Az őz

Hamarabb akartam jönni, de meg kellett várnom Gyuricát, és tudod, hogy ő mindig mindenhonnan elkésik. Azt mondta, eljön kilencre, aztán tizenegy is elmúlt, mire láttam belépni a kapun. Gyuricáról mindenki azt hiszi, hogy népnevelő vagy folyóiratügynök, hiába van orvosi táska a kezében. Megállt az udvar közepén, hunyorgott, kereste a 39-es számot, ahová hívtuk; az asszonyok bemenekültek előle a folyosóról, és becsukták az ajtót. Mire megtalált, csak lihegett, a homlokát törölgette, kért egy pohár vizet Gizikétől. A lábamra azt mondta, járjak keveset, borogassam, nem veszedelmes. Úgyse fog lelohadni holnapig, lehetetlen, hogy le bírjak ugrani a fáról. Fel s alá, fel s alá, hordom őket fel s alá. Gyurica egyébként nem beszélt rólad. Nem tapintatból, csak egyszerűen nem volt mit beszélni már. Mit mondjon? Gizikét bámulta, aki a kerek asztal mellett ült mereven, ölbe tett kézzel, mint egy igazi háziasszony, s mikor Gyurica felállt, vizet loccsantott a lavórba, és kibontott egy tiszta törülközőt.

Az ágyat már bevetettük, de a kesztyűm, a táskám ott hevert, lehetetlen volt észre nem venni, hogy ott töltöttem az éjszakát. A Józsi botja, csuklyás plasztikköpenye ott függött a fogas ágán, a mosdóállvány feletti polcon meg ott maradt a borotválkozóecset meg a hengeres borotvaszappan. Én a Gizike nagyvirágos pongyolájában ültem, Gizikén már rajta volt a fekete ruhája, kötényét, bóbitáját akkor vasalta, mikor Gyurica megjött. Míg a lábamat nyomogatta, a macska is beugrott a folyosóról, a Gizike nagy, háromszínű macskája, odasündörgött Gyuricához, és összeszőrözte a nadrágját. Gizike kisúrolta Gyurica után a mosdótálat, mintha valami fertőzéstől félne.

Eredetileg a Szigeten akartam aludni. Délután egyedül voltam otthon, Juli elment litániára. Írtam neki egy cédulát, hogy kimegyek a Nagyszállóba, összecsomagoltam, hívtam egy taxit. A Szabadtéri előtt megállítottam és elküldtem. A szállodából zene hallatszott, már majdnem bementem, mikor az asztalok feletti kék ponyvát összegöngyölítették: leszállt a nap. Valami fogantyút forgattak előttem, és a kék ponyva lassan összezsugorodott; a fémkeret, mely összefogta és kifeszítette, becsukódott. Egy pillanatra láttam a foltot a ponyván, amelyet előttünk öltött rá a kárpitos, hirtelen a vihar szagát is éreztem, amely kitépte, és láttam az étterem vastag üvegfalát, amely mögül a csorgó esőt és a csattogó villámokat bámultuk.

Megfordultam, visszamentem a városba. Mikor felértem a lakásba, Gizike ott ült a lépcső tetején, ruháját gondosan elegyengette a térdén, és várt. Szabadnapos volt, azért jött, hogy aludjam nála éjszaka. Nemigen magyarázkodtunk. A ház, ahol lakik, olyan igazi rút fővárosi ház, minden ablak a folyosóra nyílik, s a Gizike lakása a 39-es, de van 60-as szám is, a padlásfeljáró mellett. A folyosón majdnem minden ajtó mellett kalitka lógott egy kampón, a gyerekek lenn visítoztak az udvaron, az ablakokon dőlt az ételszag, és a vécé ajtaját nem lehetett bereteszelni a közös illemhelyen.

Mikor beléptem Gizikéhez, elbotlottam a szemetes vederben, egy félóra múlva megdagadt a bokám. Ágyban vacsoráztam, Gizike lángost sütött, tejfeles lángost. A szobában két ágy volt, Gizike csak a sajátját vetette meg, abban aludtunk ketten, felettünk a Juszti esküvői képe, egy nagyon fiatal, lesütött szemű menyasszonyé, aki csepp mirtuszcsokrot tart a kezében. Nem tudom, Gizike hova küldte Józsit, nem akartam megkérdezni.

Éjjel nemigen aludtunk, fájt a lábam. Gizike folyton felugrált, és a borogatást cserélte. Reggel lement a közértbe telefonálni, a többit tudod. Mikor Gyurica elment, hívott egy taxit, őt elvittem a térig, ahonnan már csak százméternyire volt a Hattyú, én meg jöttem tovább. A kapu körül virágárusok ültek, rám szóltak, aztán békén hagytak. A bazárosnál vettem egy tucat hajtűt, megint elszórtam és elvesztettem a hajtűimet. Be akartam fordulni a kapun, de akkor megláttam egy virágos fát, amely a kerítésre borult, és akkor mégse jöttem be. Tegnap nem vettem észre, vagy nem néztem meg jól, ma már láttam, hogy trombitafa, és telis-tele van vérpiros trombitával.

Tudod te egyáltalán, mi az a trombitafa?

Apa meg tudná mondani a botanikus nevét, én is tudtam valamikor, majd eszembe jut. Ha lettél volna valaha a Köves úton, tudnád, hogy milyen; milyen görbe, erőszakos, kapaszkodó cserje, s hogy a virága olyan, mint egy csepp kis kürt. Mikor először elmentem Angélához, a kerítésen állt, fél kezével a rácsba kapaszkodott, úgy figyelt kifelé, jövök-e már, s az ajkai között ott tartotta a trombitafa piros virágát.

Szóval nem jöttem be, hanem továbbmentem a kápolna felé. Sántítok egy kicsit, és a Gizike cipője van rajtam, Gizikének nagyobb a lába az enyémnél, de még ez is szorít, lüktet benne a lábam feje. A kápolnában mindjárt le is húztam, bedugtam a lábamat a zsámoly alá, jó hideg volt a kőpadló. Egy vénember volt még bent kívülem, Szent Antal előtt térdepelt, mozgott a szája, és úgy tette össze a kezét, mint Pipi szokta a Johannában: érzékelhetően, szemmel láthatólag imádkozott. Mikor befejezte, pénzt dobott a perselybe, egy barna húszfillérest. Alighogy kiment, elkezdtem sírni.

Ványa ezt szereti legjobban, a szép dallamos sírásomat. Most kellett volna hallania, hogy nyíttam és fuldokoltam. Nem tudom, mitől sírtam, nem tőled, azt hiszem, a kápolnától meg a sötéttől; nem is tudom megmondani, mikor voltam utoljára templomban. Izzott az örökmécses, a Szűz Mária oltárán rózsák voltak, laza kelyhű, sárga rózsák. Iszonyú jó volt a templomban lenni, elmondhatatlanul jó. Ha hinnék valami istenben, ha hinnék egyáltalán akármiben, nem lett volna olyan jó. Akkor mindjárt nekiugrottam volna az égnek valamilyen kéréssel, vinnyogok, panaszkodom, esdeklek, sőt mindjárt ígérek is cserébe valamit. Így ingyen kisírhattam magam, tudtam, hogy nincs segítség, nem is kérem; hiába is kérném, ha volna valami tehetségem a kéréshez, így hát nem kell fogadkoznom, hogy jó leszek, nem kell hazudnom, és fényes orral, megkönnyebbülve kioldalognom, miután az égiekre raktam valamennyi terhemet. Nem, minden terhem megmaradt, csak végre elengedhettem magamat, s ezáltal sokkal nehezebb lett minden. Nem tudom megmagyarázni, miért volt mégis annyira jó.

Mikor menni akartam, alig bírtam visszaszuszakolni a lábamat a Gizike cipőjébe, összekötni már nem is tudtam a zsinórt, de dagadt lábam annyira kitöltötte a szandál pántját, hogy nem kellett attól félnem: leesik. Megkerültem a főkaput, nem akartam elhaladni a trombitafa mellett, a mellékkapun jöttem be. Remélem, nem jár erre senki ismerős. Megint lehúztam a cipőt, itt ülök mezítláb a földön. Van egy kis szél, csak annyi, hogy a levelek megbillennek az ágakon. Egy bogár mászik mellettem, most kerülte ki a lábujjaimat, szép, karcsú, kék szárnyú bogár. Apa most azt mondaná, hogy Calosoma Sycophanta, aztán elemelné az útjából azt a kiköpött barackmagot, és utánaszólna komolyan: „Menj, utas, békével!”

Apát bizonyosan szeretted volna. Apáról azért nem beszéltem, mert ha elkerülhettem, én nem beszéltem soha semmiről, se neked, se másnak. Gyerekkoromban oly sok esztendeig hallgattam, hogy később sose tanultam meg beszélni; én vagy hazudni tudok, vagy hallgatni. Ami az életrajzomban van, az hazugság. Amit az emberek beszélnek rólam, az is hazugság. Én úgy tudok hazudni, hogy megélhetnék belőle. Onnan tudtam meg: nem lehet már segíteni rajtam, hogy még neked sem bírtam igazat mondani.

Ez például igazság, hogy apa most hozzászólna a bogárhoz, és azt mondaná: „Menj, utas, békével!” Le is guggolna mellé. Érdekes, ha rágondolok, mindig guggolva látom, ahogy gyér szőke haja elkuszálódik a rendkívül domború, szépen formált homlokán, és a szemüvege alól valami bogárra vagy virágra néz. A homlokát harmatosnak látom, mert apának mindig verejtékes volt egy kicsit a homloka, nem gusztustalanul izzadt, hanem párás, mintha valaki forró szájjal rálehelt volna valamilyen üvegre, s az most örökre megőrizné a leheletét. Mikor meghalt, ez a harmat megült a bőrén, a tenyeremmel töröltem le, mert a zsebkendőket kimostam ugyan este, de még nem száradtak meg, tél volt, ropogott a frissen mosott ruha a teregetőpadláson. Az Irma néni-féle zsebkendők voltak a legvékonyabbak, azokat szárogattam aztán ki a szenesvasalóval, hogy anyámnak legyen mibe sírnia. Irma néniről se beszéltem neked soha, pedig az ő cipőiben jártam két esztendeig.

Nem figyelted meg, hogy mikor a strandon kijövök a vízből, mindig felveszem a szandálomat? Csak a bal lábammal lépek rá a stégre, a jobbra, még szinte ki se léptem, már húzom is fel a fürdőszandált. Szolnokon, mikor felmentünk a szobánkba, s átjöttél, nem kinyújtott lábbal ültem az ágyban, hanem a sarkamra guggolva. Mikor hajnalban kimentél tőlem, nevettél, azt mondtad, szégyellős vagyok, mert ahogy meggyújtottad a villanyt és összeszedted az órádat meg a tárcádat, magamra húztam a takarót, és lenn begyűrtem a lábam alá.

Pipi megmondhatta volna, mennyire nem vagyok szégyellős. Legszívesebben ruha nélkül járnék, ha meleg van. Pipi viszont tudja, hogy két tyúkszem van a jobb lábamon, és nem múlik el soha, semmiféle csináltatott cipőtől. Milyen dühös voltál, mikor nem engedtem meg, hogy eljöjj velem cipőt próbálni Szurduszhoz, azt a pántos, piros cipőt. Nem akartam, hogy lásd a jobb lábamat. Nem akartam elmondani neked Irma nénit.

Tegnap a jobb lábam dagadt meg, papucsban nyújtottam oda Gyuricának. A Gizike cipőjében éppoly élesen fáj most a lábam, mint a gyerekkori cipőkben, amelyeket Irma nénitől kaptam, akinek olyan pici lába volt, mint egy gyereknek, és olyan büszke is volt erre a csodálatosan pici lábára, mint egy gyerek. Első gimnazista voltam, a nyáron szétrúgtam a szandálomat, este átmentem Ambrushoz, a csizmadiához, kértem szurkos cérnát, hogy megvarrjam. Ambrus adott, de nem engedte, hogy magam csináljam, ő maga fűzte rá a talpat a felsőbőrre. „Mi kell érte?” – érdeklődtem, és Ambrus azt mondta, etessem meg a disznókat, hát kicipeltem a moslékot a két nagy kövér dögnek, majd belészakadtam, míg átemeltem a kerítésen, mert ha csak úgy beálltam volna a vályú mellé, felborítanak, hát a deszkán át kellett bezúdítani. Varrnom is kellett, egy foltot az Ambrus kék gatyájára, amelyben vasárnaponként a gyümölcsösbe járt, aztán készen voltunk egymással. Én mindenesetre azt gondoltam, nagyon megdolgoztatott a nyavalyás cérnáért. Apa kinn ült a kertben, mikor megérkeztem, mezítláb, kezemben a szandállal. „Cipő kellene!” – mondta apa, és anyám utána sóhajtotta, hogy „bizony”. Én csak bementem a konyhába, és néztem, mit fogunk enni. Cipő kellene. Hát persze hogy cipő kellene. Majd kihúzom a tanévet valahogy. Nincs cipő.

Akkor este jött át Irma néni. Apám már lefeküdt, anyám meg elővette a meggybort, amelyből apámnak nem volt szabad innia; ő sem ivott soha, csak mímelte, és ha a vendég elment, érintetlen pohara tartalmát óvatosan, cseppenként visszacsorgatta az ezüstbe foglalt likőrösüvegbe. Irma néni nagyon szeretett engem, ölbe vett, simogatott, cukrot hozott, én meg tűrtem az ölelését, mint egy kis szajha, ábrándosan néztem rá, lestem, ad-e pénzt. Pénzt nagyon ritkán adott, jóformán soha, majdnem mindig ajándékot hozott. Most egy sor piros gyöngyöt, mert már nagy lány vagyok, gimnazista; a nyakamba is kapcsolta azonnal és összecsókolt. Elképedve néztem rá. Ha eladjuk az ékszerésznek, az még kiteszi a kirakatba, és Irma néni megismeri. Klárisgyöngy! Nincs egy tisztességes szoknyám. Lecsúsztam az öléből, úgy éreztem, ma este már nem tudom tovább tűrni a becézgetését.

Ott maradtam az asztal mellett, kötényemen, alul, egy elmázolódott moslékfolt, csóré lábam csupasz, a nyakamon ott piroslott a korall. Irma néni végignézett rajtam, megkérdezte, miben megyek az évnyitóra. Anyám sóhajtott: a gimnázium háromféle egyenruhát írt elő, nekem egyelőre még egy se volt meg. Kitért a válasz elől, hebegett valamit. Irma néni kis buta szemét megvilágosította az öröm. Tetszéssel kinyújtotta a lábát, összemérte az én pucér lábammal, aztán a rojtos asztalterítő védelmében lehúzta a cipőjét, és felpróbálta a szandálomat. Büszke és boldog lett, hogy egy kicsit még nagy is volt neki. Azt mondta anyámnak, ne vegye sértésnek, hiszen rokonok, első édes unokatestvérek, engem úgy szeret, mint a sajátját, s ha már ilyen sajátságos véletlen adódott, hogy egyforma a lábunk mérete, hadd küldhessen nekem cipőt az évnyitóra a magáéból, ő úgyis mindjárt megunja a cipőit, újat csináltat egyre-másra, a régiek meg csak ott aszalódnak a szekrényében. Ránéztem a lábára: finom sárga bőrcipő volt rajta, félmagas sarkú. Pici volt és cifra, mint valami játék. Anyám lesütötte a szemét.

Másnap kaptam egy pár fekete cipőt, gombok voltak az oldalán, és szürke antilopbetét. Fehér ruhában mentem az évnyitóra, pedig szeles, esőre hajló volt a szeptemberi délelőtt, az osztály sötétkék, előírásos egyenruhában feszített, még úgy is fáztak néhányan, összegombolták a kabátjukat. Én edzett voltam, mint egy kis medve, mentem morcosan a menetben a templom felé, billegtem a nyavalyás gombos cipőben. Az osztályfőnöknőm félrehívott, s azt üzente anyámnak: adjanak rám kislánycipőt, ne ilyen feltűnő, felnőttnek való holmit. Megérdeklődtem, ad-e az iskola mást helyette, erre megkérdezte a nevemet, és mikor meghallotta, elpirult, többé nem bántott a cipővel. Az intézetet az ükapám alapította, róla is volt elnevezve; úgy hívták: Encsy Mózes gimnázium. Alapítványi helyem volt benne, oda jártam a gombos cipőben.

Egy esztendő múlva kiderült, hogy Irma néninek a jobb lába egy fél számmal kisebb, mint a bal. Eleinte csak fájt a járás, később már csak sántikálni tudtam, aztán még azt sem. Anyám sírt, mikor esténként a lábmosásnál meglátta dagadt, összetört lábujjaimat. Akkor már négy pár cipőm volt, egyik kisebb és csodálatosabb formájú, mint másik. Mikor a néni meghalt, első érzésem a megkönnyebbülés volt: nem ad már többet cipőt. Anyám mindig azt képzelte, rám hagyja mindenét – ez a minden a lakás volt, a ruhák meg a berendezés –, de nem maradt végrendelete, hát az öccse összecsomagolt mindent, és elvitte helyettünk.

Átmentem Ambrushoz, és kivágattam a cipőm orrát. Akkoriban még nem volt divatos az orr nélküli lábbeli. Apám elsápadt, mikor hazamentem a csonka cipőben, a lábujjaim előremeredtek a foltozott harisnyából. Egy darabig így jártam iskolába is, aztán az osztályfőnököm szerzett egy pár cipőt valami egyházi juttatásból, és átnyújtotta egy mise után. Kezet csókoltam, megkérdeztem, mit kell érte csinálni. Attól fogva bejárhattam az internátusba, korrepetálni a harmadikosokkal.

Tegnap egyébként elmaradt a korrepetálás az Edénygyárban. Nem bántam volna, ha meg is lesz, mindegy volt. Itt az egész nem is tartott sokáig, gyalog mentem haza, Pipi velem jött a színházig. Teljesen nyugodt voltam, kirakatokat nézegettem, a körúton megettem egy tölcsér fagylaltot. Juli nem volt otthon, mikor megérkeztem, eredetileg nem is akartam elmenni hazulról, elővettem egy könyvet. Le is feküdtem, de aztán feltápászkodtam, hogy főzzek egy feketét. Elkezdtem darálni a kávét, megcsapott a szaga, s akkor egyszerre nem kívántam már, mert hirtelen ott ültél előttem a konyhaszéken, daráltad a kávét, nevettél, s eszembe jutott a tél, mikor két napig Pécsett kellett játszanom, és amikor megérkeztem, kelletlenül gázoltam a havon a taxik felé. Akkor már hajnal óta nem láttalak, és utálok úgy játszani, hogy nem vagy valahol a közelemben. Mikor az autókhoz értem, láttam, hogy ott állsz a taxisofőr előtt, kiflit eszel, beültél mellém a kocsiba, és azt mondtad, most voltaképpen meg kellene inni egy kávét.

Bementem a konyhából, leültem az íróasztalhoz, hogy megírjam az életrajzomat. Most kérik kilencedszerre, mióta a színháznál vagyok. Leírtam a nevemet, aztán csak firkáltam, halat meg libát rajzoltam a lapra. Kimentem a gardróbszekrényhez, mert ki kellett fújni az orromat. Kivettem három zsebkendőt, aztán kirántottam a gyógyszeresfiókot is, mert az a rosszul nyíló szekrényzár megint meghorzsolta az ujjamat. Akkor az orvosságos dobozok és a mullpólya mögött találtam egy doboz konyakos meggyet, amelyről nem tudom, mikor tehetted oda, s amelyre azt írtad rá: Aszpirin. Akkor mindjárt felöltöztem és elindultam a Szigetre.

Az életrajzot ma kellett volna bevinnem, mára kéretett az új személyzeti főnök. Azóta életrajz nélkül is mindent elmondatott már magának rólam. Majd kérdezősködik ez is. „Encsy Dezső – fogja mondani –, szóval az édesapja ügyvéd volt.” Mi lenne, ha azt mondanám, hogy tulajdonképpen, a szó valóságos értelmében nem is volt ügyvéd? Milyen hazugnak tartana! Mert persze apám ügyvéd volt, anyám meg egész nap a zongorája mellett ült, és a kottalapokat forgatta. Nálunk reggeltől estig zene szólt, és az iroda ablakai között egzotikus növények virultak, apám az Epiphyllum bíboros kelyhét bámulta elmerengve… Anyámnak három előneve is volt: ércsíki, tápi szentmartoni Marton Katalinnak hívták. A zongoránk kottaállványának közepén gömbölyű porcelánminiatűr csillogott: a gyermek Mozartot ábrázolta, csepp parókában, égszínkék ruhában. Én egyszer tojást loptam egy paraszttól.

A házat, ahol laktunk, szétverte a bomba a háborúban. Mindig meg akartam mutatni neked, persze, úgy, hogy ne tudd meg: én éltem ott valaha. Szerettem volna látni az arcodat, ugyan mit szólsz hozzá, ha befordulsz a Görögök teréről a nádas felé. A mi utcánknak nem is utcaneve volt; úgy hívták: Kőgát. A város végén, az ártéri területen, ott csörtettek a nádvágók a nád között, s hozták a vállukon az összekötött nádkórókat. A gát ormótlan köveit az 1803-as nagy árvíz után hordatta a legveszélyeztetettebb pontra a város, felrakatta jó magasra, ledöngöltette a tetejét. Oldalában, horpadtabb részein meg a tetején úgy tapadtak a házak, mint a fészkek. A kövek között dudva nőtt, valami buja szirmú, ajakos vadvirág. Egyik ház, egy épebben maradt gátrész tetején, felnyurgult a nádas felé, a másik meg behúzta a nyakát a süppedt köveken, mint egy ól. A mienk ott terpeszkedett a gát könyökében, udvarunknak természetes kerítése volt az óriási kövekből, s úgy leselkedtem ki mögüle, mint valami mellvéd mögül. A házat apa örökölte, jóval az én születésem előtt, s mikor el kellett költözniök a Templomkert utcából is, ide hozta anyámat meg engem.

Az udvarunk háromszögletű volt, ablakaink az utca felé néztek, a kertünk meg a nádasra. A kapunk is az utcáról nyílt, de az ajtónk a kertből, a küszöbről a konyhába léptünk, balra nyílt a mi szobánk, jobbra az apa irodája. A konyhát anyám két részre osztotta egy lila függönnyel, amely eltakarta a mosogatódézsát meg a tűzhelyet, s a lila karton fölött, mögött, alatt kibuggyant a füst, ha befűtöttünk. Volt három almafánk, és a gát előtt törpe japán cserjék guggoltak, jázminbokor meg orgona, az ágyakban sötét tulipánok meg mindenféle jószagú virág, egypár öreg rózsatő. Tavasztól őszig este meg hajnalban szinte beleszúrt az ember orrába a virágillat.

Bal oldali szomszédunk Ambrus volt, a varga, a jobb oldali meg Kárász néni, a cukrász, aki lehengereltette a földet a kertjében és kis fülkéket ácsoltatott bele meg tarka ernyős asztalokat. A mi kertünkbe nem lehetett átlátni az övéből, eltakarták a lombok. Esténként ott ültem a jázmin fává terebélyesedett, vén törzsébe kapaszkodva a kerítés tetején, és néztem, hogy csókolóznak a szomszédunkban a Kárász néni vendégei. A kapunk mellett húzós csengő lógott, s a falon tábla: dr. Encsy Dezső ügyvéd. Mikor utoljára jártam a Gáton, az Ambrus műhelyében egy ismeretlen család lakott, a Kárász néni cukrászdája helyén épült vendéglő kertjében pedig bömbölt a rádió, az emberek sört ittak, fröccsöt; körömpörkölt volt, nem lehetett kapni semmi húst. A mi telkünkről eltűntek a romok, a Kárász néniével közös kertfalat lebontották, az ágyásokat is elhordták, csak egy almafa maradt meg a kertből, meg egypár cserje, s az utca felé zöld léckerítés vonta meg a határt. Egy lelket sem ismertem. Rántottát ettem, ittam egy pohár sört, és elmentem.

 

Gizike az éjjel megkérdezte, mit tudok Emilről. Sokáig habozott, mielőtt megszólalt volna, forgott, a torkát köszörülte. Sötét volt, az ablakot nyitva hagytuk a folyosóra, csendes volt a ház, csak a villamos zörgött időnként az utcán. Nem mertem megkérdezni, hova küldte Józsit, szerettem volna, ha itt szuszog valahol a közelben, sokkal nyugodtabban töltöttem volna az éjszakát Józsival, mint otthon Julival. Akkor arra gondoltam, hogy te Emilt sem ismerted soha, és egy gyerekkori fényképe jutott eszembe, amelyen dobot ver, aztán a motorbiciklije, amin száguldozott, szurokfekete haja fehér arca felett.

Sose tudtam, hogy Gizike szerette Emilt. Mikor elmondtam, mi történt vele, befordult, éreztem a háta vonalát a vékony hálóingben, ahogy a szűk ágyban mellém simult. Sírt egy darabig, aztán felkelt, elővette az olvasóját. Cigarettáztam az ágyban, elképzeltem Gizikét, amint hozzámegy Emilhez feleségül, Ilu néni a halántékára szorítja a két tenyerét, ahogy szokta és sikoltozik, Domi bácsi pedig nekirohan a telefonnak, és megkérdezi Józsitól, hogy mennyiért távolítaná el Gizikét a villából. Gizike végigimádkozta a rózsafüzért, friss borogatást tett a lábamra, aztán visszabújt mellém az ágyba, és megfogta a kezemet. Hideg volt az ujja a víztől. Gizike azt hiszi, hogy Emil megvan valahol, valami égi, szelíd mezőn, ahol az üdvözültek énekelnek, s egyszer majd megint találkoznak, és akkor soha többet nem válnak el egymástól. Sosem értettem eddig, Gizike mért nem ment férjhez.

Az életrajz mellé adtak egy lepedőt is, ördög tudja, hány kérdéssel. Az egyik azt tudakolja, van-e rokonom, hozzátartozóm külföldön, internálótáborban vagy börtönben. Nekem ehhez voltaképpen egy pótlap kellene: mert Pálmay Gyurkát a határon fogták el, Dolhay Évi aknára lépett, oda lett a két lába, Béla nagybátyámat úgy dobták le a kastélya lépcsőjén, Alexandra évek óta börtönben van. A többi rokonomat, a városi, megyei urakat mind kitelepítették, Kővár meg Kutasi közt élnek tanyákon meg falukban, Juditkának még csak-csak: ő kijutott Amerikába. Ha kiállítom, aztán írhatom alá: szentpáli Encsy Eszter, a Lendvay színház tagja, Kossuth-díjas. Tegnap egy pillanatra Veronka néni is eszembe jutott; meg kellene mondani a személyzeti főnöknek, intézkedjék, hogy vonják meg a nyugdíját, mert még mindig kapja, s csak sétálgat egész nap kis fekete botjával meg a kutyájával, pedig törvényszéki tanácselnök volt a férje. Egy percig se vette volna komolyan, amit mondok, azt hinné, hazudom, s ilyen együgyű módon próbálok érdemeket szerezni. Pedig én gyűlölöm minden rokonomat.

„Téged a gólya hozott” – mondtad, mikor először ittunk kávét a Várban. „Persze – feleltem rosszkedvűen –, valami fekete gólya.” Néztem a fal vitrinjeiben a gyönggyel kivarrt dohányzacskókat, az öreg pisztolyokat, házisapkákat, legyezőket. Mi otthon a pamutgombolyagot tartottuk ilyen biedermeier, gyönggyel hímzett dohányzacskóban. Apám mindig fázott, lélekmelegítőket kötöttünk neki meg meleg alsóneműt. Borzasztóan szerettem az apámat.

Én a Sugárúton születtem, a város legelőkelőbb negyedében, s amikor a világra jöttem, anyám a kettőjük címeres névjegyéhez rögzített picike névjegyen értesítette a családot a születésemről. Anyám úgy beszélt ezekről a gyerekágyas napokról, mint életének legboldogabb időszakáról. Feküdt, csipkés ágykabátban, boldogan és kivirulva, tizenkilenc esztendejének ifjú szépségében, s mellette a mózeskosárban én, máris jól nevelten, szelíden és szuszogva. A házban szobalány, szakácsnő, apám irodájában vadonatúj garnitúra. Az anyai nagyanyám akkor jött el először hozzánk, apámnak csak biccentett, mintha semmi köze nem lenne se a lányához, se az unokájához, de engem magához szorított, összecsókolt, és csepp nyakamba akasztott egy öreges, szúrós antik ékszert, mely megkarcolta a mellemet és sírásra ingerelt.

Nagyanyám gyűlölte apámat, sose tudta megbocsátani neki, hogy nem akart hivatalt vállalni se a városnál, se a megyénél, hanem szabad pályára ment, ügyvédnek, mint a zsidók, sem azt, hogy anyám minden könyörgés és fenyegetés ellenére mégiscsak a felesége lett, méghozzá szerette is, valami olyan vak és szenvedélyes ragaszkodással, amelyre nagyanyám maga soha nem lett volna képes, amelyet érthetetlennek és erkölcstelennek is érzett.

Később, az apám halála után, mikor végtelen hosszú és értelmetlen estéken egymás mellett ültünk anyámmal, ő varrt valamit, én meg már belefáradtam a tanulásba, és félrelöktem a könyvet, sokat beszélgettünk a családról és apámról. Amíg élt, sokszor nem is lehetett észrevenni, hogy a házban van, olyan halkan járt, olyan keveset mozgott; többnyire feküdt, könyv a kezében, vagy a palántái között guggolt, és egy hegyes kis lécdarabkával pikírozta a zsengék csepp katonás sorait. Mikor meghalt, éppen a csend idézte fel mindig az alakját, pedig sose csapott zajt, beszélni se hallottam hangosan. Anyám kétségbeesett igyekezettel próbálta életben tartani a növényeit, s amikor kiszáradt, elfonnyadt, elbetegesedett valamennyi, mintha megismerné, hogy idegen kéz gondozza, és apám halála után maga sem iparkodnék élni, zokogva siratta meg a pusztuló virágokat.

A városunk bombázásakor elpusztult a házunk. Mi éppen kinn voltunk a fatelepen, oda szorultunk be a riadó idején, Gámán néniék meg a moziban ültek, s a félórás légitámadás után a hullák és törmelékek között gázoltunk haza a Gát felé. A házunk úgy eltűnt az Ambrus és a Kárász néni telke között, mintha elfújták volna, valami iszonyúan mély lyuk volt a helyén, a törmelék és bútormaradványok meg szerteszéjjel, még a nádasból is szedtek össze lábasokat a nádvágók. Anyám akkor nem sírt, még csak bele sem sápadt. Éjjel az iskola nagytermében úgy aludtunk a többi kibombázottal együtt, mint a tej. Azt éreztem, hogy az ország kedvence vagyok, mindenki gondoskodni akar rólunk, a város megosztotta velem a felelősséget, nem volt semmink, hát nem kellett izgulni többet, hogy mi lesz, ha bombáznak. Nem láttam többé a zongorát, és befejeződött valami, ami már úgyis réges-régen befejeződött, mikor apa meghalt.

Apám korán elárvult, nagyapám földje, amelyet gyámja kezelt, nem sokat jövedelmezett a bérlő kezén, de annyit mindenesetre, hogy futotta külföldi utakra, és futotta az egyetemre. Mikor megnősült, eladta a földet, bebútorozkodott, csináltatott egy fél tucat új ruhát; anyám nem hozott semmit a házhoz, még a templomba se kísérte el senki a Marton családból, csak Irma néni. Anyám szülei akkor tértek vissza a martoni tanyára a városból. Míg anyám iskolába járt, nagylány lett, bálozott, a városi házukban laktak, csak nyaranta mentek ki Martonba. Egyszer Lovaskút és Marton között kereket cseréltünk. Te a sofőrrel guggoltál, én lefeküdtem az út mellett a fűbe, bekentem az arcomat, hogy lesüljek. Akkor mutattál nekem egy kastélyt, azt mondtad, szép magyar barokk. Én hümmögtem, néztem a sarlós-kalapácsos címert a zászlórúd alatt; a lépcsőfeljáró körül hemzsegtek a koreai gyerekek. „Mit nevetsz?” – fordultál vissza, mikor kitört belőlem a nevetés. Hát szóval ez volt az anyám szülőhelye, innen görgették le Béla nagybátyámat a lépcsőn a parasztok.

Apám okos volt, finom, kellemes, és szokatlan műveltségéhez valami megható, gyöngéd szépség párosult. Szőke volt, kék szemű, finom orrú, finom ajkú, anyám a maga fekete, kihívó szépségében olyan volt mellette, mint az eleven parázs. Nem is tudom, hogy születhettem ilyennek két ennyire szép embertől. Nekem nincs arcom, nincsenek vonásaim, minden összemosódik rajtam, amíg ki nem festem magam; csak maszkjaim vannak, nincs is fejem. Más vagyok reggel, más délben, más éjszaka. Tegnap éjjel, mikor Gizike felkelt és felgyújtotta a villanyt, véletlenül belenéztem a tükörbe. Olyan voltam, mint egy lidérc.

 

A tojást akkor loptam, mikor egyszer annyira szegények voltunk, hogy nem tudtunk mit adni apámnak vacsorára. Nem volt otthon más, csak száraz bab meg száraz borsó, s azt nem tudta emészteni. Akkor délután egy parasztasszony tévedt be hozzánk. Csak betévedt, mert hozzánk csak véletlenül jöttek ügyfelek. A kosár tojást, amellyel nyomatékosabbá akarta tenni az igazát, kinn hagyta a konyhában. Kiloptam belőle ötöt. Apám, persze, nem vállalta a pört, az asszony elment. Én este előadtam a tojásokat. Anyám elpityeredett, de feltörte, megsütötte rántottának. Imádtuk az apámat.

A martoniak eleinte egyáltalán nem érintkeztek velünk, aztán amikor már nagyon lesírt rólunk a szegénység, mégis megpróbáltak segíteni, de olyan formában, hogy nem lehetett elfogadni. Béla nagybátyám hozott valami munkát, de apa kizavarta a házból. Nem tudom, mi csinált a nagybátyám, erről soha nem esett szó, valami hivatali visszaélés lehetett, a megyénél szolgált, a főispáni hivatalban. Apám sose vállalt el semmit, aminek a jogosságáról nem volt meggyőződve, hát jóformán nem keresett semmit. Talán egy évig laktunk a Sugárúton, aztán átköltöztünk a Deák Ferenc utcába.

Nálunk vidéken nagy szégyen volt a költözés, csapások, elúszott vagyonok, válás, valami botrány kocogott mindig a bútorszállító kocsi nyomában. Vendég nemigen járt hozzánk, aki vizitbe jött, városi vagy megyei úr, nem ismételte meg a látogatást: apám tagja volt ugyan az Úri Kaszinónak meg az Ügyvédi Kamarának, de egyik helyre se járt, unta a tagokat, a beteg tüdeje miatt se innia, se cigarettáznia nem volt szabad.

A Deák Ferenc utcából a Muzsaly utcába kerültünk, majd a Templom-kertbe, onnan jöttünk aztán a Kőgátra. Minden lakásban otthagytunk valamit, először a szobalányt, aztán a szakácsnőt, aztán a bútorok egy részét, utoljára még a konyhafelszerelést is, mert a Kőgáton alig fért el valami, szerencsére nemigen volt már mit hoznunk. Apám ritkán ment ki az utcára a házból, ahol állott vízzel locsolgatta a virágait, és nagy botanikuskönyveket fürkészett. Az irodaablak üvege mögül elővillogó délszaki növények meg-megállították a járókelőket. Ha egy-egy ritka példány bimbója kifeslett, apám nem mozdult el mellőle, mint az orvos a gyerekágyas asszony mellől, simogatta a virág kelyhét, s ha felpattant, megdicsérte. Egy télen, emlékszem, éppen karácsonytájt nyílt ki az Epiphyllum; keskeny, porcelánfényű virágai alábuktak, mint egy vörös zuhatag. Apám egész este nem mozdult el a cserép mellől, bámulta és dalolgatott neki.

Sosem esett rosszul, hogy világ szégyene voltunk miatta. Hírünk volt a városon: mi voltunk a bolond ügyvéd. Apámról anekdotákat gyártottak a Kamarában az ügyvéd ismerősei. Ha megszólalt a kapucsengő, szívszakadva hallgatóztam, ki tért be hozzánk, s ha meghallottam, az ügyfél ötölő-hatoló hangját, csak legyintettem. A hangja csengéséből hallottam már, hogy apa ingyen ad neki jogi tanácsot, aztán szelíden elküldi azzal, hogy úgyse nyernék meg a pert, nem érdemes megindítani. „Nem is tetszik megpróbálni?” – kérdezte csalódottan az ügyfél, s én ordítani tudtam volna a kétségbeeséstől, hogy megint visszaviszi a libát vagy a kappant, amely oly megadóan ül összekötözött lábán a kosarában. Aztán felderültem megint, mert mikor elment, apa kisétált az udvarra, elmorzsolt egy kenyérdarabot a hangyáknak, s egyre soványodó, kedves arcán olyan béke és szelíd öröm ült, hogy akkor már a kappant sem bántam, csak sóhajtottam egyet, visszafordultam a konyhába. Mikor meghalt, egy pillanatig sem volt az az érzésem, hogy az apámat vesztettem el. Megszakadó szívvel, egy anya keservével álltam a koporsója mellett, mintha elragadták volna a gyermekemet.

 

„Miért nem szereted a zenét?” – kérdezted sértődötten, mikor Pécsen voltunk, és Eric Willmer vendégszerepelt, Beethovent játszott meg Bartókot, s el akartál vinni a koncertre, de nem mentem. Azt mondtam, botfülű vagyok, és elkezdtem énekelni, hamisan, a Szózatot. Akkor dühös lettél. Azt hiszem, magadra is haragudtál, hogy miért szeretsz annyira, mikor botfülem van, és nem értem a komoly zenét.

„Anyám háztartásbeli” – ez áll minden életrajzomban. Anyám nem volt háztartásbeli a szónak abban az értelmében, ahogy a személyzeti osztály elképzeli. Anyám úgy dolgozott reggeltől estig, mint egy kapás. Egyszer hoztál nekem egy Mozart-életrajzot, valami csodálatos rokokó metszet volt az első lapján. Kérted vagy háromszor is, adjam oda, szeretnéd átnézni, nem olvastad még te sem. Azt mondtam, nem tudom, hol van, Juli elhányta, vagy kinn felejtettem a strandon. Akkor megint dühös lettél, aztán elnevetted magad. Azt hiszem, mindig örültél, mikor valami felelőtlenségen kaptál rajta, valami „lazaságon”. Úgy érezted, ilyenkor nem figyelek, nem gyanakszom, elengedem magam.

Megvan a könyv, ott van a Shakespeare-sorozat mögött, csak a metszet hiányzik belőle, azt kitéptem és elégettem a konyhában. Vajon mikor a könyvet kérted, emlékeztél arra a metszetre? Szent Cecília ült egy mennyei orgonánál, mellette angyalok énekeltek és muzsikáltak, minden csupa dicsfény volt és mosolygás, a hegedülő angyalok kacsója gödrös, a Szent szőke haja leomlott a sarkáig, s az égben is az ég felé emelte a szemét. A metszet zengett és muzsikált, csupa csengés volt – elviselhetetlen. Szent Cecília megette a kenyerünket, ezért utáltam gyerekkorom óta.

Világ szégyene voltunk, ezt már mondtam. Mikor kiderült, hogy apa nem tud eltartani bennünket, anyám kitett egy cédulát az ablakba, hogy elvállal növendékeket zongoratanításra. A zongorát még apa vette anyámnak nászajándékul a Marton-házban hagyott zongora helyett. Finom, régi jószág volt, a kottatartón miniatűrrel, a Kőgáton nem is fért be a lakásba, de apám inkább megbontatta az ajtókeretet a költözés idejére, csak be lehessen hozni a zongorát. Anyám szenvedélyesen szerette a zenét. Ha álmodom róla, mindig zongorázni hallom, az arcát nem látom soha, csak azt hallom, hogy játszik, valami Mozartot, Händelt; a Händel zenéje fényes, magabiztos muzsika, minden olyan elrendezett benne, olyan kész. Chopin meg, ha nem panaszkodik, haragszik, dübörög. Álmomban is tudom mindig, milyen bátor az anyám, míg veri az etűdöket, és nem fárad bele, hogy rámosolyogjon apámra.

Eleinte senki se jött a hirdetésre, aztán, nagyon lassan, kiépült egy kis kör. Mikor gyerek voltam, még nem volt zeneiskola a városban, az anyák öreg kisasszonyokhoz járatták a gyermekeiket, akik elrontották a hallásukat és rossz ütemezésre szoktatták őket. Azt hiszem, anyám tündöklően tehetséges lehetett. A család, amely idegesen és engesztelhetetlenül figyelte vergődésünket, hamar értesült a céduláról. Mikor Sándor nagybátyám eljött, anyám éppen az akkor még egyetlen tanítványát oktatta, a Kárász néni fiát, akinek olyan ujjai voltak, mint a virsli, és buta szemével áhítatosan és reménytelenül követte anyám könnyű keze mozgását. Anyám csak nevetett Sándor nagybátyámra, azt mondta, nem veszi be a hirdetést, és másnap megjelent Gréti, az egyik rokonunk német kisasszonya, aki elhozta Juditkát meg a Czerny-Chovant. Egy félesztendőn belül a rokonság összes gyermekeit anyám tanította zongorázni, sokkal kevesebbért, mint bármely idegen.

