Freskó

A harangszóra ébredt. Este, mikor megérkezett, még ahhoz is fáradt volt, hogy körülnézzen az erkélyről, csak kicsomagolt, megfürdött, lefeküdt. A könyvhöz, amelyet kikészített, hozzá se nyúlt, azonnal eloltotta a villanyt és elaludt. Most, míg utoljára elegyengette magát a párnán, s addig feszítette a gerincét, míg meg nem hallotta az ízületek, az apró csontok alig hallható reccsenését, már előre örült a reggeli mosakodásnak. Imádott mosdani, imádta a szappant, a törülközőket, a csőből kibugyogó vizet. Szól a harang, tehát háromnegyed hét van, beharangoznak a reggeli istentiszteletre. „Bim-bam” – hallotta a harangszót a vízcsobogás mellé. Micsoda erőszakos, mohó harang ez, az újtemplom harangja! Kicsi korában úgy képzelte, hogy a harangnak vaskabátja van, és mindig éhes. Büdös, sárga pirulákat eszik ebédre, amilyeneket neki kellett nyeldesnie vérszegénység ellen. Mi mást ehetnék egy harang, mint vasas pirulákat? Éjjel vaságyban hál, vaspaplannal takaródzik, s ha reggel felébresztik, ordít, mint Apa szokott. „Bim-bam” – szállt a harangszó a szálloda felett, s megint azt kérdezte, mint ezelőtt húsz évvel: „Hol a gomb a lüszterkötényedről, Annuska?” Ilyenkor keresgette a füzeteit, kapkodta a táskáját, a zamakót kilocsolta a kertre. Jázon nyítt a csukott kapu mögött, szeretett volna vele menni, de persze nem mehetett, ő meg futott, keményre font copfjai ugráltak a hátán. Mire benyitott az iskola kapuján, már megint szólt a harang, de akkor már a nyolcat kongatta – kezdődött az igazi reggel.

Most azonban még csak hét óra. Hogy meg fogják majd szólni, hogy nem húzott fekete harisnyát – nincs fekete harisnyája. Ez a ruha se való temetésre, sem arra, hogy reggel vagy délelőtt szaladgáljon benne; talán a köpenye segít rajta valamit, abban meg meg fog sülni. Kalapja nincs, az egyáltalán nincs Pesten sem: utálja a kalapot. Ha nem tetszik, majd nem fognak ránézni. Gondosan, élvezettel fésülködött, s közben eszébe jutott, hogy koszorút kellene rendelnie, de azonnal elfelejtette. Végre elkészült, kinn utolsókat kondult a harang. Kilépett az erkélyre.

A szálloda a főtéren állt, s ahogy a vidéki városokban szokás, ott guggoltak körötte az összes középületek.

Kihajolt az alacsony korláton.

A suta újtemplom éppen szemben volt vele, egy-két elkésett hívő még mindig ott óvatoskodott a lépcsők körül.

Távolabb Kossuth emelte égre a karját, valami olyan kétségbeesett mozdulattal, mintha a gimnáziumra hívná fel a figyelmet, s azt kiáltaná: „tűz van!”, vagy azt, hogy hiába olyan lelkes az arca, nincs már semmi reménység. A hajdani városháza és megyeháza – most a városi és a megyei tanács – a tér két sarkáról néztek farkasszemet egymással. Annuska nem tudta hirtelen eldönteni, melyik a rútabb épület. Talán mégis a megyeháza, az olyan, mintha valaki félreértette és tévesen másolta volna le a Doge-palotát. A városházán segített valamit hajdani empire jellege, amelyet a többszöri átépítés sem tudott egészen elfeledtetni azzal, aki nézte.

Ám mindenek között a legrútabb talán mégis az újtemplom volt. Kalácsnak nevezte gyerekkorában, s valóban olyan is volt, mint egy kalács, amely túlkelt és kibuggyant a szakajtóból. (Mit is mondott Jenő, aki építette?) Valamivel távolabb az egykori pénzügyigazgatóság csempevirágaira esett a napfény, s Annuska felujjongott. A tulipánok, a kék-sárga és vörös csempetulipánok! Még megvan valamennyi! Mit tudta ő, mi a csempe; a parókia kétszáz éves épület volt, a mosókonyhát alakították át benne fürdőszobává. De ez volt az első különleges, amit életében látott, s Anzsu alig tudta elhurcolni az épület elől, ha egyszer-egyszer magával hozta a főtérre. Gyönyörű tulipánok! A pénzügyigazgatóság kapuja felett ott volt az egész Ezeregyéjszaka.

Csak állt, bámulta az épületet a szeptemberi reggeli fényben. A város még rútabb volt, mint amilyennek az emlékezetében élt. Nem tudta levenni a szemét a csempetulipánokról. „Szép!” – hallotta a saját hangját iszonyatos messziségből, ahogy a színeknek és idomoknak örül. „Szép!” – mondta évtizedek távolságából Anzsu is, aki éppen úgy nem tudta, mi a csempe, mint ő. Hogy is ne lenne szép? Ki látott még olyan házat, amelyen kőből van a tulipán?

Most az is eszébe jutott, hogy mikor Apácska kivitte Genfbe, az internátussal szemben, egy park közepén, volt egy vörösmárvány kút. Tizennégy éves volt, akkor látott először életében márványt meg olyan kutat, amelynek nincs kereke. Éjjel kimászott az ablakon. Még arra is emlékszik, hogy telihold volt. Mezítláb, hálóingben térdepelt a kút lépcsőjén, és pacskolta a vizet. Milyen nyugtalanító volt az a vörös kő, a színe és az anyaga egyaránt. Reggel észrevették, hogy csatakos a hálóinge, és Sophie testvér nem adott neki reggelit. Bánta is ő a reggelit! Márvány! Most már végre értette az Anzsu morgását a Rudol keresztyiről. Márványkő. Hát ilyen a márványkő! Gyönyörű szép!

Összecsomagolt, kifizette a számláját, a szálloda eszpresszójában megivott egy feketét. Kezébe akadt a helyi lap, megtalálta a nekrológot. Pár soros volt: Máthé Istvánné, született Décsy Edit, hosszú, türelemmel viselt szenvedés után, életének 59-ik évében elhunyt, s a kedves halottban Kun László, a tarbai egyházközség lelkipásztora, a városi tanács tagja anyósát, Máthé István nyug. ref. lelkész feleségét, Kun Lászlóné Máthé Janka és Máthé Árpád tanító édesanyjukat, Kun Zsuzsanna nagyanyját gyászolja. Ugyan ki írhatta? Valaki idegen, aki az Árvát előléptette édesgyermeknek, őt meg egyszerűen kifelejtette a családból. Fiatal újságíró lehet, nem idevalósi, mert ami a türelemmel viselt szenvedést illeti, arról egész Tarba tudna beszélni, mármint azok az őslakók, akik emlékeznek még a Mamácska utolsó otthonlétére.

Felszállt a 2-es villamosra, végigzörgött a piacon. Nagy piac volt, mint mindig szeptemberben, újdiót árultak, szilvát, barackot, még somot is. Ugyan hogy került erre a vidékre som? Szőlő rengeteg volt, a sötétrózsaszín, vékony bőrű homoki szőlő szinte kicsorgott a kosarakból. A ponyvákon kis hegyekben sárgállott a csöves kukorica.

A villamos kifutott az újvárosból, elmaradtak az emeletes házak, Tarbában voltak, abban a negyedben, ahol született. Itt aztán igazán ismert minden követ. Tulajdonképpen alig volt változás: Szepesi bácsi boltja ablakában ugyanabban a fatányérban állt a rákszemcukor, mint hajdanán, csak a régi cégtábla tűnt el, Szepesi bácsi cégtáblája, a fekete macskával, amelynek mind a négy lábát egy síkba rajzolta Nándi, a Jenő első segédje, s így a farkával, amely olyan volt, mint valami ötödik láb, legalább valami egyiptomi falfestményhez hasonlított volna, ha nem olyan idomtalan és rút. Új cégtábla volt: Szövetkezeti bolt – az egész városnegyedben nem is maradt másfajta kereskedés. A Hajdú bácsi műhelye is állt még, de már nem borbélyműhely volt, hanem iroda. Belátott az üvegajtón, a két, kikunkorgó lószőrű, forgatható borbélyszék eltűnt, s a falhoz rögzített borotválkozóasztal is, amely alól visítva rángatták elő őt, valahányszor Anzsu hajat vágatni vitte. Most mázsa és írógép volt a Hajdú bácsi műhelyében. Hajdú bácsi talán sírjában is azt hiszi, hogy az ollótól és nyírógépektől félt, meg a villogó borotváktól, melyek fadobozban aludtak, vagy a falon függtek, összecsukott nyelüknél fogva; csak Anzsu tudta, hogy a pixavonosüveg iszonyítja, a sárga, különös alakú samponosüveg, amely a kirakatban állt.

Az Ispotály utca könyökében elfordult a sín: most meglátta a templomot, az apja templomát. Kihajolt a peronról. A parókia ablakán be voltak csukva a zsaluszemek, de a kapu félig nyitva volt, s az Árva kinn állt, Sóvágóval, a kántorral beszélgetett. Iszonyú hosszúra nőtt, amióta nem látta, s a fekete ruhában még soványabbnak, még szegletesebbnek látszott. Ránézett a villamosra, Annuskán is átfutott a tekintete, de nem mutatta, mintha megismerte volna, úgy látszik, csak Sóvágóra figyelt.

A Fügekert, ahova indult, messze volt, a 2-es végállomásánál. Tarba után kezdtek fogyni az utasok, aki maradt, kosarat, szatyrot egyengetett az ülés alá. Háromkor lesz a temetés, rengeteg ideje van.

A laktanyánál alig akart hinni a szemének: Franciska néni szállt fel, pirosan, kövéren és fújtatva; nem változott semmit, amióta nem látta. A kocsiban bőven volt hely, de Franciska néni mellé ült le, az a csalhatatlan ösztön vezette, amely egész életében a legkényesebb helyzetekbe bonyolította. Annuska elhúzódott mellőle, s bár a szemét le nem vette az ablakról, érezte, hogy a néni őt nézi: megismerte. Most azt kellene mondania: „Kezét csókolom”, vagy azt: „Micsoda csapás!” Nem. Nincs „kezét csókolom” és a Mamácska elsiratása. Majdnem elmosolyodott: eszébe jutott, hogy amikor hatéves volt, azt mondta neki Franciska néni: „Te kofa!” – „Maga rühös!” – kiáltott rá felháborodottan, s Anzsu a farakások mögött röhögött, mert ő is utálta Franciska nénit. Még két megálló, aztán leszáll, itt lakik a fatelepnél, amióta Gyuri bácsi meghalt. Délután úgyis találkoznak, talán egymás mellett fognak ülni; akkor majd azt mondja neki: „Jó napot kívánok!” Valaha órákig színezte magában, milyen is lesz, ha egyszer azt mondhatja Franciska néninek „kezét csókolom” helyett, hogy „jó napot kívánok!”. A néni valóban leszállt a fatelepnél, de nem indult el a háza felé, hanem megvárta, míg elmegy a villamos, és utánabámult. Tulajdonképpen azt se szívesen mondja neki, hogy „jó napot!”. Nem kíván neki semmit, jót legkevésbé.

– Végállomás! – mondta a kalauz. Leszállt.

Az utcák ellapultak, a házak megritkultak, sovány jegenyék, ideges nyírek hajlongtak a hideg szeptemberi fényben. A fák zöldjével sárga és rozsdaszín keveredett: a gesztenyén már töpörödött a levél. Apa azt mondta, hogy itt valaha a Tuzzi gróf nyaralója volt, s a gróf üvegházában füge nőtt. A szabadságharc után volt valamikor. Már vagy hatvan éve nincsenek Tuzziak a városban, s az üvegházat, azt mondja Anzsu, később megvette a város, de ízzé-porrá törte az 1907-es ítéletidő. Most a városi kertészet van a Fügekertben, és itt lakik Anzsu.

Itt nem épült új ház, amióta nem járt erre. A pici hajlékok alig voltak magasabbak az ólaknál, a zömök eperfák alatt most is, őszidő tájt, egy szál ingben, mezítláb kaparásztak a porban a gyerekek az üvegdarabok és kavicsok között. A kerítések lécei között húzódó szárítóköteleken tarkállt a sok kék ing, foltozott lábravaló. Még a csirkék is soványak, borzosak voltak.

Álmában is eligazodott volna a feketére festett léckerítések között. Honvéd utca kilenc – mondta magában, ahogy letért jobbra, s önkéntelenül felpillantott: túl a Fügekerten ott zöldellt a Kunhalom, olyan közel látszott a csalóka, ritka levegőben, hogy pontosan megszámolhatta volna a venyigesorokat, pedig messze volt, jó utat kellene gyalogolnia, ha fel akarna menni a Kunhalomra. Szél fújt, az a könnyű, nedves, kicsit csípős szél, amely olyan jellemző volt erre a tájra. Tizenegy kilométerre voltak a Tiszától, de a folyó szagát idáig hozta a szél, ha onnanfelől fújt.

Rámelegedett a köpönyeg, a vállára vette. Egy kutya rohant neki, de nem kapta meg, csak kidagadt szemmel ugatott rá. Mikor beugrott az élősövénybe illesztett ajtón, kívülről kaparta a földet, és acsarkodott utána.

Honvéd utca kilenc. A házat frissen meszelhették, mert fehér volt, mint a tej, s a kerekeskút mellett ott szomorkodott még a meszesdézsa és a száradó meszelő. A gyümölcsfák kifagyhattak, mert csak a négy jegenye strázsált a telek négy sarkában. Az illemhely fabódéját beszőtte a vadszőlő, olyan volt, mint valami lugas. A gálicoshordó mögött, az őszirózsák és tátikák gyűrűjében ott ült Anzsu, a fején egy karimátlan szalmakalap, mezítláb, a két térde között egy köteg csuhéfonadék, és papucsot varrt. Nem emlékezett rá, hogy ilyen csepp volt az Anzsu telke: nem volt talán tízszer tíz méter sem. A kutya kinn majd megette a kaput.

– Kezét csókolom! – mondta Annuska, és elkapta az Anzsu száraz, eres kezét, és megcsókolta. Anzsu megvénült. Busa szemöldöke megőszült, a feje összeaszott, olyan volt az arca, mintha csak a ráncok hálója tartaná össze, különben szétporlanék. Még így, ülve is látszott, valahogy alacsonyabb lett. Annuska emlékezett rá, hogy kétméteres testét sokat kínozta a köszvény ősszel, s mindig csodálkozott, hogy bírhat meg a csúz egy ilyen óriással. Ez a görbe hátú vénember csak emlékeztetett a hajdani Anzsura, akit kilenc évvel ezelőtt maga mögött hagyott a pályaudvaron. Anzsu akkor hatvannégy volt, mogorva, széles vállú jegenye. Most aggastyán lett, hetvenhárom éves korára. Az egyetlen, ami fiatal maradt rajta még mindig, a keze volt.

Annuska kihozta a sámlit a kemence elől, leült Anzsu mellé, s nézte, milyen boszorkányügyességgel tűzi, varrja, formálja a papucsot a csuhéfonadékból. A kész fonadékok ott hevertek mellette a földön, az egyik fonat sárga volt, festetlen, a másik meg sötétlila. Bodzalében festette – gondolta Annuska. Valóban, a sövény sarkában ott feszítette ernyőit a bodzafa. Mennyit festettek együtt ilyenkor szeptemberben! A félpapucs elkészült. Anzsu elrágta a spárgát. Ahogy elkapta a fogával, Annuska látta, hogy iszonyatos fogsora is megritkult. Lerúgta a cipőjét, és belepróbálta a bal lábát a papucsba. Nagy volt.

– Nemigen nőtt – morogta Anzsu. – Üljön ki a templomlépcsőre, aztán mutogassa a lábát, hátha dob valaki két krajcárt a kötényébe.

Most szólt hozzá először. Annuska nevetve kalapálta két pucér sarkával a port. A jérce, amely eddig ott kapirgált Anzsu mellett, rémülten elugrott mellőlük. Szállt a por, a vékony, sárga por, amelynek szagát és ízét oly elevenen őrizte az emlékezete, hogy álmodott is vele, s dobogó szívvel riadt fel a sötétben, és sírni tudott volna, hogy még mindig kísérti a régen elhagyott város emléke. A szoknyája olyan lett, mintha malomban járt volna. Lesöpörte.

– Seperheti! – mondta Anzsu. – Úgy ül itt, mint a pápista holló, feketében. Menjen be, aztán szedje fel a kötényemet! Ott a teje is, keresse meg! Tudja, hogy hol áll.

Benn fodormentaszag volt, borsfűszag s annak a lapos, nagy levelű növénynek az illata, amelyet Anzsu az Apácska meg Kun László legnagyobb mérgére következetesen Boldogasszony tenyerének hívott, s mint a dohányosok a dohányleveleket, úgy szárította a nyárutón, spárgára fűzve. Tej van, tehát Anzsu várta őt. Kinyitotta a csepp boglyakemence ajtaját, s a füstös, hideg lyukban megtalálta a régi bögréjét. Egy szuszra leitta a tejet, jó hideg volt. A ruháját persze végigcsorgatta, réges-régen nem ivott már így, állva, bögréből. Elmázolta a cseppeket.

Körülnézett Anzsu ingóságai között; nem nagyon gyarapodtak kilenc év alatt. A falon, a szögön ott lógott Anzsu agyonfoltozott, régi, zöld köténye, a bekecse meg egy kék csíkos ing. Mit vegyen fel, ki kell mosni ezt a nyavalyás gyászruhát? Csak nem ennyi az Anzsu egész ruhatára? Elszorult a szíve.

– Meddig issza azt a tejet? – érdeklődött Anzsu. Megállt a küszöbön, elfogta előle a napot. Annuska lehúzta a ruháját, lekapta a szögről a kék csíkos inget és felvette. A lábszára közepéig ért; felgyűrte az ujját, a derekát átkötötte egy szál rafiával. Anzsu vigyorgott, míg figyelte, hogy szalad át kis csupasz talpain az udvaron, meghúzza a kutat, és a foltos fenekű lavórban kidörzsöli a tejcseppeket. Visszaült a csuhéfonadékok közé, Annuska meg a kukoricászacskót búvárolta, elkezdte hívni a csirkéket. Három jérce jött elő az ismeretlen, de biztató hangra meg egy sápadt taréjú kiskakas. Annuska csak csorgatta, nem zúdította a szemet, ahogy valaha szokta: alig-alig volt valami a zacskó fenekén.

Kinn, a Honvéd utcán most fordult be a postás, a kutya acsarogva kísérte a kapuig a biciklijét. A postás eleinte nem vette észre Annuskát, aztán meg nem tudta levenni a szemét róla. Mert Annuska ment ki a postáért, s a postás nagyon szerette volna tudni, hova tegye. Kije lehet ez a lány a vén bolondnak, aki sohase köszön vissza, és újévkor, mikor a legszegényebb fügekerti is behívja egy pohár borra, bereteszeli az ajtót, és nem nyit ki, hiába veri a kerítését.

– Volt szerencsénk! – mondta Anzsu finoman. Ilyenkor volt a legutálatosabb.

A postás elharapott egy csúnya szót és elkarikázott. Annuskából kibuffant a nevetés. Már az is nagyon mulatságos volt, hogy ő veszi át a saját anyja gyászjelentését, de magát a címzést se lehetett megállni nevetés nélkül: Joó Mihály úrnak. Anzsu előkereste a szemüvegét, a szemüveget, amelyet még együtt vettek a zsibogón egyszer Fitori Erzsitől, s amely azóta egy kicsit megrokkant, és pecsétviasszal és szurkos cérnával volt megerősítve a szára. Áttanulmányozták a gyászjelentést.

Eddig tulajdonképpen még egy komoly szót sem váltottak egymással. Annuska tudta, hogy nem szabad kérdezősködnie, míg Anzsu meg nem engedi, s Anzsu, Isten tudja, miért, hallgatott. Összedugták a fejüket a szomorúfüzes sírkő felett. – Pál lev. a Róma-beliekhez, 14. rész, 8. vers – betűzte Anzsu. – „Mert ha élünk, az Úrnak élünk, ha meghalunk, az Úrnak halunk meg. Azért akár éljünk, akár haljunk, az Úréi vagyunk” – olvasta Annuska. Ezen a gyászjelentésen már szerepelt. Igaz, hogy az Árva, sőt még Kun László is megelőzte, de ott állt a neve: Corinna. Szegény Apácska, mit szenvedhetett, míg rákényszerítette a ceruzáját. Vagy Kun László ragaszkodott hozzá?

– Kijössz a temetésre? – kérdezte Anzsutól. Anzsu bólogatott, hogy igen. Rábökött a gyászjelentésre:

– Ezt nem a pap küldte, de nem is Kun László, hanem Janka. Kilopta a többi közül, aztán újborra megvallja magában a templomban. Elhiszi?

Persze hogy Janka küldte. És Janka esdekelt, hogy ne hagyják ki őt a gyászjelentésből. Vajon hány éves lehet a Janka gyereke? Kun Zsuzsanna. Nem is tudja, mikor született. Elnyílt a szeme, majdnem felkiáltott, de akkorára már Anzsu is észrevette:

– Beletették a vénasszonyt is! Vége a világnak!

Nagymama! Özvegy Décsy Oszkárné! Jól látják? Anzsu sodort egy cigarettát, odaadta Annuskának. Ő is elővette a pipáját, de csak szopogatta, nem gyújtott rá.

– Nyughasson a nagytiszteletű, csudát látna, ha látna még a szemivel.

Most – gondolta Annuska –, most már megszólal. Megmarkolta a csuhét, elkezdte fonni. Anzsu látta, hogy semmi értelme sincs a munkájának, de nem szólt rá.

– Negyednapja hótt meg szegény, de senki se tudja, miben. Csak úgy meghótt, a szívétől. Nagy szerencséje volt.

Szóval szívszélhűdés. Anzsu minden részletet tudott, sőt kiballagott a kórházba, és megnézte a holttestet is. Mamácska nem sokat változhatott, ha még mindig nem volt egy szál ősz haja sem. Milyen elevenen emlékszik hosszú, szőke hajára! Majdnem mindent könnyen elfelejt, de semmi olyat, ami szín. Mindenki szín, úgy él benne: Mamácska sárga volt, Apa fekete, Janka szürke, az Árva zöld, Kati néni drapp, Kun László vörös. Nagymamának nincs színe, nem látta soha. Anzsu fehér. Ádám is fehér.

Elkapta az Anzsu nyakát, és megcsókolta. Legnagyobb meglepetésére nem következett semmi morgás, sőt Anzsu gyors, agyagszínű keze megveregette a fejét. Nem tudott simogatni, ahhoz túlságosan nagy volt a keze, de az érintése is boldogság volt, majdnem akkora, mint kilenc évvel ezelőtt, mikor megszökött, és Anzsu kivitte az állomásra. Mert akkor, azon az éjszakán meg is csókolta Anzsu, sőt elsírta magát, olyan mély hangon, mint a medve, s Annuska órákig zokogott a fapadon, s időnként megtapogatta a nyakába kötött piros zacskót, az Anzsu pénzét, amellyel megszökött.

Anzsu azt mondja, Mamácska már csak egyszer volt otthon azután, hogy ő elment, még abban az évben, nem sokkal azután, hogy megszökött. Eleinte csendes volt, mindenkitől félt, főleg Kun Lászlótól, s ha valaki megszólította, mindjárt elrejtőzött a hálóban. Apácska, csodálatosképpen, most nem idegesítette. Annuska hiányát észre se vette, Jankáról nem tudta mindig, hogy kicsoda; bízni igazán csak Apában bízott, mindig vele akart lenni.

Anzsu sokkal szemérmesebb volt, mint Annuska, recsegő félmondataiból nehezen lehetett kihámozni, mit akar mondani tulajdonképpen. Aztán mégis megértette, hogy Mamácska majdnem mindig vacsora után akart együtt lenni Apával, legfőképpen a hálószobában. Apa a kancellárián aludt, mint mindig, mióta Annuska megszületett, de Mamácska éjjel kimászott a kertbe a hálóból, sírt a kancellária ablaka alatt és kopogtatott. Egyszer Anzsu vitte vissza a házba, Apa pedig lerohant a pincébe, és leitta magát. Aztán egyszer egész nap énekelt, régi slágereket és szenténekeket felváltva, este ruha nélkül jött be a vacsorához, és egy gyertyát tartott a kezében.

Itt már csak makogott Anzsu, és a másik papucskát formálta, de Annuska kitalálta a többit, elégszer látta, amikor az anyja még otthon volt: mentőkocsi, kényszerzubbony, ápolók, Kati néni sír, Janka sír, az Árva nem sír, de vigasztaló szavakat mormol, megsimogatja az Apa karját, Apácska pedig halálsápadtan kinyitja a Bibliát, valamennyien leülnek az asztal köré; Janka nem tud énekelni a könnyektől, de Annuska igen, s mert imád énekelni, kiengedi a kis hangját, és fújja a bűnbánati éneket: Uram, a töredelmes szívet te szereted… Janka kézen fogja, ágyba viszi, s ő hallja a zárt ajtón át is, hogy Apácska leakasztja az ebédlőajtó mellől a pince kulcsát, és leszalad a gádorba.

– Dugja be a fülét! – mondta Anzsu, s Annuska tudta, mit jelent: gyilkosság lesz. Szóval akkor Anzsuval ebédel, s ha tizenkettőre el akarnak készülni, neki is láthatnak a főzésnek. Anzsu kihozta a kisvájdlingot, amibe a vért szokta felfogni.

Annuska bemenekült a házba, még az ajtót is behúzta. Sűrű, zöld háló volt az Anzsu ablakán, amely zölddé tette a kintről beszűrődő fényt is. Annuska felemelte a dunyhát, de nem talált alatta semmit, csak egy párnát, pedig tudta, hogy Anzsu utál laposan feküdni. A szalmazsák alá nyúlt, ott volt a titkos raktáruk, amióta a világ világ, de ott csak a saját leveleit találta, spárgával összekötött, rengeteg levelet. Annuska minden hónapban írt, eleinte, az első időkben minden héten, Anzsu pedig soha nem válaszolt, s ez így rendjén is volt mindkettőjük számára. Anzsu folyamatosan olvasta a nyomtatott betűket, de írni nem szeretett, a levélírást általában bolondságnak tartotta. Felelt ő Annuskának mindig a maga módján: csomagokkal. Gyékényt font a szobájába, faragott neki sótartót, festékesdobozt, zsákponyvába varrta az ajándékot, úgy adta fel: új diót, tököt, szőlőt küldött Annuskának, mikor eljött az ősz. Annuska a stabilizáció első pénzéből elkezdte törleszteni az Anzsutól kapott összeget, de az első részlet postafordultával visszajött, s abból tudta, hogy Anzsu haragszik, és nem mert többet pénzt küldeni neki.

Ezt a bekecset a falon mégiscsak elfogadta, ezt harmadéve küldte neki, az igali búcsúból. Tulajdonképpen nem is ő vette, hanem Ádám. „Ne vegyünk bekecset Anzsunak?” – kérdezte tőle, míg falták a zsíros húst a búcsús serpenyője előtt, s falatokat tördeltek mellé a rozscipócskából. Akkor eszébe jutott, hogy az a valami, amit Anzsu télidőn a hátára terített, már akkor is nagyon keshedt volt, hogy őt azon az emlékezetes éjszakán az állomásra kísérte. Ketten adták össze a pénzt az Anzsu bekecsére, s lám, most itt lóg a szegen, alig-alig kopott valamicskét. Vajon mit hord most Anzsu a fején? Megvan-e még a kucsmája, amelyben egyszer Irén kölykedzett, a macska, s ahonnan szánta kifordítani a famíliát, míg a kölykök szeme ki nem nyílt, és el nem kezdtek ténferegni gyufaszál lábukon? Hol lehet vajon a citera? Nem látja semerre.

A csirke kottyant, bugyborékolt, végre. De azért még nem megy ki, hátha rázza még a lábát – nagyon fél, ha csirkét ölnek. Vajon ez valami terheltség, ez az iszony a vértől?

Anzsu nagyon szegény lehet, a kis zsákok, melyek a mennyezetgerendák kampóiról lógnak, üresek voltak. A szobát nemrégen meszelhette újra, a boglyakemencét is. A lavór egy fa-háromláb háromszögébe volt beszuszakolva, mögötte valami lepedőféle fedte a falat. Fél Anzsu, hogy összepocsolja a friss meszelést, míg mosakodik? Fiatalabb korában nem volt ilyen kényes. Közelebb ment, hogy megnézze az Anzsu falvédőjét. Közönséges lepedő volt, durva, sárgás lenlepedő, Anzsu karikát varrt a négy csücskére, azzal akasztotta a falra. Most, hogy ott állt előtte, vette észre, hogy ezt a falat nem meszelték újra; füstös, szürke volt ez a fal, a vályog törekszálacskái kidugták lábukat a megkopott meszelés alól.

Annuskának hirtelen eszébe jutott valami. Ez a fal, szemben az ággyal, ez a nagy-nagy, gyerekkorában óriásinak látott falfelület, amely előtt akkoriban nem állt a fa-háromláb… Kiakasztotta a lepedőcsücskök karikáit. Nehezen ment, a laza vályogfalba kontyukig szaladtak a szögek. De aztán sikerült, s akkor tudta már, hogy nem tévedett. A lepedő alatt, az Anzsu lavórja mögött, szemben az ággyal, amely felett három összekötött kalász volt meg az Annuska konfirmációs képe, a lepedő alatt ott volt Annuska freskója. A Jenő címfestő ecsetjével festette, cipőkrémesdobozban keverte meg a festéket hozzá, s amikor befejezte, a száradó falnak savanyú szaga volt.

Nagyon mereven állt, kihúzta magát, nézte az egysíkú, bizantin jellegű, különös képeket. Ott volt Jázon kutya, nagy, fekete folttal a lapockáján, mellette Mamácska, földig érő, sárga hajával, kezében egy könyv, amelyet a szívéhez szorított, ott volt Janka, pálmaággal és egy szamárral, Apa, palástosan, de lecsukott szemmel, egy rút, vörös alak, aki Kun Lászlót jelképezte, bő bugyogóban, kard az oldalán, Kati, tűzpiros arccal, hagymakoszorúval a nyakában, és egy béka, egy óriási béka – ez volt az Árva –, és végül ott volt ő maga is, de háttal, csak fekete copfjai látszottak és lecsúszott fél zoknija. Aztán ott volt Anzsu, liliomos koronával, nagy szakállal, mindenkinél nagyobban és mindenkinél szebben, göndör fürtökkel és hatalmasan ott volt Anzsu, mint egy király az egész háznép felett, egy óriási Anzsu, az egyetlen, akinek az arca valóban hasonlított is önmagához, s aki ott tartotta a kezében az aranyalmát és az Anzsuk jogarát.

Annuska nem sírt, de érezte, hogy jobb volna, ha tudna sírni. Anzsu bejött, letette mögé a tálat – már fedő volt rajta, Anzsu tudta, hogy nem bírja látni a vért, s most észrevette, hogy mit néz. Megállt mögötte, de csak egy pillanatra, aztán majdnem gorombán kivette a kezéből a lepedőt és visszaakasztotta.

– Fő az ebéd – mondta neki, s kilódította a kisajtón. – A képet ne bámulja, nem arra való. A ház úgyis a magáé lesz, ha engem elvisz Homok Péter, akkor nézheti. De addig van még egy kis idő, ráér. Kész a papucsa, ne futkosson mezítláb, mert megmetszi a lábát valami üveggel. Aztán míg az ebéd megfő, elmondhatja a magáét.

Lehajolt a csuhéhoz, egymás mellé illesztette a kötegeket. Lábtörlőt akart csinálni, kimérte a hosszát. Annuska lecsúszott a sámliról elébe, a földre, s megpróbálta nekitámasztani a fejét az Anzsu térdének. Anzsu, nem is nagyon gyöngéden, eltaszította; nem fért oda a feje a fonatoktól. Annuska a szájába vett egy szál füvet, és végre elkezdett beszélni.

Az Árva addig nézett a villamos után, ameddig a pótkocsi hátsó peronja csak látszott a kanyarodóban. Hosszú idők óta nem volt ilyen mulatságos nap, mint ez a mai! Legutoljára akkor volt ekkora izgalom a házban, amikor Annuska megszökött, meg amikor Mamácska pucéron szaladgált az ebédlőben, Apa meg – mint valami vén József a Bibliából – kimenekült a kancelláriára. Szegény Mamácska, jellemző, hogy miken járt az esze. De micsoda szép teste volt még akkor is, pedig már éppen elérte az ötvenet. Micsoda melle volt, micsoda hosszú, fehér combjai! Nemhogy megvárta volna az estét, ha már annyira nyugtalan volt, aztán elvétette volna az ajtót – igazán összecserélhette volna a kancelláriát az ebédlővel –, ő ott aludt akkoriban. Tizenöt éves lett azon a tavaszon, s az a hülye Janka rövidre csináltatta a kék nadrágot, amellyel meglepték.

Micsoda nap! Fütyörészve fordult be a kapun, de a kapualjban észbe kapott, abbahagyta. A vénasszony kinn ült a lugasban, olyan mereven, mintha lenyelte volna a meszelőt, és egyenesen őt bámulta mozdulatlan tekintetével.

Az Isten verje meg – gondolta az Árva, és letépett egy őszirózsát –, hogy ezt is ide hozta a balsors a temetésre! Minek jött ide, tán örökölni akar? Na, arra várhat.

Mélyen hajolt a vénasszony felé, megkérdezte, nem süti-e túlságosan a nap, vagy nem fázik-e, mert hozhat napernyőt, vagy hozhat pokrócot, ami tetszik. Décsyné megrázta a fejét, és átnézett az Árván.

Az Isten verje meg – gondolta megint az Árva –, ugyan mire olyan büszke? Mindenki tudja, hogy Apácska valóban egy szoknyában vette el Mamácskát, úgy ment férjhez, mint Dunbar Fáni a Lévay műfordításaiban.

Erről jut eszébe, hogy a maradék könyvekről sürgősen intézkedni kell. Eddig roppant egyszerű volt a helyzet, mert a teológiai könyvek a kutyának se kellettek a zsibogón, azokhoz nem is volt érdemes hozzányúlni, s Apácska meg az a másik hülye csak azokat tartotta számon. Janka csak Szentmihályinét olvassa és Baksayt, azokat bent tartja a hálóban; ahogy az egyiket bevégezte, kezdi újra; Janka úgyse merte még végignézni soha, mik állanak a társalgó bolthajtásába beépített könyvespolcon. Azaz hogy mik állottak, míg még ép volt a könyvtár, de úgy kell neki, úgysem olvas itt senki rendszeresen, s a zsibogón még mindig meg lehet kapni egy-egy jó rakományért száz forintot. Persze arra igazán nem számíthatott, hogy éppen Zsuzsanna miatt kényszerüljön elővigyázatosságra. Zsuzsanna mindig a könyvek között lábatlankodik, s a múltkor is észrevette, hogy hiányoznak a Jókaik.

De hogy ez a vénasszony ott mire olyan büszke? Annyi pénze se volt, hogy a szállodába menjen, ide szemtelenkedett az ő házukba, ahová a negyven év alatt, míg Mamácska élt, egyszer se tette be a lábát. Az Árva felszaladt a kertből az üveges verandára, és elröhintette magát, mert az jutott eszébe, hogy mentek majdnem egymásnak Apa meg Kun László harmadnapja a gyászjelentés miatt. „Boldog házassága negyvenedik évében” – diktálta Kun László, Janka pedig az asztalra borulva sírt. „Nem – dörgött Apa, és feltartotta a kezét, mintha még nem volna nyugalomban –, nem hazudunk Isten színe előtt! Házasságunk, az Isten kifürkészhetetlen akaratából, nem volt tökéletes.” Csuda, hogy az ember meg nem szakad ilyenkor! Nem volt tökéletes! A végén persze Kun László győzött. A hazugság bűn, de a kedves halott érdekében igazán nem lehet a kívülállókkal a valóságos helyzetet közölni, pláne egy gyászjelentés keretében. Annak ellenére, hogy ebben a városban igazán mindenki tisztában van mindennel, ami a családot érinti, mégis iszonyúan zavarba jöttek volna az ismerősök, ha kimarad a boldog házasság emlegetése.

Mi lenne – vigyorgott magában az Árva –, ha a gyászjelentések szövegét a valóságnak megfelelően fogalmaznák meg: Örömtől repesve tudatjuk, hogy huszonkilenc év óta többnyire tébolydában tartózkodó feleségem…

A verandáról balra nyílt a társalgó, ez volt a ház bal szárnyán az egyetlen utcai szobájuk. A parókia kockája kétszáz év óta terpeszkedett már az ótemplom árnyékában, hátulsó fala, az, amelyhez a ház végében a mosókonyhából a fürdőszobát és konyhát, az udvari részen pedig a kamrát meg a fészert építették, a hajdani szegényház és ispotály falával volt egybeépítve. A háború után, a koalíció vége felé át kellett adni a szegényházat meg az ispotályt, s a szegények szétszóródtak az egyházközségben. Nekik is jutott egy gyulladásos szemű vénember, de szerencsére nem élt sokáig, s amíg élt is, nemigen látszott belőle semmi, csak a hangja hallott, ahogy a fészerben, a csirkefogó Anzsu hajdani lakásában, szent énekeket énekelt. Most bölcsőde van a túlsó részen. Kimeszelték a régi helyiségeket, de a talajvizet már nem tudták lecsapolni a pincétlen ház falából. Ép testben ép lélek! – gondolta az Árva. – No, istenadta csecsemői.

Tulajdonképpen Kun Lászlóval kellene beszélnie, ő ezekben a napokban a legingerültebb. Apa lekókadt, sőt mintha egy kicsit megnyugodott volna, Janka mindig egyforma, nem látni rajta, hogy a baromfivész miatt van-e kisírva a szeme, vagy az anyjáért búsul. De Kun László nincs sehol, nyilván kinn mászkál valahol a városban, vagy felment a Tanácsba – attól kitelik, hogy a temetés napján is a Tanácsba megy.

Az Árva bevette magát a társalgóba, hogy körülnézzen a könyvek között. A társalgó falával be is végződött a parókia bal szárnyának utcai homlokzata, s kezdődött a kerti rész: az ebédlő, a háló, s a háló mögött a csepp, az udvar felé zárt folyosó, amelyet később építettek hozzá – s ahonnan a fürdőszoba meg a konyha nyílt. A ház így a hajdani ispotály faláig egységes, U alakú épület volt, a kapualjból jobb felé nyíltak a hivatalos helyiségek; az utcai fronton, a társalgóval párhuzamosan, a kancellária, az Apácska állandó tartózkodási helye. Ez volt a legnagyobb szoba a házban, majdnem olyan hosszú, mint a túlsó szárnyon a társalgó és az ebédlő együtt. A kancellária mellett a káplánia volt, de annak az ajtaja a kertről nyílott – itt lakott Kun László, míg el nem vette Jankát, s itt káplánoskodott Apácska mellett. Mióta összeházasodtak, persze beköltözött a házba, és a káplánia üresen áll: dolgozószoba lett, hivatalos helyiség; Apácska sose teszi be a lábát oda, csak Kun László használja a kancellária híján. Mennyit emlegeti, hogy Apácska miatt nem tarthatja a háznál a káplánját, hogy annak kinn kell laknia valahol a város végén. Jó vicc, hova tegyék Apácskát, a társalgóban ő lakik, a hálóban a házaspár – az ebédlőben csak nem tarthatják. Míg fungált, addig is mindig ott aludt – az Árva nem is emlékezett rá, hogy valaha a hálóban látta volna: a két ágyban Janka hált mindig meg Annuska. Végigvágta magát a Janka hímezte párnák között. Annuska visszajött! Micsoda móka!

Lenn a kertben az öregasszony utánanézett az Árvának, mikor az felsietett a verandára. Most jól megnézte. Tegnap este, amikor megérkezett, sokáig fogalma sem volt arról, ki lehet ez a fiatalember. Most kezdett valami derengeni benne; mintha Janka írta volna neki valaha, hogy a házba vették a pap árván maradt unokaöccsét, talán örökbe is fogadták, nem emlékszik már pontosan. Régen volt, van vagy húsz éve is talán. Akkor még ő is fiatal volt, nem is egészen hatvanéves. Mennyi lehet ez a nyurga, kellemetlen fiatalember? Talán huszonöt.

Rettenetes, hogy ez az Edit ősszel halt meg. Meghalhatott volna tavasszal vagy nyáron, nem ilyenkor, mikor ő amúgy is olyan könnyen hajlamos a megfázásra. A vonaton, szerencsére, mindenki nagyon kedves volt hozzá, az ablakokat csukva tartották, és a kendők, sálak is eléggé megvédték. De ez a ház! Ezt talán nem is lehet melegre fűteni. Milyen nyirkosak ezek a bolthajtásos szobák, és mindennek valami különös dohos szaga van – éjjel alig tudta lehunyni a szemét. Még a legjobb itt a kertben, itt legalább egyenletesen langyos a nap.

Életében nem látott még ilyen rút kertet. Minden virágágyban egyforma virág virít, valami rossz magról hajtott, sárga gyom. A két bokor őszirózsát megverte a rozsda, a tujafák fele meg kifagyott, s még ha legalább kivágnák, de nem, itt szégyenkeznek kiszáradt tövükön. Bizonyára így szokás errefelé. Micsoda népek! Bár lett volna annyi pénze, hogy megszálljon a szállodában, de erre gondolni se lehetett. Az állam igazán számolhatna azzal, hogy egy nyugdíjas öregasszonynak olykor temetésre kell mennie. Száztizenkilenc forint a nyugdíja. Éljen meg belőle! Bár visszamehetne már! Az éjjel alig aludt valamit, konyhaszag volt, és csepegett egy csap.

Remélhetőleg a pap nem vonja meg tőle a támogatást ezután sem. Nagyon jól emlékezhetik rá, hogy ha ő nincs, sohasem kapja meg Editet. Nem mintha sok öröme telhetett volna benne – állapította meg tárgyilagosan –, de hát a pap maga kívánta magának, s őnélküle sohase jutott volna hozzá. Editet, tizenkilenc éves nagylány létére, még az esküvője reggelén is meg kellett verni, hogy elmenjen az anyakönyvvezetőhöz. Hát csak segítsen a pap a megélhetésében. Annyi mindenre van szüksége, s ha valamivel könnyebb is falun, mint városon, száztizenkilenc forintból nem lehet megélni.

Minél idősebb lesz, annál étkesebb valahogy. Hányszor álmodik gyerekkori ételekkel, krémekkel, tortával, felfújtakkal! Tulajdonképpen most is éhes, de nem akaródzik enni kérnie: nem tudja, mi a szokás itt az Alföldön, lehet, hogy itt nem is eszik senki a temetés előtt. Különben is másnak kellene hogy eszébe jusson, nem éhes-e: Jankának, az unokájának, de azt nem is látta reggeli óta.

Hogy lehetett annak a gyönyörű Editnek ilyen jelentéktelen lánya? Csak a haja szép, azt szerencsére elörökölte az anyjától, sűrű, szőke haját, de azt is hogy viseli, milyen képtelen módon. Ahelyett hogy kibontaná, hullámosan a vállára engedné, feltűzi valami suta kontyba – hogy lehet kontyot hordani ilyen fejformával? A gyerek, a hosszú lábú, hallgatag Zsuzsanna, talán csinosabb lesz. Micsoda csendes egy gyerek!

Vajon mi lett a kisebbik lánnyal, a feketével? A pap küldött egyszer neki egy fényképet, amely a két unokát ábrázolta, Janka akkor tizenkét éves volt, Annuska talán három. „Kisebbik lányom, Annuska, nem tartozik családom körébe többé. Az Úr kifürkészhetetlen akaratából elvette tőlünk, olybá vesszük, mint a halottat. Kérem, kedves mama, ne kérdezősködjék róla többet.” Ebben a házban mindenről kínos beszélni, Editről is jobb, ha hallgatnak. Annuska miatt úgyis őket vádolhatja magában a veje: az Edit apja volt festő. Oszkár, drágám! Milyen kedves volt, milyen senkihez sem hasonlítható, s hogy elpusztult két kurta nap alatt, mikor a rajzszertárban azzal a mérges festékkel elfertőzte a tenyerén azt a csepp kis vágást. Ha tovább él, talán másképp történik. Bár, Isten tudja. Edit sosem volt egészen normális, s ezt igazán az egész falu tudta, csak a pap nem.

Jó volna tudni, mennyi az idő. Órája réges-régen nincs már, s a toronyóráig nem lát el szabad szemmel. Az a nagy, vörös képű, mészáros jellegű ember, a Janka férje, nyolckor ment el hazulról, akkor még nemigen lehet több kilencnél. Sóhajtott. Ez a szegény Edit világéletében bajt csinált. Már a születésével kezdte, majd megölte, mire harmadnapra a világra tudta hozni, s aztán még mennyi ideig beteg volt utána, és hogy tönkretette az alakját. Ha egészen őszinte akar lenni, el kell ismernie, hogy különös természetét és vallásos rajongását Veronikától örökölte, az ő testvérétől, s kettőjük különös hasonlatossága annál zavaróbb volt, mert hiszen Veronika sokkal az Edit születése előtt halott volt már. Talán hagynia kellett volna, hogy Edit kövesse a hajlamait? De hiszen nem volt semmi különösebb hajlama, s ki vette volna komolyan egy tizenkilenc éves lány tervezgetéseit? Mit látott Edit a világból? Semmit. Mikor hároméves volt, elvitték Crikvenicába, aztán Oszkár meghalt, és ő visszament abba a balatoni faluba, ahol született; mert Oszkárnak olyan kevés szolgálati éve volt, hogy nyugdíj nem is jár utána, csak valami kegydíjat kapott, s a ház, ahol elbújt Edittel, mégis az övé volt, a kert termett valamit, amit el lehetett adni Füreden a fürdővendégeknek. Crikvenica és egy balatoni falu – ezek voltak az Edit emlékei, a templomi hideg reggelek, a vasárnapi iskola, ahonnan sose hiányzott, egy-egy SDG-táborozás.

Milyen érdekes, hogy Editet sose bántotta: milyen szegények. Ő néha azt érezte, megbolondul. Átgyalogolt a dombokon Füredre, benézett a zenés cukrászdába a mólónál, aztán előbugyogtak a könnyei, és érezte, hogy ha el nem megy innen, mindjárt ordítani és törni-zúzni fog a jól öltözött emberek között. Miért halt meg Oszkár? Miért kellett visszamenni a faluba Fehérvárról? Miért kell elfonnyadni úgy, hogy az ember ötéves ruhákat alakít át? És minek verte meg az Isten ezzel a gyerekkel, aki hófehér lesz az indulattól, ha valami felbőszíti, s beleveri a kést a kutyába, ha az játékosan a szoknyája után kap?

Hányszor ölte magát a gondokkal, hogy mit kezd majd vele, ha megnő. Munkára nem való, alapjában semmire sem való, mindenkitől fél, nem beszédes. Ha legalább férjhez adhatná – gondolta, amikor Edit hazakerült a fehérvári iskolából, ahová a keresztapjáéktól járt. Azok is hogy számolták a napokat, mikor küldhetik már haza végre, mert rettenetes hallgatásával vagy rettenetes sikolyaival halálra idegesítette őket. Most igazán némi meghatottsággal gondolt, nem Editre, hanem a papra, aki a falu túlsó során, a szegényebbik részen, a Kövesdombra épített templom mellől felfigyelt rájuk. Akkor még mindenképpen más volt: a külföldi egyetemeken szerzett tudása valami okos méltósággal sugározta be. Kicsit öreg volt Edithez, tizenegy évvel idősebb nála, de nem ez volt a fő baj, hanem az, hogy Edit általában mindenkitől félt, de senkitől sem annyira, mint a paptól. Talán meg is szánja, ha ekkor éppen nem szeret bele Kálmánba, s nem reménykedik, hogy Kálmán elveszi. Ám Edit teher volt, nyűg, megoldhatatlan probléma; ha Kálmán valóban nyilatkozik, szó sem lehetett volna arról, hogy magával vigye ezt a különös gyereket. Kálmán utálta Editet, s akkor még igazán nem lehetett tudni, hogy esze ágában sincs elvenni őt. Szóval, a pap csak küldje a szokásos összeget. Minél öregebb lesz, annál jobban retteg a nyomortól.

Janka kinézett a konyhaablakon, és kikiáltott, nem innék-e egy pohár tejet. Milyen ostoba ez a lány! Egy kis rizsfelfújtat, valami könnyű darakochot – de tejet! Sose bírta rendesen megemészteni. Alföldi – mondta magában Jankáról, s már elfelejtette, milyen határtalan örömmel fogadta azt a hírt, hogy a fiatal pár nem a faluban fog élni, a közelében, hanem a pap ide kerül, az Alföldre, jobb parókiába, jobb anyagi körülmények közé, s Edit olyan messze lesz tőle, mintha más országban élne.

Az üst, amelyet befogott a gyászruhák festésére, kicsi volt, csak darabonként lehetett belerakni a ruhákat. A Zsuzsanna ruhája maradt legutoljára, most azon dolgozott. A lekvárkavaró fakanál nyelével turkált a gőzölgő lében, emelgette a hajdan piros szövetruhát. Pár perc még, aztán lecsorgatja róla a vizet, kicsit megszikkasztja, nekikezd vasalni. Csak László jönne már, folyton retteg, hogy beállít valami távoli rokon, jó ismerős, s neki kell fogadnia – hagyhatja abba a munkát, s nem készül el a temetésig. Janka mindig mindennel elkésett, pedig sose halogatott semmi munkát, csak lassan járt a keze, és rossz volt a beosztása. Most is, amióta Marjákné meghalt, mindennap festett és vasalt valamit – nem is tudja, miért csinálta így, apródonként. Egyszerre, egy napon kellett volna megfestenie mindet. Igaz, hogy az üst kicsi, meg aztán azt remélte, hogy talán Zsuzsannának nem is kell gyászt viselnie, elég lesz, ha egy darabig a sötétkék matrózruháját hordja, amelyet a Mamácska halálhírére mindjárt ráadott. De László csak legyintett, mikor megemlítette, Apa pedig egyenesen felbőszült – meg kellett festenie a piros ruhát is. Szegény kis Szuszu, milyen hóka lesz feketében! Janka imádta Zsuzsannát, valami olyan féktelen szenvedéllyel, amelyre senki se tartotta volna képesnek. Ezt a különös, vad szeretetet tulajdonképpen már akkor is érezte, mikor Zsuzsanna még nem is volt a világon, csak tudta, hogy egypár hét múlva meg fog születni.

