek. A mérleg, amely okos feje rendszerezését szabályozta, sokáig nem lehetett nyugalmi állapotban: Vajk-István keresztény-magyar volt, s a második szó a mi hazánkban majdnem szintén vallás. A végleges helyfoglalást alighanem valami soha előre ki nem számítható mozzanat döntötte el, a sok lecke között egy voltaképpen szándéktalanul, inkább a teljesség kedvéért közölt adat, amikor San Severino grófja, a nevelő nemcsak a kötelező anyagot ismertette, hanem elkalandozott a bizarr mondák irányába, és nyilván percig se gondolva, milyen sokkélmény érheti azt, aki őseiről ez a sajátos pogány legenda szól, elmondta a gyermeknek a frank szágát, Hongre óriás meséjét.

Hogy hol volt-van, hol nem volt-nincs, élt egy vagy akár ma is él egy, a frankok és más európai népek képzeletében létező emberevő óriás, aki legszívesebben csecsemőkkel táplálkozik, óriási száján folyton vér csorog, sok singnyi a körme, a kapófogai; ismeretlen számára a kímélet, de hiszen se nem ember, se nem állat, irtózatos csodalény, kitől is a háromlényű Isten szabadítsa a jó lelkeket, Hongre, az iszonyat, harctéri, rothadó tetemek és az alirunák nászából született, neve hallatára jobban bereteszelnek ajtót-ablakot Európában. Hongre óriás, még kimondani se jó a nevét, pedig a Hungarus szóból ferdítette a frank száj a szágájában, borzasztó, miféle kép maradhatott rólunk, mondhatta a nevelő, hogy ilyen arcot rajzolt nekünk a harag, a kifosztottság, a fenyegetettség, a félelem. Hongre alakjára Vajk-Istvánnak, Géza fejedelem fiának a lelkében csak egy válasz felelhetett: elfelejteni és elfelejtetni, a torzított Hungarus névnek visszaadni nemes csengését, vagy ha még nincs, hát megszerezni, de eltüntetni emléke leheletét is annak a szörnyetegnek, akitől retteg és iszonyodik a világ, és létrehozni az Európába nemhogy beleillő, de tőle elválaszthatatlan, a közös kincset együtt gyarapító, a közös morált együtt emelő, immár örök polgárjogot kivívott, engesztelésül a múltakért, ezt a földrészt egész történelme alatt saját vérével védelmező Hungáriát. És mert a háromlényű, de egylényegű Isten érzékenyebb az irgalomra, mint az örök büntetésre, kellett lennie az ifjú Vajk-István életében egyetlen pillanatnak, amelyről maga is azonnal tudta, nem lehet más, csak látomás: más szemének érzékelhetetlenül, de számára jól láthatóan meghasadt felette a boltozat, és feltárult az ég, látott óriási templomokat, és nagy világi épületeket, és sok monostort, és kanyargó, ápolt szőlővesszőt, meg búzamezőket, és látott egy ősz, éltes, gond megviselte férfit, aki király lehetett, mert korona volt a fején, mögötte a szentek dicsfénysugárzása, és kettős keresztet tartott a látomás, és előrelépő lába alatt valami iszonyat hevert, de holtan, igen, holtabb már nem is lehetett az ördögarcú valami, aminek nem tudta a nevét, és aztán összezárultak a falak, és István úr, magyarok még nem megkoronázott, de már a nagy napot váró jövendő királya csak azt tudta, az ég valami rendkívüli élménnyel tisztelte meg, s fogalma sincs róla, hogy a halott Hongrét látta, s az éltes és törődött férfi ő maga lesz valamikor, és nevének ünnepén, merthogy felekezeteken felüli, minden magyar, de minden európai számára is számon tartandó király, nálunk és nekünk a legnagyobb, érte szólnak a harangok tornyokban és szívekben.

Urunk, Szent István, fejezd be, amit kezdtél, te igazítottad rá a lábunkat Európa országútjára, s ami történt, pozitív és jó, emiatt magasztal téged ez a gondjai közül minden viszontagság viharában hozzád fohászkodó nemzet. Urunk, ha megkezded velünk az európai utat, te légy a vezetőnk, és fejezd be a művedet az örök szilárdulás pillanatában. Te mindent tudsz, azt is, hogy valahányszor elfordultunk Európától, nem a mi szándékunk volt, léptek velünk, szent király, mint a bábokkal, a második világháború után sem mi zártuk magunkra önszántunkból a határokat, egyszerűen becsuktak bennünket, és rácson át néztünk a szabad nemzetek felé. Urunk, ne hagyd soha többé feltámadni Hongre emlékét, romolhatatlan jobbod erejét meg ne vond tőlünk, mert soha ekkora szükség nem volt az erejére, hogy a legendák ködéből megint kitaláljunk a realitás biztonságába. Nem könnyű nekünk, István úr, segíts, hogy méltósággal viseljük, amit felelősségben és lemondásban ránk boltozott az újjáalakulás.

Urunk, Szent István király, a múlt, a jelen, jövő ismerője. Ugye, nem felejted el, hogy nemcsak hogy nem mi zártuk be a határokat Európa felé, de elsők voltunk, mikor fel kellett nyitni a sövényt és nem csak magunknak nyitottunk vissza rést az életbe. Minden felekezet királya, magyari Szent István, segítsd hazádat, Magyarországot!

A karácsony tartozékai

A karácsony tartozékai

A szomszéd a fasorban szaporázta a léptét, száll a hangja a Wallenberg-emlékműnél, miféle titokzatos indíttatás bírta rá az ilyesmit eldöntőket, hogy a János Kórház és Budagyöngye között immár nem engedi megállni az ötvenhatos buszt, eddig csak a huszonkettest nem engedte. Hogy egész életében gyalog járjon a lazán vagy egyáltalán fel sem sepert ösvényen kezében szatyorral, karján kosár! Nem békél a méltatlankodó, hallom, sorolja a vádat, ilyenkor szoktak effajta ötletek a hatóság eszébe jutni, mikor úgyis előre dolgozik az ember, az ünnepet, ha kormos is és szegényes az idén, mindenképpen meg kell tartani, annak meg nem egyszerű összegyűjteni a kellékeit.

Ballagok a nyomában, megmarad gondolataim közt a szó: kellék. Én másképpen fordítottam a thing-et, tartozéknak, az amerikai költő, az áldott emlékű, nekünk magyaroknak olyan hallatlanul sokat segített Paul Engle-nek a versében, The Things of Christmas, az én magyarításomban a karácsony tartozékai. A szó mindenestül visszahozza elém a költőt, még külsejét is, szálas, szikár testét, ő volt a Nemzetközi Íróközösség programigazgatója, ott éltünk bűvös körében a világ minden tájáról meghívott költők, írók, mellettem az abesszin, az abesszin mellett a japán, a japán mellett az erdélyi szász, a székely, a román, ott a csehszlovák és a görög – ki tudná felsorolni, mekkora volt csodálatos együttese a közép-amerikai Iowában, a Wapsipinicon mentén, ki feledhetné el, mint szállt lobogó sörénye a csolnakon, amelyen a Mississippin szállította „népe” töredékét, nevetett és énekelt. Költő-programigazgató egy írói programban nem akármilyen élmény, ezért tér vissza most a halhatatlanságból pár éve elszállt kedves alakja, s mert valóban közel az ünnep, ezért hozza magával az imént hallott szó híres karácsonyi versét, a Tartozékokat.

A Megváltó születéséről szóló vers millió van a világon, de ez a jambikus, keresztrímes, kilenc kis részre tagolt biblikus látomás valóban egyedi. A költemény voltaképpen parányi monodráma sok szereplővel, az emberek mellett állatok, sőt tárgyak is szerepet kapnak, mindenkit elénk állít mindazzal együtt, ami együttesen alkotja majd az emberiség sorsát megváltoztató Nativitást. Ott van a szent újszülött mellett egy közkatona, alighanem Cirenius szír helytartó ezredéből, ott Heródes király, ott a fürösztővíz, a csecsemőt védő pólyaruhák, a szalma, amely szentestén eszmél rá, milyen, az örökkévalóságig érvényes funkciót kapott. És persze az állatok is, a bámuló ökör, a fürgeeszű kecske s a Mária szent terhét Betlehemig hozott, immár pihenő szamár az indokolatlanul-indokoltan váratlanul felsugárzó szokatlan világításban. Isten fia látszatra minden újszülött fejével azonos külsejű burka mögött gondolatok vihara, a gyermek valahol tudja, érzi önmaga kettősségét, amely máris egyazon egység, az vagyok, aki vagyok, de több vagyok, mint ami vagyok, rezeg a gondolatsugár s vált ereje és élessége az áramhoz hasonló megszakadó és tovaillanó surranással, van égi apám, van földi apám, és a csillagok ígértek nekem valamit, csak nem tudom, mi az, és amíg el nem jön az ideje, hogy megtudjam, sejteni sem kívánom, de hiszen nem is szabad, szeretnék gyermek lenni, kutyával játszani, valami padlón, amelyen forgács van és lécdarabok és szögek. A boldogságos biópia beleillik az üdvtörténet jellegébe, de Paul Engle tágította a kört, mellészinkronizálta a nyugtalan Heródes királyt, akinek ugyanebben az órában kínos és nyugtalanító gondolatok zavarják a maga köré parancsolt csendet, még igazán csak az hiányzott, hogy a jósoktól kapott megalázó és kínzó jelentést vadidegen szaktekintélyek, külföldi tudósok igazolják vissza. Már látja, nem tudja elkerülni, hogy gyilkossá váljék, még szerencse, hogy megtalálja a kiirtandó gyerekek ártatlan vérére a megnyugtató magyarázatot, Róma békéje forog kockán, mit tehet arról, hogy időnként hóhérságra kényszerül egy szegény, kiszolgáltatott tetrarcha, egy király. Engle külön remeklése a legionárius, aki adószedés-ellenőrzésre érkezett ezen a napon Betlehembe, fázik a katona, fájó lábát tapogatja, s elmélkedik, de kutya élet ez, s úgy mellesleg átfut az agyán, mintha hallotta volna, hogy „valami nő megszült az éjjel itt”. A versszakon váratlan árnyék: egyszer majd áll katona az újszülött mellett, mikor azt éppen keresztre feszítik, s a dárda, amelyre a legionárius olyan büszke, mint Róma anya védelmezőjére, behatol a szent bordák közé.

Kellék a minidrámában a király, a katona, azok az állatok is, a szamár fontosságát a művészettörténet mindig számon tartotta, de Engle színpadán a gyakran bujának csúfolt kecskebak is felfogja a nagy pillanatot, hogy közös levegőt szívhat a titokzatos kis lénnyel a jászolban, s az ökör ormótlan valóján átjár a reszketés; az ökör ismer gazdát, sőt csak gazdát ismer, de ezek nem gazdák, olyan emberek, akik körül valami sose látott fény dereng. Izgalmában hirtelen szomjúság fogja el, s mikor a trágyás sarokban szégyenkező vödörbe kóstol, életében először érzi a patakvíz édességét. Nemcsak a vödörben talált folyadék jelzi a megváltást, de a csecsemő testét érő első fürdetővíz is, megdicsőül Betlehem kútja, ahogy megdicsőül a pólyarongy, amely felismeri saját örökkévalóságát és megérzi, valahányszor a földön leesik a hó, mindig ő, a pólyaruha jelzi, megvédte a tél hidegétől a világot védő Isten gyermekét. Engle legmeghatóbb felismerése a szalma megdicsőítése, amelynek élete kurta, sarlóval, cséppel végeznek vele, aztán csűrbe kerül, amely csupa sár, jószágok fekhelye lesz, megtiport, elszennyezett, állat gyomrába is kerülhet, ha elfogyott a takarmány. Ezen az éjjelen Engle tolla nyomán láng csap belőle, szikrázik a jászol mélyén, a Megváltó születésének méltósága mindörökké arany csodává avatja a szalmát, amely egy hajdanvaló jászolt puhára bélelt.

Engle versét iskolai műsorokban hasznosan alkalmazhatná minden nevelő, egyetlen helyszínes, igényes, sok szereplős misztérium. A Megváltó megszületik és nézi őt az is, aki nem látja, a császár, a katona, és élete első áldásait születése pillanatában szétszórja már, mert megdicsőülnek az embernek szolgáló szelíd állatok, a megalázott szalma és a kihasznált víz, a foszlott, szegény emberek gyerekére való pólyarongy.

Engle boltozatos verset írt, a Születést sziklafélkörbe szorította, a távolban a szélben meginog a király koronája és a katona lándzsája, pedig csak nagy messziről angyalok énekelnek.

Krisztus urunknak áldott születésén

…kezdenék rá az énekre, de megbicsaklik a szándék: eltöprengek rajta, ezen a karácsonyon megérdemeltük-e mi, hogy együtt daloljunk az ókori pusztai néppel, amelynek térdei háromszor koppantak a decemberi, fagyos rögre. Először amikor angyalt láttak a mezőn, másodszor ősi tiszteletadás jeleképpen a kisded köszöntésekor, harmadszor meg mikor visszatértek a nyájhoz, és elibük tárult a misztikus éj csodája, a szent, sose remélt idill: a szendergő bárányok körében, busa fejét az egyik mellette fekvő gyapjára hajtva ott aludt a dúvad, az örök ellenség, a farkas, aki ezen az éjszakán ráemlékezett a Paradicsomkertre, ahol élőlény élőlénynek még nem volt tápláléka. Blake, a nagy angol költő erről a pillanatról írt versében oroszlánt szerepeltetett, s a bűntudatot is érzékeltette, a vad, elkövetett hajdani bűnei miatt, elsírta magát, arany könnyeket hullatott.

Hol a mi bűnbánatunk?

Ki süti le a szemét saját tettei következményei miatt? Mi csak vádolni tudunk, panaszkodni, elvetni a nem mimagunktól származó javaslatot, a ránk szakadt financiális lehetetlenülés keserves időszakában dehogy kapunk a paradicsombeli emlékfoszlány után: testvérek voltunk valaha valamennyien, hogyan lehetnénk egymás ellenségei? Ne keressük ki a rég elavult kelléktárból a magyar átok újra kasírozott kellékét, mert megtagadtunk egy nagy esztergomi érseket és egy nagy erdélyi fejedelmet: Pázmány, a katolikus, Bethlen, a kálvinista nem liturgián és dogmatikán vitatkoztak, amely természetesen eltért itt is, ott is, hanem azt keresték, ami igazán életbevágóan fontos, a megoldást, és a célkeresztben nem hitvita állott, hanem török és osztrák csapatok, s az ingoványon átvezetendő ország. Egyházaink rég tudják, gyakorolják is az ökumenét, az állam mért nem tanulja meg a módszereiket? A tévé képernyőjén egy-egy parlamenti közvetítés bús szilveszteri kabaréhoz hasonlít, fújjuk a Himnuszt, a Szózatot, de mondanivalóját, üzenetét nem elemezzük végig, érvelésünk éppoly szegényes, mint soványka: vállalnunk kell a göröngyös utat, míg végleg felzárkózhatunk a nagyvilág népeihez. Szállnak a frázisok, a vezető valahánya mind misszionárius és mind elfelejti, a következő ezredévbe pár kurta év telik, és átlépünk, s ugyan miféle szándékkal és céllal? A zászlót látni, azt lengetik buzgón, de mi van a zászló mögött azon kívül, hogy legjobb önmagára eszméljen a polgár, mert így illik ez Árpád nemzetéhez? Nemes a magaslat, amely felé kapaszkodunk, segítsük útjában a hazát.