Divatba jöttünk, a német és francia kisasszonyok nyáron a kertben ültek és regényt olvastak az orgonabokor alatt, télen meg behúzódtak a szobába, és kényesen kuporogtak a kanapén, mintha piszkos volna, hallgatták a gyermekek klimpírozását. Apám szép, hibátlan franciaságával bókokat mondott a kisasszonyoknak, eltréfált a német nevelőnőkkel, senki se tudott ellenállni annak a kedves varázsnak, amely áradt belőle. Mindent elfecsegtek neki, amit felszedtek egymástól, vagy maguk is tapasztaltak a családoknál; nemigen volt időm odafigyelni, mikor apám elnevetgélt a lányokkal, egyetlenegyszer járkáltam csak üres kézzel és szemfényvesztő módon a tiszta konyhában, és füleltem: amikor meghallottam az Elza nevét.

Nekem minden házaspár elválaszthatatlan volt, ha nem éltek is úgy, mint az apámék. Hogy valakinek szeretője legyen, olyat már olvastam, de hogy úgy legyen viszonya valakivel, hogy ott is tartja a házában, a felesége meg tud róla, elviseli, vállalja, minden megy tovább, látogatókat fogadnak, két gyereket nevelnek, és mindenki úgy tesz, mintha nem venne észre semmit, ez abszurd és elképzelhetetlen volt számomra. Ezen gondolkoztam akkor egész este.

Hat hónappal a cédula kitétele után divattá vált az anyámtól tanulni, még ha a Kőgátra kellett is kijönni zongoraórára; anyám rangot adott a nem rokon gyerekeknek is: Marton lány volt. Én átvettem a háztartás vezetését. Tizenkét éves voltam, akkor kerültem a harmadik gimnáziumba. Érintkezni, a szó társadalmi értelmében, csak Irma néni érintkezett velünk, aki a maga suta, vénkisasszony módján egy kicsit szerelmes volt az apámba, Béla nagybátyámra pedig kislánykora óta haragudott, valami ősrégi kamaszcsíny miatt. Én vásároltam, én főztem az ebédet, szilánkoltam, mosogattam; anyámnak vigyáznia kellett a kezére. Mindig délután főztem aznap estére meg másnapra, szilkékben raktam el az ételt, és a hideg gádorban tartottam, téglával körülrakott fedők alatt, hogy fel ne borítsák a patkányok. Délben jártam a piacra, mikor a tanítás befejeződött, a kofák akkor szedelőzködtek, olcsóbb volt minden áru. Húst ritkán ettünk, akkor is keveset, apámnak inkább tejtermék volt a kosztja. Ahogy hazamentem, anyám adta az ebédet, én elmosogattam, aztán már jöttek is a délutáni tanítványok.

Ha tanultam, ha főztem, ha tüzet raktam vagy mostam, folyton hallottam a Czerny-Chovant. Az utolsó órát hattól hétig adta anyám, hét után vacsoráztunk. Apám azonnal lefeküdt, én meg nekiültem a leckének vagy az olvasásnak. Undorodtam a zenétől. Átkúszott a vattán is, amelyet a fülembe dugtam, ha annyi volt a lecke, hogy hamarabb bele kellett fognom, mintsem a zongorázás befejeződött volna. Ám a zenéből éltünk, pontosabban a zene segített abban, hogy nem haltunk éhen, tudtunk adót fizetni, megvenni apámnak a gyógyszereket, a sok tejet, s úgy fűthettünk, ahogy az orvos rendelte, és nem kellett kölcsönkérnünk senkitől. Az egyetemre az utolsó zongoraleckék díjából iratkoztam be, mert azon az őszön elkészült a zeneiskola, és anyám ottmaradt tanítvány nélkül. A Kárász néni fia se járt már akkor, aki olyan hűséges volt katonakoráig, és addig se vitte semmire, de minden vasárnap áthozott egy szelet krémest meg két darab töröktortát.

Mikor az első nyilvános növendékhangverseny volt, anyám rábeszélt, hogy kísérjem el. Ingyenes koncert volt, egy vasárnap délelőtt a zeneiskola dísztermében. Műmárvány lépcsőházban mentünk fel, a koncertterem félkör alakú volt, valahol leghátul ültünk le; anyám gyönyörű volt nagy, sötét hajával, hosszú pillás szemével. A falon kis falikarok égtek, a mennyezeten pedig egy óriási csillár, a franciaablakok fatáblái kizárták a délelőtti napfényt. A mennyezeten, felettünk, óriási freskó: egy kigyökkent nyakú, kövér Cecília, sáfrányszínű ruhában, leeresztett, szőke sörénnyel. Ott álltunk a tél küszöbén, tanítvány nélkül. Anyám elengedte magát, a szemét is becsukta, még abban az együgyű interpretálásban is élvezte a zenét. Mikor az ő hajdani tanítványai kerültek sorra, előredőlt, lázasan figyelt, és ha felcsattant a taps, elpirult örömében. Én Cecíliát néztem, nem akartam látni a közönséget, az asszonyok ruháit, sem a színpadon a csigás fejű kislányokat és fulárnyakkendős legénykéket. Cecília olyan volt felettem, mint egy mámoros tehén.

 

Angéla anyám második tanítványa volt a nem rokon gyermekek között. Emil tárgyalt anyámmal, nagyon udvariasan; azt a szót, hogy pénz, egyikük sem ejtette ki, mégis megállapodtak az összegben. Emlékszem arra a napra, szeptemberben járt nálunk, Angéla még nem volt a városban, akkortájt várták vissza Ilu nénivel meg a kisasszonyával a nyaralásból. Apám akkor már szinte egész nap feküdt, a virágokat a stelázsipolcra állítottam, és odahúztam mellé, hogy könnyebben elérje. Másodikos voltam, még nem volt meg a magascipőm, amelyet az iskola adott, az Irma néni-féle cipőkben jártam, ha kimentem a házból, odahaza meg papucsban. Angéláék azon a nyáron kerültek a városba Pestről, egyszer elmentem a villájuk előtt a Köves úton, ahol a törvényszékiek laktak, de akkor még üres volt a ház. Domi bácsit még nem ismertem abban az időben, de azt tudtam, hogy bíró, Emil egyetemre járt, joghallgató volt a közeli nagyvárosban. Angélát az én osztályomba íratták, szeptember elején sokáig üres volt a helye, minden reggel bediktáltuk: „És hiányzik még Graff Angéla.”

Az a ruha, amelyet először levettél rólam, lila volt, orgonalila, mint otthon a konyhafüggöny, amely mögött a tűzhely lappangott. Csöndesen feküdtem, és vártam. Olyan hosszú ideig éltünk már valami elbírhatatlan feszültségben, hogy szinte nem bírtam kivárni az időt, míg levetkőzöl. Soha azóta nem örültem úgy annak a háznak, ahol élek, soha többé nem éreztem olyan csodálatosnak és nagyszerűnek, hogy fenn lakom, magasan a város felett, a szél, az eső, a viharok útjában, mint akkor éjjel. Hetek óta gondolkoztam rajta, mit fogsz mondani, ha először megszólalsz, s ha végre valóban beszélünk is, nem csak kerülgetjük egymást a mozdulatokkal, mint két járőr. Mit hittél el nekem? Mit tudtál rólam? Az, hogy szeretlek, neked korántsem lehetett olyan meglepő, mint nekem. Mikor rájöttem, megijedtem. Annyiszor mondtam kerek és szenvedélyes mondatokat a színpadon, hogy ha megszólalok, szárazon és tárgyilagosan szeretek beszélni; tudod, hogy a fürdőszobában van csak tükröm, sehol másutt a lakásomban. Nem érdekel az arcom, nem vagyok kíváncsi a mozdulataimra.

„Mit fogok elmondani neked?” – törtem a fejemet, az erkélyajtó nyitott, világosabb kék téglalapját néztem, meg a csillagokat. Áramlott a hűvös a Sashegyről. Szerettem volna, ha kitalálsz rólam mindent, anélkül hogy beszélnem kellene, s ugyanakkor, valahol mélyen, rozsdásan, csikorogva, már készülődtek bennem a szavak, a Kőgát meg apa meg minden, ami volt, Ambrus és az Irma néni cipője, és féltem, hogy elsírom magam, pedig nem volna semmi értelme, hiszen most boldog vagyok, olyan boldog, mint soha életemben.

Olyan messze ültél tőlem, hogy csak éreztem, de nem láttam, és nem érzékeltem azt, hogy már meztelen vagy. Én olyan voltam, mint aki egy kicsit részeg, de ugyanakkor fáradt is, és most majd megpihen. Annyira bennem voltál már, hogy csukott szemmel, sötétben és belülről is láttalak, ha akartalak: zöldesbarna szemedet, érzékeny szádat, izmos, hosszú combjaidat. Cigaretta után tapogatóztál, de nem találtad, a tárcád a lapockám alatt volt, s nem moccantam meg, nem akartam, hogy most rágyújts. Julira gondoltam, hogy odaért-e már Máriabesnyőre a búcsúsokkal, s hogy most imádkozik-e értem és mindenkiért, és mit szólna, ha mégis belépne, meggyújtaná a villanyt, és itt találna bennünket, így.

„Tudom, hogy te szereted Angélát…” – mondtad. Nem szóltál többet, sem azt, hogy szeretsz, sem azt, hogy tudod, hogy szeretlek, nem próbáltad megfogalmazni szerelmünket, mely annyira tagadhatatlan volt már hetek óta. Akkor felemelkedtem egy kicsit, és kihúztam a tárcádat a hátam alól, hogy rá tudj gyújtani. Csak félig szívtad el a cigarettát, aztán kidobtad az erkélyre. Nyitott szemmel feküdtem a karodban, mozdulatlanul és kétségbeesve, s mikor elaludtál, kimentem az erkélyre, mezítláb, meztelenül, úgy, ahogy voltam. Meghúzódtam az erkély és kőpárkány között, a bőrömet hasította a hideg. Álltam, vacogva, a hegyi éjszakában, néztem Pestet, a többi hegyeket, egy messzi lámpát a hídfőnél, aztán visszabújtam melléd az ágyba. Elvetted a kispárnámat, begyűrted a tarkód alá, nem akartalak megmozdítani, én mindenképpen tudok aludni, kövön is, földön is. Ráhajtottam a fejemet a könyökömre.

És akkor megint állt a Kőgát, mintha sose lett volna háború, apa bent köhécselt a virágai között, anyánál Juditka volt, kihallatszott a skálázás, én meg veszkődtem a mosatlannal. Anyám sütött délelőtt egy tepsi mézest, mert apámnak sok mézet kellett ennie, és nem bírta, csak valamilyen sütemény formájában. A tepsi leragadt, majd lejött a bőr a tenyeremről, amíg mosogattam. Félrehúztam a lila függönyt, hogy jobban lássak, a konyhakövön áll a lucsok, magam is csupa víz voltam, a két karomra, a kötényemre, a lábam szárára ráfröccsent a mosogatólé. Kőporral súroltam a tepsit, mégsem akart tisztulni. Akkor megzengett a kapucsengő, és a konyhaajtóba vágott kis üvegablak elsötétült egy pillanatra. Kopogtattak. Kiordítottam, hogy szabad, a hajam a homlokomra hullt, hátrasimítottam a könyökömmel. Akkor kinyílt az ajtó, és belépett Angéla, egy pillanatra megállt, mert a kövön éppen feléje futott egy pici folyó a kilöttyent mosogatóvízből. Csak állt, tanácstalanul, aranybarnán a tengerparti naptól. Bal kezében egy labdát szorított, egy azúrkék, csodálatos labdát, amelyen aranykarikák futottak körbe, s a jobbjában, fehér kesztyűs kis jobbjában ott tartott egy piros bőrrel szegett lakk kottatartót. Elza ott állt mögötte, azt mondta nekem: „Jó napot!”

Megmoccantál, egészen éber lettél, mintha nem csak egy negyedórát aludtál volna, hanem át az egész éjszakát. Odahúztad a fejemet magad mellé a párnára, valami verssort mondtál, megfogtad a hajam egyik fürtjét, úgy aludtál el megint. Akkor fel kellett volna hogy költselek, és meg kellett volna mondanom neked, hogy mióta először láttam, és azóta is, alva, ébren, még holtomban is, ha van valami a halál után, gyűlöltem és gyűlölni fogom Angélát.

Itt gyík is van.

Az állatokat mindig szerettem, tulajdonképpen még az Ambrus disznóit is, sírtam, mikor levágták őket, holott kaptunk kóstolót; nem ettem belőle, pedig milyen jó szaga volt. Apám mézen, tejen, tojáson, vajon élt, mi meg azon, ami éppen akadt, nálunk nem gyűlt meg moslék soha, nem tudtunk kutyát tartani. Egy időben selyembogaraim voltak, aztán az iskolában szertáros lettem, kaptam egy kimustrált akváriumot, akkor guppikat tartottam, míg meg nem döglöttek sorra. Angélának őze volt, az őz miatt mentem el hozzá egyszer, mikor már készen voltam a délutáni munkámmal.

Angéla már nem szép. Arcának gyönyörű oválisa széttörött, olyan volt tegnap az anyja mellett, mintha két Ilu néni állna velem szemben, csak az egyik soványabb és betegesebb a másiknál. Ha szóltak hozzá, nem válaszolt, csak felnézett, de látszott a szemén, hogy nem érti, mit mondanak neki, és nem is tudja pontosan, ki az, aki beszél. Elza bizonyára teletömte idegcsillapítóval. Tegnap jól megnéztem, volt rá időm. Azon gondolkoztam, meddig élhet, olyan volt, mint akinek már nem sok köze van a világhoz. Sose hittem volna, hogy el tud múlni róla a szép test biztonsága. Angéla úgy hordta magán a szépséget, mint a vértet. Sokszor gondoltam arra, hogyha valami baja van, elcsügged, megijed, akkor odamegy a tükör elé, belenéz, és visszanyeri a bátorságát.

Én láttam Angélát Emillel, láttam Domi bácsival meg az anyjával, láttam az Elza kezébe kapaszkodva, és láttam veled is. Mindig vigyázott rá valaki, kézen fogta, becézte, megmutatta, merre nyílik a simábbik út. Ha egyedül láttam, vásárolni, vagy csak magában, egy könyvvel az ölében a kertben, akkor sem éreztem magányosnak gyönyörű teste védelmében. Tegnap arra gondoltam, hogy soha életében nem tudott pénzzel bánni, nem tud kitölteni egyedül egy hivatalos írást, dolgozni nem tanult és nem is ért semmihez, az Árvaház minden jelentését, zárszámadását te csináltad helyette, ő csak jóságos volt életében és gyönyörű, és most már nem is szép, és ami pénzhez jut, el fog folyni a kezéből, nemsokára majd szegény lesz, s aztán elporlik, eltűnik, csak egy név lesz egy ideig, aztán már név se lesz, semmi; én meg, ha meghalok, benne leszek a színháztörténetben, és filmet csinálnak az életemből; a szobrom a Kőgáton fog állni, és a nádas helyét nézi a vendéglő kertjéből.

Tegnap, míg szemben álltunk egymással, egyetlenegyszer se pillantott rám, nem bírta elviselni a látásomat. Majdnem elnevettem magam, mert eszembe jutott, mit szólna, ha elmondanám neki, hogy készültem egész életemen át erre a pillanatra, amikor meglátom végre elindulni a halál felé, olyan védtelenül és menthetetlenül, mint más közönséges emberfiát, és hogy milyen komikus, hogy ez a mai az életem legszebb napja.

 

Angéla szeretett engem. Anyámékat is szerette, a házunkat, mindent, még a lila függönyt is a konyhában és az orr nélküli cipőmet, amelyet egyszer el is kért és felpróbált egy délután. Angélának mi voltunk az egzotikum. Olyan ösztönösen ragaszkodott hozzám, amilyen ösztönösen utáltam én. Sose kérdeztem meg tőled, mit mondott el rólam vagy rólunk Angéla, meg vagyok győződve, semmi olyat, amiből kiderülhetett volna, milyen szegények voltunk, vagy hogy a Kőgáton laktunk, olyan házban, amelybe a konyhán keresztül vezetett a bejárat. Néha az volt az érzésem, hogy szinte irigyel. Mikor egyszer majálison voltunk az iskolával, boldogtalanul ténfergett köröttem, kezében a rózsaszínű, papírvékony sonkaszeletekkel, és a tégelyt bámulta, amelybe pirított grízt kapartam az előző napi vacsorából. Egy bokor mögött kanalazgattam, nagyokat nyeltem, hogy hamarabb elfogyjék. Akkor kért is a grízből, és nyújtotta érte a sonkáját, s mikor rámordultam, elvörösödött, és tele lett a szeme könnyel.

Angélát mindenki szerette az osztályban, mert bőkezű volt, és szívesen segített. Még Gizikének is megcsinálta egyszer a latin fordítását, s ezért külön meg tudtam volna ölni, mert Gizike akkor már bukásra állt latinból, s rettegtem, hogy mégis átmegy, ez az utolsó dolgozat majd átsegíti, még majd nem lesz korrepetitorra szüksége. Sose láttam, hogy Angéla megevett volna egy egész narancsot, pedig mindennap azt hozott tízóraira, de mikor felbontotta, szétosztogatta cikkenként.

Kívüled sose tudta senki, mennyire szeretem az ízeket. Apám, anyám holtukig azt hitték, nagyjából mindegy, mivel töltöm meg a gyomromat. Te voltál az egyetlen, aki tudtad, milyen izgalom fog el, ha ráksaláta van az étlapon, és hogy a datolyát, amelyet szereztél, még a lépcsőházban megettem, felfelé menet a lépcsőn, mind a húsz szemet egymás után. Csak te tudtad, milyen nyalánk vagyok, és milyen boldogtalan, ha várnom kell az ételre. Anyám csak bámult rám élete utolsó napjaiban, amikor nem mozdultam el mellőle, s az ágya mellé vittem az ételt, el-elmosolyodott az étvágyamon. Akkor még nagyon kevés ideje volt pénzem, s faltam. Most megint nem tudok ételre gondolni. A sok minden között, ami voltál, az ételt is te jelentetted ezekben az években. Hozzátartozott az evéshez, hogy ott ülsz, felemeled a poharat, vagy magad elé húzod a tányéromat, és megeszed róla az utolsó falatot. Tegnap teát főztem ebédre, ettem mellé pirított kenyeret.

 

A gyík itt napozik a kövön. Az előbb arrább tettem a lábamat, de nem ijedt meg, ott maradt. Tőlem nem félnek az állatok. Az őz se félt, megszagolta a kezemet, meg is nyalta, sós volt a kezem, a korpát kavartam meg, mielőtt eljöttem volna hazulról, Ambrus aznap megint velem etette a disznókat. Te nem jártál arra mifelénk, csak vonatról láttad az erdőséget a város határában. Mikor kislány voltam, őz meg szarvas is akadt még a fák között, nyulat meg rengeteget lőttek a vadászok. Ha hideg volt a tél, az erdő pereméig jöttek a vadak. Az őzet Emil szerezte Angélának, aki motorbiciklin száguldozott, s az egyetlen volt az Angéla családjából, akit elviseltem valahogy. Emil utálta Domi bácsit és Ilu nénit, utálta Elzát is, Angélát szerette. Ha élne még, most ott volna Angéla mellett, ágyba dugná, ápolná, mesélne neki. Milyen szerencse, hogy nem él.

Az új műút, a betonozott autóút, amelyre a város olyan büszke volt, hogy hetekig cikkeztek róla a helyi lapban, az erdő alatt futott el. Emil csak a sutát gázolta el, azt se szándékosan, de tudod, milyen az állat, nem tudott megmozdulni, mikor rátüzelt a motorbicikli reflektora. A borjú ott szaglászott a suta körül. Emil megkötözte és hazavitte. Napokon át ez volt az egyetlen beszédtéma, az osztály magánkívül volt: Graffnak őze van. Angéla déli csengetéskor rohanva ment le a lépcsőn, hogy minél hamarabb hazaérhessen, egyszer az énektanár vissza is vitte az emeletre, s onnan kellett lemennie szépen, lépésben, ahogy illik. Akkor sírt szégyenében, én meg dalolva mentem haza, és loptam egy köteg fokhagymát a piacon. Nem is kellett, csak úgy örömömben. Mire hazaértem, anyám az akvárium felé bökött az állával, ott úszott, hasával felfelé, a két guppim, önthettem ki a szemétre. Kimostam az akváriumot, kiborítottam a kavicsokat, kitéptem a növényeket belőle, apám mondott valamit, hogy talán egy macska kellene, de csak a fejemet ráztam. Az Ambrus kertjében egész nap búgtak a galambok, macskára gondolni se lehetett, Ambrus nélkül egyszerűen nem tudtam meglenni, és Ambrus gyűlölte a macskákat, féltette tőlük a madarait.

Angéla mindig hívott, a fél osztály eljárt hozzá, minél inkább húzódoztam, annál jobban simogatta a karomat. Mikor a guppik megdöglöttek, nem tudtam ellenállni többet, annyira szerettem volna látni az őzet. Angéla a rács mögül lesett egy vasárnap, amikor odaígérkeztem; ott állt a kerítés mögött, a trombitafába kapaszkodva, és már messziről integetett. Mikor meglátott, kiköpte a kürtvirágot, amelyet a szájában tartott. Elza a kertben olvasott, alig köszöntöttük egymást, mert Elza mindig elkísérte Angélát a zongoraórára, és látott mosni meg súrolni, nem volt előtte semmi becsületem, én meg tudtam azt, amit Angélán kívül igazán mindenki tudott a városban, legjobban Emil meg Ilu néni, hogy Elza a Domi bácsi szeretője, és csak húzogattam a számat, valahányszor megláttam. Tudod, milyen a gyerek, azt hiszi, a szerelmek sírig tartanak, és a házasságtörőt szurokba kell mártogatni.

Angéla bizonyosan megmutatta neked a villa képét. Hátul, ahol a veteményeskert volt meg a gyümölcsös – minálunk semmiféle ház nem épült még akkor, amelynek ne lett volna külön veteményeskertje –, Domi bácsi egy kis kamrát ácsoltatott az őznek. A szívem majd megszakadt, mikor megláttam. Már ismerte Angélát, elvette a kezéből a zabot meg az apróra vágott káposztát, engedte, hogy megsimogassa a gerincét és a füléhez nyúljon. Sokáig megszólalni sem bírtam. Angéla tüzelt a boldogságtól. Lehajolt a borjúhoz, átölelte vékony kis nyakát, és megcsókolta az orrát. Én megpróbáltam étellel kínálni, belenyúltam az ólra kívülről ráerősített etetőládába szénáért, de elkapta tőlem a fejét, hátrább szökkent. „Fél tőled” – mondta Angéla, aztán megvigasztalt, hogy eleinte tőle is félt. Majd megszokik.

Uzsonnára habos kakaó volt. Az Angéla szobájában terítettek, étvágytalanul ettem, ellenségesen, nagyon keveset. Az uzsonna vége felé berohant Ilu néni, az orra vörös volt, meg sem látott engem, elkezdte csókolni Angélát, valamit mondott, nem lehetett érteni, mit, aztán Domi bácsi is berohant, végül kimentek mind a ketten. Ránéztem Angélára: evett. Elza átsétált a szobán, az arca piros volt. Angéla új habot tett a csészéjébe. Később ismét láttam Ilu nénit az ablakon át, akkor már a kertben sétált, törülköző volt a halántékára csavarva, és cigarettázott. Domi bácsi végigszaladt a salakos úton, kalapja, botja, kesztyűje a kezében. Úgy ment ki, hogy nem is köszönt Ilu néninek. „Mami ideges” – mondta Angéla, és gyanútlan szemével sajnálkozva követte anyja fáradhatatlan imbolygását a virágágyak között.

Éjjelente az őzzel álmodtam. Te nem tudod, milyen az, mikor az ember olyan elmondhatatlanul sóvárog valamire. A cipő, a ruha, az étel miatt csak dühös voltam, vagy mogorván szégyenkeztem. A narancsot kívántam, de inkább megfulladtam volna, semhogy elfogadjak Angélától egy cikket is. Nem érdekelt a lakásuk, a meseképek az Angéla szobájában, kis könyvszekrénye, semmi, csak az őz. Akkoriban gyakran aludtam el sírva.

Eleinte arra gondoltam, hogy ellopom és hazahozom. Egész komolyan gondoltam erre, persze nem úgy, hogy otthon is tartom majd nálunk, hanem abban reménykedtem, hogy talán Ambrus ad neki szállást, és nem szól senkinek, inkább mindennap átmegyek hozzá mosni vagy mosogatni. Neki van takarmánya mindig, nyáron különben is szénát eszik az őz. Egy reggel felmásztam a kerítésünkre, és átnéztem a disznóólba, de láttam, hogy semmi hely nincs már ott, amit el lehetne rekeszteni az őznek, s közben azt is éreztem, hogy Ambrus nem helyeselné a dolgot, sőt előbb-utóbb rá is jönnének, akkor meg vége lenne az iskolának, pedig ha kitesznek, nincs több olyan gimnázium az országban, amelyet ükapa alapított, s mi lesz, ha nem járhatok alapítványi helyre, honnan szerzek én tandíjat. Az iskolában kényszeríteni kellett magamat, hogy figyeljek az órákon. Kitűnő tanuló voltam, nem mintha bármikor is érdekelt volna a lecke, vagy lett volna bennem egy szikrányi ambíció, de rendkívül jó volt a memóriám, s amit egyszer hallottam és felfogtam, nem felejtettem el. Mindig figyeltem is a magyarázatra, mert év végén szorgalmi jutalmat lehetett nyerni, harminc pengőt, és azt minden esztendőben én nyertem meg.

Hogy kinevettél, mikor a lakásomban mindenütt pénzt találtál, a hálóingek között, a bombonierben, a könyvek lapjai közé rejtve, a cipők orrában. Húsvétkor, mikor egész nap nálam voltál, fogadtál velem, hogy megtalálod minden eldugott pénzemet; halálra nevettem magam azon, hol mindenütt nem keresed. Csak azt nem lelted meg, amit feltettem a karnis tetejére, azt Juli sodorta le későbben, mikor valami érthetetlen szorgalmassági rohamában nagytakarítást rendezett, s ahogy felnyúlt a kefeseprűvel, elébe zuhant a cigarettásdoboz, ami teli volt százasokkal. „Hörcsög” – mondtad, s le kellett ülnöd, úgy nevettél. „Hörcsög vagy, Eszti, elásod a pénzt!” Két forintot nyomtál a markomba, én mélyen meghajoltam, hogy megköszönjem, és akkor megcsókoltál. Meglazultak az ujjaim, a forint elgurult valamerre az ágy alá. Mit tudtál te rólam? Ha akkor, tizenhárom éves koromban, mikor Emil hazavitte az őzet, valaki pénzt adott volna azért, hogy az övé legyek, nagyon rosszul éreztem volna magamat, de habozás nélkül belefeküdtem volna az ágyába.

Attól a naptól fogva rendszeresen eljártam Angélához. Egy idő múlva az őz már az én kezemből is elvette az ennivalót, sőt az örvénél fogva ki tudtam vezetni az ólból, végigjött velem az utcán, s csak akkor tépte ki magát a kezemből, ha valami végigzörgött a Köves úton, akkor visszafutott, és lihegett az oldala. Angéla boldog volt velem, mintha valami különös ajándékot kapott volna; időnként megmutattam neki a számtant, mert a számtanhoz se Emil, se Elza nem értett, és Angéla csak olyan jeles volt, akiről mindenki tudta, hogy Ilu néni félévkor meg év végén bejár cirkuszolni az iskolába, csak hogy kettese ne legyen, hát inkább megkapja az egyest, csak az anyját ne lássák, az igazgatóék meg minden hónapban egyszer náluk vacsoráztak. Gizike, különös módon, a számtan kettes miatt nem szerette Angélát. Juszti is felment az iskolába a latin miatt intőkonferencia előtt, de Jusztit elzavarták, pedig Gizike úgy került az intézetbe, hogy Józsi új kápolnát építtetett, és ennek fejében odavették Gizikét.

Mikor Irma néni beteg lett, ketten ápoltuk anyámmal, én nappal, anyám éjszaka. Ültem az ágya mellett, idegesen számítgattam, meddig élhet még; kivetett a munkámból, mindennel rohannom kellett, s tudtam, hogy anyám majd beleroskad az éjszakai ápolásba. Nappal a tanítványok, éjjel a virrasztás – csak gubbasztott a zongora mellett, míg Juditkáék verték a skálát. Apám anyámmal aludt a nagyobbik szobánkban, ott, ahol a zongora állt, én meg magamban az irodában. Éjjelente, míg az Irma néni betegsége tartott, ötször is átnéztem apámhoz: nincs-e szüksége valamire. Mikor anyám felváltott az ápolásban, Irma nénitől hazafelé térve mindig bementem egy percre Angélához is, hogy lássam az őzet. Rendkívül okos állat volt, megtanulta, hogy kell a fejével felemelni a belső reteszt, s mire valaki észrevette, már kinn ugrált a kertben, és a fenyőgallyakat csipkedte. Domi bácsi akkor már unta az őzet, szeretett volna szabadulni tőle, persze nem tett semmit: Angéla imádta.

Most nem tudom, hogy élnek a vidéken, nyilván másképpen, mint amikor én gyerek voltam; akkor korán feküdtek az emberek, kilenc után nemigen jártak az utcán. Színház csak nyáron volt a pavilonban, az utolsó mozielőadás pedig befejeződött tízkor, annak, ilyen későn, már nem is igen volt közönsége, aki mégis elment, iparkodott haza. A Belváros meg a Kőgát nyolc óra után elnéptelenedett, kinn a Büdös soron, a Tímár közben, a bőrgyár közelében volt csak élet, ahol éjszakai műszakot tartottak. A Három Huszárban éjfél után is énekeltek, de az nem volt biztonságos vidék, Gizike mindig úgy aludt el, hogy a csuklója köré hurkolta a rózsafüzért, mert félt a danolók lármájától. Én nem akartam megölni az őzet.

 

A Domi bácsiék villájában az alagsorban aludtak a cselédek, és csak három oldalon volt kőkerítés, a negyediken, hátul, sövény, mint minálunk minden házban, ahol veteményeskerttel végződött a telek. A veteményes mélyen hátranyúlt, s a sövény csak úgy Isten nevében védte; ha valaki be akart jönni, átléphetett elöl a kőoszlopkák közé illesztett rácson is, a sövényt meg csak meg kellett húzni egy kicsit, máris szétvált, és utat engedett. Arra mifelénk mindenkinek megtermett mindene a háza körül, nem lett volna érdemes betörni egy zsák krumpliért, egy szakajtó kukoricáért. Aki lopott, értékesebbet lopott, s ha lopott, nem Domi bácsiéktól és nem a Köves útról, amelynek torkában rendőr állott nappal-éjszaka. Túl a Köves úton, pár száz méternyire, ott volt az új állomás, amelyen nem illett leszállni magunkfajta embernek. Az új állomást senki sem vette komolyan, ha valaki vonattal érkezett meg, inkább körülkerülte a várost, és a régi állomásépületnél szállt le, így volt illendő és előkelő. Ma éjjel, mikor Gizike cserélgette lábamon a borogatást, fütyült egy vonat a teherpályaudvaron, és a zakatolás is felhallatszott. Akkor egyszerre megint előttem volt az otthoni új állomás képe, a sínek szalagjaival és a céltalanul megzökkenő vonattal, amelyből csak kofák szálltak ki meg bejáró munkások.

Apám nyolckor feküdt, kilencre már aludt is mindig. Az utolsó időkig nem fordult elő, hogy bármiért is átszólt volna az irodába. Anyám Irma nénit ápolta, lehetett úgy tizenegy, mikor kimásztam az utcára az irodaablakon. Visszanyomtam az ablaktáblát, de csak annyira, hogy ne legyen túlontúl nagy a rés. Tanév vége volt, májusi, holdtalan éjszaka. Minálunk minden háznak volt kertje vagy udvara; sűrű ákác- és olajfaillatban lépegettem. Megkerültem az Ambrus házát, kifordultam a körtöltésre. Alattam nem látszott a nádas, csak sejlett, valami szél is volt, meleg, éjszakai szél. Hallottad te valaha, milyen az, mikor a nád mozog, és összesúrolja a szálait? Kutyák ugattak, nem élesen, inkább becsületből, ahogy elmentem egy-egy ház előtt, sötét volt mindenütt. Ha visszagondolok a városra, ahol valaha éltem, mindig úgy emlékszem rá, hogy ott valahogy alacsonyabb volt az ég, mint máshol. Akkor is úgy éreztem, vastag fekete égbolt van felettem, nem a nappal feszes, egyenes ege, inkább gömbölyű és puha.

Sok mindenre gondoltam, arra, meghal-e hát Irma néni ma éjjel, az iskolára, hogy másnap számtandolgozat lesz, és Angéla nem fog feljönni, mert ilyenkor Ilu néni ágyba dugja és beköti a torkát, különben négyest írna, és akkor oda a jeles; Gizikére gondoltam, hogy talán végre megbukik latinból, és közben azt is éreztem, hogy borzasztóan sajnálom Gizikét, de nem lesz rajtam más segítség, csak ha megbukik és taníthatom, és töprengtem, hogy rosszat kell neki súgni, de közben iszonyú volt arra gondolni, hogy Angélának segítek számtanból, Gizikének meg nem. Mindenfélére gondoltam, míg haladtam, nem féltem, nem is siettem, úgy sétáltam, mint aki ráér. Az egyik kerítés felett kibuggyant az orgona, letörtem egy gallyat. Az őzet az erdei út felé akartam elengedni, tehát meg kell majd kerülnöm vele a Köves út végét. Az ember néha biztosan érzi, hogy amibe belefogott, sikerülni fog. Nem gondolkoztam hazugságon, hogy mit mondok, ha valaki meglát – miért látna meg? Anyám nem jöhet még haza, ha Irma néni meg talál halni, akkor meg éppen nem: a cselédet nem lehet egyedül hagyni a halottal, mert nálunk azt tartották: a cseléd mind lop, és kifosztja a holtat. Ilyentájt legfeljebb csak részeg emberrel találkozhatnám, az meg dülöngél, nem tud futni.

A sövényt ott nyitottam szét, ahol a legvékonyabbnak tudtam az ágakat. A kert középső, kavicsos részén mentem végig, amelyet azért töltöttek fel sóderrel, hogy esőben is járni lehessen a vetemények között. Mezítláb voltam, iszonyúan szúrta a talpamat a sóder. Az őz dübögött, mikor az ólhoz értem, mélyen szuszogott, de megismerte benyújtott kezemet. Alig láttam, inkább csak éreztem. Éjjelre mindig meg volt kötve, amióta rájött, hogy kell eltolni a reteszét; persze nem sok kellett hozzá, hogy kirántsa a szíja karikáját a szegből. Csak addig féltem, míg az ólajtó nyikorgott, akkor egy pillanatra mellé is guggoltam az őznek, aki egyre mélyebben és nyugtalanabbul szagolgatott, de mikor felegyenesedtem és megindultam vele kifelé, jött mellettem engedelmesen, s alig láttam valamit belőle, éreztem, hogy ugyanaz a vad öröm él benne is most, mint bennem. Csodálatos éjszaka volt. A sövényen nehezen tudtam áthúzni, eleinte nem akart nekiindulni, aztán letapostam neki egy rést, amin átfért, és a csuklómra hurkoltam a szíját.

 

Szolnokon, vacsora után, lementünk még a partra. Esőre állt, a víz nem is csillogott, tompa volt, barna. Lenn álltunk a Tiszánál, én neked döntöttem a hátamat, minden zaj messziről hallatszott, békák ummogtak a lábunknál, vízszag volt, halszag meg virágillat. Éreztem, hogy vidéken vagyok, nem a fővárosban, s hosszú idő óta először tudtam természetes környezetben magamat. Évek óta folyton csodálkozom itt, bámulok és kelletlenül figyelem a zajt, a port, az embereket, a kirakatokat, mindent. Minden egyszerre komikus és kellemetlen.

Akkor, ott, míg neked dőltem, megkérdezted, mire gondolok, és azt mondtam, a vacsorára, de nem a vacsorára gondoltam, hanem, hogy ez az éjszaka mennyire hasonlít most arra, amelyen elloptam az Angéla őzét, s húztam magam után a Köves úton lefelé, az új megálló irányába, az esőre hajló, homorú, puha égbolt alatt, s éreztem, hogy mindjárt elengedem, nem látom soha többé, de én engedem el, és visszamegy az erdőbe, boldog lesz, Angéla nem kapja meg újra, és nincs Domi bácsinak annyi pénze, amivel vissza tudná szerezni, ha én egyszer elengedtem. Látni akartam, hogy megy be majd a sűrűbe, hogy fog elfutni kedves, vékony lábain, és hogy tűnik el a sötétben.

Eleredt az eső, lassú cseppek omlottak a hajamra. Az őz nyugtalan volt, tépdeste a kezemet, alig tudtam visszatartani. Amarra a város felé már megszokta a járást, de ez idegen vidék volt, és alapjában véve én magam is idegen; teljes erővel kellett tartanom. A szíj belevágott a csuklómba, az állat rángatott, a végén már nem is én vezettem, hanem ő húzott magával. Aztán, mielőtt befordultunk volna a Viola közbe, ahol elkanyarodik az út az erdő felé, az új megállóból kifutott egy tehervonat. Az őz kitépte magát a kezemből, és nekifutott a síneknek.

Reggel Angéla mégis eljött az iskolába, nyakamba borult, elmondta, hogy az őz megszökött az éjjel, és Sokoró bácsi, az új megállói sorompós, megtalálta a holttestét. Számtandolgozatot írtunk. Húsz perc alatt megcsináltam a számítást, aztán firkáltam a piszkozati papírra. Rettenetesen szerettem volna, ha még egyszer ott érzem az őz orrát a tenyeremben, ahogy a korpaszagot szimatolja, és rám veti a szemét. Gizike reménykedve nézett rám, elkaptam a tekintetemet. Azon törtem a fejemet, vajon számtanból is meg fog-e bukni. Angéla előttem ült, a háta mozgásáról láttam, hogy sír.

Dél van, dudál valami gyár itt a közelben. Odahaza hajnalban dudált, ebédtájt meg este, három műszakban dolgoztak a bőrgyárban. A mi vidékünkön sok kukorica termett, az iparoslányok között a leggőgösebbek a tímárlányok voltak, pedig azokat csak a polgáriba vették fel, nem jártak gimnáziumba, mint mi. A közös iskolaudvaron aztán elkeveredtek velünk, suttogtak, kacarásztak, ha szóltak hozzánk, magáztak bennünket, de ugyanakkor mindig azt éreztem, hogy egy kicsit nevetnek rajtunk. Nekünk matrózruha volt az egyenruhánk, a polgáristák valami paraszthímzéses, sötétkék ruhában jártak, nyáron meg pettyes kartonban. Korán fejlett, szép testük csak úgy feszítette a gyöngéd tulipánokat a kék szöveten. Külön utcában laktak, a Tímár közön, messziről tudni lehetett, hogy merre, mert a cserszag, a csáva bűze megcsikarta az ember orrát, ha arra fordult.

A nép Büdös sornak hívta a Tímár közt, de ezt nem volt szabad hangosan kimondani az iskolában, mert ha a tímárlányok meghallották, megverték az embert miatta. Gizike tőlük is nagyon félt, az apja kocsmája miatt; hozzájuk jártak a bőrgyári munkások, és azok meg a tímárok gyűlölték egymást, amióta a gyár felépült. Nálunk nem is volt más munkás a városban, csak a bőrgyári, egyéb szegény ember mind kinn dolgozott a földeken. Ambrusnak az öccse is a bőrgyárban dolgozott, mikor meglátogatta Ambrust, órákkal később is tudtam, hogy ott járt; a műhelyben megült a vaskos, szúrós szag.

Eleinte nem tudtam, mi a különbség a bőrgyáriak meg a tímárok között, Ambrus aztán megmagyarázta. Nem szeretett magyarázni, de a tímárok iránti utálata erősebb volt a hallgatagságánál. Tőle tudtam meg, ki a mester és ki a legény, a gyáros meg a munkás. Odáig mindig azt hittem, hogy a tímárlányok csak abban különböznek tőlünk, hogy nem veszik fel őket a gimnáziumba. Nagyon meglepődtem, mikor megtudtam, milyen gazdagok. A Tímár közön akármelyik mester gazdagabb volt, mint a leggazdagabb osztálytársam apja. A bőrgyáriak annyira utálták őket, hogy még a gyárba is szívesebben elmentek dolgozni, mint hozzájuk: a tímároknak más vidékről kellett legényt meg inast fogadniuk.

„Ki volt az első szerelmed?” – kérdezted tavasszal, gyűlölködve és gyanakodva néztél rám; akkor ilyen értelmetlen kérdésekkel kínoztuk egymást. „Egy bőrgyári munkás” – feleltem azonnal, előretoltam az alsó ajkam, mint a színpadon. Akkor kirohantál az eszpresszóból, s én élveztem, hogy most egyedül fuldokolsz mérgedben, azt hiszed, hazudtam, komédiázom. Pedig Károly volt az első szerelmem, az Ambrus öccse; reménytelenül szerelmes voltam bele.