Jankával nemigen állt szóba senki, amióta Annuska elment, Anzsut pedig elkergették a háztól, de az a rettenetes hiányérzet, mely tanácstalanná és még sutábbá tette, mint amilyen rendes körülmények között volt, némiképpen feloldódott Zsuzsanna születésével. Nem mintha Szuszu hasonlított volna Annuskához. Annuska fekete volt, folyton ordított és kért valamit, toporzékolt, kacagott és rohant; Zsuzsanna még sírni is alig sírt, szőke volt, mint az anyja, és nemigen beszédes. De azért mégis Annuska volt valamiképpen, az az Annuska, akit Janka pólyázott születésétől, sőt Janka táplált is, cuclisüvegből, idegen anyatejjel és híg teával, mint egy kis malacot, mert Annuska soha nem szopott semmit; Mamácska akkor lett beteg, amikor a világra hozta.

Janka emlékezetébe két nap vésődött be kitörölhetetlenül: az első az Annuska születése napja, a másik az a hajnal, amelyen Zsuzsanna született. Annuska ebédtájt jelentkezett, teljesen váratlanul, utóbb megtudta, hogy három héttel későbbre várták, Mamácska rosszul számította ki az időt, s az utolsó hónapokban már se kérésre, se fenyegetésre nem engedte megvizsgáltatni magát Hurai bácsival. Apa akkor éppen Genfben volt, csak tíz nap múlva várták haza, a Református Világszövetség kongresszusán képviselte az egyházkerületet. Apa életében ez volt a legnagyobb reménységek ideje. A püspökség és a születendő fiú egyszerre érett apa számára ezelőtt huszonkilenc esztendővel, s az egyik elvitte a másikat, mert kislány született az ifjabb István helyett, s a szülés után Mamácskán kitört az elmebaj.

Micsoda nap volt! A gyászruha nedves, fekete szagán át is érezte a rózsák illatát. Június 17-e volt, akkoriban még tele volt az udvar rózsafával. Ő tízéves lett akkor tavasszal, félénk, szótlan, kamaszodó gyerek, s egyedül maradt Mamácskával otthon. Anzsu és Kati néni kimentek a szőlőbe, Mamácska mángorolt a verandán, ő meg a rózsatövek között kapirgált kis gereblyéjével. Kevés beszédű gyerek volt, mert sehova sem engedték hazulról, s Franciska néninél, az egyetlen rokonnál nem volt gyerek, Mamácska pedig, az utasításain kívül, szinte sohasem szólt hozzá. A cselédekkel nemigen volt mit beszélnie, olvasni nem szeretett; a keze majdnem mindig járt, csodálatosan szépen kézimunkázott már kicsi korában is, de alig beszélt. Az iskolában vonzódott ugyan egy kissé a padszomszédjához, Szabó Hedvighez egy ideig, de az érintkezés lehetőségének minden reménye nélkül: Hedvig katolikus volt, egyszerre visszataszító és elragadó. Mamácska csak akkor ment el hazulról, ha a Márta-kört látogatta, a piacon volt dolga, vagy vasárnapi iskolát tartott, különben lenn matatott a konyhában, vagy a varrógépje mellett varrogatta a mindig elfeslett fehérneműt.

Janka, ha visszagondolt ezekre az évekre, néha csodálkozott azon, hogy is tanult ő meg egyáltalán beszélni, mikor sose szóltak hozzá. Azon a napon is, június 17-én, még a nyaka is elvörösödött, úgy megijedt, mikor meghallotta a Mamácska hangját. Ha így, váratlanul megszólították, mindjárt azt kereste magában, mit törhetett el, mit csinált már megint. A törés volt Janka legnagyobb félelme, mert egy-egy tányérért iszonyúan megverték. Valóságos megnyugvás volt hallani, hogy csak Hurai bácsiért kell átszaladnia a szomszédba. Mire visszajött az orvossal, Mamácska már bent volt a hálóban, ő még egy darabig gereblyézett a kertben, aztán megjött Anzsu és Kati néni, és őt elvitték Franciska néniékhez egy kis kosárral, amelyben benne volt a hálóinge meg a fogkeféje.

Kati néni azt mesélte, mikor ő Zsuzsannát várta, hogy Mamácska két napot vajúdott Annuskával, de annyi hangot nem adott, mint egy macska. Csak nézte a mennyezetet, és egy törülközőt tépdesett. Ő bezzeg sikoltozott, ahogy a torkán kifért, mikor Szuszu megszületett, de aztán abban a pillanatban elfelejtett minden szenvedést, amikor meglátta az újszülött csepp, piros fejét és kalimpáló karjait. Szuszu rút kisbaba volt, csak egyéves kora után kezdett szépülni; Annuska mindig gyönyörű volt. Nagyot dobbant a szíve, mikor először meglátta a húgát, aki összecsukott öklöcskéit a füléhez szorítva feküdt a pólyában. Kati néni pityeregve melegített neki valamit a petróleumfőzőn, s azt susogta, hogy Mamácska nagyon beteg, és hogy neki kell ellátnia és gondoznia a kistestvérét. Micsoda boldogságos nap volt! Rábíztak valamit, először életében! Nem adtak a kezébe egy poharat, egy tányért, mert ügyetlen volt, és majdnem mindent elejtett – de a pólyást szabad volt hurcolnia, pelenkáznia, elringatnia. Igaz, hogy Anzsu mindig ott volt mellette. Mikor Szuszu megszületett, még a kezében volt a mozdulat gyakorlottsága – annyit pólyázta Annuskát! Hogy imádta Zsuzsannát! Hogy imádta Annuskát is, aki folyton ordított, enni kért, három cucli tejet kiszopott, aztán elégedetten kihányta a felesleget és elaludt. Ugyan akkor még nem is hívták Annuskának.

 

Janka, míg vajúdott, folyton azokat a mondatokat idézte magában, amelyeket később, sok év múltán, Kati néni suttogott a fülébe. Hogy amikor Hurai bácsi odatartotta a törülközőbe csavart, frissen fürdetett Annuskát a Mamácska arcához, Mamácska felnyitotta a szemét, és odakapott hozzá a tíz körmével. „A szülés kínja… – magyarázta Hurai bácsi később – …nagyon kifáradt, majd megnyugszik idővel.” De Janka inkább Anzsunak hitt, aki azt mondta, hogy Mamácska mindig bolond volt egy kicsit, s a csaknem két napig tartó, állandó szenvedés végképpen megtébolyította; szegény, zavart fejében az Annuska személyéhez kapcsolta az átélt kínokat. Janka, míg a szülőszobában volt, folyton attól rettegett, nem kap-e ő is majd oda a gyerek arcához, mint Mamácska. Aztán egyszer csak mindennek vége volt, Szuszut odatették mellé a párnára, s Janka, mélységes árvaságában, először érezte, hogy nincs egyedül többé.

Rengeteg teje volt, s míg Szuszut szoptatta, újra meg újra Annuska jutott az eszébe, aki egész csecsemőkora alatt cuclin élt; Mamácska soha nem engedte a melléhez. Akkor még Gál Antal volt a káplán, az ment el az anyakönyvi hivatalba, bejelenteni a születést. Istvánt vártak, de azért lánynak is választott Apácska nevet. Janka máig őrzi a levelesdobozában a cédulát, amelyet Apa elutazása előtt a káplánián hagyott: „D. Dr. Máté István ref. lelkipásztor, 41 éves, Décsy Edit ref. htb. 30 éves, az újszülött ref. fiú, István, leány, Zsuzsanna.” Mikor Gál Antal elindult, beüzent Mamácskának Kati nénivel, s akkor Mamácska valami soha nem hallott, magas hangon kiszólt, hogy küldje be a cédulát Jankával. Ő hozta vissza neki, s Gál csak forgatta, gyűrögette a papírt zavarában, mert a Zsuzsanna név át volt húzva, s a Mamácska hosszúkás, kusza betűivel az volt a helyébe írva: Corinna. Gál nem mert bekopogni a hálóba, csak a nyitott ablakon át kérdezte meg, nincs-e valami tévedés, de erre Mamácska kiabálni kezdett, hogy azonnal induljon, ne kérdezzen semmit, s Gál, szegény, azt hitte, hogy az utolsó percben mégis így beszélték meg Apával. Így lett Annuska Corinna, és így lett Szuszu Zsuzsanna, mert Apa Zsuzsannát akart mindenképpen, és Lászlónak mindegy volt, akárminek nevezi.

Ki tudta volna követni a Mamácska esze járását? Hogy honnan vette, hol olvasta, milyen régen elfelejtett gyerekkori könyvből szedte ezt a nevet, s milyen gonosz szándék motozott szegény elsötétült agyában? Bosszúnak szánta, valami rettenetes átoknak, amely egyszerre sújtsa a férjét és magát Annuskát is, aki majdnem ötkilós kövérségében a napon hunyorgott, és folyton enni kért? Apa mindenesetre sóbálvánnyá vált a kapuban, mikor Gál, aki csak annyit táviratozott meg Genfbe, hogy kislány született, elmakogta, hogy a nagytiszteletű asszony más nevet anyakönyveztetett az újszülöttnek. Janka azt hitte, kiborítja a bölcsőt a lugasban, ahol Annuska szendergett. Aztán Hurai bácsi sokat suttogott vele, a keresztelő napját is ki kellett tűzni, mert a csecsemő még mindig pogány volt, s akkor Anzsu, Annuska életében először, megoldotta a helyzetet azzal, hogy kijött a fáskamrából, kiemelte a pólyást, Apa felé tartotta két óriás, fűrészporszagú tenyerén, s azt mondta: „Ihol a kis Annuska!” Apa dühében is elnevette magát, Anzsu pedig olyan ártatlanul nézett rá, mint az újszülött. Corinna – ennek a névnek nem volt semmi értelme az Anzsu számára, s egyáltalán senki számára sem a családtagok között. Azt az órát idézte, amikor minden fenekestül felfordult, Mamácska szembeszállt az Apa kívánságával, s ahogy később Franciska néni fogalmazta: „meggyalázta a természet törvényeit, mert megtagadta csecsemő gyermekét”. Mamácska legutolsó értelmes mondata az volt, amellyel Gál Antaltól elkérte és megváltoztatta az Apa céduláját, aztán alighogy felépült, el kellett vinni a kórházba. Az ismerősöknek azt mondták: az ideggyógyintézetbe, de azért az egész város tudta, hogy a zárt osztályon van, és jóformán soha sincsenek világos pillanatai. Apa behívatta Jankát, ünnepélyesen a kezébe adta a ház kulcsait, s mivel minden alkalmat megragadott, hogy beszélhessen, kis szónoklat kíséretében hívta fel a figyelmét arra, mi lesz a kötelessége ezentúl. Éppen tízéves volt, s Katival együtt se tettek ki ketten egy igazi felnőttet. A háztartást valójában Anzsu vezette, mint ahogy Annuskát is Anzsuval együtt istápolták; Annuska egész nap ételért ordított, bőgött, sikoltozva kacagott, gyönyörű volt, és mindörökre rajta ragadt az a név, amelyet Anzsu adott neki. A püspökségből persze nem lett semmi. Püspök, akinek őrült a felesége… Micsoda gondolat! Apa akkor kezdett el inni.

Janka sose volt jeles tanuló, kettesekkel meg hármasokkal végezte az osztályokat. Amikor Mamácskát elvitték, éppen abban az évben került gimnáziumba, s állandó félelemben élt a sok tanár között. Egyre rosszabb bizonyítványokat vitt haza, s csodálatosképpen olyankor is rosszul felelt, amikor egész pontosan tudta a leckét. A negyedik osztály végén aztán, szerencsére, vége is lett a szenvedésnek: nyilvánvaló volt, hogy nem tanulásra született, de a háztartás vezetését el tudja látni. Be boldog volt, mikor megtudta, hogy nem kell tovább tanulnia! Annuska éppen az ellentéte volt, az akkor is jól felelt, ha nem tanult egy szót sem. Annuska felelet közben kitalálta a dolgokat, még a számtan levezetéseket is. Janka csak bámulta, mikor néha megpróbálta ellenőrizni a leckét, s Annuska csillogó szemmel negyedórákig darált Hunyadi Jánosról valami izgalmas történetet, amelynek semmi nyoma nem volt a könyvben. Zsuzsanna megint egészen más, egyikükhöz sem hasonlít, Zsuzsanna alapos és komoly. Nem talál ki semmit, nincs fantáziája, de meggyőzően tud beszélni mindenről, és formája van annak, amit mond. Nyilván az apjától örökölte, nem tőle, hiszen az ő szájában minden alaktalanná válik, még a kötött szövegű ima is. Zsuzsanna, ha nem volna furcsa ezt mondani egy nyolcéves gyerekről, egy kicsit papos. Ugyan alapjában nincs is mit csodálkozni ezen. Milyen legyen ebben a házban?

A festés elkészült, óvatosan, hogy meg ne fogja a kezét, kiemelte a ruhát a fekete léből a fakanállal. Nagyon megszólnák, ha délután a temetésen meglátszanék a kezén, hogy délelőtt még dolgozott. Bedobta a ruhát a dézsába, a hideg vízbe. Kezet mosott. Egy cseppet benne hagyja, aztán kicsorgatja, kivasalja, kész. Éppen a kezét törölte, mikor Zsuzsanna bejött, és enni kért.

Janka tejfeles kenyeret kent neki. Milyen különös ez a lány, sosem éhes, ha vendég van az asztalnál, akkor nem akar enni, csak bámul, figyel. Reggel a dédanyját bámulta annyira, s csak a kávét lehetett beleimádkozni. Annuska bezzeg elsőnek akart venni mindenből, és sírt, ha a vendég kivette a tálból a kedvenc falatját. Hányszor megverték, eltiltották az asztaltól emiatt! Irigy volt valóban, ahogy Apa és Kun László magyarázták? Egyszer kirántotta a Franciska néni tányérjából a palacsintát, és elrohant vele a kertbe. Apa akkor a gádorba zárta, de egyáltalán nem akart bocsánatot kérni, hanem katonanótákat énekelt, olyan fülsértő hangon, hogy ki kellett engedni. Akkor Anzsu is szorult az ocsmány nóták miatt.

Szuszu egészen más, Szuszu azonnal bocsánatot kér bárkitől, ha úgy érzi, hogy vétett. Annuska sohasem akarta elismerni, ha hibás volt, csak ordított és a könnyeit maszatolta. Zsuzsanna mindig mindenkihez alkalmazkodik. Szuszu – mondta magában Janka, míg nézte, hogy eszik, apró, fegyelmezett harapásokkal. Milyen borzasztó, hogy nem szabad becéznie, csak ha ketten vannak. Nem szabad tegeződnie se vele, nem szabad a becenevén szólítania. Ha valaki hallja, ő azt mondja Szuszunak: „Zsuzsanna”, Zsuzsanna meg azt neki, hogy „édesanyám”. Annuska mindenkit tegezett, a püspököt is, és parolát csapott a tenyerébe. Apa folyton megverte, akkor sikoltva takarta a fenekét, és káromkodott, míg ki nem fogyott a lélegzete. Annuska! Talán ma meglátja megint.

– Nincs meg a Képes Történelem, Anyica! – mondta Zsuzsanna, és megtörölte a száját a csontkarikába szorított asztalkendővel. – Tudod, melyik; amelyikből olvasni tanultam.

Janka elhűlt. Hónapok óta észrevette, hogy tünedeznek a könyvek, de nem mert szólni senkinek. Ebben a házban mindenért vagy őt, vagy Kati nénit veszik elő, és egy könyv vagy akár húsz vagy száz miatt sem érdemes felkavarni azt a viszonylagos békét, amelyben élnek. László olyan rettenetes tud lenni, félelmes és idegen. Hadd tűnjenek el a könyvek, még azon sem jó az embernek a fejét törni, ki viszi el őket. De hogy éppen ez a könyv, a Képes Történelem! Megint párhuzamos volt az emlék, egy Annuska- és egy Zsuzsanna-emlék ébredt fel Jankában.

Annuska olyan kétévesforma volt, örökké hadonászott, tépett, gyűrt és elragadtatva ordított, ha képeket látott. Képeskönyv nem volt a házban, Janka a Brehmet mutogatta a húgának meg a Képes Magyar Történelmet. Annuska sikoltva csapott öklével az egyik lap közepére: ott volt Róbert Károly különös, szigorú profilja, homlokán a liliomos abroncs. Apácska olvasott és idegesen felnézett, mikor Annuska huszadszor tette fel állandó kérdését, rúgva, kalimpálva a Janka ölében: „Ez mi ez?” „Anjou Károly – mondta Janka hússzor, engedelmesen –, uralkodott 1308–1342-ig.” „Ez mi ez?” – kérdezte újra Annuska, mintha nem hallott volna semmit. Apa akkor felpattant, összekapta az újságját, és rákiáltott: „Hát süket vagy? Anjou!” Apa már jól ejtette ki, nem úgy, mint ő, Anjounak, hanem zs-vel, s Annuska elbűvölten hallgatott egy pillanatig, aztán repesni kezdett kövér karjával Joó Mihály felé, aki az Apa nyitotta ajtórésen át éppen belépett, és a kályha elé borította a jó szagú akáctönköket; teli tüdőből odavisította neki: „Anzsu!”

Ebből a könyvből tanult Szuszu olvasni. Amikor ketten voltak, Zsuzsanna titokzatosan előrelapozott, rábökött az Anjou Károly liliomos koronájára, s akkor megcsókolták egymást és nevettek, pirosan és izgatottan, mint két összeesküvő, mert Szuszu már hatéves korában tudta, hogy soha nem szabad hangosan kérdezősködnie Annuskáról, s tulajdonképpen nem is szabad tudnia, hogy a világon van. Sok ilyen apró titkuk volt. Kun László el akarta ásatni a macskakölyköket, mert véleménye szerint irgalmasabb dolog elpusztítani őket, mint sovány koszton tartani, vagy rossz gazdákra kényszeríteni; Szuszu tudta, hova lopta fel a fiait Irén unokája, akinek Cirmos volt a neve, mert mióta Annuska elment a háztól, senki sem mert keresztyén neveket ruházni állatokra, és Szuszutól persze tudta Janka is, de nem szóltak róla senkinek. Éjjel, néha, míg hallotta a kis ágy felől a Szuszu pihegését, elmosolyodott: olyan édes érzés volt, hogy nekik kettőjüknek titkuk van. Mikor Cirmos előkerült a padlásról, s maga után vezette öt cérnafarkú gyerekét, Szuszu elpirult, aztán elsápadt, s Janka szinte látta, hogy ver a szíve a köténye alatt.

Hanem a könyvek… Vitték volna el valamennyit, de éppen ezt… Kinyomkodta a ruhából a vizet, feldobta a fregolira. Lábujjhegyre kellett állnia, hogy el tudja egyengetni a faléceken. Majdnem lerántotta az egészet, mikor meghallotta a Szuszu hangját:

– Mit gondolsz, ezt is Árpád bácsi lopta el?

Janka nagyon lassan megfordult, lucskos kötényéhez fente a kezét. Zsuzsanna minden izgalom nélkül nézett rá, láthatólag nem volt nagyobb súlya a kérdésének mintha csak annyi lett volna, hogy mennyi idő múlva lesz készen az ebéd. Janka tanácstalanul nézett a gyerekre. Mit felel ilyenkor egy anya? Az Árva mégis a nevelt testvérük, Szuszunak olyan nagybácsiféléje, és ha Janka tudja is, hogy gyerekkorától fogva mindig elcsent valamit, azért mégsem lehet így kimondani… Szuszu leguggolt a dézsához, megkavarta az ecetes vizet a fakanállal. Talán mégse kell felelni neki, legalábbis nem ma, talán csak később, ha megint eszébe jut. Addig még utána is nézhet vagy megkérdezheti. Janka nagyon jól tudta, hogy sosem merne megkérdezni ilyesmit az Árvától, és nem fog utánanézni semminek.

– Kati néni azt mondja, a zsibogóra küldi a könyveket – mondta Szuszu a dézsa felett. – Rozika néni viszi ki neki minden szerdán.

Janka leereszkedett a hokedlire. Amikor Zsuzsannának enni adott, körben leszelte a kenyérhéjat, mert Szuszu utálta, csak a kenyér belét ette meg szívesen, s ilyenkor, ha nem látta senki, nem kellett beletömnie. Elkezdte rágni a fényes, keskeny kenyérhéjat. Rozika néni az Apa kedvenc szegény asszonya, Katinak a testvére. Fügekerti, mint Anzsu, de nem olyan istentelen pogány, hanem becsületes templombajáró. Rozika néni szokta elvinni a maradékot innen, a kenyérhéjat, moslékbavalót, minden kedden érte jön egy kis taligával. Szerda zsibogó-nap. Miért nem szólt neki Kati néni soha erről? Aztán mindjárt nagyon hálás is lett neki, mert ugyan mit csinált volna, ha Kati néni véletlenül megemlíti. Úgyse mert volna szólni az Árvának. Vajon az ezüstkanál, az Annuska kiskanala, amellyel Szuszut is etette, míg pici volt, az is ezen az úton vándorolt el múlt kedd óta, amióta hiányzik? Vajon, ha pénzt merne kínálni érte, visszahozná Rozika néni? Olyan drága kiskanál volt, Annuska mindig azt harapdálta, mikor a foga jött, és úgy szerette, hogy ha mást akartak a szájába tenni, a szemük közé köpte az ételt.

Feldobta a vasalópokrócot a konyhaasztalra, Szuszu segített elegyengetni a lepedőt, amelyet a pokróc fölé terített, aztán már vette is elő a villanyvasalót a konyhaszekrény aljából. Janka mindig meghatódott, mikor felemelte a doboz hullámpapír fedelét, s a vasaló nikkelháta kivillant. Ez volt az első és egyetlen ajándék, amelyet Lászlótól kapott; múlt karácsonykor volt hat éve. Bedugta a konnektorba, és elkezdte vasalni a Szuszu ruháját.

Zsuzsanna nem szólt többet, de a mondat, az Árva lopásáról, ott maradt a levegőben, s Janka zavartan érezte, hogy így, némán, gyáván is, alapjában igent mondott Zsuzsannának. Az a legborzasztóbb, hogy sose mer határozott igent vagy nemet mondani semmire, azért hiszik olyan együgyűnek. Pedig mindig tudna felelni, ha akarna – csakhogy Mamácska sosem engedte válaszolni, s mire már megszólalhatott volna, késő volt. Apa hülyének nézte, László ostobának, s különben is ott volt Annuska, aki mindig mindenre tudta a választ. Szuszu most azon fog gondolkozni, hogy Árpád tolvaj, s ő nem merte azt mondani, hogy nem az.

Idestova húsz esztendeje lesz, hogy az Árva a házhoz került, éppen a múltkor találta meg a folyosószekrény aljában azt a fekete szalmakalapot, ami a fejében volt, amikor Apa behozta a kocsiról az ölében, és leállította elébük az ebédlőben. Nagy, vastag talpú cipő volt Árpádon, valami fekete trikó meg egy kék nadrág, s a fejében egy nagy szélű, fekete szalmakalap. Annuska egy darabig nézte, körbe is járta, mint valami kis állat. Akkor már várták, tudták, hogy jönni fog, hogy Gizella néni, Apa öccsének az özvegye belefúlt a Tiszába, s az unokatestvérüket idehozza Apácska hozzájuk. „Átmenetileg!” – így mondta Gál Antal, aki az utolsó esztendejét töltötte náluk abban az évben. Annuska kilencéves volt, ő majdnem húsz, Árpád az ötödikben. Apa azt mondta, legyen Árpádnak az anyja helyett anyja, s ő azonnal ételért szaladt, mert semmi más nem jutott az eszébe, Annuska azonban visszaült kis asztalához, ahol a leckéjét írta, és nem szólt semmit. Árpád megette az aranygaluskát – még arra is emlékszik, hogy azt sütött aznap; érdekes, ő maga nem nagyon szeret enni, de az ételek nevére mindig emlékszik – aztán, hogy Apa egyedül hagyta őket, odament Annuskához. Annuska rá se nézett, írt. Árpád elvette tőle a könyvet, de nem volt benne kép, hát eldobta. Ő szedte fel, porolta le az olvasókönyvet. Árpád ekkor a ceruzákhoz nyúlt, és erre már felnézett Annuska, mert a ceruzák voltak a kincsei, senkinek se volt szabad hozzányúlnia a tolltartójához. Árpád ki akarta nyitni a tolltartót, Annuska rácsapott a kezére. Árpád bőgött, Apa berohant, Annuska kapott egy pofont, s Apa azt mondta, az ilyen irigy, gyűlölködő rossz-szívűnek az a büntetése, hogy minden ceruzáját oda kell adnia a kis árvának örökbe. Árpád abbahagyta a bőgést, kerek, még könnyes szemmel várta a tolltartót. Annuska a szívére szorította a ceruzákat, és azt mondta: nem. Ó, micsoda este volt! Rúgott, karmolt, míg Apa kitépte a kezéből. Akkor nagyon megverték, nem úszta meg egy második pofonnal. A vacsora csendben telt, Annuskát a konyhába küldték vacsorázni büntetésből, s az Árva az Annuska helyén evett, irtózatosan sokat és irtózatosan csúnyán. Még csámcsogott is, és Apa halkan figyelmeztette Jankát, hogy majd próbálja meg leszoktatni róla. Este velük hált a hálóban, ők ketten Annuskával a két nagyágyban, Árpád meg a díványon. Árpád a ceruzákat a dívány alá dugta éjszakára, Annuska pedig nem akart imádkozni, hanem azonnal hasra fordult, és elrejtette az arcát a párnában.

Janka valami félénk elégtétellel állapította meg, hogy ő volt az első, aki észrevette, hogy Árpád lop. Nem rendszeresen, Isten ments! Mindig csak olyankor, ha valamit nem tudott elkunyerálni vagy kihízelegni. Akkor elvette. Hányszor szégyenült meg a kamrában, mikor hirtelen vendég jött, s ő befőttet akart bontani! Ott állt a mindig nyitott, hideg ablak előtt, a hokedli tetején, hogy a legfelső polcról levegye a diópálinkát vagy a cukrozott gyümölcsöket, s akkor kellett rájönnie, hogy a pálinkásüveg üres és a befőtteknek csak az első sorában érintetlenek az üvegek, a hátulsó sorokban terpeszkedő dunsztosok és hasas szilkék üresen ásítoznak. Sokkal egyszerűbb volt mindent odaadni Árpádnak, amit csak kért; valahogy úgy érezte, hogy ezzel megmenti a gonosz gondolatoktól. Úgy tapasztalta, Apának is ez volt a módszere. Amikor kiderült, hogy Árpád senkinek se kell, s a Református Árvaház ugyan elvállalná, de rossz vért szülne az egyházközségben, ha oda adná be Árpádot, Apa minden megjegyzés nélkül, szívesen elvállalta azokat a terheket, amelyeket Árpád jelentett. Ő vagy Annuska járhattak foltos cipőben, Árpád megkapta az újat. „Árva” – mondta Apácska tömören, indoklás helyett. „Árva” – volt a mentség, ha betört egy ablakot, ha valami hazugsága kiderült, ha bukásra állt latinból. Szegény kis árva. Megverni Árpádot? Egy árva fiút? Rajta is ragadt a név, Annuska sose szólította másképpen, s még ő is, aki nem szerette a gúnyneveket, azon kapta magát, hogy így szólítja magában és a háta megett: Árva.

Nehéz volt vasalni a gyászruhát, fojtotta a fekete, súlyos pára, amely a gőzölgő szövetből az orrába csapott. Szuszut hátrább küldte, úgy gondolta, ártana ez a szag a tüdejének. Nagyon telik az idő, oda kellene már tenni az ebédet. Szerencse, hogy ilyen napon nem illendő nagy ebédet főzni, különben nem is lenne készen. Karfiollevest főz és savanyú krumplit, hagymát pirít rá, nincs friss hús. Nagymama bizonyosan fitymálni fogja, de mit csináljon, csak szombaton van vágás, akkor is sorba kell állni a szék előtt.

Szegény Nagymama, igazán nincs a terhére senkinek, de olyan idegen itt közöttük, Janka pedig világéletében félt az idegenektől. Szégyelli, hogy éjjelre a konyhában kellett elhelyeznie, a Kati összecsukható ágyában – de ha nem volt másutt hely! Most az illenék, hogy valaki szórakoztassa, körötte járjon; mióta tegnap este megérkezett, ő alig mondott neki két mondatot, még leginkább László tartotta szóval. László mindig tudja, mit kell csinálni. Annuska is tudta, bár Annuska egész bizonyosan nem szólna a Nagymamához. „Micsoda nagymama az ilyen? – ordított a Janka fülébe a tízéves Annuska. – Más ajándékot küld az unokáinak, ez meg még csak nem is ír, aztán mi küldünk neki pénzt, de meg se köszöni.” De talán Zsuzsanna. Szuszu hajlandó volt kimenni a kertbe. Janka megigazította a köténye szalagját, a karjába adta a babáját. Szuszu lassan lépegetett kifelé, s a konyhaküszöbön megállt:

– Ma szerda van – mondta Szuszu. – Ha megengeded, hogy széttörjem a disznómat, kivehetném a pénzt, és visszafelé, a temetés után, visszavásárolhatnánk a könyvet Rozika nénitől.

Janka belehajtotta fejét a gyászruha gőzébe. Szuszu arca öreges lett, bölcs és megértő. Igaz, igaz, mondta a Szuszu szeme, hogy is szállhatnánk ki mi ketten a kocsiból, s hogy mehetnénk egy ilyen napon a zsibogóba. Odalépett az anyjához és megcsókolta. Janka odaszorította magához, érezte teste jó szagú melegét. „Ne félj, csak higgy!” – mondta neki László valaha, a Nőegylet teáján, ahol körülbelül eldőlt már, hogy hozzámegy feleségül. „Én vagyok az út, az igazság és az élet…”

Szuszu kiment a kertbe, az ablakon át behallatszott távoli, felnőttes hangja, ahogy a dédanyjával beszélgetett. Janka kihúzta a vasaló zsinórját, nagyon átmelegedett. Milyen furcsa, hogy a mondatokra pontosan emlékszik, de a szavaknak külön nincsen értelmük. Mit jelent az, hogy „út, igazság és élet”? Apa meg tudná magyarázni, de ő sosem érti meg az Apa magyarázatait. László is meg tudná, de ő mindjárt úgy beszél, mintha az egyetemen adna elő. „Ne félj, csak higgy.” Iszonyúan fél, mindig is félt, mióta a világon van, mintha szüntelenül valami szörny leselkednék rá. Egész életében félt, csak akkor nem, mikor Annuska ott állt mellette. Istenben kellene hinnie, de az Apa istene olyan, mint Apa, és ő Apától fél, a László istene meg olyan, mint László, és ő Lászlótól is retteg. Árpád ellopta a történelmet, Rozika néni a zsibogón árulja a könyvtárukat, s ezt Zsuzsannának kellett észrevennie. Hol lehet az Annuska ezüstkanala? „Ne félj, csak higgy.” Dehogynem fél, holtáig félni fog. Szuszu. Lehet, hogy Szuszu az „út és az igazság”? Mert ő csak Szuszutól nem fél, és Szuszuban hisz egyedül.

Zsuzsanna és a vénasszony fecsegése behallatszott az Árvához is a nyitott verandaajtón át; elunta hallgatni. Úgy döntött, hogy nem szól senkinek Annuskáról az ebédig. Egyelőre nem érdemes. Ebédre Apácska is előkerül özvegyi cellájából, a veres bolond is bejön a tanácsból. Vajon min susmékol megint? Majd leszegi a tokáját, ha megtudja, hogy Annuska mégis megjött. Ebben a családban senki sem ért a pszichológiához. Milyen lelki nyugalommal megegyeztek abban, hogy az illendőség kedvéért minden családtagot értesítenek, tehát a Nagymamát és a tékozló leányt is, s alapjában meg voltak győződve, hogy a szégyen minden nemkívánatos elemet távol tart majd a temetéstől. A Nagymama tegnapi megérkezése is óriási riadalmat keltett. Apa folyton a bajuszát rágta idegességében.

Jó kis temetés lesz, csak ne tartson nagyon sokáig. Ötre neki a taggyűlésen kell lennie, és ott is lesz, ha csak egy csepp tisztesség van az öreg Takaró Nagyban, és megfékezi az ékesszólását. Sok jót úgyse lehet mondani Mamácskáról, rosszat meg csak nem prédikál egy koporsó mellett.

Az Árva húsz éve lakott ebben a házban, s úgy ismerte a különböző alkalmakra írt szentbeszédek szerkezetét, stílusát és frázisait, hogy minden gondolkozás nélkül előre meg tudta volna írni a Mamácskát elparentáló szónoklatot. Takaró Nagy, a vén hülye, majd elbőgi magát a végén – ideális pap, még a saját szövegétől is meghatódik. A taggyűlés ötkor kezdődik, talán lesz annyi ideje, hogy egy félórára visszajöjjön a gyászházhoz a famíliával, aztán majd csak megszökik valahogy. Tulajdonképpen nem is izgul, az idő most igazán a legmegfelelőbb, tavalyelőtt még gondolni se mert volna rá, hogy tagjelölt legyen. Éppen elég baja volt Bozónéval, a párttitkárral. De ez az új párttitkár aranyat ér. Olyan jó, hogy az ember szíve megreped. Ha megütnék a jobb arcát, ez a balt is odatartaná, nem úgy, mint Apácska, aki, ha dühös, iszonyúan verekszik. Hát a Szabó Szabolcs türelme végtelen. Micsoda név, lehet, hogy emiatt olyan megértő. Szabó Szabolcs. Az istenfáját!

Nem lesz nehéz kommunistának lenni – gondolta az Árva –, viszont éppen ideje már, hogy belépjen a pártba. Ez a szeptember határozottan bővelkedik a sorsdöntő eseményekben. Apácska gyűrögeti a szentírást; Mamácskát végre eltemetik, Annuska hazajön, a vénasszony megjelenik, ő pedig belép a pártba. A veres bolond meg csak fogja be a száját, ő a békepap, ő kezdte az egészet. Persze az a legérdekesebb, hogy Kun László komolyan is gondolja, amit csinál. Micsoda hülyeségeket össze nem fecseg a békéről! Ki az istennyilának lényeges annyira a béke?

Amennyire vissza tud emlékezni, életében nem mulatott annyit, mint amikor az ostrom alatt minden a feje tetejére állt, és a házak ugráltak az ágyúdörgés zajában. Éppen tíz éve lett az ostromnak ezen az őszön. Tizennégy éves kamasz volt, eszébe se jutott félni. Janka összetett kézzel tördelte a miatyánkot a pincében, Apa krétafehéren olvasta a Bibliát, Kun László, mint egy csúnya próféta, az utca közös, nagy óvóhelyének tartott házi istentiszteletet; Kati néni bebújt a dunyha alá, és semmmiképpen nem lehetett előcsalogatni, Anzsu naphosszat vermelt valamit, Annuska pedig a kapubolt alá húzódva állt, s moccanás és hang nélkül figyelt kifelé, mintha az élete függene a zajoktól. No, ő fütyörészve állt az udvar közepén, vagy felmászott a padlásra, és onnan nézte, hogy oldják meg terhüket a gépek a város felett, hogy sziszegnek le a bombák, szabályos félkörívben, hogy csap fel a füst, a láng a nyomukban. Mitől félt volna? Annál izgalmasabbat, mint mikor a légitámadások után kirohanhatott az utcára, és összeszedhette a szétszóródott lomokat! Még az égő boltokba is bement – mit össze nem hordott, Szent Kleofás! „Krisztusi lélek van a fiúban!” – mondta Apácska. Volt ám, de mennyire. Soha olyan jól nem élt, mint ezekben a hetekben, annyi mindent összeszerzett. Mikor meg az oroszok bejöttek, csak az a hülye Janka csinált olyan nagy dolgot belőle. Azt a két pofát, Jankát, aki valami vénasszonykendővel bekötötte a haját, és összekormozta az arcát, s Kati nénit, aki minden ruháját magára vette, hogy el ne lopjanak tőle semmit a katonák! Nem, a háború nagyon mulatságos dolog volt! Életében nem nevetett annyit. Hát nem volt megszakadni való, mikor Kun László az ostrom valamelyik éjszakáján saját kezűleg egy nagy alfát és ómegát festett olajfestékkel a kapura? Annuskával akarta megcsináltatni, de Annuska káromkodott, és az arcába csapta az ecsetet. Olyan volt a ház, mint a Bibliában az angyal megjelölte egyiptomi hajlék. Sokra is ment volna vele, ha ő reggel ki nem szalad, és krétával fel nem rajzol a Kun László ábrái mellé egy irtózatos nagy keresztet. Mindenki milyen hülye volt, bámulatos! Apa, akiben egy színész veszett el, teljes papi díszben fogadta az oroszokat, ősz haja nagy hullámokban bukott elő brokátsapkája alól, egyik kezében a Biblia volt, a másikban, ezt igazán senki se tudta, miért, az úrvacsora-kancsó. Az oroszok, a drága lelkek, az Isten borát megitták egy cseppig, de a kancsó nem kellett nekik.

Nem, igazán nem kellene annyit ugatni a békéről, nem volt rossz az a háború, ő rengeteget röhögött. Egyébként pedig rá igazán egy szavuk sem lehet. Ha ő nem tartja el akkor a házat, mind felfordulnak éhen az infláció idején. Telt a ládikából, amit az öreg Zucker a kezébe nyomott, mielőtt elvitték volna a gettót Tarbából. Szerencse, hogy elégették az öreget, nagyon kellemetlen lett volna, ha a ládikót számon kéri. Egyébként úgy kell neki, minek egy zsidónak annyi ékszer.

Hát a tanítóskodásból mindenesetre elég volt. Béke ide-oda, jó lesz más vizekre evezni. Zsófia azt mondja, ki van zárva, hogy valami megzavarja az ügyet, s ha a dolog egyszer továbbkerül a kerülethez, sima útja lesz, ott nagyon tisztelik a veres bolondot. Végre Kun László is hasznot hajt egyszer, nemhiába fényképezik le állandóan elülről-hátulról. Persze ha fordul a rendszer, a hívek majd beverik a fejét, de úgy kell neki, miért ilyen marha, minek ugrik be a saját hazugságának. Az ember csak úgy legyen kommunista, ha kívülről nézi a dolgot, és humorosnak találja. Meggyőződésből és ingyen? Hülyeség.

Zsófi azt mondja, először majd az életrajzát kell ismertetnie. Lelkére kötötte, hogy készüljön fel, jól gondoljon át minden apró részletet, mert sose lehet tudni, ki min akad fenn, mit kérdez meg tőle. No, őt kérdezhetik. Zsófi igazán a legbizalmatlanabb proletár, aki csak valaha a Nagy Lajos-, azaz Beloiannisz-telepen a világra jött, s lám, Zsófi követi, mint a kiskutya, s amit mond neki, minden jó és szép. Nem is olyan rossz az, ha valaki árva; Zsófi kövér könnyeket szokott hullatni, mikor anya nélküli gyerekkoráról mesél neki.

Anya, na még csak az kellett volna! Az Úr, mint Apácska mondaná, őróla is gondoskodott, nemcsak a mezők liliomáról. Anya, Isten nyugtassa, a legjobbat cselekedte, mikor befordult a komppal a Tiszába. Ha nem teszi, ő máig ott ragad Emecsén, aztán cuppoghat a sárban, mint a többi paraszt. Ki az ördög iskoláztatta volna? Anya maga is alig tudott írni-olvasni rendesen. Egyébként igazán nem mondhat rá semmit: mintaanya volt. Mintha csak tudta volna, milyen szüksége lesz rá ezekben a napokban, egy valóságos nincstelen, szegényparaszti származású, fél analfabéta anyára. Mivel ellensúlyozná atyját, a jegyzőt, akit ugyan még akkor elvitt a tüdővész, mikor ő a második évét töltötte be, és olyan szegény volt, mint az a bizonyos templom egere, de aki a kommunista szentírás szerint mégiscsak a nemkívánatosak közé számítódik. Zsófi azt mondja, azon semmi se múlik, hogy az apja jegyző volt, a hangsúly majd anyára kerül, aki a vízbe fúlt.

Az Árva elvigyorodott, mert eszébe jutott az életrajza. Azzal is olyanformán van az ember, mint a gyászjelentésekkel vagy az ifjúsági kiadású könyvekkel. Mikor gyerekek voltak, Apácska sosem engedte meg nekik, hogy a klasszikusokat eredetiben olvassák, hanem ha meg lehetett szerezni a művek ifjúsági kiadását, azokat adta a kezükbe. Amikor felnőtt, óriási gaudiummal olvasta újra a regényeket a maguk eredeti mivoltában. Az, aki valaha az ifjúság számára átdolgozta őket, úgy kiherélte a műveket, hogy a szerzőnek nagy fáradságába került volna ráismerni az alkotásokra. Minden benne volt pedig, csakhogy minden másképpen, szelídebben: mindennek más volt a hangulata. A gyászjelentés is ilyen kiherélt irat, hát még az életrajz!

Az övé valóságos irodalmi remekmű. Atyja, a jegyző, puskini kedély, a parasztság istápolója, aki úgy mutatta meg, mennyire a dolgozó néphez húz, hogy hitvesét is, Kozma Juliannát, a summás parasztok közül választotta. Ide, az igazság kedvéért, az kívánkoznék, hogy Kozma nagyapa, Anzsu szerint, aki járt Emecsén, vasvillával kergette a jegyzőt a kertek alatt, mikor a lányának már nagyon megkurtult a szoknyája. Isten éltesse Kozma nagyapát, állítólag még megvan valamerre, ha tudná, hogy téeszcsé-tag, meg is látogatná. Azt ezek után minden vezetőségi tag megértheti, hogy egész életében árva lévén, anyát keres magának anya helyett, s ezt az anyát a pártban véli feltalálni. Megint elnevette magát. Hát azért, ha választani kell a párt és Janka között, inkább csak a párt mellett maradt, mert a párt a kenyér mellé vajat is ad, és éppen elég volt már a tanítóskodásból. Miért más üljön mindig a kulturális ügyosztályon vagy a megyei tanács oktatási osztályán? Majd megveszett kilencszáz forintért kiordítani a tüdejét. Az Isten is szakfelügyelőnek teremtette – minimum. De jól is fogalmaz, folyamatosan, színesen beszél, a memóriája közismert, miért ne kerülhetne fel Pestre, a sajtóhoz vagy valamelyik minisztériumba?

Az Árva nem aggódott. Ahogy meggyőzte Zsófit, a szakszervezet elnökét, ezt a bizalmatlan fruskát, aki télidőn fekete patentharisnyában jár, és annyi humora sincs, mint egy csirkének, meggyőz ő mindenkit. Itt csak egyetlen izgalmas pont lehet, ha a most végzett Csabai, az a pesti kölyök, elkezd kérdezősködni. A többi tanító, tanár jórészt mind idevalósi, vagy évek óta él már a városban, azok nem fogják molesztálni; mind nagyon jól tudja, hogy Mamácska bolond volt, Apácska a légynek sem vétett soha, s hogy Kun László a városi pártszervezet jobb keze. Csabaitól fél, az olyan hideg szemű, firtató pesti, annak még minden új lesz. No mindegy, csak megfelel neki is. Egyébként minden rendben van: a negyventagú tantestület tizenegy párttagja közül öt külön-külön odament hozzá, amikor már jobban megismerték, és szépen megkérte, ne gondoljon róla rosszat amiatt, hogy belépett a pártba; valaha szocdem volt, aztán muszáj volt egyesülnie, Gyulait az űzte be, hogy valamikor a kisgazdákhoz tartozott, egynek meg valami nagy baj volt az apósával. Zsófi, a Nagy Lajos-telepi Zsófi volt az egyetlen köztük, aki komolyan vette ezt a mókát, no meg Szabó Szabolcs, a krisztusi kedély, aki légnyomást kapott a háborúban, de Szabó Szabolcsnak zsidó a felesége. Nem, itt nem lesz baj, a többi meg örül majd, hogy ő is hozzájuk csatlakozik, csak Csabai ne köpjön a tálba, mert az nagyon kínos lenne. A tagjelöltség ideje gyorsan elrepül, közben majd tájékozódik mindenfelé. A tagjelölt majdnem olyan már, mint az igazi tag.

Szegény Zsófi, ha tudná, hogy voltaképpen mik a tervei. Titokban bizonyosan abban reménykedik, hogy elveszi feleségül. Hogyne, ha bolond lenne! Óvatosan csinálta ő ezt. Zsófi nem vethet majd semmit a szemére, ő mindenkihez egyformán nyájas volt, Zsófihoz csak panaszkodni járt és tanácsot kérni tőle, s ilyenkor Zsófi átszellemült a saját fontosságától. Nem, ahhoz már nem olyan fiatal, hogy valami hibát kövessen el. Nem „vét az erkölcs” ellen, nem kezd viszonyt Zsófival, még csak meg se fogja csókolni – szerencsére nem is nagy a kísértés. Isten őrizz, azt a széles parasztarcát – fuj. Tanulmányozta ő, milyennek képzeli az új irodalom a haladó értelmiséget. Az igazi pozitív hős jó, bátor, szenvedélymentes, de nagy feladatokra vállalkozik, áldozatkész, önzetlen, és szereti a hazát. És főleg erkölcsös.

Csabai megkérdezheti, hogy milyen a családjával a viszonya. Akkor majd Kun Lászlót állítja az előtérbe, ő nagyon megfelelő családtag. Kun László már negyvenötben, mindjárt az Annuska eltűnése után felismerte, mire van szüksége országunknak, s mivel Alkotmányunk biztosítja a polgárok lelkiismereti szabadságát, Kun László azonnal azon iparkodott, hogy egyengesse az egyházi és az állami érdekek különválasztásának útját.

Kun László volt az első békepap az országban, az első nagy prédikációja után harminckilenc olyan levelet kapott, amelyben részint csirkefogónak titulálták, részben közölték vele, mi lesz a sorsa, ha egyszer megfordul a kocka. Szerelmes Isten, mennyi még a reakciós ebben az országban! Ha valami csakugyan történik, egyelőre mindenesetre kilóg a hazából, de aztán, ha majd a hullámok elcsitultak, hazajön, mert nagyon kíváncsi rá, mi lesz a famíliával. Amilyen mulya egy nemzet ez, bizonyára csak jól összeverik a veres bolondot. Pedig elmenne a temetésére, nagyon utálja őt is.

Apáról csak annyit fog mondani, hogy szerencsétlen körülményei megtörték, s idő előtt visszavonult mindentől. Janka nem számít, ő Kun Lászlóval együtt tesz ki egyet, s bár ő beleírta az életrajzba, hogy nevelőapja kisebbik lánya kilenc évvel ezelőtt megszakította az érintkezést a családdal, nem valószínű, hogy épp Annuskával kezdjék a kérdezősködést. Hacsak az a hülye Csabai nem. Az még képes lesz azt hinni, hogy Annuska valami politikai ok miatt szökött meg hazulról, s a tanítók mind kíváncsiak, még majd hagyják beszélni. Eh, ördög vigye Annuskát! Csak ugráljon Csabai, majd Annuskát is megmagyarázza. No, nem az igazságot fogja mondani, az igazság magában nyers és alaktalan, azt meg kell komponálni előbb, mint egy zeneművet. Annuska azért távozott a szülői házból, mert világnézete nem felelt meg a papi ház légkörének. Ez nagyjából így is van, erre akár meg is esküdhetik, erre még az a szent Janka is megesküdnék. Annuska, bár nem tudja a címét, mert Apácska megtiltott vele minden érintkezést, már negyvenötben kapcsolatot keresett a munkásmozgalommal, és hogy eszméinek élhessen, Pestre távozott. Csak nem ismeri Csabai véletlenül? Iszonyú volna. Mindegy, ő akkor is így tudja, ő nem tehet róla, ha rossz emberek félrevezették – egy ilyen szegény árvát. Annuska elég demokrata volt mindig, tetszenék a kommunistáknak; Zsófi bizonyosan szeretné, mert Annuska is szerette az olyan alja embereket, mint Zsófi – ha egyáltalán tud szeretni valakit, akkor azt a vén csirkefogó Anzsut szereti.

Persze az azért nem lesz nagyon felemelő pillanat, mikor Apácskának meg kell mondania, hogy belépett a pártba. Apácska minél öregebb lesz, annál jobban ragaszkodik az elveihez, és annál jobban gyűlöli a kommunistákat. Majd valahogy megmagyarázza neki, ő mindent meg tud magyarázni. S ha véletlenül olyan sebet ejtene az Apácska érzékeny szívén, hogy nem kapna bocsánatot, akkor…

Ez az életforma úgyis tarthatatlan, meddig lakjék még a parókián? Ha sikerült kikerülni az iskolából, és valami értelmesebb állást kap, úgyis elköltözik, építtet magának lakást, mint Szabó Szabolcs. Ide nem lehet nőt se hozni, egyáltalán, még vendéget se lehet fogadni, a barátaival valahol a városban kell találkoznia; különben is, ha tagjelölt lesz, minden népfrontos enyhülés ellenére sem lakhatik ebben a házban. Előbb párttagság, aztán pénz, aztán pozíció, aztán új lakás, aztán isten hozzád, kapufélfa, torzsalkodjanak nélküle. Milyen szerencse, hogy a veres bolond is, Apácska is mélységesen vallásos férfiú, mert a hitbéli meggyőződés féken tartja iszonyatos szenvedélyeiket. Ha csak egy kicsit kevésbé vallásosak lennének, valamelyik meggyilkolná a másikat. Egyelőre Kun László az erősebb; Apácska határozott tilalma ellenére kapcsolódott a békemozgalomba, s mikor Apa végighallgatta az első ilyen értelmű prédikációját, kirohant a templomból. Nagy botrány volt, akkor kellett Apának nyugdíjba mennie. Kun Lászlótól egyébként igazán szép, hogy megtűri a parókián, Kotormán, a káplán minden héten példálódzik, hogy az ómalom mellől kell naponta begyalogolnia. Persze, Apácska lakik a kancellárián, s a káplánia iroda lett.