Mikor nem segítettük? Mikor nem adtunk akár a semmiből, mikor nem vállaltunk küzdelmet, nyomort? S főleg mikor nem adtunk? Ötvenhat emlékét az én nemzedékem úgy őrzi, mint Szent István palástját, mert érdemes volt meghalni érte, tiszta volt, szent, és ki meri kétségbe vonni, lemondani tudásunk végtelenségét, mikor nem húztuk le az egyetlen ingünket, ha úgy kérték, és olyanok kérték, akik részint számoltak nemzetünk karakterével, részint a hazát akarták megmenteni, nem privát rögeszméiket. Már elfelejtettük, vagy nem is tanítjuk, hogy közeledett népünkhöz Rákóczi vagy Kossuth, mekkora tisztelettel és szinte bűntudattal azok miatt a testi, anyagi szenvedések miatt, amelyeket politikájuk az egyénekre hozni fog?

De ki tiszteli ma bennünk az adóval agyonnyúzott polgárt, akivel úgy bánnak, hogy eleve nem bíznak benne, s mert van a világon tolvaj és csaló, mindannyiunk a megszégyenítő gyanakvás árnya alatt bolyongunk. Mammon, a pénz istene isteni derűvel nézi, hogy csikarják ki a félig éhen halt, beteg, vén nyugdíjas kezéből az utolsó garasát, és közben szállnak, és köddé, és nem a haza javára foszlanak, tűnnek el a milliárdok. Hogy merjünk a szent jászol elé térdelni, mikor az illetékeseknek nem jut eszükbe, ami a legenda farkasának, megkövetni bennünket, mert van miért.

Az emberek tetszése

Minden körkérdésre kívánt válasz adásakor elfog a természetes félelem, a tőlem voltaképpen idegen műfajban dolgozó kétsége, el tudom-e végezni a feladatot úgy, ahogy szeretném: szépíró vagyok, üzeneteim majdnem rejtjelesek a próza sorai közt, a körkérdés direkt fogalmazást igényel. De Isten talán megadja nekem ha nem is a Háromkirályok bölcsességét, de a csordapásztorok alázatát. Alázat nélkül ne dolgozzék az író, különben megcsalja a szemmértéke.

Szívesen elkerülném az evidenciákat, de lehetetlen: nyilván nem az én felfedezésem, hogy a hit nem egyike a keresztelő kellékeinek, nem jár együtt a szertartással. A hit Isten ajándéka, egyfajta kegyelem, aki megkapta, naponta köszönje meg, mert oszlopot nyert megroskadó háta mögé, az oroszlán fogai közt a megnyíló ég bizonyosságát, a temetéseken elhangzó biztatás lélegzetével, szíve verésével hitelesített szövegét, amelyben egyik felekezet azt ígéri a síró családtagoknak, hogy eltávozott kedvesük aznap már az egykor nyomorúságos sorsú Lázárral együtt figyeli az új dimenziók titkait, a másik belekiáltja a frissen ásott gödörbe, hogy immár nincsen szíve félelmére, hogy megnézze sírja fenekét, mert tudja Krisztus révén, mi válik a holtak porából. Igen, a hit kegyelem, s hiánya nem bűn: személyes veszteség, az érintett tragédiája, akkor is, ha az saját hit nélküli létét egyfajta filozófiának tekinti, és a tény negatívumát pozitívumként érzékeli. A hívő nem büszkélkedhetik azzal, amit Istentől kapott, és kárhozatra sem küldheti gondolatban tüstént azt, aki háta mögül hiányzik a támasz: Isten mérlege csillagok között mér, élt már közöttünk ateista, aki olyan természetességgel gyakorolta a hívők számára isteni parancsolatok által előírt kötelességeket, mint a legigazabb keresztény, s láttunk már napi gyónó-áldozó, vagy bibliáját percenként felnyitó egyháztagot, aki vallásosságáról önmaga sem sejtette, hogy egyfajta beidegzés, megszokás, formalizmus, de mélység, kiterjedés és a nélkül a gyermeki bizalom nélkül, amely segítségével kétely és aggodalom megszűnik, s a lélek a hazatalált gyermek boldog természetességével megtalálja helyét a szentek egyességében.

Hívő-hitetlen, ilyen meg olyan, más-más felségjellel temploma tornyán vagy éppen, mert nem hisz, gyülekezeti hely nélkül: valamiben mégiscsak egyek vagyunk mi, közös nemzet-édesanyánk gyermekei: magyarok. Ami elválaszt, kisebb fajsúlyú, mint ami összeköt, kényes kérdéseink Isten tenyerében, megoldatja velünk, amikor akarja, az Égnek mennyei a munkaterve. A középkorból mindenesetre kisegített bennünket a végre véglegesnek ígérkező tolerancia: Bocskai úr, ha feltámadna, legalább akkorát csodálkoznék ökumenikus világunkon, mint Kassa hajdani katolikus püspöke a Kassai Vértanúk korában, de mert a félelmes indulatok mögött mindkét oldalon rosszul értelmezett istenhit állt, nyilván tudomásul vennék, hogy ezentúl Isten gondolkozik helyettünk, aki mégiscsak legjobban tudja, múlhatik-e testvér mivoltunk átélése dogmatikai vagy liturgiai ellentéteken, hiszen a teológia e szent leányai zsinatokon születtek. Egy bizonyos, odáig eljutottunk, hogy nem képzeljük azt: Pázmány kardinális elfeledkezett saját vallásáról, mikor Bethlen Gáborral nem azt vitatta, ugyan Erdély fejedelme miért nem éli át az ő hitével azonos módon a transsubstantiatiót, sem azt, hogy Bethlen kálvinista vallásának pajzsán sem támadt repedés, mert nem próbálta Magyarország prímását meggyőzni arról, a preaedestinatio értelmében fogantatásunk percében eldőlt már üdvözülésünk vagy kárhozatra jutásunk. Ma már olyan világosan látjuk, mi történhetett, mi történt: egy politikai válsághelyzetben két nem egyforma gyakorlat szerint, de istenhívő férfi egymásra nézett, és egyszerre mondták ki a nehézségeken átívelő híd lehetőségének és a túlélés reményének nemzeti-hierarchikus alapszavait: édes hazánk. Ha ez a szellemi szövetségkötés nem volt abban az időben európai pillanat, akkor Árpád át se kelt a Vereckei-hágón és Szent István fel se vette a keresztséget.

Nem féltem az Egyházat a pluralizmusban, több okból nem teszem. Nem először van ilyen helyzetben, s mindenkori magatartási modellje azt mutatja, hogy természetesen nem hibahányad nélkül, olykor mártírok, hitvallók élete felajánlásával, de előbb-utóbb sikerült a legjobb korszellemnek megfelelő egyensúlyhelyzetet biztosítania, és sosem cáfolt rá az Aranyszájúra, aki megfogalmazásában mindig fulget, bármi momentán veszedelem fordulna is ellene. Hogyan félthetném a demokráciában, amikor éppen adni akar? A marxizmus nem fogalmaztatott és nem tanított hit- és erkölcstant, most az Egyházra vár, pontosabban az Egyházakra, hogy pótolják ezt a hiányt, és a tektonikus mozgások lecsendesülése után átadják az állampolgároknak az emberi együttes normatív szabályait, a Hegyi beszéd univerzális, felekezeteken kívüliek zavart, tanácstalan, boldogtalan szívének is gyógyszer felismeréseit, a Miatyánknak, ha valaki mást, többet vonakodnék elfogadni belőle, hát a mindennapi kenyeret kérő vagy a baj elhárítását óhajtó mondatait és a Tízparancsolat kívánalmainak zömét, melyek teljesítésére a vallástalan is világnézete sérülése nélkül vállalkozhatik, sőt vállalkoznia kell, ha tiszteli országa törvényes rendjét. Az állam csak megköszönheti, ha egykor majd funkcióba kerülő polgárai már a gyerekkortól kezdve tudják, hogy ölni tilos, hogy az öregek tisztelete nem szentimentális frázis, hanem a jövő biztosítéka azok tapasztalatainak felhasználásával, akik életük folyamán hol áldozók, hol áldozatok voltak, vagy hogy nem érdemes aprópénzre vagy mocsokra váltani a szerelmet, hogy a hűség nem ábránd, és egy valóban morális bázisú társadalomban senki se tesz hazug tanúbizonyságot, nem indít látszatpereket, és a lopás köztörvényes bűntett. E normák vállalásához igazán nem kell még valamelyik felekezet tagjának se lenni, csak olyan magyarnak, aki felméri állampolgársága etikai követelményeit, és nemcsak kapni kíván az országtól, de adni is a nemzetnek.

Advent van, mindjárt itt az ünnep, hadd küldjek ajándékot: az Aquinói imáját. Nem a teljes szöveget, csak azt a részt, amelyről úgy érzem, elmondhatja az is, aki nem él hitben, talán segít oszlatni a homályt. „Csak azon iparkodjam, hogy kedves legyek előtted, ha mindjárt az emberek tetszésétől fosztatnám is meg.” Ezt a mondatot küldöm a Vigília munkatársainak és olvasóinak, aki hívő, olvassa úgy, hogy az „iparkodjam” szó után gondolja azt: Istenem, aki nem kapta meg a hit kegyelmét, pótolja annak a nevével, aki szentségét ő se vonhatja kétségbe, pótolja azzal: Magyarország. Mert mindig ott buktunk térdre, ahol nem Istent vagy az Országot figyeltük, hanem az emberek tetszését. Mindegy, mi miatt, hol gyávaságból, hol haszonlesésből, hol érdekből, de csak ez volt a fontos: az emberek tetszése. És az Istené? És a hazánké, az egyetlen platformé, amely minden pártnak közös kincse, ahol egyazon erdő fájából ácsolnak bölcsőt és koporsót?

Kirje, kirje, kisdedecske

A hajdani Római Birodalom Júdea tartományában, ahol a betlehemi hercegecske világra jött a szent jóslatok és prófétai jövendölések igénye szerint, nagy gonddal előkészítették a legnagyobb misztériumdráma földi színpadát, az üdvtörténet láthatatlan rendezője a legváratlanabb, társadalmi értékelésükben legelütőbb statisztákat tömörítette a Kisded köré, mágusokat, csordapásztorokat, angyalokat, reflektorként felettük ott szikrázott az uszályfarkú üstökös. Az ország, amelyben az örömhír: megszületett a Gyermek, felzengett, amelyben majd első botorkáló kis lépteit teszi, sem földrajzi, sem történelmi tekintetben nem akármilyen terület, a hercegecske legendák hazájában születik, s beteljesít egy régi-régi jövendölést. Emberi életének megkezdődése előtt, a világrajövetelét megelőző század csupa zűrzavar, feszültségek és belső háborúk, csapások sorozata, a talaj síkos a vértől, a társadalmi ellentétek összeütközésének szelében szinte fákat csavar ki az indulat, az ország gazdasági helyzete se biztat semmivel, az adó, amelyet a római megszállóknak fizetni kell, a gazdagokat is érzékenyen érinti, a szegényeket reménytelen nyomorba taszítja. A horizonton csak fellegek, az utcákon betegek, nyomorékok, koldusok tántorognak, tanácstalan vagy nagyon is öntudatos lázadók surrannak a hétköznapok sikátoraiban, valódi hazafiak között haszonlesők és szemforgató tettetők, a világ színes szőttes, de tragikus színekből. Jeruzsálem templomában, mint a tartományban mindenütt, elvégzik a szent szertartásokat, de az elnyomók emblémája, a sas, ott les az épületeken, s ha valaki el próbálná felejteni, hogy a nép nem önálló közigazgatás alatt él, helyzetük reális felismerését a római birodalmi jelvényekkel, római mintára szervezett színi és gladiátori játékokkal a megalázottak fölé rendelt prokurátor és az edomita kollaboráns, Heródes király biztosítja. A megaláztatás és szenvedés nyugtalan légkörében egyetlen fogódzó van a naponta újra megnyíló szakadék peremén, a hit, amelyet a hajdani nagy királyok vallottak, látnokok és próféták jeleztek, hogy eljön egyszer valaki az Úr nevében, és megold mindent, vége lesz a rabszolgaságnak, minden gyötrelemnek, elsődleges nincstelenségnek, a szenvedők és jámborszívűek megdicsőülésének, a gonoszság az igazak lábához kushad szégyenében, mert jön, jön a Messiás, a megváltó, és hozza a politikai, gazdasági és morális győzelmet, a minden gondtól való megszabadulást. Jóslatok, vágyak és élő hit hevítik Krisztus születése táján Júdeát, az segít a szinte tűrhetetlen valóság elviselésében, a jelszó remény és várakozás, mert egyszer minden betelik majd ezen a tájon, a teokrata államrendszer, az igazságos és kérlelhetetlen Úristen országa visszaáll, és olyan lesz, mint volt az ősök idején, felragyog régi hatalmában. Az ország merő reszkető várakozás, s az erő, amellyel az ígért Megváltó megérkezését reméli, sajátságosan kettős; egyfelől a szépséges jövő reményével mindent elviselhetővé szuggerál Júdeában, hiszen van mire várniuk, másfelől örök lázadóvá hevíti a hittel: a gonosz álom egyszer véget ér, és előttük van, akit a próféták megígértek. Mikor aztán valóban megjelenik, csak az ellentétes pólusokon állók ismernek rá, uralkodók, tudósok és a föld közelében, keserves munkában élő együgyűek. Az angyali kórusra, amely fogadja, egy másodpercre megáll forgásában a világ, és felfigyel: Hispániában zavartan megfordul kerevetén egy kedvetlen kisfiú, akiből egyszer majd egy sokat zaklatott országban kormányzó lesz Róma képviseletében, a kilikiai Tharsusban meg egy posztókereskedő gazdag házában egy kivételesen okos, akkor még Saul névre hallgató fiúcska rezzen össze, honnan tudhatná, hogy a betlehemi hercegecske világra jött, és épp az ő ajkára bízza majd üzenetét a szeretet mindenható erejéről, sőt misszionáriust csinál belőle és egy másik, később halásszá cseperedő fiatalból, akivel együtt lesz életben, halálban, halhatatlanságban.

Csendes az éj a titokzatos csillag alatt, angyali szó jelöli ki a végső győzelemig vezető út állomásait: dicsőség odafent és idelenn béke és jóakarat. Szendereg az újszülött, anyja aggódva nézi, minden más édesanyától különbözik ő, mint különbözött boldog titkának megértése óta. Más ifjú szülő önfeledten boldog, ám a Szűz szemében csodálatos csoda tudása, számára most kezdődik az aggodalom, mi lesz az útja annak, aki csöpp talpain a csillagok porával érkezett. Az apa is komoly, mélázó, tíz dolgos ujjában eleven áram, ha a gyermekhez ér, mintha szelíd lángot érintene. Hogyan nevelje, védje ezt a felfoghatatlan ajándékot, akit megkapott – csak a csalók és dilettánsok magabiztosak, a kiválasztott mindig érzi kiválasztottságának felelősségét. Persze mindez még épp csak megkezdődik ezen az éjjelen, a megváltás misztériumdrámájának piros a kezdete, még távol a lila halál és az arany feltámadás. A csecsemő arcába szelíd lélegzetek legyeznek, ez a földkerekség legvisszhangosabb és legcsendesebb éjszakája. Pár év múlva kétezer éve, hogy megüli a keresztény világ ezt az eseményt és utána mondja az angyaloknak: dicsőség, jóakarat és béke.