Károly ki nem állhatott. Ambrus se szeretett, csak eltűrt a hasznom miatt; mikor a csúz már nagyon megcsúfolta a derekát, még arra is rákényszerítette magát, hogy kedves legyen hozzám, mert már a fát is én hasogattam helyette, de Károly nem is leplezte, hogy utál. Eleinte nem értettem, miért, most persze már értem. Akkor, gyerekkoromban, azt se tudtam, mit mászkál Károly mindig sötétedés után az Ambrus műhelyébe, ahelyett, hogy eljönne napvilágon, miért hoz magával vendégeket, s ha átszaladok valamiért, viszek vagy kérek valamit, miért ordít rám, hogy senki se hívott, nyughassam, ahol vagyok. Borzasztóan tetszett nekem, mert két gödör volt az arcán; ha néha, nagy ritkán elmosolyodott, gyermekes, szelíd és fénylő lett a képe egy pillanatra, mint ha a viharos égen hirtelen megszakad a felleg, s a sötét földön átsikamlik egy villanásnyi nap.

Sokáig álmodoztam arról, mi lesz akkor, ha Károly elvesz, legtöbbet a két disznóra gondoltam, az Ambrus disznójára, hogy akkor nagyobb kóstolót küld, s azt anyámék mind megeszik. Abból gondoltam eleinte, hogy szeret, hogy olyan goromba volt hozzám mindig. Mikor kihallgattam a beszélgetésüket a padláslyuk felett hasalva, míg a combomat összeszurkálta a szétpergett kukoricaszem, szinte belebódultam a szavaiba. Sose mondtam meg otthon, hogy összevert akkor, mikor megtalált. Ambrus szedett ki a keze közül, káromkodott, csóválta a fejét. Én úgy meg voltam ijedve, hogy nem is sírtam. Minek vert meg Károly ennyire? Amit mond, elhallgattam volna akármeddig. Ha szemináriumra járok, és Hella meggyőzően, tagoltan eljátssza az anyagrészt, amelyből felel, vagy Pipi nyög, mindig Károly jut eszembe, lassú, dörmögő szava, ahogy megmagyarázza, miért nem természetes az, hogy szegény meg gazdag legyen a világon. Ilyenkor megint érzem a kukoricát a combom alatt, s átfut rajtam a reménység és boldogság különös emléke, ahogy akkoriban, ott a padláson elképzeltem: a szegények elvesznek a gazdagoktól mindent, és nem lesz semmi különbség az emberek között.

Károly ott vert, ahol ért. Otthon azt mondtam, legurultam a padlásról, azért vagyok kék meg zöld. Míg vert, apámat szidta, nem értettem, mivel vádolja, de akkor már elsírtam magam: nem bírtam elviselni, ha apámat bántották. „Kisasszony!” – mondta Károly, mikor végre elengedett. Hogy mondta ezt a szót! „Marha! – szólt rá Ambrus. – Koldus ez, nem kisasszony!”

Károly kiverte belőlem a szerelmet, de kivert valami mást is. Ott álltam előtte mezítláb, a foltos kötényemben, a házimunkától megvastagodott, csorba körmű kezemmel, s ha meg tudtam volna szólalni, megmondom neki, mennyire szeretem, milyen éhes vagyok megint, és ha elvenne, talán könnyebb lenne az életünk, ugyanakkor pedig azt éreztem, hogy mikor valami eljövendő világról beszél, engem kifelejtett belőle, mert én Encsy lány vagyok, az apám ügyvéd, és ez Károlynak több annál, amit lát, a házunkról málló vakolatnál vagy az örökös zongoraszónál is. Sose mondtam meg senkinek, mit hallottam akkor az Ambrus padlásán.

Károly nem jött többé, és én nem mertem kérdezősködni utána. Máig tudom, hogy mit beszélt, annyiszor elismételtem magamban, mikor lefeküdtem, és a gázlámpa beszűrődő világosságát bámultam elalvás előtt: ott sárgállott a fény az apa könyvespolcán, a jogi könyvek aranyozott bőrsarkain. Sokáig aludtam el azon, hogy jönnek a bőrgyáriak, kimennek a Köves útra, kiverik Domi bácsit a házából, Angéla fut, sikolt, futtában elmarad a cipője, s akkor én a lábára húzom az Irma néniét, és én megyek lakni a Köves úti házba, és aki szegény, az mind villában fog lakni, Ilu néninek meg dolgoznia kell, kapál vagy maltert hord egész nap, és a nagyanyám zeneórákat ad a mi régi zongoránkon, engem is megtanít végre, mert én vagyok az egyetlen az unokák között, akit anyámnak nem volt ideje megtanítani zongorázni. Nem is akarok sírni, csak a duda szólalt meg az imént a kerítésen túl.

Gizike is szerette a duda hangját, elmélázott mellette, kibámult a háló ablakán. Ilyenkor kezére ütöttem a tolltartó fedelével, mert elhúzta az időt, és sötétedés után féltem végigmenni az utcájukon, Károlytól féltem, pedig soha többé nem találkoztam vele. A duda olyan erősen szólt, hogy a három cigányt is túlbőgte, s Juszti magas, dallamos nevetését. Gizike sose tudta egyeztetni a nemeket a latinban. A Három Huszár megvan még, csak most Rózsakertnek hívják. Józsi sose fogja megtudni, hogy vágytam utána tegnap éjjel, milyen jó lett volna, ha otthon van – nem is szól hozzám, csak alszik, szuszog…

Tegnap, mikor kimentem a konyhába, hogy a Julinak írt cédulát beletegyem a mérleg serpenyőjébe, véletlenül rápillantottam a naptárra, és láttam, hogy a huszonhetedike alá van húzva. Csak bámultam a ceruzavonásra, arra gondoltam, akkor van a születésnapod. Juli maga akart vacsorát főzni, előre szólt, hogy ne menjünk el hazulról. Kifordultam a konyhából, nem volt értelme már, hogy a falra bámuljak.

Mennyit szidtál a naptár miatt! Haragudtál, hogy nem veszek Julinak másikat, tűröm, hogy egy lepedő legyen a falra szegezve, amelynek hülye képek futnak körbe a peremén. Nem mertem megmondani neked, hogy a naptárt én vettem, nem Juli, nagy fáradság és rengeteg keresés után bukkantam rá, s a csokros, táncoló malackákat és fogukat villogató kéményseprőket minden alkalommal gondosan megnéztem, ha kimentem a konyhába.

Te nem tudod, milyen szégyen volt az, ha az embernek január elsején nem küldött naptárt a fűszeres, vagy nem hozott a kéményseprő. Gizikééknél ezüstcsillámos fehér porral volt behintve a naptár kerete, azon kisfiúk, kislányok szánkóztak, s a dátum alatt egy disznó mosolygott; a nyakába függesztett kolbász szív alakban vette körül vidám, rózsaszín alakját. Ez alatt a naptár alatt tanítottam Gizikét; ha elakadtunk, kétségbeesetten felnézett a csillámporos keretre, mint egy szentképre. A szobában zsírszag volt, meg a paprikás lé étvágygerjesztő illata. Gizikét jó volt tanítani, mert Juszti mindig beadott egy tányér ételt is, azt megettem tanítás közben. Gizike sose kért, megfeküdte a gyomrát az örökös konyhaillat.

No én faltam mellette. Ha nagy ritkán Gizike eljött hozzánk, mindig kezet csókolt anyámnak, apámnak csak rebegett valamit, aztán csak ült, ámuló, boldog szemmel bámulta a könyveinket, a fertelmes, lila függönyt a konyhában, s ha megérkezett valamelyik tanítvány, és elkezdte kínozni Mozartot, Gizike ajka szétnyílt, s felemelte a kezét, hogy ne zavarjam meg. Míg ült, elbillent, szép kis fejével, s hallgatta a rettenetes muzsikát, az volt az érzésem, hogy irigyel bennünket, s ilyenkor pukkadoztam a visszafojtott nevetéstől, hogy valaki, aki ott lakhatik a zsírszag és a paprikás lé világában, az apja meg olyan erős és egészséges, mint egy bika, engem irigyel, az orr nélküli cipőmben, az örökös, nyavalyás zenebonában, amelyben élünk.

A Gizike nagybátyja már kivált az üzletből, mikor én elkezdtem járni hozzájuk, de a kocsma cégtábláján három huszár dűtötte a hasát, és emelte magasra a kulcsot, mintha még együtt vezetné a három Huszár testvér, nemcsak Józsi, a Gizike apja. Tudod, hogy kiabálok mindjárt, ha a rádió nem utal azonnal, ha egy fél napot késik valamilyen honoráriumom. Józsi volt az egyetlen, akitől megköveteltem, hogy csak kérésre fizesse ki a béremet.

Volt egy közös játékunk. Mikor eljött az elseje, Józsi összeráncolta a homlokát, fejét rázta, csapkodta a térdét, istenkedett, hogy tönkrement, a jövő hónapban már nem is lesz nyitva a kocsma, nem bír fizetni, én már úgyis levacsoráztam a Gizike tandíját. Én a kezemet tördeltem, elkezdtem sírni, nagy könnyeket potyogtattam az asztalra, mondtam, nem élem túl, ha pénz nélkül kell elmennem, s addig zokogtam, míg Józsi ki nem gombolta az ingét, s le nem zökkent mellém a padra, lilára fulladva a nevetéstől. Józsi volt az első, aki tudta, hogy színésznő vagyok. A szertartáshoz az is hozzátartozott, hogy a söntésbe menjek ki a pénzért, ez nagyon mulatságos volt, csak sose mertem megmondani otthon, mert a részegek a szoknyám után kapkodtak, és Juszti nem is szerette ezt a játékot, fejét csóválta a csap mögött. Ott aztán Józsi pengőnként a kezembe számolta a pénzemet – mindig többet adott valamivel, mint ami járt –, meghúzta a hajamat, nagyot ütött a fenekemre, és kipenderített az ajtón. Apám nem is tudta, hogy a Három Huszárba járok tanítani, csak anyámnak mondtam meg. Nekigömbölyödtem a Juszti vacsoráin.

Angéla nem járt Gizikéhez, de Emil gyakran megállította a motort, ha hazafelé jött: a mi városunkban nem volt egyetem, huszonnyolc kilométernyire feküdt a megyeszékhely, oda jártak be az egyetemisták vonaton vagy biciklin. Nem ült le, csak a pultnál álldogált, megivott egy fröccsöt. Mindig ugyanabban az időpontban érkezett, valamivel hét óra után pénteken, Angéla egyszer megmondta, hogy jogtörténeti szemináriumról jön ilyenkor. Hét óra tájt félrehúztuk az ablakról a függönyt, a Juszti csodálatos függönyét, a horgolt angyalokat, akik hintán ringatóztak és kövér kis kezükben rózsacsokrot nyújtottak az utca felé. Ad rivum eundem… rebegte Gizike, s én javítottam a hangsúlyt, újra kezdettem vele a memoritert. Kinn feltűnt a csorda, befordult a Vásártér felől, nagy porfelleg jelezte, hogy már közeledik; harangoztak. Ad rivum eundem… Gizike mindig kimondta skandálás közben a szóvégi um-ot. Akkor a körmére csaptam, elsápadt, újra kezdte. Ad riv eundem… A hintázó angyalokat meglebegtette az alkonyi szél. A tehenek elballagtak előttünk, ki hová tartozott, megkereste a házat, átment az árok feletti kis pallón, megbökte homlokával a kaput, bőgött, az asszonyok megnyitották a verőcét. Juszti is kifutott, csattogott a papucs gyönyörű, karcsú lábán. Rózsi, a tehén, megnyalta a Juszti karját, ment az istálló felé. Az asztalunkig csapott meleg tejszaga, melybe belekeveredett a baltacim meg a székfű illata.

Mikor elült a por a csorda után, hallatszott az Emil tülkölése. Gizike arca kigyúlt, csak hebegte a szöveget. Emil egyszer egy lányt is hozott magával, de azt kinnhagyta a kocsma előtt s kivitt neki egy pohár sört. Gizike akkor leeresztette a függönyt, és egész este szomorú volt.

Ha félrehúzták az üveges szobaajtó kárpitját, kiláttunk az étterembe. Mindig figyeltem, mit csinál Emil, szerettem volna, ha berúg, botrányt csap, részeges – Angéla nagyon szerette a bátyját. De nem történt soha semmi különös. Megitta a fröccsöt, fizetett, köszönt, elfutott a motorján. Annyira el voltam foglalva Angélával, míg Emilt lestem, hogy tegnapig nem jöttem rá, hogy Gizike szerette őt. Most már ez is csak kép, a csorda, a motor, a fröccs, a Juszti himbálózó angyalai, Rózsi baltacim- és tejszagú tőgye, maga Emil is. Ha Emil nem jár a Három Huszárba, sose veszem észre, hogy Juszti megcsalja Józsit.

Elégszer láttad Gizikét, aki voltaképpen nagyon hasonlít az anyjához, mégse tudod elképzelni, milyen volt Juszti. Gizike szőke, Juszti is szőke volt, de nem az a szelíd, sápadt szőke, mint Gizike, inkább vörös, és a Gizike kék szeme zöldes macskaszemmé keskenyedett alig látszó, finom szálú szemöldöke alatt. Gizike félénk és csendes, tartózkodó és tapintatos. Mikor legelőször felfigyeltél rá a Hattyúban, mi már találkoztunk és beszéltünk egymással, mégsem árulta el semmivel, hogy ismer. Paprikás csirkét rendeltél, s ő az én adagomat nem galuskával hozta, hanem krumplival. „Milyen okos lány” – nevettél, ő meg csak állt, kezét összefogta a köténye alatt, indulat és mosoly nélküli arcán nem volt változás. Szódát hozott nekem, erre is csak nevettél, fejedet csóváltad, azt mondtad, ördögökkel cimborál, hogy ezt is kitalálta; nem nevetett veled. Engem nézett, visszautasító, szomorú szemmel, hogy ne öleljem meg, ne keltsünk feltűnést, lehetőleg ne is köszönjek neki, hát hallgattam, megettem a krumplit és megittam a szódavizet. Te hirtelen elkomolyodtál, elkezdtél gyötörni, kivel jártam ide és hányszor, lám a pincérlány milyen jól megtanulta, hogy utálom a nokedlit és sohasem iszom alkoholt.

„Mi közöd hozzá?” – kérdeztem, míg szurkáltam a csirkemellet, s te ellenségesen figyelted Gizikét. Azt gondoltad, valami gyalázatos kapcsolat tanúja az életemben, valami olyané, aminek nevet sem merek adni, sose melegedtél fel iránta, pedig évekig hozta nekünk az ételt, s egy-egy bolondos szavadon hangosan felnevetett, aztán elpirult, megszégyellte magát. Gizike mindig megörült neked, ha beléptél a Hattyúba, te meg elborultál, ha láttad, hogy elénkbe siet, és helyet csinál a legutolsó sorban. Én csak a vállamat vonogattam, örültem, hogy szenvedsz, s közben Józsira gondoltam, vastag nevetésére, és Juszti szépségére, bokája finom vonalára, gödrös, kicsit mindig borszagú ujjai kecsességére, ahogy lerázta a söröspohár habsörényét, vagy odavitte valakinek a bort. Józsi olyan volt, mint egy medve, Juszti olyan, mint egy hableány. Akkoriban nemigen viselt hosszú hajat senki, de Jusztinak kontya volt, csillogó kövekkel kirakott, fehér fésűvel tűzte fel rézszínű haját, s este, ha beszaladt valamiért a szobába, megfésülte a választékát, énekelt. Juszti ritkán nevette el magát, mégis mindig olyan volt, mintha nevetne. Láttál te engem Annának abban a francia darabban? Persze hogy láttál. Nahát olyan volt Juszti.

Én mindig azt hittem, hogy Gizike nem tudja, miért jár oda olyan sokat Trnka úr, a fűszeres, pedig együtt néztük végig ennek a viszonynak az alakulását a szobaajtón át. Az ajtó csiszolt üvegjén egy gyümölcskosár látszott, s a barackok, almák és szőlőfürtök közti csepp, csiszolatlan pántlikán át jól lehetett látni Trnka urat, ahogy bejön, köszön, inni kér. Juszti eleinte mindig Józsival küldte oda neki a bort, aztán később már maga vitte az asztalához. Józsi nagyra tartotta Trnka urat, Józsi mindenkit nagyra tartott, aki utazott, és Trnka úrnak valahol Prágában éltek a rokonai. Mindig politizáltak egymással. Egyszer, egy vasárnap délután ki kellett mennem a temetőbe, kigyomlálni az Encsy nagyapa sírját, akkor láttam Jusztit és Trnka urat, előttem haladtak a sírok között, s Juszti hajában villogtak a fésű hamis drágakövei.

Józsi elkezdett fogyni. Trnka úr nem jött többé, Gizike nem beszélt róla, ha megkérdeztem, miért nem jön már soha, összeráncolta a homlokát és hallgatott. Fame coacta vulpes alta in vinea. Jusztiék egyszer a Kőgáton is sétáltak, bementek a Kárász néni cukrászdájába fagylaltot enni, akkor a kerítés tetejéről lestem őket, és nagyokat nevettem magamban. Józsi rettenetes lett, csapkodott, ordított Jusztira, persze nem Trnka úr miatt, hanem hogy a pohár nem tiszta, vagy hogy miért rongyolódik el náluk olyan hamar az abrosz. Juszti csak mosolygott mindenen, a vállát vonogatta. Teréz néni, a szakácsnő, felmondott, aztán mégis visszamaradt. Nyugtalan tavasz volt.

Nálunk minden negyedévben nagyvásárt tartottak az én gyermekkoromban. Te csak a búcsút ismered itt Pesten, még ott se tudod megállni soha, hogy össze ne vásárolj mindent. Minek kellett neked tavalyelőtt cseréppipa meg kereplő? A nagyvásár nekem csak gyötrelem volt, az árusok ott guggoltak a gyékényen, az igazán előkelőek meg sátrat vertek; már a vásár előtti este felverték a sátrakat, és a komédiások is megérkeztek; léckecskeláb tetején égett a karbidlámpa, s mindenféle haszontalanságot kínáltak, tarka cukrot meg mézesbábot, akinek volt pénze, már akkor megvehette, ami megtetszett neki. Baba, gyöngy, famadár, minden csak huszonnégy fillér volt, csakhogy nekem sose volt huszonnégy fillérem. De azért mindig elmentem a vásárra, és megnéztem kívülről a mutatványos bódékat. Bámultam, hogy dolgozik az erőművész a nagy kalapáccsal, lestem a kardnyelőt, meg azt az embert, aki tüzes vasat szopogatott. Fánkot sütöttek, pecsenyét, körhinta is volt, meg egy másik, nagy hintaféle, olyan, mint a krinolin, az emelkedett meg süllyedt a rajta ülők alatt, s közben körbefordult, mint valami körben keringő hajó a tengeren. Egyszer elvittél az Angolparkba, pattogatott kukoricát vettél meg árpacukrot, ültünk a gondolában, és a szellemvasútban megcsókoltál. Mikor az arcomhoz értél, érezted, hogy csupa víz, nem értetted, miért, s én nem tudtam megmondani, hogy most már késő, mert most már látom, milyen hülye képe van Hófehérkének, és nem is szeretem az árpacukrot, festékíze van és émelyít.

 

Abban az esztendőben húsvét előtti hétre esett a vásár: virágvasárnap tartották. Szombaton este, mikor hazajöttem Gizikétől, a Kút utcán jöttem végig, hogy lássam, hogy verik az állványokat. Már állt a cirkusz sátra, kedves, szelíd lovak szénáztak a cirkuszos kocsi mögött.

A Kút utca tájéka nem jó vidék, olyan, mintha azt mondanám neked, hogy a régi Pesten a Víg utca környékén volt a vásár; ott kanyargott, nem messzire a Görbe utca, ahol egy nyolcablakos szálloda állt. Nem olyan szálloda, persze, mint a Turul a Piac téren, csak tisztességből hívták szállodának. Akkortájt nem tudtam még pontosan a bordélyház vagy a garniszálló teljes jelentőségét, de a lényegével tisztában voltam, s amikor megláttam, hogy vegyül el a vásárosok között a Görbe utcából kisiető Juszti, s hogy kanyarodik el az utca másik oldalán Trnka úr, pontosan tudtam, hol voltak, miért voltak, s mit csináltak ott. Utánanéztem Jusztinak, aztán megállt a szívverésem: mert azt is láttam, amit Juszti vagy Trnka úr nem. Józsit, aki a ködmönárusoknál állt, s behúzódott a bekecsek árnyékába. Szombat este volt, el se tudtam képzelni, mi lehet most a Három Huszárban. Gizike aztán elmondta hétfőn, hogy az apját behívták a rendőrségre, egy csavargóval szembesítették, aki náluk ebédelt előző nap, a mamának meg el kellett mennie Mariska nénihez, aki üzent, hogy nagyon beteg, szívrohama volt, s ő szaladgált egész este a konyha meg az étterem között meg a szakácsnő.

Azon a vásáron különben Angélát is láttam, neki csak este volt szabad megnéznie a sátrakat, Ilu néni nem engedte el a délelőtti tolongásba. Elza ment mellette, fogta a kezét. Angélánál volt a pénztárca, Elzánál a kosár, s ahogy mentek, Angéla rámutatott arra, ami megtetszett neki, kifizette, Elza meg beletette a kosárba. Ott voltak a bőrgyáriak is, fáradt, vihogó lányok és férfiak, rájuk se kellett néznem, tudtam, hol dolgoznak, a ruhájuk szagáról lehetett tudni. Angéla be akart menni a cirkuszba is, de Elza nem engedte, a karbidlámpa fényében szomorú, lemondó lett az arca, s ennek úgy megörültem, hogy dalolva mentem haza. Ambrus kinn ült a háza előtti padon, rám szólt, hogy fogjam be a számat, holnap virágvasárnap, inkább szent énekeket énekeljek. Ezt viccnek szánta, ő is vigyorgott rajta, Ambrus nem volt jóban a szentekkel. Az eperfáról énekeltem, ő is velem dörmögött, aztán nekiálltam a vacsoraedénynek.

Elseje nagyhétre esett. Akkor már húsvéti vakációnk volt, nem kellett iskolába járnunk, igazság szerint óránk se lett volna, de én elmentem mindennap hűségesen a Három Huszárba a vacsora miatt. Nagypénteken zárva volt a kocsma, megkerültem a házat, a kertkapu felől próbáltam bemenni. Gizike éppen akkor nyitotta ki és zárta be kulccsal, amikor odaértem. Imakönyv volt a kezében, a haja szépen befonva kék szalagokkal; templomba küldték. Elkámpicsorodtam. Gizike azt mondta, menjek vele, imádkozzunk egyet, aztán visszajövünk, vacsora úgysincs még, Teréz nénit kiküldte apa a szőlőbe, csak későn jön meg, ha egyáltalán hazajön éjszakára, de ma nem lesz vendég, hát mindegy is, majd anya főz valamit négyünknek. Beszélgetésünk zajára Józsi kinézett az ablakon, én mindjárt odamentem az ablak alá, és mondtam, hogy kellene a bérem, elseje van, de Józsi nem felelt, csak elnézett felettünk, s nekem hirtelen elment a kedvem, mert valahogy az volt az érzésem, hogy Józsi nem azt játssza, amit szokott, hanem csakugyan nem érdekli, hogy kifizet-e vagy sem, és talán egyáltalán nem is hallotta, mit mondtam.

Juszti nem mutatkozott semerre. Szerettem volna megkapni a pénzt, de nem kértem még egyszer, féltem, hogy akkor nem lesz jogcímem itt maradni vacsorára. Hát elmentem a templomba Gizikével. Gizike olyan igazi templomba készülő kislány volt: csontfedelű imakönyvvel, kerek karimájú kalappal a copfjai felett, én meg csak olyan, amilyen mindig voltam, mezítlábas cipőben, kötényben. Nem izgatott, Jézus meg majdnem szín pucéron feküdt az anyja ölében, és minden oltár le volt takarva feketével. Nagypénteken különben is utáltam templomba menni, a pirosmiséket szerettem, a nagy szertartásokat, a monstranciát, mindent, ami tarka, látványos, színpadszerű, a nagypénteki gyász nyomasztott és elkedvetlenített.

Hazafelé eleinte nem beszélgettünk, még bennünk volt a templom homálya, a sok feketeség, aztán egyszerre mégis jókedvünk kerekedett, viháncoltunk, szaladtunk kézen fogva, Gizike elejtette a szép imakönyvét, megsúroltuk a csontfedelet a Török utca sarkán, az artézi kút alatt. Már számban volt a Juszti böjtös vacsorájának az íze, a gyomrom csakúgy készülődött az evésre. A pénznek is előre örültem; ha Józsi csak két pengővel ad többet, vehetek egy pár harisnyát is.

A ház, ahogy közeledtünk, szokatlanul csendes volt. Máskor ilyenkor messzire elhallatszott a cigányzene, mindenütt égtek a lámpák, a kerthelyiségben lármáztak az emberek. Most olyan igazi nagypénteki nap volt, tömött, súlyos fellegek az égen, kihalt utcák. Emilre gondoltam, mert péntek volt, és a csorda éppen kibukkant a homályból, de persze Emil nem jöhetett, az egyetemen is szünet volt, mit keresett volna most erre a motorján. Megjött Rózsi is, Gizike felkiabált az ablakba, hogy nyissák ki a nagykaput, de nem felelt senki, hát mi rohantunk hátra, Gizike elhúzta a reteszt, én bevezettem Rózsit az istállóba. Elkezdtem dalolni, de ijedten abbahagytam, Józsi nagyon vallásos volt, és Gizike is az. Most mindjárt játszani fogunk Józsival a pénz miatt. Ha nagyon megnevettetem, talán három pengővel is többet ad. Mit kellene csinálni, hogy nagyon nevessen? Gizike egy picit összeráncolta a homlokát, mikor becsukta a kertkaput. Az arca figyelő és keskeny lett, majdnem gyanakvó. Nem tudom, mi volt az arcán, de az a valami, és a csend a kertben, a harang nélküli város és az üres kerthelyiség valahogy elborzasztott.

– A pénzem! – mondtam Gizikének, és nem tudom, miért, de suttogtam. – Szóljál Józsi bácsinak, hogy kérném a pénzemet!

Gizike csak állt, befelé figyelt, nem hallatszott semmi zaj. Letette a kalapját, az imakönyvét a kertben egy asztalra, csak álltunk a lépcső alján, és hallgatóztunk. Akkor már rohamosan sötétedett. Rózsi dobogott az istállóban, meg kellett volna fejni. Majd Juszti, gondoltam, de a gondolat is olyan furcsa volt, mintha hangosan gondoltam volna – hirtelen ránéztem Gizikére. Megfogtuk egymás kezét, és felmentünk a lépcsőn. Az étteremben egészen sötét volt. Gizike meggyújtotta a villanyt, és akkor már nevetni szerettem volna, táncolni, és kicsúfolni magamat azért a névtelen valamiért, ami az imént elfogott; milyen ostobaság volt, hiszen minden rendben van, csak Józsi, a vallásos Józsi alszik az egyik asztalnál, ingujjban, mellette van a pálinkásüveg, leszopta magát a nagy szent a Jézus kínszenvedésének a napján. Felnevettem és Gizikére néztem, de Gizike nem nevetett, hanem hirtelen elpirult, előbbi sápadtsága után olyan lett az arca, mintha valaki megütötte volna, gyöngéd halántékán lüktetett egy ér. Szégyelli, hogy részeg, gondoltam. Odamentem Józsihoz, megráztam, kértem a pénzemet. Józsi meg se moccant, horkolva aludt tovább, tömör, felrázhatatlan részegségben. Nem olyannak látszott, mint akinek egyhamar kitisztul a feje. Gizikére néztem, aki benyitott a konyhaajtón, és csendesen azt mondta: „Mamám!”, de nem felelt senki, és a tűzhely hideg volt, nem érződött se halszag, se a mákos guba szaga. Mi lesz a vacsorával? És a pénzem? „A pénzem kellene…” – mondtam Gizikének, megint suttogóra fogva a hangom.

Gizike csak állt. Hol a csudában lehet Juszti? A konyha, az udvar, az istálló üres. Ez bent lesz a szobában, lefeküdt, és alszik. Nem szívesen kértem Jusztitól a pénzemet, mert egy fillérrel sem adott többet soha, mint ami ki volt alkudva, de úgy döntöttem, hogy most vele fizettetek. Vacsora úgyse lesz, az már látszik, ha lesz is, valami semmiség, ezek sokkal vallásosabbak, mint mi, hátha nem is főztek egyáltalán, hátha teljes böjtöt tartanak. Ördög vigye a vacsorát! Megindultam az ajtó felé, de Gizike megelőzött. Valami olyan rettenetes volt a tekintetében, hogy nem mertem utánamenni. Gizike csak egy pillanatig volt bent, aztán mindjárt visszajött, az ajtót gondosan becsukta maga mögött. Megint fehér volt az arca, olyan fehér, hogy visítani tudtam volna, és még mindig nem tudtam, mitől félek. Gizike nem nézett rám, odament a pénztárhoz, kinyitotta a fiókot.

Ha a pénztárfiókot kinyitották, mindannyiszor megszólalt egy csengő, s kis vinnyantása olyan éles és sikoltó volt most a csendben, hogy majdnem felkiáltottam, mikor meghallottam. Józsira néztem, moccan-e már, máskor olyan füle van, mint a hiúznak. Gizike belenyúlt a fiókba, kimarkolt egy csomó pénzt, sok-sok pénzt, sokkal többet, mint amennyi járt, vagy ötször annyit. Odatette a kezembe, aztán megindult előttem, mint az alvajáró, ki a kertbe. Szorítottam a pénzt, s mentem utána engedelmesen. Gizike kinyitotta a kiskaput, aztán szembefordult velem, lilás árnyék volt a szeme alatt. „Eridj haza, Eszti!” – mondta csendesen, és akkor begyűrtem a pénzt a kötényem zsebébe, fél kézzel szorítottam, hogy ki ne essék, és elkezdtem rohanni át a kerten és az éttermen, vissza a szobába. Józsi horkolt, én kivágtam az üvegajtót, és akkor megláttam Jusztit, hason, és a fehér fésű fogain átgyűrűző vörös fürtjei alatt a baltát, amely benne állt a nyakában. Nem szóltunk semmit. Fogtam a pénzt. Gizike ott állt mellettem, megfogta a kezemet, becsukta az ajtót. „Eridj!” – mondta még egyszer a kapuban, egy pillanatra az arcomhoz tette az arcát, megcsókoltuk egymást. Én már sírtam, ő még nem. Elkezdtem rohanni, nem néztem vissza, csak a Török utca sarkáról. Akkor már a küszöbön ült, ünneplő ruhája világított a homályban, és a térdére ejtve a fejét nyítt a küszöbön, mint egy kutya.

Angéla belebetegedett a Juszti halálába, le kellett fektetni. Tőle tudtuk meg, hogy a temetés után Gizikét Pestre vitte a két nagybátyja, és hogy Józsi Domi bácsi elé került, és tizenöt évet kapott. Elzára néztem, míg borzongva, könnyezve elmesélte. Elza az Angéla fehér zokniját stoppolta, lehajtotta a fejét.

Meglátszik csupasz lábam nyoma a puha homokban. Egy élesebb, mélyebb jel: a sarkamé, öt könnyed, csepp nyomás, a lábujjaim. Ha napfényben mentünk vagy holdvilágon, szerettem nézni az árnyékunkat: két összekaroló, elnyúló vagy meggörbedő árny kúszott mögöttünk vagy rezgett előttünk. Most olyan árva volt ez az egyetlen lábnyom itt, hogy még egyszer lenyomtam a talpamat mellé, ne legyen annyira magában. Itt a dupla nyom, két iker talp rajza, most eltöröltem mind a kettőt, mert értelmetlen és ijesztő volt, mint valami szörnyé. Az én lábam mellett a tied szokott lépegetni; ha eső után hazaértünk, Juli a kettőnk sáros nyomát takarította fel az előszoba gumipadlójáról. „Két lólábú!” – morogta mindig. Ha egyszer megfordultál volna, mikor letérdelt a nyomaink mellé a törlőrongyával, láthattad volna, hogy tétovázik, mielőtt eldörzsöli a cipőd lenyomatát a padlóról. Juli szeretett téged.

Engem nem szeretett, engem csak szolgált; túl sokat fizetek ahhoz, hogy valamifajta emberi kapcsolat szövődhetett volna köztünk, s túl sokat követeltem is mindig. Én annyit dolgoztam életemben, hogy nincs türelmem bárki munkáját is dicsérgetni. Juli gondosan kiszolgált, mert eltűrtem búcsújáró mániáját és a szentek gipszmúzeumát a szobája éjjeliszekrényén, de téged ingyen is szolgált volna, te leültél mellé a hokedlire, beszélgettél vele a falujáról, s nekiadtad azt a préselt virágot, amelyet a Getszemáné-kertből hozott neked valaki, amikor még kisdiák voltál.

Juli számára gyanús és érthetetlen volt, hogy mindent tudtam, amit ő: súrolni és koldus ételeket főzni, hogy sokkal erősebb voltam nála, s nagytakarítás idején egy pillanat alatt összegöngyölgettem és a vállamra vetettem a legnehezebb szőnyeget. Juli utálta Angélát, és rám gyanakodott. Alapjában sosem értette, miért kell szolgálnia engem, mikor tudok úgy takarítani, mint ő, gyorsabb és erősebb vagyok nála, és valamikor iszonyúan szegénynek kellett lennem, különben nem ismerném azt a sok titokzatos dolgot, amit csak a szegények tudtak. Valahányszor behozta az ágyba a reggelimet, úgy tette le mellém, hogy majdnem elnevettem magam: hozta az ezüsttálcát, rajta a tejszínes korsót meg a feketét, a pirított kenyérszeleteket, odaállította az ágyasztalkámra, s közben mereven és keményen nézett rám, mintha azt mondaná, most kimegy, lefekszik az ágyába a csíkos dunyha alá, felveszi illedelmes, piros farkasfoggal szegett hálóingjét, én meg keljek fel, vigyem neki oda a kávéját, ő is megpróbálja, milyen az, fekve enni. Ha ő idehozta nekem, én is odavihetem neki, ő legalább tisztességesen fel van öltözve, nem ül pucéron az ágyban, mint én. A mesterségemet is utálta, a komédiát erkölcstelennek és hülyeségnek tartotta, moziba, cirkuszba se járt soha. A színházban úgy öltöztetett mindig, hogy lehetőleg se jobbra, se balra ne kelljen tekintenie, s ha a fodrász bejött, félrefordította a fejét, és az imakönyvét lapozgatta. Julit sose láttam sírni, csak miattad.

Bánom is én, szeretett-e vagy sem, minek szeretett volna, nem szeretett engem valójában senki tekívüled. Mikor utoljára otthon jártam, és megkerestem apámat meg anyámat a temetőben, olyan üresnek és irritálónak éreztem a sírjukat, hogy mindjárt sarkon is fordultam, és elmentem onnan. Nem bírtam nézni a Marton-sírboltot, amelybe annyi könyörgés után fogadták be apámat, s amely tetején egy gusztustalan angyal térdelt, és két összesimított tenyere között ott tartott egy cipruságat. Én kinéztem apának egy sírhelyet, ami neki való lett volna, egy nagy tölgyfa árnyékában. Elképzeltem, mivel ültetem majd be, s milyen jól meglesz odalenn a gyökerek és tápláló hagymák között, amelyeket annyira szeretett. De nem tudtam kifizetni a sírhely árát, annál kevésbé, mert anya mindjárt a másik mellette levőt is meg akarta venni magának, hát el kellett mennem Béla nagybátyámhoz, és bekéredzkedni a családi sírboltba. Mikor kinyitották a kriptát és leeresztették az apám koporsóját, az egyetlen fakoporsót az ércek közé, a Martonok is ott álltak körben, a tisztesség kedvéért feketében, nagyanyám még fátyolt is tétetett a kalapjára. Rá sem bírtam nézni.

Anyám aztán apám mellé kívánkozott; mikor meghalt, odavittem őt is. Hogy megláttam az angyalt a kriptán, egyszerre azt éreztem, nincs ott senki, elindultam visszafelé. Arra gondoltam, micsoda hülyeség volt idejönni. Egész úton, míg a gépben ültem, és néztem a folyókat, a csúcsokat, a szántóföldek zöldbarna sávjait, apám és anyám járt az eszemben; ott, az angyal alatt még az arcukat sem tudtam felidézni, sem az élő, sem a halott arcukat. Messze voltak tőlem, idegeneknek éreztem őket abban a pillanatban, vállamat vonogattam, azon töprengtem, minek jöttem én ide, ugyan mi ütött belém, hogy repülőgépre ülök, és elzarándokolok, mint valami kegyhelyre. Kifelé menet megálltam egy pillanatra a Juszti sírjánál. Őt sokkal valóságosabbnak éreztem, mint a saját halottaimat. A város is megváltozott, mióta nem jártam arra, a lakosság kicserélődött, új házak emelkedtek, rendőrnő kalimpált a főutca sarkán, megszaporodtak a járművek. Nem ismertem senkit.

A Köves utat messze elkerültem, de a Kőgátra kimentem, sört ittam a vendéglőben, és nem találtam semmit a régi házból, csak egypár gyümölcsfát. Ott, a bömbölő rádiózenében aztán végre felrémlett az apa alakja előttem, ahogy az ágyak közt guggol, s felkaróz egy rosszul fejlett, csenevész palántát. Anyámat is ott éreztem a közelében, amint fáradt csuklóját tapogatja. Olyan eleven és friss volt az emlék, hogy fizettem és elmentem onnan is, mintha valami illetlent láttam volna – az emlékezésben, a halálban is annyira összetartoztak ők ketten, hogy azt éreztem, a puszta gondolatommal is terhükre vagyok, nincs értelme, hogy itt leskelődjem.

Mikor apa meghalt, még csak gyanakodtam, mikor aztán anyám is, akkor már bizonyosan tudtam, hogy teljesen jelentéktelen voltam a számukra, s csak ők ketten voltak fontosak egymásnak. Akárhogy énekeltem és szavaltam nekik, akármilyen kétségbeesett mesterkedéssel próbáltam felhívni magamra a figyelmet, mindig csak egy pillanatra sikerült, mert tulajdonképpen csak egymás iránt érdeklődtek, és nem tudták megosztani érzelmeiket senki idegennel, velem sem.

Anyám, ha nagyon akarja, élhetett volna még, minden gyógyszert megszereztem neki, amit csak a külföldi orvoskémia kitalált, és a Kútvölgyiben ápolták, külön szobában. Naphosszat ott ültem, ott étkeztem mellette, eljátszottam az ágyánál azt a jelenetet, amely után mindig nyílt színi taps következett, s míg ott ágáltam előtte, megint azt éreztem, hogy csak udvarias, nem akar megsérteni, de alapjában véve nem érdekli, amit csinálok. Az sem fontos, hogy mindenfélét vehetek neki, hogy a kedvenc ételeit eheti, és megint van zongorája, szebb, mint az a régi volt, és nincs az a világhírű muzsikus, aki ha meghívom, ne jönne el hozzám, hogy zongorázzék vagy hegedüljön neki. Nem kellett, tudtam, hogy nem kell, ha nem mondta is. Apám kellett volna egyedül, aki már évek óta halott volt, s az utat méregette, amelyen apa már elhaladt előtte, s amelyet jó lesz most megtenni utána.

 

Ez a hangya hatodszorra veselkedett neki annak a fél baracknak. Olyan buta jószág, már régen rá kellett volna jönnie, hogy nem bírja elvinni, mégis újra meg újra megpróbálkozik. Olyan, mint Csóka Erzsi, aki megint jelentkezett Ványánál a Júlia-szereppel. Valahányszor bejön a színházba, Ványa értem küldet, együtt hallgatjuk meg, próbáljuk rábeszélni, ne tegye fel erre az életét – nem. „Sose akartam gépíró lenni – susogja, és kedves ártatlan arca csupa ború –, mindig csak a színpadra, a színpadra…” Ha elkezdi, lehunyom a szememet, hátha a sorok zenéje, a hangok hullámzása segít, elfeledteti Erzsi merev lábát, szomorú, sovány kis karjait. „Jer, sötétpillás, szép, szerelmes éj, taníts meg, vesztve mit nyernék a játszmán, mit két szív tiszta szűzessége játszik.” Nincs segítség; ha Erzsi mondja, meghal a szöveg. Mindig a legszebb ruháját veszi fel ilyenkor, elkéredzkedik az irodából, előbb tán fodrászhoz mehet, mert a haja friss, kemény. Mikor elkészül, riadt, reménykedő arcát felénk fordítja, hátha most mégis sikerült, ruháját simogatja, szép, ünnepi ruháját – ilyenkor mindig magamat látom egy szál ingben, ahogy állok a konyha kőpadlóján. Apámnak névnapja van, s engem Kárász néni megtanított egy köszöntőversre. Hajnal van, májusi hajnal, fülem a hálószoba ajtaján: ébredeznek-e már. Fázik a talpam a kövön, bent már suttognak, de nem merek még belépni, csak állok, összefogom magamon az inget. Aztán végre kinyílik az ajtó, anyám kijön, piros, a haja kuszált, még nagyon fiatal és tündöklően szép. Bemegyünk, apám felült az ágyban, én meg megállok a szoba közepén, kieresztem a hangomat: „Én kis gyenge madár éneklése, piros hajnal föltetszése, fölvirradtunk e mára, úgymint Dezső napjára. Dezsőt az isten éltesse, Eszter lányát szeresse!” Apám megcsókolja a fejem búbját – sose csókolta meg az arcomat –, elkomolyodik, megkér, szavaljam el még egyszer a köszöntőt. Ötéves vagyok, talán hat, megint kieresztem a hangomat, a végén felemelem az ingem két csücskét és bókolok. Apám, anyám összenéz, s apám azt kérdezi anyámtól: „Katinka, volt valaki színész a családjukban?”