Hogy mondja meg Apácskának? Majd kitalál valami megfelelő formát. Szerencse, hogy Annuska nincs itthon, mert Janka mindenre csak bólint, Kun László pedig méltóságán alulinak érzi, hogy beleszóljon bármilyen házbeli ügybe. Annuska bezzeg kinyújtaná a nyelvét, és valami borzasztó szót kiáltana neki.

Annuska… Megint el kellett nevetnie magát, ha arra gondolt, hogy Annuska politikai ellentétek miatt hagyta el a parókiát. Ezt a részt még gondosabban ki kell dolgozni, itt minden szónak súlya lehet. Nem szabad, hogy azt higgyék, hogy az ő házukban bármikor is rossz volt a légkör. Neki mindenképpen hálásnak kell lennie a pap iránt, aki felnevelte, ruházta, taníttatta, s jobb, ha Apácska derék, de boldogtalan ember, s Annuskával sem azért került összeütközésbe, mert Annuska a munkásmozgalom iránt érdeklődött, hanem mert nem volt elég vallásos a lánya. Így jobb lesz, Apától elvégre senki sem kívánja, hogy ne legyen hívő, mikor pap – a tanítók mind vallásosak. Még Zsófi is, biciklin jár Köntösbe, a szomszéd faluba úrvacsorát venni – még talán rossz vért szülne, ha Apácska nem volna elég vallásos az ő ábrázolásában. Annuska azonban lehet ateista, Annuskának teljesen mindegy, s elég vad gyerek volt, elhiszik róla.

Persze azért nem bánná, ha nem kérdezősködnének sokat, ez elég nehéz nap lesz, előbb a temetés, aztán a taggyűlés. Zsófi megkérdezte tőle, hogy a pártvezetőségi ülésen milyen napot tűzzenek ki a taggyűlésre, a mai napban állapodtak meg, honnan tudhatta volna még akkor, hogy Mamácska közben meghal. Most már mindegy, majd túlesik rajta.

A temetés, Annuskával súlyosbítva, mindenesetre mulatságos lesz. Mikor is szökött meg az a lány? Negyvenöt tavaszán, akkor indultak meg az első vonatok. Igen, most már pontosan emlékszik rá, hogy pénteki napon, péntekre virradóra szökött el; Apácska mindig pénteken írta meg a vasárnapi szentbeszédet, s aznap elmaradt a prédikációírás, olyan nagy volt a felfordulás, a tanácstalanság. Úgy kellett Apának, minek verte össze előző nap, nem mintha sajnálná, eszében sincs, Annuskának felőle bárki összetörheti valamennyi csontját, de azért mégis lehetetlen, hogy egy felnőtt, erős férfi nekiálljon megverni egy húszéves lányt.

Az Árva az iskolában a hangjával meg a személyével tartotta fenn a rendet, sose nyúlt a gyerekekhez egy ujjal sem. Szünetben a két legcsintalanabbat a karjára fűzte, a verekedőket maga köré csoportosította, úgy sétált velük; aki csak rájuk nézett, elgyönyörködött: milyen szép kép, a hivatásáért lelkesedő, fiatal tanító. Hogyisne, majd még verni, inkább sétálgat, és olyan kedves, mint egy ifjú anya, nincs gyerek, aki ne szeretné, a szülők meg tűzbe mennének érte. Ez csak idegrendszer kérdése, ha az ember elég makacs és elég türelmes, meg tudja fogni és fékezni az osztályt. Milyen megható lehetek – mulatott magában az Árva –, akár Jézus a gyerekek közt, „engedjétek hozzám…” Milyen jellemző Apácskára, hogy mikor biztosítani akarta a jövőjét, a tanítóképzőbe íratta be. Na mindegy, idáig kibírta, még huszonöt sincs, az élet java most következik. Hanem Apácska előkeresheti megint a Jób könyvét, amelyet olyan gyakran forgatott családi kataklizmák idején. Vége a türelemnek, ő rövidesen odébbáll.

Jó volna tudni, mi lett Annuskából. Az első hírt, harmadéve, Pesten jártában, Franciska néni hozta róla, aki egy vendéglőben látta egy férfival, amint egyazon tányérból két villával szurkálták ki a pirított májat. Máig sem érti, miért tiltotta meg Kun László Apának, hogy utánamenjen Pestre, hogy megpróbálja megkeresni. Apa első dühében azonnal neki akart eredni a fővárosnak, csak a veres bolond lebeszélte. Mikor másodszor felmerült az ötlet, akkor már Kun László parancsolt, azt mondta: „nem”, s a „nem”-hez nem szokott indoklást adni. Apa akkor már rettegett a veres bolondtól. Ha Kun László nem születik annak, ami, inkvizítor lett volna belőle. „Megégetem őt az ő lelkének miatta…” Annuskát mindenesetre sorsára hagyták. Fene tudja, miből végezte el a Képzőművészetit, ha ugyan elvégezte valóban. Franciska néni szerint eladta magát, de Franciska néni majdnem mindenkiről ezt szokta mondani. Lehet, hogy Janka tud róla valamit, csak nem meri megmondani, Anzsu bizonyosan tudja, hol van, és mit csinál, de ki állna szóba Anzsuval. Hála istennek, hogy az is kinn van már a házból azóta. Egyébként bánja is ő Annuskát, undok kölyök volt, összekarmolta, kinevette, megszégyenítette őt, ahol csak tudta. Mikor már mindent eligazított, mikor valami tervének a legapróbb részletét is kidolgozta, elég volt Annuskának egy szemvillantása, hogy mindenki meglássa azt a pontot, ahol a művészi tervezés megtámadható, s csak Apa rendkívüli elnézésén múlt, hogy nem lett rossz vége a dolognak. Az Isten verje meg őt is! Miért nem volt jó neki itt, ő nem férfi, csak nő, ment volna hozzá valamelyik paphoz, akárkihez, minek akart éppen festő lenni? Micsoda marhaság! Hát mindig azt fogja érezni, hogy ebben a házban csak Annuska volt bátor, és csak Annuskát nem lehetett félrevezetni? A fene egye meg Annuskát, mindig rá kell gondolnia, pedig most a taggyűléssel akar foglalkozni.

Persze nincs rajta mit csodálkozni, hogy egyre Annuska jár az eszében. Kilenc esztendő nagy idő. Ha van benne egy csepp tisztesség, nem jön el a parókiára; ugyan mit csinálnak vele, ha beállít? Majd vergődik az a boldogtalan Janka az olló két szára között. Tulajdonképpen kedveli is Jankát, s ha jól meggondolja, ilyennek szeretné a jövendőbeli feleségét is. No, nem külsejében, Janka olyan, mint egy molylepke, húszéves korában is olyan volt, lapos, színtelen, csúnya kezű, csúnya lábú. De hallgatni és engedelmeskedni megtanult, s Kun László bizonyára nem is keres benne más tulajdonságot. Az a jó asszony, aki sose felel vissza semmire, akinek minden éppen úgy a jó, ahogy van. Kun László tulajdonképpen még boldog is lehet, idehaza legalább nem bosszantja senki. Jó lány az a Janka, elsején megadja neki azt az ötven forintot, amivel tartozik. Legkésőbb tizenötödikén. Komolyan meg fogja adni.

Mi a csodát mondjon, miért kell elmennie a temetés után? Ha Annuska csakugyan hazajönne, még nehezebb lesz elszabadulnia. Most jutott az eszébe először, hogy hátha Annuska végképp visszajött. Elhessegette a gondolatot. Apa úgyse fogadná vissza, Kun László sem. Azt fogja mondani, hogy a párttitkár berendelte, nem tudja, miért. Ez az egyetlen érv, amelyre Apa előbb elnémul, aztán kereken, folyamatosan megindulnak a szájából a bibliai átkok. Apa egy szóra elhiszi, hogy Szabó Szabolcs a Mamácska temetése napján is berendeli őt. Még boldog is lesz titokban, mert újabb inzultus érte a párt részéről. Nem, ma akkor is elszöknék, ha nem kellene elmennie a taggyűlésre, igazán nem vágyik szót váltani Annuskával, felelni a kérdéseire, hogy mit csinált a könyveivel.

Mindig olyan bolondos volt, mikor a könyveiről vagy a festékeiről volt szó. Azt fogja mondani, ha mégse tudna kitérni a beszélgetés elől, hogy nem tud róla semmit, bizonyára Janka hányta el a könyveket; Annuska könyvei nem álltak a beépített polcokon a többi között, hanem külön helyük volt abban a polcos ládában, amelyet Anzsu egy csirkeól maradványaiból csinált, s Annuska meg Zucker Éva saját kezűleg pingált ki olajfestékkel zöldre. Majd éppen azokat a könyveket hagyta volna meg – azokért kapta a legtöbbet. Nem hinné az ember, mennyit fizetnek egy svájci reprodukciós albumért, művészettörténetért.

Hülye Annuska, mit gürcölt, míg összeszedte a pénzt egy-egy könyvre. Hány délután látta, hogy leckeírás helyett a kamrában kopácsol Anzsuval, dobozt csinál, zsebkendőtartót, írómappát, Anzsu vágta, ragasztotta, ő meg festette, lakkozta a tárgyakat, vagy kefét kötöttek ketten, azon sokat dolgoztak, kerestek is valamennyit. Ha Apa tudta volna, hogy az Annuska konfirmációs ruháját is a kefék árából vették, vagy hogy azt a gyöngyház berakásos, puha kis kefét, amellyel Janka Zsuzsanna haját kefélgeti, még Annuska csinálta az Anzsu bábáskodása mellett. Nem tudja, különben talán a cipőjét sem takarítaná, a kabátját sem kefélné ki: ebben a házban még minden kefe az Annuskáék közös gyártmánya. Anzsu kefegyári munkás volt hajdanában, míg ki nem telt a becsülete, s Annuska mindent megtanult a vén bolondtól, faragni, kefét kötni meg káromkodni is. Vajon tudta-e kívüle valaki, hogy Anzsu szerdánként a kettejük közös készítményeit árulja a zsibogón, pipája füstjébe burkolózva? Emlékszik rá, Franciska néni egyszer vett is egy ilyen közös gyártmányú varródobozt Anzsutól, össze is veszett vele, mert becsmérelte és drágállotta. Anzsu akkor köpött, és elkergette, így mondta Franciska néni, úgyhogy nem is ő ment vissza a dobozért, hanem az Árvát bízta meg, mert azért nagyon szép doboz volt, és nagyon olcsó. Apa csóválta a fejét, szólt is akkor Anzsunak, hogy nem Istennek tetsző dolog a zsibogón árulni. Akkor volt is eszében, hogy megmondja, hogy Anzsu csak félig érdekelt a dologban, mert az egészet Annuska találta ki, hogy könyveket meg festéket tudjon venni, de aztán nem mert szólni mégsem, mert félt, hogy Anzsu megveri. Vén állat, micsoda marka volt, ha egyszer a kezébe kapta, nem lehetett megszabadulni tőle.

Janka nem fog semmit se tudni a könyvekről, az sose figyel meg semmit, akkor kezd el majd rémüldözni, hogy hova is lehettek. Ha őt kérdezik meg, azt fogja mondani, tudomása szerint Anzsu vitte el. Keressék rajta a Fügekertben. Persze azért jobb volna, ha nem kellene erről beszélni, mert az Anzsu elkergetése óriási szertartás keretében zajlott le, s mindenki emlékezhetik még rá, hogy Anzsu egy tarisznyával távozott, s abba aligha fért volna bele az Annuska ötvenkilenc vagy mennyi könyve, óriási albumai. Mindegy. Volt, most nincs. Janka a háziasszony, neki kell számot adni mindenről. Csak nem csinál belőle nagy ügyet Annuska? Bár a könyveitől mindig megőrült, pici korában is.

Az iskolában azóta szétosztották a negyven harmadikosát. Tízenként-tízenként beültették őket idegen osztályokba ma délelőttre. Reggel elmondták nekik, hogy ma temetik a Máthé tanító bácsi édesanyját, s Berény Tamás, a kék szemű Berény, szünetben sorra járja az osztálytársait, akik bámulnak, és félénken sugdolóznak az idegen osztályokban, és pénzt gyűjt virágra. Tartja a sapkáját, szinte látja, hogy potyognak a tízfilléresek. A Berény Tamás filléreit majd kiegészíti a Szülői Munkaközösség, küldenek virágot a tanárok is, s délután két csokorral több lesz a Mamácska ravatalánál. Milyen okos kisgyerek az a Berény Tamás! Minél tovább figyeli, ahogy ott ül az első padban, jelentkezik, beszél, annál több hasonlóságot fedez fel benne az anyjával. Ugyanaz a szürkéskék szeme, nagyon vékony szálú, vörösesszőke haja van, kicsit elrajzolt, széles ajkú szája. Nem szép gyerek – Éva se volt szép –, de nagyon okos, mint ahogy Éva is nagyon okos volt, és tulajdonképpen Zucker bácsi is. Éva a megyei pártszervezetben dolgozik, remélhetőleg nem jön ki a temetésre, egy magas rangú pártfunkcionáriusnak igazán nem illik elhunyt papnék temetésén részt venni, ahol az öreg Takaró Nagy a feltámadásról és az örök életről prédikál. Nem is volna tanácsos, hogy Éva meg Annuska találkozzanak, nagyon is jóban voltak valaha. Éva ugyan még negyvenhárom végén eltűnt a városból, és Zucker bácsi bizonytalan válaszokat adott a tartózkodási helyéről, de azért nem tud szabadulni attól a kellemetlen érzéstől, hogy hátha mégis tud valamit arról, mit csinált Zucker bácsi az értékeivel, és mégiscsak rajtuk keresi valamiképpen. Éva, ha él is benne gyanú, sosem említette, Jankával mindig megáll beszélgetni, Apácskának is hűségesen köszönget – nem, nem, azért mégiscsak jobb lesz, ha nem találkozik Annuskával, és árnyéka sincs a lehetőségnek, hogy a Zucker bácsi ládikája szóba kerüljön.

Milyen ostoba dolgokon töri ma a fejét – szidta magát az Árva –, ez a temetés annyi mindent felkavart. Éva negyvenháromtól negyvenöt végéig nem is volt a városban, az egész ládikahistória, az Éva esetleges gyanúja, csak rémkép, amelynek az lehet az alapja, hogy Éva sosem áll meg vele az utcán, egyszer se látogatta meg az iskolában, s még Tamást beíratni is a férjét küldte, Berény Sándort, az öreg Berény Boldi bácsi fiát. No, Boldi bácsi is forog a sírjában, ha eljut a halottakhoz az élők dolga-baja. Elvenni éppen a Zucker címfestő lányát! Az Árva szinte érezte a Zucker-ház jellegzetes szagát, azt az olajfestékből, terpentinből és formalinból összekeveredett, sűrű szagot, amelytől Annuska ordított örömében, s mihelyt megérezte a Csider utca kanyarodójában, már rohant is kis tömzsi lábán, és visított: „Jenő, Jenőm, nyisd ki az ajtót!”

Apa, érdekes módon, nem ellenezte ezt a barátságot, s persze nem ok nélkül: ő volt a Zucker család keresztelő papja. Janka elmondta, hogy Zucker bácsi meg Zucker néni hetekig jártak a parókiára, Gál Antalhoz, aztán egyszer Évát is behozták, és egy istentisztelet után megkeresztelkedtek valamennyien. Zucker bácsi egyetlen vasárnap el nem maradt volna a templomból, és úgy fújta a szent énekeket, hogy majd kiszakadt a tüdeje. Zucker nénin nemigen fogott a Gál Antal oktatása, az csak az ünnepnapokon jelent meg, karácsonykor, húsvétkor, pünkösdkor, akkor az úrvacsorát is felvette, ahogy illett, de kerek, fehér arca tartózkodó és szomorú volt, míg a kenyeret ette, és belekortyolt a serlegbe, mintha valami nagyon nem Istennek tetsző dolgot cselekednék.

Éva éppen egyidős volt Annuskával, együtt kerültek iskolába, egymás mellett is ültek, és Annuska, vele együtt, rengeteget járt Zuckerékhoz. Janka nem, Janka csak elkísérte őket, ha odamentek délután, és értük küldte Anzsut. Janka öreg volt Évához és fiatal Zucker bácsiékhoz, meg aztán neki mindig volt otthon valami matatnivalója. Nagyon jó ház volt, emlékezett az Árva, Zucker néni mindig sütött valami tésztát, s érezni lehetett, hogy alapjában mindenki meg van tisztelve egy kicsit, hogy ők odajárnak.

Annuska nagy barátságban volt Zuckerékkal, s ennek több oka volt. Az ő házukból ki volt tiltva a kép, Apácska, valami rosszul értelmezett puritánságból, csak a kancellárián tűrte meg Kálvin és Zwingli képmását, egyébként még a csendéletnek, a tájképnek sem kegyelmezett: semmi érzéke nem volt a festészet iránt, valami gyanús, szinte vallástalan dolognak érezte, ha valaki ecsettel vagy ceruzával megrögzít valamit, aminek az volna a sorsa, hogy az Úr rendeléséből nyomtalanul elmúljék. Kép az ő házukban sose került falra, s mikor Annuska először ment el meglátogatni Zucker Évát, kitépte a kezét az Árva kezéből, és előrerohant, mert meglátta a mély kapuboltozat alatt száradó cégtáblákat. Az Árva ma is emlékezett rá, egy hentes cégtáblája volt ott meg egy borbélyé: az egyiken egy disznó állt két lábon, és egy tányéron tartotta saját feldolgozott részeit, a másikon pedig egy merev szemű, halmosolyú női profil látszott, a nőnek kék szeme volt és kurta, sárga haja. Annuska összecsapta a kezét, és visított, mint mindig, ha valamitől el volt ragadtatva. Éva, a csendes, nyugodt Éva csak bámult, hogy lehet valaminek így örülni. Annuska berohant a műhelybe, kezet rázott a tanoncokkal, megismerkedett Nándival, a segéddel, mindent megszagolt, belenyomta az ujját a míniumoscsészébe. Zucker bácsi kijött a szobából, bemutatkozott Annuskának, szabályosan bemutatkozott, még azt is mondta: „Örvendek, nevem Zucker Jenő!”, Annuska pedig megsimogatta míniumos kezével a Zucker bácsi szürke kabátját, és felnyújtotta az arcát, hogy csókolja meg.

Zuckeréknél jól mulatott ő is. Zucker néni mindig a konyhában ügyködött, ahonnan időnként irtózatosan megrakott tálakat küldött ki Évával, amelyek tartalma azonnal elfogyott, mert a parókián gyenge volt a koszt, Janka minden ételének egyforma volt az íze, Janka mindig úgy főzött, mintha mindenki gyomorbajos volna a házban. Zucker néni olyan süteményeket sütött, amelyeknek ők Annuskával még csak a nevét se hallották soha. Annuska meg is mondta, míg teletömte a száját: „De jól éltek ti, Jenő!” – Mert Jenőnek szólította Zucker bácsit, akinek a könnye indult el a nevetéstől, valahányszor az ablakban könyökölve meglátta az utcán rohanni. Annuska nekiugrott a húzós csengőnek, és kiabált: „Én vagyok, én vagyok, nyissátok ki!”

Csudálatos, mennyire megváltozott azután, hogy bekerült a műhelybe, és Zucker bácsi megmagyarázta neki, melyik ecset mire való. Zucker néni kötényt kötött elibük, Éva csak ímmel-ámmal dolgozgatott, inkább csak az Annuska kedvéért, de Annuska átszellemülten, teljes lelkesedéssel. Ő nagyon unta a csöbröket, tégelyeket, kaparófát, hátrament az udvarra, ahol az Éva tornaszerei voltak, a gyűrűhinta, a csepp korlát, és hintázott vagy golyózott, míg enni nem hívták. Mire Anzsu értük jött, mind a ketten teleették magukat, s Annuska vagy Nándiékkal dolgozott a műhelyben, vagy négykézláb állt a dívány előtt, és Petőfit olvasta. Persze most a szalont is világosan látta már, a cseresznyeszínű plüssgarnitúrával. A kanapéhoz egy zsámolyszék tartozott, arra tette rá Annuska az óriási, díszkiadású Petőfit. Zucker bácsiéknál kevés könyv volt, de ami volt, az mind illusztrált és díszkiadású, és Annuska a fenekét az égnek púpozva olvasta a János vitézt. Nekik is volt otthon Petőfijük, de Annuska csak ezt szerette olvasni, a Zuckerékét, mert az illusztrált volt, és azt is lehetett látni benne, hogy a holló hogy vájja ki az esett vad szemét, mikor Kukorica Jancsi átballag az erdőn, a zsiványtanya felé. A zsiványok is benne voltak, emlékszik, egyiknek nagyobb bajusza volt, mint a másiknak. Sose tud úgy Petőfi-verset tanítani, hogy eszébe ne jusson Annuska, aki a szőnyegen térdepel, kis szoknyája felhúzódik, ordítja a Petőfi-szöveget, és az egész feneke kinn van; látszik, hogy nem fehér bugyogó van rajta, mint a kislányokhoz illik, hanem piros kartonnadrágocska, a Janka gyártmánya, mert Annuskára nem lehetett eleget mosni, örökké a földre ült, és egy negyedóra alatt összepiszkolta a fehér nadrágot.

Na, ha otthon nem volt kép, volt Zucker bácsiéknál. A zömét – gondolta az Árva – nyilván Zucker bácsi festette, volt a kanapé felett három tanácstalan őz, azt még munkában is látta. Akkor még nem tudta megítélni a képek értékét, bizonyára rettenetes alkotások voltak. Annuskának legjobban a téli táj tetszett a hálóban, piros volt azon minden, még a hó is, mert éppen felkelt a nap. Azt annyira szerette, hogy Zucker bácsi, aki imádta Annuskát, a végén leakasztotta a falról, s a kezébe nyomta: neki adja örökre, vigye haza. Annuska sóbálvánnyá vált, aztán ordított egy sort, összecsókolt mindenkit. „Gott im Himmel! – mondta Zucker néni bánatosan. – A Jenőm legjobb alkotása!”

Nem kellett sokáig nélkülöznie, mert Apa, pár merev sor kíséretében, még aznap este visszaküldte a képet Anzsuval, azzal, hogy engedelmet kér a lánya illetlen magatartásáért; mert persze Apácskát végül is tájékoztatni kellett arról, hogy Annuska mit művel Zuckeréknél, és hogy addig bámulta és dicsérte a képet, míg el nem kuncsorogta Zucker bácsitól. Verés lett belőle, mint majdnem mindenből, de az igazi verés mégsem e miatt a kép miatt következett be, hanem a Biblia volt az oka, az Apa drága, bőrkötéses Bibliája, benne a fekete selyem könyvjelző, amelybe Mamácska hímezte bele gyönggyel hajdanán, hogy „Az Isten szeretet”. Milyen kár, hogy Apácska folyton a Bibliában őrizte a kegyes mondást, és nem tette fel a falra, mint egy faliújságcikket vagy dekorációt – életében nem ismert házat, ahol olyan kevés szeretetet tapasztaltak volna a bent élők, mint az övékben.

Akkor már nagyobbacskák voltak, lehetett Annuska meg Éva úgy tizennégy – persze, negyedik gimnazisták voltak, ő meg akkor végezte el az elemit. Ősszel Éva már nem ment ötödikbe Annuskával, hanem beállt a műhelybe, az apja mellé tanoncnak. Éva valamikor februárban született, ott voltak a születésnapi uzsonnán: „Gott im Himmel! – sóhajtott Zucker néni –, miért tetszettek olyan későn jönni, mind összeesett a habom” –, s kapott az apjától ajándékba egy Bibliát. Akkor készültek konfirmációra Annuskával, annak az évnek a pünkösdjén, s az ajándék már konfirmációs ajándéknak is számított. Micsoda Biblia volt! Annuska percekig nem tudott megszólalni, mikor meglátta. Ugyan hol szerezhette Zucker bácsi, akit az Árva akkor látott a legboldogabbnak életében, azon a délutánon, mikor a selyemtokból kiemelte, a hártyapapírból előhámozta, és Éva elé állította a monstrum Bibliát. Akkora volt, mint egy fél asztal, és minden második lapja kép. Szegény öreg Zucker, egy vagyont fizethetett érte. Az első lapon, mindjárt a címlappal szemben, ott lebegett a jóisten, nagy, fehér szakállal, valami dagadó, szandálos lábain túlérő lepelben, s körötte az űrben számtalan csillag ragyogott. Megvoltak a könyvben az összes próféták, Salamon király és temploma, Jób, aki a szeméten ült, két vörös szőrű, sovány kutya társaságában, és üvegdarabbal kaparta a vállát. A keresztre feszítés szövege mellett pirospozsgás latrok csüngtek a kereszten, és egy öntudatos, kicsit dühös Krisztus feje billent oldalra a halál kínjában.

Annuska alig tudott lenyelni egy falatot, csak a Biblia érdekelte. Zucker bácsi folyton a torkát köszörülte, úgy meg volt hatva, Éva pedig, az ünnepelt, fehér matrózruhában ült az asztalfőn, merev volt és hallgatag, alapjában senki nem tudta, mit szól mindehhez, az uzsonnához, a vendégekhez, a Bibliához. Neki, az Árvának, volt egy olyan bizonytalan érzése, hogy talán nem is örül. De aztán megcsókolta Zucker bácsit, az arcát, sőt a kezét is, és akkor mindenkinek könnyes lett a szeme, mármint a három Zuckernek és Annuskának is, de hát az ilyen zsidók könnyen sírnak. Zucker bácsi akkor is pityergett, mikor a ládikát a kezébe nyomta, és megkérte, hogy adja majd oda Évának, ha előkerül a bujdosásból. Vén holló, hogy megkárogta előre, mi lesz a sorsa. Vajon Zucker néni milyen arcot vágott, mikor betették a gázkamrába? „Gott im Himmel” – azt mondta ott is bizonyosan. A fene egye meg, miért kell ilyenekre gondolni! Szóval Annuska magánkívül volt, egész lázban. Apának augusztus negyedikén volt a születésnapja, s mikor Zuckeréktől hazafelé mentek, azt mondta, hogy valami óriási meglepetés jutott az eszébe. Augusztus negyedikén aztán ki is derült a titok. Annuska augusztus harmadikán éjjel kilopta a kancelláriából az Apácska kedvenc Bibliáját, levitte az Anzsu kamrájába, s míg az egész ház aludt, az Anzsu gyertyája mellett kilenc lapocskát ragasztott bele, ezekre lerajzolta a bibliai eseményeket, amelyek a legjobban érdekelték. Már csak két képre emlékszik a kilenc közül, az egyiken Jézus éppen bevonult Jeruzsálembe, s maga Jézus valahogy teljesen jelentéktelen volt a rajzon, majdnem észre se vette, aki a képre nézett, mert az előtérben két kisgyerek egy kosár füge felett veszekedett, s a pálmagallyas, karlengető tömeg s maga az Úr is sokkal kevésbé vonta magára a figyelmet, mint a két fiú a fügéikkel. A másik kép azért maradt meg az emlékezetében, mert Apácska amiatt ordított a legjobban: a bíborba öltözött asszony miatt, aki egy veres fenevadon ült, amelynek hét feje és tíz szarva volt. Reggelire odatette a Bibliát az Apácska asztalkendője alá. Olyan verést, mint akkor, még csak egyszer kapott életében, amikor aztán meg is szökött, s alapjában jól járt azzal is, mert Apácska dühében akkor zavarta ki Genfbe, a diakonissza intézetbe, hogy egy kicsit rendbe hozzák odakinn.

Milyen hülye volt az az Annuska! Ha így visszagondol rá, azt kell hinnie, hogy a rengeteg püfölés ellenére is ragaszkodott Apához. Persze annyi esze lehetett volna, hogy ne a saját ízlése szerint próbálja megajándékozni, éppen képpel, amelytől iszonyodik. Igaz, hogy honnan tanulta volna meg. Ebben a házban, ha vettek is valamit, mindenki olyasmit vett a másiknak, aminek ő maga örült volna. Janka varrókészlettel lepte meg Annuskát, aki az istennek sem akart foltozni soha. Apácska megvette Jankának a legújabb imádságoskönyvet a legújabb szakácskönyv helyett, amelyre Janka fél évig sóvárgott, Kati néninek minden Katalin-napjára kijárt egy pár harisnya, pedig Kati minden november elején elmondta egyszer-kétszer, hogy szeretne szagos szappant meg valami illatszert, orgonásat vagy rózsát. Ha jól meggondolja, tulajdonképpen csak ő kapta meg mindig azt, amit szeretett volna, igaz, hogy mindig be is jelentette az igényét, nem példálózott, mint Kati.

Remélhetőleg Zucker Éva nem megy ki a temetésre. Suta dolog volna összetalálkozni vele, ugyan mit mondhatnának egymásnak. A műhelyt lebombázták, az öregeket elégették, Éva a Berény Sanyi felesége, s minek arra emlékezni, hogy valaha együtt voltak gyerekek, Annuska rohan a Csider utcában, tépi a húzós csengőt és visít: „Jenő, gyere ki, én vagyok itt, Jenő!” – s trapp, trapp, szalad már Zucker bácsi, nyitja a kaput, rezeg kis pocakja zöld munkaköpenye alatt, s Annuska felnyújtja neki az arcát, és azt mondja: „Szervusz, édes Jenőm, ugye, engedsz festeni egy kicsit?” A fene egye meg az összes Zuckert, aki a világon van! Talán mégis oda kellett volna adni a ládát Évának. Igaz, hogy akkor miből éltek volna az infláció idején?

A dézsának mindig megörült, mert valahogy az anyjára emlékeztette. Az udvarukban, hátul, Tóth kádárnak volt a műhelye, s ő meg Rozi ott tanultak járni a dongák meg abroncsok között. Tóth bácsi csinált neki egyszer egy csepp dézsát, amely éppen olyan volt, mint a nagyoké, csak aztán az apja kivágta az ablakon és ordítozott, mert az igazat megvallva Tóth bácsi nem neki, hanem az anyjának akart kedveskedni.

Kertészlegény volt az apja a városi kertészetben, estére járt haza, Tóth bácsi meg özvegyember, a műhely egész nap a házhoz kötötte – az anyja micsoda hétszépség volt a sarkig érő hajával. Ezt a dézsát itt Mihály csinálta, azazhogy Anzsu; az Isten szentelje meg Annuskát, aki ezt a fertelmes nevet ráragasztotta, neki sem akaródzik már másképp rágondolni. Gondol pedig rá eleget, mert a fészer, ahol most lakik, valaha az Anzsu lakása volt, s mikor ő még odafent hált a konyhában, az összehajtogatható vaságyon, nem volt szabad betennie ide a lábát senkinek, még a nagytiszteletű is kétszer meggondolta, ha benézett.

Anzsu deszkával kettéválasztotta a hosszú fásszínt, amelynek hátulsó részében az aprított fát tartották meg a szenet, vágott a deszkafalba egy kis ajtót, így aztán olyan volt, mintha két szobája is lenne, egy elöl, egy meg hátul, csakhogy a hátsóban tűzifát tart, mint Szepesi, a fűszeres, aki göngyölegenként árulja télen a szilánkot, még az ágya alól is gyújtós áll ki.

Míg Anzsu itt lakott, ő fenn aludt a házban, s az jó is volt meg rossz is egyszerre. Az jó volt, hogy csak meg kellett csavarni a csapot a kiöntő felett, aztán már mosakodhatott is, meg aztán jó meleg volt a konyha egész télen – de azért mégiscsak konyha volt. Kati szeretett korán feküdni, ha valaki meg rászomjazott egy pohár vízre, vagy megkívánt valamit a kamrából, rányitotta az ajtót, rágyújtotta a villanyt, ő meg a fejére húzta a dunyhát, az alól pislogott ki, s alapjában szégyellte magát, hogy ott fekszik a konyha sarkában, az ágyban, aztán járkálnak körülötte. No, itt nem háborgatja senki. Ha melegre kívánkozik, itt is megrakhatja a kis vaskályhát, az ágya ugyan nem fért be ide, de a fapadot, amelyet a fészer oldalába szögezett be, jó szélesre szabta valamikor, elfért rajta a dunyha meg a derékalj. Volt egy csepp asztala is meg háromlába a lavórnak, szóval igencsak mindene, mint egy valóságos szobában, de azért kívül élt a házon, s néha, mikor éjjel megreccsent valami az udvaron, megijedt és felült a sötétben. Olykor elgondolta, hogy ha valamelyik éjszaka rosszul lenne, itt tán délig is elfekhetnék betegen vagy halottan; Janka csinálja a reggelit, a tejet is ő veszi át, ha látja, hogy nem seperte fel az udvart, egy szót se szól, veszi a nyírfaseprűt, végigszalad az utakon. Janka csak azt hinné, álmos, aludni akar – közelebb van a hetvenhez, mint a hatvanhoz, kíméli. Néha jobban szeretné, ha Janka kiabálna vele; mióta mindent elvégez nélküle, az az érzése, hogy talán már nem is kellene a világon lennie. Sose volt annyit beteg, mint a múlt télen, a nagy tétlenkedésben, tán éppen azért, mert szinte semmit nem bíztak már rá, még a mosáshoz is Rozit hívták, aki ugyan csak öt évvel fiatalabb nála, de majd kicsattan most is, hatvanhárom éves korára.

A víz jó meleg volt, nyögött örömében, ahogy a lába elfeküdt a dézsa sima fenekén. Szegény nagytiszteletű, hát mégis elment. Vajon mit csinálnak a ruháival, volt neki egy szürke ruhája, be szép ruha is volt. Még megvan, látta a múltkor, mikor Janka nyár elején naftalinba tette a ruhákat. Gyúrta eres lábát a forró vízben, s azon gondolkozott, mi lenne, ha neki ajándékoznák a szürke ruhát. Nem is olyan lehetetlen. Jankának van elég, s a kislányt meg csak nem járatják szürkében. Öregnek való az.

Anzsunak még törülközőtartója is volt, egy szarvacskát szegezett a háromláb mellé. Mit össze nem tudott eszkábálni az a Mihály szaruból, mit ki nem faragott, micsoda fésűket, borotvanyeleket! Lekapta a kendőt, megtapogatta a lábát. Már régen nem volt rajta cipő, nehéz lesz felszuszakolni, de felöltözik illendően. Mikor elállt a papékhoz, éppen negyven esztendeje, sovány, köhögős lány volt, az első évi béréből megvette a fekete ruhát meg a fejkendőt, hogy legyen majd miben a koporsóban feküdnie. Az apja úgy halt meg egy tavasszal, hogy semmi pénzük nem volt otthon, úgy kellett eltemetni a foltos fenekű nadrágjában, majd kiette a szemüket a szégyen. Rozika úgy ordított a temetés alatt, hogy semmit sem lehetett hallani a búcsúztatóból, pedig igen szépen beszélt a pap. Mindenki azt hitte, hogy az apját jajgatja annyira, pedig a szégyentől sírt, tudta, hogy az egész Fügekert róluk beszél majd a temetés után.

Vajon lecsukják-e délután a nagytiszteletű koporsóját? Szokás ellenére lenne, nem hinné. Bár ők vétettek volna valaha a szokás ellen! Ha akkor csukva tarthatják a koporsót, sose jutnak az emberek szájára, hogy még egy tisztességes ruhát se tudtak ráadni az apjukra, oszt a szemfödél papírból volt meg kurta. No, rá nem fognak acsarogni, neki van ruhája, most is ezt veszi fel, olyan áldott szövet, hogy meg se látszik rajta az idő múlása, pedig nagy ünnepre, erre-arra felvette néha, a kendőt meg állandóan használja, mióta az évek leszégyellték a fejéről a rózsás kásmírkendőjét. Nem változott meg a termete sem, csak meggörbült, megsoványodott; őnáluk nem volt kövér senki. Rozikának máig átéri két kézzel a derekát – jaj, micsoda szépség volt az lánykorában, százszor szebb még az anyjuknál is.

Most, hogy Rozika eszébe jutott, megijedt. Az volt az egyetlen reménye, hogy délután kint éri majd a temetésen, s visszakéri tőle az Annuska kanalát. Szegény nagytiszteletű, legalább üzente volna meg a zavaros beszédjével valakinek, hogy az utolján van, akkor nem lett volna ez a nagy baj a kanállal, keresett volna Rozikának másvalamit. De Árpádka, aki utoljára meglátogatta, azzal jött haza, hogy egyformán van, hát nem tudhatta senki. Szegény lelkem, hogy az másodszor is elárvult. Most aztán szaladhat a kanál után, mert ha Annuska hazajön, nem vesz más kanalat a szájába, mikor leül az ételhez.

Rábámészkodott széles, visszeres lábára. Hát hiszen ha az ember mindent el tudna mondani, még neki is adták volna a kanalat. Annuska nincs a házban kilenc esztendeje, Janka meg jószívű, ha kéri, még oda is adja. De akkor el kellett volna magyarázni tövirül hegyire, hogy mire kell neki az ezüstkanál, s arról nem akaródzik beszélni. Janka jó asszony, mégse tudná neki elmondani, és egyik papnak sem, semmiképpen. Árpádkának még leginkább elmondaná, de azt alig-alig látja mostanában. Árpádka értené az ilyesmit, szegény, az is mások hulladékján cseperedett. Hányszor guggolt le panaszkodni az ágya mellé a konyhában, mikor még kisfiú volt. „Nincsen nekem se apám, se anyám!” – rítta szegény. Csak őbenne volt igazi bizodalma, lám, hogy most is csak tőle mert pénzt kérni egyedül, de boldog is volt, hogy adhatott neki. Huszonkilenc forintot adott neki tavaly decemberben, annyija volt. Árpádka azt mondta, kamatosan visszaadja, jól is teszi, mert azóta minden csak drágább lett. Szegény, hogy az is olyan nehezen él, mikor ő a két iskoláját kijárta, sose gondolta volna, hogy ilyen keveset fizetnek a tanítónak. Lám, ez is alig vergődik a fizetéséből. Sokat költ a halottaira szegény, meg is áldja a Teremtő érte. Apródonként minden könyvét a zsibogóra küldi Rozikával, aztán a pénzt mind odaadja Emecsére; jó volna látni szegény vízbe fúlt jegyzőné sírját, olyan lehet az, mint a paradicsomkert, ha Árpádka annyit költ rá. Szegény, árva fiú, hogy megfogta az a gyalázatos asszony! Igen, neki el tudná mondani, de másnak aztán senki teremtett léleknek. Negyven évbe telt, míg odáig jutottak, hogy nincs már élő ember a Fügekertben, aki emlékeznék rá, mi történt Rozikával, meg hogy az apjuk elitta az ünneplőjét, aztán a szemfedél alól kilátszott a foltos kabátja. Az anyja is nyugszik már réges-régen, nem emlegeti Tóth bácsit meg a műhelyt, ahova elkerülhetett volna, ha nem olyan hűséges az urához. Hol van már Tóth bácsi, elkeveredett szegény valamerre tizennégyben, sose látták többé. Be jól jártak volna pedig mind a ketten, ha elveszi a mamát, s tán ő se szorult volna ide örökre a papékhoz.

Rozika sírt örömében, mikor elmesélte, hogy Közértes Juliska, a zsibogó melletti Közértből, meghívta komának, soha életében nem mert volna arra gondolni, hogy ilyen megtiszteltetés éri. Kislány született Közértes Juliskáéknál, Annuska lesz a neve, holnap keresztelik meg, Rozi tartja a víz alá meg Jani, a Közértes Juliska nagybátyja, aki böllér a vágóhídon. Tavaly disznóöléskor lett meg a nagy barátság, Rozika intézett mindent a szomszédasszony helyett, a jószágot is ő etette vágásig, mert Juliska kilenc után került haza esténként, az ura meg még későbben.

Ha nem választják éppen ezt a nevet a kislánynak, nem is kerül sor a kanálra; Rozika már vagy tizenöt éve a zsibogóra jár árulni, akadt volna ajándék a lomjai között. Tulajdonképpen neki jutott eszébe a kanál, az ezüstkanál, amelybe be volt vésve az Annuska neve, s Rozika ugyan hálálkodott érte, mert tudta, ilyen ajándékkal nem tud más kedveskedni. Márpedig meg kell mutatni valamivel Közértes Juliskának, hogy megbecsülik őket; más megyéből valósi lány volt, gyárban dolgozott, utóbb került csak ide az ő vidékükre, három éve sincs még, hogy a Fügekertbe ment férjhez. Jó szerencse, Közértes Juliska nem tud semmiről, neki Rozika „Rozika néni”, aki ellátja a cocát. Anzsut is ismeri, ugyan ki nem ismeri Anzsut a Fügekertben, de fogalma sincs arról, hogy Anzsu meg Rozi hogy álltak egymással valamikor; nem ismeri a Honvéd utca régi lakóit, és a papékról sem tud semmit. Vissza kell hozni a kanalat, ez nem olyan tárgy, mint a zsírosbödön, amelyet szintén Közértes Juliskának küldött el tavaly vágáskor a kamarából.

Kati sóhajtott. A pap most azt mondaná, hogy ő lop, pedig nem vett el soha egy krajcárt sem a pénzükből, a szekrényeket is nyitva hagyhatták előtte, még csak be se nézett a polcokra. Azt a nagyobbik zsírosbödönt nem használta senki, amíg a papék öltek, Emecsén nevelték a disznót, aztán mire feldolgozva megkapták, mindig olyan kevés zsírja érkezett, hogy még a kisbödön is alig telt meg vele. Közértes Juliska azt hiszi róluk, hogy jól ment a soruk hajdanán, a bödönről is azt gondolja, a Rozikáé volt, hogy Rozi vágott valamikor. Vajon megértené a pap, ha elmondaná neki, milyen boldog Rozika, hogy valaki azt hiszi róla, hogy ő disznót hizlalt valaha? Dehogy értené.

Alig bírta bekapcsolni a lakkcipő pántját, a lába, frissen áztatott, megkönnyebbült lába azonnal égni kezdett. Sose vitt el semmit, csak ezt az egy bödönt tavaly decemberben meg most a kiskanalat. Ha Rozit keresztanyának hívták, azt meg kellett hálálni valahogy. Hogy mondogatta az anyjuk, mikor az a baj esett Rozikával, hogy a szemétdombon fog meghalni – hát mégse lett igaza. Őt megtűrik a papék holtig. Rozikának meg van hol meghúzódnia, s ha végképp elöregszik, ki tudhatja, mire lesz jó a komaság. Közértes Juliskáék nem laknak a maguk házában, de Rozi igen: ott az a kis ház a Fügekertben, szegény sógor alaposan rendbe hozta, nemhiába volt építőmunkás. Igaz, hogy volt is ideje rá, mert munkája nemigen akadt teljes életében. Ha Közértes Juliskáék odaveszik Rozit, Rozi rájuk írathatja a házat. Rozinak még csak-csak.

Elszomorodott, a csuklóját kezdte tapogatni. Vastag, inas volt a csuklója, s mégis érezte, gyenge volna már egy igazi nagymosásra. Milyen jó volna, ha még úgy bírná a munkát, mint régen! Nem szól rá senki itt, hogy ingyen eszi az ételüket, de azért mégis jó volna dolgozni valamit. Holnap, ha utána lesznek a temetésnek, kihurcol mindent a hálóból, nem volt nagytakarítás nyár óta.

Belebújt a fekete ruhájába, megtűzte a kontyát a tükörben. Kagylóból volt a tükör kerete, abból borotválkozott mindig Anzsu. Mintha soványodott volna egy kicsit. Szegény megboldogult, de sokat is mondta neki, mikor esténként együtt ültek a konyhában, és Janka meg Anzsu kinn matatott az udvaron: „Nem hízol, te Kati, hiába eszel!” Milyen szelíd volt, akár a galamb, mikor nem volt rajta a gonosz betegsége. Janka is szelíd, de másformán szelíd, mint akinek már harangoztak, aztán minden mindegy. A nagytiszteletű meg úgy volt szelíd, mint aki figyel valamire, mintha azért volna olyan csendben, hogy meghalljon valamit, amit mondanak neki, s amit nem is hall senki más, csak ő. Ha túl lesznek mindenen, ki is megy a Fügekertbe, Rozika azt mondja, csuda dolgokat tud a léleklátó asszony; megkérdezi majd tőle, mi lett a megboldogult lelkével. Rozikának azt mondta harmadéve, hogy az ura ma is csak őrá gondol, nem tudja elfelejteni; a lelke most is ott bolyong a ház körül, de Rozi fel se vette, csak elnézett messzire, mint aki mást szeretett volna hallani. Azt, hogy Anzsu egyszer mégiscsak rányitja a kiskaput, hiszen ott lakik a szomszéd utcában. De Anzsu nem beszél Rozikával negyven esztendeje.

Kati dühös lett. Annyira szerette Rozikát, hogy valahányszor eszébe jutott a régi történet, mindig elfogta az indulat. Az Isten hagyja meg azt a vén bolondot, de nagyra van magával! Amikor először elkezdett járni Rozika után, éppen kitelt a sora a kefegyárban. Nem fért az össze senkivel soha életében, pedig ott megbecsülhette volna magát, mert Juhász Karcsi volt akkor a művezető, és Karcsi áldott gyerek volt, jehovás, nem űzte az embereket. De ennek az Isten maga se lett volna jó, hogy parancsoljon neki, mindent jobban akart tudni, mint más, mindent másképpen csinált, és visszafeleselt minden szóra, mindig neki kellett kimondania az utolsó szót. Az anyjuk váltig mondta Rozinak, hogy ne nézzen rá – mintha lehetett volna nem ránézni. Kati még dühében is elmosolyodott. Hogy ne nézzen rá, mikor akkora, mint a pózna, a haja meg fekete, aztán annyi rengeteg, mint az oroszlán sörénye? Rozika szőke volt, Anzsu csinált neki gyöngyházfésűt a hajába. Ne nézzenek egymásra – mintha az csak úgy volna.

Neki prédikálhatott az anyja, ő nem kellett senkinek soha. Nemhogy feleségnek, semminek se. Tudja a Teremtő, miért. Még szerencse, hogy nem volt olyan a természete, hogy nagyon rítt volna emiatt. Rítt, rítt, de inkább csak azért, hogy olyan egy szem magára maradt; az, hogy sosem abajgatták a férfiak, nem bántotta. Rozinak gyűrűje is volt, szaruból faragta neki Anzsu, olyan volt, mint valami csipke, még ma is megvan, látta Rozinál a tavasszal. Galambokat faragott a karikába Anzsu, csókolódzó galambokat – micsoda keze volt! Persze a házasságból nem lett semmi, az öreg Joóné, az Anzsu anyja, csakúgy nem állhatta Rozikát, mint az ő anyjuk Anzsut, s hogy Mihály kikopott a kefegyárból, s elkezdett abból élni, amivel az ideig csak szórakozott, az ügyeskedésből, az anyja mindjárt a sodrófát emelgette, ha Rozi esténként ki akart szökni az ajtón. No, ha nem engedte ki este, kiszökött az Anzsuhoz éjszaka. Ő tudta, hogy kijár, azt is tudta azonnal, hogy mi a baja, mikor a trónörököst megölték, és Anzsu elment katonának. Dugta is a marólúgot meg a kést, és még álmából is felriadt, hogy lelakatolja a kút fedelét; az anyja azt hitte, elment az esze, hogy egyre csak a kutat csukogatja, ő meg azt hazudta neki, fél, hogy a macska beleesik. Anzsu bolond volt, mindig hiányzott annak egy kereke. Aztán mit képzelt, mit csinál Rozika? Megvárja, míg hazakerül, járkál világ szégyenére a nagy hasával, megszüli a gyereket, aztán elbujdosik?

Isten nyugtassa Halász Ferencet, a sógorát, bizony derék ember volt, jól járt vele Rozi, az mindig szerencsésebb volt, mint ő. Mikor Etel, a Homok utcai Etel segített rajta, sírt egy darabig, aztán megnyugodott, hozzáment Halász Ferenchez, és az anyja úgy hunyta le a szemét, hogy biztonságban tudta mindkettőjüket. Ő már akkor a papéknál szolgált. De nehezen szokta meg! A káplán, Gál Antal, áldott csendes ember volt, hanem a nagytiszteletű úr, az mindig olyan komolyan beszélt, mintha mindennap nagypéntek volna. Szeretni igazán csak az asszonyát szerette. Nem volt annak soha egy rossz szava se senkihez. Míg Annuska meg nem született, nem is tudta senki róla, hogy beteg. Üldögélt, varrt, közben meg szent énekeket dudorászott. Zongorálni is tudott, és ha vendég jött, olyan szépen elbeszélgetett vele, még Franciska se mondhatott rá semmit. Hanem a gyerekeit nem szerette. Igaz, hogy nem is volt mit szeretni azokon. Jankát nem bántotta, csak nemigen beszélt hozzá, néha meg elfeledkezett róla teljesen, otthagyta az utcán, ha a piacra vitte, úgy kellett aztán visszaszaladni érte, és megkeresni a bőgő gyereket a nagy kosarak között. A papot se kedvelhette nagyon, csak nézett rá mindig azzal az óriási szemével. Szegény lelkem, még őhozzá ragaszkodott leginkább. Ha az az Annuska nem születik, tán minden másképpen fordul. De az a lány csak bajt csinált mindenhol. Hogy ordított, ha nem találták a kanalát! Egyszer elveszett az a nyavalyás kiskanál, Janka kirázta az abrosszal együtt a virágágyba, nem találták estig. Hát nem mindent kiköpött, míg Anzsu haza nem jött a szőlőből, és meg nem etette a saját kanalával? Az is be bolond kanál volt, közönséges fakanál, nem is öblös, csak lapos, sárgára volt lagozva, aztán legyek voltak ráfestve feketével, fogságból hozta Anzsu, valami orosztól kapta. No, azzal aztán evett, mert az Anzsu kanala volt. Anzsu után még ivott is a csuporból, de próbálta volna csak a pap maga után kínálni, vagy akár Janka, mindjárt köpött. De utálatos gyerek volt!