Betlehemi hercegecske, az inkarnáció csodáját ünnepeljük születésed napján, amelyen testté válik az Ige, harangjaink választ zengenek a valamikori angyali kórusra, amelynek az eltelt századok alatt mindegyik szavát megcsúfoltuk valamiképpen. Hát elbékélt a háború, hát „bételt” a föld jóakarattal, és ki merjük mondani, hogy a föld kerekén megvalósult az idegen emberi méltóságát is tisztelő segíteni vágyás és türelem? A bibliai kufárok csak minőségükben változtak, heroinnal várják gyermekeinket az iskolakapuban, nem tevék viszik a fegyverszállítmányokat, hanem különleges repülőgépek, nem próféták a jövendő jelzői, de kártyavetők és horoszkópkészítők. Szekták bolyonganak saját gubancaikba akadva, és mit tettünk az éggel, amely fellegei mögött a keresztény világ teremtőjét hiszi, a fény, amely ránk zúdul fentről, már nem becéz, de ölhet, megraboltuk az anyaföldet is, amely megint csak vértől iszamós, amelyen tűnnek el a vizek és haldokolnak az erdők. Hol a felebaráti szeretet a jóakarattal, hol a békesség? A konferenciaasztaloknál kulturált politikusok kulturált vagy kevésbé kulturált módon eszmét cserélnek, megkezdenek, többnyire nem fejeznek be semmit, marad a pium desiderium, a jámbor szándék, hogy minden jóra alakuljon, aztán valahogy sosem alakul. Hogy van nekünk bátorságunk leülni az ünnepi asztalhoz, mármint annak, akinek van ünnepi asztala, és azon étel, és a szobája is fűthető, amikor, ha nem vagyunk süketek, hallanunk kell, hogy az éhesek ennivalóért kiáltanak, az otthontalanok szállásért, a folyton megújuló háborúkban ide-oda rángatott marionettek meg azért, hogy a vezetők engedjék el már azt a zsinórt, amelyre ismételhetetlen életüket kötötte ez az atomszülő, rettenetes század. Már ég a negyedik adventi gyertyánk, kirje, kirje, kisdedecske. Hallod, hogy sír a világbéke után? Mondd, hogy lehetetlen elfogadnunk azt a rémképet, hogy nem vagyunk képesek átlépni saját árnyékunkon, hiszen csak három elvont főnév komolyan vételét kérné tőlünk a karácsony szelleme. Ne fogjunk mindent a világtörténelemre, betlehemi herceg. Te tudod, hogy mi, személyünkben és egyedeinkben vagyunk a világtörténelem.

Magánügy

Lukács evangéliuma

Az emlékezésnek saját mozgástere és röppályája van, s mindig kineveti pár évtizedre tervezett halandó kezemet, amellyel hárítani vagy idézni szeretném. Azt konzervál örök érvényűen, amit ő tart lényegesnek, s maga dönti el, mit mikor vetítsen vissza belőle. Az emlékezés nem komputer, nem ismeri a szoftver fogalmát, nem is tűri, hogy bármi nem maga választotta mozzanatot beletápláljanak, életem által valóban lényegesnek érzékelt momentumait viszont akkor is megőrzi, ha nem érzem kívánatosnak, s éppúgy nem ismer irgalmat, mint az igazság.

A családtalan ember ünnepének megvan az anatómiája, magam alakítottam ki az elmúlt tizennégy esztendőben. Látszatra kívülem színüres szobában ünnepre terítek, öt személyre rakom a kellékeket a nyűhetetlen rumburgi vásznon. Anyám és lánytestvérem, Edit terítéke mellett porcelán rózsabimbó, borospohár csak a két férfi, apám és férjem tányérja mellé kerül egy-egy aranyozott dióval. A terítékek közt égnek a gyertyák, az adventi koszorúk, karácsony van, 1995 bizony könnyűnek nem minősíthető karácsonya, a szobában én és négy halott. E nap modellje, mióta eszemet tudom, mindig egyforma volt, annak a jeleképpen, hogy ismét beköszöntött az ünnep, a családfő felnyitotta a bibliát Lukács evangéliumánál, s eleinte az apám, aztán a férjem felolvasta az ünnepindító szövegrészt. Most én állok fel, én vagyok a családfő, én kezdem el felolvasni: Történt pedig azokban a napokban, hogy Augustus császár rendeletet adott ki: írják össze az egész földet. És az első összeírás akkor történt, mikor Szíriában Cirenius…

A láthatatlan gép gombját lenyomja az emlékezet, csattan a hang, mint a lövés, „Könnyűnek nem minősíthető karácsony? – kérdezi háttérfestésnek egy icipici hang –, bezzeg életed során csupa idilli karácsonyod volt. Mindjárt az első, megérdemled, hogy megmutassam, hogy fájjon végre, hisz eddig sosem elemezted, mit érezhetett az a riadt férfi, aki téged világra imádkozott, gyermekágyi lázban, önkívületben fekvő, téged táplálni nem tudó anyád láttán, s milyen volt az ő születésed tizedik hetében immár veled a karjában átélt karácsonya. Ordítottál, mert nem volt tej, ordítottál, mert alig fűtöttek a szobában, ő meg, az apád, téged bal karjában ölelve, jobbjával a bibliát lapozta fel, és ahogy az ő apja tette, és annak az apja, és így tovább, visszafelé az időben, éhesen méltatlankodó fejed fölött nyújtotta, amit erősítésül és tej helyett abban a pillanatban adhatott neked, a megváltás ígéretét. Történt pedig azokban a napokban, hogy Augustus császár…”

A láthatatlan gép kezelhetetlen, nem tudom eltüntetni az első világháború végének és a húszas éveknek nyomorát, nem a betegséget, a feldarabolt ország felháborodott riadalmát; mikor a kép vált, magától vált. Most éppen azt láthatom rajta, amit Debrecenben már soha többé, a hajdani házat, ahol életünk folyt, művelődési ház épült a helyére. Akkor, 1944-ben persze még megvolt, azon a karácsonyon mi már túlestünk a megszállás iszonyatán, házunkban oroszok laktak, egyetlen helyiség maradt meg számunkra, a szüleim beágyaztak a katonák elől, ágyneműhalmaz alatt próbálok levegőt szívni, anyám teljes súlyával rajtam fekszik és szikrázik szeme zöld csillaga, mint a kölyküket védő nagyvadaké. A lakás fűtetlen, hogy volna fa, valami ünnepi kellék, hajdani szobámban ott az orosz nő, zenét hallgat gramofonról, még nem aludt el, tehát bármi történik, nem moccanhatok, lassan telik az idő a pállott tollak alatt, nagyon lassan, aztán hallom a mozgást, apám felállt, s aztán felfogom, miért, elővette a bibliát, mert karácsony estéje van és a megváltás tényén nem módosít a megszállásé. A szokottnál emeltebb hangon olvas, tudja, hogy arcomat párnák között egyengetem, hogy jobban halljam. Hallom is: „Történt pedig azokban a napokban, hogy Augustus császár…”

Kifogásoltad az idei karácsony minőségét? – szólal meg most Isten, Isten, aki a szívemben lakik. – Hát figyelj jobban. Most jön sorra az emlék, amely megtanít viszonyítani. Mikor születtél, végsőket vonaglott az első világháború, 44-ben szuszogni se tudtál, mert el kellett téged rejteni, 1950-ben, mikor mindketten elvesztettétek az állásotokat, Szobotka nagycsarnoki árukihordó és rakodó lett, te rengeteg szaladgálás után általános iskolai tanár, fényesebb volt az a háttér, amelyből a te egymással boldog otthonod kiemelkedett? Öt deka sajtod volt vacsorára, azt szeletelted, rágtátok, mert kemény volt, s néztetek egymás szemébe, két osztályidegen üldözött. Nyalogattad a sértés szúrta sebeidet, dehogy gondoltál te Krisztusra, a férjed gondolt rá, s míg az orosz őrjáratok lőtték a Vérmezőt időnként, volt ereje rád mosolyogni és fogta az Írást, mert nálad százszor jobban élte, hogy az én igém erős, és csak velem pántolható meg a sérült élet. Hallod még a hangját, ahogy felolvas, és lánykori világodat is visszahozza, mindent visszahoz, ami valaha drága volt az életedben: Történt pedig azokban a napokban, hogy Augustus császár…

A gép, amely nem gép, nincs is, és úgy látom, hogy nem is látom, megrántja a szintén láthatatlan szalagot. 1956 van, előttem a rommá lőtt város, barátaimmal együtt érzékelem magamat, ahogy a Vérmezőn ácsorgunk és cserélgetjük elrejtendő kéziratainkat. Latolgatjuk, kinek nem író barátjánál lesz nagyobb biztonságban, amit 48 és 56 között tilalom ellenére termeltünk, akinek van valami nélkülözhető élelmiszere, vele adja a kézirattal, megosztjuk, kinek mije van. Bámulom, milyen torz sapka van a fejemen, az egész koponyám valahogy kisebb, aztán eszembe jut, mikor az orosz katona belőtt az ablakon, ijedtemben a gyertyába hajoltam és leégett féloldalt a hajam. Soká nem tart az ünnepi találkozásunk, minden csoportosulás tilos, az íróké legkivált, most már eltagadhatatlan, hogy a vulkán, ami kitört, sose tört volna ki, így, ebben a formában, az írók segítsége nélkül, s a történelem úgy összekalapálta az azonost akaró pár embert, hogy esztelen luxuscselekedetként, de annyiszor összefutunk, ahányszor csak lehet, egy család lettünk, ezt aztán ügyesen létrehozta a Párt. Mennünk kell, iparkodik mindenki, mint hajdan az őskeresztények Néró idején, ki-ki viszi a rábízott elrejtenivalót, még beszalad vele a hűséges nem író civilhez, aki őrző dajkája lesz a betű-csecsemőknek, míg világ szeme elé nem segíti őket a történelem. Fa persze nincs, a gyertyával áramszünetre takarékoskodunk, aztán végre kezdődhetik az ünnep, tarhonyás krumplit főztem, míg figyelem, oda ne kapjon, az iskolában tanult mondatra gondolok: A keresztények vére magvetés, a mártíroké is az, akkor ötvenhat hősei se haltak meg hiába, lesz talán emberi lét Magyarországon. Kezet mosok, megállok az asztalnál, a biblia megint a férjem kezében: „Történt pedig azokban a napokban, hogy Augustus császár rendeletet adott ki, írják… de az Úr angyala… és nagy félelem vett erőt rajtuk.”

„A betlehemi pásztorok félelme nem volt akkora, mint a te rettegésed” – szólt hozzám Isten, aki a szívemben lakik. Fut a szalag, figyeljétek, ti most a földi időben 1971-et írtok, ott vagy, odamentél karácsonyozni, ahová gyerekkorod óta vágytál, New Yorkban vagy, a 47-ik utca sarkán, ott vacogsz az Edison Hotel huszonnyolcadik emeletén. Egyedül vagy, egészen egyedül, lebámulsz a karácsonyozó Manhattanre, előtted a szobor, s kicsit jobbra tőled a Time Square, szállnak az ünnepi rakéták, minden csillog, minden ujjong, minden csupa szín. Neked csilloghat a csillogás, életed legfontosabb szereplője élethalálharcát vívja a Szent Klára Kórházban, s az orvos nem biztatott semmivel, higgadt, tárgyilagos együttérzéssel közölte: semmi garancia arra, hogy megmarad. Sőt. Ezzel a sőttel élsz azóta, túl sokat, túl gyakran ütött a férjedre a történelem ahhoz, hogy egyszer a központi idegrendszere meg ne sokallja és azt ne mondja neki az infarktussal, talán kellemesebb lesz megpihenni. Állsz, nézel le az ablakban, most bezzeg van karácsonyfád, jóságos idegenek, friss amerikai barátok küldték, csomagok is vannak az asztalon, fel se bontod egyiket sem, kit érdekel más, mint ami kép kínoz, a Szent Klára Kórház egyik ágya és rajta a beteg. Olyan vagy, mint egy fekete Csipkerózsa, aki rémálomra ébred az áldott nyugalom után, minden fordított az életben, maga az élet is, s mintha temetőbe vittek volna Hófehérke meselovai a herceg palotája helyett. Megszánlak, mert most valóban nyomorult vagy, nem hagylak magadra, eszedbe juttatom anyád zöld, kölykét védő pillantását, apád suta bal karján bőgő, éhes csecsemő-magaddal, azt is, mit kell tenned karácsony estéjén még neked is, aki annyiszor elfelejtesz engem, pedig a biblia egyik legizgalmasabb és legjelentősebb szereplőjéről adták a nevedet a keresztségben. Ding-dong-bell, jingle-bell ne arra figyelj, nézz körül és gondolkozz, szenteste van, aki tenni szokta, nem teheti, mert a halállal gyürkőzik éppen, mindig elviszed útra is, fogd a kis újtestamentumot és tedd, amit nálatok ilyenkor szoktak, most te vagy a családfő, apád-anyád a sírban, férjed a kórházi ágyon, egyetlen stabilitás ingatag talpad alatt az evangélium. És felhangzik a szöveg, lenn New York ünnepel, és szállnak a halk és bizonytalan, a félelemtől megvacogó szavak: „Történt pedig azokban a napokban, hogy Augustus császár rendeletet adott ki…”

„Több karácsonyra való emlékezést nem engedek, most megállítom az emlékezetedet – mondja Isten. – Annak a karácsonynak az órái, mikor csakugyan elvesztetted, aki a legfontosabb személy volt az életedben, maradjon az én titkom, meg a tiéd. Akkor nem kellett figyelmeztetnelek semmire, egy fenyőtüske se volt a szobádban, vacsorát se készítettél, nem volt egy üveggömböd, de álltál, tisztességesen ünnepre öltözve, kezedben az evangéliummal, és mint a kutya, aki felfogja, hogy se ház, se gazda, vinnyogva közölted a szobában levő abszolút magánnyal, hogy Történt pedig azokban a napokban, hogy Augtustus császár… A többi, ami azon az éjjelen még történt, mondom, hogy tilalom alatt áll, azt már nem engedem, hogy szembesítsék veled, hát ne fanyalogj az idei karácsonyodon, mert fűtött szobában ülsz, emberi körülmények között, van vacsorád, és annyi értelem azért van benned, hogy nem kell arra figyelmeztesselek, millió és millió ember nyomorog, és nálatok, magyaroknál százezrek vannak munka és karácsonyi meleg nélkül, éppolyan hajléktalanul, ahogy valaha a Szűz. Ha végigolvastad az üdvtörténetből, amit az ünnep rendje kijelöl, imádkozz a hazádért, hogy a Kígyó kieressze síkos öleléséből, és felejtse el a gyűlölnivalóját, mert mindaz, ami ezen a misztikus éjszakán történt, a szeretet igényével megtörtént, és nem volt benne bosszú és gyilkos indulat. Legyetek olyanok, mint a csordapásztorok, akik hitük fényével beragyogták a mezőt, és a világ boldogan énekelte az egyetlen reális irrealitás, az örök béke himnuszát. 1995 »könnyűnek nem nevezhető« karácsonya – mondtad. Megváltót küldtem hozzátok, mit kétségeskedel, minden szakadékból kihoztalak téged is, a nemzetedet is. Fogd a bibliát, és lépj az előtted lépettek nyomába. Halljam hát: És történt azokban a napokban, hogy Augustus császár… S a többit bízd rám. Augustinus szép szóra tanított benneteket, erre a szóra: kegyelem.”

Verának, Amerikába

Nem neheztelsz meg érte, ha megírom, mert te is tudod: mindenki közül, akinek ajándékot szoktam küldeni Krisztus születése ünnepén, te vagy a legnagyobb feladatot jelentő személy a baráti körben. Próbáld csak végiggondolni, milyen nehéz olyan valakit megajándékozni, aki bármit megvehet magának, amit megkíván, s ez a bármi nem teszi, egyszerűen nem is teheti szegényebbé, hiszen annyira gazdag. Az idén éppolyan szerencsém volt, mint tavaly, mikor rátaláltam arra, amit kapni fogsz, s amiről azt remélem, éppúgy hat majd Rád a Potomac folyó mentén, mint az elmúlt évi küldemény, mert azt, ami szentestén ismét közel hozza új otthonodhoz a feledhetetlen valamikorit, nem árulják odakinn se boltokban, se vásáron. Tavaly három epizódot kaptál az 1878-as szegedi nagy árvíz történetéből, azokat azzal a szöveggel köszönted meg: berámázva ott lógnak a miniatűr emlékképek tudatod csak a szülőföldre való emlékezésben megbonthatatlan falán, ott szép kerek rámában a Párizsban élő jószívű úr zöld papagája, amely a szalonba lépő vendégeket Szeged, Szeged kiáltással fogadja, és minden látogató felé odacsörgeti a perselyt a nyakában, ott az adat, a névsor a múlt század nyolcvanas éveinek amerikai keresztnévregiszteréből: részvétből, együttérzésből számtalan amerikai polgár adta szülővárosod szép nevét lányának vagy fiának. A harmadik kerek képed az általad rekonstruált portré, Anton Bierhuber frankfurti polgár képmása, aki szintén nem akart kimaradni a világméretű jótékonysági akcióból, amely a víz alá merült Szeged segítését felvállalta, s megírta a polgármesternek, kezét és nevét ajánlja egy szegedi hajadonnak, még nem házas, onnan fog nősülni, ezzel is enyhül legalább egy család helyzete, gondja; így került Gyömbér Piroska Bierhuber úr házába.