Csóka Erzsi egyszer a lakásomon is járt, odaadott Julinak egy vájdlingot meg egy laskaszűrőt, hogy ajándékba hozta. Az Edénygyárban van az irodán, olcsóbban kapja az ilyesmit. Juli majd szétrobbant, az ajándékot bevágta a konyhaszekrénybe. Akkor volt, mikor nem engedtelek be, s te őrjöngtél, hogy hiába csengetsz. Fel is hívtál, de nem vettem fel a kagylót, másnap nem jöttél, azt hitted, Pipi volt nálam, én meg örültem, hogy féltékeny vagy. Erzsi volt a szobámban, ott ült velem szemben, s itta engedelmesen a konyakot, amivel kínáltam. Pirosra lakkozta a körmét ehhez a látogatáshoz, a szoknyája olyan szűk volt, hogy majd szétrepedt a fenekén, s gyönyörű fiatal bőrét bevonta valami rózsaszínű kulimásszal. Olyan volt, mint egy régi világbeli vidéki szajha, pedig olyan tisztességes lány szegény. Én csak ültem a szürke nadrágomban és fekete pulóveremben, két kurta copfba font hajammal, ahogy rendesen járok, lapos sarkú cipőben, festetlenül, néztem Erzsit, és cigarettáztam. A könyveimet nézte, a színdarabgyűjteményemet, a réz komédiaálarcot, amit tőled kaptam, le is emelte a szögről, az arca elé próbálta és belenevetett. „Én mindig színésznő akartam lenni” – pityegte. Kinn berregett a csengő, Juli bedugta a fejét, összeharapta a száját, mikor megráztam a fejemet, és bevágta maga után az ajtót. „Mindig!” – mondta Erzsi, és sóhajtott. Hát én sosem akartam, nekem eszembe sem jutott.

 

Mikor először voltunk hármasban Angélával, először azt lelkendezte el, hogy minden iskolai ünnepélyen én szerepeltem. Én voltam a vizsgai előimádkozó, én mondtam a beszédet, mikor egyszer a kultuszminiszter meglátogatta az intézetet, én fogadtam bérmáláskor a püspököt, a nagy jubileumi hangversenyen Kodályt, és én köszöntöttem fel az igazgatót. Ezért külön utált mindenki. Rossz osztálytárs voltam, komor, ingerlékeny, irigy. Sosem súgtam, sosem segítettem senkinek, az érettségin pénzért csináltam meg a tételeket, s előbb oda kellett csúsztatni a tízpengőst a markomba, csak akkor adtam tovább a papirost. Se tanár, se gyerek nem szeretett, nem voltam se kedves, se barátkozó, mikor Gizike elkerült a városból, különösen mogorva lettem. De ha szereplésről volt szó, mindig engem kellett felléptetni. Nem tudtam, mi a lámpaláz, nem felejtettem el soha semmit, próza, vers, akár ének is, azonnal megragadt a fejemben, nem kellett még csak tanítani se, mikor mit csináljak a kezemmel, a lábammal, ha szomorú volt a szerepem, bőgtem, mint a zápor, ha meg víg, akkorákat nevettem, hogy ráragadt a nézőre, s a végén az oldalát fogta a kacagástól. Hazafias meg vallásos verseket szavaltam, elmondtam az önképzőkörben az ünnepi beszédeket, egyébként nem volt izgalmas repertoárom: mindig olyan szerepeket osztottak rám, amikhez nem kellett jelmez, vagy könnyen előállíthatók voltak. Én vagy paraszt voltam mindig, vagy vénasszony, vagy cseléd, de nekem mindegy is volt teljesen, hogy mit játszom, férfit-e vagy nőt, öreget vagy fiatalt, minél inkább mást kellett alakítanom, mint aki valójában vagyok, annál jobban mulattatott. Angéla azt is elmondta neked akkor, hogy a felnőttek miattam jártak az iskolai ünnepélyekre, s ez így is volt valóban, egy alkalomtól eltekintve sosem játszottam főszerepet, mégsem akartak leengedni a színpadról.

Húsvétvasárnap délután, az után a nagypéntek utáni vasárnapon, hogy Juszti meghalt, én játszottam volna a gonosz mostohát a János vitézben. Angéla volt Iluska, egy szép, édes, művarkocsú, teljesen tehetségtelen Iluska, aki se játszani, se mozogni nem tudott, s szégyellősen csak suttogta a szerepe szavait. Angéla mindig főszerepet játszott, mert rendkívül dekoratív volt, és ha szerepelt, Domi bácsi kivezényelte az egész bíróságot; óriási volt a bevétel. Ám Angéla belebetegedett a Gizike miatti bánatba, kirázta a hideg, láza volt, nem tudta abbahagyni a sírást. Elmentem hozzá, ágyban feküdt, agyonsírt arccal, Elza ott ült mellette, és felolvasott a német Grimmből.

Borzasztóan megörült nekem, kiküldte Elzát, aztán átölelte a nyakamat, s a fülembe súgta, hogy ő folyton Gizike édesanyját látja, holtan, pedig sosem találkozott vele életében. Bántam is én, oda se figyeltem, mit fecseg. A ruhájáért jöttem, a mostoha szerepét odaadták egy hatodikosnak, és nekem kellett átvennem Iluskát. Ilu néni savanyú arccal adogatta ki a koronácskát, a tündérruhát, az Iluska csepp piros papucsait. Óriási sikerem volt, idegenek jöttek fel hozzám a színpadra, csokoládét hoztak a büféből. Az volt az első olyan este, mikor elfelejtettem Gizikét, mert nekem is örökké ők jártak az eszemben, csakhogy én nem Jusztira gondoltam, hanem Gizikére, ahogy a küszöbön kuporog és elfedi az arcát előlem.

„Mondj valamit!” – ezt szoktad mondani, mikor felébredsz. Ilyenkor verseket mondtam, valami Shakespeare-t vagy a Toldi második énekét, ezt nagyon szeretted hallani. Mióta tudtam, micsoda gyönyörűség neked, ha játszani látsz, más jelentőséget kapott a színház és a szerepek. Emlékszel, mikor kutyának kellett lennem, egészen kis kutyának, aki még alig-alig hogy megszületett, s leguggoltam a szőnyegre és kaffantottam, és a szemem átalakult, kioltottam belőle minden értelmet, csak néztem rád, üres, ártatlan és hűséges szemmel, mint a kölyökkutyák, és vinnyogtam is, vágyódva, aztán prüszköltem, mert valami az orromba ment? Karácsonykor meg felöltöztem angyalnak, nagyon nehéz volt kilopni a szárnyakat a színházból. Végül is Szalay bácsi csempészte ki a taxiba a kisajtón, a vállrögzítő szalagokat már nem volt időm hosszabbra venni, bevágott, de azért szép angyal voltam, olyan igazi, és a legszebb a felhő volt, amelyen álltam, az a borzasztó nagy tál tejszínhab, amely felért a bokámig, és amelyre habnyomóval cifrákat és felhőrojtokat nyomtál. Míg álltam a karácsonyfa mellett az asztalon, a tejszínhabostálban, mozdulatlanul és csukott szemmel, folyton a Marton-kripta angyalára kellett gondolnom, s arra, mit szólna most apám, ha látna, hogy itt állok egy nagy fehér lepelben, ami alatt nincsen semmi, a karácsonyfa villog, te karácsonyi énekeket zongorázol, és én soha nem tudtam megvenni neki, amíg élt, a teljes tejet, a tejszínt, csak a lefölözöttet, a hitványabbikat, s itt most a bokámig csapzik fel a kemény habfelhő. Vagy mit szólna anya, hogy mindjárt leveszed a szárnyamat és a leplet, és Juli elment a templomba, ott is várja meg az éjfélt, én meg nem merek felpillantani, mert ha meglátlak, kiugrom a tálból, és elrejtőzöm valahová, hogy meg ne lásd rajtam, mennyire kívánom a tested közelségét, és hogy te most nem tudod, mit gondolok, mert csak mosolygok, az angyalok időtlen mosolyával, a vállamra eresztett hajjal; szűzien, nem nélküli, szigorú vagyok, nem édes angyal, hanem kemény, igazi églakó: angelos, hírnök, aki most van éppen leszállóban a pásztorok közé, és hirdeti a Megváltó születését. Akkor éjszaka majdnem megmondtam neked, hogy apa meg anya hol vannak eltemetve, de aztán mégsem tudtam megszólalni.

Nem volt igazi karácsony, nem hullott a hó, csak a szél száguldozott, tépte az ágakat. Hozzád bújtam az ágyban, a szárnyamat eldugtam a gardróbszekrénybe, mert féltem, hogy Juli meglátja, és felmond. És egyszer hal is voltam, nyáron, akkor úsztam is, és megmerevítettem a szememet, mozgattam az uszonyaimat, de akkor nem nevettél, csak néztél komolyan, azt mondtad, kellene, hogy az egész világ lásson, és Reinerről beszéltél, arról az osztrák színésznőről, aki olyan fiatalon halt meg. Akkor lassan visszafordultam a hasamra a szőnyegen, visszakaptam az arcomat, eltűntek az uszonyaim. Arra gondoltam, hogy még sose láttam a tengert, nem ismerem a nagy városokat, te meg beutaztad a fél világot, a fejed éppúgy tele van emlékekkel, mint az enyém, csak másmilyen emlékekkel, és hirtelen megint láttam Angélát, amint a földön ül a kertjükben, kis szitáján homokot szitál, mert süldőkorában is ilyen hülyeségekkel játszott, homokkal, lapáttal; fecseg, nevet, azt mondja, Bécs nagyon mulatságos város, az ember egész Magyarországig elláthat az óriáskerékről, és papi színházban is volt, látta Reinert, aki nagyon híres színésznő.

Felültem, kerestem egy cigarettát. Rám néztél, aztán elnevetted magad. Azt mondtad, most megint nincs semmi arcom, olyan vagyok, mint egy halott.

Most meg kellett keresnem a bolyt.

A hangya segítséget hívott, de ötvenen sem mentek semmire, hát én sántikáltam el a rothadt barackkal, odavittem a bolyhoz. Egy darabig vártam, mi történik vele, aztán mikor teljesen feketévé vált a hangyáktól, otthagytam és visszajöttem ide. Jó, hogy nem jár erre senki, mi lett volna, ha közben ellopják a cipőmet és mezítláb kell hazamennem.

Minek tanítanak olyan hülyeségeket az iskolában, hogy jótét helyében jót kell várni? Az ember komolyan veszi, iparkodik, reménykedik, aztán nem történik semmi. Ha még gyermek volnék, beírhatnám a cserkésznaplómba, hogy segítettem a hangyáknak. Fuj! A Béla megmentésén kívül soha életemben nem tettem semmi jót, nem volt rá se időm, se hajlamom. Árvaival sem Árvainak: neked akartam örömet szerezni. Mikor kicsi voltam, szombatonként összevissza haraptam a tollat mérgemben, míg megcsináltam a jótét-naplómat. Iszonyú nehéz volt kitalálni felnőtteknek való, általuk is felfogható, főleg pedig semmibe sem kerülő, szegénygyermeknek való jótettet. Nyögtem és a lábamat kapartam kínomban. Tudod te, milyen nehéz minden napra kitalálni valami olcsó, hihető jócselekedetet? Felsegítettem a batyut egy néni hátára. Átvezettem egy vak bácsit az utcán… Angélát mindig összeszidták, amikor odaadta foghíjas naplóját a családvezetőnek, Angéla mindig mindenét szétosztogatta, segített, akinek csak tudott, de oly természetes volt számára az adakozás, vagy a készséges figyelem, hogy lépten-nyomon elfelejtette, s csak állt és szégyenkezett, mert mindenki más igazolni tudta, milyen jó volt az elmúlt héten, legkivált én meg Kovácsi Ágnes, csak ő nem. Kovácsinak én diktáltam a jótetteit, ha megszorult. Húsz fillér volt egy jótett.

Mindig gyanakodtam a jó emberekre. Soha, kicsi koromban sem hittem, hogy a jóság természetes állapot. Minden jóság mögött azt éreztem, hogy most kifizetnek valamit valakinek, vagy előre befizetnek valamiért. A kóstoló, a talpfolt, az Ambrus szívessége azért van, mert én szakadok meg a moslék emelgetésében, a vasárnapi töröktorta Béla botfülét és virsliujjait akarta ellensúlyozni. Nagyanyám arany ékszert akasztott a nyakamba: senki ne mondhassa, hogy egy Marton unokának nincs még egy nyaklánca sem. Sokkal egyszerűbb volt a nyakamba kapcsolni egy ékszert, mint segíteni apámat, akinek a pénz az életét hosszabbította volna meg. Mikor elkezdtél törődni velem, kilesni, nem is azt, hogy mire vágyom, hanem hogy vannak egyáltalán vágyaim, figyeltelek és várakoztam. Vártam, mikor derül ki rólad is, mint mindenkiről, hogy valami felelősséget hárítasz el magadról, valami kell tőlem, előre fizetsz érte, valamit vétettél, így akarod kiegyenlíteni – az első ajándékaidat, amelyeket oly könnybe boruló szemmel vettem át, olyan rebegve köszöntem meg, kidobtam a szemétbe. Mikor egyszer értem jöttél egy esős este azzal, hogy meg akarod mutatni a hegyeket a ködben, s fenn sétáltunk a bástyasétányon, előreengedtelek egy kis lépéssel, úgy baktattam mögötted, s a hátad mögött a nyelvemet nyújtogattam, és olyan arcokat vágtam, mint Puck. Utáltalak.

Emlékszem, egyszer – életemben először – influenzás lettem, s kiküldtél hozzám egy orvosprofesszort, valami barátodat, akkor kötényt kötöttem otthon, kék pántlikát fontam a hajamba, mezítláb nyitottam ajtót neki, a kezemet törölgettem. Tüzelt az arcom a láztól, olyan voltam, mint egy tulipiros kis cseléd, azt mondtam, a művésznő elutazott, nincs minálunk beteg senki, minek tetszett idefáradni. Aztán megmostam a talpamat, lefeküdtem, bevettem két kalmopirint, és az új román darabot olvastam az ágyban. Sokszor elnéztelek, mikor Szalay bácsival beszélgettél, beültél a portásfülkébe és végighallgattad újra meg újra, mit csinál az unokája, s nézegetted a fényképeket, a Szalay bácsi rettenetes felvételeit, amelyeken mindenki kimereszti a szemét, és szemben áll a nappal; figyeltem, hogy dobod vissza a gyermekek labdáját az erkélyre, s hogy adsz kölcsön Pipinek, akiről tudod, hogy sohasem ad vissza egy fillért sem. Eleinte mindig nevettem rajtad és pofákat vágtam utánad, mikor betetted az ajtót, hogy jó ember vagy, fizetsz vagy előre fizetsz te is, mint a többi. Nem érdekelt a jóságod vagy a figyelmességed, mást akartam tőled, hozzám nem jónak kellett lenned, még csak szeretned sem kellett úgy igazán, nem erről volt szó.

Aztán egyszer elmentem az egyetemre, mikor előadtál, hívtál, hallgassam meg, hogy beszélsz a Hamletről, azt feleltem, nem megyek, mert próbám van, magamban pedig azt mondtam, hogy nem akarok Angélával találkozni. Csavarogtam a körúton, néztem a kirakatokat, hogy mit lehetne venni, még mindig azon kaptam rajta magamat, hogy gyerekjátékot nézek, meleg holmit vagy kottát. Nyugati szél fújt, vízszagú, alkonyi szél, a plakátokon kiscsibék sárgálltak meg tarka tojások, azt gondoltam, majd eljössz, s teszel valamit a gardróbszekrénybe, csokoládét, porcelántojást, mert figyelmes és jó vagy, s előre oly idegesség fogott el, hogy csak rugdostam az aszfaltot. Mentem-mentem, aztán befordultam az Egyetem utcába, s akkor mégis úgy döntöttem, hogy benézek az előadásra.

A terem dugig volt, úgy kellett befurakodnom az ajtón. Tudod, hogy sehol sem ismernek meg, csak a színpadon, az egyetemen is rám morogtak, mit tolakodom. Te arra pillantottál, találkozott a szemünk, tudtam, hogy te megismersz. Más lett a hangod, másképpen olvastad az idézeteket, nekidűtöttem a hátamat a falnak, úgy hallgattalak. Lehunytam a szememet, zavartak az arcok, csak a szöveget akartam hallani, a hangodat, Shakespeare-t. Tíz percig se voltam ott, megint visszafúrtam magam a folyosóra, néztem Platón kopasz fejét meg Tassót a koszorúval s a falifülkében az égszín boltozat alatt a színarany Lenint és Sztálint, lődörögtem a tantermek között, megnéztem, hol a szobád, az autóbuszjegyemet beledugtam a nagy réz kulcslyukba, hogy lásd, ha bemégy, hogy ott jártam. Visszamentem az utcára, bámultam a KÖZÉRT kirakatát; egy kutya volt kipányvázva a bolt mellett, egy foxi, leguggoltam hozzá, a szél belefújt csupasz nyakamba, ahogy előrehajoltam. A kutya szaglászott, megpaskoltam a lapockáját, aztán olyan gyorsan elugrottam mellőle, hogy megijedt és ugatni kezdett. Rohantam az egyik mellékutcán, énekeltem, hogy Te álomszuszék ébredj, hasadra süt a nap, aztán megálltam, kibuggyant a könnyem, kopogott, gurult az arcomon. Az egyik háznak vaskapuja volt, a kapun gömbölyű rézpajzs közepén oroszlán, az oroszlán szájában rézkarika. Nem tudtam én, hogy szeretlek, és azt se tudtam, hogy úgy szeretsz, ahogy szerettél, hogy olyan szemmel nézel rám, mint apám valaha anyámra. Az élmény olyan vad volt, zavarba ejtő, hogy elkezdtem rángatni a karikát, szorítottam, csavartam és bőgtem. Az utca sötét volt, csak a másik oldalon haladt valaki, egyébként egyedül voltam az oroszlánnal. A térről odasütött egy bolt kirakata, sárga volt, lila meg tűzpiros, mint a Nyuszikához illik, s maga a Nyuszi is ott állt az üveg mögött, egy kisgyerek nagyságú Nyuszi, akinek, amióta átvette a húsvéti bárány szerepkörét, ravasz és titkolózó arca van minden ábrázoláson, nem olyan lágy, tésztásan együgyű, mint gyerekkoromban, nem jóságos, inkább hetyke, mintha még részeg is volna egy kicsit.

Olyan voltam, mint egy őrült. Visszaindultam a tér felé, azt gondoltam, visszamegyek az egyetemre. „Mert ó, mert ó, ki tudja ma, hova is lett a vesszőparipa?” – mondtam, pontosan úgy, ahogy Pipi a második felvonásban. Egy öregúr megállt, és azt kérdezte: „Hogyan, kérem?” Az egyetemen világítottak az ablakok, egy darabig felbámultam, aztán mégis autóbuszra szálltam és hazamentem. Zsíros pirítóst csináltam, fülig zsíros voltam, mikor megszólalt a telefon. „Szervusz!” – mondtad. „Szervusz!” – mondtam, közben megint csorgott a könnyem, s rágtam a pirítóst a kagyló előtt. „Eszel?” – kérdezted, s én hümmögtem, hogy igen, a szám körül csupa zsír meg korom volt az arcom. „Átmehetek?” – kérdezted, s én csak hallgattam, ropogtattam a kenyérhéjat. „Át?” – kérdezted újra, s én letettem a kagylót, odaültem az ablak mellé a sötét szobában. Csak a kinti lámpák égtek, nagyon messziről megláttam a taxit, ahogy befordult az utcámba. Még nálad volt az aktatáskád, a Hamlet meg a jegyzetek, egyenesen az egyetemről jöttél.

Beengedtelek, aztán visszamentem a szobába, leültem a kályha elé a földre, a parazsat piszkáltam; hideg tavasz volt, még fűteni kellett. Te is leültél, egymásnak vetettük a hátunkat, mint két könyvtámasztó kerámia. Akkor már hónapok óta hoztál nekem ajándékot, s mindig a jobb zsebedből húztad elő, ilyenkor csak rápillantottam a kezedre, ahogy elmerül a zsebedben és elővesz valamit, azt mondtam: „Köszönöm!”, s másfelé néztem. Most, háttal neked, a szőnyegen, hátranyúltam a zsebedbe. Megfeszítetted a derekadat. Három melegházi paradicsom volt a zsebedben, kemény, sárgáspiros, villogó gömb. Megtöröltem egyet, kettéharaptam, a másik felét beledugtam a szádba. Nem néztünk egymásra. Ropogott a tűz.

Nálunk otthon kora ősztől nyárig ropogott a tűz. Apám télen is, a legnagyobb fagyban, nyitott ablak mellett aludt, minden pénzünk elment tüzelőre. Nappal, míg a tanítványok gyakoroltak, apám az irodában feküdt, este ment csak át abba a mindenes szobába, ahol az asztal, az ágyak meg a zongora is állott, s ahol anyám meg ő aludtak. A kályha parazsas rácsán krumplit sütöttünk, olykor almát, apámék olyan izgatottan telepedtek le vacsora után egymás mellé, mintha nem is egy fedél alatt töltötték volna a napot, hanem egymástól távol, s most végre megint találkozhatnának, s elmondhatnák egymásnak azt a sok izgalmas eseményt, amely távollétük alatt történt. „Beszélgessünk!” – javasolta anyám, elővette a varrnivalóját, apám követte a szemével a tűz villanását, odahúzódott anyámhoz. Csetlettem-botlottam közöttük, mint valami morcos kis szolgáló, vizet hoztam, fáért szaladtam a pincébe, elnéztem őket a sarokban irigyen és szomorúan. Olyan felesleges voltam közöttük, s ugyanakkor annyira lényeges, olyan szükségük volt rám, két kezemre, izmos, gyors lábamra. Suta, komor dzsinn voltam ott mellettük, leskelődő, ártatlan tanúja annak a soha nem csillapuló szenvedélynek, mely összekötötte őket. Ha azt mondom: házasság, anyám meg apám jut eszembe, s ha láttál színpadon vagy filmen menyasszonynak, nagy fátyol meg koszorú alatt, sosem engem láttál, hanem anyámat, ő tudott ilyen szépen és megrendülten mosolyogni, ha néha elővette a selyempapírból a menyasszonyi koszorúját, és ráillesztette a hajára.

Elza meg Domi bácsi nem így szerették egymást, abban a szerelemben volt valami békétlen, valami torz és veszedelmes. Őket is sokszor elnéztem, míg szemközt ültünk a misén, az volt az egyetlen hely, ahol együtt voltak valamennyien, Ilu néni, Domi bácsi, Elza meg a két gyermek. Apám nem járt templomba, még nyáron is hideg volt neki, anyám sem járt rendszeresen, csak én, nekem kellett, az iskola megkövetelte. Angéla nem velünk ült, az iskolával, hanem a szüleivel együtt, mi, az osztályok, megtöltöttük az egész oldalhajót, szemközt velünk ültek a többi hívek, legelöl a szülők. Mikor Jusztit eltemették, sokáig úgy néztem Domi bácsira, mint egy halálraítéltre; elképzeltem, hogy Ilu néni végre rájön, mit kell tennie, fogja a baltát, s egy este megöli. Juszti elvégre legalább elment hazulról, de Domi bácsiéknál mindenki együtt él. El is játszottam otthon az irodában, s akkor mindjárt le is mondtam a baltáról, s a mérget választottam. Ilu néni nem olyannak látszott, mint aki meg tud ölni valakit egy baltával: lágy, kövér testében nem volt semmi erő. Akkortájt mindenki Jusztiról beszélt, az iskolában folyton csak róla tárgyaltunk. Teljesen jogosnak éreztem a Józsi tettét, akármilyen iszonyú kép volt is Juszti a padlón, úgy gondoltam, megérdemelte.

A misén, míg le-lesütöttem a szememet az imakönyvbe, folyton azon csodálkoztam, hogy Angéláéknál nem történik semmi. Ilu néni csak sétál, homlokán a hidegvizes turbánnal, Elza terít, vásárol, kikérdezi Angélától a leckét, elviszi a fogorvoshoz, Emil végzi az egyetemet, Domi bácsi bejár a törvényszékre, tárgyal, ítélkezik. Minden vasárnap ott voltak a misén. Templom után a házaspár karon fogta egymást, Elza előrement Angélával, Emil utolsónak lépett ki a templomból. Mindenki nagyot köszönt nekik, az emberek arca tisztelettudó és komoly volt. Ha utánuk fordultak, Angéla miatt tették, az Angéla rendkívüli szépsége miatt.

Angélát én is mindig megnéztem, mint egy állatkerti állatot a ketrecében, kerestem rajta, mitől olyan szép. Nem az arca, nem a haja, nem a szája, felvetett kurta felsőajkával, a teste volt megindítóan szép, harmonikus és hibátlan, egészében. Angéla sose volt kamasz, esetlen vagy suta, sose volt szeles mozdulata, négyszögű térde. Minden egyéb, ami szép volt rajta, míg gyermek volt és süldő lány, csak megerősítette, elmélyítette azt a hibátlan, biztonságos szépséget, mely karján, lábán, keskeny csípőjén, hosszú nyakán, fénylő vállán ragyogott. Egyszer, óra után, mikor ketten maradtunk az udvaron, mert Elza kiment a piacra, és még nem ért vissza a vásárlásból, megpróbáltam kivenni belőle, mit tud abból, amit róluk suttognak.

Koszorút kötöttünk, a bodzafa alatt a földön, százszorszépkoszorút, én rágtam a bodza keserű levelét a szelíd, bután rózsaszín virágok felett, és lestem, mit felel. De Angéla nem tudott semmit. Nem is értette, mit kérdezek, csak annyit fogott fel belőle, hogy valami titkot szeretnék hallani, s ennek megörült. Láthatólag azt képzelte, most igazán barátnők leszünk: hiszen a családja, az otthoni dolgok felől érdeklődöm. Gyönyörű térdére fektette a félig kész koszorút, közelebb húzódott hozzám, és súgva, mintha attól félne, hogy van valaki a kertben kívülem és a felettünk dongó méheken kívül, ennyit mondott: valami baj van Emillel.

Kiköptem a bodzalevelet. Ki az ördögöt érdekel Emil? Az érdekel, amiről a német kisasszonyokat hallom suttogni a padon, mikor nyitva hagyom a konyhaajtót, s én bent mosogatok, az érdekel, hogy ha igaz, amit mondanak, és Józsi agyoncsapta Jusztit, miért nem csapja agyon Ilu néni Domi bácsit, ha az megcsalja a nevelőnővel? Bent Juditka skálázott, iszonyú rosszul, aztán elkezdett verni egy bölcsődalt, hamisan, rossz ütemben; anyám beállította a metronómot. Angéla annyira nem tudott semmit, hogy elkedvetlenedtem, azt gondoltam, talán pletyka az egész.

Alig figyeltem arra, miket fecseg Emilről, hogy Emil nem tanul, nem vizsgázik, hogy el szeretne menni hazulról, furcsákat beszél, a papa meg kiabál idegességében: ne felejtse el, hogy bíró fia, nekik minden szóbeszéd árt, válogassa meg a barátait. Juditka csapkodta a billentyűket, Angéla hozzám simult egészen, átölelte a nyakamat. Még mindig Emilről susogott, s erre már felemeltem a fejemet, és ránéztem, olyan mérhetetlen elképedéssel, hogy észrevette, s a karja lesiklott rólam. Elhallgatott, én hebegtem valamit. Kinyílt a kapunk, Elza megjött, kipúposodott a kosarából a rétesbe való alma. Nagyon jól megnéztem, akkor öregnek láttam, persze nem volt az, csak a gyermek lát minden harminc körüli nőt öregnek, de nem is volt már fiatal: merev, sötét bőrű, szigorú szájú lány. Olyan spanyol arca volt, csak a spanyol képek hisztériája nélkül, fegyelmezettebb. Nyakbodor illett volna rá, borvörös bársony, mint Ebolira. Angéla felállt, lesimítgatta a ruháját, elköszönt, vitte magával félig kész koszorúját. Elza megfogta a kezét, úgy vezette ki, gyöngéden fogta, szeretettel, volt benne valami természetellenes és szabálytalan, ahogy kézenfogva kiléptek a kapun, mert amikor Elzára pillantottam, azt éreztem, hogy mindaz, amit hallottam róla, igaz; Elza boldogtalan, nincs helye a világban, Angéla meg boldog, a kavicsot is felemelik az útjából, és miatta van minden, hogy náluk úgy áll a ház, mint az élőkép, minden lakó merev és mozdulatlan, mert Angélának nem szabad észrevennie semmit.

Akkor éjjel azt játszottam elalvás előtt, hogy Elza vagyok, aztán abbahagytam a játékot, és azon kezdtem gondolkozni, hogy énmiattam vajon hallgatna-e úgy az anyám, mint Ilu néni, és akkor felültem, és rákezdett dobogni a szívem, mert tudtam, hogy rám senki se volna tekintettel, csak a másikat megtarthassa, vagy visszaszerezhesse, ha menni akar, s hogy anyám, aki csak Mozartról szeret beszélni, és néha felteszi a fejére a menyasszonyi koszorúját, s akinek olyan izmos a karja a sok zongorázástól, mint egy férfié, az felvenné a baltát, és agyoncsapná az apámat, aztán meg önmagával is végezne valahogy, ha rájönne egyszer, hogy apám megcsalja őt.

Kihallgatóztam, de csak a csap csepegett a konyhában. Kinyitottam az ajtót, egyszerre vágyni kezdtem a szüleim után. Megálltam a konyha küszöbén, hallgatóztam. Csend volt, az a beszédes, különös csend, amely ilyenkor éjjel a szobájuk felől áradt, amelyet annyiszor érzékeltem már. Behúztam az ajtót. Szégyelltem magam, mintha láttam is volna, hogy mit csinálnak.

Ambrusnál még égett valami gyertya, az utcai gázlámpa pedig éppen az ablakom alatt volt, ha olvasni akartam az ágyban, sose kellett villanyt gyújtani. Nagyon szerettem nézegetni a jogi könyveket, különösen egyet, egy francia nyelvű jogtörténetet, szép színes képek voltak benne, lictorok, latin tesserák, Nagy Theodosius képe, angol bírók gyapjúzsákokon. Odavittem az ágyba, és azt játszottam, de akkor már csak fekve és gondolatban, hogy bíró vagyok, és halálos ítéletet hozok Angélára. Erről eszembe jutott az, ami a délután legnagyobb felfedezése volt, s amit a vacsoragondok csaknem kivertek a fejemből. „Micsoda világ ez – suttogta fülembe Angéla –, Emil azt mondja mindig, micsoda világ ez, ahol ilyen emberek bírók, mint a papa. Miért nem ítéli el saját magát, és mit ítélkezik egyáltalán? Így beszél – suttogta Angéla a bodzafa alatt –, és nem is akar tanulni, azt mondja, nem lesz jogász, és rémes barátai vannak, azt mondja papának, hogy minden össze fog omolni, majd jönnek a szegények és elintéznek mindent.”

Ültem az ágyban, lecsúszott a térdemről a könyv, nagyon egyenesen ültem, és a falon, szemközt az ágyammal, ott ugrált az Ambrus gyertyájának a fénye. Ambrus elindult a szobájában, és a fény is elindult vele, a falon még az Ambrus feje is látszott egy pillanatra, kezének elsuhanó árnyéka a gyertyatartóval. Akkor megint éreztem a kukoricát a combom alatt, hallottam a suttogást a padláslyukon át, az Angéla suttogása összekeveredett bennem a Károlyéval, és mintha elfújták volna a port a Három Huszár elől, azt a port, amelyet péntekenként a csorda csapott, úgy láttam, olyan élesen a motort, az Emil biciklijét, ahogy jön az országút felől, megáll, rezeg a függöny a Jusztiék ablakán, Emil beszalad az ivóba, aztán visszatér az utcára, sápadt arca kipirul. Hirtelen, anélkül hogy erőltetnem kellett volna az emlékezetemet, a lány arcát is láttam most, aki ott ült a motorbiciklin Emil mögött, piros szoknyában volt, örökké a combja alá simogatta, és nem ment be, hanem kint itta meg a sört, amit Emil vitt ki a söntésből. Akkor, éjjel, azt is tudtam, hogy annak a lánynak az arcát láttam én már máskor is, csak akkor nem figyeltem rá, más foglalt el; ott volt a vásáron a viháncoló bőrgyári munkások között, azon az estén, mikor Juszti kifordult Trnka úrral a Görbe utcai házból.

 

„Szerencsétlen család” – mondtad egyszer, míg a hajamat simogattad. Úgy simogattál, mint a tigrist az ápolója. „Az apja, akit imádott, már nem él. Az anyja olyan, mint egy bohóc, Elza csupa sérülés. A testvére, aki segíthetne rajta, elesett a háborúban.” Felnéztem rád, s láttam, hogy szomorú vagy, és csupa részvét. Nem válaszoltam, lehunytam a szememet, és simogató tenyered átmelegedett, azt hitted, megértőbb, szelídebb leszek azon az estén. Én csak feküdtem az öledben, behunyt szemmel, és csukott szemhéjam mögött ott volt a Köves úti ház, a veteményeskert, ahonnan már eltűnt az őz feleslegessé vált kalyibája. Láttam Emilt, ahogy feláll a verandán, nyújtózik, megcsókolja Angélát, kiindul a házból, haladtában leveri a német nyelvtankönyvünket az asztalról, s nem tudja senki, sem Angéla, sem én, hogy nem látjuk többé soha, mert úgy ment ki, egy váltás ruha nélkül, az állomásra, mintha csak a trafikba szaladna, s a detektívek hiába keresik éjszaka, csak Domi bácsit találják, Ilu nénit, Elzát és Angélát, és még Pesten is csak később fogják el, hónapok múlva, és hogy Emil nem elesett, szelíden, mint a megtántorodó ifjú katona az Egyetemi Templom szobrán, hanem egyenesen az égbe repült, oda dobta fel tagjait a robbanás azon az aknamezőn, amelyen a büntetőszázada dolgozott. És akkor megint eszembe jutott Károly, és elkezdtem nevetni, és te elhúztad a kezedet a homlokomról, mert azt hitted, Emilen nevetek, pedig csak az jutott az eszembe, hogy ha Emil hasalt volna ott a padláson, és belőle rázta volna ki a szuszt Károly, és neki ordította volna a fülébe, hogy „fiatal úr”, akkor talán még ma is élne.

Itt rozmaring van valamerre, nem látom, csak érzem a szagát. Egy öregasszony ment át az úton, rám nézett, bizonyosan rövidlátó, mert csak átsiklott rajtam a szeme, nem látszott rajta megütközés, hogy itt ülök a földön. Utána kellene szaladni egy rozmaringággal, ott annál a sok cannánál még elérném. „Íme ez a rozmaring, emlékül való, kérje meg szerelmét, hogy majd emlékezzék. S ím ez az árvácska, bánatnak virága…” Azt hinné, őrült vagyok. Nem is tudnék szaladni, fáj a bokám. Énekelhetnék is neki, azt meghallaná. Melyik a te szeretőd, min ösmerjem én? Botján, fűzött saruján, kerek süvegén… Ő is azt kérdezné, mit jelent ez a dal, mint Hella. Fáj a torkom, az imént sikoltottam is egyet, egy nagyon halkat, nem erősebbet, mint amilyen a mikrofonba kell, mert az volt az érzésem, hogy talán elvesztettem a hangomat, vagy egyáltalán nem is tudok beszélni. De nem, tiszta a hangom. Képzelődöm.

Csináltam egy kalácsot sárból, nagyon szép kalács, itt, ahol ülök, egy kis helyen nedves volt a föld a reggeli locsolástól. Szép fonott kalácsot csináltam, ügyes a kezem. Holnap, ha kijön valaki, meg lesz lepve, hacsak addig el nem mossa az eső. Mindig szerettem volna iparos lenni, mint Kárász néni vagy Ambrus. Úgy elterveztem a negyedik gimnázium után, hogy elmegyek valahová inasnak, és aztán felszabadulok, lesz valami helyem, nem kell örökké tanítványok után szaladgálni. Anyám elsírta magát az ötletre. Az egyetemen is volt alapítványi hely, az Encsy-ős az összes pénzét iskolákra költötte. Anyám számára minden dolgozó ember között a legnyugalmasabb és társadalmi szempontból a legtiszteletreméltóbb foglalkozást a tanár töltötte be. Mi lett volna, ha tanár leszek, és mindenre megtanítom a gyermekeket, amit én tudok? „Diploma” – mondta anyám áhítattal, és apám szelíden bólogatott, én meg felnéztem a falra, ahol a berámázott Encsy-címer alatt ott lógott az apa diplomája, és nagy dühösen nekiálltam megint a leckének, bogozni, hogy mit visz a szárnyas Hír a Iarbas fülébe, és hogy kérleli Anna a nénjét.

Nagyon érdekelt, nem is volt más bajom. A hülye tanárunk még le is rajzoltatta velünk a Fámát, mert olyan együgyű volt, hogy azt hitte, a gyerek is olyan, mint ő, semmit sem tud elképzelni puszta olvasás után. Mindent ábrázolni kellett neki, papíron, akkor végre elhitte, hogy értjük.

Csináltam egy rajzlapra egy ronda szörnyeteget, rengeteg szemmel, szájjal, füllel, tollasan, amint egy torony tetején gubbaszt, valami olyan fertelmes és riasztó képet, hogy eleinte mulattam rajta magam is, aztán megundorodtam a csúfságától, és nem is mertem kinn hagyni, hanem betettem a rajzmappámba, hogy rá se kelljen nézni. Interea magnas… Interea Fama… Interea Lybiae magnas it Fama per urbes… Látod, még tudom, pedig mikor tanultuk. Későbben tanultuk, mint Angéla elment a városból, s mégis azonnal rá gondoltam azon az órán; haragudtam magamra, hogy rá gondolok, szerettem volna elfelejteni. Milyen más emlékeid vannak neked, te a fővárosban születtél, nagyvárosban, itt az ismerősök vagy akár idegen is nem kopognak be az ablakon valami olyan hírrel, amin az imént összeröffentek a piacon.

Az irodaablakot egy vadidegen asszony verte meg; mikor kinyitottam, köszönt, aztán azt mondta: „Elmén a bíró!”, és tovább ment a Gáton. Utánanéztem, vajon bekopog-e Ambrushoz is, de nem szólt be a műhelybe, hanem a nádvágónak, aki elhaladt mellette, megmondta; ugyanazt mondta, mint nekem, hogy Domi bácsi elköltözik.

Apámat nagyon felizgatta, ez külön bántott. Ő volt az egyetlen, aki teljesen értette, mi történt, én például egyáltalán nem bírtam felfogni, miért kell lemondania az állásáról egy teljesen ártatlan embernek, csak azért, mert a fiát körözik. „Nem érted – rázta a fejét apám szomorúan –, te ezt nem érted.” Nem értettem. Azt természetesnek találtam, hogy elköltöznek, hogy Pestre mennek, minden nyugtalan ember Pestre ment; akit nem kötött a város, akik nem itt születtek, a „gyüttmentek” előbb-utóbb visszakerültek oda. Domi bácsiék is „gyüttmentek” voltak, nem bennszülöttek. El kell költözniük, tiszta sor, itt nem maradhatnak, itt ujjal mutogatnának rájuk, mint Vízfejű Jóskára, aki a sorompó körül sétálgatott mindig a pálinkaszagú anyjával, és koldult. Angéla nem jöhet többé közénk az iskolába, ez természetes és érthető, de hogy Domi bácsi miért ne maradhatna bíró valahol másutt, azt egyszerűen nem bírtam felfogni.

Apám találgatta vacsora után, ugyan mihez is fog ott Pesten; úgy gondolta, majd irodát nyit, még tán többet is fog keresni. Preparáltam a latint, és ráztam a fejemet. Domi bácsi nem volt ügyvédnek való. Á! Az nem fog tudni szaladgálni, ügyfelet fogni, ravaszkodni – szégyelli az. Hirtelen felpillantottam, ránéztem apámra, aki éppen az orvosságát kavargatta, és a lámpa felé tartotta a poharat, elkeveredtek-e már a vízben a cseppek. Az a furcsa érzésem támadt, hogy apám és Domi bácsi valahogy mégiscsak hasonlítanak egymáshoz. Buta gondolat, mert hisz mindenben ellentétesek: apám szőke, Domi bácsi fekete, apám beteg, Domi bácsi egészséges, apám ügyetlen, Domi bácsi ügyes, és mégis. Egyik sem való ügyvédnek, csak éppen nem tudom megmagyarázni, miért. Persze, most már tudnám.

Félretettem a könyvet, elővettem a növendékek füzetét, megnéztem, hány órával tartozik Angéla. Nyolc órával tartozott, huszonnégy pengővel. Ránéztem az órára, fél nyolc volt, elég késő már, de azért nem annyira késő, hogy ne mehettem volna ki még a Köves útra. Angéláék nem vacsoráztak hamarabb nyolcnál, csak nálunk végződött mindig korán a nap, hogy apám jókor le tudjon feküdni. Levettem a kötényemet, megfésülködtem, mondtam, hogy elmegyek a pénzért, hátha ezek már holnap elutaznak. Apám sose volt hozzám olyan, mint akkor este.