Bizonyisten, hová lett volna az a vén megátalkodott, ha ő oda nem hívja a papékhoz? Akkor még megvolt a járandósági föld meg a nagyobbik szőlő, itt volt ez az udvar is, csak úgy főtt a feje, kit kommendáljon el már a papékhoz, mikor meglátta Anzsut baktatni az állomás felől, mezítláb, hátán a csizmája, a kezében meg valami tarisznya. Azon a télen az öreg Joóné is meghalt, rossz volt rágondolni, mi lesz abból, ha Anzsu most hazamegy a Honvéd utcába, a szomszédban meg, a Szegfűsoron, ott ugrál Rozika, fúkálja a kemence tüzét, dagasztja a kenyeret az urának. Sok katona jött meg Anzsuval, ő tudta, mire jönnek meg szegények, nincs semmi munka, majdnem minden gyár állt. Mire Anzsu észrevette, már bent is volt a parókián. Mindenki jól járt, a papék is, Anzsu is, Rozika is. Azok ketten csak egyszer beszéltek azóta, Rozika azt mondta, a gyereket kereste rajta, s mikor megtudta, mi történt, azt se mondta, Isten áldjon, már kívül is volt a kerítésen. Régen volt, Rozi tán huszonhárom se volt még, Mihály meg úgy a harmincnegyedikben. Hol van már Ferenc sógor, s ezek azóta nem váltottak egyetlenegy szót sem. Szemben árulnak a zsibogón, Rozinak majd a szíve szakad meg, mikor látja, hogy télvíz idején ott topog Mihály a rossz bakancsban, fúkálja a körmét, lilás a keze a hidegtől. A tavaszon már a citeráját árulta, pedig mindig az volt a büszkesége. Lám, ez lett a nagy hencegésből, hogy boltja lesz valamikor, mint Kokasnak, az üvegesnek, a piac mellett, aztán ott ül majd, és képet árul meg dobozt meg madarat. Hogy hova tehette a pénzét, mert gyűjtött erre a boltra, mindig gyűjtött, mióta a papékhoz került, és meg is gyűlt neki szépen, egy piros zacskóban hordta mindig a nyakán; Annuska is akarta ezt a boltot, mert azok ketten mindig egy követ fújtak. Hát ez lett a boltból, a nagy semmi, élhet magának tökön meg krumplin vénségére. De hogy hova tehette a pénzét? Mindig olyan hallgatag volt, mint a csuka. Vele sok szót váltott, amíg együtt voltak, egy udvarban, Rozi, az meg be se mert jönni, míg Anzsu itt lakott. A télen, mikor az a vad hideg volt, odaküldött neki a zsibogón Fitori Erzsivel egy melegített téglát a lába alá, hát a vén gyalázatos nem a falhoz vágta, hogy háromfelé esett. Jó szerencse, hogy őrá nem haragudott Rozi miatt, szépen lettek volna itt ketten a papéknál. Elég baj volt az Rozinak, hogy ami történt, megtörtént, mert a Fügekert tudta az eseményeket – aki egyszer átlépte az Etel küszöbét a Homok utcában, arról mindenki tudott mindent.

Ferenc sógor úgy tett, mint aki vak is, süket is. Isten áldja meg haló porában. Ha ma kimegy a temetőbe, vet neki is pár szál virágot a sírjára, ha a maguk gyászával elkészülnek. Halottak napján is szöknie kellett a házból, mert a pap csak nagypénteken engedi ki a családot a temetőbe, s ugyan szorulna, ha megtudná, hogy világítani szoktak Rozikával, mint a katolikusok. Az idén is világítottak az anyjuknál, apjuknál meg a sógornál, az öreg Joónénak is gyújtottak egy gyertyát, pedig nem érdemelte. Rozi folyton reszketett, hogy hátha Mihály felbukkan a temetőben, aztán a Joóné sírjánál leli őket, ő meg csitította, minek jönne az ide, nem hisz az se Istenben, se ördögben, pogány annak a teste meg a lelke. Hát nem is jött Mihály, ahogy megjósolta, aztán szégyenszemre csak az ő egy szál gyertyájuk pironkodott az öreg Joóné sírján. Pedig gyújthatott volna neki ő is, de nem tett az meg senkinek semmit a kerek egy világon, csak Annuskának. Mit meg nem csinált volna a kedvéért!

Mikor Jázon kutyát elvitte a sintér, kiment Annuskával a telepre kiváltani, és három kuvasszal jött haza meg Jázonnal, aztán odaadta értük cserébe az Annuska aranygyűrűjét, amelyet Franciskától kapott, azzal váltotta ki az idegen kuvaszokat meg a magukét. A pap úgy ordított, hogy fekete lett a nyaka, nem hagyott Anzsun keresztvizet, amiért megengedte Annuskának, hogy odaadja a gyűrűt, a kuvaszokat meg kiverte a házból, háromfelé inaltak Tarbában. Anzsu akkor is visszafeleselt, hogy nem tőle tanulta a kislány azt a nagy jóságot, hanem a paptól, meg hogy azzal fizet, amije van, ha öregebb volna, bizonyosan mással fizetne. A pap akkor lett a legdühösebb, mikor azt mondta, hogy Jézus is könyörületes volt, és szerette az állatokat, nem átallott istállóban, barmok között a világra jönni.

A pap akkor elkergette Anzsut, micsoda ordítozás volt. Télen történt, emlékszik rá, mert míg Anzsu a tarisznyáját rakta, Annuska beletúrta magát a hóba, és betemette a fejét, hogy meghaljon. Anzsu úgy szedte ki, hogy még a füle is tele volt hóval. Nemhogy hagyta volna megfagyni, minden rossz Annuska miatt volt ebben a házban. Aztán a pap megint kijött valamiért, Anzsu meg odaállt elibe a tarisznyájával, és azt mondta neki: „Tessen megbocsátani!” A pap csak makogott, odabent bizonyosan a kezét-lábát ette, mert mi lett volna a szőlőben meg a földön Anzsu nélkül, hol talált volna még valaki megfelelőt a helyébe. Anzsu csak állt azzal a nagy testével, nem sütötte le a szemét, hanem farkasszemet nézett a pappal, Annuska meg ott lógott a kezén, szinte belebújt a kabátujjába. „Tessen megbocsátani!” – mondta még egyszer, és borzasztó volt hallgatni, mert a hangjában nem volt semmi bűnbánat vagy alázatosság. A pap elpirult, mint aki szégyelli magát, Anzsu meg sápadt volt, mint a homok. A pap motyogott valamit, berohant a kancelláriába, Annuska pedig sírt és káromkodott a megkönnyebbüléstől, míg Anzsu rá nem vert a fenekére, akkor elrohant, és az udvar végén sikoltozott boldogságában. A nagytiszteletű asszonyról mondták, hogy bolond, mert meg akarta ölni Annuskát? Ebből is látszott, milyen tiszta volt a feje szegénynek, ő tudta a leghamarább, mifélét szült erre a bús világra. Addig olyan volt, mint a bárány, mégis őt csukták be a bolondokházába. Hogy fog hiányozni neki, hogy nem látogatja meg többet; milyen szépen beszéltek ott mindenkivel az orvosok, milyen jó volt odajárni, szegény lelkem nem bántott senkit, csak nézett és mosolygott, olykor még meg is ismerte, és Rozikáról kérdezősködött. Mikor meglátogatta, mindig felvette ezt a szép, fekete ruhát, Fitori Erzsi el is irigyelte tőle, mert egyszer meglátta befordulni a kórház kapuján. Ő volt a bolond? Nem volt az szegény bolondabb, mint akárki itt a házban. A pap állig felgombolt, fekete ruhában járkál, mikor úgy tűz a nap, hogy az ember majd ledobban, oszt ha a krumpli megrohad, mindjárt azt kiabálja, hogy Isten büntetése, az az eszébe se jut, hogy rossz ezen a vidéken minden pince, megrohadna itt még a csont is. Kun László meg csak hallgasson, hányszor látta, hogy ül a vacsoránál, bámul az asztal végére, ahol valamikor Annuska ült, aztán kirúgja maga alól a széket, lerohan a káplániára, és beledűt magába egy liter vizet. Hogy tud ordítani! Mikor szegény nagytiszteletűt meglátogatta, a dühöngők nem tudtak különben. Hát Annuska, aki itt hagyott mindent, aztán elment világgá, mint a cigányok? Míg itthon volt, addig is csak a bajára volt mindenkinek. Janka is van olyan bolond, amilyennek az anyját állítják, az meg olyan, mint aki nincs is, az ember minden reggel csak elbámul, hogy hát még mindig itt van ebben a házban, seper meg főz, aztán nincs látatja semminek.

Szegény lelkem, azóta már kiterítették. Csak legalább szép temetése volna! A családnak jobb felől kell ülnie a ravatalnál, az a szokás; csak nem teszik meg vele azt a csúfságot, hogy az öreg Décsyné miatt, vagy ha Annuska megjött, őt átültetik a bal oldalra, ahol a távolabbi rokonok ülnek? Nem, azért ezt nem hiszi, nem hagyja őt Árpádka kisemmizni. Majd meghúzódik Zsuzsika mellett, az úgyis félt a halottól, az este is megkérdezte tőle, mikor lehozta a vacsoráját, hogy milyen a halott ember arca. Most fogja először látni a nagyanyját, még nem látta soha életében. Anzsu bizonyosan kinn lesz, majd állhatnak együtt Annuskával. Vén bolond, mindenki tudja, hogy ő segített megszökni neki ezelőtt kilenc évvel. Csak Rozi is ott legyen, és tudjon vele beszélni a kanál miatt. Ha Annuska hazajön, és megkínálják valamivel, legelsőnek is a kanaláért fog káromkodni meg ordítani.

Dédmama arra volt kíváncsi, hogy hányadikba jár és milyen tanuló. Ez még könnyű kérdés volt: harmadikba és kitűnő. Hogy szeret-e zongorázni? Nem tanul zenét. Ezen Décsyné elcsodálkozott, mert úgy emlékezett, hogy ő a lányával együtt az Oszkár zongoráját is odaadta – szegény Oszkár, milyen szépen játszott; nem is volt természetes, hogy valaki ennyi mindenben legyen tehetséges. Szuszunak már a száján volt, hogy elmondja: a zongorát eladták, még amikor Anyica fiatal lány volt, mert Annuska egy nagypénteken, mikor Nagyapa kulccsal lezárta a zongorafödelet, hogy senki meg ne zavarhassa az ünnepet valami zenével, árral felfeszítette a zongorát, a Rákóczi-indulót dübörögtette rajta, és énekelt is mellé, s mikor Nagyapa elfenekelte, azt bömbölte, hogy neki nagypénteken muszáj zongoráznia, és olyan nap nem is lehet az esztendőben, amelyiken a jó Isten ne örüljön a zenének, hiszen a zene olyan gyönyörű, és attól még lehet gyászolni a Krisztust, úgyis halott, nem hallja. Persze nem mondja el, ilyesmit nem lehet elmondani egy idegennek, s különben is Annuskáról nem szabad beszélni még Dédmamának sem. Dédmamának ki van festve a szája, a szemöldöke meg a szempillája fekete, a haja meg fehér. Vajon Nagyapa észrevette-e, hogy Dédmama festi magát?

Borzasztóan öreg lehet már. Szuszu bámulva nézte a kezét a lötyögő, széles, vörösarany karikagyűrűvel. Hogy nem szégyell gyűrűt húzni egy ilyen ráncos kézre? Dédmama nyakán egy szalag is volt, gyöngyből, egy fekete szalag, hátul kis csokorba kötve. Minek a nyakába szalag? Nagyapa ezért is csak haragudni fog. Az ő házukban nem szabad semmiféle cifraságot se viselni. Nagyapa még azt sem engedte meg, hogy az ő fülét kifúrják. Lám, abból is milyen nagy baj lett, hogy Annuskának egyszer volt egy aranygyűrűje. Megint Annuskára gondol, megint rá kell gondolnia, ma egész nap.

Miről lehetne még beszélgetni Dédmamával? Tanácstalanul nézte. Megmutatta már a babáját, a mackót, a füzeteit, még a horgolását is – Dédmama erre is csak bólongatott, pedig milyen nagy szó az, hogy az osztályban ő tud egyedül kézimunkázni; Anyica megtanította mindenre. Csinál ő mást is, amit más gyerek nem: vallásórára jár hetenként kétszer, kedden és pénteken négytől ötig. Édesapa tanítja a Cserép utcai iskolában. Hittanra jár, és meg is mondja, nem úgy, mint a többiek; az ő osztályában majdnem mindenki jár hittanra, de csak titokban. Neki szabad nyilvánosan is, Édesapa békepap. Vajon Dédmama tudja, hogy mi az a békepap? Milyen nyugodtan ül itt, s amikor nem kérdezősködik, folyton ételekről beszél. Nagymama a lánya volt neki, úgy, mint ő Anyicának. Vajon ha ő kinn feküdnék egy koporsóban, Anyica is így üldögélne itt a lugasban, és citromos rizsről beszélgetne? Tudta, hogy nem; Anyica nem élné túl, ha ő meghalna. Én vagyok mindene – jutott eszébe az anyja suta becéző szava: „Édes mindenem!” Tudta, hogy így van, örült neki.

Décsyné unalmasnak találta Zsuzsannát. Nem érezte elég gyerekesnek, túlságosan nyugodt volt, csendes. „Sótlan ember!” – mondta az ilyenekre Oszkár. Sótlan ez a gyerek, nem lelkesedik semmiért.

Micsoda unalmas népek! Mennyire nem jelent semmit a vérségi kapcsolat! Ez a gyerek itt tulajdonképpen elég közeli rokona, Editnek, az édeslányának az unokája, hús a húsából – és nem érez iránta semmit. Ez lenne az Oszkár dédunokája? A temetés teheti, hogy annyit gondol Oszkárra, annyiszor maga elé képzeli vékony, fiús testét, fekete haját. Unalmas ez a dédunoka, unalmas az anyja is; Edit riasztó volt, idegesítő, csak Oszkár volt felvillanyozó, megnyugtató, szép. Jó volna még egyszer látni Oszkárt, hallani, ahogy fütyül a műteremben, hazavárni. „Mert ha élünk, az Úrnak élünk, ha meghalunk, az Úrnak halunk meg…” – ezt írták a gyászjelentésre. Vajon ezek komolyan hiszik ezt? Oszkárnak nem is nyomtatott gyászjelentést, nem bírta leírni, hogy nincs. Ma is élhetne. Ha Edit fiú lett volna, ha hasonlított volna valamelyest… Nem hasonlított egy vonása sem. Tulajdonképpen Kálmán se hasonlított, csak ezt nem vette észre azonnal, annyit látott belőle, hogy Kálmán is rohan az utcán, nem hord kalapot, mint Oszkár, és kis pipát szívott cigaretta helyett. Nem, nem, Oszkár eltűnt, nyomtalanul, hasonmás nélkül.

Mit kezdjen ezzel a sovány gyerekkel itt? Minden játékot, füzetet látott már, a tankönyveit is megnézte, amelyek szép rendben hevertek egymáson a lakktáska mélyén. Hát persze, ha ilyen iszonyatos tankönyvekből tanítanak egy nyolcéves gyereket, nem is maradhat benne semmi gyermeki. Visszanyomta Szuszu kezébe a táskát, hátradőlt a fonott székben, lehunyta a szemét. – Napozom egy kicsit – mondta Zsuzsannának, és az komolyan bólintott. Dédmama éppúgy tesz, mint Nagyapa vagy Kati néni: „Elmélkedem” – szokta mondani Nagyapa, ha elfogja az álmosság ebéd után, és hátradől a nagy székben. „Pihentetem a szememet, lelkem!” – susogja Kati néni, ha nagyon tűz a meleg, s a fásszínben nincs semmi tennivaló. Dédmama napozik. Hát csak napozzék. Meg kellene néznie a leckét, holnap már iskolába megy.

Kilépett a lugasból, s a háló ablaka alá kuporodott, a kispadra. Nyári estéken, mikor későn sötétedett, ide szokott kiülni az anyjával, kettőjük között a fonott kosár, amelyben a javítani való harisnyák és lepedők púposodtak. Szép, piros kosara volt Anyicának, Anzsu fonta valamikor. „Ez a Jázon padja – mesélte Anyica –, itt ült mindig Jázon, a foxi, innen ugatta a holdat, ha valami rosszat érzett, s ide telepedett hajnaltájt mindennap, innen leste, mikor néz már ki Annuska az ablakon.” Zsuzsanna nem ismerte Jázont, csak a történetet tudta Anyicától, hogy mikor Annuska elment, még hónapokig üldögélt sírva, nyüszítve hajnaltájt a padon, egyszer aztán Apa dühében hozzávágta a súlyzóját a hálóból, mert sose hagyta aludni őket, akkor megsérült valamiképpen, nem evett, nem tudott többet felülni a padra, gunnyasztott, aztán egyszer csak meghalt. Szuszu nagyon örült, hogy nem kellett végignéznie, hogy hal meg Jázon kutya, és nagyon boldog lett volna, ha most se kellene kimennie a temetőbe.

Ő mindentől fél, amiből elszállt az élet. Mikor Kati néni kirázza az egérfogót, s mióta nincs macskájuk, a döglött egér ott marad a hamu tetején a szemetesvödörben, nem mer kimenni a konyhába egyedül. Még a gyászruhától is fél, amelyet mindjárt fel kell vennie. Iszonyú lesz hónapokig feketében járni. A legiszonyúbb a délután, amikor majd meglátja a Nagymamát, akit sohase látott életében. Majd összeszorítja a szemét, és nem fog felnézni. Vajon van a halottnak szaga? Kati néni azt mondja, igen. Anyicának fátyla is lesz, amelyet majd az arcára ereszt. Neki is jó volna egy ilyen fátyol, az alatt nem is vennék észre, hogy nem néz rá a koporsóra.

Még sose volt temetésen, sose látott halott embert. Ide, Tarbába a Kosárfonó utcán hoz haza az út az iskolából, mióta a szomszéd épületből meg az ispotályból óvodát csináltak, s jövet-menet el kell mennie a temetkezési vállalat nagy üvegablaka előtt. Sose mer felnézni, mert az üvegen át koszorúk és koporsók látszanak. Anyica azt mesélte, hogy az ő kislánykorában két aranyangyal is ott ült a kirakatban, és egy koszorút tartottak, ami üvegnefelejcsekből volt, a középen egy világoskék gyermekkoporsó is állt, és egy óriási baba feküdt benne, szemfedél alatt. Anyica nevet, mikor ilyesmikről mesél neki, de ő még hallgatni sem szereti, nem nézne rá soha a kirakatra.

Kati néni azt mondta tegnap este, mikor levitte neki a vacsoráját, hogy aztán ne féljen a halottól, nincs attól mit félni, nem kér az már több kenyeret. Még csak az kellene, hogy kenyeret kérjen, hát minek volna neki az a kenyér. Majd belekapaszkodik Anyicába. Nem, nem kapaszkodik bele Anyicába, mert neki Kati nénivel kell mennie. Tegnap a vacsoránál hallotta, hogy Édesapáék részletesen megbeszélték, ki kivel legyen. Elöl megy Nagyapa Dédmamával, utánuk Édesapa Anyicával, aztán Árpád bácsi meg Franciska néni, leghátul meg Kati néni meg ő. Ha Annuska is ott lesz, kivel megy majd Annuska? Csak ne tartana sokáig!

Dédmama elszunnyadt, félrebillent a feje, s hogy a nyaka elbicsaklott, elcsúszott rajta a gyöngyszalag is. Most már látszott, miért kötötte a nyakába; előbukkantak mély, száraz ráncai. Szuszu elundorodott, mintha valami illetlent látott volna. Hátat fordított a lugasnak, visszafelé ült a padon, sovány térde a vakolathoz súrlódott. Kirakta maga mellé a táskáját. Holnap már iskola megint. Iskolába járni jó, Árpád bácsival együtt indulnak minden reggel fél nyolckor; az ő tanítónője, Zsófi néni már az osztályban matat mindig, mire ők háromnegyed előtt valamivel megérkeznek. Zsófi néni szereti Árpád bácsit, hát Szuszut is szereti. Nekik, harmadikos lányoknak, az emeleten van a tantermük, az Árpád bácsi osztályának, a harmadik fiúnak a földszinten. A múltkor náluk valaki ellopott egy töltőtollat, a Huszár Enikő töltőtollát. Nem lett meg soha. Vajon az Árpád bácsi osztályában is lopnak? Vajon Árpád bácsi a gyerekektől is lop, vagy csak Nagyapától?

Tulajdonképpen nem is érdemes tanulni, holnap úgyse kérdezik majd semmiből. Nagymama négy napja halt meg, három nap óta nem feleltették. Zsófi néni azt mondta az osztálynak, nagyon jók legyenek hozzá, mert meghalt a nagymamája. Mit szólt volna Zsófi néni, ha velük van azon az estén, amelyen megtudták, hogy Nagymama meghalt? Árpád bácsi vette fel a telefont a társalgóban, ő kiáltott át az ebédlőbe, ahol éppen a vacsoránál ültek. Anyica könnye belecsorgott a paprikás krumpliba. Nagyapa letette a villát, a bajuszát rágta, elsápadt, felállt: „Az Úr adta, az Úr elvette…” Apa nem szólt semmit, az utolsó szemig felszurkálta a krumplit a tányérjából. Kati néni óbégatni kezdett, kiküldték. „Ne bőgj!” – mondta Apa Anyicának. Árpád bácsi rágyújtott, Nagyapa fel s alá járkált a szobában. Árpád bácsi kihozta a szilvapálinkát, mindenki ivott, Anyica is, még Kati néninek is küldtek egy pohárral. Majdnem olyan volt, mint egy születésnap.

Nem érdemes tanulni, csak nézegette a könyvet. Gyorsan és szívesen tanult, mégis mindig lassan készült el a leckével, mert valahányszor elővette a tankönyveket, előrelapozott, és a képeket nézegette. Most az Édes Anyanyelvünk akadt a kezébe, az új nyelvtankönyv, amelyről Zsófi néni azt mondta, hogy ők az első osztály, amely ebből a könyvből tanul. Kísérleti tankönyv a III. osztály számára. Szuszu beleolvasott valahol. „Laci két hétig nagymamájánál volt falun. Megfigyeléseit feljegyezte.” „Beszédünk mondatokból áll. Gondolatainkat szóban és írásban is kifejezhetjük.” Ha ő elmenne Dédmamával falura, ő is feljegyezhetné a megfigyeléseit. Dédmama festi a száját meg a szemöldökét, a nyaka ráncait gyöngyszalaggal takarja. Dédmamám alacsony és sovány, a körmét lakkozza, de a körme piszkos. Dédmamám nem szereti a tejet. Nagyon öreg, és rövidesen meg fog halni.

„Laci ezt írta a barátjának: »Kedves Feri! Mezei nyulat láttam.«” Milyen buta ez a Laci, hogy ilyesmiről ír! „Kedves Feri – írta Szuszu gondolatban. – Hallottam Édesapát sírni. Ma éjszaka történt. Felébredtem a sírás hangjára. Először azt hittem, hogy álmodom, de aztán később már tudtam, hogy ébren vagyok, és hogy Édesapa sír. Anyica mélyen alszik, ő nem vett észre semmit.”

Fordított egy lapot. Kép. Egy ágy, egy szomorú fiú, egy éjjeliszekrény, az éjjeliszekrényen hőmérő és poharak. „Mit óhajt a beteg gyermek?” Bárcsak egészséges lennék! – ezt óhajtja. Bárcsak megint kinn futkározhatnék a réten! Bárcsak ne kellene bevennem az orvosságot! Ágy. Vajon mi történhetik éjjel az ágyban, az Anyica ágyában? „Kedves Feri! Nem tudom, mi van éjjel a hálószobában, mikor néha felébredek. Valami történik, valami különös. Vajon Édesapám bántja ilyenkor Anyicát?”

Mit óhajt az egészséges gyermek? – tűnődött Szuszu. – Bárcsak ne kellene kimenni a temetésre! Bárcsak megláthatnám Anzsut! Nagyon szeretném látni Annuskát!

Anzsut látta már egyszer – jutott eszébe. Anyica a zsibogóra ment paradicsomosüvegeket venni, s a kezénél fogva húzta el őt a legszélső sortól, ott pipázott Anzsu, nem akart köszönni neki. Szegény Anyica, hogy félt! Hogy szeretett volna ő is beszélni Anzsuval, de rettegett, hogy észreveszi valaki.

Szuszu látta, hogy Anzsu észrevette őket, és nagyon szeretett volna odamenni hozzá, mert Anzsu előtt egy zsákdarabon kis kék madarak ültek, de nem lehetett. Anyica húsz fillérrel többet adott az üvegek darabjáért, mint eltervezte, csak már mehessenek. Kati néni rosszul tudta, hogy Anzsu aznap nem lesz kinn a vásáron, mert beteg. Ha ő kaphatott volna egy olyan kis madarat! Rózsaszín tollból volt a farka, és billegtetni tudta a nyakát…

Megint egy kép. Almát szednek bekötött fejű asszonyok meg egy lajbis parasztember. Szuszu gyakran volt almaszüreten: a téli almát rúddal verték le, mint a diót, a nagyon féltettet meg egyenként, létráról szedte le Anyica vagy Édesapa vagy olyan hálós rúddal, mint a kosárlabda kapuja. Náluk nem volt sohase bekötve a feje senkinek. Vajon a fővárosban bekötött fejjel szedik az almát? Anzsura gondolt megint, ahogy két óriási, pucér lábát maga elé nyújtotta a kisszékről, és a pipáját szopogatta. Szürke nadrág volt rajta meg ing, de nem volt lajbija. Lajbi, tanítja Zsófi néni, lajbiban járnak a parasztemberek. Valami színház járt itt a múltkor, táncosok meg énekesek, neki nem volt szabad elmennie, mert bűnbánati hétre esett az előadás, de Kotormán Julis látta, és azt mesélte, minden táncosnak volt virágos lajbija. Hát akkor Anzsunak miért nincsen? Gergelynek sincs, aki a szőlőjükben dolgozik. Csak kiskabátja.

A főváros képe következett. Középen folyt a folyó, a két partján Pest és Buda. A folyó, az csak folyó volt, gyakran kijártak a Tiszához, folyót látott már eleget. Igaz, hogy ez itt a Duna. Hidak vannak rajta, az egyik partja sík, a másik hegyes. „A III. osztály tanulói felmentek a jánoshegyi kilátóhoz. Szétnéztek. De gyönyörű a kilátás! Hogy csillog a Duna! Nini, ott az Országház!!” Vajon melyik lehet az Országház? És mi az egyáltalán? Az Isten háza a templom, a papház a parókia, de az Országháza… Egyszer ők is elmentek kirándulni Hidibe, tavasszal, mikor a Tisza virágzott. Anyica csirkét csomagolt a kosarába, de elvesztette a kosarat a vonaton, és Zsófi néni adott neki enni a magáéból. Mikor megérkeztek, senki se mondta, hogy „szép a kilátás”, pedig nagyon szép volt. Vécére mentek és lefeküdni, mindenki álmos volt. A Tiszáról ugyan beszéltek, de nem azt mondták, hogy csillogó, pedig csak úgy verte a nap, hanem hogy büdös. Tomi mondta, Berény Tamás a fiúosztályból, hogy büdös a Tisza, kotúszaga van. Mi lehet az a jánoshegyi kilátó? Hol az a Jánoshegy? Annuska a Költő utcában lakik. XII. kerület, Költő utca 97.

Körülnézett, mintha hangosan mondta volna ki a titkot. XII. kerület, Költő utca 97. Ott volt a levél az Édesapa Bibliájában, a leragasztott levél, amelyen már bélyegek is voltak, valamikor a nyár elején találta meg egy este, mikor egyszer leküldték a káplániába tintáért. Sötét volt már, mire leérkezett, lesodorta a teleírt íveket az asztalról, s mikor lehajolt értük, észrevette, hogy a fiókon rajta a kulcs. Soha, mióta élt, nem látta még nyitva az Édesapa fiókját, s tudta Anyicától, hogy nem látta még nyitva senki a házból. Kirántotta, belenézett. Cédulák voltak benne, valami pénz is egy dobozban, képek, de nem volt ideje megnézni, milyenek, s a Bibliában, a sárközi hímzéses borító alatt, amelyet Anyica csinált, ott érződött valami kemény: ott volt a levél. Máthé Corinna, Budapest, XII. Költő utca 97. Egész este reszketett azután, Anyica meg is mérte a lázát. Ma sem érti, miért nem mondta meg neki, hogy mit talált. Nem azért hallgatott, mert rosszat tett – ha rosszat tesz, mindjárt elmondja és megkönnyebbül. Ezt valahogy nem bírta megmondani. Költő utca 97.

Azon az estén, amikor Nagymama meghalt, Nagyapa kimondta az Annuska nevét. „Azt a lányt is értesíteni kell – mondta Nagyapa. – Nem adhatjuk a világ szájára. Nem űzhetjük el az anyja koporsója mellől.” Anyica zokogott, Árpád bácsi megsimogatta a Nagyapa vállát, és megcsókolta a kezét; Apa nem mondott semmit, csak elpirult, sötétvörösre pirult, bekapta a száját. „A címét se tudjuk a szerencsétlennek! – mondta Nagyapa, és Apára nézett. – Hogy fogjuk értesíteni?” – „Költő utca 97.” – akarta mondani Szuszu, de szerencsére nem jött ki hang a torkán. Anyica fuldokolva sírta, hogy hiszen éppen Nagyapa tiltotta meg mindenkinek, hogy a nevét is kimondják Annuskának, vagy utánajárjanak, hol van, mit csinál. Ő várta, hogy Apa megszólal, közben minden iszonyú volt, mert a szája meg, belül, folyton arra formálódott, hogy Költő utca 97. Édesapa akkor már sápadt volt, s azt mondta, mit tudja ő, hogy Annuska hol lakik, küldjék ki Kati nénit Anzsuhoz, ha valaki egyáltalán tudja a városban a címét, Anzsu bizonyosan tudja, s most, hogy Nagymama meghalt, akármi történt is közöttük és Anzsu között, meg is fogja mondani. Kati néni elsántikált még aznap este. Szuszu már ágyban volt, mikor visszaérkezett, Anyica sírva olvasta fel a céduláról a címet: „Költő utca 97.” „Igen? – kérdezte Édesapa. – Szóval fenn lakik a Svábhegyen?”

Szuszu leguggolt a földre, karcolni kezdett a homokba. Ez itt Buda, ez itt Pest. A főváros kerületekre oszlik. Az ő városuk is kerületekre oszlik. Tarba, ahol laknak, a harmadik kerület. Budapest, XII. kerület, itt lakik Annuska. Apa tudta, hogy hol; miért nem mondta meg, ha tudta. Miért bocsásson meg az Úr Annuskának? Anyica szereti Annuskát. Költő utca 97. Itt folyik a Duna. Melyik lehet az a Svábhegy? A táviratot Édesapa fogalmazta, tegnapelőtt vitte el Kati néni a postára. Ha eljött Annuska, azóta itt van a városban. Annuska. Annuska néni tulajdonképpen, de nem tudja azt mondani neki, hogy néni. Ott táncolt a gondolatai között a sok Annuska, akiről hallott, a rossz kis Annuska, aki felkopácsolta a zongora tetejét, Annuska, aki az Anyica ölében ül, és kiköpi az ételt, aki a Képes Világtörténelmet összefirkálja, Annuska, aki Jázont kiváltja egy aranygyűrűvel, a hóba fekszik, csúnyákat mond, énekel, nem engedelmeskedik senkinek. Kilenc éve ment el, akkor húszéves volt. Húsz meg kilenc, az huszonkilenc. Annuska néni. Nem tudja kimondani. Annuska!

Nagymamát azóta felravatalozták. Kotormán Juli volt a múlt hónapban egy temetésen, de nem félt egy cseppet sem. „Nem kér az már kenyeret!” – azt mondta Kati néni. Rémes lenne, ha Nagymama felülne a koporsóban, és kenyeret kérne. Miért sírt Édesapa annyira tegnap éjjel? Alig tudott újra elaludni, olyan sokáig sírt és imádkozott Nagymama miatt? Nem. Nagymamát nem szerette senki őnáluk.

Dédmama felébredt, Szuszu megérezte, hogy őt nézi. Lesimította a ruháját, tovább karcolt a porba. Ez itt a Gellérthegy, ez a Szabadság-szobor. A képen semmiről se lehet látni, hogy hegy. A hegy magas. Csúcsa van, olyan hegy is van, amelyiket hó borít. Még soha életében nem látott hegyet. Anyica azt mondja, mikor Annuskát külföldre vitték, hogy jobb kislány legyen belőle, és Pesten először meglátta a hegyeket, sikoltozni kezdett, kitépte a kezét az Anyica kezéből, és elrohant az utcán a hegyek felé. Magyarország fővárosa Budapest. Mit óhajt a beteg gyermek? Beszédünk legkisebbik egysége a szó. Költő utca 97. Milyen lehet a hegy, az igazi hegy? Sokkal nagyobb, mint a Kunhalom? A Költő utca a Svábhegyen van, Annuska hegyen lakik. Vajon van-e kutyája, és az is nyüszít-e neki reggel az ablak alatti padon? Miért sírt Édesapa éjjel? Szegény Anyica, vajon mit szólna, ha tudná, hogy Édesapa sírt.

 

Janka kiszólt a konyhaablakon, hogy bemehet, felveheti a gyászruhát. Összerakta a holmiját engedelmesen. Janka szánakozva nézte, hogy tűnik el vékony teste a fekete szövetben. Milyen csendes ez a gyermek, milyen jó. Ártatlan szeme van, igazi kisgyerek szeme, átlátszó, nincs mögötte titok. Annuskának folyton változott a tekintete, a Zsuzsannáé mindig egyformán tiszta, nyugodt. Szuszu még gyerek, nem tud semmiről. Annyit ismer a világból, amennyit ő mesélt neki róla. Engedelmes, szelíd, úgy lehet szeretni, mint valaha Annuskát, csak békésebben, mert Zsuzsanna nem kiszámíthatatlan, és sose töri olyasmin a fejét, ami nem neki való. Szuszu igazi gyerek, az egyetlen lény a világon, akit tökéletesen megért és felfog.

Anyica! – gondolta Szuszu. Odafúrta a fejét az anyja karjához. Az anyjának is olyan szaga volt, mint a gyászruhának, kicsit savanyú, fekete szaga. Nagymama kinn fekszik a ravatalon, és nem siratja senki, Nagyapa sem. Nagyapa megint elvitte magával a pincekulcsot. Az alkohol egészségtelen. A szőlőskert kulcsa sincs a kulcstáblán. De jó lenne egy kis szőlő! Az Úr a bűnös asszonynak is megbocsát. Apa hazudott. Árpád bácsi lop. Anyicát nem szereti senki őkívüle. Hazánk fővárosa Budapest. Költő utca 97. Apa nagyon jól tudta, hol lakik Annuska, miért nem mondta meg, amikor kérdezték?

Az ablak nyitva volt, behallatszott a Zsuzsanna locsogása meg az anyósa vékony, kellemetlen hangja. Az apja parókiájában nyílt így kertre az ablaka, mint itt, csakhogy otthon mindenfelől virágillat áradt, minden szobában megcsapta valami, akármerre ment. Télidőn, ha kinyílt egy-egy szekrényajtó, szinte elborította a látogatót a szárított levendula vagy a fodormenta szaga: az anyja tüllzacskóban tartotta a fonnyasztott leveleket a fehérneműspolcok között. A kertjükben csupa jószagú virág nyílott, még a katolikusok is hozzájuk jártak egy-egy oltásért. Az anyjának olyan keze volt, hogy a száraz kóró is kivirított, ha hozzáért. Ha bement az apja kancelláriájába, ott se hagyta békén a szappanvirág meg a viola szaga. Emlékszik rá, mennyit bosszankodott miatta. Virág meg virág meg virág, mint valami örök lakodalomban. Az anyja meg Franciska vajjal locsolta a kappant, az apja nagyokat nevetett, csapkodta a kurátor vállát, János öccse meg falt, ölelte a sonkacsontot. Ehetett, mégis elvitte a tüdővész harmincéves korára. Túlságig jól éltek.

Ez a Janka örökké csak takarít itt, szellőztet. Már csaknem negyven, s nem bírja megtanulni, hogy ő szereti a papír meg a könyvek között felgyűlt por szagát. A diákéveire emlékezteti, azokra a könyvtárszobákra, amelyekben gyulladtra olvasta a szemét. Míg Anzsu a házban volt, külön idegesítette az a pogány, buja kert, amelyet ezen a homokon nevelt. Rózsák meg szegfűk, tág kelyhű, sötét tulipánok. Szerencsére a Kati kezén csaknem minden kipusztult azóta. Kati lusta, és hiába volt kertész az apja, nem szereti a virágokat.

Mennyit karattyol az a lány odakinn! Az anyja legalább kevés beszédű. Máskor ez se locsog annyit, a vénasszony teszi ilyen fecsegővé. Mennyire idegesítette mindig a felesleges beszéd, Franciskát is örökké csitította, mikor tanult. A száját jártatni, ahhoz értett Franciska. Ült a kis széken, csavargatta a bábu karját, s csak locsogott maga elé, akkor is, ha nem hallotta senki; saját magának fecsegett, hangosan, elállíthatatlanul, s ilyenkor mulatott a legjobban. Az apja temploma a falu végén volt, a hegy oldalában, ha felment a toronyba, végiglátta az egész Balatont. A toronyig felhallatszott, hogy karattyol Franciska.

Milyen jó volt Székesfehérvárt diák lenni, ott csak Marci cserfelt, a szobatársa, de ha rászólt, elhallgatott, bőgött. Milyen jó volt egyetemre járni, könyvtárban ülni! Milyen csend volt Genfben, tíz óra körül már aludt az egész város. Ha valahol még világos volt az ablak, ott beteget virrasztottak, vagy tudós dolgozott. A Chaubart ablaka néha hajnalig világos volt. Belelapozott az előtte fekvő könyvbe. Ez még az apja könyvtárából származott, lila tintával volt beleírva az apja neve: Johannes Máthé, stud. div. Áthúzta az apja nevét, a magáét írta alá: D. Dr. Máthé István. Doctor Divinitatis. Ha püspök lett volna…

Gladioluszból lesz a koszorú, Árpád említette. De milyen drága egy ilyen hiábavalóság, minden pénzét odaadta rá, amit csak megkuporgatott. Háromszáz forintot vitt el Árpád. Janka azt mondja, százötvenért látott nagyon szépet, de arra nem érdemes figyelni, amit Janka mond, Janka mindig mindent rosszul tud. A temetés kétezerbe kerül. Van Kun Lászlónak, fizesse.

Ivott. A saját termését itta, a Kunhalom oldalában volt a csepp szőlője. Ízlett a bor: folyton szomjazik, ki tudná inni a kutat, ha bor volna benne. Mindig élvezte a bor ízét, de sokáig nem ivott egy fél poharat sem: csak ott, ahol nem lehetett elhárítani a kínálást. Jó volt megtagadni valamit a torkától, jó volt úgy lefeküdni, hogy az ínye még elalvásig sóvárgott a friss, savanyú íz után. Milyen fiatal is volt!

Majdnem mindig a saját könyveit olvasta, legtöbbször a prédikációs gyűjteményt, a szentháromságtanról szóló tanulmányát, az egyháztörténelmet, legfőképpen pedig a legnagyobbat, a nagy Kálvin-életrajzot, amelyet annyi nyelvre lefordítottak. Legjobban a prédikációkon ámult, a lendületükön, a szókincsén. Mikor eljön a péntek, még mindig valami nyugtalanságot érez, megszokta, hogy pénteken meg kell írni a vasárnapi szentbeszédet. Leszokhatnék már róla. A tarbai templomban Kun László prédikál. Gyalázatos féreg! Vajon mennyit kap ezekért a prédikációkért? Ha eljön az ítélet, nem az égi, hanem a földi, s ő megéri, nem áll mellé. Amit most érte tesz, hogy szállást ad neki, hogy enni ad, kötelessége. Papi kötelessége és emberi tartozása. Micsoda nincstelen kamasz volt, amikor megismerte, micsoda suta, lassú beszédű káplán! Évek türelmes munkájával csiszolta, faragta ilyenné. Amit tud, tőle tanulta, még a mozdulatokat is, a puha, mégis erőteljes gesztusokat, ahogy a palástját megengedi, ahogy a Bibliát kinyitja. Farizeus. Kommunista. Miért nem inkább Árpádka lett pap? Nyugodtabban hagyná itt az eklézsiát.

Felnézett. A két kép a falon, az is az apjáé volt; Kálvin, prémes köpenyegben meg egy sovány Zwingli. A térkép az ő szerzeménye, a rózsaszín, kicsit meggyűrődött térkép az üveg alatt, keskeny, fekete keretben. Néha, ha feltekint, elsétál rajta gondolatban. Elindul A Rhone partján, átmegy a Pont du Mont Blanc-on a szigetre, vagy befordul a Cité egyik utcáján. A sziget, a Rousseau szobrával, mindig feldühítette. Szobrot bizony, annak a bolondnak! Még a szülőházára se szeretett ránézni, pedig csaknem szemben lakott vele. Rousseau. Az ember nem is érti. Milyen fiatal volt, húszesztendős, s már teljesen kész, kiforrott ítéletű. Már akkor tudta, micsoda veszedelmes tanokat hirdetett az az eszelős. Genf. Még egyszer végigmenni rajta este, mikor a szűk utcák felett alig fér el a holdfény, nekiütődik a kis tornyoknak, magas házfedeleknek. Felrohanni az egyetem lépcsőjén, megkopogtatni a szeminárium ajtaját. Chaubart professzor még bent van – ő mindig bent van, éjjel is. Aszott arca csupa derű, míg hallgatja. „Lacus Balaton” – mondja neki, de úgy ejti: laküsz, ahogy a professzor beszéli a latint. Non est currentis, neque volentis, sed… Chaubart még abban az évben meghalt, amikor őt doktorrá avatták. Le Recteur et le Sénat… Sírt akkor éjszaka, odaborult Boniface vállára a reformáció emlékműve alatt. „Ha püspök leszek! – mondta Boniface-nak. – Tudod, majd ha püspök leszek…” Olyan biztosan tudta, hogy püspök lesz!

Úgy látszik, elhallgatott a gyerek, mert csend lett odakinn. Kipillantott. Látta Szuszut, amint a földre rajzol, azt is, hogy az anyósa elszenderedett. Újra ivott. Legalább béke van, nem hallja a Décsyné beszédét. Hogy alszik ott, azzal a festett képével! S a ruhája milyen rövid! Átüt a lába bőre a harisnyáján. Az ő pénzéből öltözködik, az ő pénzéből veszi a festéket is. Innen-onnan nyolcvanéves. Micsoda szörnyeteg!

Érdekes, mindig riasztotta, még otthon, a faluban is, örült, ha nem kellett ránéznie a templomban, vagy megállnia vele beszélgetni az utcán. Csaló. Észre kellett volna vennie, hogy csaló. Egyszer egy sárga tetejű francia könyvet látott nála, valami erkölcstelen könyvet. Mikor megkérdezte, hogy mit olvas, a szeme előtt kicserélte egy másik könyvre az asztal alatt. Annak is sárga volt a teteje, de az már Jókai volt, egy puha kötésű, olcsó Jókai. Hogy csinálta? Milyen gyanútlan volt, s milyen gonosszal fizetett neki a gyanútlanságáért! Kétszázat küld neki havonta. Jóra költi, látni. Mint a gyöngy, úgy peregnek a szavai. Edit alig beszélt. Azért szerette Editet, mert alig beszélt.

A faluban, nem a szülőfalujában, hanem az első állomáshelyén, ahol megismerkedett Edittel, ott a dombon, a tó felett, laza, piros homokban fészkeltek a venyigék. Hogy lebegett Edit, a tizennyolc éves Edit azon a piros homokon! Soha még olyan szótlan lányt, mint az, fehér ruhájában, fehér szalaggal a hajában. Senki se tudta olyan figyelmesen hallgatni soha. Boniface, de Boniface férfi, és messze élt.

Mikor megkérte, elszaladt mellőle, csak felkapta a fejét, és elfehéredett, aztán már szaladt is lefelé a templomdombról, ahol álltak. Nagy, sárga haja kibomlott futtában, olyan volt, mint egy menekülő tündér. Edit megmondta neki, hogy nem szereti, de nem hitte el. Franciska mindenre a vállát vonogatta, mindenre nemet mondott, mikor Gyuri, a sógora megkérte, sírva fakadt, elbújt a padláson, kiabált, hogy menjen Gyuri haza, nem szereti, nem akar férjhez menni sohasem. Aztán persze hozzáment, három hónap múlva már hozzá is ment, és rossz volt látni, hogy csókolóztak a kertben, rájuk is szólt akkor. Ez a vénasszony itt csak becsapta akkor, azt mondta: fiatal még, nem ismeri az életet, nem ismeri a férfiakat. „Társat keresek benne” – ezt mondta akkor a vénasszonynak. Nem szívesen beszélt vele, mert nem szerette őt, nem kedvelte a lakását sem, ahol mindig rendetlenség volt, francia könyvek hevertek szerteszét, egy paletta volt felakasztva a falra, s mindenféle szörnyű képek között botladozott a látogató; még csak rámájuk se volt, mint más házakban, csak úgy álltak, keretezetlenül, a falhoz támasztva meg állványokon.

Edit hátat fordított neki, lehangolta az udvariatlanság, ahogy a lány az ablakhoz állt, és lenézett a Balatonra. A vénasszony összevissza hadart, hogy szégyellős, hogy gyerek még: Edit csak hallgatott. Nagyon szerette a hallgatag embereket. Míg nézte Edit hátát a szűk, fehér blúzban, arra gondolt, milyen jó lesz úgy írni a kancelláriában, hogy Edit is ott tesz-vesz majd mellette, kézimunkázik, rá-ránéz, esténként összekulcsolja az övével a kezét, megköszönik az Istennek a napot. A vénasszony kiment a konyhába, hogy uzsonnát készítsen, Edit akkor visszafordult, s látszott, hogy csupa könny az arca. Franciska mindig mindenért sírt, akkor is, mikor Gyuri megkérte. Megcsókolta Editet. Milyen élénken emlékszik erre a csókra: valahogy azt várta a szája, hogy forró lesz a bőre a könnyektől. Edit arca hideg volt, a könnyei is hidegek. Elvette feleségül.

Vajon Takaró Nagy mit fog mondani délután? Tulajdonképpen el kellett volna menni hozzá, megbeszélni vele, de Kun László intézte ezt is, neki nincs már szava a házban. Editet nem is a díszravatalozóból kellett volna temetni, hanem innen, a tarbai templomból, de Kun László ezt sem érti, ennek ez is csak propaganda, nagy egyházi temetés, hogy megmutathassa: senki se szól bele a hitéletbe. Uram, múljék el tőlem a keserű pohár! Uram, ne engedd, hogy a gonosz indulatok hatalmat nyerjenek az én szívemen! Ki lehetett az a Kálmán, aki a vénasszony mellett állt az esküvőjükön, az a vadászkalapos, pecsétgyűrűs, ellenszenves ember? Az is tudott vajon arról, amit előle eltitkoltak? Ha nem volna bűnös gondolat, azt kellene hinnie: az anyósa szeretője. Elhessegette a gyanút. „Ne ítélj, hogy ne ítéltessél!” Nincs semmi bizonyítéka.

Takaró Nagy sokkal erőtlenebbül beszél, mint ő. Milyen érdekes feladat pedig, elparentálni egy eszelőst! Már rándult a keze a toll után, aztán elszégyellte magát. „Légy csendes szívvel!” – ezt írta Editnek a zsoltárába. Edit csak ránézett, nem válaszolt semmit. Most már csendes valóban, pedig hogy tudott sikoltozni. Mikor megérkeztek ebbe a városba, Kati kinn állt a kapuban, rájuk bámészkodott, ahogy leszálltak a kocsiból: „Teremtőm, de fiatal, de gyönge! Olyan szelíd ez, mint a bárány!” Hát olyan volt, mint a tigris. A teste is olyan volt, mint egy ragadozóé. Életében egyszer látta egészen meztelenül, azon a napon, amikor aztán végképp el kellett távolítani a házból. A lélegzete elakadt a szégyenkezéstől, amikor meglátta. Micsoda szépség volt! Meddig kísérik még az embert parázna gondolatok? Persze az a sok kép, mezítelen alak az anyja házában, az aktok a vásznakon. Hogy örült, mikor elvette, mikor hazahozta, mikor először rányitotta a hálószoba ajtaját, hogy most már ezentúl nem kell megfékeznie a testét, hogy az Úr áldásával… Megint ivott. Editet minden éjjel újra meg kellett törnie, le kellett győznie, reggelre csupa karmolás, kék folt volt a válla. Az Úr megpróbálta az ő szolgáját.

„Szükség az ember fiának sokat szenvedni és megvettetni. Ha a te atyádfia vétkezik ellened, dorgáld meg őt, ha megtér, bocsáss meg neki!” Vajon ez a vénasszony, ott kinn a kertben, üdvözül? Üdvözül Décsyné, aki hozzáadott egy őrültet feleségül? És Edit? Edit is üdvözül? Ha Chaubart élne… Írt ő valaha a predesztinációról is.

A legdrágább koszorú százötven forint, azt mondta Janka. Vajon milyen lesz az Árpádka koszorúja, a háromszáz forintos? Cipőt akart venni télire, egy fél év óta gyűjt már rá. Nem lesz cipője, elhordja a régit, legfeljebb nem fog kijárni a hóban. Micsoda hó tud lenni itt az Alföldön! Tavaly egész télen nem volt kinn Editnél, mert rossz volt a cipője, és nem akart Kun Lászlótól kérni talpalásra. Nem igaz, ez most hazugság volt. Nem szeretett kimenni, nem bírt kimenni. Árpád látogatta Editet helyette. Azt mondja, minden két hétben kiment hozzá. Milyen figyelmetlenek az orvosok! Kerekes, az Edit kezelőorvosa azt mondta tegnap, hogy két év alatt négyszer se látta Árpádot. Az orvosok semmire sem figyelnek, pedig igazán könnyű észrevenni ezt a nyurga fiút. Majdnem minden orvos ateista. Mit várni tőlük?