Karácsonyi szívvel fogadd azt is, amit az idén küldök, ott a Potomac mentén nem éled, csak elképzelheted az itthoni levelek olvasása közben, milyen nehéz esztendő ez az idei, s ki tudja, mivel vemhez a ránk következő. Adja Isten, hogy az 1996-ban születendők csak a csecsemők világköszöntő sírásával kerüljenek közénk, s ne nekünk szökjön értük érzett súlyos felelősségünk tudatában könny a szemünkbe. Íme az idei ajándékom, véletlenül bukkantam rá egy Móra-kötetben, az író maga is hallotta a mesét, Kunágotán, kalászszedő Mari néni mondta el néki, míg hazafelé lépegettek a búzamező mellett egy alkonyaton.

A legenda úgy tudja, a jó Isten annak idején elfelejtett búzát teremteni, s anélkül élt a világ, az emberek fakérget őröltek, összeszedték, amit az erdő, mező termése kínált, magon éltek, bogyókon, bizony, elszomorodtak a világra lenézve az arkangyalok. Jelentették az Úrnak, odalenn nincs kenyér, csak az a rettenetes, kéregből őrölt, erőt nem adó, ízetlen valami, az Úr elbúsult, adta volna már a búzát is, de hát nem volt, s hogy mégis jusson valami a lentieknek, azt parancsolta az angyaloknak, rázzák le a földre, ami az abroszán morzsa maradt. Az angyalok leemelték a nagy abroszt Isten asztaláról, lerázták a morzsákat, lett azokból valami búzaféle, de olyan bánatos külsejű, olyan semmit sem érő, hogy az emberek nem akarták elvetni se, megmunkálni se, ették tovább, amit a föld ingyen adott, Isten morzsája ott maradt bevetetlen. Aztán mégiscsak akadt egy testvérpár, két fivér, azok nézegették, morzsolgatták a vetnivalót, végül mégis rászánták magukat a munkára, mert hát a hitványnak ígérkező valami is Isten küldeménye volt, hát elvetették és megmunkálták a földet, lett termésük valamicske, jó nem volt, szép nem volt, alig hasonlított az igazi búzához, de azért megőrölték, lett belőle kinek-kinek egy zsákkal.

Épp, hogy a mérést elvégezték, aludni tértek, mozgolódni kezdett az egyik fivér, fel is kelt, a felesége riadtan tudakolta, mit akar ilyen későn odakinn, a fivér elmondta, mi űzte ki az ágyból, eszébe jutott a testvére. Annak nincs senkije – mondta a feleségének –, nekünk itt vannak a gyermekeink, mégiscsak van, aki segítsen az életben, elfeleztem a búzám, elég nekünk a fél zsák, a másik felét elviszem a testvéremnek. Az asszony nem bánta, nem sajnálta, még szép szóval is megtetézte az ajándékot: Isten vigye jóra a jó szándékot, kívánta. És ment a férje, hátán a fél zsák búzával, s ahogy halad a testvére háza felé, lát valakit súly alatt görnyedezve az ő szérűjük felé ballagni, hát a testvére jön vele szemben, s ahogy a nagy távolságból is megismerik egymást, rákiált: nincsen neki senkije, se felesége, se gyermeke, minek neki az a sok liszt, amoda a fivérééknél sok a gyerek, az éhes száj. És álltak Isten ege alatt és néztek egymásra, és egyforma két zsákban egyformán megfelezett, csúnyácska búza lisztje, bizony, a kalász, amelyből őrölték, nem volt szálas, a szem apró, nem dús, édes ízt ígérő, ám az Úr lepillantva látta a zsákokat és a fivéreket és elmosolyodott, és támasztott nagy vihart, amely szétfújta a földön a két fél zsák tartalmát, s a magok maguktól földbe kerültek, előszálasodtak, lett belőlük arany szép búzamező, büszke, gazdag aratást ígérő magok özönével, és az Úr azt mondta odafenn: Áldott legyen, amit a szeretet megszentelt.

Szegedinek születtél, az is maradsz holtig, s ahogy az évek telnek, egyre több lesz a berámázott kerek képed tudatodnak azon a ronthatatlan falmezején, ahol az emlékek élnek. Látod a fivéreket, ahogy ki-ki viszi a maga szegénységét és összetalálkoznak a holdfényben? Látod a kunágotai kalászszedő Mari nénit, aki mesél, mesél, és száll a legenda a valódi búza teremtéséről és születéséről, azaz a szeretetről, amelynek ünnepére postázni fogom ezt a soha időszerűbb Móra-éneket a mindig szent búzamezőről? Boldog ünnepet, Vera, gyújts fényt a minden feketén átívelő arany szeretetért!

A nyúl

Gyönyörű nyúlfiguránk volt otthon, kétéves gyermeknél magasabb, testesebb, délceg személy, ott állt a lomoskamrában állandóan bevetésre készen, anyám örökségeként követte a famíliát még dédanyám otthonából.

Illedelmes személy volt, ült szelíden a fenekén, mancsai közt barna kosár, amelybe szégyenemre sose került édesség, apám nem tűrt nyulat, csibét a húsvét kellékei között. Az Abigél intézetében nagyhéten már nem volt tanítás, a megelőző hat nap bűnbánati szakasznak számított, az oktatás hat napon át félórával később kezdődött reggelente, tanítás előtt házi istentiszteleteket tartottunk, úgynevezett csendes napokat, virágvasárnap az iskola imatermében felvettük az úrvacsorát, s másnappal, a rá következő hétfővel megkezdődött a kéthetes húsvéti vakáció.

Családon belül is lelkünk előkészítésével foglalkoztunk, apám bezárt zeneszekrényt, zongorát, ki milyen szórakoztató könyvet olvasott, beszolgáltatta, nekem könyveim mellé papírt, ceruzát, megkezdett írásműveimet is félre kellett tennem, a család szelleme csendet követelt, a nagyhét eseményeinek lélekben való követését, bűnbánatot. Nem körbe vagy előrenéztünk, hanem hátra, saját nem kellemes titkaink, bűneink világába, nem szólhatott a rádió sem. Nagypénteken, a reformátusok hivatalos halottak napján sorra jártuk a temetőket, meglátogattuk az ott pihenő nagyszülőket, aznap teljes böjt volt, s bár az engedélyezett, aszalt szilvából főzött leves a tálalón állt, sose szegte meg senki a megtartóztatás idején, a feltámadás és a beállt ünnep aztán annál diadalmasabb és ragyogóbb volt. Megvallottunk mindent, amivel Istent vagy embertársainkat megharagítottuk, aztán megkaptuk a feloldozást, s az irgalom igéi ragyogásában a húsvét ígéretével a tavaszi napfényben egymásra mosolyogva éltük át az ünnep üzenetét, amely a hitet jelentette: egyszer majd el kell szakadnunk egymástól, nem örök a válás, a feltámadás ténye ránk sugározta a valamikori viszontlátás fényét és az újraegyesülést azokkal, akiket szerettünk.

Nyúlfészket sose csináltak nálunk, s mert csak apám szigora tiltotta meg, és minden unokatestvéremnél járt a mitológiai állat, ágaskodott bennem az indulat és megszületett a szándék, ha majd máshol lakom és más körülmények között, a húsvéti nyúl méltó szerephez jut az ünnepen, kiemelem megalázott helyzetéből. Már aszszony voltam, a fővárosból jártunk haza ünnepelni, mikor ráemlékeztem hajdani elhatározásomra, és megkérdeztem az ebédnél, megkaphatom-e a nyulat a lomoskamrából, jöhet-e velünk Pestre. A férjem búsan nézett, de nem tiltakozott – sose tiltakozott, ha úgy érezte, valami örömtől fosztana meg engem. Tudtam, hogy nem örül, csak nem próbálja kivédeni, a kerti törpéket is utálta.

Apám letette a kanalát, rám nézett. Zavarba hozott a tekintetével, nem volt se megértő, se haragos, inkább szomorú.

– Mit akarsz a gipszfigurával, Magdolna?

Már hazudtam, pedig a templomból jöttünk, és megígértem feloldozás előtt, hogy elkerülöm a vétket.

– Itt nem méltányolja senki. Elvinném mihozzánk.

– Egyszoba-főzőhelyiséges kastélyodba. Ott jobban érvényesül, mint Debrecenben.

Az ördög, amelynek el kellett volna hagynia, ott állt mögöttem és nevetett. Én nem nevettem. Ingerült lettem, ingerült fiatal asszony, aki régen nem szorul atyai gyámságra.

– Ott érvényesül – nyomtam meg a helyhatározót. – Itt csak szenved.

– Szenved? – kérdezte apám. – Ha ül békén és nem bántja és kergeti senki, aligha teszi. Gondolkozik önmagán, mirajtunk, és végre nem vállalja az általad nyilván eltervezett megalázást.

Bámultam apámra, és nem értettem. Anyám és a férjem bennünket figyeltek, az egész olyan volt, mint egy parányi színdarab, amelyhez szinkrontolmács kellett volna, senki sem azt mondta és nem úgy mondta, amit valójában gondolt.

– Nem tudom, mikor és hol kezdődött el ez az illetlen móka – folytatta apám –, de csak csináld, ha összefér a lelkiismereteddel, hogy bohócot alakítasz Isten legbátrabb teremtményéből.

A nyúl, a gyávaság szimbóluma, mint Isten bátor teremtménye egyszerűen abszurd állításnak hangzott. Én is letettem a kanalat, és ránéztem apámra, állta a tekintetemet, úgy ültünk ott, egymással szemközt, mint két lovag, akinek már a porondon kapálnak a paripái.

– Nyúlfészket akarok csinálni – közöltem. Egy negyedszázad óta becéztem a végre kimondott mondatot. – Nyúlfészket, mint mások.

– Mint mások – ismételte az apám, és akkor észrevettem, már nem is haragos, csak szomorú. – Mint mások, nem mint mi. Hadd alázzuk meg Isten boldogtalan kis teremtményét, aki évről évre világra jön és zsigereiben és csontvelőjében hozza a rettegést, mert a világ csupa vadász és csupa kutya és csupa átúszhatatlan folyó és menekülés sincs és nincs az a nyúlüreg, amely garantált óvóhely, mégis párosodik, mert ez a törvény, mégis évről évre újra kezdi. Csinálj nyúlfészket neki, lányom, minden oka megvan a pántlikára meg a gazdag kosárra. Egyetlen harapást nem tett egész életében békén és félelem nélkül, egyetlen rettegő fülelés nélküli éjszakája nem volt, Isten a nyulat nem békére és szórakoztatásra, hanem példának teremtette.

Nagy csend volt nálunk, túlságosan nagy. Megint csak apám törte meg.

– Ne alázd meg az ártatlanokat – mondta csöndesen. – Az élet rossz, kegyetlen, igazságtalan, mégis élni kell és mégis gyönyörű. Tanuld meg az ártatlan igazak törvényét, akik mindezt tudják, rettegnek tőle, és elvállalják mégis.

Anyám ritka jó levest főzött, nem ment le a torkomon.

– Elviheted a nyulat – apám ismét felemelte a kanalát –, csak azt nem tudom, lesz-e örömöd benne. Még nem volt meg a szereposztás a te életedben sem. Isten dönt, ki lesz nyúl, ki lesz vadász.

Akkor nem vittem el a nyulat, csak amikor apám halála után hozzánk költöztettük anyámat, ott áll ma is nálam és két nagy füle között tartja a múltamat, minden valamikor elhangzott szót.

Azóta Isten döntött, nyúl lettem, színüres üregben, és hány vadász kergetett, hányféleképpen.

Sosem csináltam nyúlfészket. Soha.

Firkálnánk, de senki magát

Régi, s nem csak tanulmányokban, szóban is kifejtett indokolású vitám van Gyulai Pállal, aki komoly revízióra szorulna, éppen önmaga hitele érdekében. Ha nem cáfoljuk meg ártatlan tévedéseit vagy szándékos lakkozásait, odalesz felfedezéseinek, igazán sorsfordító útjelző megállapításainak értéke. Gyulai újraértékelése elkerülhetetlen. Hogy először hozzá fordulok a magyar írók anyagi ellehetetlenülése tárgyában, az az imént jelzett fontos megállapítások egyikének rögzítése: a Vörösmarty-monográfia kilencedik fejezetéből idézem a következőket. A Gyulai rögzítette esemény 1846-ban foglalkoztatta a közvéleményt, a következőkben olvasható Petőfi-vers egy esztendővel később készült, Gyulai helyzetelemzésére és Petőfi csillapíthatatlan felháborodására még mondhatnók, hogy a Hitel ébresztgette nemzet még legjelesebb példányaiban is csak most van ocsúdóban az irodalom és a nyelvművelés létfontosságú kérdése tekintetében, de mit csináljak írótársammal, Fodor Andrással, akinél etikusabb, szigorúbb, tisztább és tárgyilagosabb, a hidegizzás fehér szenvedélyével a problémákat soha ki nem kerülő költő nincs a szakmában. Megáll a kolléga keze a két vers felett, amelyet Fodor új könyvében talált, körme alá szúr a szándékos disszonancia. Elvarázsolt, fogékony lélekkel követi a költőt szent mestersége élményei között, az ifjúság emlékeit és az öregség tényeit egybeívelő csillagkörök szépséggel riasztó, mégis gyönyörűséges szikrahídján, s lám, a láthatatlan szelek fújásában villogó mesterségbeli tudással egyszerre avét és valét kiáltó költő hirtelen hangot vált, és így beszél az olvasóhoz 1996-ban:

Mit írt Gyulai Pál monográfiája? „1846-ban Czuczorral együtt Vörösmarty dolgozta ki a helytartótanács által a középiskolák számára kiadott nyelvtanokat is. Az akadémiai zsebszótárt leginkább Széchenyi sürgette, hogy a magyarul tanulni kívánó németeknek legyen valahára egy olyan szótárjuk, amely a megújított nyelv szókincsét is magába foglalja. Vörösmarty szintén Széchenyi nógatására vett részt a szótár szerkesztésében, s akkor zördült össze vele először és utólszor életében.” Mikor ugyanis ő, Toldy és mások a szótár szerkesztését elvállalták, az írói tiszteletdíj költségvetését Széchenyi, mint az Akadémia másodelnöke, szerfelett túlságosnak találta és Shylockoknak nevezte őket. A többiek hallgattak, de Vörösmarty őszintén és férfiasan visszautasította Széchenyi gúnyját és megmagyarázta, hogy ez ugyan nem fejtörő, de igen terhes munka, eltarthat öt-hat évig, eredeti munkájuktól elvonja az alkotókat, melyekhez kedvök is több, a csekély jövedelemforrásukra is előnyösebb. Széchenyit meglepte e felszólalás, mert Vörösmarty tartózkodó és kevés szavú ember volt, de érthető volt Vörösmarty felindulása. Más ilynemű megjegyzését talán szóra se méltatta volna, de hogy Magyarország legnagyobb férfiától, az általa annyira becsült Széchenyitől halljon Shylock-féle célzatokat, s éppen ő, aki egész életét nemzetének áldozta küzdés és nélkülözés között, ezt nem tudta elviselni. Széchenyi megértette a megbántott költőt, lecsillapult, az ügy kiegyenlíttetett, s bár modora egy darabig hidegebb lőn Vörösmartyval szemben, de tiszteletet nagyobbat tanúsított iránta.