Sírtam az irodában, mikor aludni mentem, nem, mert megszidott, pedig sosem szidott meg életében, hanem dühömben, hogy milyen ostobaság, otthagyni a huszonnégy pengőt, aminek huszonnégy helye van, és hogy miből fizetek az orvosnak, mivel megyek gyógyszerért. Ezt az egészet megint nem lehet megérteni, hát hiszen nem lettek koldusok. Nem illik. Betegnek lenni illik. Semmit nem keresni illik. Zongoraórákat adni egész nap, az is illik. Főzni meg mosogatni meg súrolni egy kisgyereknek. Minden illik, csak azt a pénzt kérni nem, ami jár? Kiültem az ablakba, bőgtem dühömben, nyiszorogtattam a reteszt. Anyámra is haragudtam, miért nem mond ellent, miért nincs esze legalább neki. Törtem a fejemet, honnan pótolom Angélát, mit lehetne csinálni, hogy megszerezzem a huszonnégy pengőt. Nem jutott eszembe semmi. Fogtam a jogtörténetet, bevittem az ágyba, összekentem a könnyeimmel, aztán egy hajtűvel kiszúrtam a bírók szemét, minden bírónak a szemét, akit csak találtam, aztán elaludtam.

Másnap eljött Elza. Apám olyan udvarias volt hozzá, mint még soha életében, anyám pedig, aki magázta eddig, hiába volt valami bizonytalan rokonságban Domi bácsiékkal, most elébe sietett, s mikor kezet nyújtott neki, azt mondta: „Szervusz!” Elza elpirult, elöntötte a szemét a könny. Ezt sem értettem, csak álltam rosszkedvűen, s csak akkor derültem fel, mikor láttam, hogy Elza egy borítékot ad oda anyámnak, amelyben láthatólag benne van a huszonnégy pengő, sőt, mint utólag kiderült, mind a harminchat, az egész hónapi zongoratanítás díja. Felvidámodtam valamennyire. Mikor Elza elment, azt mondta anyám, Angéláék holnapután utaznak, s Angéla azt üzente, nagyon szeretné, ha elmennék hozzájuk, hogy elbúcsúzhasson tőlem. Holnapután hajnalban mennek a hatórai gyorssal. Mindenféléket mondtam, hogy sok a lecke, de apám rám nézett, s azt felelte valami különös, éles hangon, hogy el kell mennem, nem ismer rám, mi ütött belém mostanában, és értsem meg már végre, hogy Angéláéknál nagy baj történt, de se Domi bácsit, se Angélát nem szabad elítélnünk Emil miatt. El kell mennem, ezt kívánja az illendőség. Jó, mondtam. Kimentem főzni. Domi bácsiék nem viziteltek nálunk, mikor ideköltöztek a városba, anyámékat sosem hívták meg, ha zsúrt adtak a bírósági embereknek meg néhány ügyvédnek. Nekem azonban el kell mennem, így kívánja apám. Jó. Ez megint valami olyan, amit nem értek.

Másnap délután felvettem a vasárnapi ruhámat, és nagyon gondosan megfésülködtem. Anyám ötkor elindított azzal, hogy egy fél órát maradjak, szépen viselkedjem, s kötött egy kis bokrétát azokból a laza, illattalan vörös rózsákból, amelyek a falon futottak nálunk; vigyem el Ilu néninek. A rózsákat behajítottam a Gáton egy kertbe, én meg lekanyarodtam a nádasba. Azon a keskeny úton mentem be, amelyen a nádvágók járnak. Benn a nádban négyszögű tisztások voltak, olyan kis tisztások, mintha valaki kiborotválta volna a nád egy részét, ott gondosan felhajtottam a szoknyámat, leültem a földre és fütyültem. A templom tornyát figyeltem, amely a Szent Antal utca felől meredt a nádas felé, néztem, hogy mászik lassan a mutatója. Szúnyog volt, nem győztem hessenteni. Nem járt senki a nádasban, a nádvágók hazamentek, nekem éppúgy nem jutott eszembe félni, mintha a főutcán üldögéltem volna, a honvédemlékmű mellett. Mikor az órán a mutató eljutott a hatosra, vártam még egy kicsit, aztán hazamentem, de most nem a körtöltés felől, hanem kikerültem a Gát utcára. Mondtam, hogy Ilu néni csókjait, Domi bácsi üdvözletét küldi, azt is mondtam, hogy mindenütt ládák vannak, nagy a felfordulás, nem volt más vendég, csak én, és Ilu néni könnyezett a rózsák láttára.

Megvacsoráztunk, elmostam az edényt, anyám még az irodába is utánam jött, mikor már lefeküdtem, hogy megkérdezze, nagyon nyomott-e a hangulat, mondtam, hogy holtsápadtak, és alig lehet szavukat venni. Mikor kiment, Ambrus ott baktatott az ablak alatt, kikiabáltam neki, hogy álljon meg. Megkértem, költsön fel másnap jókor, mert mosni akarok. „Ötkor?” – morogta Ambrus. „Ötkor” – feleltem. De nem kellett költeni, mert mire egy cseppet benyomta a nyitott ablakot, ahogy máskor is szokta, ha megkértem, hogy zargasson fel, már ébren voltam.

Nyugtalan álmom volt az éjjel, négy után már felriadtam, mosdani nem mertem, féltem, felköltöm anyámat, ha a konyhában pocsolok. Lábujjhegyen mentem ki az udvarra, a cipőmet csak a kapuban húztam fel. Hallottam, hogy Ambrus is kinn jár már, a disznók röfögtek, de tudtam, hogy nem lát keresztül a magas kerítésen. Akkor virradt. A nád fölött még szürke volt az ég, a torony mögött zöldes, előttem meg, keletnek, lángolt a hajnal szabálytalan, keskeny csíkja. Az utcán már jártak, kiengedték a tehenet, volt, ahol itattak, csak ahogy a város belsejéhez közeledtem, csendesültek el a házak. Mikor elfordultam az újvárosi rész felé, olyan vidámság fogott el, hogy rákezdtem énekelni. Egy cselédlány jött szembe velem, kanna volt a karján, elnevette magát, hogy észrevett, én meg fújtam a nótát, még utánam is nézett, mert hirtelen abbahagytam. Ott állt a rendőr a Köves út torkában, s még túl korán volt óbégatni.

A Köves úton nem járt villamos, de a rá merőleges Galamb utcában igen. Minálunk nem üvegből voltak a megállók bódéi, hanem vasból, s az oldaluk telimázolva hirdetéssel. Rozsdás volt a megálló kis bódéja, sokat játszottunk benne Angélával: a Köves útra néző oldala lyukas volt, spárgát húztunk át rajta és telefonáltunk. Behúzódtam a sarokba, és kinéztem a lyukon. Az Angéláék háza előtt kocsi állt, nem a bíróság szolgálati kocsija, a kövér fehér lóval, amelyet mindenki ismert a városban, hanem egy közönséges bérkocsi. A kert üres volt, a redőnyöket mindenütt felhúzták, különben nem volt semmi mozgás. A kocsis arccal felém állt, pipázott és várt.

Schőn Olga látszerész, olvastam a bódé hirdetését, és alatta: Korda kegyszer. Ocsmány szavakat is láttam, azokat krétával írták keresztül a hirdetéseken. Közben megindult a forgalom is, egy öregember meg egy suhanc állt be mellém, s nagyon megnéztek, mikor nem szálltam fel velük, hanem csak a hirdetéseket olvasgattam továbbra is, és leskelődtem a lyuknál. Közel voltam a házhoz, úgy húszméternyire. Mikor megnyílt a verandaajtó, és kilépett Elza meg a két cseléd, akkorát dobbant a szívem, hogy azt hittem: odahallik. Koffereket hoztak, előrerakták a kocsis mellé. Elza, úgy látszik, maradt még, mert Ilu néni megcsókolta, és láttam, hogy eltakarja szemét a zsebkendővel. Borzasztóan szerettem volna többet látni az arcából, de nem lehetett. Domi bácsi nagyon egyenesen állt, fogta a kalapját, kezet szorított Elzával, de nem szállt még fel, várt. Beszélgettek, nem hallottam, miről. Aztán, utolsónak, kilépett Angéla.

Előző nap folyton azon töprengtem, milyen lesz. Elképzeltem vörös orral, ahogy kitántorog, minden bokrot megsimogat, sír, látszik rajta a szenvedés. Úgy epedtem az után, hogy szenvedni lássam, hogy reszkettem belé. Felnézett az égre, amelyen már elömlött a hajnal; hoszszan nézte az eget. Kalapban volt, kabátban, kesztyűben, gyönyörű haja ugyanolyan csigákba fodorítva, mint mindig. Kalitkát tartott a kezében, amelyet sose láttam még náluk, lant alakú, cifra rácsú kalitkát, amelyben valami komikus zöld madár lengett egy hintán. Az égről a madárra pillantott és elmosolyodott.

Elza megcsókolta, kabátja zsebébe dugott valamit, a résen át is láttam a Szerencsi csokoládé sárga borítóját, kakaószínű betűit. Domi bácsi felemelte Angélát a kocsiba, beültette Ilu néni mellé, aki ekkorra már eldugta a zsebkendőjét. Angéla térdére állította a kalitkát, szólt valamit, talán a madárnak, aztán megint felpillantott az égre, leplezetlen és elmélyült gyönyörködéssel, és ekkor a szívem elfacsarodott, mert arra gondoltam, ez talán még életében sose kelt fel ilyen korán, mert ha elutaztak valamerre, mindig kényelmes időkben utaztatták, hogy ne kelljen kiverni a szeméből az álmot, és most csak ül, bámulja az eget, ezt a gyönyörű, hideg hajnalt, és úgy belefeledkezik, hogy nem jut eszébe az, amire gondolnia kellene. És az a madár, az a nyomorult madár, a papagáj abban a tarka kalitkában, amelyet ott szorít a térdén, az a madár még nem volt meg a múltkor, azt most vették neki, azután vették, hogy Emil megszökött, erre volt eszük, adni valami új játékot a kezébe; észre ne vegye, hogy valami baj van. Ez lehet, hogy azt se tudja, mi történt a testvérével, ennek hazudtak valamit, ez most nem is szenved, ez azt hiszi, csak elköltöznek innen.

Angéla mondott valamit az apjának, aki ebben a pillanatban fáradtnak és öregnek látszott, megfogta a Domi bácsi kezét, és felmutatott az égre. Minden ragyogott már, mint a réz. A hajnal, a rezzenéstelen lombokon áttört fiatal fény olyan gyönyörű volt, hogy Angéla ajka szétnyílt a bámulattól, aztán szinte részegen ennyi szépségtől, elkacagta magát örömében.

Ordítottam. Egy asszony, aki beállt mellém, a vállamat rázta, kisimította hajamat az arcomból, amely már lucskos volt a könnytől. Kérdezett valamit, nem feleltem. Zörgött a villamos, csak bőgtem, és leráztam a kezét. Csak akkor hallgattam el, és száradtak fel a könnyeim hirtelen, amikor megláttam, hogy a kocsi megfordul, és nem jön el előttünk, a Galamb utcán, nem vág át a főtéren, hanem végigdöcög a Köves úton, a kiserdő felé, az új megállóhoz, ahonnan sose utazott el úriember. Akkor már kiléptem a megálló csepp épületéből, hogy el ne veszítsek egyetlen pillanatot sem. A kocsi elkanyarodott a sarkon, s csak a rendőr maradt, a csörömpölő villamos meg az ég, amelyből könnytől csillogó, sírásmarta arcomba hulltak az első sugarak.

Szúr a nap.

Legjobb volna levetni a ruhát is, aztán végigfeküdni a földön meztelenül, mire megjön a zápor. Rezegnek a levelek a fejem fölött, még nincs itt az igazi szél, de már közeleg, egyetlen sóhaj minden bokor, mintha fák, bokrok, virágok mind levegő után kapkodnának. Bár lenne olyan vihar, hogy kiszaggatná azokat a jegenyéket, és csattogna és bömbölne a város felett!

Minálunk vad szelek fújtak a folyó felől, átsepertek az alföldön, nyáron port hoztak, télen meg szinte lemarták az ember orrát és fülét. Tavasszal, ősszel olyan volt a város, mint egy léggömb: lengett a szélben, ingott házastul-kéményestül, a lakásokban rosszul záródtak az ajtók meg az ablakok, szinte bent is mozgott minden. Angéla félt a széltől, ideges lett tőle, eldugta az arcát, a vihartól is félt, ha csattant az ég, befogta a fülét, keresztet vetett. Hogy szerettem mindig a szelet, az esőt, a tüzet, még a sarat is! Valahányszor kilépek az erkélyre, és lenézek a városra alattam, nevetni tudnék, és csúnya és gúnyos szavakat kiabálni a lent lakóknak: hogy élhetnek ilyen képtelen településben, ilyen ostobán? Ha vihar támadt, és láttam, hogy kiürülnek az utcák, az emberek berohannak eszpresszókba, kapuk alá, a nők összefogják a szoknyájukat, és aggodalmasan kipillantanak a szakadó vízbe, aztán tipegnek, kerülgetik a pocsolyákat, ujjongani tudtam volna. Ha idehaza a hegyi út alján kapott el az eső, lehúztam a cipőmet, és úgy gázoltam keresztül a sáron, vízen, lefelé hömpölygő csatornapocsolyán. Sose tudtam megszokni ezt a várost, emeletes házaival, szűk udvaraival. Te valahogy összebékítettél vele, elfogadtam, hogy a nap legnagyobb részében csak egy kockányi eget látok, hogy a házak között nincs levegő, és az emberek üveg mögül bámulnak az utcára, kis csokrokat vesznek a Nemzeti előtt, gutaütött rózsákat és jégládában tartott tátogót.

Sose tudtam elfogadni állandó lakóhelyül a fővárost, csak ha esett, fekete volt az ég, s csattogott minden a hegyeken. Ilyenkor láttam a természet elől menekülő embereket, az utálatos, autószagú utcák kiürültek, fényesek lettek a víztől, és akkor is jobban éreztem magam, ha kánikula volt, mindenki leeresztette a függönyt, pihegett és rohant magába dűteni a sört meg a fröccsöt, az aszfalt olvadozott, és a magas sarkak kis lyukakat hagytak maguk mögött. Ilyenkor csak nevettem, és csúfolódtam magamban, aztán kifeküdtem a kertben a gyékényre, pucéron, és mikor Juli enni hívott, megszagoltam a vállamat, élveztem, hogy langyos, száraz és napszagú a bőröm. Most már ez se kell, a nap öröme. Dörög. Bár úgy szakadna, mint a vízözön! Most Elza becsuk minden ablakot Angélánál, s keresztet rajzol a homlokára. A fény összehúzódik, az ég gömbölyű lesz, mint egy tarsoly, egyre összébb húzódik a szája. Dagad és morog az ég, a levelek susognak, lelapul a virág.

Úgy dörög, mint az ágyú.

Milyen jó, hogy apa nem érte meg az ostromot, és nem hallotta az ágyúszót, biztosan félt volna szegény drágám. Ha az egér köpörcölt a falban, akkor is olyan bánatosan nézett, bánatosan és szégyenkezve, szégyellte, hogy fél az egértől. Hogy restellte volna, hogy nem tud megvédeni bennünket! Mikor a gyújtólapok felgyújtották a nádast, már eltemettük. Olyan megkönnyebbülés volt arra gondolni, hogy nem reszket az ablak mögött, és nem látja a lángokat. Mindenki kinn volt a Körtöltésen akkor éjjel, engem meg ébren ért a légitámadás, tanultam. Anyám álmából riadt, hálóingben rohant ki az udvarra, a szeme fehérén ott ragyogott a tűz visszfénye, fehér inge is piros volt, lenn recsegett a nád. Gámán néni ott térdepelt az irodában, és hangosan imádkozott. Ez volt az az éjjel, mikor megszöktettem Bélát a padlásunkról, s ugyan jól tettem, mert ha el nem megy akkor éjjel, pár héttel később együtt pusztul el a házunkkal.

A kerítésünk alatt nyiszorogtak a kutak, telihúzták a vödröket, a Kárász néni három némete lenn ugrált a nádas előtt, fentről vízzel öntözték a Gát köveit. Ott táncolt a Körtöltésen Palla, aki a várostól bérelte a nádast, és ordítozott és sírt, én meg kimentem, kezemben a fonetika jegyzettel, ráköszöntem, jó estét kívánok, Palla bácsi, ő meg csak bámult rám, sírt, olyan arccal nézett felém, mint aki hirtelen nem is tudja, ki vagyok, én meg csak néztem rá, simogattam a vállát, hogy még jobban sírjon, sírt is, aztán én is legörbítettem a számat, és a pilláim alól lestem, elég torz-e már az a buta kövér arca.

Palla bácsi osztálytársa volt apámnak, ő volt az egyetlen, akitől apám valamikor is kölcsönkért, de nem adott neki, azzal küldte el, hogy nincs biztosíték. Hát csak simogattam Palla bácsit, és néztem, hogy sír, aztán beszaladtam a házunkba, és elkezdtem énekelni a Dies irae-t, de arra a dallamra, hogy Ég a kunyhó, forogtam, és felfogtam a szoknyám szélét, és közben figyeltem magamat a tükörben, milyen sajátságos vagyok a tűz pirosában, ahogy így táncolok és énekelgetek: Solvet saeculum in… Aztán hirtelen abbahagytam, leültem a földre, a földről nézvést még különösebb volt az ég.

Mikor a háború kitört, még csak tizenöt éves voltam, de mindjárt felfogtam, hogy ami másnak rettenetes, félelmetes és kétségbeejtő, az nekünk közömbös, a végén még talán jó is. A nagybátyám áshatja el az ezüstjeit, majd elviszik Martonból a lovakat, és Angéla meg fog ijedni. Mikor a nád égett, negyvennégy nyarán, eszembe jutott a saját kiderülő arcom, ahogy ránézek Ambrusra, aki átkiabál a kerítésen, hogy vége a semlegességnek. Hát eljött az óra, mikor minden unokatestvérem térdén csúszkál ijedtében, és semmiféle kisasszony és édesapa nem menthet meg senkit semmitől, és arra gondoltam, most telefonálni kellene Juditkának a patikából, hogy üljön a zongorához, és játssza el a Tűzvarázs-t, és akkor a számra kellett szorítanom a tenyeremet, hogy fel ne nevessek. Anyám könnyezett, susogott valamit a szegény hazáról. Szedtem egy bögre pöszmétét, leszeltem egy nagyon keskeny karajt a jegyes kenyérből, felszaladtam vele Kárász Bélához, aki ott kucorgott a padlásunkon; mióta megszökött a katonaságtól, vittem a kanalat, a kuktasipkát meg egy csomag Leventét.

Anyámnak fogalma sem volt arról, hogy Béla ott van nálunk, Kárász néni sem tudta, nem mertük megmondani, féltünk, hogy amilyen fecsegő, elszólja magát a németek előtt, vagy legalábbis gyanút kelt, ha ételt csomagol, átszaladgál, bőg és izgul. Béla elásta az egyenruháját a nádasban, s a töltés kövei között kapaszkodott fel a kertünkbe. Még fenn tanultam a konyhában, mikor megkapargatta az ajtó ablakát, hogy dugjam el valahová. Ingben, gatyában volt, az apám kertészkedő ruháját adtam rá, amelyből kilógott a csuklója meg a bokája. Gyönyörű patyolatkeze olyan volt, mint a csülök, összemetszette a sás, eldurvította a szolgálat.

Megfigyelted valaha, milyen a cukrászok keze, milyen hófehér a tejtől, vajtól, milyen izmos a sok keveréstől? Befalta a pöszmétét, kért volna még kenyeret, de nem volt, rákötöttem a kötényt, s aztán csak ültünk egymás mellett egy lógóbélű karosszékben, amelyet miatta cipeltem vissza az apám pokrócával együtt a pincéből, ahová lehordatta a Lomtalanító Bizottság. Leskelődtünk kifelé a padláslyukon, és időnként elnevettem magam, mikor láttam, hogy dagad ki a Béla még szinte négyévi katonáskodás után is gömbölyű potykateste az én cingár apám ruhájából. Azon az első éjszakán meggyűlölt engem. Az, hogy kinevettem, többet nyomott a latban annál, hogy megmentettem az életét. Addig szerelmes volt belém.

Tegnap Árvai is kinn volt. Egy darabig csak ólálkodott, nem tudta, odajöhet-e vagy sem, aztán mikor látta, hogy csak állok nyugodtan, és a lakáskulcsot forgatom az ujjamon, egyszer csak a hátam mögé került, azt suttogta, megkapta az állást, aztán hirtelen elérzékenyedett, eltakarta a szemét a zsebkendőjével. Nem feleltem, csak bólintottam, hogy értem, s arra gondoltam, hogy mozgattattál meg velem eget-földet az Árvai érdekében, és mennyivel jobb lesz neki, ha a Zeneműkiadónál korrigál, mint ha az Operában korrepetál, és csak forgattam a kulcsot, a cipőm orrát néztem. A fülem hallotta, hogy locsognak valamit, de a hang nem kapcsolódott szavakká, nem volt semminek sem értelme. Arra a kérdésre gondoltam, amelyre Árvai egyáltalán nem tudott felelni a legutolsó szakmai továbbképzési konferencián, és a szónokkal párhuzamosan elkezdtem mondani magamban a feleletet, újra meg újra kezdve, mint valami litániát: „Az elernyedés pszichológiája a békés fejlődés időszakának hátrányos oldala. Az elernyedés pszichológiája a békés fejlődés… Az elernyedés pszichológiája… Az elernyedés…” – mondtam félhangosan, és Pipi oldalra fordította a fejét, megkérdezte suttogva, mit akarok. „Az elernyedés pszichológiája” – mondtam neki, és Pipi elhűlt, mert ő is ott volt azon a konferencián, mellettem ült, ő is hallotta Árvai makogását. „Az elernyedés pszichológiája” – gondoltam. Minek kérdeznek ilyeneket egy nyomorult korrepetitortól, aki még a szók jelentésével sincs tisztában, nemhogy a mondatok összefüggéseit értené. Árvai nem tudja, mit jelent az a szó: „elernyedés”, de minden porcikája muzikális, és ha zenéről kell beszélni, megnő a szókincse, hangjára talál. Meg kellett volna mondanom neked, miért késtem el a Hattyúból, mikor az Árvai ügyében felmentem a Népművelésibe.

 

Eleredt. Ott balra látok valami menedéket, az a két oszlop ott tart egy csepp födelet. Langyos a márvány, nem fogok megfázni, a lábamat kinn hagyom az esőn, még jót tesz neki, ha végigcsorog a bokámon a víz. Milyen különös, hogy a márványnak is van szaga, ha sokáig süti a nap. Nem is fehér ez a márvány, inkább sárgás rózsaszín; Angélának volt ilyen a bőre. Egyszer az epertől kiütést kapott, sírva nézegette egy tenyérnyi tükörben. Angéla tudta, hogy szép; szelíden, ártatlanul örült neki. Tegnap míg itt álltam, s azt motyogtam „Az elernyedés pszichológiája”, ráncokat láttam a szeme körül meg a nyakán. Árvai akkor már körülötte sündörgött, valami módon azt képzelte, talán Angélának is része volt abban, hogy nem dobták ki véglegesen a „továbbképzési konferenciákon tapasztalt teljes passzivitása miatt”, csak áthelyezték. Angéla kezet sem adott neki, úgy hallgatta, mint valami süket.

„Szerelmes voltam Angélába” – mondtad egyszer, nem érzelmesen, csak a tényeket közölve, s én bólintottam, ahogy szoktam, ha teljesen egyetértek valamivel. Hát persze. Angéla olyan volt, akibe bele lehetett szeretni, még alig serdült, s már egy fél tucat kamasz kísérte. Mikor mondtad, éppen kakaót ittam, s azt éreztem, émelyít az édessége, csak kavargattam étvágytalanul. Abban a pillanatban azt szerettem volna, ha nekem is lett volna vagy öt szerelmem, s most válaszképpen azt mondhatnám neked, én is szerelmes voltam ebbe-abba, s tudnám, hogy neked romlik el így az íz a szádban, ilyen esztelenül, ilyen igazságtalanul, mint nekem. De nem voltam szerelmes senkibe kívüled. Mikor megszeretett valaki, figyeltem az arcjátékát, a mozdulatait. Nagyon érdekelt mindenfajta megnyilvánulás, kézrezdülés, egy elhúzott száj. A szavakra nemigen figyeltem, de az arcokra mindig.

Béla idősebb volt nálam; mikor gimnáziumba kerültem, ő már tanonciskolába járt. Soha olyan jó dolguk nem volt az inasiskolai tanároknak: Kárász néni irtózatos mennyiségű krémessel és tortával ellensúlyozta a Béla butaságát. Béla olyan buta volt, hogy arra nincs hasonlat. Sokkal butább volt, mint az Ambrus disznója.

Apám vette észre, hogy udvarol nekem. Egy este elkezdett heccelni Bélával, hogy mindig dobostortát fogok enni, ha cukrászné leszek, s nézzem meg csak, milyen szemeket vet rám, ha átjön, sose jön virág nélkül, pedig az ő kertjük a mienkből származott, Kárász néni tőlünk kapott minden palántát. Vacsora után kacarásztak rajtam meg Bélán, én a szennyest áztattam be, figyeltem is, nem is. Másnap aztán, mikor Béla átjött zongoraórára, bent maradtam a szobában egy kosár foltoznivalóval, és fel-felnéztem rá, amit azelőtt sose tettem. Apám azt mondta, udvarol nekem, hát akkor ennek utána kell járni. A Sole mió-t játszotta meg a Mia bella Napoli-t, Bélát dalokra kellett tanítani. Anyám eleinte még próbálkozott valami elmélettel, ajánlgatta a Czerny-Chovant, de Bélának csak a Sole mio kellett, meg a cigányosan cifrázott magyar nóták, és minden esztendőben összetanult egy kis műsorra valót. Annyira botfülű volt, hogy anyám, szegény, alig tudta fékezni magát, de közben úgy ragyogott az arca, ha végre hibátlanul el tudta verni a Santa Luciá-t meg a Ki tanyája ez a nyárfás-t, hogy az ember megszánta. Varázslatos keze volt, olyan rétestésztát nyújtott, hogy az anyja soha többet nem állt neki a rétesnek, mióta egyszer vele próbáltatta meg, s amennyire képtelen volt megjegyezni egy történelmi dátumot vagy írói életrajzadatot az iskolában, olyan halálos biztonsággal megmondta, mennyi deka cukor vagy vaj kell ehhez meg ahhoz a süteményhez. Hamar cseperedett, ormótlan, csupa szőr kamasz lett belőle, tükrös szívet hozott nekem a nagyvásárról, és húsvétkor, mikor átjött locsolni, fülig veresedett, mikor a kabátjára tűztem a szál nárciszt.

Kárász néni, akárcsak apám, látta, mi jár a Béla eszében, és annak ellenére, hogy két párnahéjat se várhatott velem, nem ellenezte a dolgot. Néha, nyáron, mikor az udvaron mostam, ő valamiért átszaladt hozzánk, rátámaszkodott a teknőmre, óriási melle elfeküdt a szappan meg a kefe mellett, nézett egy darabig némán, aztán bólongatott, mintha azt akarná mondani, jól van, lányom, nem esz meg benneteket a piszok, látom, nem félsz a munkától. Megkérni is ő jött, pár héttel az apám halála után, nem Béla; én még akkor hatodik gimnazista voltam, Béla felszabadult segéd. Velem nem beszéltek, szerencsére, mert én azonnal igent mondtam volna, ha tudok a dologról, de anyám csak jóval később mondta meg, mit akart tőle Kárász néni, és hogy utasította el azonnal. Haragudtam anyámra, a vállamat vonogattam, morogtam magamban, én pontosan értettem, miért szólt Kárász néni éppen most, mikor még iskolás is vagyok, meg gyászolunk is; akkor már építették a zenedét, s én majd beleszakadtam a sok munkába. Kárász néni nehezebben viselte el a vergődésemet, mint anyám, módot keresett, hogy segíthessen mindkettőnkön; a cukrászda nagyon jól ment, akadt volna munka mindannyiunknak. Anyám úgy beszélt a megkérésről, mint valami inzultusról, időnként felpillantott a címerünkre, törölgette a szemét.

 

Most úgy esik, hogy nem is látlak. Még mindig meleg van, de dől a víz, mozog, imbolyog, zuhog a kövek között. Most jó, most mindenki rohan az utcákon, az emberek az ablakhoz szaladnak, beteszik. Mi lett volna, ha hozzámegyek Bélához, és nem ismerlek meg soha? Ha csak azt a csókot ismerem, amelyet Bélától kaptam, mikor sor alá került, és az utolsó estén átmászott hozzám a kerítésen; ha soha nem ismerem meg az érintésedet, a hajad szagát, bőröd örök hűvösségét? Bélának azt mondtam, csak menjen nyugodtan katonának, én majd rábeszélem anyámat, még ráérünk, majd ha leszerel, legyen úgy, ahogy ő akarja. Bélának lisztszaga volt és karamellszaga; én tizennyolc éves voltam, nyitott szemmel tűrtem, hogy csókoljon, és számítgattam, mennyi idő múlva kerülhet haza, mikor verhetjük át a közfalat a házaink között. Nagyon szerettem volna, ha gyűrűt is ad, mert a nagyanyámtól kapott ékszert réges-régen eladtam, és nem volt semmi értéktárgyam.

Vaksötét, holdtalan este volt, se a Kárász néni ablakán, se a mienken nem lehetett kilátni az elsötétítő papír miatt. Zavartalanul csókolóztunk, Béla szuszogott, nyögött, aztán egyszer csak elkezdett dúdolni. Ott volt a fejem a vállán, a fülembe dúdolta, hogy Érik a, hajlik a búzakalász. Amíg csókolt, még éreztem is valami meghatározhatatlan izgalmat, valamit, ami pillanatokra elfeledtette velem, hogy lisztszaga van, mint a molnár macskájának, de most, hogy hamisan és nyekergősen elkezdte a dalt, elhúzódtam tőle és megborzongtam. Abban a pillanatban utáltam, és közben csillapítottam magamat – Kárász néninek annyi a jövedelme, hogy amellett ez még énekelhet is, ha akar, hadd énekeljen, de közben azt éreztem, mégse tudom elviselni, ha nyekereg. Azt mondta, én meg anyám majd elleszünk az ő anyjával, ha vége lesz a háborúnak, kibővíti a cukrászdát, csak elmúlnak majd a nehézségek, zenejogot is kér, ő fog zongorázni esténként, olyan lesz az üzlet, mint Pesten a zenés cukrászdák. Azt el tudtam képzelni, hogy én rohangálok krémessel meg fagylalttal az asztalokhoz, ez a kép vonzó is volt és természetes. De hogy Béla énekeljen, zongorázzék? Elmosolyodtam.

Meglátta a sötétben is, és furcsán ingerült lett. Éreztem, hogy a tenyere izzad, és szerettem volna bemenni. De akkor újra csókolóztunk, és aztán Kárász néni kikiáltott Béla után, én meg úgy maradtam ott, mint a menyasszonya. Még nem mentem be, anyám már aludt, a nád ott legyezett alattam, azt hallgattam. Ambrusnak már nem voltak disznói, nem kapott tengerit, korpát, egyre öregebb és köszvényesebb lett, s mert nem tudta hasznomat venni, nem is igen köszönt. Csend volt köröttem. Arra gondoltam, hogy menyasszony vagyok, s ugyan Gizike mit csinálhat Pesten. És arra is gondoltam, mi lehet Angélával. Juditka, aki Pesten járt karácsonykor, megszólított egyszer a misén, a színházakról fecsegett, és azt mondta, Angélának rövidesen meglesz az esküvője. Arra gondoltam, háború van, hátha elesik a vőlegénye, és arra is gondoltam, hogy iszonyatos butaságot csináltam; nem lett volna szabad így elengednem Bélát, hátha a kiképzés után mindjárt kiviszik a frontra, és ott hal meg – ha már megesküdtünk volna, akkor mégiscsak örökölnék. Ideges lettem, nyugtalanul sétálgattam, mikor jöhet haza leghamarabb, s ugyan mit kezdjek az anyámmal, aki hallani sem akar Béláról, és nem érti, hogy mikor elkészül a zeneiskola, nem lesznek többé tanítványai, és ha valami csoda nem történik, nem lesz annyi pénzem sem, hogy kiválthassam a jegyes cukrot meg a jegyes kenyeret.

Árvai együtt volt veled hadifogoly, egymás mellett aludtatok, Árvai úgy nézett rád, mint egy kutya a gazdájára. Olyan furcsa, hogy tettem valakiért valamit, sose szoktam, eszembe se jut. Ha nem kérsz meg rá, hagyom, hogy kidobják; egyszerűen nem jut eszembe, hogy tiltakozzam. Bélát csak azért tápláltam három hétig, mint Illést a hollók, mert abban reménykedtem, hátha újraéled bennünk a régi szándék, és mégis lesz abból a házasságból valami. Mikor már közel voltak az oroszok, s lehetségesnek látszott, hogy át tud úszni a folyón hozzájuk, szétvágtam a három lepedőnk egyikét, hogy cukrászsapkát meg fehér kötényt varrjak neki, úgy indítottam el a nádas felgyújtásának éjjelén, a lekvárkavaró, nagy fakanalunkkal.

Míg a padláson volt, sose próbált megcsókolni, és egyszer se beszélt arról, mi lesz, ha összeházasodunk. Azon az éjszakán, mikor megjelent az udvarunkban, ingben, gatyában bekocogott az ablakon, s belőlem minden ijedelmem ellenére kitört a nevetés, elpusztult benne a szerelem irántam. A pár levél, amit addig váltottunk, szűkszavú volt és ostoba, Béla úgy írt, hogy félt, véletlenül anyám kezébe kerül a tábori lap, engem meg zavart, hogy ellenőrzik a postát, és zavartak a rettenetes helyesírási hibák is. Akkor már egyetemre jártam, másodéves voltam az Encsy-ős alapítványi helyén. Úgy látszott, mégis tanár lesz belőlem, igazi tanár, és annyit fogok keresni, hogy megélünk belőle anyámmal.

Mikor Pipivel elindultunk Pestre, Ambrus után Kárász néniékhez is átmentem búcsúzni. Kárász néni nagyon kedves volt, mindjárt kiszaladt az üzletbe, hogy csomagoljon valamit az útra. Bélát a műhelyben találtam meg, keserves hangon énekelt; hogy beléptem, azonnal abbahagyta. Nem tudtunk mit beszélni. Akkor már izgultam, hogy ne tegyen semmi megjegyzést, ne emlékeztessen hajdani terveinkre; nem is tette, csak állt, hellyel se kínált, néha kavart egyet valami masszán, és mikor indultam, és visszanéztem rá még egyszer az ajtóból, láttam, hogy rebbenéstelen szemmel néz utánam, egyszerre gyűlölködve és gyanakodva. „Mi baja van?” – kérdeztem magamban, míg elegyengettem a vállamon a Kárász nénitől kapott liszteszacskókat. Az a baja, hogy itt dugdostam meg etettem hetekig? Marha. Rángattam a kis zsákokat, az egyikben pogácsa volt, a másikban kenyérliszt meg egy kis mérleg, és éreztem, hogy nem kellett volna úgy kinevetnem Bélát, mikor megláttam, és nem kellett volna azt mondanom neki, hogy még halkan se énekeljen, mert elviselhetetlenül hamis. Aztán Pipi tülkölt, mi felültünk anyámmal a teherautóra, és én elfelejtettem Bélát.

Árvai sírt tegnap. Nagyon sokan sírtak. Én forgattam a kulcsot az ujjamon, néztem Angélát, azt hiszem, teljesen kifejezéstelen volt az arcom. Árvai csak topogott, könnyezett, majd megsemmisült hálájában és szomorúságában. A Népművelésibe eleinte nem is akartak felengedni, aztán megmutattam az igazolványomat, akkor végre megismertek, előadók kezdtek szaladgálni köröttem, az egyik mindjárt el is mondta, hogy ő referált az Opera ügyeiről, nemigen lehet mit csinálni, rendet kell teremteni egyszer már ott is, elvégre olyan nincs, hogy valaki ne legyen képes megtanulni az előírt anyagot. Árvai tudatosan szabotál, ők megvizsgálták az ügyet, buta feleleteivel szándékosan köznevetség tárgyává teszi a továbbképzést. Az új főosztályvezető se fog másképp vélekedni, de ha mégis be akarnék menni hozzá, várjak egy pillanatig.

Bevitt valahová, ahol egy lapos fejű nő ült, azt beküldte a főosztályvezetőhöz egy zöld ajtón. Én cigarettáztam, kibámultam a Kálmán utcára, néztem a képeket: egy martinász fűt egy mikuláspiros kemencét, Muszorgszkij képe, Borodin képe, Erkel képe. Zenei főosztály. Bár még Örs Máté volna az osztályvezető, az olyan okos, kellemes ember volt, most vagy tíz napja új van helyette. De talán ettől se kell félnem, olvastam róla a színházi lapban, munkás volt, gyermekkora óta a mozgalomban, együtt harcolt az oroszokkal, nehéz gyermekkor van mögötte, nem volt családja, amely segítette volna, a maga emberségéből jutott idáig. Ismeretlenül is bizalmat éreztem mindenki iránt, aki mögött nem állt család. Bizonyára értelmes, s ha régi mozgalmi ember, nem kell lépten-nyomon igazolnia magát, mint egy értelmiségi két hónapos párttagnak: lehet megértő. Lesz is. Munkásokkal mindig meg tudtam érteni magam, ez bizonyosan segít Árvain, elhiszi, hogy attól, hogy buta, mint a föld, még lehet jóindulatú.

A lapos fejű visszajött, türelmet kért, rágyújtottam megint. Majdnem egy órát vártam, ami annál meglepőbb volt, mert a főosztályvezető közben senkit se fogadott, a lapos fejű sorra elküldte az ügyfeleket. Csodálkoztam. Soha sehol se várakoztattak meg, ha meghallották a nevemet. Mikor végre megnyekkent a csengő annak a jeléül, hogy bemehetek, átalakítottam az arcomat, hogy szép legyek, kedves, szelíd, meggyőző, elkezdtem ragyogtatni a szememet és a fogamat, hirtelen megnyúltam, s ugyanakkor valami ártatlanság is elömlött rajtam, olyan lettem, mint egy okos tündér. Árvai. És te. Azt akarom, hogy örülj. Azt akarom, hogy sikerüljön. Árvai adott neked cigarettát a fogságban, ápolt, mikor beteg voltál, és éjjelente, fejből, szimfóniákat mondott fel neked.

„Tessék!” – mondta a lapos fejű, kinyitotta az ajtót. Beléptem, tündökölve, aztán azonnal kioltottam a fényt az arcomon. Felesleges volt. Az íróasztalnál ott ült Kárász Béla.

Ott szemben valami szobor áll. Már az imént is észrevettem, de úgy szakadt, hogy csak a körvonalait sejtettem, most, hogy csendesedik, már látom, egy Michelangelo-másolat, a Levétel a keresztről. Csorog a víz az Arimáthiai József csuklyáján, Jézus térde fénylik a nedvességtől.

Milyen régen nem láttam ezt a szobrot, pedig mennyire szerettem. Mi tanultunk a gimnáziumban művészettörténetet is két esztendeig, az volt az irodalmon meg a zenén kívül az egyetlen tárgy, ami érdekelt. Fogtam a könyvet és esténként eljátszottam a szobrokat és képeket az irodában, sálból meg párnahéjból csináltam meg a fejre való díszeket, a lepedőből meg a ruhákat. Ezt a szobrot is eljátszottam, én voltam Krisztus, borzasztó nehéz volt figyelni magamat, hogy hasonlítok-e, a lábam majd kiszakadt, mert persze nem volt játszótársam, aki a Madonna lett volna, és a sámlin kellett félig ülnöm, félig feküdnöm, de úgy, hogy az izmaim lazák és tehetetlenek legyenek, és a fejem is így oldalra billenjen. Arimáthiai Józsefet nem játszottam el, az túl könnyű lett volna, olyan volt a kapucnijában, mint egy nagyra nőtt, bánatos törpe, de a Jézus halott arca érdekelt. Félig leeresztett szemhéjam mögül figyeltem a tükörben, hogy elég halott vagyok-e már.

Ha módomban lett volna választani a szakcsoportok között, művészettörténetet választok, de persze erről szó sem lehetett, csak olyan mert művészettörténésznek menni, aki egy-két évet külföldön tudott hallgatni, valamelyik német vagy olasz egyetemen, Cseh Kázmér, a professzor le sem ült vizsgáztatni alapvizsgán olyan indexszel a kezében, amely mellett nem volt ott a külföldön hallgatott szemesztereket igazoló idegen index is. Hogy nevettél, mikor kihalásztad az indexemet az irataim közül, és felfedezted, hogy megvan az alapvizsgám magyarból meg latinból. „Mi az istencsudának mentél pont erre a szakra?” – kérdezted, én azt mondtam, akkoriban nagyon érdekelt, aztán kivettem a kezedből az indexet, és bedobtam a többi iratok közé. Egyetemre éppúgy nem szerettem járni, mint középiskolába.