Mit csinál az a gyermek azon a padon? Tanul, tanulja azokat a kommunista könyveket. Hosszútűrő Isten, de lassúak a malmaid! Ha püspök lett volna, holtig ellenáll. Énekelne a börtönben, mint a gályarabok. „Térj magadhoz, drága Sion…” Istentelen, szentségtörő barom! Mikor hozzáadta Jankát, már gyanakodott rá, de elnémította magában a tiltakozást, örült, hogy valakinek kell az a lány. Kellett is annak: a parókia kellett neki. Akkor még ő volt a pap Tarbában. Innen, a házból, könnyebb volt kitúrni őt. Jaj, az az istentelen prédikáció a békéről! Sodoma és Gomorrha elpusztult, ez a város is égjen el, kénköves lángon égjen, ha nem akad a lakosok között kívüle igaz ember! Ha Janka fiú lett volna… Mit tud ez a Janka? Olyan, mint az árnyék. Miért nem lehet egy ember püspök, ha a felesége őrült is? Az anyósa rossz életet él, látni a harisnyáján, hullámosított haján, festett szemöldökén. Nemhiába nem mert jelentkezni évtizedekig. Ki tudja, mit csinált Fehérváron meg a faluban? Janka az urához húz. Zsuzsanna buta. Minden nő buta. Sose szerette Jankát.

Ha délután nem lesz kinn a presbitérium, arról is Kun László tehet. Őt mindenki sajnálja, őhozzá mindenki csak részvéttel beszél. Ha kilép a kapun, a kurátor is megöleli: „Más idők voltak régen, nagytiszteletű uram!” Editet is sajnálják, jó nép ez itt, elfelejt sok mindent. Ha Edit egészséges… Ha segít neki… Ha van valaki, aki segít… Sose segített neki senki, csak Chaubart – négy évig volt a genfi kollégiumban ingyenes helye. Ki lehetett az a Kálmán, akit annyiszor látott Editéknél?

A professzor nem akarta hazaengedni. „Isten szavát viszem a népemnek!” – mondta neki akkor. Ha kinn marad Genfben… Miért játszik Zsuzsanna megint a porban? Százszor megmondta neki, hogy az nem egészséges.

Tulajdonképpen nem is volt felesége. Egész életében olyan volt, mint egy özvegy. A verekedésre pedig Edit szoktatta rá. Franciska a megmondhatója, sose bántotta sem őt, sem Jánost, pedig János hányszor felmérgesítette azzal, hogy nem akart tanulni, hozta haza a rossz bizonyítványokat. Szegény János, mindig benne volt a betegség. Örült, hogy nem engedte egyetemmel kínozni. El kell menni Emecsére, azóta se járt ott, hogy Árpádkát elhozta a sógornője halála után. Micsoda asszony volt az is, a rengő mellével, széles, piros szájával! Förtelem.

Igen, Edit szoktatott rá a verekedésre. Edit annyira félt tőle, hogy mihelyt hozzá közeledett, már megütötte. Edit csak Joó Mihálytól nem félt, attól a csirkefogótól. Látta a múltkor messziről, rossz bőrben van az is. Csavargó. Jön a tél, akkor összeszedhet megint egy kis pénzt a betlehemeivel, ha ugyan kell még betlehem valakinek ebben az istentelen világban.

Betlehem. Most világosan látta Annuskát, ahogy négykézláb áll a földön, s két pofáját teleszedve levegővel, fújdogálja a betlehembe ragasztott gyertyát. Ő sose engedett karácsonyfát állítani, és sose vett semmi ajándékot karácsonykor a gyerekeknek. Franciska nem bírta felfogni, miért, de Franciska is buta. Micsoda bajt, felesleges izgalmat szerzett az ostoba keresztanyai ajándékával, azzal az Annuskának adott aranygyűrűvel! És az ezüstkanál! Minek kellett keresztelőre ezüstkanalat hoznia? Minden hiábavalóság, értelmetlen, üres pompa. Ha újra kezdhetné az életét, ma sem venne semmi ajándékot. Zsuzsannának csinálnak karácsonyfát, Kun László így kívánja – ő be sem megy a fagyújtásra, nem bírja látni. Mit tud Kun László arról, milyen a genfi karácsony? Az igazi kálvini szellem? Gyertya, cukor, bábu? Hitványságok. A karácsony vallásos ünnep; nem karnevál.

Ott állt Annuska négykézláb, fekete haja előrelógott, majdnem belekapott a láng; fújta a gyertyát, Joó Mihály meg mögötte térdepelt, és a bábokat igazgatta, Máriát, Józsefet meg a kisdedet a Mária ölében. Belevágta a tűzbe a barmokat, az egész betlehemet, mikor rajtakapta őket a fásszínben. Joó Mihály még fát is díszített, papírláncokkal. Annuska utánakapott a barmoknak, összeégett a keze, megemlegette azt a karácsonyt.

Joó Mihályt is Décsyné miatt kellett tűrnie. Ha Edit nincs, nincs Janka, nincs Annuska. Annuska nem engedelmeskedett másnak, csak Joó Mihálynak. Az Úr megbünteti azt, akit szeret. Őt nagyon szeretheti.

Meleg van, szokatlanul meleg szeptemberre. Most itt ül, mint Jób a szeméten, körülötte az elpusztult család. Edit a koporsóban, egyik gyermekét elvesztette örökre, a másik megvan, de akár meg se lenne, a veje meg eladta az Istent a kommunistáknak. Csak Árpádka van még, de Árpádka olyan keveset van vele mostanában.

 

Chaubart-nak nem volt senkije, nem házasodott meg soha. Ha még egyszer kimehetne Genfbe… Nem mehet ki többé. Dutour szobránál bontotta ki a táviratot ezelőtt huszonkilenc évvel: „Kislány született.” Megint lány, nem fiú: „gyöngébb edény”. Most, hogy Edit meghalt, tulajdonképpen nem kellene már pénzt küldenie az anyósának. A rokonsági kapcsolat megszakadt. Miért mondjon le mindenről. Hogy arcfestékre költse? Milyen szelíden aludt Annuska a lugasban, mikor hazaérkezett. Honnan hozza egy gyermek magával a gonoszságot? Az eredendő bűn. Nem mossa le más, csak az isteni kegyelem.

A püspök csak hét évvel fiatalabb, mint ő, és elég rossz színben van, azt mondják, van valami baj a májával. Ha elvinné a betegsége, vajon csak az ilyenfajtáknak állana a világ, mint a veje? Ha megváltozik a helyzet, akkor Kun László mehet, s ő majd tesz róla, hogy ne legyen helye az egyházmegyében. Neki huszonhét kiadott munkája van. Ha nagyon akarná, most is tudna írni.

Nem fog többé pénzt küldeni Décsynének. Edit már nem él. Az idősebb papok nem vesznek részt a békemozgalomban. Talán, ha összejönnének… A püspök májbajos, napról napra öregebb… Ő még bírja. Ma még kiüríti a megaláztatás kelyhét, aztán talán holnap… Ma nehéz nap lesz. Mit is mondott ez a csaló vénasszony? Azt ígérte, elutazik az esti gyorssal. Takaró Nagy sose tudott szerkeszteni. Ha őt megkérdezik, ő Gál Antalt választja, már csak azért is, mert Gál tőle indult el, szelíd, jó ember volt teljes életében, máig az ő prédikációs anyagát használja vasárnaponként.

Ha Annuska fiú lett volna?… Mi igaz abból, amit Franciska mondott Annuskáról? Franciska mindig szívesen mondott rosszat az emberekről, s mióta megözvegyült, egyre gonoszabb a nyelve. De mit lehet mást mondani Annuskáról, mint rosszat? Mikor tett valamit úgy életében, ahogy illett, kellett, ahogy helyes volt? Még a jótetteiből is baj kerekedett. Most az a nap jutott eszébe, mikor hazajött a szőlőből, s Janka sírva fogadta a kapu alatt. Annuska kinn járt a Fügekertben, s becsődített hozzájuk ebédre három szegény családot. Joó Mihály ott röhögött a fásszínben, Janka meg sírt, a kezét tördelte. Sunyi, rosszképű proletárok ácsorogtak a parókia kapuboltja alatt, köztük Annuska, kis kötényben, szelte és zsírozta a karéj kenyereket. Jó, hogy szép szóra is elmentek, nem kellett elővennie a botját. „Te mondtad! – zokogta Annuska. – Hát nem te mondtad a múltkor, hogy adjunk kenyeret az éhezőknek?” Az Úr szavával feleselt vissza neki, amikor megverte, a saját prédikációját fordította ellene. Adjunk kenyeret az éhezőknek… Hát persze hogy valami ilyen volt a textus. De aztán meghívni a Fügekertből… Valami rossz érzés fogta el, aminek nem tudott nevet adni. Ott volt mellette ismét Annuska, akire éppoly kevéssé szeretett gondolni, mint Editre: Annuska a ceruzáival, örökké kócos, fekete hajával. Máig sem kerültek meg az ezüst gyertyatartók, amelyeket vasárnapi iskola után odaadott a koldusnak. Nem az ezüst miatt haragudott; mi az ezüst, cifraság – de azért mégis… Edit őrült volt, de ez a lány több is meg kevesebb is valahogy, mint az eszelős.

Jobban már nem alázhatta meg magát az Úr előtt, mint hogy Annuskát meg az anyósát ide hívta a temetésre. Szajha – mondta magában, s megrettent, olyan természetes volt számára ez a szó. A vénasszony is az volt, a lány is az. Franciska látta egy vendéglőben, egy tálból mártogatott valami férfival. Húszéves nagylány létére még össze kellett verni, s az volt a válasza, hogy megszökött az apja hajlékából. Egy sort sem írt azóta, egyetlen engesztelő sort sem, egy kurta kérést sem, hogy „apám, vétkeztem az Úr ellen és Teellened, bocsáss meg” – semmi, semmi. Mintha ezzel üzenne, hogy egyedül is megvan, és nincs szüksége rá. Talán már templomba se jár, csak mázol, egyre mázol egész nap – ez volt az egyetlen, amihez türelme volt, amit szeretett. Corinna. Honnan szedhette ezt a nevet az a boldogtalan Edit?

Ha megjött, azóta itt van, s ha itt van, azóta kinn ül a Fügekertben. Elcsodálkozott az érzés hevességén: hát ennyire gyűlöli ő Joó Mihályt? Ahogy elképzelte, hogy Annuska most kinn van a Honvéd utcában, hogy odament legelőször, beszél, rázza a haját, kimos egy poharat, szaladgál – megkeseredett szájában a bor. Mikor kitörte a combját, és hónapokig gipszben kellett feküdnie, Jankának minden érintése fájt. Árpádka jó volt hozzá, ő a legjobb teremtés a világon, de akkoriban valahogy majdnem mindig tanulnivalója volt szegénynek, sohasem ért rá bejönni hozzá, csak néhány percre. Annuska, az mindig jött, nappal-éjjel. Megreccsent a padló, alig hangosabban, mint amikor egér fut át a kancellárián, s már ott is volt, mezítláb, hálóingben; sose hozott magával gyertyát, míg átjött a sötét udvaron, mert nem félt semmitől kicsi korában, de ruhát se vett magára, úgy járt legszívesebben, félpőrén, hogy az ágyból is meg kellett vernie – milyen nehezen tudta megütni a gipszes lába miatt! De azért csak eljött minden éjjel, mezítláb, ugyanolyan hálóingesen, óvatosan megnyitotta az ajtót, besurrant, ráhajolt a párnára, és megkérdezte: „Nem félsz, édesapám?” Szajha. Egyszer, maga se tudja, miért, azt felelte neki, hogy nem fél, mert az Úr vigyáz rá. „Akkor jó – felelte azonnal –, akkor én már nem is jövök többet.” Eltáncolt pucér talpán.

A püspök májbajos. Nagyon jó volna püspök lenni. Genfet is jó volna viszontlátni megint. Lehet, hogy azért mégsem olyan egészséges, mint gondolja, a füle néha zúg, és meg-megszédül mostanában. De az Úr vigyáz rá. Isten bocsássa meg, most valahogy nehezebb kimondania.

Annuska elindult a kárhozatba vivő úton. Franciska a gonosz nyelvével azért tiszta szívű: üdvözül. Szegény Edit is üdvözül, mit tudja ő, mit cselekedett. Árpád, a jó, Janka, az együgyű, a gyermek Zsuzsanna, mind-mind, és szívből reméli, hogy ő is. Kun Lászlót meg a kárhozat várja, és az várja Annuskát is. Nincs irgalom. Kilenc év óta nem dübörögtek nótákat nagypénteken, nem sikoltoztak, nem kenték össze festékkel a bútorokat, nem olvastak erkölcstelen könyveket, nem káromkodtak fertelmetesen a házban. Kun László Isten gonosza, de másformán gonosz. Mindegy: mindkettőt a kárhozat fogja megégetni. Az Úr haragja örök.

Editet eltemetik délután. Nem kell látogatni menni, és nem kell az anyósának pénzt küldeni ezentúl. Ha a gyűrűit eladná, vehetne talán egy téli cipőt. A gyűrűk őt illetik.

Tíz óra van. Mindjárt dél. Három órakor meglátja Annuskát. Franciska azt mondta, nem szabad hozzá szólniuk, de ehhez ő jobban ért, a bűnökhöz jobban ért, mint Franciska. Mert jaj annak, aki által a botránkozás történik, de az Úr a megtérő bűnösnek megbocsát. Ha megbánja a bűneit, ha megkérleli, megbocsát neki Isten törvénye és parancsa szerint. Persze, vissza azért nem jöhet, s itt nem alhatik, még egy éjszakát sem tölthet itt – nincs is hely, legfeljebb, ha a Kati vaságyát beállítanák az övé mellé a kancelláriába. Különben a veje sem engedné, ebben az egy kérdésben egy véleményen vannak. Megbocsát, de menjen innen a lány. Vajon mit véthetett Annuska Kun Lászlónak, hogy az annyira gyűlöli?

Gergely nem volt otthon. Kun László tudta, hogy ilyenkor a halom túlsó felén van dolga: oda érkeznek faluról a szekerek. Gergelyt csak a dél veti majd haza, mire elkészül a lerakodással. Ha valami véletlen mégis itthon fogta volna, mindjárt visszafordulna, ma reggel nem tudná elviselni, hogy Gergely átkönyököljön a közös kerítésen, s hátrább bökve gálicpettyes, karimátlan kalapját, a megboldogultról érdeklődjék.

Csend és magány! – ezt rendelte Németh Gyurka az imént, ugyan tudta ő ezt orvos nélkül is. Nem mintha Gergely sokat terhelné az embert, de azért mégis illik szót váltani vele, ha már ő gondozza a gyümölcsösüket. Ezt is Anzsu hozta rájuk, ezt a Gergelyt, ha Anzsut nem kell kidobni a parókiáról, nem szorulnak arra, hogy a szomszéd gondoljon a szőlőjükkel. Így mégis van valami termés, Gergely ért a szőlőhöz, a fákkal is ügyesen elbabrál, valami gyümölcs még marad is a csőszködése után.

Körülnézett. A szilvafán még rajta volt a muskotály utódja, a téli alma most kezdett pirulni. Körte nem volt az idén, barack sem, a szőlő meg satnya, savanyú. Kevés volt a napsugár. Vajon észreveszi-e valaki, hogy a kulcsostábláról leakasztotta a gyümölcsös kulcsát?

Belökte az ajtót. Vékony cipője elmerült a híg homokban. Régen téglasor vezetett fel a kapuig, de a háború alatt széthordták a téglákat, s most a lágy barázdán kellett fellépegetnie. Bereteszelte a verőcét, felment a domb tetejére, ahol a tenyérnyi szín állt, a négy faoszlopon nyugvó zsindelyfedél, alatta csepp, nyitott tűzhely. Azt nem tudták széthordani, mert Anzsu összecementezte a tégláit. A háború előtt ide jártak szalonnát pirítani, s a fedél alá húzódtak be, ha elkapta őket a zivatar.

Kun László felbontotta az orvosságot, húzott egy kis vizet, megmerítette a fapoharat, amelyet valaha Anzsu faragott, s ott lógott egy vékony láncon, a kávához erősítve. A vödröt, tíz évvel ezelőtt, elvitték a katonák – ez a mostani új vödör –, a pohár nem kellett senkinek. Mikor először látta a papékat, Janka ivott belőle, s hogy letette, gondosan megtörölte egy piros csíkos törlővel. Lenyelte az orvosságot, nem volt semmi íze. Leült, lehúzta a cipőjét, kirázta belőle a homokot. A Kunhalom legmagasabb pontján volt, a domb alatt, az országúton még látszott a Németh Gyurka kocsija, most tűnt el a kanyarodónál.

Tegnap vacsora közben határozta el, hogy elmegy az orvoshoz. Olyan szívdobogás fogta el, hogy nem tudott lélegzeni egy ideig. Míg Janka Zsuzsannát fektette, át is szólt neki telefonon, s ma reggel nyolc tájt el is ment hozzá. Vagy egy óráig vizsgálta, s szinte nevetségesen jólesett neki, hogy a vérnyomását méri, röntgenezi, a kezére-lábára valamit ráerősít, s míg a szívverése vonta vonal lebegését figyeli, ő moccanás nélkül fekhetik, nem kérdez senki semmit, s elbámulhat letűrt zokniján és azon, milyen fehér a bőre a zokni alatt. Idegkimerültség, mondta az orvos; a nem alvás, a fokozott ingerlékenység, a szapora szívverés, mind-mind ideges okokra vezethetők vissza. Valamit magyarázott még, hogy a sok munka, a család szomorú körülményei, a kedves halott miatti fájdalom indokolttá teszi, ha nyugtalanabb a szokottnál.

Kun László szeretett volna a szeme közé nevetni. Mindegy, fő, hogy felírta a szevenált. Még soha életében nem vett be idegcsillapítót, remélhetőleg annál hevesebben reagál majd a szervezete. Kell, hogy ne verjen a szíve ilyen hevesen. Kell, hogy nyugodt tudjon maradni, hogy mozdulatlan arccal végigbírja a temetés óráit. „Naponta háromszor egy szemet!” – mondta Németh Gyurka, aki méghozzá olyan kedves is volt, hogy a kórházba menet felhozta ide a Kunhalomra. Gergellyel kell megbeszélnie valamit, ezt hazudta neki. Talán kevés lesz naponta háromszor egy szem. Lenyelt még egy pirulát.

Innen fentről messzire el lehetett látni. A láthatár szegélyén két párhuzamos félkör villogott: a Tisza meg a part menti jegenyék. Itt szélcsend volt, de a parton amott szél fújhatott, mert a jegenyék vonala nem zöld, hanem ezüst, s a víz a lábuknál sárgállott, mint a réz. A város kéményei füstölögtek, nagy kémény, kis kémény egymás mellett eregette a füstöt. A gyárkémények torka fekete volt, a házakéi meg fehér. Itt folyton főznek, egész nap. Ez a város sose fog rászokni az üzemi kosztra, a kefegyár előtt szégyenszemre szilkével ácsorognak az asszonyok, s a műszakok ebédszünetében beadják az otthonfőttet a rácsos kapun. Tarba is füstölgött, s bár nem tudta innen szabad szemmel kivenni a parókiát, tudta, hogy náluk is ég már a tűz, Janka kinn matat a konyhában. Közvetlenül alatta a Fügekert volt, de onnan elfordította a szemét.

Lassúdott a szívdobogása, megtámasztotta a derekát az egyik faoszlopon. Tulajdonképpen hónapok óta nem egészséges már. Egyre rosszabbul alszik, egyre nehezebben ébred. Az utolsó hetekben már a szónoklás is idegesítette, volt egy pillanat, amikor azt hitte: nem tudja végigmondani a szentbeszédet. Már réges-régen el kellett volna mennie az orvoshoz. Persze annak is megvan az oka, hogy olyan nehezen szánta rá magát: ha a mandulája fájt volna, vagy elgennyed egy ujja, nem kellett volna attól tartania, hogy olyasmiket kérdez majd az orvos, amire nehéz a válasz. Szerencsére végül se kérdezett semmit. Megelégedett azzal, hogy tavasz óta kisebb-nagyobb rendellenességeket tapasztalt a szívműködésében. Mit szólt volna, ha megmondja neki, hogy a múlt éjszaka majdnem megölte Jankát?

Nem tudott ülve maradni, elindult a barázdák között, s megint megmerült a cipője. Egyszer, még tavaly télen, kapott egy fenyegető levelet. Aláírás persze nem volt rajta, s az ismeretlen levélíró azzal fenyegette, hogy mielőtt felakasztanák, majd kitépi a szívét. Indokolta is, hogy az ilyen istenáruló, hazagyalázó gazemberre csak ez a vég várhat. Akkor még csak dühös se lett miatta, eltette szépen a többi névtelen levél közé, amelyeket az évek során kapott. De ma éjszaka, mikor Janka elaludt mellette, különös elevenséggel jutottak eszébe ezek a sorok, s elképzelte, ugyan mi lenne, ha behozná a konyhakést, kivágná a Janka szívét, aztán még ki is vinné a szobából, és odaakasztaná a hársfára, a kancellária ablaka elé. Rettenetes volt, mert sírva fakadt a gondolattól, s olyan hevesen és visszanyelhetetlenül zokogott, hogy kimenni sem mert: hátha felkölti Zsuzsannát.

Az ördög hordaná már el az Árvát a házból, nem elég, hogy az öreg miatt nem tarthatja maga mellett a káplánját, még az is elfoglal a lakásukból egy szobát. Réges-régen ideje lenne már kitelepíteni Zsuzsannát a hálószobából.

„Minden lélek engedelmeskedjék a felső hatalmasságoknak, mert nincsen hatalmasság, hanem csak Istentől, s ha mely hatalmasságok vannak, az Istentől rendeltettek. Azért aki ellene támad a hatalmasságnak, az Isten rendelésének támad ellene, akik pedig ellene támadnak, önmagoknak ítéletet szereznek.” Pál megírta elég világosan. Mennyi névtelen levelet kap! Hát csak írdogáljanak! Isten ne vegye bűnül, néha azt érzi, hogy a levelek egy részét, azokat, amelyek szövegéhez újságpapírból vágják ki a betűket, s egy ívpapírra ragasztják, és olyan okos és figyelemre méltó dolgokat tartalmaznak a rettenetes átkok mellett, maga az após írja. Szerencsétlen hülye. Boniface Gimel, akit mindennap tízszer elemleget, elsőnek írta alá a békeívet Luzernben. Tegnap olvasta a Béke és Szabadságban, ha nem olyan zavart a feje, haza is hozza a lapot a Tanácsból az öregnek, hadd szerezzen már neki egypár vidám órát. Majd lesz zokogás és lesz ivás. Bonifacius Apostata. Pál olyan félreérthetetlenül megírta! Minek ide magyarázat? Mit akar? Elpusztuljon az egyház, Krisztus egyháza? Egyáltalán, mi bajuk van vele az embereknek? Egy szót nem mondott, nem írt le, aminek az igazságáról meg nem volt győződve. Isten hatalma végtelen, most úgy tetszett neki, hogy a kommunisták vezetésére bízza az országot. Ám a templomok nyitva vannak, keresztelnek és úrvacsorát osztanak az egyházi férfiak, s a kommunisták is a békét akarják mindenképpen. Aki nem a békét akarja, az nyilván a háborút kívánja vissza. Soha többé nem akar háborút! Soha, soha többé!

Tegnap estére már olyan volt a teste, mint a tűz. Janka végre nem sírt, nem is panaszkodott, hogy holtfáradt, nem volt se nagymosás, se vasalás, se nagytakarítás, a könnyek is elapadtak, és a ház nagy nehezen napirendre tért a haláleset felett. Úgy ölelte Jankát, mint a menekülő, aki végre hazatalál. A szoba feketeségében nem látszott az arca, csak vállának szép gömbölyűsége érződött, száraz, langyos bőre. A vállában, a karja vonalában volt valami szívszakasztóan ismerős. Mi égett benne tegnap éjjel – a vízözön se tudná kioltani! Janka egy pillanatot sem várt, azt a pillanatot sem, míg elcsendesedik a lihegése, hanem kibújt a karjából, s azt kérdezte: „Nem szorít a fekete cipő? Mert akkor kisámfáztatom a temetésig.” Nem válaszolt neki, pedig akart, a torkában volt valami iszonyú szó, valami káromkodás, amit valaha Anzsutól hallott, de nem tudott megszólalni. Janka azt hitte, álmos, bebújt a paplan alá, és egy pillanat múlva már aludt. Egy kicsit mozgolódott, forgolódott még álmában, aztán elcsendesedett. A konyhakés a konyhaasztal fiókjában volt, messze a hálótól. Ha az éjjeliszekrény fiókjában van, megöli Jankát.

Evett egypár szem szilvát. Reggel csak a teáját itta meg, korán, hogy ne kelljen szót váltania azzal a vénasszonnyal, aki már tegnap a vacsoránál is undorította. Az a tegnapi vacsora! Az apósa az asztalfőn – egyáltalán, hogy lehet az, hogy ebben a házban még mindig az apósa ül az asztalfőn, Janka az asztal végén, ő az apósa balján, mint valami vendég! Tegnap a vénasszonynak mellé terítettek, s velük szemben ült Zsuzsanna meg az Árva. Ugyan ki tudott volna lenyelni egy falatot? Ez is az idegesség lehet, ez a különös görcs, amelyet nem is annyira a gyomrában, inkább a torkában érez, s olykor hirtelen nem tudja lenyelni a falatot, ami a szájában van. Mikor tegnap délután a püspök itallal kínálta, volt egy olyan pillanat, hogy azt érezte, visszaköpi a konyakot az asztalra, mert nem megy le a torkán. Mikor visszajött a Költő utcából a szállodájába, epét hányt, mint egy terhes asszony.

Milyen nyugtalan volt tegnap a püspök, milyen bizalmatlan. „Miért nem vállalod azonnal?” – kérdezte ingerülten, s látszott rajta, hogy gondol valamire, amit nem akar kimondani. A püspöki titkár meg is súgta utóbb, hogy azt hiszi, talán politikai okokból húzódozik. Ostobaság, hogy még ők sem beszélhetnek szabadon, kertelés nélkül. Ő meg van arról győződve, hogy a püspök a legjobb hite szerint cselekszik, s reméli, hogy a püspök hasonlóképpen. Persze ez a pesti parókia, amelyről szó esett ezen a beszélgetésen, nem kis politikai feladattal járna. Autó is tartozik hozzá, külföldi utak. Jó volna úgy tudni franciául, mint az apósa, olyan természetesen, ékesen, ahogy az öreg a németet, az angolt is beszéli.

Harmadéve, mikor Pesten járt, véletlenül elhaladt ez előtt a parókia előtt is. Micsoda fák, micsoda ház, micsoda betonos utak! Ha háború lenne, elpusztulna ez is. Ne legyen háború! Nőjön fel Zsuzsanna békében. Nagyon szeretne Pestre menni. A pesti parókia csak az első lépés az úton, az utolsó a Dunamelléki püspökség. Mit vinnyogott Janka, hogy ő fél a nagyvárostól, hogy ő inkább maradna? Butaság. Ha elmennének innen, az öreget és Árpádot is itthagyhatnák. „Én kipótolom nektek az esztendőket, amelyeket tönkretett az én seregem…” – ezt mondja az Úr. Sokat is kell, hogy pótoljon. De Isten irgalmas.

Mit csináljon? Ő ma elmenne innen, csakhogy amíg nem beszélt Annuskával, nem tud végleges választ adni a püspöknek. A szállodában megtalálhatta volna ma reggel, de az öreg portás ismeri őt, s talán Annuskát is látta valahol. Nem beszélhet Annuskával úgy, hogy egy idegen is tudjon róla. A temetés után, ha addig nem sikerül találkozniuk, majd lehívja a káplániába, ott nyugodtan beszélgethetnek. Majd kitalál valamit, azt mondja az apósának, hogy meg akarja feddni, vagy számon kéri tőle az elmúlt esztendőket. Az öreg úgyse mer ellenkezni vele. Nem, a káplánián mégsem beszélhetnek egymással. Lehetetlen. Mit csináljon? Ha megérkezett, most Anzsunál van a Honvéd utcán. Őt ismeri az egész város, nem mehet ki a Fügekertbe. De mi lesz, ha nem jött el a táviratára? S mi lesz, ha egyáltalán nem is találkoznak?

Ha nem tud beszélni vele, nemet kell mondania a püspöknek. Ha nem tudja rábeszélni Annuskát, hogy költözzék más városba, nem telepedhetik át Pestre semmiképpen. Pest nagy, de mégsem annyira, hogy a találkozás elkerülhető legyen. Az Úr Annuskát a kárhozatra választotta ki, őt meg az üdvösségre; hiszi, megéri valaha, ha erőt vesz gonosz indulatain. Jó, hogy egyikük elkárhozik, a másikuk meg üdvözül: az üdvösséget se lehetne elviselni Annuskával együtt.

Az expresszlevelet a távirat után egy nappal adta fel neki, azt azóta meg kellett kapnia. Az ajtaján két név volt, a sajátja meg egy férfié. Meg kellett volna kérdeznie a házmestertől, hogy kije ez a férfi. És ha nem a férje? Bárcsak a férje volna. Bárcsak ne volna a férje. Neki is éreznie kell, hogy beszélniük kell egymással, mielőtt a család előtt találkoznak.

Ilyesmit nem lehet megkérdezni egy házmestertől.

Névtelen levelek? Hát nem érti ez a buta nép, hogy a kommunisták nem akarnak háborút? Apa, aki végigolvasta Lenin meg Sztálin összes műveit, azt szokta ordítani, hogy ez csak trükk, hogy hozzátartozik a taktikához: mindenkinek azt kell mondani, amit az a legjobban szeretne, a külföld meg messzi van, hogy láthatna a dolgok mögé, s ugyan ki az az eszement, aki a háborút választaná, mikor békében is élhet. Apa azt mondja, ez mind csak maszlag, ha eljön az ideje, ha azt kívánják az érdekeik, majd pontosan az ellenkezőjét fogják magyarázni, s azt is bebizonyítják valamilyen Lenin-idézettel. „Ez a dialektika” – mondja Apa. Apa bolond és gonosz. Nem csalók ezek. Igazán békét akarnak, nekik is fáj a halál. Nem, nem, nem kell háború!

Ha eszébe jut az az éjszaka, az ostrom utolsó éjszakája vagy a reggel, amikor az Árva keresztet rajzolt a kapura, Apa meg, mint valami részeges színész, suhogó selyemben és úrvacsora-kancsóval várta az oroszokat, Kati a földhöz verdeste magát rettegésében, és Janka, aki akkor már a menyasszonya volt, hamuval kente be az arcát, és a Kati fekete kendőjével kötötte le a haját, hogy öregnek látszódjék, megint émelyegni kezd a szégyentől. Hogy féltek, hosszútűrő Isten! Hogy fütyült az az álnok, cinikus kamasz, hogy fosztogatott, hogy elemére talált végre! Ezt akarják vissza? A rémület éjszakáit? Hogy félt ő is, csak lézengett a szobákban, piros volt az ég. Anzsu, a gyalázatos, napokkal azelőtt kinn rekedt a Fügekertben, ha vissza tud jönni aznap estére, mikor elment, s nemcsak az oroszokkal együtt ballag haza az istentelen, talán másképp történik minden. De Anzsu kisétált a házból a legnagyobb ágyúzásban, mintha csak a piacon volna dolga, úgy indult el az utcán, mert Annuska a képeit siratta, kinn voltak Anzsunál a Fügekertben, Apa nem tűrte meg őket itthon. „Elhozom, ne ríjon!” – mondta Anzsu, mintha fontos lett volna az a pár nyavalyás vázlat. Annuska eleinte énekelt örömében, rossz volt hallgatni az énekszót meg az ágyúdörgést. De mikor Anzsu nem jött haza estére, mikor napokig nem került elő, lelohadt a kedve. Csak ült az óvóhelyen, a parókia pincéjében, és befogta a fülét, hogy ne hallja az ágyúszót. Akkor már a gépfegyverek is kelepeltek, s az Árva Jankát ijesztgette a szomszédból hozott hírekkel. Janka holtsápadt volt a fekete kendő alatt. „Mit féltek, kicsinyhitűek! – dörgött Apa. – Az Úr megvédi választottjait!” Majdnem megverte a két lányt meg Katit, úgy felháborította, hogy valaki fél, félni mer az ő jelenlétében, s nem érzi az Isten közelségét és az Úr kegyelmét a feje felett.

Itt, ezen a helyen, egy meggyfa állt valaha, az Annuska meggyfája, ő ültette Anzsuval. Kifagyott harmadéve. Ma is látja, pedig már a tövét is kiásta Gergely. Annuska mindig aláállt, megölelte a törzsét, piros, sima kérgére hajtotta az arcát, szagolgatta, azt mondta, jószagú. Anzsu volt a bűnös, minek ment el a Fügekertbe. Az Árva is bűnös volt, mit hordta a szót, azokat a rettenetes híreket. Kati is bűnös volt, ott sipákolt egész nap, hozta a hamut, összevissza mázolta vele Jankát, hogy undorító volt még csak ránézni is. Annuska kiverte a kezéből a hamvas tálat.

Az utolsó éjszakán elhallgatott az ágyúzás, s a csend sokkal félelmesebb volt, mint azelőtt az állandó dörgés, ropogás, a fegyverek zaja. „Az oroszoknak patkolatlanok a lovaik” – azt mondta Anzsu. Annuska felment a padlásra, s a padláslyukon át leselkedett ki az utcára, de nem látott semmit, csak az ómalom égett az északi soron. Három napja nem voltak akkor már ágyban. Janka a pincében szunnyadt el, a Kati vállán, Árpád meg az öreg a kancellárián dőltek le egymás mellé. „Feküdjék le mindenki! – dörgött Apa. – Az Úr vigyáz! Imádkozzatok!” Ő akkor hátrament a káplániára, s azon tűnődött, felvegye-e a palástját, mint Apa, aki abban feküdt le a díványra, de aztán elszégyellte magát, mégsem vette fel. Nem, soha többé háborút! Hány óra lehetett? Éjfél már elmúlt, félig leégett a gyertyája, villany két hete nem volt már, az utolsó nagy bombázás óta. Ült az ágya szélén, kifűzte a cipőjét, hányingert érzett, mint mindig, ha valami rendkívüli dolog történt vele. Aztán elaludt a gyertyája, elfújta a léghuzat. Annuska ott állt a nyitott ajtóban, és ráfordította a kulcsot a zárra, mikor belépett.

Nem, nem, nem, nem akar háborút. Nem akarja, hogy Zsuzsanna valaha féljen, hogy nélkülözzön, padlásablakból lesse, jönnek-e hát idegen, patkolatlan lovak a város utcáin! „Értsétek meg, ti, együgyűek, az eszességet, és ti, balgatagok, vegyétek eszetekbe az értelmet” – ezt mondja a Prédikátor. „A bölcselméjű beveszi a parancsolatokat, a bolondajkú elveszti magát.” Nem hagyja Zsuzsannát, a házat, az országot, a templomokat. Béke kell a világnak, és ha az az ára, amit fizet érte, megfizeti. Isten belelát a szívekbe. Miért az anyósa halt meg, az a szerencsétlen őrült? Miért nem az apósa, a gonosz eszelős?

Költő utca 97. El kellett volna küldenie azt a levelet, amelyet a tavasszal írt. Ha most a kezébe adja, nevetséges lesz. Pedig kell hogy tudja, ha ugyan nem tudja anélkül is. Mikor a postára vitte, a Csider utca sarkán az Árvával találkozott, nem merte bedobni előtte, s másnapra már megbánta az egészet. Most az a levél is itt van, s a másik, az expressz, talán túl zavaros lesz nélküle. Vajon Janka mit gondol, hova lett az az ezerkétszáz forint a takarékkönyvből, amelyet minden indokolás nélkül egyszer csak kivett? Mi lenne, ha megmondaná neki, ennyibe került, hogy megtudja az Annuska címét? Mi lenne, ha megmondaná, hogy harmadéve ott járt a Költő utcában, a házban is bent volt, látta az Annuska névtábláját, s egy trafikba ugrott be, mikor meglátta Annuskát kilépni a kapun. Egy korcs kutya ugrált körötte, meztelen karján kis kosár volt, s a zöld sarukban pirosra volt lakkozva a lábán a köröm.

Itt állt mindig, ebben a kertben, ide hajtotta az arcát, itt volt az a meggyfa. Hogy gyűlölte mindig, hogy félt tőle, a szavától, a szeme rebbenésétől, az okosságától, amellyel mindig észrevette, hol van rés valamelyik mondatán, s kurta kis nevetésével komolytalanná tett mindent, amit addig okosnak és vitathatatlannak hitt. Hogy gyűlölte a haját, mindig repkedő, nagy fekete haját, amelyet sose akart rendre szoktatni, lesimítani, mint Janka, a képeit, a hangját, a kézfogását, erős kis markát, amellyel megszorította a kezét az eljegyzésükön, azon a légitámadásos, nyári napon, amikor Franciska néni elfutott a sziréna szavára, és az asztalon maradt a habos kakaó: „Sok boldogságot kívánok…” Meg tudta volna ütni. Ha nincs az az éjszaka, az ostrom utolsó éjszakája, talán máig nem tudná még, hogy Annuska volt az egyetlen nő a földön, akit valaha szeretett.

 

Hol keresse? Miért nem jön fel, bizonyosan megkapta a levelét? El kell mennie Pestről, neki igazán mindegy lehet, hol gyártja a papucsait, szövi a gyékényét, hol festi a lámpaernyőket. Minden nagyobb városban van népművészeti bolt, megélhet akárhol a csecsebecséi után. Meg kell értenie, hogy el kell mennie Pestről, a Janka érdekében kell elmennie, a Zsuzsanna érdekében, még a Somody Ádám érdekében is, akivel együtt él a Költő utcában – ki az? A szeretője? A férje? – Mert ha egyszer meglátja őket valahol együtt, ha összetalálkoznak színházban, az utcán…

Érezte, hogy elindul a könnye. Visszament a kúthoz, merített a fapohárba, lenyelt még egy pirulát. Hosszú út lesz, míg visszatér a városba, jó, ha ebédre haza tud gyalogolni. Amikor feljött, biztosra vette, hogy Annuska rövidesen itt lesz. Most már bizonytalanabb. S ha nem jön fel?

Janka dadogott valamit, amikor megemlítette neki Pestet, valami butaságot, hogy nehéz volna itt hagyni Tarbát, hogy a főváros ismeretlen, idegen… Oda se figyelt. Hát fontos az, hogy Janka szeret-e Pesten lakni? A parókián garázs is van. Micsoda fürdőszobája lehet ott a papnak, nem egy ilyen káddal megcsúfolt mosókonyha.

 

…Elaludt a gyertyája, csak a hold világított. Annuska ott állt az ajtóban, ráfordította a zárra a kulcsot. Olyan volt a holdfényben, mintha kék volna a bőre, a haja is olyan volt, mint amikor megismerte, mintha még nem volna felnőtt, tizenkilenc éves lány, hanem tizenhárom, mikor legelőször látta. Papucsban volt, mezítelen bokája is kék volt a fényben. „Félsz?” – kérdezte tőle valami soha nem érzett boldogsággal, hogy Annuska fél, és ő valamiképpen nyugodt most; hogy Annuska fél, akit sose látott megijedni. „A haláltól félsz?” – suttogta neki, s Annuska rázta a fejét, és közelebb lépett hozzá egy lépéssel. Felállt, s várta, hogy hátralép előle, mint mindig tette, ha közelebb volt hozzá, mintsem el tudta viselni, várta, hogy hátralép, a teste ösztönös irtózatával – Annuska nem tudott villamoson sem utazni, sírt, ha bepréselték az emberek közé, annyira undorította minden idegen test közelsége. „A katonáktól félek…” – mondta Annuska, s még mindig a szemébe nézve, elkezdte kigombolni a ruháját. Végiggombos, piros ruha volt rajta, kilépett belőle. Olyan volt, mint az álom. Ordítani szeretett volna, a gyufa után tapogatózott, de Annuska kiverte a kezéből. Az ágy, mögöttük, meg volt vetve. Annuska szája száraz volt, és nem csókolta vissza, keze, amellyel a hátát fogta, jéghideg.

Mikor végre egyedül maradt, csak reszketett és borzongott a párnák között, amelyek egyszerre megteltek az Annuska illatával, mondatokat fogalmazott, és terveket kovácsolt, mit mond a papnak, hogy kéri vissza a szavát Jankától, hogy viszi el Annuskát valahová falura, hogy szoktatja le vadságáról, rettenetes szokásairól… Hajnaltájt verni kezdték a kaput, Kati a pincében sikoltozott, Apa magához szorította az úrvacsora-kancsót, és krétafehéren állt a verandán, Árpád mögötte leselkedett, a palástjába kapaszkodott, s Jankáról csak sejteni lehetett, hogy Katival van lenn a pincében, de már hangja sincs az iszonyodástól. Ő kirohant, hogy megkeresse Annuskát, hogy megvédje, hogy meghaljon védelmében, s érezte, hogy mindjárt hányni fog, hogy nem tudja, nem bírja kinyitni a kaput, nincs annyi ereje, hogy eltolja a reteszt.

És akkor jött Annuska, ugyanabban a piros ruhában, mint az éjjel, odament a kapuhoz és kinyitotta. Négy orosz tolult be, rábámultak Annuskára, az egyik előrerohant, mindnek puska volt a kezében. „Nyimecki jeszt?” – ordította az első. „Mit ordítasz? – mondta Annuska. – Nem süket itt senki.” A katonák rábámultak, az egyik észrevette Apát, odament elé, jól megnézte, aztán elkezdett röhögni. A harmadik őhozzá lépett, végigtapogatta a zsebét, de csak az Újszövetség volt benne, semmi más. A negyedik még mindig Annuskát bámulta, elkapta a csuklóját. Annuska kirántotta a kezét, és ráhúzott a katonára. „Eriggy az istennyilába!” – mondta neki, és elfordult, bement a konyhába. A katona elvigyorodott, mondott valamit, a többi is nevetett, az első már hozta Jankát és Katit a pincéből, s a térdét csapkodta elragadtatásában, mert csak most, a hajnali fényben látszott, micsoda égverte boszorkányt maszkíroztak Jankából. Aztán a második odament Apához, elkapta a kezét, megcsókolta, utána az arcát is megcsókolta, jobb felől, bal felől, és keresztet vetett. Apa megdicsőülve magasra emelte a kancsót: „Kegyelem néktek és békesség!” – mondta zengő hangon. Az oroszok leültek a lépcsőre, és cukrot adtak az Árvának.

Anzsu délután érkezett meg, olyan nyugodtan sétált be a kapun, mintha csak a szomszédban járt volna Sóvágóéknál, a homlokán horzsolás volt. Az őrrel fertelmesen ordítottak egymásra, míg Annuska ki nem rohant, félre nem tolta az őrt, és be nem rántotta Anzsut meg a képeket a kapun. Anzsu éhes volt és fáradt. Annuska főzött neki rántott levest, ő utánament a konyhába. Megállt mögötte – éjszaka óta még egy percre sem voltak egyedül. Megérintette a vállát, Annuska megfordult. Akkor látta, hogy sír, a könnyek ott gurultak az arcán. Már nyitotta a száját, mikor Annuska hátat fordított neki, s ugyanazzal a hangsúllyal, amivel az imént a katonának, azt mondta neki is: „Eriggy az istennyilába!”

Hirtelen olyan álmosság lepte meg, hogy legszívesebben végigdőlt volna a barázdán. Húzta a homok a fejét. Ha itt marad, ha nem sétál, még elalszik. Megmosta az arcát a vödörből, ez egy kicsit felfrissítette. Még egy órát vár. Ha azalatt nem történik semmi, le kell mennie a városba, különben elkésik az ebédről. Erős lehet ez a szer, elkábult tőle; még tudja, mire gondolt az imént, csak valahogy tompán, mintha ezer évvel ezelőtt történt volna mindez, s valami más emberrel, nem is ővele, tehát nem is szégyenletes és nem is fájó. Szajha – mondta magában tárgyilagosan, s ugyanakkor, furcsa módon, valami más, becéző szó jutott az eszébe. Nekidőlt a verőcének, és lenézett a dombon, a Fügekert felé. Ha jön, ezen az úton kell majd jönnie.

Anzsu mindent tudott. Annuska sejtette, honnan: Kati nénitől. Gyerekkorában sokszor töprengett azon, hogy a két testvér közül miért Katival tartja Anzsu a barátságot, miért nem Rozikával, aki kedvesebb is, értelmesebb is; nem tudott rájönni az okára. Annuska kilenc év óta most először hallott a családjáról. Éva meglátogatta ugyan egyszer, amikor még a Derkovits utcában lakott, de akkor nem esett szó Tarbáról; a műhelyről beszéltek, Zuckerékről, hogy még kép se maradt utánuk, Éva nem merte magával vinni a fényképalbumát, mikor hamis papírjaival feljött Pestre. Teát ittak, és egymás nyakába borulva siratták Jenőt és Zucker nénit, és ő akkor lerajzolta neki a műhelyt és Jenőt, a szalont is lerajzolta, Zucker nénivel. Nem kérdezősködött a parókiáról. Éva meg nem beszélt róla – Annuska úgy érezte, van rá valami oka, hogy nem említi őket, nemcsak természetes tapintatossága, valami más is.

Az egyetlen, akiről tudott, Kun László volt, olvasott róla olykor az újságban, egyszer, egy Szent István-napon a rádióban is hallotta beszélni, sőt ezen a nyáron, mikor leszaladt a Gyümértbe paradicsomért, a képes újságból csavart zacskón egyszer csak meglátta a képét. Paradicsomsalátát akart csinálni, aztán nem csinált végül sem, pedig Ádám nagyon szerette, s először mindjárt azt kereste a jégszekrényben, amikor hazajött. Akkor csak ledobta a paradicsomot zacskóstul az asztalra, és elment Gusztávval sétálni. Gusztáv őrjöngött a gyönyörűségtől, mert ez nem volt a séta szokásos ideje, Annuska ilyenkor főzött, neki pedig kinn kellett feküdnie a kertben, ami egyáltalán nem volt szórakoztató, legfeljebb abban a pillanatban, amikor Ádám befordult a Diana út felől. Gusztáv teljesen átérezte, milyen nagy szó az, hogy hamarabb meghallja Ádámot, mint Annuska észreveszi, s örömében úgy nyüszített ilyenkor, hogy minden szomszéd felfigyelt: jön már Somody, méteres lépteivel, mindjárt itt lesz, ha nem is látni még, csak a kutyájuk orra és füle érzékeli.

Jó másfél órát bolyongtak a Svábhegyen akkor, Gusztáv eleinte el-elrohant mellőle, vakondokot és madarat lesett, aztán a második félórában elcsendesedett, csak lépegetett mellette, s időnként felnézett rá: észrevette, hogy baj van, nem mozdult el Annuska oldaláról. Mire hazaértek, elmúlt az ebéd ideje. Annuska levesszagot érzett, köménymagos leves szagot, mint Anzsunak, neki is ez volt a kedvenc étele, belefacsarodott a gyomra, olyan hevesen érezte, milyen éhes. Gusztáv előrerohant, ő utána, Ádám akkor oltotta el a gázt, a krumpli pirosra sülve sercegett a serpenyőben, és valami libacomb ágaskodott mellette. Ádám a levest szűrte, és az asztalon ott volt a paradicsomsaláta.

Annuska nem bírta kivárni, míg leülnek az ételhez, kikapott egy krumplit, s azon forrón a szájába tömte. Ádám fütyült, nem szóltak egymáshoz. Mikor lenyelte a krumplit, véletlenül felnézett: a konyhafalon, egy óriási kartonra ragasztva, ott volt a szétboncolt képeslap. Ott volt a kép, a parókia udvara, a Jázon padja, rajta Kun László, a kezében könyv, mellette Janka, akiből csak a haja látszott, úgy lehajtotta arcát a varrásra, s közöttük egy hosszú lábú, hunyorgó kisgyerek. Az udvar végében látszott az Anzsu fészere, s a kép tetején a tarbai templom tornya a sétálóval, ahonnan gyerekkorában cseresznyemagokat köpdösött a járókelőkre.

A karton tetejére piros temperával rá volt írva: Faliújság. A felragasztott kép egy mérleg bal, magasabban lebegő serpenyőjében ült, s a másik serpenyőben, a jobban, amely a mérleg másik karján, a karton jobb sarkában függött, és diadalmasan súlyosabb volt, mint amaz parókiástul, ott szolgált Gusztáv kutya, és a szájában tartott egy ecsetet. Ádám meghagyta a kép eredeti feliratát: „Kun László tarbai prédikátor is az igaz béke híve” – de a mérleg alá óriási, szabálytalan betűkkel odafestette: Szeretlek. Gusztáv nyüszített, Ádám rá se nézett Annuskára, hordta be az ételt a műterembe. Mint a gyerek, hátulról a nyakába csimpaszkodott. Ádám megindult vele, vitte a hátán, mint egy hátizsákot. Gusztáv ugatott, ugrált, Ádám még mindig nem szólt semmit, letette a köménymagos levest az asztalra. Annuska elengedte a nyakát, lezuppant a padkára. Elkezdtek enni. Ádám festékekről beszélt, az új képéről, Annuska Gusztávról és arról, hogy drágább lett a paradicsom, de már akkor érezte, hogy Tarba elmúlt, és már nem is fáj.

 

Az első, akit megkérdezett, Jázon volt. „Él még a tarka?” – kérdezte, és alig tudta kimondani a szavakat, olyan sebesen vert a szíve. Anzsu ránézett, aztán állával az orgonabokor felé döfött, s akkor észrevette a sírt, nagy, fehér kavicsok gyűrűjében, a kis kerek sírt, az arasznyi kopjafával. Elkapta a szemét, felnézett a Kunhalomra. Ott van valahol a szőlő, ott várja most Kun László. Csak várja, az ítéletnapig. Nem is ő bontotta fel a levelet, hanem Ádám, ő a kezébe sem akarta venni, csak a tartalmát tudja, nem is válaszolt, amikor Ádám elmondta, mi áll benne.