A biedermeier ennyit közöl az ügyről. És a marxisták? Tóth Dezső monográfiája nem kertel: „Vörösmarty több társával óvatosságból mindig az ügyvédek jegyzékébe tette nevét, mert az ügyvédi oklevél végtére kenyérkereseti alap, s a Helikon forrása bármi üdítő itallal szolgál is, csak ital.” Nem csupán önmaga, minden magyar író nyomorúságát szólaltatja meg Vörösmarty a Magyar költők című epigrammájában, amelyet kitűnősége ellenére talán azért emlegetnek olyan ritkán, mert szókimondása összeegyeztethetetlen volt a koszorús nemzeti költő fennkölt szellemével.

Ez a nyomorúság azonban már más volt, mint Csokonaié, ha nehezen is, de már meg lehetett élni az irodalomból. Ugyanakkor az értelmiségi tollal író és tudományos munkával fenntartott egzisztencia szükségképpen együtt járt a honoráriumok iránti anyagi érzékenység kialakításával, aminek nyílt hangoztatása, szóvá tétele még akkor is némi szentségtörésszámba ment. Vörösmarty az írói hivatás konzervatív értelmezőinek nem kis bosszúságára a legelső, legkövetkezetesebb harcosa lett az írói és tudományos munka anyagi elismerésének, már 1842-ben, a színházi drámajutalmak kapcsán leírta: „Itt egyszer s mindenkorra ki kell mondanom, hogy mindaddig valódi irodalmunk nem lesz, míg az irodalom el nem tartja embereit.” Ezért javasolja – írja Tóth – az írói jog két sarkalatos alapelvének azt, hogy „az írónak joga van a munkájából eredő mindennemű jövedelemhez”, s hogy „az írónak munkáján megegyezése nélkül senki sem nyerekedhetik”. Mikor a szótárkészítéssel kapcsolatban Széchenyi sokallta a tiszteletdíj költségvetését, egyedül neki volt bátorsága ahhoz, hogy öntudatosan megindokolja a honorárium jogosságát. A Kelet Népé-ben Vörösmartynak olyan hangsúlyozottan objektív hangja egyszer válik Széchenyivel szemben szenvedélyessé, mikor a magyar szobrászt, Ferenczyt védi a gúnnyal szemben. „Ferenczy szobrai közt találjuk Kazinczyét, ki éppen oly szegény volt, mint ő, kinek éppúgy nem volt kenyere, mint neki, nincs-e hozzá egyéb szólnivaló, mint a gúny?” Nem csoda, ha Döbrentei Vörösmartyt neveletlennek, irigynek, dölyfösnek, szívtelennek nevezte, kiből hiányzik a finom gesztus, ami egyesekben megvan, hogy tudniillik le tudna mondani az akadémiai tiszteletdíjról. Hogy tudott volna? Írókollégái nagy része birtokain gazdálkodott, ő maga teljesen vagyontalan. Hát persze hogy az új értelmiségi nemzedék egzisztenciális kérdéseiben ő lesz a leghatározottabb szószóló.

Döbrentei 1835-ben csíp bele Vörösmartyba, a költő kontra a gróf pénzügyi vitája 46-ban zajlik, Vörösmarty álláspontjának győzelmével, de mit ír egy esztendővel később, 1847-ben Petőfi Sándor? Sose hittem volna, hogy hálás lehetek valaha Tóth Dezsőnek, de igaza van, voltaképpen újra kellene olvasni mindent a szakembereknek. Ha valami vers, nézet, újítás nem illett a korabeli eszmény arcképéhez, törölték az életmű kiadásakor a válogatásnál. Ez a Petőfi-vers is oly bájos diszkrécióval szerepel a kisebb költemények kötetben, hogy két szerelmes Júlia-költeménnyel pántolták, hátha az eksztatikus szerelem varázsa, „mosolyogj hát, üdvöm alkotója, ajkad, kezed, térded csókolója, életednek árnya, férjed kér” riasztó aránytévesztésének szent sutasága meg a kis Juliskám, feleségem névnapi köszöntésének zárócsodája, hogy az ősz hajak együtt megért késő kora se legyen más majd, mint az álarcos ifjúság, elfeledteti a következőket:

Csakhogy Fodor András kötete a két baljós verssel az idén jelent meg és a Szondi két apródja sörbetje, fügéje és datolyája hozzájuk képest ciánkáli. Ki fog felelni a művészek megoldatlan anyagi problémái miatt elvetélt művekért, melyik kormány alatti országgyűlés lesz arról híres, hogy működése idején pusztulni kezdett a művészi élet, amelynek megteremtésére ráment a legnagyobbak, a nemzeti klasszikusok élete? Mi történik itt, Uraim, és meddig? Mire várnak? A meggazdagodó polgár paraméterei diktálnak, vagy az ország érdekéé? Az írók a legveszedelmesebb dzsungelállatok, hatalmukat tapasztalhatták minden nagy változás előkészítése idején. Régen jaj, ha nem amiatt számoltatja el az illetékeseket a jövendő, amit az írók írtak, hanem amit az anyagi ellehetetlenülés miatt nem írtak meg.

Október

Az én naptáramban ma is az október az év kezdete.

Gyerekkorom nevelése nem ismert szilveszteri vigasságot, december utolsó napján templomba mentünk, szerényen vacsoráztunk, családi körben, nem illett boros szájjal köszönteni az új esztendőt. Január elseje is csak annyiban különbözött egyéb napoktól, hogy munkaszünet lévén ismét templomba mentünk, s anyám az ebédnek ünnepibb jelleget adott. Aggodalommal átlépni évküszöböt hívő embernek nem illett, hitetlennek nem volt érdemes, tudni való volt, bármi, ami ránk következik, akár alázattal, akár daccal fogadja az ember, mindenképpen kivédhetetlen szakasza lesz az életnek.

Tervet sem év végén készítettünk, az otthoni életrendet az iskolai és a magánoktatás kívánalmai szabályozták. Augusztus utolsó hetében szép fényes kék papírba kellett kötnöm az új tankönyveket, füzeteket, a szülők kiválasztották számomra az iskolában kötelező nyelvek mellé magánúton elsajátítandó új nyelv oktatóját, nagy bánatomra a zenetanárt is, ez utóbbitól sajnáltam az időt, amiből valóban alig valami maradt írásra. A család esetleges utazásait, a kirándulásokat a várható téli-tavaszi szünetek napjaira időzítette apám, mire mindez megtörtént, jött az iskola, feszesre igazították rajtam az Abigél-ben megmutatott egyenruhát, s már indulhattam is, tarisznyámban a ropogósra keményített, hímzés nélküli zsebkendővel meg az énekeskönyvvel elénekelni az évnyitó istentiszteleten a Jövel, szentlélek Úristen-t. Buzgón és hamisan fújtam, közben a szívem is énekelt, azt gondoltam: itt az ősz, végre kinyit a Csokonai Színház.

Októberben aztán volt még egy családi, szigorúan zárt körű Veni sancté-nk, a születésem napján, amelyen megkezdődött saját külön naptári évem, a templomban köszöntük meg együtt a velem adott, a szülőktől kapott életet. Ami más házban szilveszteri rutin volt, nálunk októberben történt, ünnepeltünk, de nemcsak rendkívüli ételekkel, hanem különleges, ritkán játszott, épp ezért nagy szórakozást jelentő játékainkkal, és persze azzal az évente ismétlődő, leginkább valami önvizsgálathoz hasonlító szertartással, amely anyám akaratából bizonyos számvetésre késztetett. Nem illett másképpen, mint tiszta lappal átlépnem életem új esztendejébe, ami az elmúlt tizenkét hónapban függőben maradt, meg kellett oldanom, ami feleslegesnek bizonyult, nem vihettem át értelmetlen tehernek.

Hol van már térben, időben családi életrendünk, hol az Abigél egyenruhája, intézete, gyerekkorom színterét, a szülői házat eltörölte a föld színéről a brutális debreceni városrendezés, s akikkel együtt terveztem, mikor és mivel próbáljuk gazdagítani a hónapokat az elkövetkező nagyvakációig, réges-rég előrementek a minden testek útján. Megtehetném, hogy ne alkalmazkodjam az elporlott ajkak utasításához, de a családi szokás csontosult bennem, az év számomra változatlanul az októberrel kezdődik, akit örömmel kell fogadni, különben érkeztekor nem néz be az ablakunkon, ami pedig nagy szégyen a famíliára, amellett kényes hónap is, megsértődik, ha összevissza hányt holmit meg felesleges papírfecniket lát a fiókban, ezt tiszteletlenségnek tekinti, legcélszerűbb hát úgy megbecsülni, ha úgy várjuk, hogy kiszórunk minden lomot, porfogót, s csak azt tartjuk meg, amit valóban érdemes.

Így tanítottak hajdan, így teszek most is, mintha volna, aki ellenőrizné. Sorra kiürítem a fiókokat, és szállnak a valamikor valakinek választ ígérő, de végképp anélkül maradt levelek, lejárt szerződések, postai küldemények feladóvevényei, telefirkált, üres borítékok a papírkosárba. A legkomolyabb figyelmet a témaforgácsok helye érdemli, ahol minden együtt van, amiről glosszát vagy tanulmányt terveztem, de a komolyabb vállalkozások embrióinak is ez a fiók az inkubátora, ennek az átnézését nem szabad elsietni, mert maradhat egy téma akár évtizedekig is eleven, de mint a zseblámpa eleme, gyakoribb eset, hogy kimerül, érdektelenné válik, s mert érzi már, úgysem valósulhat meg, mint egy dacos öngyilkos, sértetten kivégzi önmagát.

Még az is előfordul, hogy hasztalan bámulom a saját betűimet, már nem tudom, mit akartam rögzíteni; mikor jegyezni kezdtem, persze hogy volt értelmük a betűknek, de aztán megszólalt a csengő, a telefon, jött a postás, a teljes információnak csak töredéke került a papírra, s a kurta jelzés idő múltán kevés már arra, hogy útba- igazítson. Nem tudom például, mit akarhattam azzal a szóval, hogy Csamaz 644. A Csamaz olyan, mintha helynév volna, a szám talán egy telefonszám eleje, de kié vagy mié? Reménytelen időpocsékolás itt időznöm egy megfejthetetlen betűsor meg egypár számjegy előtt, eldobom a papírdarabot, holott esetleg elviszi magával valami izgalmas feladatnak a titkát. Egy borítékon ezt látom: B. Lujza. Ezt értem, ezt nem felejtettem el, mindjárt ez év elején rendkívül szerencsés anyagot találtam egy antikváriumban, s volt a Polgári Könyvtár kiadta égszínkék könyvecskében, amely Blaha Lujza számtalan fényképét és szokatlan formájú méltatását tartalmazta, valami megkapó: írók, államférfiak, művészek temperamentumuknak megfelelő ravaszsággal vagy ügyetlenséggel nyilatkoztak a művésznő színművészetünket gazdagító személyiségéről. Emlékszem, legjobban Herczeg Ferenc megoldását méltányoltam, hogy kivágta magát, micsoda esze volt. „Ó, ha én akkora író volnék, hogy szerepet írhatnék Blaha Lujzának!” Herczeg a könyv keletkezése idején, 1911-ben már megalkotta az Ocskay brigadéros-t, a Bizánc-ot, képzelem, milyen szenvedélyes vágy fűtötte, hogy éppen Blahánénak írjon valamit, de azt kereken kimondani nem lett volna jó politika, Blahánéról Porzsolt nagyon is igazat mondott az égszínkék füzetkében: olyan időszakban hozta be a fővárosba a magyar falut – már amit annak gondolt Blaháné, született Reindl Ludovika – amikor Pest jószerivel németül gondolkozott és a parasztot még sablonról sem ismerte. Ez az asszony erőt és optimizmust sugárzott, figyelmeztet Porzsolt, olyankor, amikor a nemzet rosszkedvű volt és veszteségeit számlálgatta az elbukott szabadságharc meg a rémuralom után újra emelkedőben. Én nem akarok Blahánéról írni, a cédula alighanem figyelmeztetés, adjam tovább az égszínkék könyvet, hátha a média kéri, épp az idén szeptemberben volt száznegyven éve, hogy Blaháné világra jött.

Új cédula, rajta egy kisregény címe: Patak-banya.

Ott voltam Almádiban a Fesztiválon, nem volt nehéz felmérni a lehetőségeket, azt hiszem, eldobhatom a cetlit, s ami mondanivalóm Patak Istvánnéról van, okosabb megírni esszében. A kisregény írója, Baksay Sándor nevét úgysem igen ismernék a dramaturgok, hiába adna a történet remek szereplehetőséget három férfinak és egy nőnek, az új színpadon már nem szerepekben gondolkozik a rendező. Kár ezért a történetért, kár magáért Baksayért is, van abban a pluszban valami szomorú is, ha egy tehetséges író egy nagyívű közpálya áldását-átkát is megkapja, Baksay püspök is zavartan nézett Baksay regényíró szemébe, valahányszor Móricz Zsigmond e közvetlen prózaíró elődje a Móricz tematikájába illő mondanivalóját nem szórta meg enyhítőül egy kis törött cukorral, egyházi, öntudatlan önkontrollja érzékelhetően mindig jelezte az irodalmárnak, maradjon szépen, szelíden az elviselhető határokon belül. Furcsa, mennyire sikerült puszta stilisztikával tűrhető-mélabússá csiszolnia a kisemberek világa keserves üzenetét, legkisebb mértékben erre a Patak-banyá-ban volt képes, ezért ez a legjobb műve. Persze lehet, hogy mégis foglalkozom a könyvvel, egyszerre taszít és vonz a feladat, amellett személyes hálával is tartozom a réges-régen holt alkotónak, mert kislánykoromban tőle tanultam meg, milyen legyen az a szerelem, amit ki kell rimánkodnom az élettől. A receptet egy másik Baksay-műből, a Jáhel-ből olvasta fel nekünk a szerelemre való oktatás minden szándéka nélkül Szondy tanár úr, aki csak a magyar prózaritmus és a nyelv kifejezőkészsége titkaiba akart bevezetni. Áldassék hajdani iskolám, amely megkövetelte, hogy a klasszikusok mellett a minores-t, a kisebb jelentőségű írókat is megismerjük; annyiszor elolvastam Baksay Jáhel-ét, hogy máig tudom a zárósorokat, a két szerelmes párbeszédét, amely hallatára valamikor feltámadt bennem az igény, hogy egyszer majd úgy szerethessek valakit, hogy magam is vállalni tudjam a lány utolsó feleletét. Nem kellett hozzá színházismeret, hogy gyerekként is észrevegyem, ez a kisregény sír a megjelenítés után.

– Iszol velem egy pohárból?

– Iszom.

– Vizet is?

– Vizet is.

– Tejet is?

– Tejet is.

– Mézet is?

Szondy tanár úr, aki felolvasta, jól tudta, hol kell megérintenie érzékeny gyerekszíveinket egy rózsaszállal. A zárómondat, Jáhel válasza előtt, tartott egy gondolatnyi hatásszünetet, úgy feleltette a kérdésre a regénybeli lányt:

– Mérget is.

A cédula marad. A címét megváltoztatom. Úgyis egy templomkulcs körül forog a cselekmény, legyen a címe A kulcs. Ha nem kell senkinek, ott lesz a hagyatékban. Luxus, de így írtam annak idején A pillanat-ot is.