A múltkor olvastam egy novellát arról, hogy báloztak és itták át a régi egyetemisták azt a négy esztendőt absolutoriumig, és nagyokat bólongattam az írás felett. Mert voltak olyanok is, hogyne. De én? Láttam magamat, ahogy megjelenek a dékáni kézfogáson, abban a matrózruhában, amelyben gimnáziumba jártam, rosszkedvűen, és folyton az órát tudakolva, mert korrepetálni kellett mennem az egyik újonnan szerzett tanítványomhoz; és a fiúk jól megnéznek, egy kicsit vigyorognak, aztán odahúzódnak más lányokhoz. Akkor voltunk a legszegényebbek. El tudsz képzelni tizennyolc évesnek, kinőtt, kék matrózruhában, durcás szájjal, ahogy behúzódtam a dékánia fülkés ablakába, és topogok az idegességtől, aztán mikor végre megkapom az egyetemi polgárjogot, rohanok ki az egyetemről, s futok a tanítványomhoz, gyalogosan, persze, mert nincs pénzem villamosra?

És a latinok. Hogy utáltam a latinokat! A magyarral még csak megvoltam valahogy, ott volt Comico Tragédia és Debreceni Disputa, volt Bánk bán és Bornemisza Elektrá-ja, és volt Petőfi. Hanem a latin! A római hadügy a császárkorban, ezt hallgattam elsőnek, s az első órán azt hittem, mindenki bolond. Ezzel kell nekem négy esztendőt eltöltenem, hogy honnan tanulták a rómaiak a haditechnikájukat, és hogy lesték el a hátrafelé nyilazást a limeseken a keletiektől? Tizenhárom éves koromtól fogva vertem bele a tanítványaimba a deklinációkat és konjugációkat; mire feljutottunk az irodalmi fokig, naponta háromszor-négyszer elkínoztam a bukásra állókkal egy-egy délután, hogy Integer vitae… Dulce ridentem Lalagen… Hogy utáltam Lalagét a hülye mosolyával! Hol volt már ez a mosoly, mire én este hazakerültem? Nyelvtani szerkezet lett, a dulcis semleges akkuzatívusza mellett. Azért lettem magyar–latin szakos, mert egyik tárgynál se követelték meg, hogy külföldön is hallgassa az ember.

Mióta Ványa odakerült hozzánk rendezőnek, mindig azt játszottuk Pipivel, hogy nem értjük a Shakespeare-darabok utasításait. Én tanácsot kértem, hogy kell kiejteni a latin neveket, Pipi meg valami sajátságos, fejletlen hangon olyasmit tudakolt például, hogy miről is nevezetes a Lethe folyó. Ványát csak így lehetett elviselni, ha az ember bosszantotta, oly fiatal volt, oly nagyképű és oly szigorú. Mikor már nem bírt tovább bennünket, ártatlan arcunkat és hülye kérdéseinket, kirúgta maga alól a széket, szünetet rendelt el, berohant a szobájába. Különben egyszer te is jelen voltál egy ilyen heccen, az Antonius olvasópróbáján. „Agrippa – motyogott Pipi –, ki is volt az az Agrippa?” Én majd megfúltam, mert Pipinek a hálószobájában van egy csepp Agrippa-fej, Veronában kapta, a nagy Shakespeare ünnepi játékok idején még vagy húsz évvel ezelőtt, s éppen én meséltem el neki egyszer részletesen, mi volt a szerepe az octavianusi politikában, hogy fért össze benne az a sok mindenféle, térképezési szenvedély, vízvezeték, tárlatrendezés és tengeri csaták. Ványa lázasan lapozta a jegyzetes rendezői Shakespeare-jét, s mindjárt közölte is Pipivel, ki volt Agrippa: a nép fia, hadvezér és főtisztviselő.

 

A büfébe rohantam ki röhögni, mert azonnal láttam magam előtt Agrippát, ugyanazzal a fejjel, amely a Pipi ágya felett áll, de tengerkék tunikában, s annak jeléül, hogy a nép fia, nem caligával a lábán, hanem gatyában. Pipi utánam szaladt, ekkor jöttél ki, és néztél ránk azzal a tekintettel, amelytől elmúlt a nevethetnékem, ideges lettem és szomorú, és Pipi elkomorodott, mert megérezte, mire gondolsz, és nem tudott egyikünkön se segíteni.

Akkor oda kellett volna mennem hozzád, hogy megrázzalak, és rád kiabáljak: nincs igazad, de hallgattam, megvidámodtam megint, mert eszembe jutott, hogy szenvedsz Pipi miatt, féltékeny vagy, valami vad öröm fogott el, gonosz boldogság, olyan vidám lettem, hogy egész hangosan énekelni kezdtem az Antoniusból a dalt: Nyelje borözön bajunk, fedje szőlőfürt hajunk, és akkor már Pipi sem értett, csak én értettelek téged és magamat. Mikor este nem jöttél, az is boldogság volt, számolni az órákat, meddig bírod még, és aztán összeborzongani, mikor mégis megszólalt a csengő. Akkor éjjel olyan volt a csengő hangja, mint ha a kés beleszalad az ember kezébe: szisszentem tőle. Pipi az előadáson alig mert hozzám érni, mikor meglátott téged a nézőtéren. Ne haragudj. Nem is akartam Pipire gondolni.

 

Borzasztóan sokat tudok az ókorról, emberekről is, intézményekről is, egész aprólékos dolgokat tudok, emlékszel, mekkorát bámultál, mikor egy éjjel végigmagyaráztam neked az ókori színdarab kialakulását a kultikus kezdetekből? Persze csak arról tudok ilyen sokat, amiről szakdolgozatot írtam. Két évig, míg a négy szemeszter tartott, öt szakdolgozatot írtam meg, abból éltünk. Sokkal egyszerűbb kenyérkereset volt, mint az óraadás, csak veszélyesebb.

Nem akartad elhinni, hogy nem udvarolt nekem senki az egyetemen? Miért udvarolt volna? Nem volt egy tisztességes ruhám, folyton magoltam, hogy tandíjmentes lehessek, és amikor csak megláttam egy gazdagabb fiút, odamentem hozzá, és megkérdeztem, nem kell-e, hogy segítsek a szakdolgozatában. A lányokhoz nem mertem odamenni, a lányok gyávák voltak, sose merték vállalni a kockázatot, hogy esetleg valaki rájön a csalásra. Szegény Sziki Karcsi, aki elsőnek esett el a végzettek közül, de boldog volt, mikor odaadtam neki az Agrippáját. Annyi fáradságot sem vett magának, hogy elolvassa, úgy ült be a szakvizsgára, én meg a kezemet tördeltem, mi lesz, ha a professzor belekérdez valamit a vizsgakérdésekbe a szakdolgozat anyagából, az meg csak néz rá, ártatlanul, s még a fejezetek címét se tudja elmondani.

Nem írtam csodálatos dolgokat, ne hidd. Fogalmam se volt arról, milyen az igazi tudományos munka, de aki hozzám fordult, az nagyon rossz tanuló volt, s annyira azért még elsőéves koromban is össze tudtam szedni az adatokat, hogy átmenjen vele egy gyenge negyedéves a szakvizsgáján. Sokkal jobb dolog volt, mint az óraadás, csak nagyon keveset alhattam, mert nappal az adatokat gyűjtöttem a könyvtárban, írni meg csak éjjel lehetett, a fürdőszobában, mikor mindenki aludt, hogy meg ne lássák; tizenegykor lámpaoltás volt a hálótermekben, csak a fürdőszobában tudtam dolgozni. Ha az egyetemre gondolok, nem az épületet látom magam előtt, az egyetemi templomot vagy a vizsgatermeket, hanem azt érzem hirtelen, hogy meleg van, a légfűtéses helyiség száraz, levegőtlen melege. A fürdőszobában írtam mindig, ott télen is meleg volt, becsuktam magamra az ajtót, tisztára töröltem a kád fenekét, aztán beleültem, a térdemen volt a mappa, azon írtam. Nem árult el a fény, az ablakok el voltak sötétítve. Nagyon jó volt az internátusban lakni, sokkal jobb, mint otthon. Apa már nem élt. Nem lehetett megszokni vagy elviselni, hogy ketten vagyunk három helyett.

 

Eljöttél te velem egyszer az internátus épülete előtt, csak nem tudtad, miért néztem meg annyira a második emelet ablakait. Vidéki körúton voltunk, én, Pipi meg Hella, és abban a városban kezdtük az előadásokat, ahol egyetemre jártam. Te akkor voltál ott először, forgattad a fejedet és mulattál, én meg azon szórakoztam, milyen csepp neked ez az alföldi kisváros, milyen komikusak a méretei, s milyen nagynak és fényesnek láttam én, mikor idekerültem. Az én szülővárosom a folyó túlsó partján feküdt, vagy húsz kilométernyire innen, s erről itt egyetemével, klinikáival és állandó színházával úgy beszéltünk, mint valami metropoliszról. Mikor érettségi után megjelentem, magammal hurcolva egy fonott kosárban meg egy plédszíjban a holmimat, folyton leültem a csomagjaimra az utcán, úgy bámultam felfele: néztem a többemeletes házakat. Akkor este, mikor visszamentem Melindának, és vacsora után ott kószáltunk a házak között, te minden ablaknál felágaskodtál és belestél a lakásokba, mutogattad az ízléstelen csillárokat és a képeket; az internátusra alig néztél rá, diákkaszárnya, mondtad, még őr is van, ott van a hősi emlékmű két katonája, hogy őrizze, nem érdekes, ilyesmi Pesten is van. Persze, mondtam, elkaptam a szememet a hajdani hálóterem ablakáról, és kikerültem egy pocsolyát. Az egyetemet mutogattad, befordultál az árkádok alá, én meg egyre lassabban mentem, arra gondoltam, mi lenne, ha hirtelen visszaváltoznám, térdig érő kék kabátom volna, agyonvasalt rakott szoknyám, könyveket szorítanék a hónom alatt, és rohannék a menzára.

 

Milyen hálás közönség voltam azon a menzán! Nem nekem kellett főznöm, elébem raktak mindent, naponta mást főztek délben, mást este, és sokat adtak. Minden ízlett, mindennek úgy örültem. Akkor, aznap este, a halászkocsmában vacsoráztunk ott a híd közelében a kis téren, alig volt vendég. A sarokban, egyedül, egy vénember ivott, nagy fehér szakállú, vörös képű vénember, testes és pufók, mint a Télapó. Ott iszik a Mikulás – mondtad a borospohár felett, és akkor egyszer csak ott álltam az internátus folyosóján, piros köpenyben, nagy vattaszakállal, zsák a hátamon, a fejemen püspöksüveg, és a kapusék gyermeke különös, magas hangon sikoltozott a boldogságtól, amikor megpillantott. Bent a teremben ott szorongtak a lányok, a prefektánk nyitotta ki az ajtót, amikor dörömböltem, s én bementem, egy nagyon vén, nagyon fáradt, nagyon jó öreg püspök lépésével, megszólítottam mindenkit, és közben élveztem, hogy úgy beszélek, mint egy férfi, mint egy öregember, és jóságos is vagyok, meggondolt, egy cseppet áhítatos is, a kapus kislánya felmászott az ölembe, odasimult a karomba és fügét evett, én meg úgy néztem rá, mint egy betörő, mint egy leskelődő tolvaj a vastag fehér szemöldököm alól, hogy sikerül-e becsapnom, aztán elernyedtem; mert sikerült. Ez a gyermek naponta ilyen közelségben érzékelt engem: nem volt képes megtanulni a betűket, én tanítottam írni, olvasni, hosszú negyedórákra összehajoltunk a füzetei felett, vezettem a ceruzát a kezében. Nem ismert rám a Mikulás ruhában, nem ismerte meg a hangomat, a kezem érintését. Ne hidd, hogy fájt, mikor kiraktam a zsákot, és nekem senki sem adott semmit, hogy nem volt egyetlen olyan piros zacskó sem, amelyre az én nevemet írták volna. Mondtam már, hogy nem szeretett senki. Ha nem lettek volna olyan hiúk, és nem restellnek csizmába bújni és teliragasztani fehér szőrrel a képüket, nem hagytak volna Mikulást játszani sem, de hálátlan szerep volt és komikus maszk, nem kellett nekik, hát eljátszhattam én. Különben a Mikulás miatt lettem aztán Iphigenia. Meg kellett volna mondanom neked, miért kaptam Pipitől minden augusztus hetedikén virágot. Nem azért, amiért gondoltad. Mi nagyon szeretjük egymást Pipivel, de soha életünkben nem szerettük egymást. Érted ezt? Nem érted. Most már nem is fogod megérteni soha. Augusztus hetedikén volt az Iphigenia premierje.

Még mindig dörög valahol, de már távolodik a zivatar. Úgy dörög, olyan tompán, mint az ágyú. Azt mondtad nekem, az volt a legrémesebb a fronton, mikor arra gondoltál, hogy odahaza most bombáznak, az emberek szívszakadva lapulnak az óvóhelyeken, és Angélának minden légitámadás után ki kell mennie az utcára, és kötöznie kell, mert őt elsősegélyre képezték ki, és ilyenkor kezdődik a szolgálata. Nagyon régen volt, mikor erről beszéltél, akkor még nem vetted észre, hogy valahányszor kiejted az Angéla nevét, valami szúrás következik, mintha ezzel a névvel megadtad volna a jelt arra, hogy döfjek, s én döfök is, nem úgy, ahogy kellene, ahogy illik, nem szabályosan, csak úgy, hogy fájjon. Mit gondoltál tulajdonképpen, miért? A szégyentől? A lelkiismeret-furdalástól? Mitől leszek olyan félőrült az Angéla nevére?

Szegény kis Angéla, ahogy szép kis kezével kibontja a pólyát, szegény kis Angéla, aki mint egy irgalmas nővér, lehajol a sebesültekhez, és rájuk mosolyog gyönyörű mosolyával. Szegény kis Angéla, kis félénk, aki járja a szörnyű romokat a kis lábán. Az isten verje meg, hogy ez még most is annyira fáj! Az volt a legborzasztóbb, mikor arra gondoltál, hogy odahaza bombáznak? Az volt a legszebb a háborúban. Mikor a rádió jelzett, olyan lettem, mint egy vadászkutya: reszkettem a várakozástól. Hát mim volt énnekem? Álltam az internátus ablakában, leskelődtem, hátha ide is ejtenek már valamit, nem csak mindig Pestre! Ha itt a gazdagok megijednek, anyám ki tudná adni az irodát otthon, én úgyis itt vagyok, legalább nem lenne annyira egyedül. Sose mentem haza vasárnap, mint a többi közel lakó, nem volt bérletem, kedvem se volt. Ha megláttuk egymást anyámmal, csak elbőgtük magunkat, és az úgyse hozta vissza már apát. Mi volt nekem keresnivalóm odahaza? Minek mentem volna? Anyám csak zongorázott, olvasott és éhezett, eladott minden nélkülözhető tárgyat. Csak nagyvakációra mentem haza, mikor becsukták az internátust. Egyszer megkérdeztem anyámtól, nem fél-e egyedül. Csak elmosolyodott, elfordultam tőle, elkezdtem kefélni a cipőmet. Milyen marhaságokat tud kérdezni az ember. Anyám soha többé nem fog már félni semmitől. Elfélte a félnivalóját azon az éjszakán, amikor apa meghalt.

Szegény kis Angéla, kis kezével, kis mentőládájával, szép kis járásával, milyen szép kis kötéseket csinálhatott, pólyával, leukoplaszttal. Angélához világéletében mindenki udvarias volt, bizonyára még a haldoklók, a sebesültek is valami belső vérzéssel estek össze, hogy össze ne piszkolja a kezét. Éppen az egyetemen voltam, amikor megkaptuk a bombázást mi is végre. Majdnem négyszáz ember halt meg azon a délelőttön. Odahaza, anyáméknál, nem volt semmi. Bolvári bácsi, a szemináriumi altisztünk, nekiindult a városnak, hogy megnézze, mi történt, mielőtt még lefújták volna a riadót. Savanyú, ráncos agglegény volt, pénzért se szeretett szólni, az őrizetlenül hagyott alagsori kapun lépett ki, a főbejáratnál állt a légó őrség. Érthetetlen módon ragaszkodtunk egymáshoz, néha hozott nekem cipót, maga sütötte, péklegény volt fiatal korában. Mikor megláttam altiszti egyenruháját a fűben a folyóparton, és még messze voltam tőle, arra gondoltam, levetkőzöm és bekötözöm a kombinémmal. De már nem volt érdemes, mert a feje kettévált, mint a dinnye. Nagyon csúnya halott volt. Nem értem rá soká sajnálgatni vagy nézegetni, mentem lakó után, tudtam, hogy ez az a pillanat, amikor ki tudom adni az irodát. Délután már nekiindult egy parasztszekéren Gámán Évának az anyja, a két kisgyerekkel. Iszonyú drágáért adtam ki a szobát, fantasztikus drágáért.

Hogy dörög. A bombának éles a hangja, valami sziszeg, fütyül, csattan. Az egyetem pincéjében alapvizsgáztam, Klement, a professzor, cigarettázott, s közben folyton leejtette a hamut, úgy reszketett a keze. Sztukics, a Tanárképző ellenőre nem is figyelt, fel s alá sétált, folyton az óráját nézte, egy-egy nagyobb detonációra megszívta a fogát. Vergiliust fordítottam, azt a részt, amelyben Neptunus lecsendesíti a tengert. Solemque reducit… Skandálva kellett olvasni: silent arectisque auribus adstant. Valahogy így volt. Szép, kerek, nyugodalmas szavak voltak a lecsillapodó hullámokról, közben kinn bombáztak. Klement figyelt is, nem is, s mikor azt fordítottam, hogy az isten szétkergeti a tömör fellegeket és visszahozza az égre a napot, rám nézett, és idegességében elnevette magát. Negyvennégy áprilisa volt, három nap múlva becsukták az egyetemet. Rettenetes volt, mert nem mehettem vissza az internátusba, két óra alatt kellett elhagynunk az épületet, a németek átvették hadikórháznak. Akkor már csak addig maradtam ott, míg eljátszottam az Iphigeniát.

Orestesék hívtak meg, mert akkor már nem volt hol laknom. Orestes húga, Kapros Piroska, évfolyamtársam volt, egyáltalán nem voltak elragadtatva tőlem, de Kapros néni annyira örült annak a gondolatnak, hogy a szerep mentesíti még a fiát egypár hétre, hogy inkább meghívott, csak el ne maradjon az előadás. Eredetileg Géc Beáta volt Iphigenia, aztán mikor Gécék nyugatra mentek, átvette a szerepet Tóth Kata. Katával már egészen jól ment, mikor Tóth bácsi kiköltöztette a tanyára az egész családját, mert nagyon félt a bombázástól, akkor még próbálkoztak a középső Kovács lánnyal, de az egy kicsit pösze volt, és Dózsa, a magyar professzor befogta a fülét, és ordított rá a próbán; a végén megsértődött, visszaadta a szerepet. Akkor már mindenki félt, elutazott, vagy kiköltözött a kertségekbe, tanyákra, s Dózsa nekem adta az Iphigeniát.

Kapros Géza két kézzel szorította az Orestes szerepét, Thoasszal és Pyladesszel együtt, mert Klement megmondta, míg meg nem volt az előadás, nincs az a katonai behívó, amire az egyetem kiadná őket. Kapros néni beköltöztetett a Piroska szobájába, nem is volt rossz, csak untam őket, untam a félelmüket, az örökös hallgatózást, remegést, nem jön-e a postás, nem jeleznek-e légiveszélyt, mi lesz Piroskával, ha egyszer úgy tör rájuk a légitámadás, hogy éppen egyedül van otthon. Piroska a vőlegénye után nyávogott, éjjel szipogott, villanyt gyújtott, leveleket olvasott, de máskülönben békén hagytak, és jókat adtak enni, tanultam a szerepemet. Megtanultam rendesen, mint a vizsgaanyagot, mintha abból is felelnem kellene. Az előadást Dózsa rendezte, a darabot is ő választotta ki, ő volt a rektor az idén, a polgármester és a társadalmi szervek felhívására helyesebbnek és politikusabbnak érezte, ha Goethét játszanak a hallgatók, mint ha kabarét rendezünk vagy kívánsághangversenyt a kibombázottak javára. Bolvári azt mesélte, csak összemosolygott az Egyetemi Tanács, amikor bejelentette, mi lesz a darab címe, Bolvári nem tudta, miért, én annál jobban. Dózsa nem szerette a németeket, és nem szerette a háborút sem. A plakátok egymás mellett voltak a hirdetőtáblákon: Iphigenia Taurisban, a Tudományegyetem hallgatóinak jótékony célú előadása, és a fővárosi művészek vendégszereplése, a nagy Kívánsághangverseny. A Pipi neve kétcentis betűkkel, legfelül állt a plakáton.

Akinek életét zűrzavarosnak szánták a magas Ég urai, adnak neki, nevelnek neki távoli parton vagy a városi szomszédságban, támaszul, hogy lenne közel, hogyha súlyos a per, egy drága barátot… Angélának mindig segített valaki. A háború alatt el nem mozdult mellőle Ella. Pylades még szép is volt, a homlokán kis szalag, míg játszottam, folyton azt éreztem, hogy rettenetesen szeretem őt, pedig a valóságos életben sose törődtem vele, szegény volt, mint én, mindent maga csinált, nem kellett neki segítség. Távoli parton, drága barát. Ez az a perc, mikor sem Ilu néni, sem Elza nem segíthet már. Angéla felnőtt. Már nem dörög. Elállt az eső.

Ne haragudj rám. Nem tehetek róla, Pipi még kevésbé. Most zöld az ég. Mindig zöld az ég vihar után. Ha a megfrissült, nedves, zöld lombozat tükröt tart… ezt nem is én mondtam, hanem Kapros Géza. Én nem tudtam, hogy Pipi Pipi, előadás közben nem is láttam, mikor feljött a színpadra az első felvonás szünetében, és megmondta, hogy kicsoda, csak vicsorogtam rá, azt hittem, csúfol. Pipit csak filmről ismertem addig, újságlapról, a képen szép volt, életben meg alig volt egypár szál haja, és a szeme körül a bőr csupa ránc. Csak amikor Dózsa azt mondta, hogy Pipi csakugyan önmaga, akkor hittem el végre, de minden nagyon zavaros volt, elszakadt a szandálom pántja, izgultam, mert a színházé volt, és azt hittem, hogy mindenki megőrült, az emberek ordítottak, rúgták a földet, és a taps nem akart abbamaradni. A vacsorát az Egyetem adta, paprikás csirke volt, iszonyú jó. Éhes vagyok. Irtózatosan éhes vagyok. Most azért sírok, mert olyan rettenetesen éhes vagyok. Te tudod, milyen éhes tudok lenni. A múlt hónapban defektet kaptunk az országúton, nem volt semmi ennivalónk. Bementél egy parasztházba, és túrót vettél nekem, szőlőlevélbe csomagolva hoztad az autóig. Angéla utálja a túrót.

A banketten Pipi mellettem ült, időnként azt hittem, teljesen hülye, vonogattam a vállamat, míg beszélt. A gimnazista ruhámban voltam még mindig, abban az iszonyú fehér blúzban, amelyről lefejtettem a matrózgallért, s a hegyes, indokolatlan kivágás megmutatta a sótartókat a nyakamon. A másik oldalamon Dózsa ült, akihez borzasztóan kedves akartam lenni a Tanárképző ösztöndíja miatt, és szinte megriadtam, miért olyan figyelmes hozzám ma este. Pipi cukor nélkül itta a feketét, ezen elbámultam. Amíg rólam karattyolt, figyeltem is, nem is, Dózsát néztem; lestem, ne toljam-e közelebb a kenyeret. Aztán Pipi egyszerre pénzről kezdett beszélni, akkor hátat fordítottam Dózsának, és ránéztem Pipire.

Három hét múlva nem volt házunk. Mi véletlenül éppen a fatelepen voltunk anyámmal, mikor bombáztak, Gámánékat meg a moziban érte a riadó. Gámán néninek mindene odapusztult az irodával együtt, ordítva átkozott meg, minek csaltam ide, aztán fogta a két lányát, elindult fuvarost keresni, visszadöcögött szekéren a városba még aznap éjjel. Mi a Homok utcai iskolában aludtunk, két ágyterítőben elfért mindenünk, amink maradt, a vájdlinggal együtt, azt Ambrus hozta fel a nádas széléről. Rengeteget adtak enni. A többi kibombázott ordított és szaladgált, nekünk paplanunk se volt, hát a Mansz adott pokrócot, isteni jót aludtam a szalmazsákon.

 

Minek hívtál arra sétálni, ahol a háború alatt laktál? A városnak azt a részét még leginkább elviseltem, s attól fogva mindig görcsbe rándult a gyomrom, mikor arra vitt az utam. Mutattad, hol borotválta le a lakásod egyik felét az akna, elmondtad, hogy volt berendezve, milyen volt a bútorod színe, hogy pusztultak el a szobanövényeid, és hogy találtad meg idegen udvarokban egy-egy könyvedet. Alapjában sose tudtam elviselni, hogy lakásod volt Pesten, olyan lakásod, amelyhez nem volt közöm, hogy éltél, lélegzettél, cseléded volt, macskád, telefonod. Egyetlenegyszer csaltalak meg ezekben az években, mikor megmutattad a Szent Anna-templomot, s elmondtad, milyen feszesen és meghatottan álltál az esküvődön. Akkor nem a színházba mentem, ahogy mondtam, hanem Pipihez. Pipi azt hitte, meg vagyok őrülve. Nem is akarta, majdnem sírt. Tudod, hogy utálom az alkoholt, nem is bírom lenyelni. Pipi ivott egész éjjel, mert kétségbe volt esve. Reggel még a kispárnának is konyakszaga volt. Soha életemben nem szerettelek annyira, mint akkor éjjel.

 

Mikor az oroszok bejöttek az iskolába, fegyvert kerestek. A csomagunkat megnézték, én meg azt gondoltam, mit kutattok itt, nincs nekünk másunk, csak a szűrőkanalunk, amit a töltés elején találtunk. Elza elmesélte tavaly, hogy futott ki Angéla az utcára előlük, hogy sikoltozott és sírt a lakásban félelmében, pedig senki se bántotta. „Gyöngék az idegei – mondta Elza –, a háború óta nem mer egyedül végigmenni az utcán sötétedés után.” Ennek nagyon megörültem. Ha arra gondolok, hogy Angéla félt az oroszoktól, még külön szeretem is őket. Ők álltak őrt a szálloda előtt is, ahol anyámmal laktunk, mikor az ostrom után Pipi lejött értem, és vigyorogtak rám, én meg visszavigyorogtam rájuk, csak az irritálta őket, ha valaki reszketett, akkor mindjárt még jobban kiabáltak, hogy megnyugtassák az embert. Akkor laktam életemben először szállodában.

Én el akartam mondani neked Szolnokon, mikor bejöttél, hogy volt ez az egész, de nem tudtam megszólalni. Pedig abban a szállodában töltöttük az első éjszakát Pest felé menet, onnan vitt tovább Pipi teherautón, anyám egy zsák krumpli tetején ült, én a lábánál, Pipi bekötötte a fülét meg a torkát nagykendővel, hogy meg ne fázzék a nyitott tetejű kocsin. Május vége volt, mikor megláttam Pestet, elundorodtam tőle örökre. A színház romos volt, a Pipi lakásán hallgatott meg az igazgató: Iphigeniá-t mondtam, meg a Petiké-t, aztán olvastattak velem, Desdemoná-t olvastam, közben korgott a gyomrom. Három hónapig gyötörtek mindenféle magánórákkal a színiakadémiai tanárok; szeptemberben, mikor aláírtam a szerződést, anyám nem volt bent a színházban. A kapuban felnéztem Pipire: olyan volt, mint Ambrus, mikor megetettem a disznóit, fütyült és rávert a fenekemre. Megálltam. Kezemben volt a szerződés. „Mi kell érte?” – kérdeztem rosszkedvűen, Pipi nem felelt, fütyült tovább. Kinn lakott a Liget felé, a lakása csodálatosképpen eléggé épen maradt, ennivalója is volt, amerikai tejkonzervje. Emberemlékezet óta nem ittam már tejet. Marcus Vipsanius Agrippa… mondtam magamban, míg Pipi csókolt. Marcus Vipsanius Agrippa. Ott volt a fej a Pipi ágya felett a polcon. Aztán egyszer vége lett, Pipi felállt, akkor már rosszkedvű volt ő is. „Marha” – mondta, és rágyújtott. Rágyújtottam én is. Sohase cigarettáztam, nem mertem elkezdeni, féltem, hogy nem lesz rá pénzem. Vacsorára már otthon voltam.

Én mindig el akartam mondani neked, hogy tőled kaptam a testemet. Ha egyszer megkérdezted volna tőlem, hogy voltak ezek a dolgok Pipivel, megmondom, és akkor nincs köztünk mindvégig, de nem kérdezted, én pedig nem tudtam megszólalni. Mikor először nálam maradtál, mikor azt mondtad, hogy én szeretem Angélát, még nem felelt neked a testem. Boldogtalan voltam, csalódott és gyanakvó. De ott, Szolnokon, mikor ráültem a lábamra, hogy ne vedd észre rajtam az Irma néni cipőjének a nyomát, míg az ablakon beáradt a földnek és az esőnek az illata, végre elfelejtettem a Pipi konyakszagát, a sárga rekamiét, amely fölött ott volt az Agrippa bronzszobra, a könyvek egyforma kötését a könyvespolcokon, a Királydrámák fekete vinyettáját, amelyet figyelmesen néztem, míg Pipi ölelt. Ott Szolnokon lehunytam a szememet, hogy ne lássak semmit, s csak így, vakon és tapogatózva kövesselek valamerre, ahol nem jártam sohasem.

 

Pipi soha nem szeretett engem úgy, ahogy képzelted, és én soha nem szerettem Pipit. Pipi félreértett valamit, amit Ambrus nem értett volna félre, s aztán már mindegy volt, mindkettőnknek mindegy. Pipi megtanított mindenre, amit a színpadról tudott, s udvariasan megengedte, hogy megfizessek érte, pedig nem volt benne valami különös gyönyörűsége neki sem. Sokkal később, mikor már réges-régen vége volt annak a fél esztendőnek, ameddig a viszonyunk tartott, egyszer beszéltünk is arról, mi történt közöttünk, s nagyon örültünk, hogy bevégződött, s végre normálisan ragaszkodhatunk egymáshoz, úgy, ahogy két színész szokott. Mikor megcsaltalak vele, olyan dühös volt, hogy majdnem megvert. Én feküdtem az ágyban, néztem a könyveket meg az Agrippát, és csorgott a könnyem. „Marha” – mondta Pipi ugyanúgy, mint legelőször, és a számba dugott egy cigarettát. „Miért nem mégy feleségül Lőrinchez?”

Elállt. Most minden párolog, füstölnek a virágágyak. A hegyeket a hátam mögött még felhő fedi, de az ég már villog odafent megint. A kalácsomat elmosta a víz, nem is látszik, hogy volt valami a helyén. Kalácsot fonni Kárász Béla tanított, de sose tudtam olyan szépre formálni, mint ő. Egyszer hozott nekem egy pici kalácsot, levél volt belesütve, persze, azt hitte, én eszem meg, nem gondolt rá, hogy minálunk minden jó falat apámnak jut, ő fogja kettétörni. Az apa keze alatt bukkant ki a levél, amelynek a sarkában két galamb csókolódzott.

Fent a Sas-hegyen, a kertemben, vannak galambok, Ambrust juttatják az eszembe, szeretem nézni őket, a szárnyuk remegését, azt a biztos lengést, amellyel átlendülnek a levegőn. Egyszer elütöttünk egy galambot, emlékszel? Fura, természetellenes módon feküdt a kocsi mellett, és már halott volt. Daloltam, mikor otthagytuk az útszélen, te is velem dünnyögtél, de rosszul éreztük magunkat. Az Elza kalapján volt tegnap egy fekete tű, azt sokáig néztem: galamb ült a végén, egy kiterjesztett szárnyú galamb. Elza arca megkeskenyedett, orra hegyes lett, most nem olyan már, mint fiatalnak, nem spanyol, olyan, mint egy indián, s ugyanakkor valahogy illedelmesebb, tisztességesebb lett az arca, csak a szeme nyugtalanabb, mint a másé. Olyan, mint aki sose biztos abban, nem néznek-e mégis görbén rá. Karonfogva állt Ilu nénivel, ezt a mozdulatot és egymásnak támaszkodást is sokáig néztem. Ilu néni puha, kovászos teste mellett kemény és vakító volt Elza, mintha egy kés meg egy szivacs kerültek volna egymás mellé. Angéla úgy állt mellettük, mintha két anyja lenne, de nem nézett egyikükre sem. Köztük vagy felettük, valahol, ahol nem is látszott, de érződött, Domi bácsi volt a legvalóságosabb, ezen külön elmosolyodtam, mert Domi bácsi már annyi éve halott.

 

Tőled tudom, hogy halt meg, milyen gyorsan és udvariasan, az Ilu néni sikolyai közben, míg Elza száraz szemmel állt a telefonnál, és fel próbálta hajszolni az orvost. Most hibátlan már az összhang: évek folyamán Elza is feleség lett egy kicsit. Bizonyosan így az emberi: Ilu néni megbocsátja azt, ami megbocsátanivalója volt, Elza nem kéri számon senkitől elpocsékolt életét, és mindenki szereti egymást, mint a kiskátéban, összeteszi a kezét és emlékezik: a sírba szálltat nem kíséri el, csak a kegyes gondolat és a szeretet. Most ketten vinnyognak a Domi csontján, ketten sírdogálnak halottak napján, mindennap felrázzák, megszellőztetik az emlékeit, és teáznak és versenyeznek, hogy kinek van több emléke a megboldogultról. Fuj! Hogy álltak ott ketten, le nem vették a szemüket Angéláról, két aggódó mater dolorosa. Nem tudtam eldönteni, melyiküket utáltam jobban. Azt hiszem, Elzát, aki vénségére szelíd lett és erkölcsös.

Csak az Emil képe hiányzott, az Emil megnagyított képe egy templomi zászlón, rózsafüzérek között: Emil, a mártír, a család anyagi létének biztosítója, a házi szent, akit világéletében szégyelltek és titkoltak, s aki egyszerre mindenért megfizetett, puszta nevével és halálával, s most hasznot hajt minden kis csontja.

Én aztán tudom, miért van tele az Ilu néni szobája Emil-képpel, Emil, aki hason fekszik egy gumilepedőn és pucér, Emil karikával, Emil fehér magyar ruhában, tollas diáksapkában… Negyvenötben, mikor próbára loholtam, Ilu néni volt a legelső ismerős, akivel találkoztam. Megállított, darált valamit Angéláról meg a vejéről, Emilről is hadart, hogy meghalt, az ostrom alatt kifosztották a lakásukat, Domi bácsi beteges, és miféle rabló világot kívánt rájuk az ő boldogtalan fia. De ahogy az évek teltek, Emil nőttön-nőtt, most már mártír és hitvalló. Vajon mit főznek ma Angélának vacsorára? Milyen furcsa volt, hogy szemben velünk Gizike az egész idő alatt térdepelt, és nem nézett senkire, láthatólag nem érdekelte, szokásos-e térdepelni a reformátusoknál. Milyen érdekes, hogy én is térdepeltem, mikor először megláttalak.

„Uram, én csak egy szegény falusi lány vagyok, téged pedig eláraszt a mindenható isten dicsőségének minden áldása, de megérintenél azért a kezeddel, megáldanál engem, uram?” Térdem alatt egy göböt éreztem a deszkában. Még nem volt rajtam nadrág, de már úgy térdepeltem le, mintha volna. Kékszakáll következett, de nem felelt, ő szemben állt a nézőtérrel, és látta már, amit én nem, mert én háttal voltam a széksoroknak. „Megáldanál azért, uram?” – kérdeztem még egyszer Pipitől, de Pipi elrohant a színpadról, és Pécsi, a Ványa elődje, nagyot kiáltott, akkor én is felálltam, megfordultam, és az ajtóban ott álltál te, mindenki a nyakadban lógott, öleltek-csókoltak. Leültem a Pécsi helyére, rosszkedvűen vártam, hogy folytassuk már a próbát. Nem szerettem, ha megzavartak. Aztán odavittek hozzád, nagy nehezen megértettem az ordítozásukból, hogy te vagy te, a Shakespeare-fordító, az angol szakmai tanácsadójuk. Végre folytathattuk a próbát, te is leültél, időnként beleszóltál, ez is bosszantott, mert miért tűrik.

Tudtam, ki vagy, negyvenöt óta egyre téged siratnak, tudtam, hogy hadifogságban voltál, a színház kerestetett, mert nélküled moccanni se bírtak odabenn, te fordítottad az új Romeó-t és minden Shaw-t, tudtam, hogy egyébként az egyetemen dolgozol, az Angol Intézetben. Valaki azt mondta, feleséged van, az úgy bánkódik utánad, hogy az utcára is alig teszi ki a lábát. Este eljátszottalak, ahogy álltál, rajtad, mint a karácsonyfán, lógott a társulat, te meg csak álltál, mosolyogtál egy kicsit, a kárpitot nézted, amelyet már leeresztettek a próbához, és amelyen a középkori Párizs térképe volt. A tekintetedet játszottam el, ahogy elnéztél mindenki felett, de nem voltál barátságtalan, csak nem érdekelt semmi a színpadon kívül. Gyakoroltam a szemedet akkor este, addig gyakoroltam, a fürdőszoba tükre előtt, míg csak úgy nem tudtam nézni, mint te. Egyszer megmutattam neked, milyen vagy, mikor figyelmesen odapillantasz valamire.

 

Most könnyebb a járás, jól is esik ebben a süppedős, átázott földben. A márvány fedél alatt, a lépcső tetején otthagytam a Gizike cipőjét, ha erre jön valaki, majd megcsodálja. A ciszterna félig megtelt zöld, nyálkás vízzel, a friss eső elkeveredett az alján meggyűlt sűrű iszamóval. Az imént megnéztem magamat benne, mert eszembe jutott, hogy engem is figyelmesen megbámultál, ahogy ott térdepeltem a színpadon, és mondtam Pipinek a Johannát. Olyan vagyok, mint mindig, még csak sápadtabb sem, mint máskor. A festéket elmázoltam egy kicsit a számon, nyilván a templomban, mikor belesírtam a tenyerembe. Elkeskenyítettem a számat, a fülem mögé tűztem a hajamat, simán, mint a tied volt, aztán a te tekinteteddel néztem a vízbe, de csak egy pillanatig; túlságosan jól sikerült, nem bírtam tovább. Olyan voltam, mintha az öcséd lennék, teljesen valóságos, s ugyanakkor mégsem valóságos, csak rajz a víz felszínén, a ciszterna keretében egy elszíntelenedett, kerek rámás kép.

Nem akarok sírni, most azért fütyülök. Tavaszi szél vizet áraszt, virágom, virágom. Juli hozott neked virágot, kék szalmavirágot, az sokáig tart. Én nem hoztam semmit, csak a kapukulcsot szorítottam, Juli ezt is észrevette, tüntetően elnézett felettem. Julin mindig meglátszik, mit gondol. Ő, ha töpreng, elgondolkozik, ajka szögletére illeszti az ujját, ha megvet valakit, összehúzza a szemét, gúnyosan néz. Tegnap rám is úgy nézett. Ha haragudott, öltöztetés közben úgy megszorította az övet a derekamon, hogy majd belekékültem. Nagyon szerettem azt a fekete katonaruhámat, amelyben a Shaw-ban megégetnek. Én, Johanna, nyomorult bűnös halandó, bevallom, hogy vétkes vagyok a lázítás…

A személyzeti főnök vár, körülbelül mostanra kellett volna beérnem a színházba. Vajon ez is olyan lesz, mint a többi? Mikor először nyaggattak az életemmel, megírtam én az életrajzomban mindent. Apát, anyát, nagyanyámékat, hogy magunkra hagytak, Ambrust is, valamiképpen az Irma néni cipője is benne volt, persze nem szavakkal, de megérthették belőle. Akkor behívatott a személyzetis, végighúzta ujját a soraimon. Nem jó takargatni, mondta, előbb-utóbb úgyis minden kiderül, aztán csak kellemetlenség lesz belőle. Megnyugtatott, nem akarja káromat, írjam meg csak becsülettel, hogy hogy volt, nem lesz semmi bajom, eléggé bebizonyítottam a Szigeten még negyvenötben, hogy megváltoztam, de az igazságot meg kell írni, meg bizony.

Egyáltalán nem hasonlított a páterhez, Dobay páterhez, a páter szőke volt, magas, olyan, mint egy modern, negyvenéves Szent Imre, csinos, ápolt és szigorú, és mégis a páter jutott eszembe a személyzetisről, és mindjárt értettem is, mit akar. Mikor egy félóra múlva kimentem a szobájából, sugárzott. Borzasztó könnyű boldoggá tenni az embereket. Ő szerezte nekem az első nagy jutalmat, amit kaptam, s mikor átvettem, szorongatta a kezemet, jóindulatúan morgott. Hát ha az igazságot nem hiszi, ha nem bírja elviselni, én mesélhetek. Hál’ istennek, nincs egy köve sem a házunknak, amely már emeletessé nőtt, apám, anyám régen a sírban, nem lehet megcáfolni az életrajzomat. „Micsoda utat tett meg!” – mondta elismeréssel a legutolsó káderes. Persze. Nagyot. Attól mindenki olyan boldog lesz, ha elmondom, milyen kényelemben nőttem fel, mennyi gonddal neveltek, hogy vigyáztak rám a kisasszonyok, főleg a legutolsó nevelőnőm, Elza, mennyire nem ismertem, csak az élet napos oldalát, s milyen szigorúan elzártak mindentől, ami valóság. Az életrajzom mindig bővült, végül már kis lovat találtam ki magamnak, azon száguldoztam a szentmartoni pusztán, volt nagy szélű, puha kalapom és fehér ostorkám. Lehetett volna akármim, mióta láttak talicskázni.