Anzsu dünnyögni kezdett egy nótát a szélről, vele próbált énekelni, de nem nagyon sikerült, nagy könnycseppek pottyantak az ölébe, a csuhéra. Jázon! Anzsu csak morogta mellette a nótát, rá-rápillantott, ahogy ott kuporgott mellette a földön. Ugyan szerencse, hogy nem tud megszólalni, majd faggatná, mi lett a kutyával; lám, az se jut eszébe bánatában, hogy került ide Jázon a parókiáról. Mondott egy cifrát, félig hangosan, Annuska elnevette magát, mert az imént még énekelt, már meg mit mondott, milyen ronda szót. Majd káromkodna ő is, csak tudná, hogy tették ki a tarkát a szemét tetejére, a ház elibe; ha a szemetesben nincs több tisztesség, mint a veres bolondban, még nyugvóhelye se volna szegénynek, pedig be megérdemelte. De hát Jázont mindenki ismerte Tarbában, aztán Simon András, mikor a telepre ment a szemetes kocsival, beordított érte a házba, és leadta Jázont egy újságpapírban. Annuska könnye csorgott, hiába énekelt neki. „Ne ríjon, lesz már más szaporulat! – mondta neki. – Házasodik az Árva!” Annuska rábámult, megállt a könny a szeme sarkában. Nagyon jól emlékezett Fitori Erzsire, kenyérhéjat árult a zsibogón, a kút mellett, és ha sokáig nem kelt el az árujuk, és megszomjazott, Anzsu odavitte inni. Fitori Erzsi mindig adott neki egy almát, a fenekére vert és megcsókolta. Fitori Erzsi nem fügekerti volt, hanem Nagy Lajos-telepi; a Nagy Lajos-telep odaát feküdt a város túlsó felén, s hozzá képest a Fügekert előkelő fertálynak számított, mert a Nagy Lajos-telepen földbe vájt vermekben éltek a munkanélküliek a háború előtt. Fitori Erzsi is, Béres Zsófi is, a tanítónő, a Nagy Lajos-telepen született. Erzsinek szegről-végről még valami rokona is volt Zsófi.

– Nagy komonista! – mondta Anzsu, és az udvar hátuljából egy csuhéköteget hozott elő. Hát Fitori Erzsi azt mesélte, hogy ezt a Zsófit veszi el az Árva. Az öreg Béres már nem él, odamaradt a háborúban, hanem Béresné még megvan, bútorgyár van azóta a telepen, ott dolgozik, széklábat csinál, és igen örül, mondta Erzsinek, hogy csak férjhez kerül már a lánya, azt hitte, sose akad már senkije, amilyen savanyú, kese lány. Anzsu röhögött, mikor elmesélte, hogy Kati milyen elkámpicsorodottan számolt be erről. Fájt neki, hogy Árpádka előbb-utóbb csak elkerül a háztól, aztán meg hogy a szemétből házasodik, az alja népből. „Még ha fügekerti lenne az a lány! – röhögött Anzsu. – Valaki a Kati famíliájából, de a Nagy Lajos-telepről…” A telepet egyébként Béla János-telepnek keresztelték azóta, hogy Annuska utoljára kinn járt, az istennyila se tudja, ki lehet az a Béla János.

Az nagyon jó lesz – gondolta Annuska –, ha az Árva kikerül a parókiáról. Tanító lett belőle – no, ez elég nagy meglepetés. De azt nem gondolta volna, hogy Apácska ennyire szegény. Persze, ha Dédmamának rendszeresen küld, mi maradhat neki a papi nyugdíjból? De hogy Jankáék elfogadják, hogy a kosztjáért fizessen… Apa alig eszik valamit, legfeljebb iszik, és hát a szőlő az övé. Vajon ki gondozza most a szőlőt? Nem merte megkérdezni, megvan-e még a meggyfája. Hogy Mamácskát Katin kívül sose látogatta senki, azt sejtette. Azt mondta Anzsu, hogy Kerekes, az orvos, rázta is a fejét, hogy nem volt még betege, aki iránt ilyen keveset érdeklődtek volna. Anzsu benézett hozzá olykor. Sosem ismerte meg, de mindig megörült neki. „Árpacukrot vittem neki, tudja?” – mesélte Anzsu, s Annuska elbámult, mint minden adaton, ami az anyjáról kiderült: soha életében nem hallotta, hogy Mamácska szerette volna a cukrot. Anzsu azt is elmondta, amit nem tételezett volna fel a gyáva Jankáról: hogy a nénje megpróbált írni neki. Nem sokkal azután, hogy ő elment, megvolt az esküvő – még menyasszonyi ruhája sem volt, mesélte Anzsu megvetéssel, mert a pap nem engedte, hogy cifrálkodjék az Isten házában –, Annuska szinte hallotta az apja hangját, hogy ezek nem az öröm és az ünnep órái: az ország gyászol a vesztett háború után – hát akkor, valami két vagy három nappal az esküvő előtt, akkor írt neki Janka. Csakhogy Apácska észrevette, mikor a postára indult vele, kiszedte a kezéből, széjjeltépte, meg is taposta, s ott, az udvaron, a Kati szeme láttára megverte Jankát. Janka az Akadémiára címezte a levelet, s Annuskának eszébe jutott, hogy a szökése estéjén, mikor elalvás előtt megcsókolta Jankát, azt mondta neki, ha egyszer nem találná itthon, és valami nagyon fontos dolgot kellene megbeszélnie vele, Pesten keresse a Képzőművészeti Főiskolán. Janka már félig aludt, motyogott valamit, Annuska azt hitte, nem is érti, mit mond. Hát akkor mégis értette. Janka zokogott, Kun László kirohant a káplániáról, de nem szólt rá Apára, s Apa úgy összeverte Jankát, ahogy őt szokta hajdanában. Ugyan mi lehetett annyira fontos, hogy Janka írt neki?

Anzsu közben kitálalta a levest. Annuska kétszer vett, olyan jólesett neki, Anzsu csak a tányér fenekét ütögette a kanalával. Neki nem ízlett az étel, pedig emberemlékezet óta nem evett már csirkét. A kakaska, akit levágott, az övé volt, nehezen ölte meg, összeszoktak már ketten, járt utána, mint a kutya, ennivaló sem igen kellett neki, elbogarászott, elkapirgált magának. De mit adott volna a lánynak ebédre, ha le nem vágja? Istenadta kis kakasa, nem vélte, hogy valami baja lesz, olyan szépen odaengedte a nyakát a kés alá. Még a sűrű, jó szagú lé se csúszott le a torkán. Megpróbálta farigcsálni a combocskát, nem ment.

A jércéket csak befogta az útról reggel, három nap óta erre kóricálnak az öreg Pósné jércéi, majd jajbékol utánuk, ha nem leli őket. Ha Annuska elmegy, kihajtja a csirkéket az útra, hazatalálnak. A szőlőt lopta, a Kunhalomról lopta, fenn járt hajnalban. Gergely, az a kétbalkéz, már nem volt otthon. Hozott volna egy szakajtó almát is, de félt, hogy Annuska megismeri, mert ilyenfajta almájuk csak nekik termett a városban. A szőlőt, azt eszegette szépen, nem is sejtette, hogy ő is kötözgette valamikor csepp kezével, mikor még kisgyerek volt. Majd ordít a pap, ha észreveszi, hogy meglopták: az szám szerint tudja, hány billing van egy-egy tőkén. Kati azt mondja, amúgy is könnyen rí, mindig rí, amikor nem olvas, vagy nem iszik. Na, őfelőle ríhatnak mind, az egész háznép, ő ugyan nem szánja egyiket sem, csak ez ne sírjon itt semmiért, ez a lány.

Meg kéne kérdezni tőle, minek nem lett belőle festő, ha egyszer azért ment el hazulról, hogy az legyen, aztán kitanulta a festőiskolát? Öt évig tanult odafenn Pesten, aztán ni, hol van, nem sokkal messzibbre, mint ő, pedig még oklevele is van, rajztanári oklevele, de se nem festő, se nem tanító, hanem dobozokat farag, hamutartót gyúr, vázát meg lámpaernyőt fest, aztán boltban árulja. Népművészeti boltban. Itt is van ilyen bolt a városban, de nem vásárol benne senki, van itt szőttese meg cserépedénye mindenkinek, akárhányszor felvetődik a Fő utcára, a bolt eleibe, mindig ugyanaz a kirakat, nem fogy az áru.

A lány azt mondja, odafent elkapkodnak mindent, nem győzi csinálni, elviszik, még rajta a keze melege, aztán már a másé. Látszik is rajta, hogy nem nélkülöz, kövérebb valamivel, mintha még nőtt is volna. Azt meséli, megrendelik nála a munkát, ő megcsinálja otthon Ádámmal, aztán leviszik a városba, és pénzt kapnak érte.

Na, ő nem kujtorogna a munkájával semerre. Lehet, hogy tőle is vennének, de ahhoz be kellene menni a városba, be a boltba, aztán kínálgatni, kirakni, amit hozott: tessék sótartó, ihol ez a pásztorbot, ni, olyan a cifrája, mint az öregapám kampósbotjának, aki juhász volt a Büdös-árok mellett; viaszkot csepegtetett a faragásra, attól olyan piros. Nem neki való az ilyesmi, ha meglett volna a bolt, abba is mindig Annuskát szánta, ő csak pipázott volna hátul, a lány meg beszéljen. Nem, még neki se lett volna szabad beszélnie: kérje a vevő, ha akarja. Minden egyes tárgy, ami csak kikerül a keze alól, más-más, nem csinált még két egyforma darabot teljes életében. Elég baj az neki, hogy oda kell adni, hát ha már odaadja, legalább kérjék. Ha kérik, már oda tudja adni; ha kérik, aztán látszik, hogy tetszik, akár ingyen is odaadná már, csak a vevő kedvére való legyen.

A zsibogón azért jó, mert az ember csak üldögél az áru mellett, fel se néz, köszönni sem kell; aki arra jár, vagy megragad az áruja előtt, vagy odábbáll; ha rábök a kefére vagy dobozra, megkérdezi, mennyi, az emberfia ráfelel, aztán vagy tetszik a vevőnek, vagy elmegy, az ember akár ne is szóljon többet, alkudni úgyse lehet vele, ismerik már a soron a természetét. De hogy ez a lány se vitte többre…

Mindig azt hitte, nagy képeket fog festeni, olyanokat, amilyeneket este a gyertyafénynél mutogatott neki, mikor leszökött a fészerbe az albumaival, és ketten lapozgatták. Miért nem lett belőle festő, ha első volt a főiskolán? Az első három évben jutalmat is kapott, Miskolcra is ingyen vitték, arra a festőtelepre, amelyről írt. Aztán hogy szerette a képeket teljes életében, még a katolikus templomba is elment vele, csak hogy láthassa az oltárképet, amiről mesélt neki, pedig úgy félt odabenn, hogy a foga csattogott, mert ha valaki megismeri, aztán szól az apjának, nem kerül ki élve a keze közül. Hogy tetszett neki az oltárkép, a Szűzanya a kis Jézussal, legkivált meg a felhő, amelyen állt. Egyszer ő is megpróbált felhőt faragni, fából, sikerült is, egy angyal könyökölt rajta, aztán nézett lefelé. Akkor még élt az anyja, ő meg fiatal legény volt, neki csinálta. Mikor elvitte a lányt a templomba, az angyalt akarta megmutatni neki, aki előtt annyit bámészkodott gyerekkorában, az angyalt, aki talpig vasban egy nagy kardot tartott a kezében, s a két szárnyának tűzből volt a szegélye. A kép már nem volt ott, ahol emlékezett rá, egy asszony állt a helyén, rózsával, valami apáca, arról már nem tudta, kicsoda, nemigen koptatta ő a templom küszöbét, amióta felserdült.

Elvigyorodott, bekapott egy szem szőlőt, de mindjárt ki is köpte, mert eszébe jutott, hogy a papé. Azért Kati nem rossz lány, befogta a száját, a mai szent napig nem árulta el, még Franciska se tudta kiszagolni az igazságot, igaz, hogy nemigen járkált az ide a Fügekertbe. No, nem hal meg addig, míg egyszer meg nem mondja a papnak, hogy ugyan hiába etette meg ünnepen kenyérrel és itatta meg borral, aztán oldozgatta a bűnei alól, nemigen érvényes, merthogy ő az anyja után kapta a vallását, aztán római katolikus. Ha megkérdezi, amikor megfogadta, meg is mondta volna neki, de Kati intézett el mindent helyette, ő már csak a készbe ment, ott is ragadt szépen; a kefegyárba az Isten pénzéért sem állt volna vissza, hát a következő ünnepen felvette az úrvacsorát.

Azt gondolta, majd a lány is akkora képeket fest, mint a templomban látni, tavalyelőtt, mikor még megvolt a csizmája, el is ment a Molnár-színbe, a kiállítási terembe, ahol mindig cserélték a képeket, és ingyen be lehetett menni, mert azt hitte, a lánytól is lát végre valamit, úgy hirdették a kiállítást, hogy Fiatal Festők. De nem volt ott egyetlen kép sem, amit ő festett volna; valami ronda képek voltak, egyik rútabb, mint a másik. Majd mindegyiken kapáltak meg vasat öntöttek a munkások, piros meg lila volt az arcuk a tűz fényétől, volt ott egy traktor is, az még hagyján, annak legalább a helyén volt minden porcikája, a csavarjait külön-külön is meg lehetett volna számolni.

Az az érdekes, hogy odahaza meg mind a ketten festenek Ádámmal, meg is írja, miket, már csupa kép a házuk, nem férnek tőlük lassanként. De nem mutatja senkinek, kiállításra sem adja be, hamutartót gyúr, sakkfigurát farag, dobozt fest mind a kettő, abból vergődik. Nem lett szegényből festő, pedig be szerette volna, lám, abból él, amit tőle tanult. De sokat kínozta pedig, mikor kicsi volt, kivált meg mielőtt megszökött: „Tudok én festeni, mondd? De mondd meg igazán!” – „Hogyne tudna!” – felelte neki. Ő úgy látta. Lám, úgy látszik, tévedett, amazok jobban tudhatnak nála, akiknek a képeit ott látta a Molnár-színben. Nem bolygatja ezt, fájhat neki. Aztán meg úgyis mindegy, fő, hogy kinn van a házból, az az ember gondot visel rá, éhen se vész, látszik a ruháján is, hogy nem nélkülöznek semmit.

Hanem harisnyát húzhatott volna, a lába körmét meg kipirosította a bolond, pedig a halottal nem lehet tréfálni, annak meg kell adni, ami jár. Nem mehet oda szégyenszemre mezítlábas cipőben, se hajadonfővel nem állhat meg a koporsó előtt, pedig így jött. Jó szerencse, hogy egy kendő még akad nála, az anyjáé volt, szép fekete kendő, azt nem adta el, eltette emlékül. Hát azt majd a fejére köti. Hanem hogy a lábára mit ad… Elég gyalázat, hogy neki ebben a rossz bakancsban kell kimennie a temetésre. A tűz égesse meg az öreg Turit, megkérte hétfőn, ne adja el azt a rongy csizmát ma estig, hadd menjen ki benne a temetőbe, az öreg váltig ígérte, hogy elhozza neki, ha nem akad rá valami nagyon jó vevője, de hát nem hozta, eladta az bagóért, a vén iszákos, a bőrt odaadná a testéről az öreg Turi, csak pénzhez jusson, aztán mehessen a kocsmába. Így aztán nincs csizma, mehet a bakancsban, nincs meg a vasárnapi nadrágja sem, majd a hátára teríti a bekecset, az tán segít valamit. Kalapja van, majdcsak meglesz valahogy, inkább a lány előtt restelkedik, most majd megtudja, hogy nincs semmije, aztán elkezdi gyötörni a pénz miatt.

Felállt, rámordult Annuskára, hogy adjon pénzt, felmegy a térre, vesz neki egy harisnyát. Annuska nem mert ellenkezni, odaadott száz forintot meg egy spárgát, amellyel végigrőfözte a derekát, mert harisnyakötője se volt, azt is kellett venni. Anzsu elment, kívülről rácsukta az ajtót, és az utcáról visszakiabált, hogy míg odalesz, mosogasson el.

 

Forrt a mosogatóvíz, Annuska kereste a kisdézsát, de nem találta, hát a vájdlingot kapta elő, a csutakot se lelte sehol, kitépett egy csomó gyomot a gálicoshordó mellől, azzal törölgette ki a lábasból a zsírt. Dúdolva járt-kelt az udvaron, kimosta a csirkék tálját is, öntött nekik friss vizet. A bádogot bevitte a szobába, hogy hűvösön legyen, s ahogy hirtelen megfordult, lesodort egy skatulyát az ágy széléről. Üres skatulya volt, orvosságos skatulya. Ki ápolja Anzsut, ha beteg? Körülnézett megint a lapos ágyon, az üres szögeken, lábujjhegyre állt, végigtapogatta a gerendákat. Nem volt azokon semmi, csak két ivótülök meg a lúgos csupor. A citerát szerette volna megtalálni, de nem volt semerre, s Annuska tudta már, hogy akkor éjszaka, mikor Anzsu a nyakába akasztotta a piros zacskót, hazudott neki, mert nem a fele pénzét adta vele, hanem az egészet, mindent, amit azóta gyűjtött, hogy hozzájuk került.

A Költő utcán, a kamara mellett, van egy kis benyíló, a kerti szerszámokat tartják benne meg a hordót. Ha nagyon akarnák, be tudnának szuszakolni oda egy hárságyat. Hogy beszélje rá, hogy eljöjjön vele? Ádám azzal engedte el, hogy hozza magával Anzsut, ő nevetett akkor, valami olyat felelt, hogy éppen Anzsu jön a Svábhegyre, mikor otthon kiskirály a Fügekertben. Kiskirály, bizony… Anzsu nyomorog – mondta ki magában tárgyilagosan, s arra gondolt, milyen rendszeresen táplálja Gusztávot. Gusztáv. Jázon. Anzsu. Az Isten verje meg, megint potyog a könnye. Hol lehet az a nyavalyás citera? Azt is eladta vajon? Letérdelt a földre, benézett az ágy alá. Megörült. Bent, egészen hátul, az Anzsu óriási csuhépapucsa mellett, fénylett valami. A citera! Benyúlt, mélyen – milyen rendesen söpör ez az Anzsu, nyúlna be csak nála így a bútorok alá! – de a fémes tárgy, amelyet előhúzott, nem a citera volt, hanem egy koszorú.

Leereszkedett a sarkára, csak nézte. A koszorú szív alakú volt, és fenyőből fonta Anzsu. A szív peremén arasznyi távolságban egymástól angyalok ültek, fából faragott ezüst angyalok, és mindegyik tartott kis gödrös kezében valamit: az egyik trombitát fújt, a másik hegedült, a legutolsó, a legszebbik kis angyal citerázott. A szalag is ezüst volt rajta, a kukorica összeragasztott leveléből csinálta Anzsu, azt festette be ezüstre, s bodzalével rajzolta rá a neveket: Corinna és Mihály. Műremek volt.

Annuska úgy sírt, hogy azt hitte, beleszakad a szíve. Mihály, próbálgatta kimondani, úgy, ahogy Mamácska hívhatta Anzsut, még az ő születése előtt, s a név, a saját neve, az egyetlen, amit valaha Mamácskától kapott, ott ragyogott előtte az ezüstszalagon.

Anzsut felviszi Pestre, ott fognak lakni hárman együtt. Tulajdonképpen mindig el szerette volna vinni, amióta csak elment, de azt hitte, Anzsu nehezen hagyná itt a Fügekertet, meg aztán nem bírta rászánni magát, hogy lejöjjön Tarbába. Írta ő Anzsunak, hogy nem jönne-e fel, azonnal megírta, mikor a Svábhegyre költözött, de nem válaszolt neki, soha nem válaszolt egyetlen levélre sem. Eleinte nem is lett volna hova vinnie. Mikor megszökött…

 

…A hajnali vonattal szökött meg, éjszaka kellett volna elindulni az állomásra, hogy felférjen a vonatra, de sötétedés után nem volt biztonságos az utcán járni, hát az emberek már késő délután kimentek a pályaudvarra, s ott együttesen várták meg az indulást. Ő nem mehetett délután, még varrni segített Jankának, szegte a lepedőit, és monogramokat hímezett az eldugott végekből szabott párnahéjakba. Csak akkor indulhattak el Anzsuval, mikor már mindenki aludt a házban. Kun László virrasztott legtovább, annak negyed egyig égett a lámpája. Fél egy elmúlt, mire a kapu alatt voltak végre. A létrát még délután bekészítették a kapubolt alá, Anzsu koromsötétben mászott fel a kapuhoz, úgy fogta meg és emelte le a húzós csengő harangját. Ő csak reszketett a gádor ajtajában, mert a harang pittyent egyet – nem hallotta meg senki. Jázon nem nyítt, bedugta a tenyerébe az orrát, tüzes volt az orra, mintha beteg volna. Letérdepelt mellé és megcsókolta. Anzsu becsukta mögöttük a kaput. Néha még álmodik az üres utcákkal, a Hal-közzel, ahol beugrottak egy félig bedőlt palánk mögé, s előttük haladt el az őrjárat. Egyszer lőttek is, de akkor már közel jártak az állomáshoz. Hold nem volt az égen. Csípős szél fújt a Tisza felől, a kutyák ugattak. Neki hat pengője volt a patkós pénztárcájában, hat pengője és harminc fillérje, az Anzsu piros zacskójában pedig valamivel több, mint ezerhétszáz…

Mikor megszökött, évekig nem volt otthona. Az első lakása, az a hónapos szoba, a Bástya utcában, amelyet Zucker Éva bérelt, s először megosztott vele, később egészen átadott neki, amikor visszajött Tarbába, még mindig kísérti néha dohos szagával, piszkos falaival. Hogy utálta a szomszédos szoba neszeit, a bútorok szagát, a sötétet, a kútszerű udvart, amelynek betonja örökké csúszós volt a kiöntött mosogatólétől. A szobája a földszinten volt, s az udvarra nyílt. Ha nem rohanhat el napközben a Dunapartra, nem nézheti az eget, a fellegeket, ha nem érzi azt, hogy végre megszabadult Tarbából, két hétig se tudta volna elviselni azt a környezetet. Pedig ott lakott majdnem egy évig.

A Derkovits utcai műteremház már csupa fény volt, csupa levegő, de ketten laktak a műteremben Mártával, és Márta hangos volt, bizalmaskodó, ruhái örökké ott száradtak egy spárgán a fürdőszobában, és nem bírt fennmaradni éjjel, nem tudott elaludni lámpafénynél – amikor tanulni akart, nyáron ki kellett ülnie az erkélyre, és ernyővel takarni a fényt, hogy Márta fel ne ébredjen, télen meg behúzódott a fürdőszobába. A Derkovits utcán csak festeni lehetett, jó volt a világítás, de otthona nem volt, nincs, csak három esztendő óta.

Karácsony délutánja volt, mikor Ádám felvitte a Költő utcába. Mire felértek, tombolt a hóvihar. Mikor beszálltak a taxiba a Derkovits utcán, alig szállingózott még egy-két pehely. A Déli-vasútnál már esett a hó, s mire felértek a Svábhegyre, millió pehely kavargott köröttük. Ádám délelőtt már minden nagyobb csomagot felvitt, a vásznak, állványok, a könyvek már elkerültek a Derkovits utcából, nála nem volt más, csak egy papírdoboz, az is kiesett a kezéből, mikor kiszálltak az Istenhegyi úton; nem bírta a taxi a hegyi menetet, át kellett szállniuk egy másik, lefelé igyekvő kocsiba. Mikor átszálltak, elejtette a ruhásdobozt, elszakadt rajta a papírspárga, a fedél felugrott, kivillogott a piros pulóvere. Ádám levette a nyakkendőjét, hozzábogozta a spárgához, átkötötte vele a dobozt erősen. A Költő utcáig nevettek rajta. Mikor kiléptek a kocsiból, kétlépésnyire se láttak a viharban. Annuska addig még a házat se ismerte, ahová belépett, semmiről sem tudott semmit. Ádám szerezte, vette ki, rendezte be a lakást, s az egész meglepetés volt, karácsonyi meglepetés.

Eleinte a szobába se volt szabad bemennie, kinn üldögélt a műterem előtti kis előszobában, fújkálta a körmét, rá-rálehelt az ablakra, de nem tudta leolvasztani a jégvirágokat. Hideg volt. Ádám bent matatott a műteremben, hallgatta, hogy rakosgat, kihallatszott a tűz ropogása is, aztán valami sercegett, és Ádám elkezdett rázni egy csengettyűt. Tudta, hogy ez a jel, hogy most már bemehet, s tulajdonképpen nem is csodálkozott. Mindig sejtette ő, hogy nem lehet az másképpen: egyszer csak jön az angyal, ráz valami csengettyűt, és karácsony lesz, olyan karácsony, mint mindenütt a földön, csak Tarbában nem. Berohant, ordítani szeretett volna, mint régen, mikor meglátta Jenőt az ablakban, az oltárképet vagy az Anzsu betlehemét, ordítani és toporzékolni gyönyörűségében, de nem jött ki hang a torkán. Mert a műterem közepén ott állt egy karácsonyfa, olyan óriási, amilyet csak pályaudvarokon vagy kórházakban díszítenek, egy óriási fa, csillagszóróval, színes gyertyákkal, lametta és boák villogásában; aranydió és csokoládészívek lógtak rajta, ezüst jégcsapok, ökölnyi üveggömbök és csillagszórók sziporkáztak, a tetejében ott ült egy üstököscsillag, s a fa alatt, egy kenyérkosárban, valóságos kisgyerekpólyába pólyázva, fején főkötővel, fehér rékliben, ott feküdt a halálra rémült Gusztáv, és vinnyogott. Ádám nem is látszott, elbújt valamelyik sarokba, ő felkapta Gusztávot, kibontotta, és meglelte a kosár alján az Ádám céduláját: Boldog ünnepeket kívánunk: a Jézuska, Gusztáv és Ádám. Huszonhat éves volt. Ez volt az első karácsonya.

Van valami ismerősük a központi tanácsban, annak révén majd elintézik, hogy Anzsu megkapja a letelepedési engedélyt. Gusztáv. Mikor kibontotta a pólyából, ásított, és a homlokát ráncolta, mint egy igazi csecsemő. Hathetes volt, nagy lábú, korcs farkaskölyök. Zajt hallott kívülről, kifutott a szobából. Olyan erősen Gusztávra gondolt, hogy csak most kapott észbe: a kutya megint ugat a Honvéd utcán. Micsoda állat ez, még az ismerőst is megugatja! Anzsu megjött a harisnyával.

Janka sokáig habozott, mivel terítsen, aztán a rózsás készlet mellett döntött. A rózsás készletet még Mamácska hozta a házhoz, alig tört el belőle valami, mert csak ünnepi alkalmakkor használták – most azért tette fel, mert úgy gondolta, Nagymama megörül majd neki, legalább látja, máig megbecsülik azt, amit a lányával adott. Nagy gonddal terített, Szuszu segített neki, s ez külön játékossá, a naphoz nem illő módon vidámmá tette a munkát. Rendes körülmények között fél kettőkor ebédeltek, most a temetés miatt egykor akartak asztalhoz ülni.

Háromnegyed egy volt, Lászlónak még semmi nyoma. Az Árva már régóta kinn ült az udvaron, éhes volt, leste a levest, Kati a konyhában motozott, mutatta a vénasszonynak, hogy ő is lendít még valamit. Az ebéd készen volt, Janka csak állt a lábasok mellett, s kavart egyet-egyet a krumplifőzeléken, hogy oda ne kapja a hirtelen láng. Apa is kijött, kereste Lászlót, s hogy nem találta, gúnyos megjegyzéseket tett a fontos társadalmi munkára, amelynek még egy ilyen napon sem szabad szünetelnie. Janka összeszorította az ajkát, nem felelt. – Sok tennivaló van a Tanácsban… – védte Kun Lászlót az Árva, azon a békítő hangon, amellyel Apát mindig lilára tudta ingerelni. Tanács… – gondolta Janka, míg a tálalószekrény előtt guggolt, és adogatta Zsuzsannának a poharakat. – Hát ha egyszer tanácstag. Mit csináljon?

Hétre terített, pedig nem remélte, hogy Annuska hazajön ebédre, de nem tudta volna elviselni, hogy esetleg mégiscsak beállít, s ők itt ülnek az asztalnál, aztán még csak nem is terítettek neki. A rózsás készlet hatszemélyes volt, előkereste az Annuska régi tányérjait, a fatányért, amelyet Anzsu faragott neki, meg a cseréptálkát, annak is rózsa volt a közepére festve. Az ezüstkanál híján megvolt mindene. Szuszu nagyot sóhajtott izgalmában, mikor felrakta az asztal legvégére. Annuska!

A pap kiabálására Décsyné felriadt a szundikálásból, unatkozva nézte a bokrokat. Hogy ordít ez az ember! Persze kivételesen igaza van, ideje volna már asztalhoz ülni. Szeretett volna benézni a konyhába, hogy megtudja, mi lesz az ebéd. Valami könnyű, kellemes ételről ábrándozott, üres, zsírtalanra szűrt húslevesről, valami sovány csirkéről, kompóttal. A ház nyugtalan volt. Az Árva kinn napozott a padon, s minden percben felsóhajtott. Hol azt mondta: „Szegény jó Mamácskám!” – hol meg azt: „Nem volna szabad Kedvesapánkat megvárni az ebéddel!” A pap fel s alá járkált az ágyak között, a toronyóra számlapját hasonlította össze a zsebórájával, Janka nem mert kimenni idegességében az udvarra. Negyed kettő is elmúlt, és László még mindig nem volt itthon. Tegnap azt ígérte, kér kocsit a Tanácstól, azon mennek ki a temetőbe. Háromkor van a temetés, fél háromra kinn kell lenniük, különben halálra szólják őket. A kocsinak kétszer kell fordulnia, míg mindannyiukat kiviszi, Katit se lehet villamoson engedni a visszeres, vén lábával. Mintha hívta volna, Kati benyitotta az ajtót a könyökével: hozta a levest.

Janka megrémült. Mióta összeházasodtak, nem kezdtek meg étkezést László nélkül. Kati azt mondta, az öreg nagytiszteletű úr beszólt a konyhába, hogy tálaljanak, és letette a levesestálat a miliőre. Akkor már Apa is a szobában volt, mindenki a szobában volt. Janka próbált hebegni valamit, de Apa ráförmedt, hogy ossza a levest, senki fia miatt nem fognak világ szégyenére futva menni a ravatalozóba. Janka reszkető kézzel karimáig merte a hét tányért. Décsyné elsimította az ölében az asztalkendőt, mohón a leveseskanál után nyúlt, megmerítette a tányérban, s valami vak düh fogta el, mikor meglátta, hogy karfiolleves van. Lenyelte, ami a kanalában volt, hirtelen az a bizonytalan érzése támadt, hogy valami baj van. Felpillantott, s látta, hogy mindenki őt nézi. „Előbb minálunk imádkozni szoktak, Nagymama, drága!” – mondta az Árva, s akkor elpirult, és letette a kanalat. „Jövel Jézus, légy vendégünk!” – kezdte Szuszu tagoltan, értelmesen. Az Árva beharapta a száját. Az ima szövege mindig ellenállhatatlan erővel hatott rá. Két hely még üres volt, ha a Jézus jönni akarna, leülhetne az Annuska cseréptányérjához, az asztal végére, csurig van sótlan karfiollevessel.

Apa ült az asztalfőn, az imánál, ahogy szokta, lehajtotta a fejét. Mikor Szuszu elhallgatott, felemelte a kanalát, ez volt a jel, hogy mindenki ehetik. Végigpillantott az asztalon. Tulajdonképpen, legbelül, örült, hogy a veje nincs itthon, nem ül mellette, nem látja az arcát. Szentségtörő, istentelen, hazaáruló. Honnan szorult volna az ilyenbe kegyelet? Most vette észre, hogy az asztal végén van még egy felesleges teríték. Pontosan vele szemben, a régi helyen, ott fehérlett a cseréptányér, s ettől megint olyan indulat fogta el, hogy lecsapta a kanalat. Hogy mertek megteríteni neki az ő megkérdezése nélkül, s mit képzelnek egyáltalán, hogy leül vele egy asztalhoz, és megosztja vele a falatját? Janka rettegve figyelte az arcát, Apa nem is szólt, csak rámutatott a tányérra, s az Árva felpattant, lekapta az asztalról a terítéket.

Janka majdnem sírt. Életében először jutott eszébe, hogy a karfiolt ő vette, ő főzte meg, a László pénzéből főzte, s tulajdonképpen annak adhatna belőle egy tányérral, akinek kedve tartja. Persze, nem adhat belőle senkinek külön engedély nélkül, ő csak tálal, oszt, de nem ad, nem rendelkezhetik semmivel. Megették a levest, kimosolygott a tányér fenekéről a vidám rózsaszál. Apa eltaszította maga elől a porcelánt. Szuszu, mint egy kis szellem, osont a székek között, gyorsan, ügyesen elszedte a levesestányérokat.

– Örömünnep van, ugye, lányom? – kérdezte Apa, és a levesestálat követte a tekintetével, amelynek a tetején egy félig nyílt bimbó piroslott, annál fogva lehetett leemelni. – A hétköznapi tányér nem is jó, csak a parádés?

Janka motyogott valami érthetetlent, amiből csak az Árva hallott annyit, hogy „Nagymama” meg hogy „Mamácska”, Apa ilyenkor már sose figyelt, nem érdekelte, hogy mit válaszolnak neki. Gyűlölte a rózsás porcelánt, arany szegélyével, frivol színeivel, nem illett az asztalukra. Temetéskor pléhtányérral kellene teríteni. Mi van ezzel a Jankával? Cifrálkodás, hiúság? Vénségére ez is olyan lesz majd, mint a másik, akinek a tányérja ott gőzölög a tálaló márványán. Egy falatot sem az ő asztalánál, amíg meg nem alázza magát az Úr előtt és őelőtte.

Décsyné csak most figyelt fel a porcelánra. A levesestál éppen szemben állt vele, most ismerte meg levelei gyöngéd zöldjét, a szárak szelíd barnaságát. Ha eddig azért csúszott nehezen az étel, mert utálta a karfiolt, most valami más fogta görcsbe a torkát. Ott állt a levesestál a tálalón, s előttük, az asztalon hat tányér: a tányérok mögött, valahol, évtizedek távolában ott állt és nevetett Oszkár, a fénybe tartotta a levesestál tetejét szép, hosszú ujjú kezével. „Nézd, milyen isteni szép! – mondta Oszkár valamilyen iszonyatos messziségből. – Csak abból tudok jóízűen enni, ami szép.”

Hármójuknak is úgy kellett teríteni mindig, mintha mindennap karácsony lenne, s mikor Oszkár meghalt, nem tudott többé ránézni a rózsás porcelánra. Ültek az asztalnál ketten, ő meg az a hallgatag, szőke gyerek, és Oszkár nem volt sehol, nem volt a nevetése, fekete haja, gyors keze, jó étvágya, nem volt, aki két perc alatt mindent felfaljon a rózsás tányérokról, s mikor már tisztára törölte, utánarajzolja a levegőben az egyik levél formáját, és azt mondja: „Gyönyörű!”

Mikor férjhez adta Editet, odaadta vele a porcelánt is; vigye el, törje el, darabja se maradjon, ne lássa soha többé. Iszonyú régen volt. Most itt ül a levesestállal szemben, s a tálaló üveggel bélelt, hátsó falában nézi vézna arcát. Edit, azzal a fehér, lapos homlokával… Egy vonás se volt benne az apjából. Ez az unoka itt, ez a szőke, nehézfejű, ez a hosszú lábú, sovány dédunoka… Oszkár! Hát csoda, hogy mindig másokban kereste, soha a maga családjában? Az vessen rá követ, aki… Mit keresett volna ezek között az idegenek között? A pap úgy néz rá, mint a bibliai paráznára. Bánta is ő Kálmánt, nem bírt egyedül lenni. Kálmán fekete volt, a hangja hasonlított valamit az Oszkáréhoz. János is hasonlított valamicskét. Fügedynek a keze formájában volt hasonlóság. Miért nem lett ez az Edit fiú? Miért nem lett olyan, mint az apja? Sose nézett volna rá senkire.

Mindenki nagyon kényelmetlenül érezte magát, mikor sírva fakadt. „Miért sír a drága Nagymama?” – kérdezte az Árva, odahajolt hozzá egészen. Décsyné érezte, hogy hevesen utálja. „Az Úr adta, az Úr elvette!” – mondta a pap tárgyilagosan.

Ezek a hülyék azt hiszik, Editet siratja. Megkereste a zsebkendőjét, a rémület, hogy elkente a festéket az arcán, visszafogta a könnyeit. Összeborzongott, mikor meglátta a pirított hagymát a sűrű, forró zsírban, a krumplifőzelékes-tál mellett. Éhen fog pusztulni ezek között. A főzelékkel kínlódott, amikor megérkezett Kun László.

Janka nem tudta biztosan, hogy köszönt-e, valamit mindenesetre mondott, nem lehetett érteni, hogy mit. Poros volt a ruhája, a mellénye, a cipője meg olyan, mintha sokat gyalogolt volna. Szuszu gyűrte lefelé a krumplifőzeléket, nem mert az apjára nézni. Vajon hozott-e Édesapa szőlőt a kertből? Ha a temetés után egyedül maradnak, bizonyosan ideadja, úgy, hogy Nagyapa ne lássa, majd megeszik valahol hármasban. Nagyapa azt mondja, szüretig nem szabad még csak meg se kóstolni. Édesapa azt mondja, azért van, hogy a család egye. Vajon hova tette, ha hozott, nem lát nála aktatáskát. Vitamin, mondja Édesapa, szőlőcukor. A vitamin nagyon fontos, lám, még ilyen napon is kimegy a szőlőért, olyan irdatlan messzire. Anyica nem vette észre, hogy hiányzik a kert kulcsa, nem is mondta meg neki, mert Anyica annyira fél Nagyapától, hogy azonnal kivall mindent, ha kérdezik. Tanács. Jobb, ha a Tanácsban van Édesapa, mint ha a szőlőben.

Kun László kezet se mosott, leült az asztalhoz. A pap nem kérdezett semmit, úgy tett, mintha rá se figyelne, pedig szinte belemerevedett, úgy figyelt: elfelejti-e az imát az istentelen?

Nem felejtette el. Sápadtan, valami ismeretlen restséggel az arcában, ismét visszatette a kanalat, amelyet már gépiesen felvett, összefogta a kezét, és elmondta ugyanazt az imát, amelyet az imént a lánya, azzal a vérévé vált szokással, amely éber volt a legkuszáltabb gondolatok között. Evett három kanállal a kihűlt levesből, aztán eltolta a tányért. Nem kínálta senki. Janka adott neki a főzelékből, beletúrt a villájával, aztán ivott, két pohár vizet is megivott. Talán beteg – gondolta a pap. Ilyen sápadtnak nem látta sohasem. Rettenetes betegségeket képzelt el, pusztító, gyorsan végző nyavalyákat. Az Úr megcsúfolja az ő ellenségeit. Hirtelen nyugtalan lett, állt volna fel az ebédtől, nem emlékezett pontosan, mit mond az egyházjog: lehet-e reaktiválni egy nyugalmazott lelkipásztort. Törte a fejét. Ha Kun László meghalna, lehet-e belőle újra tarbai lelkész?

Janka is a férjét figyelte. Kun László máskor azonnal észrevette, hogy nézik, most, mikor az egész asztal szeme rajta volt, nem emelte fel a fejét, nem érzékelt semmit azonkívül, hogy nincs étvágya, fáradt, álmos, szeretne lefeküdni. Az a düh, vágy és kívánkozással keveredett gyűlölet, amely a Kunhalmon erőt vett rajta, megjuhászodott az orvosságtól. Most még arra is nyugodtan tudott gondolni, hogy egy óra múlva meglátja Annuskát. Végignézett az asztalon, van-e valami más ennivaló, folyadékra vágyott, legjobban citromos vízre, legalább gyümölcsre, de nem volt semmi. Janka nem mert gyümölcsöt venni az apja miatt. Majd elepedt valami friss ízért, egy szem szőlőért. Felnézett, elfogta a Zsuzsanna tekintetét. Zsuzsanna kék szeme nevetett. Visszamosolygott rá, minden öröm nélkül. Az asztalt az étkezés végén Kati szedte le, mindenki a ruháját igazgatta. Décsyné fésülködött az ügyetlenül elhelyezett tükör előtt, Janka és Zsuzsanna a hálóban voltak Kun Lászlóval, Szuszu a szőnyegen térdepelt, és a cipőronggyal fényesítette az apja cipőjét, Janka meg a fekete ruhát kefélte a hátán meg a könyökén. A pap a kancellárián öltözött, az Árva már készen volt, kinn ásítozott a padon. Szuszu felnézett az apjára, és megkérdezte tőle, hova tette a szőlőt, amelyet a kertből hozott.

Janka kezében megállt a kefe egy pillanatra, aztán sebesen tovább tisztogatta a fekete kabátot. Ez a fehér csík a verőce mesze – gondolta Janka. Milyen ostoba volt, hogy nem tudta azonnal magától. Elkészült a keféléssel, elfordult a férjétől, feltette a gyászkalapot, s azonnal az arcába eresztette a fátyolt. Nem látszott semmi a szeméből, a fekete fátyolon keresztül titokzatos és valahogy egészen más volt, mint amilyen valójában. Annuskát várta a szőlőben, de Annuska nem ment el. Azért nem tudott lenyelni egy falatot sem az imént. Hát persze.

Zsuzsanna megérezte, hogy bajt csinált, tehetetlenül állt az apja és anyja között. Janka sürgőtt-forgott, hozta a Kun László kalapját, Zsuzsannának is fejébe nyomta a nagy karimájú szalmakalapot, amelyben valaha az Árva került hozzájuk. Mindnyájan kesztyűt húztak, Zsuzsanna odaadta a kezét az anyjának, s valami meghatározhatatlan rémületben lépdelt mellette. Anyica! Apja arca mozdulatlan volt, majdnem unatkozó. Bánom is én – ez volt az apja arcán –, hát tudjátok meg, nem érdekel. Szuszu pontosan tudta, miért volt az apja a szőlőben, s valami rejtelmes módon azt is megérezte, hogy most a közepén vannak valaminek, aminek valaha eleje volt, és folytatása lesz. Anyica úgy szorította a kezét, hogy fájtak az ujjai. Iszonyatos volt a fátyol közelsége, annak is fekete szaga volt. Kati néni azonnal sírva fakadt, ahogy meglátta őket, neki nem volt fátyol a fején, hanem kendő, a keze kidagadt a kesztyűből, bizonytalanul billegett a szűk lakkcipőben. Janka nagyon egyenesen tartotta magát, belekarolt a férjébe. A kapuban még egyszer összevesztek a sorrenden: Apa nem akart az Árva nélkül menni, s akkor Kun László eldöntötte a kérdést: menjen az apósa előre a két gyerekével, ő, Décsyné, Kati meg Szuszu majd utánuk mennek. Zsuzsanna megmeredt a rémülettől. Anyica nélkül lássa meg a halottat? Megrántotta az anyja kezét. – Szuszu velem jön! – mondta Janka nyugodtan.

Mindenki ránézett. A pap lélegzete elakadt a méregtől. Janka lépett ki elsőnek a kapun, ő is ült be a kocsiba először, s egy pillanatig el nem engedte Zsuzsannát. A pap mellé ült, a gyerek közöttük szorongott, az Árva elöl szállt be, a sofőr mellé. Már indultak is. A pap hallgatott. Az a nevetséges érzése támadt útközben, hogy fél Jankától. Undorodva fészkelődött a kocsiban: itt kell ülnie a Tanács autójában, és még megjegyzést se tehet, mert egyszerűen nem tudott más megoldást találni. Taxin menni temetésre vagy akár esküvőre is, kihívó, Istennek nem tetszhető dolog, pazarlás és dölyfösködés egyszerre. Konflis nincs a városban több, csak kettő, abból egy a kórháznál, a másik az állomáson: konflison érkezni hasonlóképpen kihívó, sőt bohémes is. Régente, a század elején, minden valamirevaló embernek volt saját kocsija, a gazdáknak is, érte küldték a papért, a háború előtt pedig volt az egyháznak egy járandósági kocsija, azon jártak templomba, temetésre, ha valami különösképpen indokolta a kocsi használatát – most ülhet ebben a fertelmes gépben. Világ szégyene, lobog a piros zászló a hűtő mellett. Ezt is el kell fogadnia, míg el nem következik a leszámolás órája, mint Isten külön, kegyelemjelentő büntetését. A kocsi, a zászló, Kun László késése annyira elvonta a figyelmét, hogy már a temetősoron jártak, mikor eszébe jutott Edit.

Janka egyetlenegyszer se szólt senkihez. Szuszu, aki rendkívül szeretett autózni, félelmében és szomorúságában ki se nézett az ablakon, az anyját bámulta, hozzátörleszkedett, a vállához szorította a homlokát. Máskor mindig azonnal választ kapott az ilyen apró kedveskedésekre, most nem. Janka fogta ugyan a kezét, de nem vette észre, mit csinál, állandóan az utat nézte a fátyol alól. Még az Árva is csukott szemmel ült, gondolkozott. Nem szólt Annuskáról, elég lesz szenzációnak, amikor meglátják a ravatalozóban. Ördög vigye Annuskát, van neki fontosabb problémája is mára. Ötkor taggyűlés, ő meg fújhatja itt a zsoltárt vagy négyig.

A kocsi a temető külső kapujáig vitte őket, s ahogy kiszálltak, azonnal visszafordult a többiekért. A kaputól még jó tízpercnyire volt az út a ravatalozóig, a pap kihúzta magát, és messze nézett, hogy meg ne kelljen látnia a Jézus-szobrot, amely a temetőfal repkény benőtte fülkéjében állott, s azt a szomorú időt idézte, mikor a temetőt megnyitották, és közös lévén máshitbéliekkel, a város megadta az engedélyt a katolikusoknak a szoborállításra – faragott kép, bálvány.

Belekarolt Jankába, nem mintha kívánta volna a közelségét, de ez volt a szokás, s az Árva is minden utasítás nélkül kézen fogta Zsuzsannát. Janka megigazította a Szuszu kalapját, ahogy elibük kerültek. A pap rápillantott: sír-e, de nem sírt. Teljesen idegen volt, mint egy ismeretlen. Honnan szállt bele az a vakmerőség, hogy Zsuzsannát a parancsa ellenére magával hozza, és hogy merte kimondani azt a becenevet, amelynek a használatát már évekkel ezelőtt megtiltotta neki? Feldúlta az anyja halála – próbált magyarázatot keresni, s ebben már-már megnyugodott, sok könnyet látott ő kicsordulni, sok meggondolatlan mondatot hallott életében, amíg temetett, s bár a halál örvendetes egyesülés Istennel, az ő esetükben pedig a kegyelem sajátos megnyilvánulása, Jankától igazán nem várható, hogy józanul tudjon gondolkozni, úgy, ahogy egy református keresztyén nőhöz illik. Az izgalom és a szomorúság nyugtalanná és fegyelmezetlenné tette – gondolta, de ugyanakkor valami különös zavarral azt is észre kellett vennie, hogy Janka se nem nyugtalan, se nem fegyelmezetlen. Ismét rápillantott. Janka most viszonozta a tekintetét a fátyolon keresztül. Az arca, mintha megtelt volna tartalommal, most majdnem szép volt.

– Apám – mondta teljesen nyugodtan, de nagyon csendesen –, kereste a minap azt a gyászjelentést, ami hiányzott, amit Sárádra akart elküldeni Dániel bácsinak. Én vettem el, azért nem találta. Elküldtem Anzsunak.

Az Isten fogta vissza a kezét, hogy nem ütött rá! Janka! Kirántotta a karját a karjából, nem tudta elviselni az érintését. Janka, még a fátyol alatt is jól látszódott, elmosolyodott. Szólt a gyereknek, odahúzta maga mellé, a pap az Árva után kapott, megszédült dühében.

Az istenáruló felesége! Ő meghívta Annuskát, hogy megmutassa az Úrnak alázatos szívét, Janka pedig Anzsut, orvul, titokban, áruló módon. Micsoda temetés lesz ez! Megterített a lánynak az ő megkérdezése nélkül – lám, a közellétére, csak a puszta lehetőségére annak, hogy ismét látják Annuskát, megbolydul a ház, omlik, mozog, a galambokból kígyók válnak. Hát nincs senkije csakugyan, csak ez a fiú itt, akivel az Úr megáldotta kegyelmesen, hogy mégse legyen olyan egymaga a földi világon? Ez a hűséges, engedelmes, jó erkölcsű, szelíd, az egyetlen istenfélő a gonoszok között? Janka ott lépegetett előtte a gyermekkel, lassan, nyugodtan ment, mint akinek tiszta a lelkiismerete.

Mi lakik az emberekben? Egyszer, egyetlenegyszer szegte meg a parancsát mindmáig, mikor írni próbált annak a romlásba rohanónak, akkor azt hitte, kiverte belőle a gonosz gondolatokat örökre. Ez a Kun László hatása – gondolta –, az Antikrisztusé, akivel él. Ha nem házasodik meg, ha nem enged a test kísértő szavának, most csak a könyvek vannak, a szent szolgálat, az Úr szava, a püspökség, talán egy katedra is a teológián. Chaubart sose házasodott meg, milyen igaza volt. Lehet, hogy mind a két gyereke terhelt? Idáig csak Annuskára gyanakodott. Nagyot lélegzett, lassította a léptét, mert már odaérkezett a lépcső aljára, pár lépés még, és meglátja a koporsót.

Légy csendes szívvel! – mondta önmagának, de nem volt benne csend, tiltakozás volt, harag, szégyen és gyűlölködés. – Nem gondolok Jankára! – próbálta megkötni a gondolatát. – Editre gondolok! – De nem tudott másra gondolni, csak arra, hogy Janka ellopott egy gyászjelentést. Valaki ráköszönt, fogadta. Janka megállt a ravatalozó ajtajában, hogy előreengedje az apját. A pap lépett be elsőnek, utána az Árva, Janka mögöttük ment, fogta a Szuszu vállát, magához szorította, ahogy csak bírta, mert Szuszu reszketett félelmében.

 

Kun László a kapuban várta vissza a kocsit, otthagyta a két vénasszonyt a kertben. Nagymama visszataszítóbb volt, mint bármikor, a fátyol valami különösen romlott jelleget adott az arcának. Meg kellene mondani neki, hogy törölje le a festéket, de ilyesmit csak az apósa szokott mondani az embereknek, ilyesmiről lehetetlen beszélni. Milyen kellemes nap van, gyönyörű szeptember, jó volna most egyedül beülni a kocsiba, elmenni rajta száz meg száz kilométernyire – remekül tud kocsiban aludni. Jó volna megérkezni valami kényelmes, világos szállodába, zenét hallgatni. Kun László szerette a zenét. Semmi izgalmat nem érzett, elővette a ráspolyát, megtisztította a körmét. Mennyi emberrel kell ma kezet fognia! Jöhetne már a kocsi, a végén még csakugyan későn érnek ki; rémes ez a város örökös pletykáival, kicsinyes gondjaival. Szegény Zsuzsanna, hogy meg lehet ijedve most. Ha már fenn volt a kertben, igazán hozhatott volna neki egy kis gyümölcsöt. Janka, ahogy felnézett, ahogy leeresztette a fátyolt… Ugyan mit írhatott Annuskának abban a levélben, amelyet az öreg kikapott a kezéből?