Ezek nem cédulák, anyaggyűjtő füzetek, az egyikben a most munkában levő regényem vázlatfejezetei, a másikban meg egy majdani színdarab csontváza. Cédula már csak egy akad, ahogy rápillantok, galacsinná gyűröm, aztán tartom még, mielőtt eldobnám, a tenyeremben, az emlék éles, mint a kés, fáj, amit visszahoz a feljegyzett cím: Az asszonyok tragédiája. Nem feminista röpiratot terveztem, hanem Sulyok Máriának darabot, vagy, ha úgy tetszik, Madách életéről tévésorozatot, azzal a reménnyel, Sulyok majd eljátssza Majthényi Annát, Madách Imre élete minden szereplőjének, de magának a költőnek is moderátorát, a nagy műsorvezetőt, aki képes ugyan, de rosszul tud szeretni, boldogtalanná válik hát ő maga is és körötte mindenki, meny, gyermek, szerető, unoka, csak úgy gyűrűznek házában a legfantasztikusabb családi tragédiák. Micsoda lehetőség színésznőnek Majtényi Anna szerepe, s ha valóban sorozattá alakulhat egyszer a Madách-film, micsoda táncot jár benne a felvilágosodás a reformkorral, a reformkor a szabadságharc, a szabadságharc a rémuralom, a rémuralom a kiegyezés és a kiegyezés a századvég, illetőleg századeleje idejével, hiszen másképpen bele se szabad fogni, ha nem mutathatjuk meg, mi történt Magyarországon Madách születése előtt, és nem zárjuk a tévéjátékot az Ádám-Madách és Éva-Fráter Erzsébet házaspár kilencvenéves korában a Lipótmezőn meghalt nimfomán gyermeke történetével, aki olyan nagypénteke volt Majthényi Annának, hogy utána tekintve még ő, a bigottan vallásos sem remélhetett már nagyszombati feltámadást. Milyen büszkén futottam az összegyűjtött anyaggal a beteg Sulyokhoz, s hogy elhervadt a kedvem, amikor megjegyzés nélkül hallgatott végig, bölcs szemében csepp lenézés volt, ahogy az ember egy értetlen hőzöngőt hallgat, akit voltaképpen kedvel. Nem szólt, akkor már nemigen beszélt, a vállával válaszolt. Teste minden porcikájával ki tudott fejezni valamit, megránduló izma közölte, túl fárasztó alakítás volna most azt színlelnie, hogy ő még az életben valamikor megjelenítheti Majthényi Annát, ő már csak egyetlen fellépésre vár, s közli, nincs lámpaláza, mert úgy érzi, nem hagy maga után se reális, se etikai kifizetetlen számlákat, amellett voltaképpen kíváncsi erre az utolsó szereplésére abban a merőben új helyszínben, ahol nyilván egy kissé hiányozni fog a színpad. Megértettem a választ, azt hebegtem, elfelejtkeztem egy terminusról, nekem sajnos már indulnom kell, a Majthényi Annát majd később megbeszéljük. „Jó!” – mondta Sulyok, és munkára kényszerítette kedvemért izmait a szája körül, rám mosolygott, nem akart se büntetni, se megbántani. Ha futok, a Kútvölgyi Kórházból hazaérek öt perc alatt. Akkor nem telt el négy perc, és beestem az ajtón, bevágtam a fiókba a cédulát, amiből most csináltam galacsint.

Anyám, ha élne, most azt mondaná, az embereket nem a magunk, hanem az ő stílusuk szerint kell meggyászolni, mert különben megharagszik az amúgy is sértődékeny október. Csak a galacsin repült, a számtalan jegyzet Majthényi Annához marad a fiókban. Sulyoktól tanultam, olyan nincs, hogy az előadás elmaradjon.

Itt az új szezon, meghozta a hónap a születésem napját. A templomban ugyanis eszembe jutott, mint a hajdani Veni sancte-kor: kinyitnak a színházak. Nem istentelen gondolat, a színművészet templomi játékokból született.

Válasz egy körkérdésre

Félek is, féltek is. Több mindentől, többet, többeket.

Félek például attól, hogy sok-sok időbe telik, mire ismét rögzülhetnek azok az örök érvényű etikai kategóriák, amelyeket több nemzedék előtt úgy fedtek el, mint a sivatagi vándor elől a rejtett kutakat, az életmentő vizet, de az is aggaszt, hogy most, mikor már nem is sors, de jövődöntő fordulatához érkezett az ország, sikerül-e rangosan helytállnunk, hiszen nem a mi bűnünk, hogy nincs gyakorlatunk a demokrácia megvalósításában és olykor szédülünk és botorkálunk a történelmünk folyamán alig-alig érzékelt szabadság ritka levegőjében. Félek a bosszúkeresőktől is, mert könnyű a magánindulatokat és az irigységet közéleti ihletettségűvé stilizálni, amellett súlyos évtizedeink alatt elfelejtettünk, talán meg se tanultunk viszonyítani, új lecke számunkra a tolerancia és a valódi érték szerinti minősítés. Féltem a Dunát Nagymarosnál, az olvasót a méltatlan olvasmányoktól, a szmogos városok lakóit, féltek bizony minden fenyegetettet, féltem a rendszerváltáskor hajdani hazugságaik miatt lelepleződött szülőket a gyerekeik kérdező pillantásától, egyáltalán őt magát, a homo sapiens-t is, aki a legjobb úton van, hogy a föld és vizek beszennyezése után immár önmagát is veszélyeztesse, és egy világméretű új Csernobil robbanásával megszűnik, mint az ózon, a fókát, méghozzá saját rosszul felhasznált zsenialitása következtében, mert esetleg tévesen programozott be egy gépet és vége lesz a kozmiko-komiko-tragédiának. Félek és féltek és tudom, hogy az ördögtől leginkább, aki van, mert még egyszerre sose mondott neki kézen fogva és közösen ellen az emberiség, aztán eszembe jut, hogy valamikor megírtam, mekkora gyönyörű kockázat a romokból újjáépíteni vagy egyáltalán létrehozni egy államot, eszembe jut István, a szent és Béla, a negyedik, és akkor leteszem Isten tenyerébe a félelmemet és az aggodalmamat és megint el tudok aludni.

Személyemre vonatkozó reményem nemigen van, azon kívül, hogy a munkában érzett öröm élménye holtomig elkísérhet, viszont szívből hiszem, végre talán sikerül befejeznünk a mindmáig befejezetlen második világháborút, amelynek ál békeszakasza olyan iszonyú volt, hogy a hazai és a világtörténelmi tragédiák emlékeként ránk tapadt üledék miatt megriad tőlünk a temető. Bátor nemzedék lép a nyomunkba, fiatal szívük hihetetlen fordulatok előkészítésével büszkélkedhetnek, remélem, az ő gyerekeik már bővülő jelentéstannal és ismét helyesen értelmezett elvont főnevek használatával perlik vissza a szlengtől hajdani romlatlan anyanyelvünk szókincsét, és előbb-utóbb tudni fogják, hogy a szeretkezés nem azonos a szerelemmel, a türelem és a megbocsátás készsége nem gyávaság, az érzelmek gazdagsága nem érzelgősség, és hogy az ember, az Ember nagyon-nagyon törékeny, főleg, ha megöregszik, hát ha még el is szegényedik öregkorára. Remélem, ha még nem jöttek rá eddig, majd felismerik, el kell viselni türelemmel az ellenfél más véleményét, mert a más elvet védő csak vitapartner, nem ellenség, és a más kiút keresése emberi jog, nem országrontó ideológia, mint ahogy a kultúra se gyilkosunk, sőt. Remélem, eltűnnek irtózatos tankönyveink és nevelési rendszerünk, hogy azok, akik felelősek érte, nem foglalnak el ismét tankönyvírói vagy nevelésirányító posztot, egy piruettel felcserélve régi koreográfiájukat a most ajánlatos újjal. És a mitológiai bika, amely elrabolta tőlünk, visszahozza a krétai-mükénéi kultúrával együtt Európát, és nemzetünk úgy úszik vissza a művelt népek nagy tengerébe, ahonnan valaha elragadták, hogy soha többé nem kell pirulnia se szellemi, se fizikai teljesítményei hiánya miatt, és államférfiaink is csak egyszer halnak meg ezentúl, senki közülük nem szorul majd se rehabilitációra, se új temetésre.

Köszöntő egy halottnak

Jó reggelt, Piroska, gyerekkorom elgurult kristálygolyóinak egyike, mennék én, mint ameddig éltél, minden esztendőben így januárban névnapot ülni hozzád, forró gyerekmarkomban kicsit használt, de csodamód mindig megszerzett hóvirággal, de hát ahol te most ünnepelsz, oda engem még nem engednek be. Egyszer, az infarktus első két öntudatlanságban töltött napján ugyan már ott álltam a küszöbön, de hát nem nyílt az ajtó, pedig mielőtt elnyelt volna a sötétség, kívántam a bebocsátást. Ti ott odaát mindent tudtok, nyilván engem is észrevettél, ahogy ott ólálkodom a kilincsnél, bizonyos, hogy haragudtál, amiért olyan könnyen meg tudnék válni az élettől, de megbékültél te odafenn is hamar, tőlem mindig elfogadtál olyasmit is, ami miatt a saját gyerekeidet megbüntetted. Mellettem elgyengült benned minden negatív indulat, azt hiszem, holtodig azt az üvöltő, szerencsétlen kis tehetetlent láttad bennem, akit fiatal karodba tettek, kezdj vele valamit: az anyám, a te testvéred, gyermekágyi lázban tőlem elkülönítve vívta a maga küzdelmét, apám kétségbeesve topogott melletted, az első világháború utolsó görcseit vonaglotta, a vízzel feleresztett bolti tej hol kapható volt, hol nem, s te ott álltál a törött kulcscsontú, sebesre forrázott újszülöttel és megpróbáltad életben tartani. Az első női arc, amelyre emlékszem, a tied, míg anyám meg nem gyógyult, kívüled csak férfi hajolt felém, apám tartotta az éhes gyomromat megcsaló, kamillateával töltött üveget, végtelen türelemmel enni tanított, te meg főztél, amit találtál a fronton elesett fiait sirató, kifosztott Debrecenben és elloptál a korai haláltól. Anyám két évig volt beteg, addig te voltál nálunk az orvos, a dajka, a főszakács, az udvarmester, hát csoda, hogy úgy szerettelek, hát csoda, hogy úgy szerettél? Egyetlen rokonom voltál, akihez önszántamból eljártam, nem mondom, hogy minden mellékgondolat nélkül, de hidd el, az csak a felnőttség kezdetén világosodott meg bennem, hogy a hozzád hívó kívánkozásnak reális elemei is lehettek: bámulatos kamarád kincsei. Látod, minden tél visszahozza az első hóval nevető arcodat, kitárt karodat, a nyíló ablakot, amelyen kihajolsz, megnézni, ki csengetett odakinn, mielőtt beeresztenéd, aztán már röpülsz is le a lépcsőkön, én lélekszakadva futok feléd, meg se látom a férjedet, csalnak előre a kincseid, a liszt-, alma- és szárazkolbász-illatú paradicsom, a földi mennyország, ahol a fejemen túl ért a falba épített láda négy rekesze, amibe, ha belecsapok, mint a füst, száll a liszt, a nullás, a rétes, a rozs, a kenyérnek való, és van persze darált kukoricád is, mert mindig akad nálad lábasjószág, és van korpa, mert valahol elrejtve az orgonabokrok és a jegenyék mögött egy tágas ólban disznó is él. Ez csodadisznó, mondtad nekem, évente más alakot ölt, nálad mindig csak egyetlen esztendeig van nevelőben, aztán megjön helyette az unokaöccse vagy unokahúga, azt is magadnál tartod, míg el nem végzi nálad az iskolát, és meg nem tanul mindent, amit egy jó kis disznónak tudnia kell, mert csak aztán mehet vissza az anyukájához, művelten. Én dehogy töprengtem, az évente változó disznók tankötelezettségén, oktatás, adakozás egyaránt beleillett Piroska képletébe, aki, ha valahol baj van, fennakadás, hát jön, elintéz mindent, segít, árasztja az ajándékot, embert annyira könnyen és szívesen adni nem láttam, mint ezt a nagynénémet. Ott se szólt rám, a kamarában, ahol azonnal megkerestem az almát, az aszalt szilvát, a szőlőt, amely a hosszú rúdon rafiára bogozva lógatta fürtjeit, minden elképzelhető ott volt Piroska kamarájában, nem csak enni, de nézni-, fognivaló is, csigacsináló és tarhonyadob, varázsos és titokzatos tárgyak, gazdasági eszközök és a konyhaművészethez szükséges idegen fűszerek, mert Rickl Anzelmus debreceni kalmár dédunokája otthonos volt a déligyümölcsök és az egzotikus fűszerek között, ennyit vállalt a família apai ágából, egyebet nem. Ez a nagynéném lázadó volt, az egyetlen, aki a Régimódi történet Rickl Máriájának ellenállt, kihívóan, bátran hangoztatva, itt áll, másképp nem tehet, lehet, hogy az apja, a lányszöktető, a református elemet a mélyen katolikus családba csempésző felelőtlen valóban haramia, mint nagyanyja állítja, és azzal egy levegőt szívni is tilos, de neki apja, ő szereti, ha százszor összeverik, akkor is elszökik hozzá, hogy láthassa. Az osztrák-kék Rickl szembogár Jablonczay Kálmán és Gacsáry Emma mindegyik gyereke arcában más színárnyalatúra sötétedett, anyámnak grafitkarikás zöld szeme volt, Piroskának barnagyűrűs füstszürke, és tudott vele úgy mosolyogni, hogy az ajka nem moccant meg, ha szidták, mulatott az a füstszürke szeme, ha meg engem meglátott, mint a fény a tavon, futott át rajta a derű. Láttam ezt a szemet egy fél nappal a halála előtt, szép csillogására már rálehelt a túlvilág, ahová indulóban volt, de hát ki hitte el, hogy elhagyhat bennünket, Piroska mindig volt, mióta éltem, kikötők, flottabázisok, a szeretet atomművei hogyan pusztulhatnának el. „Aztán meg ne halj itt nekem – mondtam a fiatalság és a kettőnk közötti szokatlanul meghitt, nem is rokoni, inkább a korkülönbség ellenére baráti kötődés nyegleségével –, mit csinálunk itt nélküled. Holnap operálnak, ha tovább is izgalomban tartasz bennünket, majd elintézlek, Piroska.” Aztán te intéztél el mindnyájunkat, úgy elintéztél, hogy jobban nem is lehetett volna, fel sem ébredtél, amikor a műtőasztalon az orvosok egymásra néztek és tehetetlen részvéttel összevarrták feleslegesen megbolygatott testeden a vágást.