Mikor szilveszterkor kint vacsoráztunk a Szigeten a színház pesti üdülőjében, és éjfél után kimentünk a teraszra, hogy megnézzük a havat meg a zúzmarás fákat, én nem azon a viccen nevettem, amit Hella mondott, hanem hátranéztem, és az üvegajtón át megláttam az operistákat meg a mi színházunk embereit, ahogy táncoltak, mindenki csinos és magabiztos volt, és eszembe jutott, milyenek voltak legostromviseltebb ruhájukban, mikor mindnyájunkat kivezényeltek romot takarítani a legelső szakszervezeti ülés után. Az üdülőnek csak a pincéje maradt meg, abba beleborult a földszint meg az emelet. Hella meg se tudott szólalni, mikor meglátta. Az énekesek mind azt mondták: árt a hangjuknak, ha téglát hordanak vagy ásnak, Pipi ordított, ő reumás, nem tud talicskázni, mindenki csak tapogatta az ásót, merev lábbal járt, a nők köhögtek. Egy darabig csak ültem egy kupacon, röhögtem rajtuk, néztem a színészeket, hogy sírnak, aztán felszaladtam a romok tetejére, és kezdtem lehajigálni a téglákat és bádogdarabokat. Ma már nem vagyok annyira erős, mint akkor voltam, negyvenötben; akkor még benne volt a csuklómban minden mozdulat, a favágásé meg a korpakeverésé. Volt egypár kórista, azok nagy félénken utánam jöttek, aztán a férfiak is megszégyellték magukat, elkezdtek kapirgálni a romok alján, de senkinek nem állt kezében a csákány. Pipi nyögött, a Lear-t idézte.

Kertész dolgozott velem, a párttitkár, éreztem, hogy néha rám néz, nem szóltunk egymáshoz. Ügyes voltam, gyors, szerény, természetes, nem merengő és meghatott, mint Kanizsai Dorottya – még jól is esett az örökös szövegtanulás meg próba után. Kertész csak évekkel később mondta meg Pipinek, hogy emiatt került rá a káderlapomra: sikerült teljesen kitépnem magam a hajdani környezetemből. Azon az erkélyen, ahol szilveszterkor álltunk, még betont is kevertünk, ki is írták a faliújságra. Én még sose találkoztam káderessel, akinek lett volna elegendő fantáziája. Nem mintha a páternek lett volna.

Eleinte neki is meg akartam magyarázni az igazságot, de neki sem lehetett. Mikor már vagy harmadjára suttogtam be a rostélyon, hogy azt hiszem, nem vétettem semmit a múlt hét óta, méregbe jött és berendelt a tanáriba. Azt mondta, makacs vagyok, nem szeretem a Krisztust. Akkor megértettem, mégis el kellett volna mondanom, hogy elloptam a tojást vagy a karika fokhagymát, meg hogy hallgatóztam az Ambrus padlásán, és Kárász néninél mindig belenyalok a félig kész krémbe, ha egyedül hagynak a konyhában. De a tojás apának kellett, nem nekem, nem volt vacsoránk, a parasztnak maradt még vagy ötven, s mikor elhoztam a piacról a fokhagymakoszorút, nem akartam lopni, csak muszáj volt valami izgalmas dolgot csinálnom, olyasmit, ami miatt kergethettek volna, mert boldog voltam, hogy végre egyszer megszidták Angélát, és a krém édes volt és könnyű, és odahaza minden édes és könnyű étel az apámé volt, Kárász néninek meg egy egész üsttel maradt vaníliakrémje. Rengeteget hazudtam, gőgből, mert szégyelltem megmondani, mi a valóság, és imádtam apát, nem akartam, hogy rosszat mondjanak róla, és persze káromkodtam is, de mifelénk mindenki káromkodott, aki dolgozott, és én hányszor vágtam rá a kezemre a csokánnal, és milyen nehéz volt átemelni a dézsát a disznóól kerítésén. Lett volna nekem mit mondanom a páternek, csakhogy én semmit nem éreztem bűnnek: ha nem súgok szándékosan rosszat Gizikének, nem bukik meg, nem tudom tanítani, és hogy segíthetnék én ingyen valakinek, mikor abból élek, hogy mások rám szorulnak.

Hetekig kínozott a lelkiéletemmel, aztán meguntam és ráhagytam mindent. Milyen elégedett volt, mikor megtörtem, és azt érezte, hogy rávezetett az igaz útra: gyónni kezdtem, mint a vízfolyás. Meggyóntam, hogy megszomorítottam a szüleimet, mértéktelen vagyok ételben, italban. Minden héten más bűnt választottam ki, zokogtam és fuldokoltam a gyónórácsnál, és közben figyeltem, mennyire örül. A tanáraim közül igazán csak a páter ragaszkodott hozzám. Mikor leérettségiztem, megáldott, adott egy elefántcsont Szent Antalkát, azt mindjárt eladtam Baum bácsinak, az ékszerésznek.

A te Szent Antal érmedet nem adtam el. Beledobtam a Dunába. Háttal álltál nekem, azt hitted, kavics, mert kaviccsal volt tele a markom, azzal hajigáltam. Akkor este nagyon vidám voltam, emlékszel? Időnként letetted a villát, úgy figyeltél, nem értetted, mi van velem. Én táncolni, énekelni tudtam volna, hogy az érem lenn van a folyó fenekén, és mikor levetkőzöl és mindent kiraksz a zsebedből, nem teszed ki elibém, nem villan a szemembe az ezüst ragyogása, s nem fut el úgy a keserűség, mintha abban a pillanatban megmérgeztek volna. Mikor az érem eltűnt, és hiába kerested, én meg lóbáltam a lábamat az ágy szélén és fütyültem, tudnod kellett volna, hogy valami baj van, hogy nem vállalom és nem bírom elviselni az emlékeidet. Leltél egy csepp lyukat a zsebeden, arra gyanakodtál. Rám nem gyanakodtál soha, s ezért történt így minden.

Ha csak egy cseppet gyanakodol, ha egyetlenegyszer eszedbe jut, hogy jobban rám figyelj, nagyon figyelj, úgy, ahogy a testemre szoktál, amelyet jobban ismertél már nálam, talán észreveszed, mennyi szenvedést okozol nekem, anélkül, hogy akarnád, és észreveszed, hogy kapálódzom és hadonászom valami híg, átlábolhatatlan gyötrelemben, amelyet te idézel a fejemre emlékekkel és emlékeztetésekkel, idegen ételek nevével és házakkal, amelyek emeletét megmutattad, hogy ott is jártál fiatal házas korodban, és rettegve és tisztelettudóan nézted a barátodat, aki már két éve megnősült, s olyan idősnek és tempósnak tűnt előtted, mint Matuzsálem. Ilyenkor felugráltam a fagallyakig, levelet téptem, bohóckodtam, biztattalak, hogy mesélj, mondj el mindent, aztán soha többet nem mentem végig azon az utcán, amelyet mutattál, és Pipit gyilkoltam a kitöréseimmel, szalagot kötöttem a hajába, ringattam, mint egy beteg gyermeket, Karilért rohantam neki, ha a feje fájt, és órákig sétáltam vele összefonódva a Belvárosban, mert azt reméltem, este, szeminárium után, ha kijössz az Egyetemről, összetalálkozol velünk véletlenül, és meglátod, hogy itt csámborgunk, nem bírunk elválni egymástól. Közben Pipi sírt és könyörgött és átkozódott, hogy hagyjam már békén, engedjem hazamenni, fázik, holnapra nem lesz semmi hangja, mi az istennyilának kell itt fel s alá mászkálni, mint a raboknak. Szerettelek. Jobban, mint anyát. Jobban szerettelek apámnál is.

 

Egy vénember ment el mellettem, a fél kezében ételhordó, a másikban meg locsoló, ugyan minek, még áll a víz itt-ott az úton. Az sem ismert meg, pedig bizonyosan tudja, ki vagyok. Most oda kellene futni hozzá, elkapni a kezéből az ételest, azt mondani neki, semmi értelme nincs annak, hogy itt van, annak sem, hogy én itt vagyok, szaladjunk el ketten. Megint megszólaltak a madarak. Hogy futna szegény öregember a locsolójával, ha tudná, mire gondoltam.

Azt hiszem, akkor figyeltelek meg másodszor, mikor a Johanna premierje előtt három nappal együtt mentünk ki a színházból, te az Egyetemre, én meg ki Zuglóba, valami iskolába, szavalóversenyre zsűrizni, és az autóbuszmegállónál azt mondtad, a Johanná-ra elhozod a feleségedet. Este, mikor eljátszottam az arcodat, a magam arcáról láttam, hogy figyeltél. Olyan voltál, mint aki leskelődik, aki le akar mérni valamit, kíváncsi volt az arcod és feszült. Sokszor eljátszottam azt a tekintetedet és a homlokodat akkor este: a homlokod fejezte ki a gondolatodat, a szád, a szemed majdnem kifejezéstelen maradt, csak homlokod apró ráncai voltak nyugtalanok. Pipi akkor már folyton azt mondta, miattam jársz be annyit, de én csak legyintettem, akkortájt halt meg az anyám, fáradt voltam, szomorú. Ődöngtem a lakásomban, utáltam, mert bent feküdt a városban, csupa fal volt, egy rongy kis erkély, egy kockányi ég. Rengeteget kerestem, a pénzt egy kis kulcsos vaskazettában tartottam, mint Juszti. A faliújságra kiírták, hogy nem öltözöm kihívóan, hanem megőrzöm a szocialista színész egyszerűségét és komolyságát. Nem vették észre, hogy fösvény vagyok. Te tudtad rólam, hogy sajnálok magamtól mindent. Hogy bosszants, rákented a torta krémjét a fürdőszoba kövére. Bőgtem, felkapartam késsel, majd beleszakadtál, úgy nevetted, hogy meg akarom enni.

 

A Johanná-t soha nem tudtam többé úgy eljátszani, mint a többi darabot. Én mindig elhiszem magamnak, hogy az vagyok, akinek felöltöztem, Ofélia, vagy Desdemona, vagy Tünde. A Johannában mindig tudtam, hogy én vagyok én, és ezt a szerepet akkor játszottam utoljára szerepnek, azon a premieren. Pipi mindig kiles a közönségre, összeszámolja, ki van lenn nevezetesség, én nem nézek soha ki, nem érdekel, meg időm sincs rá, mert éppen megőrülök vagy megfojtanak, vagy szaladnom kell. Míg játszom, mindig tudom, hogy azt az ajtót, amelyet feszegetek, nem tudom kinyitni, és rettenetes, mikor leszúrnak, úgy kihűl a kezem, ha valaki rám rohan, roszszul leszek a félelemtől, és minden kő valódi kő. Szünetben aztán megint pontosan tudom, hogy a falakat lécrámára szegezték, és én én vagyok, akkor csak mosolygok és hajlongok, és minden komikus, az összecsapódó tenyerek, a kiáltozások, a fejek, legszívesebben elszaladnék, hogy kinevessem magamat. A szünet sosem érdekel, de játszani jó.

Az első felvonás után jobbra néztem a vasfüggöny előtt, mert Pipi azt mondta, ott ülsz a jobb elsőben a feleségeddel, és látni akartam az arcodat, hogy mit szólsz most a Johannához. Akkor megláttalak az őrjöngő taps csattogásában, álltál a páholyban, kezedet, ahogy szoktad, összefogtad a hátadon, te voltál az egyetlen a színházban, aki nem tapsoltál, és melletted egy nő állt, összecsattogtatta kis kesztyűs tenyerét, kalap volt a fején, valami mókás pici kalap, flitterből volt a teteje, meg-megvillant rajta a csillár fénye, ahogy bólongatott és nevetett rám. Te csak álltál, s én egy pillanatra megfeledkeztem arról, hogy meghajoljak. A közönség őrjöngött. Csak néztél rám, én meg rád, és melletted csepp kis kezével tapsolt és integetett Angéla.

Az öregember letette a locsolóját, és kibontotta az ételhordót. Most ott ül egy padon, térdére tette az alumíniumlábost, és valami piros ételt eszik, közben töröl egyet-egyet a szemén, az étel hideg lehet, nem párolog. Paprikás krumpli. Milyen szappanízű lehet így hidegen. Kedden, amikor eljöttem a kórházból, nekem is valami piros ételt hoztak a Hattyúban, nem tudom, mi volt, pedig beleettem, csak a színére emlékszem, mert úgy piroslott. Gizike szabadnapos volt, Tera szaladgált helyette, buta szőke arcával behajolt a boxba, és azt kérdezte: „Várni tetszik?” Fél hét volt, az az idő, amikor a Hattyúban a legkevesebben vannak; a szokás az utolsó boxhoz vitt, ahol ülni szoktunk, nem volt ott kívülem senki. Motyogtam valamit, valami teljesen értelmetlent, Terának mindegy, mit mond neki az ember, mihelyt meglátja, hoz egy feketét, leteszi az étlapot, és az asztalra állít egy üveg Parádit két pohárral. Elolvastam az ételek nevét, megittam a kávét, az asztalt frissen súrolták, szappan- és lúgszaga volt a deszkának. Mikor utoljára ott voltunk, nagyon későn tudtam csak odaérni a próba miatt, sokáig vártál rám, s unalmadban lerajzoltad önmagadat, amint fél lábon állsz, és hosszú szakállad nőtt a várakozástól. Egy darabig nem mertem az asztal sarkára nézni, de aztán eszembe jutott, hogy a kép nem lehet ott, ha ma súroltak, és akkor odanéztem, és az asztallap valóban üres volt, csak az apró szálkák pöndörödtek felfelé, ahogy ott erősebben kellett nyomni a kefét. Tera újból benézett, mint egy türelmes tehén, kibontotta az ásványvizet, teletöltötte a két poharat.

– Késni tetszik ma neki – mondta, akkor nagyon mereven ránéztem, hogy fogja be már a száját, de tudod, milyen hülye, csak állt, bámult és mosolygott. Azt mondta, nagyon piros az arcom, bizonyosan melegem van, felágaskodott, megindította a ventilátort. Vacsorát kértem, de már nem tudom, mit, Tera sértődötten kihozta, a vállán is rántott egyet, mikor lerakta elém, Tera utálja a szabálytalanságot, és sose látott nélküled enni. Ettem két falatot, aztán letettem a villát, elkezdtem vizet inni, megittam előbb az egyik pohárból, aztán a másikból. Tera folyton ott ugrált a box előtt, le lehetett olvasni az arcáról, hogy meg van ijedve, de azért örül is, hogy ő van itt ma és nem Gizike, és el fogja újságolni holnap, hogy ma hiába vártalak, egyedül kellett vacsoráznom, és én fizettem.

– Tetszik valamit üzenni neki? – kérdezte, mikor kimentem, s akkor egész hangosan elnevettem magamat, de úgy, hogy a könnyem is kibuggyant, és Tera végképp nem értette a dolgot, mert kezdettől fogva folyton mást csináltam, mint amit várt, és szerinte erre a kérdésre el kellett volna komorulnom. Roppant komikus volt, amit mondott, olyan komikus, hogy megtámaszkodtam a falban, amíg nevettem, s úgy néztem vissza elboruló arcába. Elképzeltem, hogy mégis eljössz, belépsz, körülnézel, elkéred az étlapot, elkezdesz rajzolni az asztalra, mert hiszen én már elmentem, és nyilván nem is jövök vissza ide. Tera keresztet vet, hányni kezd az izgalomtól, mikor meglát a véres ingben, kövér feneke körül repül a szoknya, ahogy szalad. Üzentem neked, hogy hazamentem, és azt is megüzentem, hogy holnap már nem jövök ide se ebédelni, se vacsorázni, és Tera füle kigyúlt, összekapta meg kinyitotta a száját, mert azért borzasztó üzenet volt ez, és nem lehetett kiszámítani, mi lesz a következménye, ha ezt mondja neked, ahelyett, hogy rád kacsint kövér szemhéjával, s megmutatja, hol ülök, hol várok rád. Sültszag volt, sörszag, salátaszag; csak palackos boruk volt kedden este, a kimért már elfogyott. Az ajtóban nem fordultam meg, az utcáról sem néztem vissza, a tornyot néztem a téren meg az eget. Alkonyodott.

A házam sötét volt, mikor megérkeztem, azt hittem, Juli nincs is itthon, de itthon volt, ott ült a konyhában, kezében az imakönyv, és várt. Mikor meggyújtottam a villanyt, a szeme elé kapta a kezét, aztán felállt, egész közel jött hozzám, figyelmesen az arcomba nézett. A zöld ruhám volt rajtam, az erkölcstelen zöld ruhám, amelynek le lehetett emelni a boleróját, és alatta meztelen volt a hátam. Juli utálta ezt a ruhát, ki se mosta soha, ha azt akartam, hogy tiszta legyen, mindig magamnak kellett kimosnom. Most megfogta a ruhámat egy pillanatra, mintha meg akarna támaszkodni a vászonban, vagy mintha annál fogva akarna felhúzni valami mélységből – hátraléptem. Csak néztük egymást, Juli agyagszínű parasztarcán éppúgy nem volt kifejezés, mint az enyémen.

A tűzhely hideg volt, sehol lábos, semmi étel, kinyitottam a jégszekrényt, nem volt a jégen semmi. Az egyetlen mondat, amit hallottam tőle aznap este, az volt, hogy nincs étel, ma böjtölünk. Bent lefeküdtem. Juli nemsokára bejött utánam, lerúgta a papucsát, felmászott a rekamiéra, és a legfelső polc tetejéről leszedte a gyertyatartóimat. Csak az egyikben volt színes gyertya, az a csavaros, félig leégett kék, amelyet a névnapodon égettünk, a többibe fehér konyhagyertyát tűzött, meggyújtotta valamennyit, odaállította az ablakpárkányra, kiment. Kinn megszólalt a telefon, Juli leemelte a kagylót, azonnal vissza is tette, aztán hallottam, hogy nyekken a konnektor, kihúzta a zsinórt. Minden árnyék puha és otthonos lett a gyertyafénytől, kihúztam a párnát a tarkóm alól és rátettem a szememre. De akkor belül, a szemhéjamon belül láttam a gyertyafényt, egyszerre két képet, magamat, ahogy az előírt gyertyagyakorlatot végzem, Pipi meg Hella a nyomomban, Pap Péter meg Suci a sor legvégén, megyünk, mint valami nyurga óvodáscsapat, mindegyikünk kezében egy-egy gyertya, s Ványa diktál: „Koncentrálni, szíveskedjenek koncentrálni! Természetesen vigyék, ne tessék árnyékolni, egy-kettő, egy-kettő, lassan, de természetesen…”, és mi csak járunk, mint a loncsoló lovak, körben-körben a gyertyával, Pipi időnként ocsmány szavakat súg a fülembe. A másik képen Angélát látom, ahogy kinyitja előttem a lakásotok ajtaját, az előszobában a radiátorra ragasztva mindenütt piros gyertyácskák lobognak, olyan az egész, mint valami Tedeum, mint valami nagy családi ünnep, a hallban is színes viaszgömbök égnek, te nevetsz, átfogod a vállát egy pillanatra, mint egy apa, aki büszke arra, hogy ilyen sikerült gyermeke van. Angéla táncol köröttem, táncol és tapsol, az asztalon rengeteg virág, valami suhan a rezgő árnyékú homályban, s ráül az Angéla vállára: egy kék papagáj. Most látom a kalitkát is, amelynek nyitott ajtaján kisurrant, ugyanazt a lant alakú, aranyrácsú kalitkát, amelyben valaha valami zöld madarat vitt Angéla azon a hajnalon.

„Drágám – mondja Angéla –, édesem”, és csupa szeretet, olyan ő maga is, mint egy kis láng, megfogja a kezemet, húz maga után, én megyek engedelmesen, a kacagásom friss és szertelen, mint a fiatal barátnőké, minden tetszik, a szoba, Angéla portréi a falakon, az erkély, a virágok, a kilincs, minden, Angéla kis ujjai tüzelnek, az én kezem hideg, ha megtapogatná, érezhetné a vágás hegjét a tenyeremen, ott volt, mikor belecsaptam a kezembe a csokánnal. Angéla nem gyújt villanyt, egy pirosra sült pulykát hoz be, nagy, rózsaszín krumplik gurulnak a tálban, villog az ezüst szeletelőkés a kezedben. „Jaj – ujjongok a húsnak –, jaj, de finom, jaj, de éhes vagyok” – te rám nézel, te sokat vagy köztünk, megismered a színpadi hangot, de aztán elmosolyodol, és hiszel nekem te is, hogyne hinnél, mikor olyan kedves vagyok, felgyűröm a karomon a ruhát, hogy jobban neki tudjak állni az ételnek, falok, krumplival bajuszt rajzolok Angélának és magamnak, és nem tudod, hogy mikor felállok, és meghajolok a földig, hogy megköszönjem a vacsorát, és mindkét kezemmel magasra emelek egy-egy gyertyatartót, az egyiket be szeretném vágni az íróasztalra a könyveid és papírjaid közé, a másikat meg Angélához, hogy teljes legyen a kivilágítás.

Vacsora után Angéla feketét főz, kinn dalolgat a konyhában, aztán bekiált, eszébe jut a János vitéz, hogy végül is nem látott engem Iluskának, mert beteg volt, én kirohanok a konyhába, lekapok minden konyharuhát a fregoliról, kettőt átborítok a vállamon, egyet meg, mint a kötényt, magam elé kanyarítok, és hirtelen kis parasztlánnyá változom. Ti elkomolyodtok, olyankor, ha játszom, mindenki elkomolyodik, és már énekelek is, ott térdepelek egy kék perzsaszőnyeg előtt, mosom és csavarom a negyedik konyhatörlőt. Angéla csak néz, összefogja a kezét, úgy bámul, aztán elkezd nevetni megint, nevet, míg a könnyei is elindulnak, mert ez a valaki, aki ott térdel, és a szőnyeg kék vizében szapulja a ruhát, már nem is én vagyok, hanem egy kisgyermek, és az átváltozás oly tökéletes, hogy tapsol és táncol, neked ugrik, megcsókol elragadtatásában, és te is nevetsz, mert egy kislány mos a szobátokban, egy mulatságos, komoly kislány, aki éles gyermekszopránon azt panaszolja, hogy van egy szegény kis árvalány, nincs apja-anyja, ki szeresse. Én meg csak énekelek, a grízre gondolok, az őzre, a csordára, az Irma néni cipőjére, mindenfélére, és egyszer apára is gondolok, ott áll apa előttem, a zakója körben vissza van szegve ripszszalaggal, mert kirojtosodott, anyám ott áll mellette, méregeti, nézegeti, aggódva kérdez tőle valamit, apám elmosolyodik, s erre a mosolyra csak befordulok a fáskamrába, a rönkre hajtom a fejemet, a farönkre, amin szilánkolni szoktam, mert a ripszszalag rémes, rémes, míg rá nem varrtam, nem is lehetett tudni, hogy ilyen ocsmány lesz. Az apa hangja behallik, engem dicsér, hogy milyen szépen tudok varrni. „Hol az a kislány?” – kérdezi apa, s megegyeznek abban, hogy Ambrusnál vagy Kárász néninél, én meg csak ülök a földön, és kemény bőrű mutatóujjammal karikákat rajzolok a fűrészporba.

Befejezem a számot, felállok, még rajtam az Iluska konyharuha-kosztümje, de már megint én vagyok. Nevetek, s látom, ti is nevettek, Angéla kifújja az orrát, olyan jól mulatott. Hirtelen elönt a düh, ahogy nevetni látom, a madár megint a vállán, pityeg neki valamit, összeborulnak a türkiz tollak meg az Angéla fekete fürtjei. Fizessen meg a műélvezetért. Lecsapom a törlőket, állok szemben veletek, megnyújtom magamat a fényben, hórihorgas leszek és egy cseppet hajlott hátú, a bal kezemet a zsebembe teszem, elgömbölyítem az államat. Most már nem vagyok nő, férfi vagyok. Angéla abbahagyja a nevetést, csak néz. Angéla tudja, hogy fekete ruha van rajtam, gyöngyszürke nyakkendő, Angéla a fehér sálat is látja, amelyet most tekerek le a nyakamról, hogy az előszobába léptem, és önmagát is látja, ahogy kiszalad a gyermekszobából. „Hogy vagy, Angi?” – kérdezi a számból egy idegen hang, egy kellemes, kicsit éneklő mély hang, és Angéla szeme elé kapja a kezét, és ujja közein átbuggyannak a könnyek. Te odaadod a zsebkendődet, de nem lehet megnyugtatni, vége a szép estének: Angéla sír. Domi bácsit siratja, és hiába égnek az ünnepi gyertyák és érződik a pulykasült szaga meg a kávé, a szagok és lángok között ott áll Domi bácsi, és még sincs sehol, mert csak én vagyok ott helyette, már megint én, és Angéla sír a válladon: „Jaj, Papi, jaj!”

Mikor hazaindulok, azt érzem, most még jobban szeret, mint bármikor, mert ha egyet nézek, Domi bácsi megint itt van a szobában. Szorongatja a kezemet, agyonsírt arcát hozzám dörzsöli, valamit rebeg, hogy sokat-sokat szeretne együtt lenni velem. Szép ajka, szemhéja dagadt a könnyektől. „Milyen kedves este volt” – mondom neki, és megköszönöm a vacsorát.

Az öreg mosogat. Most odament a ciszternához és kiöblögette az ételes edényét, úgy teszek, mintha nem látnám, hogy ne zavarjam. Indul kifelé, a locsoló meg az ételes összekoccan, ahogy lép. Szegény kis öreg, valami lehet a cipője talpával, folyton megbotlik benne. Azt hiszem, akkor voltam a legboldogabb, mikor elhívtál magaddal cipőt venni.

Az nem igaz, hogy rád se néztem eleinte. Mindig mindent megnézek, helyiséget, tárgyakat, embereket, öntudatlanul is folyton figyelek. Hella is figyel, Pipi is. Úgy tudom az arcodat, a tested minden ízét, hogy ki tudnám gyúrni ebből a homokból. Ha elváltál tőlem az utcán, és elindultál hazafelé, mindig utánad is fordultam, követtem a lépéseid ütemét. Egyszer, még egészen az első időben, úgy jöttél be az öltözőmbe, hogy egy csepp folt volt a zöld nyakkendődön, folyton odakaptad a tenyeredet, úgy zavart az a zsírpötty, és egyszer megütötted a fejedet a taxiban, véraláfutás volt a homlokodon. A színházban mindig az ajtót lestem: jössz-e már. Hella, aki a világ pletykája, már akkor elmondta még a tűzoltóknak is, hogy szerelmes vagyok beléd, mikor nem is szerettelek, csak lestem rád: mikor fogsz hát megszólalni végre. Úgy ültem melletted, mint valami jó, okos testvér: Angéláról kérdezősködtem, s közben találgattam, tudod-e már, hogy miattam jársz be annyit, vagy segítenem kell, hogy észrevedd. A szívem egyik felével ujjongtam, ha arra gondoltam, most hazudtál valamit Angélának, hogy ismét bejöhess a színházba, a másikkal meg utáltalak, mert egy ágyban alszol vele, iszol utána a poharából és közös fürdőkádban fürödtök. Utáltalak, mert elgondoltam, hogy valami olyan néven nevezed otthon, amit csak ketten ismertek, és majd nekem is ki fogod mondani ezt a nevet, mechanikusan, egyszer, mikor a kettőnk alakja már egybefolyik a tested emlékezetében, de ugyanakkor vágyódtam is rá, hogy kimondd ezt a szót, és érezhessem, hogy elvettelek Angélától.

Sokat beszélgettünk róla, s ez iszonyúan irritált. Minden erőmre szükségem volt, hogy ne vedd észre rajtam, mennyire gyűlölök beszélni Angéláról. Minden olyan kettős volt ezekben az időkben, mert ugyanakkor akartam is, hogy megtudhatom, milyen könnyen meghűl, mennyire vigyázni kell a fülére, mennyit dolgozik a Nőszövetségben, s még ebédet is csinál: olykor elrontja siettében, és ilyenkor csak sír, hullnak a könnyei a leveskébe, guggol a kis Angéla tűzpiros kimonójában, s olyan bánatosan néz, hogy a szíved majd megszakad a segíteni vágyástól. Milyen bátor! Milyen hűséges! Hogy egyengeti szegény, munkához nem szokott kis hátát az Emil terhei alá! Angéla szemináriumot vezet, Angéla örökké ott van az Árvaházban, Angéla tanul, Angéla továbbképzi magát, Angéla veresre olvassa a szemét a német Marxon, amely Emil után maradt, és mind megveszi az új ideológiai könyveket. Amikor az emberek kifordulnak a húsboltokból, mert nincs hús, csak elkerekedik a szeme, kipottyan belőle egy nagy könnycsepp, és már szalad is a könyvespolchoz, keresi a magyarázatát annak, miért nincs áru, egy nagyonnagyon nagy könyvben.

Nevettünk Angélán, de te mindig meg is voltál hatva egy kicsit, és én is, persze, elfuttattam a szememet könnyel, azt mondtam, gyermeknek is ilyen volt, ilyen áldozatkész, és közben rajtakaptam magamat, hogy ilyen volt valóban, mindig valaki másnak az ügyében szaladgált, elvállalt mindenféle értelmetlen terheket, és megint elöntött a méreg, mert hiszen volt módja meg ideje erre, egyéb kötelessége se volt, csak hogy az emberiség jótevője legyen. Milyen drága volt, mondtad egyszer, hogy szaladgált fűtől fáig, hogy hamarabb kiszabadítson a hadifogságból, és hogy cipelte a kézirataidat lehetetlen fásládákban pincéről pincére, hogy kotorta ki az íróasztali lámpádat meg az anyád gyermekkori fényképét a romok alól, mikor a lakásotok elpusztult.

Most a bátyja emlékének él, az ő munkáját szeretné folytatni. Komoly volt a hangod, elismerő, egy kicsit meghatott. „Édes drágám” – susogtam, és összeszorult a torkom. Emil, a vékony, nyurga Emil, micsoda súlya lett, mennyivel többet nyom, mint a Domi bácsi bírósága, Angéla pirosra lakkozott körmei, a háromszoros aranylánc Ilu néni nyakán. Angéla kezében megint ott a madár, lengeti-lóbálja új játékszerét, gyönyörű mosolyával felmosolyog az égre. „Add a kezedet, Angi – mondja az örökre elnémult Emil –, gyere, vezetlek.” És megy Angéla, mikor már a régi létformája kigurult a lába alól, mint egy gömb, megtámasztja hátát a mozgalom; a bírósági, jótékony teák helyett meghalt szabadsághősök gyermekei csészéjébe önti be a tejet. „A Graff Emil húga. A Graff Emil húga.” Senki se mondja neki, hogy a Graff bíró lánya.

48-ban, valamikor, egy késő délután már kiléptem a színház kapuján, mikor eszembe jutott, hogy fenn felejtettem a szerepemet az öltözőben. Egyedül mentem le, Pipi, Hella, Suci ott maradtak taggyűlésen. Visszarohantam az emeletre, fogtam a szerepet, még rakodtam is az asztalomon, összeszedtem az üres tégelyeket, beraktam a szatyorba; a MÉH beveszi. Mikor újra lefelé indultam, a tizenkettes teremből beszéd szűrődött ki. „Mert az a jövő, amelyet mindenki számára építeni akarunk…” – ezt mondta egy ismeretlen férfihang. Megálltam. Jövő. Nekem még soha senki sem akart jövendőt építeni. Csupa múlt van köröttem, akkora, hogy beleiszonyodom. Jövendő… Az ajtó kinyílt, Ványa kilépett, a beszéd még folytatódott bent. Ványa szeme elhidegedett, én feljebb emeltem a szatyromat, és éreztem, hogy elvörösödöm. „Ez taggyűlés – mondta Ványa –, nem szabad pártnap. Vár valakit a kartársnő?” A szatyromban összecsengtek az üres tégelyek, úgy rohantam le a lépcsőn.

Jó kis Angéla, ott ült velünk a színházban, a különféle vendéglőkben; akkor már rendszeresen eljártál velünk mindenhová, nemcsak velem, hanem a többi színésszel is, kávét ittunk, és ha leültünk egymás mellé, Angéláról beszélgettünk. Elmondtam, milyen volt a kislányszobája, a könyvei, és közben néztem, hogy bámulsz rám, és vártam, mikor hagyod már abba ezt az értelmetlen fecsegést, és mikor mondod ki azt, amit hallani akarok tőled. Közben utáltalak, mintha valami gusztustalan helyre vittél volna magaddal; azt, amit annyira vártam, hogy megtörténjék köztünk, természetesnek és szükségesnek éreztem, de ezt, hogy itt üldögélsz mellettünk, nézel engem és közben Angéláról locsogsz, néha csak a legnagyobb erőfeszítéssel tudtam elviselni.

Sokáig kellett várnom, míg végre megszólaltál és megcsókoltál. Nálad voltunk, az egyetemi szobádban, az írógépedből rángattuk ki a készülő Lear első felvonásának végét. Pipi rohant be vele a színházba, én ott maradtam. Este volt, az asztalon, szemben velem, ott állt az Angéla képe. Az egyetlen, ami elviselhetővé tette a percet, annak a tudata volt, mennyire szenvedne most Angéla, ha látná, amíg utánam nyúlsz. Lehunytad a szemedet, elengedted magad a csókban, én meg néztelek. Boldogtalan volt az arcod, szempillád feszes íve nem szenvedélyes, csak szomorú. A torkomban, az ínyemen volt az utálkozás a szenvedésedtől: most furkál a lelkiismeret, aztán hazamégy, és olyan kedves leszel, mint még soha, most ellensúlyozod önmagadat, engem. Szolnokon, akkor éjjel, mikor úgy megijedtél, mert nem tudtad, mi bajom van, azért kezdtem el sírni, mert azt mondtad, olyan édesség voltam a karodban akkor, ott, először is, hogy fájt; túl tömény volt az érzés, beléd sajdult, szenvedtél bele. „Borzasztóan vágytam már arra, hogy érezzem, hogy szeretsz” – mondtad, és nekem hullt a könnyem, fuldokoltam melletted az ágyban, mert arra gondoltam, mint álltam ott ernyedten elsimulva a karodban, míg belül minden izmom csak mímelte ezt a lazaságot, és görcsben volt, és hideg, mert arra gondoltam, milyen lehet vajon, mikor Angélát öleled. Utáltalak.

 

Elzát nem utáltam. Elzát sose kedveltem annyira, mint akkor, mikor egyszer megjelent nálam. Vasárnap délután jött, Juli nem volt otthon, én nyitottam neki ajtót. Rögtön tudtam, mi hozta ide, elszedtem a kabátját, kesztyűjét, valami vad és ujjongó öröm fogott el, mikor betessékeltem. Véletlenül éppen abba a székbe talált leereszkedni, amibe te szoktál, csak a szélén ült a fotelnak, mintha mesterségesen is fokozni akarná azt a kényelmetlenséget, amelyet érzett. Sokat darált, én vidáman figyeltem zavart mondatait.

Emlékszel, mikor egyszer bekísértél a színházba, és a Rákóczi úton, a Corvin felől egyszer csak kifordult Angéla? Ott ment előttünk, bordó ruhája villogott a nyári házak között. Lassítottál, s vártad, hogy lassítsak én is, én meg szaporáztam a lépést. Azt hitted, nem vettem észre, ki megy előttünk, megfogtad a csuklómat. Kirántottam. Abban a pillanatban megint gyűlöltelek, úgy, mint régen, ugyanolyan szenvedéllyel; megfordultam, elkezdtem rohanni. A színház mögött éppen indult a megyeri autóbusz: felugrottam rá. Vajon rájöttél valamikor, hogy én utol akartam érni Angélát, akkor, ott, melletted; azt akartam, hogy elsápadjon a borvörös ruhában, hogy tanácstalanul nézzen rám.

Elzának teát főztem, emlékeztem rá, hogy ő a teát szereti, nem a feketét. Cigarettáztam, és hallgattam, hogy nyög. Egy kicsit sajnáltam is, Ilu néni olyan tapintatlan, jött volna ő személyesen. Elza tudja, hogy mindent tudok róla, külön kínos lehet a számára, hogy ilyesmiről beszéljen.

– Te okos lány vagy, Eszter – mondta Elza a csésze fülének –, én csak szeretnélek megkímélni attól, ami esetleg… Csak te beszélhetsz Lőrinccel, se Ilu, se én nem szólhatunk neki erről. Borzasztó lenne, ha Angéla észrevenne valamit. Ő, szegénykém, még nem tud semmiről.

Letette a csészét, rám nézett. Én is letettem a teámat, elmosolyodtam.

– Meg kellene mondani neki! – feleltem.

Elza összekulcsolta a kezét, és csak bámult rám. Nem tudott megszólalni. Ő volt az egyetlen, aki egy pillanatra belém látott azon a résen át, amelyet a gyűlölet nyitott bennem. Ő volt az egyetlen, aki megértette, hogy én várom azt a percet, amikor valaki mindent elmond rólam meg rólad Angélának, és hogy az egyedüli, amit ezek után még megtehet érte, hogy hallgat.

Hát most már tudja.

Nem úgy tudta meg, ahogy valaha akartam, nem is akkor, de mindenesetre tudja. Mikor kedden kiléptem a szobádból, majdnem beléütköztem, ott állt a tejüveges ajtó mögött, annyira közel, amennyire csak megbújhatott az ajtónál, anélkül, hogy átüssön az üvegen az alakja, vagy hallgatózni lássék. A folyosó már homályos volt, a lámpák vörös keresztje izzott a falakon. Mikor az ajtót kinyitottam, az éjjeliszekrény-lámpád fénye kizúdult a nyíláson, Angéla a hirtelen világosságtól a szeme elé kapta a kezét. Nem tudom, milyen volt az arca, eltakarta a tenyerével. Elza és Ilu összeölelkezve sírtak a szennyesláda mellett, a láda tetején ott volt a Péter kalitkája. A madár hintázott, és időnként megütötte csőrével a csengőjét. Az Angéla szatyra a küszöbön állt, majd elbotlottam benne, mikor kiléptem.

A folyosó népesebb volt, mint amikor bementem, egy ápolónő is kinn motozott, tette magát, hogy dolga van, a virágokat rendezgette az állványon, és egy orvos állt mellette, időnként összedugták a fejüket, suttogtak. A professzor a lépcsőházi ajtó nyílásában állt Gyuricával, a kilincs nyikkanására mindenki odanézett, Ilu néni azonnal elkapta rólam a szemét, és még hangosabban kezdett el zokogni. Elza fel próbált állni, de Ilu néni nem engedte, szorította a karját. Angéla nem moccant. Én nem szóltam semmit, nem is köszöntem senkinek. Nagyon szerettem volna leülni, de ott nem ülhettem le, azonnal megindultam kifelé. A lépcsőház felől még hátranéztem, Angéla akkor lépett be a szobádba, a profeszszor kísérte. Csak a hátát láttam, s azt, hogy Weltner elkapja a derekát, mikor átlép a küszöbön. Mikor Gyurica megállított a liftnél, az orvos meg az ápolónő úgy bámult rám, mint valami csodaszörnyre, a két öreg pedig vinnyogott. Gyurica makogott, hogy itt a kocsija, hazavinne, azt mondtam, dolgom van, nem mehetek, hát akkor békén hagyott, én meg elindultam lefelé egyedül. A lift búgott, alkoholszag volt, karbolszag, klór. A második emeleten egy lány mosta a lépcsőt, és zümmögve, hogy ne zavarja a betegeket, azt dúdolta, hogy kerek ez a zsemle.

A kertben aztán már le kellett ülnöm. Odamentem a szökőkúthoz, ahol a piros padok állanak, de a padok tele voltak lábadozókkal, kórházi köpenyes betegek beszélgettek és cigarettáztak. Leültem a medence szélére, a permet a nyakamba hullt. Belelógattam a csuklómat a vízbe. Valaki rám szólt, hogy ne bántsam a halakat, kivettem a kezemet, az ölembe tettem. Az emberek nevettek. Még sütött a nap. Felnéztem a szobád ablakára, oly furcsa volt, hogy nappal van és ott mégis ég a villany. Aki innen lentről nézi, nem tudja, milyen homályos odafenn minden szoba és minden folyosó a tetőn is túlnőtt fáktól. A szökőkút körül muslicák rajzottak, egy fiatalember rájuk fújta a füstöt. Nem tudtam rágyújtani, nem volt nálam semmi, még igazolvány sem, csak az összegyűrt tízesek a ruhám zsebében, amelyek visszajártak az ötvenesből. A táskámat este adta be a lakásomba a taxisofőr.