Jankával olyan keveset beszélt életében, hogy még a fantáziája irányát, az észjárását sem ismerte, nem tudta elképzelni, mit gondolhat most, miért ment ki a szőlőbe, miért akart találkozni Annuskával. Mit tudhat Janka? Ha Annuska szóba került, nem volt róla egy jó szava sem. Valami mégis azt mondta benne, hogy Janka tudja, hogy szereti Annuskát – ha csak azt hinné, hogy külön, zavartalanul próbált beszélni vele, kifaggatni, mit csinál odafenn, igaz-e, hogy együtt él valakivel, mint Franciska mondja, vagy férjhez ment időközben, nincs az a különös pillantása, az a sohase látott arca a fátyol alatt. Lehet, hogy Janka szereti őt, úgy szereti, mint egy férfit? Az éjszaka jutott az eszébe, majdnem felnevetett. Tud is ez szeretni! De akkor mi baja van? Meglátta a kocsit az utca hajlatában, bekiáltott az udvarba a két öregért.

Décsyné boldog volt, hogy indulnak, és az volt Kati is. Kati most ült életében először autóban, s meg volt dicsőülve. Kun László előreült a sofőrhöz, kezet fogott vele. Kati csak nézte. Kun László vele is kezet szokott fogni születésnapkor, újévkor, nagy ünnepen, de sosem így. És hogy beszélgetnek, mintha barátok lennének, valami benzinről, útépítésről. Kun elvtárs, azt mondja neki a sofőr, Kun elvtárs! Nem sül ki a szeme, ezekhez adta magát, könnyű is ott ülni a Tanácsban, aztán ugratni a többit, szegény kefegyáriak meg szakadjanak meg a munkától. Norma, az ilyen találja ki a normát, mint Kun László. Kulturális ügyosztály, ott dolgozik pap létére. Janka azt mondja, a mozi meg a könyv meg a színház, az a kultúra, hát jóféle filmeket csinálnak, az ember ki nem látszik a munkából, aztán, ha nagy ritkán el tud szökni egy nyavalyás moziba, hát nem azt kell néznie, hogy ott is csak dolgoznak meg dolgoznak, egész idő alatt azt hallja a moziban: selejt meg norma; bányásznak, aztán beszakad a bánya a fejük felett, nézze a jófene, neki szép zene szóljon, aztán táncoljanak, aztán egész másfajta emberek legyenek a filmen, mint amilyen ő, mást csináljanak, mint amit ő tud vagy megszokott, a háborút meg elő ne hozzák megint, mert még álmában is sikít, ha ráviszi valami rémes álom, hogy jönnek a katonák. Kultúra, az ilyenek csinálják, mint ezek.

Ilyen jeles egy napon, ilyen nagy alkalommal, hogy nem átall benzinről fecsegni, nemhogy imádkoznék inkább, az a mestersége. Hát ez a festett pofájú itten, hogy nem restelli magát, meg is verte a Teremtő, előbb ment el a lánya, mint ő, mire marad itt magnak, ugyan mire, olyan sovány, mint a cérna, még őnála is sokkal soványabb, elkölti a pénzét pirosítóra, a haja is ki van bodorítva, azt gondolja, attól szebb. No, elviszi már innen az ördög az esti vonattal. Hogy huzigálja az orrát, bizonyosan nem tetszik neki, hogy itt kell ülnie mellette, a cseléd mellett, azt hiszi róla, hogy cseléd. Cseléd ám, vén szégyentelen, családtag ő, nincsenek már cselédek; ahhoz volna esze, hogy rázza a rongyot, pedig neki is csak áll a Kaszás, még hamarább, mint másnak. Szegény lelkem, hogy ilyen anya szülte, attól lehetett az a hiba a fejében. Hát vajon az a másik utálat eljött-e? Hátha nem, és akkor nem kell zargatni Rozikát a kanálért? Ha nem hívták volna, itt lenne, mert mindig azt tette, amit nem szabad, amit megparancsoltak neki, arra mindjárt azt visította: „nem! nem!”

Árpádka, az volt ám az engedelmes, de jó, szelíd fiú volt, azért fogta meg Béresné, micsoda szégyen ez is. Hányszor akart már szólni neki emiatt, aztán valahogy nem jön ki szó a száján, mégse lehet ilyesmiről beszélni, ha nem kérnek tanácsot az embertől. No, ha Annuska eljött, majd örül az apja, be utálta születésétől. Máig hallja a hangját, ahogy a kancellárián azzal a fiatal pappal ordítozott, aki a veres bolond előtt volt, hogy a fenében hívták már, valami Antal, hogy: „Corinna? De hát minek Corinna?” Az meg csak állt, és makogott, mint a nyúl.

Décsyné elővette a púderdobozát. A parókián, a papok előtt nem merte megigazítani az arcát, de ez a cseléd itt igazán nem feszélyezi. Kun László meg most háttal van neki. Csak a vejétől félt, ahhoz valami kétségbeesett igyekezettel még nyájas is próbált lenni. Valahányszor eszébe jutott, mindig elhessentette a gondolatot, hogy esetleg ezentúl nem kap pénzt; azt mondta magában, pap nem tehet ilyet, valahol a Bibliában benne van, hogy az özvegyeket, elhagyatottakat istápolni kell. Lám, azt az ellenszenves árva fiút is magához vette. De ide nem költöznék semmiképpen, megbolondulna ebben a házban. Nyolckor indul a vonata, egész éjjel utazni fog, sajnos; vergődhetik át egy óra körül a Nyugatiról a Délire, azt se tudja pontosan, mikor érkezik meg Fehérvárra. Ott megint át kell majd szállnia, rémes. Visszafelé egyébként nincs is útiköltsége, ugyan honnan is lenne, az is kész csoda, hogy idáig telt rá, majd kifizetik ezek, szívesen kifizetik, hogy itt ne maradjon náluk. A gyász nem valami nagy – állapította meg, de mindjárt az jutott az eszébe, hogy miért is lenne, mikor benne sincs más érzés, csak annak a kívánsága, legyen már vége a temetésnek, és mehessen haza. Vajon akkor se szerette volna jobban Editet, ha Oszkár nem imádja annyira? Mennyire féltékeny volt rá, mikor még csak a bölcsőjében feküdt, és az Oszkár óralánca után kapkodott, hogy idegesítette, mikor Oszkár a hátán lovagoltatta, vagy a nyakába ültette, ha nyafogott, hogy elfáradt. Edit kezelhetetlen kisgyerek volt, de Oszkár értett a nyelvén, neki engedelmeskedett is, nem úgy, mint később az anyjának, sírva és gyűlölködve, hanem nevetve, szívesen. Oszkár valami nevet is adott neki, ha rossz volt, s az a név külön felingerelte mindig. Idegen név volt, nem magyar, s ő valami frivol célzást sejtett benne az Oszkár legényéletére, azokra az évekre, amikor külföldön csavargott, és festeni tanult Firenzében és Párizsban. Hogy is volt az a név? Mikor Edit jó volt, Ditkének hívta, mikor rosszalkodott, azt mondta, most elment a jó kis Ditke, itt az ő másik kislánya, a rossz kislánya. Hogy hívta Oszkár Editet, mikor engedetlen volt? Ez volt a varázsszó, amelyre Edit arcán megjelentek a gödrök, a ricinus lement a torkán, abbamaradt a bőgés. E miatt a név miatt is haragudott Editre. Oszkár neki soha nem adott semmiféle becenevet.

Micsoda rút temető – ámult el, amikor meglátta a betonfalat, amelynek szív alakú mintáin át rettenetes síremlékek fehérje villant a szemébe. És az a Jézus! Majdnem elnevette magát, aztán, legnagyobb csodálkozására, azt érezte, hogy kezd ideges lenni, majdnem szomorú, és fél is egy kicsit. Nem látta Editet, mióta férjhez adta. Milyen lesz halottnak? Oszkár, ha megérte volna, most sírna; Oszkár szerette Editet. Most hirtelen a név is eszébe jutott. „Nem kell karalábé? – kérdezte Oszkár, és gyönyörű kezével magasra tartotta az Edit tányérkáját. – De hiszen Ditke szereti a karalábét! Hát nem Ditke ül itt a mami ölében? Megint az a rossz kis Corinna?” Edit hangosan, csengően elkacagta magát, és kinyitotta a száját a kanál felé.

A koszorún Anzsu átdugott egy gyallyat, annál fogva vitték. Nem volt nehéz, csak vigyázni kellett rá, le ne sodorjanak róla véletlenül egy angyalt. Nem szálltak villamosra, Annuska nem akart találkozni senkivel.

Innen, a Fügekertből elég hosszú út volt gyalog, meg kellett kerülni az akácost a Kunhalom alatt, azon túl volt az újtemető. Mindkettőnek melege volt, Anzsu izzadt a bekecsben, Annuska a köpönyeg alatt, a sűrű szövésű, fekete kendőben. Kora tavasztól mezítláb, hajadonfővel járkált, a harisnya is zavarta. Rosszkedvű volt, nem a temetés miatt, de Anzsu azt mondta, esze ágában sincs felköltözni Pestre, s mikor megpróbálta értelmesen megmagyarázni neki, hogy itt nem maradhat, elkezdett ordítozni vele, s olyan ocsmányul káromkodott, hogy meg se merte említeni, legalább árut adjon vele, hadd küldhessen valami pénzt télire.

Anzsu tudta, mi furkálja, rá-ránézett, ahogy mentek az erdő peremén, de nem szólt hozzá. Elzavarta ő Zucker Évát is, mikor azzal bosszantotta, hogy mutasson valamit a Tanácsnak, meg hogy hadd küldjön ki hozzá embereket meg újságosokat, hadd írják meg róla, milyen ügyes kezű fúró-faragó ember, még munkát is szereznek számára, népművész lehet belőle, azt mondta. Menjenek a fenébe, hagyják őt békén. Még majd megbámulják vénségére, mint a csudabornyút, ez az Éva nyakára csődítette volna az úttörőket is, hogy tanítsa meg az iskolásokat faragni. Hogyisne, hogy hálából majd az úttörők istápolják, mikor jön Homok Péter, meg a Tanács járjon utána, mintha más se hiányoznék. Még tán le is fényképeznék, mikor farag, moziban mutogatnák. Éppen arra szülte őt az édesanyja.

Hanem milyen kedves gyermeke van annak az Évának, adott neki egy falovacskát, hogy örült neki. Hegyen lakni, a Svábhegyen, még csak az kellene, az ő vackait is a lány árulja? Ezeknek még szőlőjük sincs, földjük, hogy rendbe tarthatná helyettük, a ház sem az övék, ahová hívják, eltartatni nem engedi magát. Háromfelé törjék az egy kenyeret? Most persze dühös, mindig ilyen volt, ha valamit nem tettek a kedve szerint, bizonyosan a házat is kikutatta, míg ő odajárt a harisnyáért, aztán nem lelte a csizmát meg a citerát, az bántja.

Nem megy pedig Pestre, ha belegebed is ez a lány.

Hogy beértek a temetőbe, megszólalt a harang a városban. Annuska ismerte mindegyik templom szavát, ezt is megismerte: Tarbában harangoztak a temetésre. A díszravatalozónak a lépcsőjén is álltak már, de csupa ismeretlen, a tömeg utat nyitott a koszorújuknak. Egy pillanatra megállt, mielőtt belépett volna, úgy érezte, mindenki ránéz, pedig senki se nézett rá, mert, mintha csak rájuk vártak volna, a lámpák egyszerre kigyulladtak az üvegfestmények mögött. Takaró Nagy megjelent a ravatalnál, megszólalt az orgona, s megkezdődött a szertartás. Anzsu megtaszította a vállát, megindult a koporsó felé. A ravataltól jobbra, a gyászoló család padján, nem volt egyetlen üres hely sem, de a bal oldalon, ahol a távolabbi rokonság szokott ülni, csak ketten ültek még, odáig furakodtak Anzsuval. Mindenkinek a szeme Takaró Nagyon volt, csak a Zsuzsannáé nem, aki nem mert a koporsó felé nézni. Szuszu megismerte Anzsut, s bár csak gyerekkori fényképet látott róla, megismerte Annuskát is. Nem örült meg neki, pedig mennyire várta. De Annuska bajt hozott magával. Megszorította az anyja kezét, Janka ránézett, követte a tekintetét. Zsuzsanna érezte, hogy megrándulnak az ujjai. A fátyol elfedte Jankát, Szuszu nem olvasott ki az arcából semmit.

 

Mamácska egészen más volt, mint amilyennek emlékezett rá, Mamácska mindenestül halott volt, még csak a haja sem maradt élő. Nem volt se csúnya, se szép, olyan volt, mint valami tárgy, valami, ami már nem tartozik sehová, és nem is hasonlít semmihez. Idejövet, a vonaton gyakran próbálta elképzelni azt a pillanatot, milyen érzés lesz, ha meglátja Mamácskát a koporsóban – nem volt semmilyen.

A koporsón három koszorú díszlett, egy satnya, fehér és egy dús, rózsaszín gladióluszból kötött koszorú, meg egy óriási, egy malomkerék nagyságú, amelyet dáliából kötöttek. Ez volt a legvisszataszítóbb. Fájó emlékezéssel: Franciska – olvasta Annuska a moarészalagról. Anzsu akkora volt, hogy nem kellett a lépcsőre állnia, hogy felérje. Leemelte a dáliakoszorút a főhelyről, letette a földre, és a koporsó végébe, szembe a halott felismerhetetlenné vált, már nem is ijesztő arcával felültette az ezüst angyalokat. A szemközti pad, a pap, Kun László, Franciska mozdulatát visszafogta az orgonaszó. Most már észrevették Annuskát. „Tebenned bíztunk eleitől fogva…” – harsant fel a gyülekezet, s Annuska megörült az éneknek. Kilenc éve nem énekelt már zsoltárt.

 

A távirat este fél tíz felé jött, még a vacsoránál ültek. „Nem megyek” – mondta azonnal, s Ádám nem szólt semmit. Hajnalban, mikor már századjára fordult a másik oldalára, Ádám megszólalt, azon az éber hangon, amely elárulta, hogy hiába lélegzett mellette ilyen lassan, egyenletesen, ő sem aludt eddig. „Még mindig félsz tőlük!” – mondta Ádám, s akkor már érezte, hogy el fog jönni, mert valahol legbelül valóban fél, s ha nem jön haza, hogy megnézze őket, talán holtáig félni fog. „Menj el Tarbába, Corinna!” – mondta Ádám, s ő valamit dünnyögött, ráhajtotta a fejét az Ádám hátára, és végre elaludt. Átnézett a koporsó felett: mindenkinek rajta volt a szeme, nem a halotton, nem is Takaró Nagyon. „Mikor még semmi hegyek nem voltanak…” – énekelte a gyülekezet. Apa, Janka, az Árva, aki csak bámult, senki sem volt élőbb vagy félelmesebb számára, mint Mamácska.

 

Rozinak elfacsarodott a szíve. Az utolsó pillanatig azt hitte, Kati csak rémeket lát, nem kell visszaadnia a kanalat. De hogy meglátta Annuskát Mihállyal, s a gyülekezet teli torokkal énekelt, kilopakodott a ravatalozóból. Ha villamoson megy, se tudja megjárni a Fügekertet oda-vissza úgy, hogy még visszaérjen legalább az elhantolásra. Legjobb, ha a gyászházhoz megy azonnal – mire hazajut, fogja a kanalat, visszaviszi Tarbába, éppen hazaérnek azok is a temetésről. Most nem láthatja a szertartást, és nem láthatja Mihályt sem, a zsibogóra se tud kijutni. Minden szomszéd tudta, hogy részt vesz a temetésen, és mit fog mondani Közértes Juliskának, akinek már szólt a kanálról. A temetés, amely eddig a percig esemény volt, társadalmi emelkedés is valamiképpen, hiszen ő bejáratos volt ahhoz, akinek most a díszravatalozót nyitották meg, nyomasztó élménnyé szűkült. Majdnem futott a kifelé vezető úton, és sírt dühében, haragos, nagy könnycseppek folytak az orrán. Kerekes, az orvos, aki elkésett, s most szintén majdnem szaladt a ravatolozó felé, még siettében is utána nézett. Kit sirathat ez a szegény asszony ennyire? Az Isten verte volna meg Annuskát! – gondolta Rozika, és a keze fejével mázolgatta a könnyeit.

 

„…monda néki Jézus: Feltámad a te testvéred. Monda néki Márta: Tudom, hogy feltámad a feltámadáskor, az utolsó napon.” A textus valahogy közömbösítette ezt a parázs indulatot, amely az Annuska láttára fellobbant benne. Itt van, azzal a gyalázatos Joó Mihállyal jött el, de valami tisztesség is ragadt rá, mert be van kötve a feje. Ha Joó Mihály csak leveszi a koszorút, azt a förtelmes, kihívó, cifrálkodó valamit, még azt is mondja magában: Jól van, a Franciska koszorúja nem illik semmiféle tiszta életű halott koporsójára. Micsoda buja színek, húsos, szemérmetlen virágok! A Jankáék gladiólusza is túlságosan pompás, csak Árpád tudja a mértéket, aki az övékét rendelte. De azok az ocsmány angyalok, muzsikáló bálványképek, micsoda hiúság, micsoda katolikus koszorú!

Franciska a méregtől vérpirosan ült mellette, ez mulattatta. Amúgy is felhúzta az orrát, mikor kereken megmondta neki, ne járkáljon annyit hozzájuk ezekben a napokban, ne tódítsa, túlozza a gyászt – egyszer még megüti a guta, amilyen vérmes.

János evangéliuma, II. rész. Micsoda sablon, milyen halálos unalom! Ha volt valaha izgalmas teológiai probléma, olyan eset, amikor a lelkipásztor megmutathatja, mit tud, Takaró Nagyot ilyen feladat elé állította az Edit temetése. De ez csak bámul azzal a vizenyős szemével, és feltámadásról szaval – ugyan kit érdekel a feltámadás az Edit esetében? Micsoda izgató feladat, textust keresni egy tébolyodott számára! A Jelenésekből kellett volna vennie a textust. Ő milyen beszédet tartana még most is, így is, rögtönözve, minden előkészület nélkül! Legszívesebben lesodorta volna Takaró Nagyot a koporsó mellől, s maga áll a helyébe. Figyelt. Az a kényelmetlen érzése támadt, hogy Takaró Nagy Kun Lászlónak beszél. Mióta vannak ezek olyan jóban? Takaró Nagy vele egykorú, együtt voltak fiatal káplánok. Most kiderülne, hogy a vejéhez húz? És mit makog itt összevissza, most az engedelmességet is belekeverte valahogy, a mondatok nem illenek együvé. Az Árvára nézett, észrevett-e az is valamit, de az Árva nem nézett rá, holtsápadtan bámult az ölébe. Megrestellte magát. Szegény, áldott szívű fiú, hogy megviselte ez a temetés. Nem fog odahallgatni Takaró Nagy beszédére, imádkozik. „Mindenható Isten, mennyei Édesatyánk…” – kezdte hangtalanul az imát, s megörült a rögtönzött mondatok kerekségének.

 

Janka, aki az Árva másik oldalán ült, szintén Árpádot figyelte. Mióta ismeri, nem látta ilyennek, az Árva olyan volt, mint aki ezúttal valóban megrendült. Még Annuskát se nézi, pedig az éppen szemben áll vele, ott van, a mellett a kövér, szemüveges asszony mellett. Nem változott semmit, és milyen szép abban a fekete kendőben is. Ha megkapja a levelét, ha még egyszer írni mer neki, talán ma minden másképpen van.

Vajon mit szólt volna, ha eljut hozzá a levele? Ha valaki, Annuska tudta, mi az igazság. Ő akkor csak az igazság felét ismerte, hogy László Tarbát szereti, a templomot, a parókiát, nem őt – Annuska többet tudott nála, tudta, kit szeret még László Tarbán kívül. „Nem mehetnék hozzád, Annuska? – írta neki. – Félek hozzámenni Lászlóhoz, annyira nem szeret.” Ha megkapja a levelet, ha valóban elmehet hozzá… Apa nem tudta volna hazahozni, akkor már elmúlt harminc. De akkor nincs Szuszu. Milyen lenne az élet Szuszu nélkül? Megrémült.

Milyen furcsa, mindig érezte, hogy László mást ölel, mikor átnyúl érte az ágyban. Hogy kereste közben, gondolatban, az ismerőseik között: ki lehet az. Hát Annuska volt. Ó, Istenem! Elszégyellte magát, belepirult a gondolatba. Milyen iszonyú lehetett neki: nem Annuska, csak ő, nem az Annuska nagy, fekete haja, amely olyan kócosan ömlött el mindig a párnán, csak az ő copfjai… Ugyan mire jutott volna vele, ha találkozik is ma a szőlőben Annuskával? Ennyire nem ismeri?… Ezért hát annyira fontos a pesti parókia! Pest… Ott folyton tülkölnek az autók. Szuszu nem szokta meg a forgalmat. Mit kezdjen ő Pesten, nem ismer egy lelket sem, s Annuskával… Nem, képtelenség! Ha László még egyszer közeledni próbál hozzá… De hisz ez lehetetlen. Olyan lenne, mint valami csalás. Ha Szuszut elütné valami Pesten… Milyen furcsa, hogy őt sose szerette senki. Oldalra fordította fejét, hosszan, figyelmesen megnézte a férjét. Kun László észre se vette. Annuskát bámulta a ravatalon keresztül.

 

Takaró Nagy nyaka veresedni kezdett a megerőltetéstől. Háromszor átírta a szentbeszédet, soha így még nem készült fel temetésre. Micsoda sátáni sugallat mondatta a fiatal tarbai pappal, hogy ő temesse el az anyósát? Valaki feljelentette volna? Ki akarja fürkészni, hogy gondolkozik? Vagy mit akar? Hogy lehet ebbe a temetési beszédbe többet belevenni, mint amennyi benne van? Isten nyugosztalja, bolond volt ez az asszony évtizedek óta, kő esett le a szerencsétlen Máthé Pista szívéről, hogy a föld alá teheti. Adj neki, Uram, békességes pihenést, elég bajt csinált életében. Hogy vegye bele ügyesebben a békeharcot a szentbeszédbe?

A síri béke után következő feltámadást az eljövendő, boldogabb világhoz kapcsolta, amelyben nem lesz többé háború. Ez csak elég neki? Milyen mereven nézi, milyen kifejezéstelenül, olyan, mint aki félig alszik. Nyilván lesben áll, fülel, aztán majd jelenti a Tanácsnál. Megköszörülte a torkát, elkönnyesült a szeme. Ilyen öregembert kitenni ilyen gyalázatnak! Mit várni különben ettől, a saját apósát kitúrta a parókiájából. „Békesség!” – mondta zengő hangon, és mereven nézte Kun Lászlót.

 

Szegény – gondolta Annuska –, miket hebeg ez itt összevissza. Úgy beszél, mintha félne. Ki lehet itt mellette ez a kövér asszony, és a rettenetesen csúnya, lapos mellű lány? Mind a kettőn fekete kendő, mint őrajta. A koporsón keresztül a családra látott. Franciska lehajtott fejjel állt, az most a koszorúja miatt átkozódik, Jankából nem látni semmit, elfedi a fátyol. Kati néni pityereg, de alapjában boldognak látszik, hogy is ne, itt ülhet a család mellett, a padon. Finom vonású kislány a Janka gyereke, jó volna lerajzolni, a tekintete egyszerre iszonyodó és kíváncsi. Őt nézi, persze Janka beszélt neki róla. Apa a tenyerébe hajtja a fejét, imádkozik. Szegény, milyen szomjas lehet. Hát az Árvának mi baja van? Kicsit előrehajolt, hogy jobban láthassa, s akkor a tekintete találkozott Kun László tekintetével. Állta, mint egy idegenét.

 

Rettenetes! – mondta magában az Árva. – Rettenetes! Mikor először észrevette, azt érezte, mindjárt elordítja magát, és kirohan a ravatalozóból. Zsófi, fekete kendőben, Béresné, fekete kendőben, a családi padon, szemben a famíliával, Annuska mellett. Béresné még sírdogál is, egy gyászkeretes zsebkendővel nyomogatja a szemét, Zsófi meg időnként átsandít hozzá, azzal a szégyellős, morcos mosollyal, amellyel mindenki között egyedül csak őt szokta üdvözölni. Mikor belépett, és meglátta Szabó Szabolcsot és a tantestületi küldöttséget a koszorúval a ravatal közelében, még csak arra gondolt, milyen rendes emberek ezek, egész délelőtt tanítottak, ötkor taggyűlésük lesz, s lám, hogy megbecsülik őt, még Csabai is itt van, úgy látszik, az sem fogja elrontani a dolgot. De Zsófi meg az anyja… Zsófi úgy ül ott, mint valami fekete menyasszony, felmagasztosulva a koporsó mellett. Soha még a kezét se szorogatta meg, sose mondott neki semmi olyat, amiből azt következtette volna, hogy el akarja venni!

Rendszeresen jártam hozzájuk – rémült el, s valóban ott volt minden héten, hányszor ott nem vacsorázott, Béresnét Kismamának szólította, mert hiszen neki sose volt valóságos édesanyja, és Zsófit ezzel hatotta meg a legjobban. Most fel fogják venni a pártba, és Béresné itt ül, szemben a családdal, mint egy anyós, Zsófi majdhogynem irul-pirul, merev parasztarca szégyenlősen sugárzik. Hát ha meglepetésnek szánta, sikerült. Az Isten verje meg az egész világot, az egész életét. Gyászkendőt kötött a fejére mind a kettő. És hova ültek, éppen Annuska meg Anzsu mellé; Zsófi még énekel is, ezzel Apácskának akarja mutatni, hogy van benne emberi érzés, hiába kommunista. Itt van majdnem az egész tanári kar. Szabó Szabolcs vezeti a küldöttséget, hogy az pusztuljon el leghamarabb, az a szentimentális marha. Ahelyett, hogy Zsófit is visszatartaná az ilyen egyházi szertartástól, még kihozza a tanárokat. Meg fogják fogni! El kell vennie Zsófit! Az Isten verjen meg mindent! A pap összerezzent, elkapta a kezét a szeme elől. Az Árva, mint egy gyermek, hangosan elsírta magát mellette.

 

A ravatalozó üvegablakait, minthogy valamennyi felekezet egyformán használta, olyan üvegfestmények díszítették, amelyek nem sértették egyik hitágazat törvényeit sem. Az ablakok nem a temetőre nyíltak, hanem falmélyedések elé voltak beillesztve, s mögöttük a szertartások kezdetén kigyúltak a lámpák. A bárány, az eklézsia szimbóluma, a vízre áhítozó szarvas, a szőlőfürt, az alfa és ómega, a mérleg és olajoskorsó, kenyerek, halak és kalászok villogtak a színes üvegdarabokon. Kati átszellemülten bámulta az ablakokat, most volt itt először, az ő ismerősei közül most temettek először a díszravatalozóból valakit. A pap gyűlölte ezeket a képeket, ezen is nagy veszekedés volt, amikor Edit meghalt: ő a másodosztályú temetéshez ragszkodott, mert az egyszerűbb volt, ablaktalan, egyszínűre festett falú helyiségből történt, de Kun László ragaszkodott a díszravatalozóhoz, most aztán nézhetik ezt a pogány pompát és ragyogást.

 

Micsoda suta egy szarvas – gondolta Annuska. Nem tudta a nevét a festőnek, aki valaha az ablakokat készítette. Nem ilyen a szarvas, még csak a kenyér sem ilyen. Nem foglalkozik üvegfestménnyel, de így semmiképpen sem csinálná. Ez a bárány itt se nem valóságos, se nem stilizált, egyszerűen nem bárány, pedig helyén van mind a négy lába, gyapja van és bárányorra, mégse bárány. Fog csinálni egy bárányos lámpát, hirtelen kedvet kapott hozzá. A terem, ahol az anyja koporsója állott, nem volt már olyan titokzatos, mint amikor gyerekkorában állt itt, s a kigyúló lámpák előtt megvilágosodó képekről nem tudta levenni a szemét. Nagy festő leszek! – ígérte valaha a gyerek Annuska a szarvasnak, amely ráhajolt a hives patakra. Nagy festő vagyok! – gondolta Annuska. – Egyszer majd megtudja mindenki. Az a pirosra pingált öregasszony nyilván Nagymama. Mi a csudának bámul az engem annyira?

 

„…mert az Úr erejével megújulnak a régiek, és megvidámodnak a szomorúak is. Lám, a romokból országunkban is új, virágzó városok emelkedtek, s amiképpen a pusztulás nyomán gyárak és szépséges új épületek keletkeztek, úgy újítja meg az Úr is a romlott porhüvelyt.”

Csak az utolsó szóra figyelt fel. Nem kellett volna ennyi orvosságot bevennie, most egy kicsit süket is a három szevenáltól. Szegény öreg pap, hogy erőlködik, nem érti egy szavát sem. Azért választotta, mert olyan szelíd, szép, kék szemű öregember, nincs benne semmi rosszakarat, nem olyan, mint az apósa. „Porhüvely, azt mondta? Porhüvely? Micsoda tested volt, micsoda puha, jószagú bőröd! Most itt állsz megint, nincs közöttünk kétméternyi távolság sem. Miért nem jöttél ki a szőlőbe, Annuska? Franciska azt mondja, elzüllöttél. Nem mertem megkérdezni, ki az az ember, akivel lakol. Ha velem lennél, könnyebb volna az élet. Hagyd ott azt az embert, Annuska! Ha akarod, én otthagyom Jankát.”

 

Az egész temetésből legszebb a koszorú – gondolta Szuszu. – Micsoda drága kis angyalok! Anzsu csinálta. Ha neki lehetne egy ilyen kis angyala… Nagyapa úgyis elvenné tőle, összetaposná. Csak Árpád bácsi sír meg Kati néni. Ha az ember vigyáz a szemére, egyáltalán nem látni semmit sem a Nagymamából. Fekete-szag van itt is, mint a konyhában volt otthon. Itt van Zsófi néni. Milyen kedves, hogy kijött. Árpád bácsi bizonyosan örül neki. Szúr ez a szövet. Anyica nem sír, de olyan hideg a keze, hogy a kesztyűn keresztül is lehet érezni. Nagy baj van a szőlő miatt. Meg kellett volna mondani Anyicának, hogy megtalálta azt a levelet az Édesapa Bibliájában.

Takaró Nagy befejezte. A kövér asszony Annuska mellett a pappal rebegte az imát, a lány hol összefogta, hol szétnyitotta az ujjait, mintha nem tudná eldönteni, szabad-e nyilvánosan imádkoznia, aztán egyszer csak mégis összekulcsolta a kezét, mint egy hitvalló, és valami komor boldogsággal ő is belekapcsolódott az imába.

 

Isten áldjon meg! – imádkozta magában Anzsu. – Nyugodjál békességben, szegény ügyefogyott! Ládd, faragtam neked angyalt, hadd zenéljen a füledbe, míg odalenn leszel. Bolond voltál, lelkem, de ki nem bolond ezen a földön. Itt a lányod is, felneveltem, aztán nem haragszik rád, pedig be rossz anyja voltál szegénynek. Csak velem tettél jót, mert hogy mégis volt nékem gyermekem, látod. Hát ezért faragtam neked az angyalokat, meg ezért vittem árpacukrot is mindig.

 

A zene újra megszólalt, valami Bach zúgott fel az orgonán. A pap undorodva hallgatta. Jó, hogy kürtösök nem jönnek és fekete ruhás apródok. Fúj, szégyen, ilyen komédia! Ilyen nem protestáns pompa! Persze ez is a Kun László intézkedése. A temetkezési vállalat emberei haboztak egy pillanatig, mikor megfogták a szemfödelet, hogy Editre bocsássák, de nem akarta senki se megcsókolni, a család mereven ült a gyászpadon, hát lezárták a koporsót, és megindultak vele kifelé. Sok koszorú volt, még hivatalos is akadt, nemcsak a tantestületé, hanem a Tanács kulturális ügyosztályáé is. Az Árva akkor látta meg a sárga viaszrózsából készített koszorút, amikor a nagyobbakat már kivitték a kocsira: Fájó szeretettel: Béresék. Az istennyila csapjon beléjük!

A koporsó után Apa ment, Franciska néni, Janka és Szuszu; Kun László meg az Árva mögöttük lépegettek. Ha hátranézhetnék – gondolta az Árva –, hogy a sírhoz is kijönnek-e ezek az átkozottak. Kati utolsónak maradt Décsynével, de nem akart mellette lenni, előrefurakodott, hogy Árva mellé kerülhessen. Décsyné egyedül botorkált. A karját kellene nyújtania neki, gondolta az Árva, de inkább kővé válik, mint hogy megérintse ezt a kifestett vázat. Annuska és Anzsu zárták be a menetet, közvetlenül utánuk a padszomszédaik lépegettek, a kövér asszony és a sovány, lapos mellű lány. Annuska most, kimenőben látta meg Zucker Évát, odabólintott neki. Anzsu is odaköszönt a szemével. Vén élhetetlen – gondolta Éva szeretettel –, hogy káromkodnék, ha tudná, hogy elintéztem az adóját. Milyen könnyen, kényelmesen élhetne, ha lehetne vele értelmesen beszélni, ha csinálna már valamit megrendelésre. Hirtelen hevesen elszégyellte magát. A tömeg őt is kimozdította a helyéből, sodródott a kijárat felé. Hát Annuska? – kérdezte magától. Annuska, aki mindig rohant, az ajtajukat verte, a műhelyükben tanult festeni, aki kis kosárral járt be a gettó palánkja mögé, és Schön Laura néni füle hallatára annyiszor kiabálta sírva: „De hát miért vagy olyan Isten gyávája, Jenő? Eldugunk benneteket Anzsuval!”

Sose fogja elmondani neki, hogy azon a napon, az utolsón, amelyen még ki lehetett menni a gettóból, s Annuska kinn volt a szőlőben, Jenő összeszedte maradék bátorságát, és elvitte neki a kisládát, ami miatt annyit korholta. „Ne tartogasd azt a hülye ládádat itt, a pénzt majd elveszik tőled, téged meg agyoncsapnak, aztán miből építek új műhelyt neked, Jenőm?” De a papa azt hitte, ha nála vannak az értékei, talán könnyíthet valamit odabenn a mama sorsán, egészen az utolsó napig abban reménykedett. Sose fogja elmondani Annuskának, hogy a papa azon a napon még írt neki, madárnyelven írt, azt írta, hogy Árpádnál keresse a küldeményét. A Csider utcai ház emlékéért, a Jenő ártatlan szívéért, a képért, amelyet Annuska a műhelyről rajzolt, a könnyekért, amellyel Jenőt meg a mamát elsiratta, fusson az Árva. Ha Annuska életrajzot ír, ne kelljen beleírnia, hogy a mostohatestvére rabló.

Anzsut szidja itt magában élhetetlennek? Hát Annuska, aki nem fest a nyilvánosságnak semmit, aki nem küld képet kiállításra, iparművészkedik, nem jutott semmire? Annuska sem fest megrendelésre. Annuska. Anzsu.

Kommunista vagyok – gondolta Éva. – Azért vagyok az, hogy értelmesebb világot hagyhassak a fiamra. Vajon miért fájnak néha a kis becsukott műhelyek? Talán mert Jenő úgy szerette a mesterségét. Milyen jót akarunk, s mennyi hiba van még mindig. Annuska nagy festő lett. Miért nem szabad kimondani?

 

Mentek lefele lassan a fekete szőnyeggel bevont lépcsőkön, a vénasszony, aki előtte haladt, megbotlott, Annuska úgy kapta el hátulról. A százráncú, rútul kifestett arc egy pillanatig kellemetlenül közel került hozzá. A vénasszony hebegett valamit, talán megköszönte. – Fogd meg a kezemet, Nagyanyám! – mondta Annuska. – Segítek neked lemenni a lépcsőn.

Ez Annuska – gondolta Décsyné –, az Edit kisebbik gyereke, aki megszökött, és elzüllött Pesten.

Mikor belépett azzal a bekecses paraszttal, fogalma se volt róla, kicsoda, csak abból következtette, hogy a családhoz tartozik, hogy annyira közel ült a koporsóhoz. Kis termetű, vékony csontú lány. A keze akkora, mint egy gyereké. Milyen vékony a bokája, még ebben a rettenetes vastag harisnyában is. Egy vonás sincs benne Editből, Edit magas volt, csontosabb, tejfehér, ez inkább sárgás bőrű, a haja is fekete, a szeme is. Annyira hasonlít valakihez, és nem tud rájönni, hogy kihez. Mikor először rápillantott, akkor is az volt az érzése, hogy már látta valahol, ami persze képtelenség, most látja először életében. Milyen szépen vezeti ezen a lépcsőn, mintha tudná, hogy nehezen jár a szőnyegen, fél, hogy elesik, gyakran szédül mostanában. Kihez hasonlít ez a lány, ahogy itt lépeget mellette, felnéz az égre, megrázza a haját? Hogy leértek, a lány elengedte, visszalépett a bekecses paraszt mellé. Beszélgettek a háta mögött, s valahogy a hangja is ismerős volt, nem is a hangja voltaképpen, hanem a hanglejtése.

A gyászkocsi megindult, a főhelyen, a koporsón ott villogott az angyalos koszorú. A menetet Takaró Nagy vezette, fáradtan és megkönnyebbülten, s a pap ingerülten oldalra kapta a fejét, mert legnagyobb csodálkozására, ezúttal Franciska sírta el magát hangosan. Lám, siratja az ángyát, nem rossz asszony ez mégsem – gondolta Zsófi. A koszorú miatt bőg – gondolta a pap, és majdnem elnevette magát a gondolatra. Ördög bánja az ezüst angyalokat, még sose látta Franciskát dühében sírni. Franciska is gőgös és keményszívű. Az Úr megalázza a hetvenkedőket.

A sírnál nem lehetett úgy állni, ahogy előre megbeszélték, és a pap szerette volna. Anzsu és Annuska elsodródott egymástól, az idegenek elözönlötték a sírhelyek közötti kis utakat, s Annuska valahogy felszorult a kiásott földre, a koporsó mellé, az apja és Janka közé. Takaró Nagy akkor ismerte meg, s már meg az izgatta imádkozás közben, nem kellett volna-e nyájasabban köszönnie neki. Anzsu és Zucker Éva együtt álltak egy fűzfánál, s Anzsu dörmögött valamit, mert alapjában véve azért szerette Évát. Ha Éva nincs, nem tudja elszöktetni Annuskát. Kapóra küldte a levelét negyvenöt elején: volt egy cím, ahová Annuska beállíthatott, amikor Pesten leszállt a vonatról. Hogy tülekednek azok ott a koporsó körül, ha sokat ficánkolnak, hogy jobban lássanak, még belökik Jankát a nyitott sírba.

Takaró Nagy elérzékenyülve figyelte Franciskát, sejtette, hogy az ima kerek és megható, de jólesett azért, hogy ez az eddig keménynek sejtett asszony ennyire megolvadt a szavaitól. Az a fiatalember is krétafehér, az öreg cseléd könnye is csorog: „Hitünk tanúbizonyságára mondjuk el az Apostoli Hitvallást! Hiszek egy Istenben, mindenható…” Mikor elkezdték behantolni a koporsót, Annuska és Janka egyszerre nyúltak a kapára a hantért. Janka keze megrezzent, kihullott ujjai közül a göröngy. Akkor, ebéd óta először, végre hátradobta a fátyolát.

Magához rántotta a húgát és megcsókolta, olyan erőszakosan és boldog szenvedéllyel, mint Szuszut szokta megcsókolni, ha valami baj van. Annuska fejéről lecsúszott a kendő, ahogy visszaölelte a testvérét, előrezuhant a haja. A felhő, amely az imént eltakarta a napot, tovaúszott, teljes fénnyel sugárzott fel a szeptemberi ég. Annuska kibontakozott a Janka karjából, és utánanézett a koporsónak. Décsyné most látta először profilban. A kis földhányás tetején állott, talpig feketében, mintha most lépett volna ki valami kegyelmes, a testet és a szépséget megőrző sírból, s még egyszer visszanézne a földbe, amely elbocsátotta. Oszkár! – mondta a vénasszony hangtalanul. – Drágám! „Nincs már szívem félelmére nézni sírom fenekére…” – Hogy ordít ez a Sóvágó – gondolta Kun László idegesen. Hátraszólt az Árvának, hogy vezesse egy padhoz Nagymamát, mert rosszul lett.

Máskor ebben az órában uzsonnázni szoktak, de most esze ágában sem volt, hogy megterítsen, csak Zsuzsannának szűrt ki egy pohár tejet. Nagymama annyira rosszul volt, hogy le kellett fektetni a hálóban, Apának beállította a kiskancsót a kancelláriára. Ha az Árva éhes, majd keres magának valamit a kamrában; László nem látszott olyannak, mint aki enni kíván.

Hová tűnhetett Annuska a sír mellől? Mire kihúzta a kezét a Takaró Nagy szorításából, már nem volt ott mellettük. László még csak fegyelmezni se tudta magát, mintha nem tudta volna, mi a szokás, hogy a részvételők távozása után még együtt kell maradnia a családnak a sírnál, véglegesen elhelyezni a koszorúkat, és elmondani még egy imát. Ha meg nem fogja a karját, nekiindul a temetőnek, Annuska után. Apa persze nem tudta, miért olyan ideges, Apa mindennek valami politikai okot tulajdonít, azt hitte, talán a Tanács képviselője zavarja, vagy valami értekezletet tett éppen erre a délutánra. A Franciska néni távozása amúgy is felpaprikázta, mert az még a részvételőket sem várta meg, hanem a behantolás után azonnal elment. Tulajdonképpen köszönés nélkül ment el, annyira meg volt sértve a koszorú miatt. Mintha felelős volna valaki azért, amit Anzsu csinált.

Apa egy szóval sem említette Annuskát, mintha nem is látta volna, hogy ott van, vagy mintha nem vette volna észre, hogy elment, pedig Annuskával van tele a ház, nyilvánvalóan Apa is. Janka kiült a Jázon padjára, kötött. Eredetileg úgy tervezte, hogy fehér szarvaskákat fog belekötni a Zsuzsanna pulóverébe, de most, hogy Mamácska meghalt, szó se lehet már fehér szarvaskákról. A háta mögött, a konyhából kihallatszott a Kati fecsegése, aki a temetést mesélte Rozikának. Vajon miért nem volt ott Rozika, s ha már nem volt ott, miért gyalogolt be a Fügekertből most, a temetés után? „Úgy állt ott, mint a cövek!” – hallatszott a Kati hangja. Szuszu, aki az anyja mellett guggolt a földön, és hol megeresztette, hol meg elzárta a kerti vízvezeték csapját, felnézett egy pillanatra. Anzsu egyáltalán nem úgy állt, mint a cövek, inkább görbe volt a háta, mindig lefelé nézett, mintha keresne valamit a földön. Annuska állt egyenesen, még akkor is egyenesen állt, mikor belenézett a sírba. Milyen mély egy ilyen sír! Hová tűnhetett Annuska? – töprengett Szuszu. Keresett egy gallyat, betűket firkált a nedves földre. Szuszu gyönyörűen írt, a legszebben az osztályban, nyomtatott betűi szebbek voltak, mint amilyet Zsófi néni írt. Nagyon szeretett írni. A föld a csap körül megázott, könnyen, élesen vésődtek bele a betűk. Szuszu kavicsot keresett ékezetnek és pontnak a mondat végére. Ma nincs taggyűlés! – olvasta Janka. Mik jutnak ennek a gyereknek az eszébe!

– Ma nincs taggyűlés! – mondta Béres Zsófi a Zsuzsanna fülébe. – Szabolcs holnapra halasztotta, a gyászod miatt. Ne félj semmit, rendben van minden.

Rozi, aki kihajolt az ablakon, hogy megnézze a toronyórát, megrázta a fejét. Buta egy gyerek ez a Zsuzsanna. Annuska legalább mindig fecsegett, jártatta a száját vagy énekelt, aztán zengett tőle a ház. Ez ritkán szól, ordítani meg még a pólyában sem szeretett. Hogy guggol ott, aztán irkál valami hülyeséget. Az anyja is buta, honnan lenne ez okosabb. Negyed hét van, Annuska nincs sehol, Kati azt mondja, úgy eltűnt a temetésről, mint a kámfor. Ha nem jelentkezik estig, akkor visszament a pesti vonattal. A kanál a zsebében volt, még nem tették a többi közé, hátha nem is keresik.

 

Apa fáradt volt és diadalmas. Hát mégse mer a szeme elé kerülni, nem meri átlépni a régi hajlék küszöbét! Sokáig színezte magában, hogy is lesz, ha Annuska egyszer hazajön. Úgy is képzelte, hogy bejön, éhes, rongyos, züllött külsejű, bocsánatot kér, és ő megbocsát. De azért erre is gondolt, ami történt: hogy hazajön, de nem mer belépni a házba. Lám, délelőtt se látták semerre, kinn volt annál a csavargónál, most pedig már az állomáson lehet, nyolckor indul a pesti vonat. Nemsokára az anyósát is útra készíthetik. Búcsúzóul megmondja neki, hogy ezentúl magának kell gondoskodnia magáról. Új cipőm lesz – gondolta szégyellősen, kinyújtotta és megnézte a lábát. Nem a cifrálkodás hiányzik, nem az, hogy valami külső csinosság, értelmetlen hiábavalóság vonja el a figyelmét a lényegesebbekről. De tíz év óta nincs már új cipője, a régieket örökké foltoztatni kell, s van úgy, hogy nem jut rá már abból a pár forintból, amije marad. Ha Kati indul, hogy hazahozza a cipőket a susztertől, a veje a zsebébe nyúl, és hangosan, forintról forintra az asztalra számolja a pénzt, s minden alkalommal megkérdezi: „Ilyen sokat szaggat Kedvesapánk?” – A gyalázatos! Ő bezzeg szövetkezetben csináltatja a cipőit.

 

Az Árva aludt. Décsyné, aki a hálóban feküdt, hallotta, hogy hortyog, s ez a hang még külön idegesítette. Az Árva holtfáradt volt, agyonizgatta magát, ahogy a fejét lehajtotta, már aludt is. A vénasszony viszont csak mímelte, hogy alszik a vízbe mártott törülköző alatt. Tulajdonképpen nem volt semmi baja, csak szédelgett, ha lábra állt. Maradnia kellene még egy napig, de ezek nem tűrik meg itt, s ha meg is hálhatna, nem tudna elviselni még egy éjszakát. Talán csak kikíséri valaki az állomásra, nem hagyják egyedül botorkálni, már sötétedik. Jó volna aludni egy cseppet, de ahogy lehunyja a szemét, a temetőt látja, nem is az Edit koporsóját, hanem azt a sírt, amely mellé az Árva vezette, amikor észrevette Annuskát. Fehér műkőből volt a síremlék, rajta egy aranykéz, amely egy szál rózsát tart, egy fénykép, alatta betűk: Boros Antal, jó fiam, élt 22 évet. „Boros Antal jó fiam… Boros Antal jó fiam…” Annuskát szeretné látni, de az arca szétfoszlik előtte, csak a fényképet látja, az aranykezet és a rózsát. Oszkár minden faluban, városban bejárta a temetőket, és elragadtatva mutogatta a különösen bárgyú vagy különösen érzelmes feliratokat. Oszkár… Annuska…

 

A posta bontatlanul ott állt a káplánia asztalán. Az egyiken a püspöki hosszú pecsét és a körbélyegző, azonnal jelzéssel! Ezt mindjárt meg kellene néznie, de nem nézi meg, egyáltalán nem érdekli. Még két hivatalos levél, a többi kondoleálás. Majd holnap. Milyen dühös az öreg, hogy a postát neki hozzák be, ő osztja szét. Neki tulajdonképpen semmi öröme nem telik benne, unja a levélolvasást, a válaszírást is; ha lehet, a káplánra hagyja. De Apa szokja meg, hogy ő a családfő, és ő a tarbai pap.

Beszélnie kellene Jankával. Innen jól látta a padot, Janka sűrű, szőke haját, a kötésre szegeződő szemét. Annuska sose szeretett kézimunkázni, s csak akkor tudott egy helyben maradni, ha olvasott vagy rajzolt. Ha egy órán belül nem jön haza, kimegy az állomásra utána. Micsoda pokolbéli érzés volt ott állni vele szemben, kezet fogni a részvételők végtelen sorával: „Vigasztalást kívánok.” – „Köszönöm.” – „Vigasztalást kívánok.” – „Köszönöm.” Mi lett volna, ha hátat fordít Kerekesnek? Annuska akkor ment el, amikor Kerekes elkapta a kezét, és valami zavaros magyarázatba kezdett Mamácskáról. Ő látta, hogy lelép a dombról és elindul, senki se vette észre, mert mindenkinek a kezét nyomorgatta valaki; Apa annyira boldog volt, hogy ezúttal ismét az érdeklődés középpontjába került, hogy senki számára nem volt szeme, az Árva ismeretlen nőkkel suttogott, Jankát pedig Majoros Károlyné ölelgette, az MNDSZ-es Majorosné, aki már háromszor meglátogatta őket. Érdekes, hogy ide kapott hozzájuk, Apa mindig rosszul lesz a dühtől, ha meglátja. Beszélnie kellene Jankával.

Janka megérezte, hogy nézi, az ölébe engedte a pulóvert. Fiatal káplán korában bejárt a Vakok Intézetébe, leánykört tartani. A vak lányok arca volt ilyen üres, hallgatózó és tanácstalan, mint a Jankáé. Vajon mit gondolhat, mit érthet ebből az egészből? Sose fogja megtudni, Janka nem beszél.

 

Ezerkétszáz forint a részesedés – gondolta Janka –, ezt mondta a múltkor Majorosné. Csak kézimunkázni kell, az egész országot ők látnák el tarbai hímzéssel. Háziipari termelőszövetkezet. Még sose látott életében ezerkétszáz forintot. László naponta adja neki a pénzt a háztartásra. Ezerkétszázból meg lehet élni. Ha László elhagyná őket, maga is el tudná tartani Zsuzsannát.