Volt egy alapkérdésed, ha megláttál (minden korszakomban feltetted, akár a kelengyémet készítetted a Singer varrógépen, dalolva, mint a varrólányok, akár a doktorátuson viselt ruhámat tűzted rám, akár főzni tanítottál, várd ki, míg a szalonna kienged, abban pirítsd a lebbencset, de ne sokáig, mert apád nem szereti, ha barna), mint ahogy más jó napot kíván, úgy érdeklődtél, valahányszor a látókörödbe kerültem, mit adj nekem, mit szeretnék. Egyébként holtodban is adtál, pedig akkor már nem kérdezhetted meg, igényt tartok-e rá, igazán kár, mert azt feleltem volna, ne halj meg, Piroska, inkább odaadom az egész jövendő írói életemet és maradok, aminek alapjában készültem, tanár, ne adj semmit, Piroska, csak élj. Az ő temetésén vált belőlem prózaíró, első regényem ott, Piroska ravatala mellett született. A koporsóban fekvő, a halálban merőben ismeretlen arcú nagynéném arra figyelmeztetett, senki és semmi sem az, aminek látszik, a felszín mögött másik felszín van, esetleg harmadik, menj le a legbelső rétegig. Magduska, járd körbe, amit ábrázolsz, mindenki szempontját ismerned kell, mielőtt ítélsz, és mindenki indokolását, mert mindenkinek van indokolása, csak nem kérdezzük tőle, pedig olyan bután egyszerű és olyan banális, hogy nem mernek előállni vele az emberek. Ez a temetés volt a Régimódi történet nyitánya, előjáték egy évtizedek múlva születő színdarabhoz, mert anyám nem hívta meg a Pesten élő, kiátkozott, Gacsáry Emma által ellopott nagybácsikat, a fivéreit, s a temetés kizárólag a Rickl Mária által szobatisztának minősített közegben folyt le, hazugul, álengesztelő beszédekkel, magasztalva Piroska emberi méltóságát, azé a Piroskáét, aki füstszürke szemével úgy nézett a gettóból kilopott gyerekeket unottan szemlélő hatósági közegekre, mintha finom Rózsit alakítaná A falu rosszá-ban, még egy kis debreceni tájszólást is belekevert a beszédébe, míg a fenekét riszálva jobbján-balján egy-egy gyerekkel jau napot kívánt, s közölte: „Láttya, lelkem, más mást gyűt, én gyereket.” Hányan keresték később a háború befejeztével, megköszönni, amit értük tett, hányan riadtak vissza valamikori lakhelye előtt, a háza üres ablakkeretei mögül úgy tűnt, örökre kiszellőztethetetlen bűz áradt, Piroska óvodája volt a hullaház a deportáltak elszállításáig, lakosságot cserélt annak idején egy egész városnegyed.

Igen, a kamarád, és örök kérdésed, hogy mit kérek. Azt hiszem, e percben, míg, mint egy helyzetgyakorlaton a színész, nem létező hóvirágcsokrodat morzsolgatom, hiszen névnapodat köszönteni jöttem az emléked elé, alighanem azt, hogy gyere vissza, Piroska. Térj viszsza hozzánk, te, aki úgy tudtál megbocsátani, ahogy én sose tudnék, ahogy senki más, te, aki úgy voltál irgalmas, hogy észre se vetted, az vagy, gyere vissza, elkergetett, megalázott Gacsáry Emma egyetlen gyűlöletet valóban nem ismerő gyereke, aki mint a közös nyakról letépett golyócskáit szertegurulni látott gyöngysor gondnoka, összekerested a família száműzött tagjait, s ahogy nekem almát, aszalt szilvát, regénytémát adtál, juttattál pénzt, élelmet, jó szót, társadalmi hátteret a fekete bárányoknak, akik Rickl Mária szigorú pásztorbotja elől Budapestre húzódtak vagy még messzebbre kerültek, volt a számkivetett nagybácsik gyerekei között bártáncosnő Athénban, és volt kapualji énekes, te megkerested a szerte tévelygők elhagyott feleségeit, gyerekeit. Füstszemű nagynéném, hányszor figyeltelek, ahogy jártál az emberek között, jobb kezedben kosárka ezzel-azzal, amiről azt gondoltad, az elesettnek szüksége van rá, balod előrenyúlt, kapaszkodjék bele, aki lába nem bírja már a depressziós Magyarország lehetetlen gazdasági helyzetét, s mindezek felett ott tündökölt a mosolyod, amely mindent megértett, mindent megbocsátott, s nyilvánvaló, hogy semmit nem érzett akkora bűnnek, amit a szeretet vagy a valahová tartozás illúziójának megvonásával kellene büntetni. Nem tudom, mit csinálnál most közöttünk, mesék és varázslatok úrnője, gyér eredményeinkkel, vádjainkkal, tehetetlenségünkkel, azzal az isten tudja, miért felvett kicsit ironikus hanggal, ahogy egymást megpróbáltuk zavarba hozni, sokkolni, kétségessé tenni. Kajánok lettünk, Piroska, a te mindenkinek szóló részvéted hiányzik belőlünk, neked mindig fájt, ami a szomszédodnak, a homokkertieknek, a kántorjánosi rokonoknak, Reginának, akit az öcséd elhagyott, neked mindenkinek minden baja fájt, és vetted a kis kosaradat tele az éppen spirituális vagy reális hiánycikkel, és indultál a mindig megjelenő és általad mindig fel is ismert farkas felé az erdőben. Annyira érződött rólad, ki vagy, milyen vagy, hogy csak a legeslegvégén mert megenni még ő is, a Halálfarkas, amikor már te se nagyon kívántad az ellenkezőjét, mert lelkes ifjú mozgalmi dalosok megtanítottak rá, hol lakik az Isten, az nem kisdedóvás, amit te vezetsz az óvodádban, ez a merő reakció, a te nevelésedben éltek az angyalok, és amíg fel nem jelentettek, és dolgozhattál, élt az Isten is, és a te istenednek mindenféle arca volt, annyi, ahány felekezet csak van, a katolikus óvodásaid hoztak neked szentelt barkát, a zsidók pászkát, a kálvinisták mentát a zsoltároskönyvedbe, anyák vettek körül, mikor év végi színdarabjaid bemutatóját tartottad, sorra csókoltak, Piroska, és megköszönték, hogy szereted azokat, akiket ők szeretnek. Először, legelőször, mielőtt még a Csokonai Színházban megismertem volna, én nálad láttam színdarabot, te írtad a jeleneteket, és többnyire nekem is adtál szerepet, egyszer kreppruhám volt, látod, máig emlékszem, pillangó voltam, képzelem, milyen lehettem, sose volt érzékem a ritmikus tornához. Gimnazista koromban, amikor a tornatanárnőnk rendelte súlyzógyakorlat és babzsákkal lejtett tánc állandó vizsgaszámmá vált, kiderült, valami rejtelmes gátlás miatt nem bírják meg az ujjaim se a súlyzót, se a zsákba varrt paszulyt, s miután két egymás utáni évben a vizsgán úgy homlokon találtam egyszer egy iskolaszéki tagot, egyszer egy szülőt, hogy mindkettőt mentők vitték haza, örökre felmentettek ritmikus tornából. De neked gátlás nélkül táncoltam, pedig tudtam a gyerekek titokzatos ösztönével, nem ez lesz az én világom, pillangótánc, krepp-papír szárnyon, hanem valami más, ahogy lett is. A Freskó című első regényemben, amely temetéseden fogant, ki tudja, miért, személyemben kapták megérthetetlen elégtételüket az elvetélt írói tehetségű Jablonczayak és Ágyai Szabók.

Igen, Piroska, most nagyon kellenél, talán még az országnak is jutna a kis kosaradból, olyan bölcs voltál és olyan természetesen jó, mint ahogy a víz oltja a szomjat. Látod, mi gyerekek vagyunk még a demokráciában, nem tudjuk ügyesen és esztétikusan használni a kreppszárnyakat, taníts meg gyakorlatlanságunk fölé szállni, füstszemű nagynéném, aki apámmal együtt visszapereltél a haláltól. Boldog névnapot az üdvösségben, Piroska, ha akarod, eléneklem a pillangótánc kísérő dalát, amelyet írtál. Erről jut eszembe, amit sose kérdeztem meg, míg éltél. Boldog voltál te egyáltalán? Vagy csak boldogításra telt az erődből?

Esti egyenleg

A nap elalvás előtti percei a Legfőbb Létezőnek járnak, mióta eszmélni tudok. Hogy felnőttem, mielőtt még megkeresném szavammal azt, aki az álmot rám bocsátja, végigelemzem a napomat is, zárást csinálok, elvégzem a lélek bevétel-kiadását, és ha kalmár őseimtől örökölt szigorúságom nem érzi azt, hogy az egyenleg rendben van és az esetleges adósság saldiert, nem tudok elaludni. Gyerekkoromban másképp volt, bár a szülők tanította ima többnyire akkor sem elégített ki, sűrűn megesett, hogy tanúk nélkül, immár egyedül maradva a szobámban hozzátettem a saját külön üzenetemet a szent szöveghez, mert biztosan éreztem, az, akihez szólok, a végtelen ég minden más nesze közül is kiszűri magának az én hangomat. Egyébként az is előfordult, hogy úgy éreztem, nem kívánok beszélni vele, ilyenkor érthetetlen szöveget motyogtam, félig alvóvá hamisított hangommal becsaptam a szülőket, elhitettem velük, már erőt vett rajtam az éjjel hatalma, és nincsenek értelmes mondataim – szabotázs volt, egyszerűen elloptam Istentől, ami neki járt, mert haragudtam rá valami miatt, és megpróbáltam vele éreztetni, ne várjon tőlem se kérést, se hálaadást, mert nem vagyok beszédes kedvemben valami friss kudarc miatt aznap este. Képzelem Isten mosolyát a vége nincs végtelenben, amellyel tudomásul vette, hogy Debrecenben Ágyai Szabóéknál nem óhajt színe elé járulni a szabálytalan kis szörnyeteg, és abban a hitben lélegzik a rózsás paplan alatt, most megmutatja neki, hogy ő sem akárki, ha nem kapott meg valamit, nem is ad, még annyit sem ad, hogy ámen. Várj csak, várj, gondolhatta magában ilyenkor az Úr, eljön majd az idő, mikor mindent odaadnál, ha okkal kérhetnél az imádban, hogy vigyázzak a szüleidre, mert nem lesznek szüleid, és feleslegesen ostromolnál, hogy adjam meg a lehetőségét annak, hogy reggelre kelve megcsókolhasd a testvéredet, mert nem lesz már testvéred, senkid se lesz, fogsz te még igen sajátságos helyzetekben igen sajátságos kérdésekkel ostromolni, csak várj! Hogy haragudnék rád, mikor én tudom, amit te nem, mikor milyen szál fordul le az orsóról, amelyre életedet tekertem, s ahogy látlak ma nekem ellentmondani, látlak előre úgy is, amint a világi hatalomnak ellentmondasz, Hitlernek és Sztálinnak, és az emberiség árulóinak. Értelek én téged, érteni foglak akkor is, amikor te már régen abbahagytad a kísérletezést, hogy önmagadat megértsd. Lázadj csak és szabotálj, csepp szörnyeteg, sűrű alföldi véredben Káin és Lucifer egy-egy csepp vérével, nagyon-nagyon sokat imádkozol te még, és fülelsz az éjszakába, hátha kiszűrhetnéd a hangomat, amely felel, és fogok is válaszolni mindig, de nem hanggal, mert nem bírná emberi dobhártyád, ott lesz a válaszom abban, ahogy az életed alakul, s ha megharagudtam rád, éppúgy tudni fogod, mint amikor feléd villantom az üdvösség alig bírható fényességét.

Tegnap házassági évfordulóm volt, ezt nehezen viselem, hát hosszabb volt az elalvás előtti számvetés is, hosszabb, dúltabb, keserűbb. Kimentem a temetőbe, megállapítottam, megint ellopták a fémbetétes virágtartó után rendszeresített befőttesüvegeket, s eltűnődtem rajta, miért kell egy amúgy sem Angolpark jellegű helyre úgy belépnie az embernek, hogy tüstént ingerült lesz, s abszurd és nem a terep rendeltetésének megfelelő gondolatai támadnak. Például az jut eszébe, hogy aki halottól befőttesüveget lop, az egész életében ne jusson más táplálékhoz, csak holt ember sírjánál nőtt cseresznyefa terméséből főtt kompóthoz, de az is csak temetőből lopott üvegből legyen fogyasztható. Rút, disszonáns, kínos gondolatai folytatódnak, és személyesből közéleti jellegűvé torzulnak, ha akarja, ha nem, szembekerül a ténnyel: a halál napjainkban dupla katasztrófa. Hát nem elég a veszteség ténye, amitől a család térdre bukik, a sohasem felismerése, a válás, ott a megfizethetetlen temetés réme, hisz ha valakinek nincs olyan udvarias családtagja, hogy minden előzmény nélkül elhunyjon, az orvos, a patika, a kórház költségei még a katasztrófa bekövetkezése előtt rokkantra terhelik. Honnan teremti elő az összeget, akinek nincs? Halott nem maradhat temetetlenül, hát nem elég a csapás, ami a hátramaradottakat érte; ugyan ki óhajt előbb halálos beteg lenni, majd költséges előzmények után és még költségesebb következményeket előidézve meghalni?

Szabjanak luxusárat azoknak, akik gúlát akarnak építtetni vagy hétvégi házat a sír mellé, ahol kényelmesen gyászolhatnak, étkezni is lehet, fizettessék meg az orchideabaldachint meg a balzsamozást, de ne tegyék már keserves viccé sem az egészségügyet, sem a halált! A végső tiszteletadás lebonyolításába belerokkannak a fiatalok, mi öregek meg szégyellhetjük magunkat, ha majd minket temetnek el. Az én nemzedékem már verset írhatna a születésünktől folyton kísérő nyugtató szövegekről, vannak kulcsszavaink: nadrágszíj, momentán, elkerülhetetlen, átmeneti, majd. A majd a kedvencem, ez volt az indoklás mindenre a húszas években. Trianon után, a depresszió idején, ezzel magyarázták a világ fegyverkezését, emiatt nem tudom, milyen a fiatalság, mert kitört a második világháború, s ezzel csillapítottak, minden nagyszerű lesz majd, ha befejezem az újjáépítést, ami miatt Pestre jöttem Debrecenből.

Vannak érinthetetlen tabuk, ilyen a gyász. Ne tegyék a halált, a temetési költségeket a majd lesz még jobban kategóriájába, mert csak az időhatározók türelmesek. A gyászoló nem.

Anna Karenina – hepienddel

Házunk lakói a híreket többnyire vízben vagy amellett cserélik ki, azaz a társalgótól üvegfallal elválasztott medencében: a Mayflower társasháznak saját uszodája van az épület földszintjén. Itt mindenki felbukkan a nap valamelyik szakaszában, legkorábban a románok, legkésőbben az amerikai egyetemisták, akiket napközben nemigen látunk, mert benn ülnek az előadásokon, vagy második, olykor harmadik műszakot tartanak valahol, gyereket pásztorolnak, sofőrködnek, s csak éjszaka érnek rá, hogy felfrissítsék magukat. Kivéve a Téglafejnek becézett nyurga fiút, akit olykor látni természetes fényben is, a legtöbbjüket sose sikerült szemügyre vennem nappali világításban. Mi Costasszal, a göröggel meg az argentinokkal ebéd és a délutáni tea között jövünk le rendszerint, ami nemcsak idő- és munkabeosztásunk, de érdekünk is. Costas az egyetlen, aki ki tudja deríteni az újságlepedő rejtelmes jelzéseiből, a mi kis városunkban mi fogható és melyik csatornán az Amerika-szerte sugárzott tévéműsorok közül. Costas, fejtse meg a jelzéseket, örökre beszélgetni se lehet, meg vizitelni járni a szomszédokhoz, mi a csudát csináljon az ember ilyen hideg őszi estéken.

Costas mindig segít, állandó, mosolygó szívessége lesz egyszer majdnem a végzete is, de sokkal-sokkal később, mint az a nap, amelynek művészi élményét most próbálom rögzíteni. (Hónapokkal később, hosszú távollét után, New Yorkban látom őt majd viszont a Broadwayn, szállodánk harminckettedik emeletén, ahová a pocsékba ment karácsonyomat pótolni hivatott ajándékot küldte vele utánunk az írók baráti közössége. Férjem, közelebb a halálhoz, mint az élethez, kórházban, New Yorkban influenza grasszál, bármennyire megörülök annak, hogy felbukkant átmeneti amerikai otthonomból valaki, betegápoló éberségem erősebb elsődleges reakciómnál, hogy fussak hozzá, ugorjam a nyakába, ahogy szoktam, üdvözlésképpen. „Nem vagy náthás? – kérdeztem ehelyett aggódva. – Nem szabad fertőzést vinnem a kórházba. Csak akkor csókolj meg, ha teljesen rendben vagy.” „És ugyan mivel? – ordítja Costas. – Mivel csókoljalak meg, mikor alig maradt szám? Hát nincs szemed?” Most nézem meg jobban, pedig nehéz, mert méltatlankodva még a pulóveréből is kihámozza magát: arca, ajka csupa merő seb, pucér felsőtestén nagy kötés. „Mi történt, az istenért?” – riadok meg. Costas cigarettát keres, rágyújt a fél ép szájával, és azt mondja higgadtan: „Felrobbantam.” Nemzeti ételt akart főzni a többi írónak, s valami műszaki hiba következtében felrobbant a kuktafazeka, a fövő étel szerteszét csapódott, arcába, testére – egy szál nadrágban főzött szegény –, a vacsora helyett a meghívottak fél éjszaka kenték meg borogatták.)