 

Nagy baj van – gondolta Szuszu, és a gallyal széles keretet húzott a betűknek. – Édes Jézusom, mit csináljak?

Annuska, akiről annyit suttogott Anyicával, aki olyan varázslatos volt a számára, mint egy ezeregyéjszakai tündér, s a róla szóló történetek hallgatásakor még a füle is kigyúlt boldog izgalmában, Annuska most olyan iszonyatos lett, mint egy szörny.

Apa az egész temetés alatt Annuskára bámult. A sírnál majdnem utánaszaladt, csak a doktor bácsi fogta a kezét, és a vállát veregette, hát nem mehetett. Anyica itt ül a padon, köt, de nem szól hozzá egy szót sem. Anyica egyetlenegyszer sem szólalt még meg azóta, hogy Nagyapának mondott valamit, amikor kiléptek a kocsiból a temetőkapu előtt. Kati néni megkérdezte, hámozhatja-e a répát, erre is csak bólintott, s a sírnál a sok idegennek csak megszorította a kezét, de nem válaszolt. Apa se szól, ott ül az íróasztalánál, belátni az ablakon hozzá, olvas vagy mit csinál, ki-kinéz. Valami olyan borzalmas mondanivalójuk van, hogy nem tudják elkezdeni. Kinek szóljon? Dédmamát nem ismeri. Árpád bácsi lop. Nagyapa nem szokott szóba állni vele, Nagyapának különben sincs semmi tekintélye, Nagyapát eltartják, azt mondja Kati néni. Hátraszaladt a fészerig, amely most üres volt, nekisimult a deszkafalnak, lehunyta a szemét. „Tebenned bíztunk eleitől fogva…” – kezdte cincogni a zsoltárt a fészer falának. Halkan akarta énekelni, de hangosabbra sikerült, mint képzelte, a hangja végigzengett az udvaron. – Zsuzsanna! – szólt rá az apja, erre abbahagyta riadtan. – Ez nem nóta! – mondta Kun László idegesen. Drágám – gondolta Janka –, egyetlenem! A kapun megszólalt a kisharang.

Most ugyanazt gondolták valamennyien: hogy nem beszélték meg, mi történjék, ha Annuska mégiscsak megjelenik. Janka lecsapta a kötést, felugrott, hogy elébe menjen. Kun László ráhajolt a felbontatlan levelekre. Apából nem látszott semmi, csak a függöny rezgett a kancellária ablakán: ott áll, és leselkedik kifelé. Most megint rajta minden felelősség – gondolta Janka keserűen –, akármit csinál, baj lesz belőle. Ha elébe megy, megszidják, ha nem irányítja valamerre, akkor is. Mit csináljon? Nagymama kirohant a hálóból, most nem volt sápadt, mint a temetőben, hanem egészségtelenül piros, még a nyaka, a homloka is piros volt. Rozi félig kihajolt a konyhaablakon. Ám Zsuzsanna, aki éppen szemben állt a kapuval, hátát a deszkafalnak vetve, leguggolt, és újra firkálni kezdett a homokba. Csak a postás.

Két elkésett távirat érkezett, mind a kettő a papnak. Janka alig tudta aláírni a kézbesítőkönyvet, úgy reszketett a keze. A postás, aki vagy tizenöt éve járt hozzájuk, illedelmesen vigasztalást kívánt, s távozóban körülbámult az udvaron. Üres volt a ház, csak valami ismeretlen vénség bámult rá a lépcső aljáról, akit még soha életében nem látott.

Décsyné nem ment vissza a hálóba. Oszkár néha későig elmaradt, képet vitt fel Pestre, éjfél körül érkezett az a vonat, amellyel hazaért. Sose feküdt le addig, míg haza nem jött, nyáron a kertben várta, télen meg az ablaknál. A kertjükben volt egy pad, arról leste az utat, s elébe rohant. Oszkár nevetett, hagyta, hogy kikutassa a zsebét ajándék után, mindig valami illatszert hozott neki Pestről meg csemegét, a pénzt meg, ahogy kapta, odaborította az ölébe. „Oszd be!” – mondta szigorúan, és ezen mind a ketten nevettek, mert Oszkár csakúgy tudta, mint ő, hogy képtelen beosztani bármit, a pénz azonnal elmegy, akkor aztán újat kér, folyton újat. Oszkár néha úgy kacagott rajta, hogy elindult a könnye. „Az Isten maga se győzne téged pénzzel!” – mondta, s körültáncolta vele a szobát, annak az örömére, hogy zsíros pirítóst vacsoráznak, mert megint nincs itthon semmi, és megint mehet fel Pestre valamelyik képpel, pénz után. Most látná, mikor megkapja a nyugdíjat meg a vejétől a pénzt. Százkilenc forint a nyugdíja, kétszázat küld a pap. A villanyszámlára külön borítékba rak húsz forintot, aztán a maradékot négy kis kupacba osztja, és beleteszi négy dobozba. A negyedik héten kiürül a negyedik kupac, éppen, mire megjön az új pénz. Hány éve nem jutott már illatszerre? Festéket kell vennie, mert különben olyan, mint a kísértet, de parfümöt… Most megint úgy vár, mint régen, lesi a kaput, az imént, mikor megszólalt a harang, azt hitte, Annuska jön.

 

A pap kinyitotta a kancellárián az ablakot. Lejött a kertbe, benézett a káplániára, a veje még mindig a bontatlan leveleket tanulmányozta. Szólt Jankának, hogy ha a lány megjönne, először is őhozzá küldje be. Janka megkönnyebbült: végre parancsoltak valamit. Apa azt is megmondta, hogy semmiféle ennivalót nem kell neki adni, hanem Nagymamának készítsen össze valamit, mert az nem tudja már megvárni a vacsorát. Hogy Janka bement a konyhába, leereszkedett az anyósa mellé.

Décsyné rosszat sejtett, babrálni kezdte feketegyönggyel kivarrt táskáját. Zsuzsanna az anyja után surrant a konyhába, a pap a földbe karcolt szavakat nézte, míg beszélt, s minden betűre rátette a lábát, hogy a földbe tapossa a buta szöveget.

Kun László figyelte, mit beszélgetnek, egy pillanatra elfelejtette Annuskát. Az öregnek kivételesen igaza van, Jankának nincs ilyen finom ruhája, mint ennek a vénasszonynak, s a festék valóban visszataszító rajta, még az ajkát is pirosítja. Ha Pestre megy, legalább nem kell küldenie az apósának semmit. Ha az öreg nem támogatja többé a vénasszonyt, majd csak megél valahogy kettesben Árpáddal. Persze Décsyné sír, no legalább egyszer a könnye is kibuggyant, egész temetés alatt száraz volt a szeme. Dehogy fog éhen halni, falun olcsóbb az élet, a ház, ahol lakik, az övé. No, jó helyen sír, ha valamivel fel lehet bosszantani az öreget, az a sírás. Százkilenc forint, az persze kevés, de nem fizet lakbért. Nem kell Apát félteni, tud érvelni. Tejen él az öregember, ezt mondta neki. De hogy ettől miért jött ki annyira a sodrából? A tej izgatta fel ennyire? Már érteni se lehet, hogy mit mond, úgy hadar, sír és nyöszörög. Öltözködésre ne költsön az ilyen vénség. Minden falusi kertben akad tűzifa, mondja Apa, meg az erdőről magyaráz valamit. A télről beszélnek? Persze Apa nem jól tudja, az erdőből most aligha hozhat fát magának, Apa azt hiszi, még mindig a régi világban él, szabad préda az erdő. De nem érdemes beleszólni. Ezt most nem kellett volna mondania Nagymamának, látszik, mennyire nem ismeri az embereket. Apa olyan dühös, hogy szinte belereked, csak dadog, még az ujjai is reszketnek. Az özvegyek istápolása valóban kötelesség, de nem az ilyen özvegyeké. Most megkapta a vénasszony, de maga kereste magának, itt a válasz a buta megjegyzésére. Apa igazán leszokhatna már arról, hogy ha beszalad a kancelláriába, bevágja maga után az ajtót.

Zsuzsanna visszajött, megállt a konyhaajtóban, figyelmesen megnézte a dédanyját. Eddig is rémségesen vénnek látta, de most teljesen valószínűtlenné vált, olyan volt, mint valami mesebeli rém. Ha nem félt volna tőle, odamegy és megtapogatja. Décsyné csak ült, mintha minden csontja eltűnt volna a ruhájából, aztán egyszer csak felállt, bement a hálóba. Zsuzsanna meg se mozdult, várta, mit csinál. Nagyon hamar visszatért, akkor már a kezében volt a kistáska, amellyel érkezett. Szóljon Anyicának? De hiszen Édesapa látja, s nem szól, a leveleit forgatja, játszik a papírvágó késsel.

Szólni kellene neki – gondolta Kun László –, hogy a nyugdíjakat felemelik, úgyhogy nem fog éhen veszni. Pár nap múlva megjelenik a lapban a rendelet, nem lényeges összeggel, de felemelik valamicskét. Ha bejön, illendően elköszön tőle, ha megköszöni a szíveslátást, megmondja neki.

Décsyné nem ment be. Janka akkor fordult ki a konyhából, kezében a fehér papírba csomagolt, két szelet kenyérrel, amely közé kemény tojást szeletelt, mikor megzengett a kisharang, és Décsyné mögött becsukódott a kapu. A pap töltött a mázos kancsóból. Nehéz nap volt. Lám, az Edit vére, az Annuska vére: ez sem alázta meg magát előtte úgy, mint illett. Nem, visszafeleselt, amikor az életmódját kifogásolta, a dölyfösség erősebb volt benne, mint az ijedelem. Az Úr gondoskodik mindenről, mindenkiről, még a mezők ilyen hitvány liliomáról is. Vén bűnös, hogy fog vajon visszautazni, fogadni merne, hogy nincs útiköltsége visszafelé. Kun László bizonyára adott volna neki, minek ment el köszönés nélkül.

Janka csak állt az ajtóban, kezében az ennivaló, és egy szót sem értett az egészből. Bent a konyhában cukrot törtek, Kati ordítva magyarázta Rozikának, ki mindenki volt kinn a sírnál, nem hallatszott be semmi, igaz, hogy nem is figyelt, mással volt elfoglalva. Zsuzsanna csak annyit tudott, hogy Dédmama sírt, aztán felment a kistáskájáért, és elment, de nem szólt be se Nagyapának, se Édesapának. A konyhában még mindig dübögtették a rézmozsarat, Kati darált, Janka letette a padra a kemény tojásos kenyeret.

Az Árva megjelent a verandán, ásított, nyújtózkodott, a vacsorát kérdezte. Sötétedett. Kun László meggyújtotta a villanyt, a pap sötétben ült, és ivott. Az Árva eleinte arra gondolt, hogy elnéz még a városban valamerre, de aztán mégse mert kimozdulni, félt, hogy valahol összeakad Annuskával vagy a vénasszonnyal. Nem, biztonságosabb most itthon, s különben is mindjárt itt a vacsora ideje. Máskor ilyenkor bemegy Apácskához, bizonyosan most is várja már, hogy elbeszélgessen vele, vigasztaltassa magát. Ördög vigye Apácskát, elég volt már a mai napból! Ott maradt a verandán, rágyújtott. A délután emléke eleven volt; mintha mindenhonnan Zsófi nézett volna rá. De jó, hogy Nagymama időközben eltűnt, egy családtaggal kevesebb! Majd csak elmúlik már ez a nap. Vajon volt-e itt Annuska, míg aludt? Nem akarta megkérdezni. Valahogy az volt az érzése: nem. A kancellária függönye mögött ott ül Apácska, a káplánia villanya alatt Kun László, Janka a konyha falának dőlt, csak bámult maga elé. Zsuzsanna feltérdelt a padra, fekete ruhájával szinte beleolvadt a bokrok sűrűjébe. Még várják – gondolta az Árva. A konyhában zengett a mozsár, a toronyóra elkongatta a hetet. Rozi csupa libabőr volt, a tenyere meg nyirkos az izgatottságtól. Éjszaka lesz tán, mire hazamehet a Fügekertbe. Vajon visszaviheti a kanalat?

Janka meggyújtotta a kapubolt alatt a villanyt – hét óra előtt nem volt szabad meggyújtani, Apácska nem engedte. Odakiáltott neki valamit. Járkál, mint az Orbán lelke – gondolta az Árva. Még hogy menjen utána a Nagymamának, keresse meg valahol, adja oda neki a vacsoráját? Majd, ha fagy! Micsoda ötlet! Majd éppen kóricálni megy a városba, másra se vágyik, csakugyan. Milyen hülye ez a Janka! Van étkezőkocsi a pesti gyorson, üljön be oda, egész Pestig ehetik. Órák óta először röhögte el magát: elképzelte Nagymamát a papiroskofferjével, amint felszáll a vonatra, és belép az étkezőbe. Mindenki nyavalyát kap, ha leül egy asztalhoz, olyan, mint Lázár a János evangéliumában, csak a halotti gyolcs hiányzik róla. Vén csontváz. Ugyan mitől bokrosodott meg annyira, hogy elment búcsú nélkül? Nem mintha a család nagy vendégszerető lenne. Utánavinni a kenyeret? Küldje Janka Katival, igaz, hogy Kati nem tud menni, kellett neki lakkcipőt húzni arra a visszeres lábára, most aztán nyög, és a bokáját tapogatja.

Kun László nem nézett fel, amikor az ajtó kinyílt. Zsuzsanna szokott ilyenkor bejönni, papírt kér, színes ceruzát, vagy vacsorázni hívja. Át fogja vele küldeni az öregnek a két levelét, Sárándról írták az egyiket, a másikat meg innen helyből. Elteheti a gyűjteményébe. Visszafordult az íróasztaltól, hogy Zsuzsanna kezébe nyomja a leveleket, de akkor látta, hogy Janka jött be, s visszakapta a fejét. Janka odahúzott egy széket az íróasztal mellé, leült.

Soha, amióta ismeri, nem ült le így mellé. Mikor a káplániát takarítja, ő nem szokott itt lenni, egyébkor pedig még a küszöböt is elkerüli; az öreg rászoktatta a lányait, hogy nincs mit keresniök a hivatalos helyiségekben. Üzenettel is mindig Zsuzsannát küldte eddig, vagy beszólt az ablakon. A káplánia, sok-sok éve már, csak az övé volt, az övé meg az emlékeié. Ha itt esteledett rá, ugyanúgy járt a holdfény a padlón, mint azon az éjszakán, látta a helyet, ahol Annuska kilépett a papucsából. Az árnyékok is éppen úgy nyúlnak meg ilyenkor ősszel, mint akkor. Janka magával hozta a Szuszu pulóverét, folytatta a kötést.

Hallgattak mind a ketten. Kun László eleinte még valami szánalmat érzett: sajnálta, hogy ott köt mellette, s tele van kimondatlan kérdésekkel. De aztán egyre hevesebben elöntötte a méreg. Micsoda új szokás ez? Mi ez egyáltalán? Miért jött? A szőlő miatt? Hát nem mehet ki ő a szőlőbe? Nem mehet ki akkor, amikor akar? Ki fizeti annak a nyavalyás szőlőnek az adóját, ki kacsoltatja, ki permetezteti? Kinek vannak olyan állapotban az idegei, hogy nyeldesnie kell a pirulákat egyre-másra? Nem lehet egy kis nyugalma, nem ülhet egy kicsit csendben, egymaga, a városi zűrzavar felett, a Kunhalmon? Mit csinált, amit most számon akar kérni tőle? Nem is tud semmit biztosan, csak sejt, s ide jön, mint a színdarabokban, a régi filmeken, jelenetet csinálni. Jó kedvében találja, sose volt még megfelelőbb hangulatban. Csak kezdje rá! Most már feltépte a leveleket, beleolvasott a püspök soraiba, de nem értette a szavak jelentését, annyira idegesítette a kötőtűk halk surrogása. Újra ránézett Jankára, találkozott a szemük. Janka úgy kötött, hogy nem nézett a tűkre, biztos, gyors ujjai így sem ejtették le a szemet. Megint azt a légszomjat érezte, amiről az orvosnak panaszkodott reggel. Itt akar ülni ez egész este, hogy ne válthasson szót Annuskával? Egyszerre valami más jutott az eszébe: az idő. Negyed nyolc van. Nyolc órakor indul a pesti gyors. Ha Annuska nem jött idáig, talán már nem is fog jönni. Neki kell kimennie az állomásra. Felállt, lesodorta a gombolyagot, amelyet Janka az íróasztalra tett. Utánakaptak mind a ketten, a pamut csak gurult, egyszerre hajoltak le érte, Janka vette fel. Egyikük sem ült vissza, álltak egymással szemben. A kalapját kereste, levette a fogasról.

Janka akkor elébe került, elállta az utat az ajtó felé, Kun Lászlónak elzsibbadt a keze. Tíz méterrel odébb, szemben, ott hajlongott Kati, még mindig törtek valamit, de most a porcelánmozsárban, tompább volt a bummogás. Rozi a konyhaszéken ült, az orrát fújta. A hold felkelt, gyenge sugara kinn rezgett az orgonalevelek között. Szuszu háttal térdelt a fénynek, nem látszott az arca, de érződött, hogy ő is ide néz. Ordítani szeretett volna, megütni Jankát. Janka csak bámult rá, ugyanazzal a vak, hallgatózó tekintettel, amelyre már délután felfigyelt. Kun László félrelökte az útból, most először lódította el ilyen kíméletlenül. Janka engedelmesen elmozdult az ajtóból, mint egy tárgy, mint egy puha zsák. Ott állt, ugyanott, ugyanazon a helyen, ahol valaha a húga. Kun László kirohant az udvarra, nyitva hagyta maga mögött az ajtót.

 

Ni, hogy rohan – gondolta a pap. – Edit sose mozgott ilyen gyorsan, nem ilyen őrült volt, inkább az a lassú mozgású, lassú beszédű, hallgatag. Hogy csapta a fejébe is azt a kalapot – mint a részeg. Viszi az ördög a Tanácsba, ott bizonyosan éjjel is együtt vannak, éjjel, sötétben könnyebb a susmogás, az összeesküvés. A szem a lélek lámpása. Ugyan miféle lámpást gyújtott ennek az arcában a Mindenható? Hát vajon az az ügyefogyott kiért-e már az állomásra? Annuska mégse jött el, nem merte átlépni a küszöböt. Eltemette az anyját, aztán eltűnt, mint ezelőtt kilenc esztendővel. Hogy is állná ki korholó szavát, hogy viselné el a tekintetét? Rossz vér – jutott eszébe megint az anyósa. Vajon mit szólna hozzá Chaubart, ha élne, hogy nem ad ezentúl pénzt a vénasszonynak? Helyeselné, mi mást tehetne, neki meg kell már élnie a maga kis nyugdíjából, hogy ne adja magát egészen a Kun László kegyére, hogy ne a hazaáruló, istentagadó fizesse ki még a postaköltségét is. Mit mondana vajon Boniface? Boniface tartott valami rokont, valami vénséges vén, kellemetlen kisasszonyt, az ösztöndíjából tartotta, de az másféle vénség volt, tiszta életű, szelíd, sose hordott mást, mint fekete ruhát, és cselédlányoknak tartott vasárnapi iskolát. Boniface is helyeselné. S Edit talán nem? Sohasem szerette az anyját.

 

Décsyné a padig jutott el, amely, tarbai szokás szerint, két vérszegény akác árnyékában állott a ház előtt. Alacsony kis pad volt, Anzsu csinálta valamikor. Egy kutya szaglálódott körötte, elszaladt, mikor leült a padra. Gondolatban összeszámolta mindazt, ami vele és rajta volt, kinek, hol tudná eladni, amije van, hogy összeszedjen annyi pénzt, amennyi elég lesz útiköltségre. Ha kimegy a pályaudvarra, és ott kezdi el, még talán baja lesz belőle. Motozott a kézitáskájában, nemigen volt semmije. Volt egy ezüsthátú kisfésűje, de foghíjas volt, hát gyorsan visszatette, s az ezüstbe foglalt üvegecskét szorongatta, az utolsó ajándékot, amelyet valaha Oszkártól kapott. Most már nem is sírt, az, ami történt, sokkal borzasztóbb volt, semhogy ideje vagy módja lett volna sírni. Egy ideig még hallgatózott, várt, hátha utánaszalad valaki; legalább az útiköltséget adják ki, nem töltheti az éjszakát a padon. Fázott, belebújt a kabátjába. Újra megnézte a kis üveget. Ha megszólít valakit, még félreérti, Tarba nem Pest. Valahol ütött az óra, egyet ütött, negyed van. Éhes volt, annyira éhes, hogy most még a tejet is megitta volna. Mit mondott a veje? Öregember tejen él? Egy pillanatra elfelejtette, hogy nincs útiköltsége, elcsodálkozott azon, milyen furcsa is, hogy ő még él. Oszkár ötvenhárom éve halott, és azóta minden olyan valószínűtlen.

Az utca még élénk volt körötte, biciklik suhantak el az úttesten, nagy ritkán egy autó, sok szekér, valahonnan tehénbőgés hallatszott, attól megborzongott, félt a tehéntől. Néha-néha elzörgött egy villamos. A szomszéd ház előtti padon is ültek, egy lány ült a padon meg egy katona, át-átpillantottak felé, láthatólag nem tudták, ki lehet. Nem is ebédelt, azon a pirított hagymán állt a zsír. A rózsás porcelánt adták elébe, az Oszkár porcelánját. Futott Oszkár az utcán, futott és fütyült, valami olasz nótát fütyült, amit kinn tanult valamerre, csörgött a zsebében a pénz. Hol a parfüm, amelyet hozott? „Oszd be! – mondta Oszkár – aztán ne pazarolj, az Isten maga se győzne téged…” Most mégiscsak elfakadt sírva megint, a szeme elé kapta a fél kezét, a másikkal a kistáska fülét szorította. A gyöngyös tarsoly kiborult az ölében, elgurult a kisüveg, a fésű leesett a porba. Nem nyúlt utána, csak sírt, száraz, ráncos csuklóján végigcsorgott a könny. Lépések hallatszottak mögötte, oda se nézett, csak jöjjön át a lány meg a katona, ha megkérdezik, miért sír, megmondja, legyen örök szégyene a papnak. Ez kisváros, itt holnap mindenki tudni fog mindent. Férfiléptek, hosszúak, nehezek, lányléptek, könnyebbek, gyorsabbak. Valaki leült mellé a padra, nem látta, de érezte, hogy felszedik, amit szétszórt a tarsolyból. Dohányszagot érzett, a férfi mögötte állhatott. A parókia kapuján megzengett a kisharang, Kun László kirohant, aztán megtorpant a küszöbön, ahogy meglátta Anzsut az akácfánál és Annuskát a padon. Annuska visszakapta a fejét a harangszóra.

– Mindjárt megyek, hova rohansz – szólt hátra a vállán keresztül. Kun Lászlónak földbe gyökerezett a lába. Annuska megfogta a vénasszony kezét, levette a szeméről. Agyonsírt, tágra nyíló szem bámult rá. – Miért sírsz? – kérdezte iszonyatos távolságból Oszkár. – Bántott valaki, Nagyanyám?

Nyolc óra volt, harangoztak. Kati leszedte az asztalt, az öt érintetlen tányért, az érintetlen répafőzeléket. A vénasszony teásbögréje még bent volt a hálóban, azért is értement. Zsuzsanna akkor jött fel a fürdőszobából, hozta a papucsát. A bögre aljában még volt egy kis sötétbarna lé, Kati undorodva kilöttyintette az őszirózsákra. Leült a szakajtó mellé, kötényébe vett egypár cső tengerit. Rozika még ott volt, rábámult a konyhaasztalra, csak a háta mozgásáról látszott, hogy rí.

– Ríhatsz – mondta Kati dühösen –, mi az Isten szentséginek adtad oda neki a kanalat, mikor nem is kérte?

Rozi nem felelt, nem is emelte fel az arcát. Kanál… Jut is eszébe neki a kanál. Még érződik a pipája füstje, itt ült előtte, ezen a kisszéken, pipázott, amíg bent ölték egymást a papék, nem szólt hozzá egy szót se, csak nézte, ő meg azt érezte, parázs van a zsebében, ha ki nem rakja azonnal, megsüti. A tüzet is Mihály élesztette fel, azért lobog így, s míg Annuskát várta, morzsolt egy kis kukoricát, amit a szakajtóban talált, a tűz mellett. Most Kati morzsolja tovább, hallja, hogy súrlódik a két csutka, hogy potyognak a garabolyba a szemek. Ha nem néz hátra, azt hiszi, Mihály.

– A körme hulljon le! – mondta Kati. – Vissza persze nem tette a pléhdoboz tetejét, amiben a tea áll, rakodhatunk utána. Ugyan tehetem is vissza, nincs abban már egy szál sem. Jóféle teát ihatik ez Pesten, egy csészényire belevágta az egészet, volt egy fél marokkal. Máskor egy fél esztendeig is kitart nálunk ennyi, csak akkor isszák, ha valakinek a hasa fáj.

Legalább nem kell mosogatni ma este – gondolta –, nem nyúlt itt ma senki az ételhez. Éjjelre kiteszi a répát a gádorba, holnap megmelegítik, jó lesz ebédre. Szegény Árpádka, be megéhezett azóta! Leszelt egy karéj kenyeret, kihozta a szalonnát a kamrából, keresett egy almát. Úgy hozta vissza a tálcát a társalgóból, ahogy bevitte: az Árva nem volt sehol.

Az Árva akkor tűnt el, mikor végre valamennyien visszajöttek a házba, s Apácska olyan izgatott volt, hogy azt se tudta már, ki van hát körülötte. Benyitotta a kaput, előreengedte Annuskát, a Nagymamát és Anzsut, aztán hogy a többiek is besodródtak mögöttük, szép csendesen behúzta és elment. Janka mindig huszonötös égőt tesz a társalgóba, az embernek majd kifolyik a szeme az erőlködéstől, ha olvasni akar – de jó itt ez a nagy világosság! Milyen szép ez a szálloda, amióta átépítették, milyen vidámak ezek a világos falak! Tisza menti faluban született, szerette a halat. Janka sose főzött náluk semmiféle halételt, mert Apa utálta, azt mondta, katolikus eledel. Most süllőt rendelt, roston sült süllőt meg egy fél liter könnyű, fehérbort. Majd kiszakadt már a gyomra, olyan éhes, s amilyen a családi közhangulat, mire hazamegy, vagy egyáltalán nem lesz étel, vagy valami főzelék, a Jób-könyvével fűszerezve. Vajon Annuska kereste-e hát a könyveit? Aligha, abban a zűrzavarban.

Átköszönt a szomszéd asztalhoz. Németh doktor vacsorázott ott a feleségével meg a lányával. Micsoda szép, szőke lánya van, egész fiatal! A süllőre várni kellett, a bort meghozták, ivott, végre jól érezte magát. Micsoda szép kislány ez a Németh lány, jó volna átülni melléjük. Fogalma sincs, mi a szokás, át lehet-e ülni egy másik asztalhoz, anélkül hogy hívják. Nem mert átülni.

Mikor a süllő megérkezett, összefutott a szájában a nyál, olyan szép volt, rózsaszín, illatos, s a tálon körötte apró, pirosra sütött krumpliszeletek. Végre valami igazi étel! Elfelezte a halat, megint átnézett a másik asztalhoz, de azonnal el is kapta a szemét, mert eszébe jutott Zsófi, s akkor már a hal sem ízlett annyira, mint amikor az első falatot a szájába vette. Érte nyúlt a másik feléért, most a hal feje került a tányérjára. Hasonlít a Nagymamához – piszkálta meg a villájával, s egy pillanatra megint felderült, mert azért óriási nap volt a mai. Előbb az előkép kinn a padon, majd a kórus a kapubolt alatt. Ivott. Holnapra talán hoz Rozi valami pénzt. A tagjelöltség örömére el kell majd vinni a tanítókat egy pohár sörre.

 

Dédmamának nem igazi a melle – gondolta Szuszu az ágyban. Itt fektették le, mikor Annuska behozta, és olyan rosszul volt szegény, Annuska megbontotta a ruháját is, és akkor kiderült, hogy a Dédmamának nincs is melle, csak két tüllgolyó van a mellkasára kötve, amely ki van tömve vattával. Anyica úgy sírt, letérdelt Dédmama mellé, kérlelte, ne haragudjék rá, hogy engedte elmenni, ő nem tudott semmiről; csak sírt, Annuska meg vigasztalta. Még szól a harang. Hol van Anyica? Szuszu mindig harangszóra szokott imádkozni esténként. Kiszállt az ágyból, kinézett az ablakon. A káplánia sötét volt, a kancellárián égett a villany. Nagyapa még fenn van, édesapa meg itt lehet valahol a lakásban. Az ebédlőben csend volt, csak a társalgóban lehetnek. Belebújt a papucsába, átszaladt a sötét ebédlőn, de a társalgóba már nem mert benyitni, csak álldogált a csukott ajtó előtt.

 

„Szavamat Istenhez emelem, és kiáltok, szavamat Istenhez emelem, hogy figyelmezzen rám.

Nyomorúságom idején az Urat keresem, kezem feltartom éjjel szüntelenül, lelkem nem akar vigasztalást bevenni.

Istenről emlékezem, és sóhajtok, róla gondolkozom, de eleped az én lelkem.”

Ez a legszebben szóló harang a városban, a tarbai. Csak Árpádka volna már itthon, ő mindig tud valami vigasztalót, valami felemelőt mondani. Szegény, jó fiam, hogy kirohant az éjszakába, étlen-szomjan! Ébren várja meg, akármilyen későn jöjjön is haza. Lám, nem hitte volna, hogy valaha azt érzi: meg tud válni Tarbától. Csak ne maradna sokáig az az fiú! Nem akart egy levegőt szívni ezekkel, ki tudja, hol bódorog szegény árva. Nincs sok holmija, összecsomagolhat könnyen, a könyveit majd csak elhordja apródonként, ládában. Árpád segíteni fog – gondolta reménykedve, s a szeretettől szinte ellágyult és felengedett. Ha elmondja neki, mi történt, Árpád segít.

Kivesznek ketten egy szobát, az Antikrisztus majd elintézi, hogy kapjanak, ez az utolsó, amit még elfogad tőle. Aztán elmennek, s Kun László itt marad, behozhatja a káplánját, övé Tarba.

Mikor kirohant a kapu elé, s meglátta a vénasszonyt, az volt az érzése, visszaugrik, rátolja a reteszt, berántja azt a boldogtalan gyermeket is, aki kinn bámészkodik a felnőttek között, hallgatja, hogy óbégat Kati, hogy sír Janka. Mire megtehette volna, a veje már kitárta a kaput, és beterelte valamennyiüket. Persze félt az utcától, az igaz szívű emberek ítéletétől, Sóvágóéktól, mindenkitől. Van is oka rá. Ő bezzeg nem fél, bár becsukhatta volna a kaput, s kívülrekesztheti mindnyájukat, ők meg ketten, két igazak Árpáddal, az ablakból nézhették volna, hogy támad csődület körülöttük, hogy dicséri a nép az igazlátó Istent, aki szigorú, és megbünteti a bűnösöket. Az Úr elválasztja az igazakat a gonoszoktól – nem, nem kellett volna őket beengedni a kapun.

A reteszt csakugyan betolták, de Kun László tolta be, hogy ne jöhessen be utánuk idegen. Annuska nem is köszönt, azt a kifestett kísértetet húzta befelé a hálóba. A csavargó is bejött, húzta a koffereket, de az legalább eltűnt a konyhában, Annuska meg szaladgált, intézkedett, és mindenki engedelmeskedett neki, ajtók nyíltak és csukódtak a szavára, minden megmozdult, ágyat bontottak. Mikor látta, hogy futkároz a szobákban ide-oda, kiabál, mégiscsak bement utána.

Éppen a konyhába akart menni, valami teát főzetni a vénasszonynak, elállta az útját a konyhaajtóban. Akkor mégiscsak megtorpant előtte, de elmosolyodott, és meg akarta ölelni, alig tudott félrehúzódni előle. „Ki engedte meg, hogy átlépd ennek a hajléknak a küszöbét?” – kérdezte tőle. – „Én – mondta Kun László, és vörös volt, mint a vér. – Az én hajlékom. Csak nem képzeli, hogy a magáé?” Akkor félreállt az ajtóból, Annuska meg berohant, bent csörögtek a tányérok, Kati morgott. Akkor határozta el, hogy örökre elmegy Tarbából. Ha Árpádot nem űzi ki az utcára a felháborodás, nem merik így megalázni. Gyalázatos lány, még be mert köszönni hozzá, mikor végre elment, nevető, piros szájával, fekete köpenyében olyan volt, mint az ördög. Elfelejtette ráfordítani a kulcsot a kancellária ajtajára, azért tudta meglepni, csak visszahőkölt előle, mikor meglátta a küszöbön. Hátat fordított neki, így nem tudott védekezni, hogy elhárítsa a kezét, hát sikerült megsimítania a hátát; gyerekkorában is mindig csak simogatott. „Szervusz, Apácska!” – mondta a gyalázatos, aztán elszaladt. Csak belezuhant a karosszékébe, olyan kimerült volt, mire végre elment. Milyen jó, hogy a vénasszonyt végleg elintézte. Az Árpád fizetése meg az ő nyugdíja éppen elég lesz arra, hogy tisztességesen megéljenek ketten. Hogy fog örülni Árpádka! Csak jönne már!

Mire Janka megjött, Szuszu ismét ott ült az ágyában. Hogy az anyja belépett a hálóba, a káplánián meggyulladt a villany, látta az apját, amint leült az íróasztalhoz, és elkezd írni. Janka rendezgetett körülötte, megigazította a párnákat, teletöltötte a poharakat, amelyek minden éjjel ott várták a sublót tetején: hátha megszomjazik valaki. Zsuzsanna figyelte a kezét, vajon teletölti-e mind a három poharat. Nem töltött meg, csak kettőt.

Anyica éjszakára leeresztette és copfba fonta a haját, az is a minden este ismétlődő, titkos játékok közé tartozott, hogy Szuszu végignézte, amíg fésülködik. Janka szembe állt vele, ahogy ilyenkor szokott, kibontotta a haját. Néztek egymásra, s mind a kettő azt gondolta, milyen idegen és titokzatos most a másik arca. Szuszu olyan volt, mint egy felnőtt, Janka olyan, mint egy gyermek. Mikor befonta a haját, eloltotta a villanyt, leült Szuszu mellé az ágyra. Ahogy szokta, összefonta ujjait a gyermek kezével. Mind a kettő érezte, hogy a másik keze jéghideg. Elengedte Szuszut, benyúlt a paplan alá, megtapogatta a lábát, az is hideg volt. Szuszu reszketett. Egy darabig dörzsölgette a Szuszu lábát, belecsavarta a paplanba, aztán ismét megfogta a kezét. Szuszu elkezdte az imádságot. Annuska mindig magától imádkozott, akármit tanított is neki, mindig a maga szövegét mondta; minden kívánságát felsorolta az Istennek, s esténként, mikor pici volt, sírva és méltatlankodva szemrehányást is tett neki, ha nem sikerült valami úgy, ahogy elképzelte. Egyszer, amikor Apa nagyon megverte, egyáltalán nem is mondott semmit, csak az ég felé rázta kis öklét, és befordult ima nélkül. Szuszu, mikor kisebb volt, valami verses imát mondott, két éve már csak a Miatyánkkal alszik el. Együtt szokták mondani a szöveget, most is közösen kezdték el. „Miatyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a…”

Nem álmos a hangja – gondolta Janka –, ugyan hogy is lenne. Máskor, ha Zsuzsanna nem tudott elaludni, és Apa nem volt a közelében, hogy megtiltsa, mesét mondott neki, nagyon ügyetlen meséket, mert már régen elfelejtette, amit valaha Katitól meg Anzsutól hallott, meséskönyvet pedig nem volt szabad itthon tartani, ha Apa meglátta, kidobta a szemétre. Most nem jutott eszébe semmi. Szuszu odasimult hozzá, nézték a lámpafényt a két szemközti ablakból, a kancellária függönyén keresztül jól látszott, hogy járkál fel s alá Apácska, hogy emeli s teszi vissza az asztalra a Bibliát. A káplánián nem volt mozgás, Kun László írt valamit. Most, hogy beszéltek egymással, valamivel mégiscsak könnyebb. Nagymama itt feküdt a Szuszu ágyán, milyen sovány szegény. Hogy is lehetett olyan szívtelen, hogy nem vette észre, mi történik vele? Annyira elfoglalta a maguk dolga, hogy egyszerűen nem fért be más a gondolatai közé.

Hogy forrongott, nyüzsgött a ház, ajtók csapódtak, milyen elevenné vált minden, hogy Annuska itt járt. „Beszélni akarok veled” – mondta László Annuskának. Ő éppen Nagymamát itatta, felnézett Lászlóra, László látta, hogy nézi, de nem vette le a szemét Annuskáról. „Csak mondd! – felelte Annuska –, ráérek, míg megitatjuk Nagymamát.” – „Lent!” – mondta László, és az állával a káplánia felé bökött. Annuska hátrakapta a fejét, egy pillanatra elfogta a László tekintetét, nem válaszolt. Elővette a fésűjét, és elkezdte rendbe hozni a Nagymama haját. „Nem hallottad?” – kérdezte László. – „Hallottam én!” – mondta Annuska, és felállt a Nagymama mellől, nyújtózott, ásított, megropogtatta a hátát, egészen összegörnyedt, ahogy ott térdelt mellette a szőnyegen. Felhúzta őt is, belekarolt. „Játsszunk lovat!” – mondta neki, s már nekikészülődött a játéknak. Gyerekkorában csinálta mindig, ha nagyon jókedve volt, hogy odaállt mellé, az arcához simította az arcát és nyihogott. Ő odaengedte egy pillanatra az arcát, aztán mindjárt el is húzta, és Nagymamára nézett, mit lát és ért mindebből, de Nagymama még mindig csukott szemmel feküdt, s akkor már csak az volt a fontos, hogy Szuszu ne halljon többet, aki ott állt velük szemben, a szoba túlsó végén, nem köszönt, és nem nyújtott kezet Annuskának, elhúzta az arcát a csókja elől, csak a babáját szorította, és nézett rájuk, rebbenéstelen, hideg szemmel. Mikor megkérte Annuskát, hogy menjen le Lászlóval a káplániába, és hallgassa meg, mit akar neki mondani, a húga és László egyszerre pillantottak rá, s akkor pontosan tudta, hogy nem tévedett, hogy valóban minden úgy volt, úgy van, ahogy délelőtt gondolta.

 

„…az ország és a hatalom és a dicsőség, mindörökké…” Az ámenre csók következett. Talán végre elalszik. A nyakáig egyengette a paplant. Szuszu nem fészkelődött többet, Janka az ablakpárkányra könyökölt, felnézett a toronyra. Azóta már elindult. Isten áldjon meg, drágám! Holnap megírok neked mindent. Költő utca 97. Talán elalszik a gyerek. Holnap minden könnyebb lesz, holnap majd megmondja neki. Valami mozgás volt a háta mögött, megfordult. Szuszu kinn állt a szőnyegen, a gyenge fény, amely besütött a káplániáról, megvilágította a fél arcát. – Mikor fogjuk elhagyni Édesapát? – kérdezte Szuszu.

 

„…Főtiszteletű Püspök úr! A bennünket ért súlyos gyászban mélységes vigasztalásunkra szolgált a Főtiszteletű Püspök úr atyai vigasztaló szava. Keresztyén hitünk biztos ígéret arra, hogy a síri álom után az Úr megadja a feltámadást, mindazonáltal…”

Itt állt, itt hallgatta végig. Mikor becsukta mögötte az ajtót, megint érezte, hogy meg kell fognia a kezét, magához kell rántania, aztán, míg beszélt, és figyelte a mosolygását, egyre hidegebb lett a teste, és akkor már ütni szerette volna. Annuska!

„Nem” – felelte neki, és közben nevetett, nem idegesen, hanem hangosan, szívből, mint valami viccen. Nem! Nem megy más városba, nem hajlandó másutt élni, nem, nem! Ha nem tetszik, maradjon ő Tarbában. „Olyan szép ez a Tarba!” – mondta, és nem is gúnyolódott, felnézett a toronyra, amelynek vénséges, sisaktalan bástyája felett ott úszott a hold – hold, mint akkor! „Hát nem szereted Tarbát?”

„Nem!” – mondta megint vidáman – hozzámenni, ugyan dehogy. Nem, nem! – Ezen már annyira nevetett, hogy elkezdett köhögni, már nem is tudott szólni, csak integetett, kifutott a szobából, s szaladtában köhögött és nevetett. Benyitott a konyhába. Janka most már ott volt, jól látszottak mind a ketten, Annuska megint lovat akarhatott játszani, mert Janka ismét odahajtotta az arca mellé az arcát, s egy pillanatra olyanná vált a két arc, mintha egyetlen ábrázat volna. Akkor már tudta, hogy gyűlöli Annuskát, de Jankát is gyűlöli, és Jankával sem tud élni tovább.

Rozi beköszönt hozzá, vitte a kenyérhéjat a szatyrában. Kati morogva kikísérte a kapuig. Mikor becsukta mögötte, eloltotta a villanyt a kapubolt alatt. Mit fog szólni a püspök, ha megmondja, hogy Janka nélkül megy Pestre? Milyen lesz Pesten? Költő utca 97. El lehet viselni azt a várost, amelyben Annuska a Somody Ádám felesége? Isten… – gondolta Kun László. Árpádka – mondta magában a pap a kancellárián.

 

A szél, amely reggel óta a Tisza felől fújt, megfordult. Déli szél – gondolta Anzsu –, idáig hozza a harangszót. Valóban, az állomás zajai, a surrogás és gőzsziszegés fölött ott lengett a harangkongás: nyolc óra volt. – A gyorsvonat Budapest felé tizennégy percet késik – mondta az imént a megafon. No, jó szerencse. Megpróbált kényelmesebben elhelyezkedni a padon, hogy szemmel tarthassa Annuskát is, aki a pénztárablaknál állt, meg a vénasszonyt, aki csukott szemmel ült mellette. Az Annuska lakktáskáját meg a Décsyné papiroskofferjét a két bakancsa között szorította, hogy el ne emelje valaki.

Azt se hitte volna, hogy még egyszer beteszi a lábát a parókiára, aztán nem azon vette észre magát, hogy bent van mégis? Be rendetlen az az udvar, hogy rí a Jázon padja is a keze után, három lábon hagyják, mint a sánta kutyát, kiéghetne a Kati szeme is. Vajon most ki sepri az udvart, még a sötétben is látni, hogy csak simogatja a seprűvel. Azóta hordja már a hírt Marcsó, a Sóvágó kántor lánya, hiába tette magát, hogy se lát, se hall, majd megfeszült, úgy hallgatózott, Csontos Sándor meg – azt meg alig ismerte meg katonaruhában – még a padon is megfordult, hogy jobban láthassa. No volt mit nézni! Előbb kirohant a veres bolond, aztán a kisgyerek, aztán mind kiabáltak, rángatták a vénasszonyt felfelé a padról, szaladt Janka, Kati már úgy jött ki, hogy egy csupor víz volt a kezében, legvégtére az Árva futott ki meg a pap. Akkor már emberek álltak körülöttük, egész kis csoport, a villamos is lassított. Mire észrevette, már bent volt a házban. Ha Rozi kijön a többiekkel, nem is megy be, de Rozi nem mutatkozott, akkor vette csak észre, hogy ott van, amikor benyitott a konyhába. Annuska teát akart, hát le kellett kapni a vacsorát a lángról, ő szaladt a teáslábosért, mert Kati csak ordítozott, Rozika meg állt, mint a sóbálvány, aztán egyre csak a zsebét tapogatta. A fene tudja, hova csapta le azt a répát siettében, tán a földre, vajon van-e macska, mert az beleeszik. Vajon mit adott Rozi Annuskának abban az újságpapírban?

 

Annuska megváltotta a két jegyet. Még jó, hogy mikor elutazott, Ádám a táskájába tette az összes pénzt, ami csak otthon volt, azzal, hogy az ember sose tudhatja, mire érkezik meg egy olyan városba, ahol már évek óta nem járt. Hogy fog Anzsu káromkodni, ha hazamegy, és nem leli a két ivótülköt meg a fésűt. A fésűt a lavór mellett találta, a tülköket meg a gerendán, tán csak nem szánta valakinek, mert akkor szétrúgja a házat dühében; az egyiken a kánai menyegző van kifaragva, a másikon meg egy delelő gulya. Legalább ötszázat kap értük, mindjárt holnap leviszi a városba, de nem a pénzt fogja elküldeni neki, hanem egy citerát, plasztilint, ébenfa darabokat, gyöngyházat meg ennivalót. Nincs semmi anyaga, csak a csuhé, délután már csutkából csinált egy tehénkét kínjában, ha anyagot lát, nem tud ellenállni. Egész délután istenkedett neki, költözzék fel hozzájuk Pestre, úgy hallgatta, mint aki süket, a végén, mikor mérgében sírva fakadt, elkezdett énekelni. Most olyan fáradt, hogy majd feldűl. Hazamegy, alszik holnap délig, aztán Ádámmal kitalálnak valamit.

 

A tea, amelyet a parókián beleöntöttek, átmelegítette, most már csak éhes volt, de vidáman éhes, tudta, hogy Annuska majd szerez neki valami ennivalót. Sose fogja elfelejteni a Janka arcát, amellyel felé fordult, míg ő elsírta a hálóban, hogy mi történt. Vajon Jankának sem adnak pénzt ezek? „Kétszáz forint? – kérdezte Annuska, és megveregette a párnát a feje alatt –, kétszáz forintért bőgtél így, Nagyanyám? Hát hiszen küldöm én neked ezentúl azt a kétszáz forintot!” Akkor megfogta a kezét, és talán el is aludt egy pillanatra. Oszkárnak fogta így a kezét, ha valami baja volt, a kutya megkergette, Juhászné valami csúfat pletykált róla, vagy ellopták a pénztárcáját a piacon. „Ezért bőgtél? – kérdezte Oszkár, és elkergette a kutyát. – Az a jó Juhászné bántott?” – és olyan borzasztókat mondott a jó Juhásznéról, hogy egy perc múlva már a falnak kellett dőlnie a kacagástól, mert nem bírta meg a lába. Oszkár vett neki új pénztárcát, és beletett egy négylevelű lóherét, hogy ne veszítse el. „Te nem vagy még nagykorú!” – mondta Oszkár. Hetvenkilenc éves. Hány éves korában lesz az ember nagykorú?

A vonat megérkezett, öt percük volt még indulásig. Annuska előreszaladt, Anzsu rámordult a vénasszonyra, hogy kapaszkodjék a bekecsébe, a kezét nem tudta odaadni neki, mert vitte a kofferokat. – Emelje a lábát! – morgott, Décsyné ott iparkodott mellette, szorította a bekecse csücskét. Fogalma se volt, ki lehet ez a parasztember itt mellette, de Annuskával látta mindig, hát szerette. Annuska az étkezőbe ugrott fel, Anzsu feladta neki a két koffert meg a vénasszonyt. Décsyné belekáprázott a tükrök és poharak hirtelen ragyogásába. – Rendelj vacsorát! – mondta Annuska –, nekem is rendelj. – Visszaszállt Anzsuhoz. Az étkezőben utasok szaladgáltak, egy pincér megállt Décsyné mellett. A vénasszony előkotorta a szemüvegét. Étlapot adtak a kezébe, kétnyelvű étlapot, a tányér meleg volt, és pici virágok tarkállottak a szélén. – Italt parancsol? – kérdezték tőle, és erről eszébe jutott a fiumei gyors, amelyen ürmöst ittak annak az örömére, hogy elindultak. Egy pohár ürmöst kért, és gombát rendelt tojással, Annuskának elfelejtett rendelni.

 

– Még mindig felszállhatsz! – mondta Annuska. Anzsu nem nevette ki, csak megrázta a fejét. Lenn álltak a vonat lépcsője mellett, aki akart, már beszállt, alig jártak körülöttük, egypár csomagot dobtak be a postakocsiba még, s egy vasutas ment el mellettük, lámpa volt a kezében. – Majd integessen! – mondta Anzsu, s Annuska a zsebkendőjét kutatta, nem volt a táskájában. Végre megtalálta a ruhája zsebében, s véletlenül rátapintott arra a valamire, amit Rozi akkor nyomott a kezébe, amikor elindultak. Mondott is valamit, de nem lehetett megérteni, Annuska azt gondolta, csöröge, Rozi talán még emlékszik rá, mennyire szerette a csörögét. Most érezte, hogy mégse tészta, hanem valami hosszúkás tárgy. Lebontotta róla az újságpapírt. Egyszerre ismerték meg a kanalat. Anzsu morgott valamit, Annuska tudta, hogy káromkodik, csak nem értette, miért. – Tolvaj lettél – mondta a hajdani Joó Mihály a hajdani Arató Rózának –, hát tolvaj lettél vénségedre? – „Nézd meg őket – suttogta Ádám a svábhegyi éjszaka sötétjében –, akkor nem fogsz félni többé!” Annuska csak szorította az ezüstkanalat, s ahogy felnézett, az állomásépület felett, valahol messze még látta a tarbai templom kivilágított óralapját. Anzsu meglódította, felhágott a vonat lépcsőjére, most éppen egy vonalban volt az arca az Anzsu fejével. Anzsu megcsókolta, Annuska kezet csókolt. – Eriggy, lányom! – mondta Anzsu, s Annuska csak ránézett – soha eddig nem tegezte még. A vonat elindult, Anzsu még lépett egypárat mellette, óriási lépéseivel. – Isten áldjon meg! – kiáltott le Annuska, s Anzsu utánalengette a kalapját. Mit mondott az imént? Hogy integessen? Megint nem találja azt a nyavalyás zsebkendőt. A város ellapult előtte, a városvégi házak ablakában égtek a lámpák. Még látszott az állomás s valami mozdulatlan, egyre kisebbedő alak. Anzsu. Édesapám! A fekete kendőt lobogtatta meg, amelyet Anzsu a fejére kötött a temetéskor, s ahogy rázta, elejtette a kanalat, végiggurult a kavicsos töltésen. Nem vette észre, csak lengette a kendőt, ameddig csak egy lámpa látszott az állomás felől.