Mindez azonban még messze van térben is, időben is, Costas bőre még ép, a férjem is egészséges, ülünk a medence szélén, Costas térdén az újság, s közli, semmit sem ígér: baseballmérkőzés van az egyik csatornán, a többség mindig amellett szavaz, az pedig tart végkimerülésig, elmulasztjuk miatta a krimit, a westernt is, egyéb meg mára nincs. Azazhogy van, lesz majd egy hajnali adás a muzeális filmek sorozatában, hajnali fél háromkor Garbo látható az Anna Kareniná-ban, de nyilván nem lesz senki, aki ilyenkor még visszamásznék a társalgóba, ahelyett hogy kialudná magát. Mindenki látta annak idején az Anna Kareniná-t, ő is. És felfújja az arcát, fehér fürdőnadrágjában peckesen lépkedni kezd, a vak is láthatja, hogy ő most Karenin.

Úszunk, fecsegünk, később az argentin Eliza meg én elmegyünk biciklizni az uszoda tornaszeres öltözőjébe, Amerika még az elnökválasztás előtt van, latolgatjuk az esélyeket, a szaunából időnként kikiált egy láthatatlan lakó, meglepő módon a McGovern és Nixon külseje közti különbséget magyarázza, szerinte McGovern csinosabb. Elismerem, s közben töröm a fejemet. Mélyen a tudatban, limbusi távolságban élnek bizonyos szégyellős vágyak, amelyek néha olyan naivak, hogy önmagának is alig meri megfogalmazni az ember. „Ismételni – jelentkezik most bennem az egyik, tagoltan, nagyobb hangerővel, mint a szaunából kihallatszó valóságos hang –, ismételni a nagy élményeket, hogy még jobban rögzüljenek. Újra látni Garbót az Anna Kareniná-ban, és másfél órára visszamenni abba az évbe, amikor először láttam, és azt képzelni, mindenkim él, akit azóta elvesztettem, a filmszínházat, amely bemutatta, nem érte találat, hiszen nem is volt a második világháború, és a hely, ahol nézem, nem Iowa állam, valahol az Egyesült Államok legközepén, hanem Debrecen, és ha vége a filmnek, nem a tévé elől megyek majd el, hanem a hajdani Uránia moziból, és nem is hajnal van, mit keresnék én hajnalban az utcán, mit szólnának otthon a szüleim, hogy nem vagyok az ágyamban, amelyet mindig anyám vetett meg nekem, ameddig élt, azzal a bizonyos, maga díszítette, furcsa paplannal. És persze Garbo is olyan fiatal még, mint amilyennek a filmen látszik, dehogy van rajta undok fekete szemüveg, mint a magazinban láttam, és Tolsztoj fog hozzám beszélni újra, ha áttételes formában is, és az ő szájával Európa. Az embernek fogalma sincs róla, mennyire európai, ameddig el nem hagyja ezt a földrészt.”

Fél háromig hosszú az idő. Hogy agyonüssem, rengeteg levelet írok, többször főzök teát, olvasok, beténfergem a házat, csak az éjszakai ügyeletes bóbiskol a portán, valóban egy szál magam vagyok, mikor valamivel az adás kezdete előtt bekapcsolom a tévét a társalgóban. Fut a reklám. Már annyiszor láttam a kedves ideges nőt, aki csörömpölő edények között ráordít az anyósára, majd megszégyelli magát, lenyel egy pirulát, vonásai kisimulnak, s tüstént a legjobb hangulatban aprósüteménnyel kezdi kínálni az imént még legorombított idős családtagot, hogy már én magam is eljátszhatnám az Anacin tabletta reklámműsorát.

Edényzörgés, bennem meg a vágy, az a régi azt mondja: Garbo, fiatalság, szerelem, az az iszonyú, megemésztő, gyilkos, amiről a hajdani görögök és az igazi írók mindig tudták, nem nyájas élmény, biedermeier varázslat, összefonódó kezek felett szálldosó galamb burrogása, hanem megölőbb a dúvadnál, fusson előle, aki útjába akad, mert nem ígér a számára harmóniát, csak szenvedést. Várom, jöjjön a muzsik, bukkanjon fel a szerelvény mellett, lássam lengeni a lámpáját, meg a színésznő hosszú fürtjeit, s lássam Garbo szép homlokát, egy egész nagy korszakot fémjelző, jelentős arcát.

De persze várom Karenint is, és azt: csapjanak össze az indulatok, jöjjön a keserű, a mindent elrendező, az egyedül logikus a Karenina Anna életében, a halál a sínek között; láttam már mostanában annyi édeset a televízióban, hogy igénylem a megrendülés sötét izgalmát. Végre meny és anyós kibékülnek a képernyőn, hat a tabletta, indulhat a film.

Életem nem szegény művészi megrendülésekben, ez most egyike a legfigyelemreméltóbbaknak. A sors, amely néha azzal tréfál meg, hogy egy merőben váratlan pillanatban előássa az ősanyagból és teljesíti valamelyik kívánságomat, most úgy járt el, mint egy humorérzékkel megáldott sorshoz illik. A film az Anna Karenina, csak éppen nem az, amit látni szerettem volna, hanem az elődje, az ős-verzió, a még néma, amelynek egyik kockája kép, a másik meg felirat. Garbo szeme helyén fekete lyukak, a színésznő még se kezével, se lábával nem tud mit kezdeni a kamera előtt. Alakítása patetikus, túlzó, harsány, szerencsére partnerei éppoly rosszak, mint ő. Vronszkij olyan, mint egy fogász és egy katonai szabó közös reklámja, Karenin, sajnos, visszaadhatatlan szavakkal, Karenin olyan, mint Frankenstein és fia együtt, még szerencse, hogy a film alkotója maga is megiszonyodhatott tőle, mert nem hagyta sokáig életben. Egy kis idővel aztán, hogy Anna, aki egy keménypapírból készített olasz tájat ábrázolni kívánó műteremsarokban Vronszkij keblére simult (nem nagy eredménnyel, mert a filmben, sajátságos módon, a Vronszkij-féle kislány meg se születik), majd visszatér hazájába, ott amúgy is megzavart kisfia lelkinyugalmát a szobában való fel s alá rohangálásával és csapkodásával még jobban feldúlja, Karenin, ahogy az egy merőben felesleges férjhez illik, elhalálozik az Úrban. Így aztán semmi akadálya annak, hogy az özvegy, aki tüstént hadapródiskolába adja gyermekét, tisztességgel megvárja a gyászév leteltét, majd a kisfiú születésnapi ünnepségén összetalálkozva Vronszkijjal, eldobja combja közepéig érő özvegyi fátyolát és ismét a férfi keblére boruljon, ezúttal remélhetőleg nagyobb sikerrel, és nyilván örökre. A filmben se muzsik, se vonat, se halál, bánat is csak annyi, amennyit egy néző kedve romlása nélkül elvisel. The end. Csudát! The HAPPY END.

„Látta valaki a hajnali előadást?” – érdeklődik másnap az argentin az uszodában. „Ugyan – ásít Costas –, fél háromkor!” „Én – jelentkezem hősiesen. Karenin meghalt és Vronszkij elvette Annát.” – „Hülye! – mondja Costas szeretettel. – Azt szeretem benned, hogy mindig kitalálsz valamit.” – „Costas – ordítom ki a vízből –, becsületistenemre, Vronszkij elvette Annát, Karenin meghalt és a film néma volt.” Costas rátenyerel a fejemre, nagyot iszom. Tüszkölök, dühöngök. Téglafej megfordul a fekvőpadon, és azt mondja csöndesen, ő is látta a szobájában a saját televízióján a filmet, emiatt felesleges kiabálni vagy víz alá nyomni bárkit is. Ez volt az első, a legelső feldolgozás, később csináltak egy újat, ami már a regényt követte mindenben, és tragikusan végződött. Érdemes ekkora lármát csapni két verzió miatt? „Ez nem verzió – üvölti Costas –, ez világnézet!” Téglafej vállat von, tovább olvas, Costas meg kiúszik és a trambulinon ordítva elkezd szavalni valamit, egy szót sem értek az egészből.

Később lecsillapul, azt mondja: Euripidész.

Violaszín. A cívis város köszöntése

Polgár nem bőkezű az érzései nyilvánításával. Gyerekként ránevelték, az arca nem arra való, hogy belseje útikalauza legyen, Polgár szigorú iskolába járt annak idején, ahol az esetleg igazságtalanul rárótt büntetést illedelmesen meg kellett köszönni, a javító szándék viszszaigazolásaként. Bizony felnőve nemegyszer érzett hálát magában az intézmény iránt, amely hozzájárult jellegzetes magatartása kialakításához, s így fegyelemmel állta a lét hullámverését, mikor az üldözések idején eltalálták, nem adta meg a kulturális élet kis sakáljainak vagy rangos dúvadjainak az elégtételt, hogy mikor vére csordul, könnye is csorduljon. Ám Polgár Debrecenben született, ahol csak a hajdani híres vásárokon tűrték meg a spektákulumot, a látványos jeleneteket, Polgár a születéssel együtt megkapta a várostól azt a sokak által ridegségnek gyanított fegyelmezett merevséget, amivel a debreceni a nem idegenek szemének szánt érzéseit fékezi. A cívis világnak szigorúbb a protokollja és lazíthatatlanabb az etikettje, mint a Napkirály udvaráé, tartást és méltóságot tanulni hozzánk járhattak volna Uraimék Debrecen egyik-másik fénykora idején.

Debrecen fénykora.

Fénykorai.

Miért éppen ettől a várostól várták, várják, követelik annyiszor a nem itteniek, hogy mindig a legjobb formáját fussa, magasztos történelmi talapzaton minden lakosával együtt sugározza a legnagyobbak töretlen szenvedélyét, Mélius hitét, a hajdani nagy professzorok európai egyetemekről hazalopott tudásanyagát villogtassa, magisztrátusa makulátlan tisztessége mindig csorbítatlanul rímeljen a város kalmárjainak országokat behálózó finánc-zsenialitására? Ha botlottunk olykor, botlott más város is, a történelmi utat sose mi írtuk elő saját magunknak, Debrecen várostörténetének csak részleteit befolyásolhatta, a nagypolitika akkor se volt a kezében, mikor Isten kifürkészhetetlen akaratából időnként fővárossá magasult.

Mennyi döntési lehetősége van a labdának? Mert Debrecen, a nem értéktelen labda töröktől osztrákig, osztráktól magyarig, magyartól tatárig, játékostól játékosig szállt, tatár dobta erdélyi fejedelemnek, erdélyi fejedelem német-római császárnak, német-római császár szultánnak, szultán svéd királynak, svéd király a Katolikus Ligának – az utazók kinevették, azt mondták róla, Európa legnagyobb bamba faluja, a királyok mind megcsodálták, mert szinte sehol nem láttak intézményekben vagy polgári házakban olyan korszerű és örök könyvtárakat, mint a Kollégiumban vagy egy-egy főbíró magán-bibliotékájában. Ha folyton dobták, elkerülhetetlen, hogy olykor le ne essék és el ne guruljon önmaga dicsköréből. Most, eszmélésünk szépséges évében sajátságos élménysorozatát éli: mellékgondolat, fanyalgás és pántlikalengetés nélkül végre felvállalja önmagát. Civis sum Debreceniensis, akkora büszkeséggel idézheti a hajdani oklevelek szövegét a várost egészében felvállaló, magát cívisnek tudó polgár, ahogyan valamikor Pál apostol hivatkozott védelmet és rangot, biztonságot és törvényességet biztosító római polgári jogára.

Cívisek városa.

Cívis.

Cívis mivolta tudatában él, öl, ölel itt az ember. A mi paramétereink között egyik akció sem egyszerű, itt erősen kellett állni a homokon, hogy el ne fújjon mindenestül a pusztai szél, itt gyorsabban villan a kés, hamarabb emelkedik a balta, nem azért, mert a hajdani vadvizek, amelyek a várost körülvették, üldözött szabadságharcosoknak és haramiáknak egyaránt búvóhelyet biztosítottak – a hajdúsági betyár egyébként, a népdalok és legendák paraszt Pinpernelje, ismert irgalmat és volt arányérzéke. Ölni mi a tatároktól, a kunoktól, vallon és spanyol zsoldosoktól tanultunk, utóbbiaktól főleg szakszerűséget, a tatár nem sokat szórakozott az áldozataival, nem volt ideje, de a vallon zsoldos, akit ránk küldött a saját királyunk, ráérősebb volt. Ha dohányzacskót látok, amely sodrott inon fityeg a néprajzi múzeumban, elfordulok, eszembe jutnak a Hajdaniak, akik nem tudták megfizetni a hadisarcot a körbefogott Debrecenben, hát ügyesen felmetszették körbe a tisztségviselők bokáit, kipreparálták a lábinaikat, arra felakasztva csak megcsordítja eldugott aranyát a fösvény cívis, aki nem érti, hogy a király zsoldosait valakinek tartania kell. De csak a vér csordult meg, csak az indulat, csak szenvedélyeink és rossz tulajdonságaink mélyültek el, és az emlék, amely azonnal átment védekezésbe, mihelyt valakinek csak rebbent is a keze Debrecen irányába. Állandó fénykor? Hogy lehetett volna. Isten adja, hogy most, öntudatra eszmélésünknek ebben az új szakaszában ne villámlani babonásan, de szelíden és biztonságosan derengeni kezdjen felettünk a debreceni égbolt.

Én édes megmagyarázhatatlan, rettenetes és elbűvölő városom, gondolja Polgár a megnyitó ünnepségen, mennyire szeretlek. Aztán este megnézi magát a televízióban az ünnepi asztal mellett, megállapítja, hogy olyan az arca, mint Agamemnón halotti maszkja, barátságtalan, üres és fekete. Ezt őrzi meg örökké a felvétel, a rettenetes iparkodást, hogy mindazt, amit átél és gondol, fel ne robbantsa az érzés ereje, s megtartsa a debreceni illemet éppen ezzel a mozdulatlan merevséggel. Csak nem fog Polgár sírva fakadni öt kamera előtt, külföldi delegációk előtt, azért mert fuldoklik a Szent Ágoston megfogalmazta osztatlan időben, melyben életének minden szakasza egyszerre jelentkezik a születéstől a várható halálig, minden együtt van, s mindezt csak attól, hogy fiatal, erős karok behozzák a város zászlaját, és az ünneplő gyülekezet feláll Debrecen zászlója előtt. Fegyelem, fegyelem – mondja magának Polgár –, maradjon az a fekete arc, ketten úgyis tudják az igazságot: a város és ő maga. Ha meghal – ezen már nevet magában csak ezt se szabad mutatnia, mert nem illik, ez a nevetés is ott van Agamemnón halotti maszkja mögött –, remélem, lesz valakinek esze, és lila patyolatot dob az urnára. Ha senki más, de Balogh István és Kiss Tamás tudni fogják, Debrecen az eljegyzett hajadonok derekára violaszín kötényt parancsolt, messziről legyen látható, hogy elszerethetetlen, hogy elszakíthatatlan, hogy eljegyezték. Komolyan, valakinek talán csak eszébe jut, hogy ne fehér legyen a patyolat.