Még sose mentem végig azon a kerületen. Olyan, mintha vidéki város lenne, palánkos udvarok és földszintes házak között haladtam, az ablakokban hímzett könyöklőpárna volt, és macska aludt az üveg mögött. A kórház emeletei, mintha nem is tartoznának a térhez, szinte lebegtek az alacsony házak felett, és a tér sem illett sehová, zavart a helyiérdekű kattogása meg az autóbusztülkölés. Csak mentem az ismeretlen, görbe utcákon, nem néztem hátra, a hegyeket néztem, tiszta volt az alkony, jól látszottak a házak. A sok zöld és barna között kivillant egy fehér pötty, a házam. Julira gondoltam, és még lassabban mentem, szemeteskocsi járt előttem, fel-felcsapott a por, ahogy a teteje felnyílt.

Kenyérszag áradt egy pékség ajtaján, gyermekkorom óta nem láttam ilyen merev kifliket és szögletes kalácsokat, mint a cégtábla bádogján. Az egyik sarkon találtam egy fényképészt, annak sokáig néztem a kapu alá erősített kirakatát. Otthon voltak ilyenek a képek, a Csoma bácsi műtermében, ott lógtak az üveg mögött ilyen pucér csecsemők, fodros szájú katonák. Addig ácsorogtam, míg a mester ki nem jött a lépcsőre, és meg nem bámult, akkor elindultam megint. Egy gyerek nekem szaladt, tejeskanna volt a kezében, egy kortynyit rálocscsintott a cipőmre. Mikor kiértem a Körútra, vissza akartam nézni, aztán mégse fordítottam meg a fejemet. Onnan tudtam, hogy omlik a könnyem, hogy az emberek utánam fordultak, és egy asszony szólt is hozzám valamit, a karomat is megfogta, de leráztam a kezét. Mikor a Hattyúba értem, már száraz volt a szemem. Angéla azóta már megtalálta a képemet a tárcádban.

Régen meg akartam mondani, hogy hordj magadnál más képet rólam. Ezt az ártatlan, csupa fény és árnyék képet, amelyet a tó mellett vettél fel harmadéve, szét akartam tépni és eldobni, aztán mindig elmaradt. Hogy örültél, mikor előhívtad és ott volt előtted a nyár a fénykép kis téglalapjába zárva: egy falat ég, egy csík a tóból, egy kóbor kutya, s előtte szögletes feje mellé guggolva én, a földön a kosaram, az almák is látszanak benne, két varkocsba font hajam előrebukik, és mosolygok.

Mikor felvetted, Angéla még aludt. Mi koránkelők vagyunk mind a ketten, hét óra alig múlt, mikor felküldted értem a szobalányt a színház üdülőjébe. Előző este érkeztetek Angélával, én meg Pipi kerestünk neked szobát, és este már együtt vacsoráztunk a Vízitündérben: közted és Pipi között ültem, szemben Angélával, s figyeltem, észreveszi-e hangod megváltozott színéből, milyen boldog vagy most, hogy megint itt ülhetsz mellettem. Kutyák sündörögtek az asztalok körül, csontot és halfejet koldultak, Angélának ízlett a sárga, savanyú bor. Egyszer táncolni is elvitted, mert eszébe jutott, hogy évek óta nem táncolt már, s hirtelen megkívánta. Pipi nyögött, a gyomrát fájlalta, szódabikarbónát vett be a feketében. Néztelek benneteket, ahogy a lassú zenére forogtok a betonkorongon, ittam a kávémat, figyeltem a táncot. Pipi nyafogott mellettem, azt mondta, nem fog tudni Badacsonyba menni másnap. Angéla lila köpenye ott volt a széken, te hoztad el, ő utál kabátot cipelni, mindig Elza vitte utána az iskolába is, most te, mert könnyen megfázik, és a tó mellett hűvösek az esték. Tudtam, mit dolgoztál hat hétig, hogy megkeresd ennek a nyaralásnak a költségét, tudtam, hogy nem tudsz már dolgozni olyan napon, amelyen nem beszéltél velem. Azt mondtam Pipinek, hívja elő a fizetőt, tréfáljunk meg benneteket, szökjünk el innen. Pipi boldog volt, hogy lefekhetik, fizettünk, kirohantunk a vendéglőből; mire a táncnak vége lett, s észrevettétek, hogy nem vagyunk ott, már a parkban jártunk valahol. Angéla másnap a strandon elmesélte, milyen ideges lettél, hogy nem találtál meg bennünket.

Otthon lefektettem Pipit, fedőt melegítettem a hasára, mert nem volt termofor, aztán megint elmentem hazulról, ki a mólóra. Szélcsend volt, látszottak a túlsó part lámpái, a Vízitündérből, ahol hagytalak benneteket, odáig hallatszott a zene. Valaki csónakkal ment a part mentén, alig vert valami zajt az evező. Meleg volt, ég és tó csupa csillag. Akkor már egyre nehezebben tűrtem, hogy veled legyek. Ha tehetem, nem megyek a telefonhoz, mikor felhívsz, nem ülök veled egy asztalhoz, és nem engedem oda a számat neked, de folyton csak mosolyogtam, azt mondtam, szeretlek, nincs értelme a napnak, ha nem látlak, olyankor játszani se tudok – nagyon jól tudtam, hogy Elza idegesíti Angélát, hogy Ilu néni sose tudott vele bánni, és te vagy az egyetlen, akinek a szavára hallgat, sálat köt a torkára, és nem felejt el ebédelni, mielőtt elrohanna istápolni az árváit az Emilről elnevezett gyermekotthonban.

Mikor reggel felküldted értem Mancit, még olyan korán volt, hogy a fürdőszobában voltam, lefutottam hozzád, jókedvűen, lengő kis varkocsaimmal, mint egy rakoncátlan kislány, és bocsánatot kértem, hogy megszöktem tegnap este. Elmentem veled bolyongani, átmentünk a szomszéd községbe a tóparton, vittem a kis kosaramat is, almát vettünk a plébánostól. Egy fél lépéssel mindig előtted táncoltam, végigdaloltam az utat, rámekegtem a kecskére, és az autókat megfenyegettem, vagy tettem magam, hogy megijedek, mikor tülkölnek. Mindenem csupa mosolygás volt. Közben a szobára gondoltam, amelyben Angéla még alszik, a parasztházban berendezett úriszobára, ahol a falon a rokokó dáma gobelinképe mellett Jézus üldögél a Getszemáné kertben, s leles a képről az egymás mellé tolt, esetlen hitvesi ágyra, s arra, hogy húzódtál oda Angélához tegnap éjjel, hogy eresztetted le a redőnyt az ablakon, hogy reggel korán fel ne keltse a fény.

Nem lett volna olyan nehéz, ha egy kicsit is változik az Angélához való ragaszkodásod, ha észreveszem, hogy mióta velem jársz, más lettél hozzá vagy hozzájuk. De magaddal vitted mindenhova, ölted magadat a fordításokkal, hogy ki tudd fizetni a ruháit, s teljesíthesd képtelen kívánságait; fizetted az Ilu néni telefonját és villanyboylert csináltattál Elzának, mert se a Domi bácsi után kapott nyugdíj, se az Emil-féle kegydíj nem volt ezeknek elég egy fél hónapig sem. Ám az maradtál, aki voltál, csak éppen engem szerettél. Én meg úgy csókoltalak meg, hogy előre elterveztem a csókot, mint a szerepet, diktáltam magamnak előre: most a térdem törik be, a derekam válik puhává, most egészen elernyedek, a súlyom ránehezedik a karodra; csak így tudtam elviselni azt a tömör utálkozást, amelyet melletted éreztem. Terhemre voltál, de nem engedhettelek el. Akkor is, míg futkostam melletted a tóparti ösvényen, mindent inkább csináltam volna, mint hogy veled legyek. A többiek Badacsonyba készültek, vágytam Pipi, Hella vagy akárki után, még Ványával is szívesebben fecsegtem volna, mint hogy veled legyek. „Várj, leveszlek!” – mondtad, mikor ahhoz a kanyarodóhoz érkeztünk, ahol a jegenyék kettős kört alkottak egy csepp tisztás körül. Egy kutya futott mellettünk, odacsaltad, leguggoltam mellé. Milyen jó volna otthon, az ágyban, olvasni valamit, vagy a Pipi derekára tenni a fejemet és napozni, vagy úszni, túl a bóján, leereszteni a fürdőruhám pántját, csak ne lennék itt melletted, míg Angéla otthon alszik, s te itt állsz előttem, kezedben a fényképezőgép. A copfjaim előreestek, a kutya felszimatolt az arcomba. „Mosolyogj!” – kértél, és én belemosolyogtam a gépbe.

Itt nyugszik Sokoray Gyula, várja, mit Jézusa megígért, a feltámadást.

És holtig sirató özvegye: Sokoray Gyuláné Benedek Klára.

Én nem vésettem az apámék neve alá semmit, még a dátumot sem, a nevet is csak a rend kedvéért, mert valamit muszáj volt. Én úgyis tudom, mikor haltak meg, másnak meg mi köze hozzá.

Gyermekkoromban az volt a legnagyobb mulatságom, ha november elsején kimentünk a temetőbe világítani. Már messziről leselkedtem, mikor pillantom meg a hídról a fényeket. Túl a vasúti töltésen, a vasúti híd másik oldalán volt a temetőnk; messzire ellátszott az angyalos családi kripta. Anyám mindig keresztet vetett, és letérdelt a lépcsőn egy pillanatra, amíg Encsy nagyapám sírja felé haladtunk; bemenni a kis kápolnába, amely a kripta feletti kis dombon emelkedett, nem mertünk, mert ilyenkor mind együtt voltak, és ott imádkoztak a Martonok, és anyám nem akart mutatkozni apám miatt. A hídról, mikor már közeledtünk, jól látszott minden sír; olyan volt, mint a farsang, vidám gyertyák lobogtak a novemberi, nyirkos homályban. Volt olyan sír, ahol karvastagságú gyertyákat égettek, és feküdt egy tábornok is a nagyapám közelében, akinek üvegmécsese volt, piros andráskereszt izzott a közepén, azt egyszer el is loptam, a halottak napjára következő délután, otthon a fáskamrában tartottam a fűrészpor alatt. Anyám mindig kézen fogva vezetett, apám meg mögöttünk baktatott, de csak az első időkben, mert élete utolsó szakaszában már nem volt szabad kimennie nedves időben, így hát csak ketten mentünk anyámmal, a legvégén meg már csak magam, anyám egy órára se hagyta egyedül apámat. Olyan vékony gyertyáink voltak, mint a kisujjam, felragasztottam az Encsy nagyapám sírkövére, meggyújtottam, aztán mentem sírról sírra bámulni, ki hogy ünnepel.

Egyszer az iskolával is kinn voltam, egy tavaszi napon, Gizike is kinn volt, meg Angéla, az osztályfőnökünk férjét temették. Énekeltünk is a sírnál, és aznap már nem kellett visszamenni az iskolába. Hármas párban mentünk, Angéla és Gizike arról beszéltek, milyen lesz a menyasszonyi ruhájuk. Tavaszi fényben nem volt olyan szép a temető, mint novemberben, mikor szinte lecsordult az ég, tavasszal megdagadtak a gallyak, mintha szét akarnának csattanni a nedvességtől, s a sírok komikusak és értelmetlenek voltak az erős világításban. „Tizennyolc éves koromban férjhez megyek” – mondta Angéla, és Gizike, mint egy gyáva kis visszhang, ismételgette: „Én is, én is!” Rugdostam a göröngyöket, Angéla a fátyláról beszélt és a templomról. Elénekeltük a gyászéneket, visszafelé az úton még mindig az esküvőről beszélgettek. Gizike a menüt mondta, megerősödött a hangja, sok ételt sorolt fel, és mindegyikhez másféle italt. Angéla önfeledten hallgatta. Tőlem is kérdezősködtek, azt morogtam, hogy soha nem megyek férjhez, ezen nagyon csodálkoztak. A madarak csattogtak felettünk, az osztályfőnökünk sírt, minden vidám volt, tavaszias, ragyogó. Angéla kipirult a márciusi naptól. Arra gondoltam, ki venne el engem, ugyan ki, és arra gondoltam, hogy úgyse mennék hozzá, még ha meg is kérne, mert nem volna menyasszonyi ruhám.

Éjjel, a Juszti képe alatt az is eszembe jutott, milyen szenvedélyesen kívántam egyszer, hogy meghalj. Gizike éppen megcserélte a lábamon a borogatást, és nem feküdt vissza, csak leült mellém az ágy szélére és nézett komolyan, figyelmesen, mint gyermekkorában, ha nem értett valamit, és tőlem várta a magyarázatot. Lehunytam a szememet, nem a fény zavart, hanem a nézés: engem csak a színpadon szoktak megnézni, ha paróka van rajtam, szárny, vagy éppen fiú vagyok, máskülönben csak te néztél rám úgy mindig, mint aki azt mondja ezzel a nézéssel, hogy ez az arcom is csak úgy rám van festve, van alatta még egy másik, az a legigazibb, és szeretnéd megnézni. Ha kettesben voltam veled, engem figyeltél, kezdetben, míg még Angéla is velünk volt, figyelted őt is.

Angéla majdnem soha nem kért semmit, nagyon keveset evett, csak savanyú bort ivott, te addig tanulmányoztad az étlapot, amíg nem leltél valamit, amihez mégiscsak volt kedve, és ő, amíg lassan, szinte akarata ellenére evett, időnként rád-rád mosolygott hálásan és gyerekesen. Akkor a hegyen vacsoráztunk, Pipi késett, aztán felhívott bennünket és lemondta: akkor járkált az után a kölyöklány után. Gyönyörű este volt, kemény és hideg, villogtak a hegyek. Angéla még kabátban is fázott, féltetted, hogy meghűl, kértél, menjünk haza. Semmi kedvem nem volt elmenni, azt mondtam, hagyjatok ott. Sokáig néztelek benneteket, míg lementetek az autóbuszmegállóig, azt is láttam, hogy szálltok fel, és az autóbuszt is kísértem a szememmel, futott lefelé a szerpentinen, az út végén már csak akkora volt, mint egy csillag. A Macbeth-et olvastam, cigarettáztam, élveztem az őszi hideget, meztelen lábam, csupasz karom fagyos és kemény volt, mint a kő. Mikor megláttam, hogy viszszajöttél, és ott lépegetsz az asztalok között, válladon a kabátod, a kezed a zsebedben, és keresed az asztalomat a szemeddel, letettem a könyvet meg a cigarettát. Felesleges voltál, nem akartalak, fáradt voltam tőled, untam nézni, hogy eteted Angélát, hogy fogod meg a könyöke felett a karját, mikor átvezeted valami útkereszteződésen; torkig voltam mind a kettőtökkel, és az se mulattatott, hogy szeretsz, és visszajöttél, pedig holnap két órád is lesz az Egyetemen, és vacsora közben még azt mondtad, egész éjjel dolgoznod kell, hogy megcsinálhasd a fordításod mai adagját.

Jöttél, s én elképzeltem, mi lenne, ha meghalnál. Csak úgy összeesnél ott, ahol most lépsz, a pincérek odaszaladnának, mindenki feléd hajolna, és telefonálni kellene Angélának, persze, én telefonálnék, aztán elvinnének innen, én innék egy kávét, és folytatnám a Macbeth-et, és az egész kérdés megoldódnék, Angéla kibőgné a lelkét, nekem meg nem kellene még veled is foglalkoznom. Az emberek megnéztek, ahogy felém jöttél, ezen el kellett mosolyodnom: többen ismertek, mint engem, többen megnézték az arcodat, mint az enyémet, míg köszöngettél ide-oda, aztán egyszer csak ott voltál mellettem. Leültél, ugyanarra a székre, ahonnan az imént elmentél, azt mondtad, lefektetted Angélát, aztán átnyúltál a kezemért azzal a természetességgel, amellyel mindig és mindenütt hozzám értél.

Kirántottam a kezemet a tiedből, de mindjárt rád is mosolyogtam, és elkezdtem mondani a Macbeth-et: „Ej jó uram, mért mindig egyedül?” Akkor már megint nem tudtad, komédiázom-e hát, vagy csakugyan nem örültem annak, hogy visszajöttél.

Hajnalig ültünk a hegyen, anyádról beszéltél, az ételekről, amelyeket apád szeretett, a húgodról, aki meghalt, ittunk, te bort, én szódavizet, cigarettáztunk. A felét se hallottam annak, amit beszéltél, a Macbeth nyitva volt előttem, tanultam a szerepet. Egyszer hangosan felnevettem, mert arra gondoltam, hogy itt locsogsz, nem is tudod, hogy már réges-régen meghaltál, megöltelek, ott fekszel valahol a pincérek szobájában vagy valami lomos kamrában, Angéla még nem is sejti, hogy özvegy, és ezentúl senki se fog kaviáros palacsintát rendelni neki, hogy valamit mégiscsak egyék. A taxiban, míg lefelé mentünk, eszembe jutott, hogy Angéla most alszik, és neked holnap egész nap dolgoznod kell, hogy valahogy utolérd magadat. Akkor még a városban laktam, míg a kapunyitásra vártam, csókoltál. „Nem lett volna szabad ilyen sokáig ébren tartanom téged” – mondtad, s féltettél, hogy fáradt leszek másnapra. Mentem fel a liften, éreztem, hogy nem vagyok álmos, se fáradt, örültem, hogy egyedül leszek végre, még főzök egy kávét, és újra megnézem a Macbeth-et. Láttam az ablakból, hogy fel-feltekintesz a fényre, még a sarokról is visszafordultál, hátha utánad intek. Angéla maga biztatott, hogy jöjj vissza a hegyre, egész nap zárt helyen ülsz, kell a szabad levegő, engem sem illik csak úgy egyedül hagyni. Leeresztettem a redőnyt, nem intettem utánad.

 

Itt nyugszik Sokoray Gyula, várja, mit Jézusa… Soha egy pillanatig nem hittem, hogy apát vagy anyát még egyszer látni fogom. Ha jól meggondolom, eszembe se jutott, hogy a Jézus ígérete rám is vonatkozhatik, és egész kicsi koromban, még a Gáton, sokszor gondoltam arra, hogy mi bizonyosan nem is fogunk feltámadni. Akkor még minden messze volt, az élet éppannyira, mint a halál, kimásztam az ágyamból, odamentem a másik szoba ajtajához hallgatózni, és azon töprengtem, hogy egyszer majd nekik is meg kell halniok, akkor elbőgtem magam és visszabotorkáltam az ágyba, mert nagyon fájt, hogy nincsen helyünk a templomban, mint Juditkának vagy nagyanyáméknak, pénzt is csak két fillért szoktunk a perselybe tenni a misén, hát hogy is tudnánk feltámadni. A gyertya járt fel s alá a falon, Ambrus motozott odaát. Ambrus is fel fog támadni, gondoltam, neki disznója van, szilvafőző kotlája, és rengeteg korpája a kamarában.

A legmerészebb reménység, amely olykor felébredt bennem, az volt, hogy talán apám mégiscsak üdvözül. Apám szelíd, beszél a virágokkal, nem árt senkinek, én káromkodom, lopok, hazudom, anyám meg gyűlölködő, mi majd itt maradunk. Aztán arra gondoltam, hogy apámnak talán sikerül magával vinnie anyámat, csak én maradok ki, de engem úgyse szeret senki. Az volt a világ legtermészetesebb dolga, hogy engem nem szeretnek, ezen sose csodálkoztam, és sose sértődtem meg. Inkább azon bámultam, ha valaki vonzódott hozzám, Gizike vagy Pipi, de Gizikével együtt nőttem fel, Pipi meg színész. Itt a színházban van valami titokzatos rokonság. Szeretjük és utáljuk is egymást egy kicsit, ez a mesterséggel jár, nem egyértelműek ezek az érzések, de erősek és összetartanak.

Te hozzám tartoztál. Ennek csak kezdetben örültem, később egyre inkább bőszített, mert ott volt melletted Angéla. Angélát etetted és itattad, betakartad, elvitted nyaralni, odaadtad neki a zsebkendődet, ha elfelejtett hozni, meglátogattad és öledbe vetted a gyerekeket az Árvaházban, hogy örüljön. Hiába éreztem, hogy én szabom meg a napodat, Angéla mindig ott volt valahol, orvos kellett neki vagy jég a jégszekrényébe, skandináv szardínia, mert azt bizonyosan megeszi, és te futottál a rengeteg dolgod között tőle hozzám, tőlem hozzá.

Ha hamarabb megmondod, talán másképp történik minden. Mikor úgy elkéstél az eszpresszóból, és megmondtad, hogy Angélát kellett elvinned röntgenre, azt éreztem, most már elég volt, idegesít ez, ami van velem, Angélával és veled. Nem emlékszem, mit mondtam neked, csak az arcodra, a pillantásodra és a kezed mozdulatára, ahogy újra meg újra hátrasimítottad a hajadat. És a hangodra is emlékszem, hogy végre megszólalsz, meg a kezemre, ahogy leejtem az öklömet az asztal lapjára, és végigömlik a fény vörös kesztyűmön. „De hát őrült vagy te?” – kérdezted, és nem engedted el a pillantásomat, én meg néztelek, gyönge lett a lábam, megtámaszkodtam az asztalban. A poharam tele volt ásványvízzel, az oldalán ott görbült az arcod csepp, torz képe. „Őrült vagy!” – mondtad még egyszer, és éreztem, hogy elkezd verni a szívem. „Te még mindig nem vetted észre, Eszter, hogy én téged szeretlek, nem Angélát?”

Ezt a csokrot is Gizike hozta, láttam, mikor letette. Kofától vehette, nem boltban, mert spárgával vannak összekötve a virágok. Delphinium és Antirrhinum. Olyan fáradt vagyok, hogy egyiknek sem jut eszembe a magyar neve. Józsi bizonyára a testvéreinél aludt az éjjel. Három éve lesz lassanként, hogy megtaláltam Gizikét, de egyszer sem engedte meg, hogy találkozzam Józsival. Ha teheti, magát is eltagadta volna előlem, mint ahogy sosem jelentkezett, pedig a mosdó felett ott találtam a képemet, egy öt évvel ezelőtti rossz újságképet, a falra szegezve. Mikor először találkoztunk a Hattyúban, megpróbált úgy viselkedni, mint egy idegen.

Hella volt velem és Kertész, vacsoráztunk. Csak akkor találkozott a tekintetünk, amikor odahajolt hozzám az étlappal. Láttam rajta, hogy megismert, mint ahogy én is azonnal megismertem, és azt is láttam, azt szeretné, ha ennek most egyikünk sem adná semmiféle jelét. Csak néztem rá, ő meg állt az asztalunk mellett, gyermekes, vékony nyaka is bíborlott a vértől. Akkor voltam először a Hattyúban, addig, mikor csak lehetett, a színházi menzára jártam étkezni, s ha mégis elmentem Pipivel vagy veletek valahová, Pipi a színházzal szemben levő vendéglőbe vitt, ti meg a hegyre vagy a Szigetre.

Ismertél minden helyet a színházban, féltem, hogy meglátsz, hát a szakszervezeti klubban bújtam el, tudtam, ott nem fogsz keresni. Elmagyaráztattam Kertészszel a Morozov-féle Shakespeare-értékelést. Egyre újabb és újabb kérdéseket tettem fel, tudtam, hogy hatkor vizsgáztatnod kell az Egyetemen, hatig tehát mindenképpen ki kell húznom. Hella is benyitott; mikor látta, hogy ott üldögélünk Kertésszel, bejött, mellénk telepedett ő is. Kertész belemelegedett, gesztikulált, magyarázott. Néztem Hellát, milyen szorgalmas, hogy iparkodik, mennyire fél, hogy elmarad mögöttem, és arra gondoltam, mi lenne, ha megmondanám neki, min jár az eszem, hogy nem is figyelek, csak azért vagyok itt, mert nem akarok találkozni veled.

Mikor jól kibeszélgettük magunkat, Kertész meghívott bennünket vacsorázni. Tetszett a Hattyú, kicsi volt és barátságos, a fehér madárdísz, amely a mennyezetről lógott, nem pesti, hanem vidéki módra volt ízléstelen. Gizike hozott három pohár sört, kezembe tette az étlapot. Virslit rendeltem tormával, nem néztem rá többet, nem láttam, inkább csak éreztem, hogy egy kicsit elmosolyodott, otthon egy egész tormát megreszelt nekem az apja, imádtam az ízét, csorgott a könnyem tőle, levegő után kapkodtam, de faltam. Mikor megettem, otthagytam Helláékat, és mintha ki kellene mennem, beszaladtam arra a folyosóra, amely felől a pincérek az ételeket hozták. Gizike akkor lépett ki a konyhából, egy nagy tál volt nála, kétszemélyes, mikor meglátta, hogy ott állok a folyosón, megtorpant, a tálat leeresztette egy tálalóasztalra.

Csak néztük egymást, nem szóltunk semmit, két pincér futott el mellettünk, rá se néztek Gizikére. Borzasztóan meg voltak lepve, hogy elsírom magamat a Gizike nyakában, és hogy Gizike is sír, nem olyan dühösen, akarata ellenére, mint én, hanem szipogva, szemérmesen. Tera, akiről akkor még nem tudtam, hogy Tera, csak feltűnt, milyen puha teste van és buta tekintete, összecsapta a kezét, úgy bámult ránk. Nem tudom, Gizike mire gondolt, talán Jusztira, vagy a kútra, ahol megmostuk az imakönyvét. Én nem gondoltam se apámra, se anyámra. Rád gondoltam, arra, hogy nem akarlak látni többé.

Tegnap a telefonos is kinn volt a színházból, neki mondtam meg akkor, hogy ne kapcsoljon fel senkit a szobámba. A próbán könnyű volt elkerülni, hogy négyszemközt maradj velem, ott sose voltam egyedül, olyan korán bementem a színházba, hogy még takarítottak, s olyan sokáig bent maradtam, hogy nem bírtál megvárni. Akkor vállaltam el az Edénygyár patronálását, és akkor vettem a házat is, ez volt a legnehezebb, megválnom a pénztől, én sose tettem semmit se takarékba, nem bíztam meg a bankban, nekem csak az volt a pénz, amit azonnal elővehetek, megszámolhatok, eldughatok egy dobozba. A Kossuth-díj, a jutalmak, a film- meg a rádiószereplések díja mind együtt volt, egész halmaz pénz, én a gázsimból éltem, de az is sok volt, megmaradt a nagyobbik része. Annyi pénzem volt, hogy kirakhattam volna százasokkal a szoba padlóját. Az ügyvéd, aki megvette nekem a házat, csak elképedt, mikor kiszámoltam neki a vételárat, csupa százasokban, készpénzben.

Mikor beköltöztem, még nem volt bútorom, Juli is csak két hétre szegődött, azt mondta, nem tudja, fogja-e bírni a bevásárlást, én csak a vállamat vonogattam, láttam az irataiból, hogy hegyi faluban született, nem zavarta őt a Sas-hegy, csak azt nem tudta még, kirakhatja-e nálam a szentegyházat, ami miatt Hella felmondott neki. Már az első este kipakolt, amikor egymás mellett aludtunk a matracokon, kirakta a Máriát, a Szent Antalt és a vérző szívű Krisztust az egyik láda tetejére, letérdepelt, és míg az imádságot mondta, ellenségesen és kihívóan nézett rám a petróleumlámpa felett. Könyököltem a matracon, néztem Julit meg a szentjeit, arra gondoltam, milyen marha ez a Hella és milyen gyáva. Ásítottam, befordultam, Juli még motyogott egy darabig, aztán lefeküdt mellém, éreztem a szagát, keményítőszaga volt Julinak és krumpliszaga, diónyi kontyát leengedte éjszakára, akkora copfja volt, mint egy macskafarok. Nem vagyok itthon senkinek, mondtam neki elalvás előtt, senkinek, soha. Jól megnézett, valamit dünnyögött, hajnalban felzavart azzal, hogy megy a misére, de a reggelit megfőzte a spirituszon, mert még villanyunk se volt, semmink, és Pipit, aki nyögve, átkozódva felkapaszkodott délfelé, hogy megnézzen az új házban, és akit lényegesen régebben ismert, mint én, nem engedte be, még csak egy széket se tett ki neki a kertbe, hogy kifújhassa magát, becsapta az orra előtt az ajtót, és mint egy papagáj, azt ismételgette neki, hogy nem vagyok itthon senkinek, soha.

A földön ültem a konyhában, onnan hallgattam a párbeszédet, cipőt tisztítottam és kuncogtam, aztán egyszerre lecsaptam a kefét, kirohantam az ösvényre Pipi után, visszaráncigáltam, és majd megfojtottam, úgy összecsókoltam. Juli végignézett rajtam, bement a szobájába, ki se jött többet, amíg Pipi ott volt. Este már fenn volt valamennyi bútor, és a villany is égett, Juli leszedte az asztalt, aztán odatette elibém a konyhakönyvet, amelybe felírta a vásárlásait. „Írja bele, hogy ki az, akit nem szabad beereszteni!” – mondta. Spenót volt vacsorára tükörtojással, a könyvbe bele volt írva, hogy egy kiló paraj és négy tojás. Odaírtam a nevedet, és odaírtam az Angéláét.

Másnap reggel, amikor kinéztem az ablakon a város felé, ott ültél a kerítésem előtt, az ösvény legfelső fokán, háttal az ablakomnak, a kalapod a fejed búbján, az aktatáskád a fűben, olvastál. Juli mosogatott. Egyikünk se szólt semmit. Nem kértem reggelit. Sose kérdeztem meg tőled, meddig olvastál ott a lépcsőmön, Juli se mondta meg. Lehúztam a cipőmet, kimentem hátul a konyhabejáraton, a hokedlit odavittem a kerítéshez, átmásztam rajta. Nem hallottad meg, magas és puha volt a fű. Oldalt, a meredeken mentem le a hegyről, kezemben vittem a cipőmet. Valami összemetélte a talpamat, s akkor úgy elfutott a düh, mint még soha, legszívesebben visszafordultam volna, ha nem vagyok már lent a hegy alatt, és megmondom neked, kotródj el a küszöbömről, hagyj nekem békét ezentúl. Le kellett ülnöm a földre, megvizsgáltam a talpamat, korán volt még, s a föld hűvös. Minden sofőr megnézett, ahogy elsuhant előttem, a tejeskocsi lassított is, a tejes mondott valamit, megráztam a fejemet. A térdemre hajtottam az arcomat, fáradt voltam és szomorú. Azt számítgattam, mennyi idő alatt érek be a színházba az autóbuszon.

Délután békegyűlés volt. A műszakiak mellé ültem le, azok voltak legközelebb az ajtóhoz. Úgy fájt a talpam, hogy még két lépés is számított. A párttitkár beszélt, táviratot küldtünk valahová, alá is írtunk valamit. Míg írtam, megint eszembe jutott a háború, és az, hogy házam van. Az, aki valaha voltam, olyan városból jött, ahol telkekben és házakban gondolkoztak az emberek, és senki sem ismert el valódi lakóhelynek olyan lakást, ami nem az övé a telekkönyv szerint is. Ott a békegyűlésen eszembe jutott a nádas, Palla bácsi, ahogy mázolja a könnyeit, még a hajdani házunk is, az a gödör, ami a helyén maradt, a nevetés, amely kitört belőlem, mikor megláttam. Azon, ami szemem elé tárult akkor, már nem is lehetett sírni, csak nevetni. Akkor azt mondtam magamban: nem kell házat szerezni újra, az ember ne építkezzék se tűznek, se bombának. „Mégis lett házam” – gondoltam ott, a gyűlésen. Az operisták fújták a Schiller szövegét: „Ö-röm, ö-röm, é-gi szik-ra, E-ly-si-um lá-nya, te!”

Az ölembe bámultam, nem is néztem körül, tudtam, hogy ott vagy valahol, egy darabig hiába vártál rám a küszöbön, aztán Juli kiment, megmondta, hogy elmentem, vagy nem is háltam otthon éjszaka – ennek a gondolatnak még örültem is –, aztán bejöttél a színházba. A bőröm, a hátam mondta, hogy ott vagy a közelemben. Arra gondoltam, azért vettem házat, hogy zavartalanul együtt lehessek veled, és ordítani tudtam volna dühömben, miért is jutott eszembe. Nem akarok többé találkozni veled, semmit sem akarok tőled már, még gondolatnak is felháborító, hogy pénzt adtam ki ilyen őrültségért. Pénzt? Minden pénzemet. Pipi, szegénykém, szavalt, valami iszonyatosan gyenge békeverset, én meg folyton azt mondtam magamban: „A házam! A házam!” A dekoráció oly rút volt, hogy egyikünk se mert ránézni, a műszakiak legkevésbé, azok csinálták. Nehéz egy színházban dekorálni, ahol úgyis minden csak papír meg kelme, és mindenki tudja, miféle redőzéssel és anyagokkal dolgozik a díszítő.

Mikor apa haldoklott, anyám nem feküdt le éjjel, az ágya mellett térdepelt, és rá-rálehelt a szájára meg a kezére, mint egy állat. Én főztem, mert tudtam, hogy másnap már nem lesz időm.

Hogy aztán apám elcsendesedett hajnal felé, anyám odajött hozzám, fülembe súgta, hogy könnyebben van egy kicsivel. Belül úgy mondta valami bennem, hagyjam rá, napok óta nem volt már ágyban, talán el is alszik egy-két órára, ha megnyugtatom, nekem is kellene a magány, hogy felmérhessem végre, mi vár ránk, ha apa nem lesz már sehol. Nem nyugtattam meg: nem volt idő, még perceket se mertem ellopni tőle azzal, hogy hazudom. Csak visszalódítottam az ágy felé, sovány válla csontja kiütközött a kendőjén, ahogy megszorítottam, s azt mondtam, menjen vissza mellé, mert mindjárt meg fog halni. Mikor kifelé mentünk a színházból, megvártál az ajtóban. Nem tudtam volna elfutni előled a talpam miatt, de nem is akartam, hagytam, hogy jöjj utánam, mentünk némán a Körúton. Pörkölt a nap, az utca levegőtlen volt, csupa ember. Egy darabig kerültem a tekintetedet, aztán felemeltem az arcomat, és a szemedbe néztem. Megálltunk. Benzinszag volt, tülköltek az autók. Akkor kimondtam magamban, hogy szerelmes vagyok beléd.

Mikor kirohantam az eszpresszóból, s otthagytalak a kimondott mondattal, hogy engem szeretsz, nem Angélát, nem indultam el semerre, hanem beálltam a kapu alá. Ismertem a házat, ott volt a szűcs műhelye, aki a színháznak dolgozott. Láttalak kijönni, valamivel később értél ki, mert még fizetned kellett, láttam, hogy nézel jobbra-balra, hogy habozol a forgalmi lámpák között, merre mentem vajon, a színházba-e vagy haza. A színház felé indultál, én meg kimentem a Duna-partra. Néztem a vizet, azon gondolkoztam, mennyire nem tudom megszokni, hogy kőpart között fut, hogy vashidak vannak rajta, és hogy szemközt hegyek magasodnak. A hegyek mindig meglepnek, a hegy nekem éppolyan természetellenes, mint neked az Alföld. Fújt a szél, ennek örültem, a szél ismerős volt, otthon is fújt a Tisza felől; a vízen uszályok guggoltak.

Úgy éreztem, becsaptál, becsaptatok mind a ketten. Angélát már nem tudtam jobban gyűlölni, téged meg eddig is utáltalak, de ehhez az utálathoz most valami elképedés is járult, a szakmabeli sértődöttsége, a komédiásé, aki nem vette észre, hogy a másik is artista, és nem azért hajigál golyót az orrával, mert szereti csinálni, vagy így született, hanem mert megtanulta az artistaképzőben. Minden kusza volt, csak egyet tudtam biztosan, hogy nem akarom tovább folytatni ezt. Több pénzem van, mint Angélának, mindenki ismer, egyszer majd ott áll a szobrom a színház előcsarnokában, és tanulmányokat írnak rólam, Angéla csak függelék, járulék, valami kolonc, akit rád kötöttek, veled jár, és úgy kerül bele az irodalomba, ha te belekerülsz, mint egy életrajzi adat. Még csak nem is szereted? Csak jó vagy hozzá, mint a jó Isten, mint Domi bácsi volt, mint Emil, mint mindenki, aki valaha ismerte? Mit jelent a kettőtök kapcsolatában az, hogy megismertél engem, és hogy szeretsz? Mit tudok elvenni Angélától, ami elvehető? A szerelmedet, amelyet, az imént mondtad, réges-régen nem érzel, a testedet, aminek nem válaszol az Angéla teste, amióta, mint egy újjászületett Emil, a végesről a végtelenre, az emberiségre fordította a szemét? Mit vehetek el Angélától, akihez jó vagy, akihez nyilván mindig jó is leszel, mert ez a természeted, és azért is, mert Angélához mindig mindenki jó volt, a veszett kutya bizonyosan lekushadna előtte, és a halak énekelnének. Minél kevesebbet fog jelenteni a számodra, annál többet törődsz majd Angélával. De hiszen Angéla nincs is itt ebben a világban; Angéla, piros kimonójában, a pulykával vagy a kávédarálóval, flitteres kalapban vagy nejlon hálóingben; Angéla fikció. Míg azon iparkodik, hogy ne fájjon neki, hogy a Tanok miatt megtagadta a rettenetes és könyörülő Istent, az egyetlent, akitől várhatná és remélhetné, hogy valamikor még viszontlátja azt, akinek kedvéért mindezt csinálja; ez a materialista Angéla, aki istentagadó lett Emil miatt, és lekapcsolta a nyakából Szent Antalkát, hogy neked adja, emlékül valamire, ami már nincsen, visszahozhatatlan és elmúlt, mint a gyermekkor; aki politikai gazdaságtannal kínozza a fejét, ez az Angéla réges-régen valami különös apáca lett, akinek nincs már köze egyes emberekhez, csak a világhoz. Mit vehetek el Angélától? Téged? Nem is voltál az övé, ő volt a tiéd, míg a háború rémülete és a test erősebb volt Emilnél, ám az Emil halála pillanatától arra az érzelmi biztonságra se tartott már igényt, amit a szerelmed jelentett. Mit kezdhetek veled, Angélával vagy önmagammal? Álltam a kapu alatt, olvastam a lakók névjegyzékét, megnéztem a faliújságot, egy tavalyi cikk volt rajta, hogy mindenki jegyezzen békekölcsönt.

Hazamentem, szerepet tanultam, Pipi feljött, de nem engedtem be. Megfőztem a vacsorámat. Abban a lakásban nem volt konyhám, csak főzőfülkém, a piruló hagyma gőze az arcomba csapott, kicsordult a könnyem. Kinn ettem, állva, lábasból, így kevesebbet kellett mosogatnom. Mikor bementem, elővettem a dobozaimat, összeszámoltam a pénzemet. Megmostam a hajamat, zoknit stoppoltam, közben háromszor is szólt a telefon, nem vettem fel. Nem akartam beszélni veled többé.

Mikor apa meghalt, úgy kellett kicsikarnom mindent anyámtól, minden foltozott ingét és rossz papucsát, hogy eladhassam a zsibvásáron. Anyám sírt, eldugta előlem, én kitéptem a kezéből, ha magához szorította. Csak a kertészkedő ruháját nem adtam el, amelyet három hétig Béla viselt, azt akárhogy kerestem, nem tudtam megtalálni, sokkal később került csak elő, a pincében volt, anyám a gálicos hordó alá dugta. A ruhái árán teli vettem zsírral a bödönt, tarhonyát csináltam, és hazahoztam másfél mázsa krumplit. Anyám elsárgult a tányér felett, és kiment hányni, mikor legelőször főztem belőle. Egyszer még megláttam a kabátját, azt nem lehetett összetéveszteni semmivel; én szegtem fel alul másfajta szövettel, és a gombjai túlságosan világosak voltak a színéhez. A kabát túlélt ostromot és bombázást, egy suhanc kapta le magáról és terítette rá egy ló párolgó farára, ahogy megállt a szemeteskocsival egy ház előtt. Odamentem a lóhoz, megveregettem a nyakát, a kabát tele volt zsírpecséttel, fűrészporszaga volt, meg olyan savanyú szaga, mint a szegény embereknek. Mikor a házunk eltűnt, és az iskolában laktunk, az iskolai illemhelyen dúdolgattam magamban; bent nem lehetett, bent mindenki bőgött, megmaradt holmiját ápolgatta. Nem maradt semmi nyom apa után, még a virágágyait is szétverte az akna.

Anyám itt Pesten halt meg, a Kútvölgyiben, az ápolónő a kis lakktáskába rakta bele az éjjeliszekrénye tartalmát, a csokoládétáblát, amihez hozzá sem nyúlt, Bach életrajzát, a toalettszereit meg a hálóinget, amiben meghalt. Otthagytam neki táskástul, csak bámult rám, mint egy hülyére, én meg fütyülve mentem le a lépcsőn, közben gurult a könny oldalt az orrom mellett, de azért fütyültem, mert tudtam, hogy most már befejeztem, vége, még otthon ki kell takarítani, aztán egyedül leszek, tökéletesen egyedül, nem kell többé féltenem senkit. Mindenét, amije volt, leküldtem a házmesternével a bizományi áruházba, a könyveit, a kottáit is, amelyeket Pesten vettem neki, a bundáját, alig hordott, finom cipőit, ruháit, s a pénzt, amit kaptam értük, betettem a többi közé a dobozba. Kép nem maradt utánuk, ami volt, fiatal kori, mind odapusztult a bombázásban. Alig-alig álmodtam velük, lehetőleg nem is gondoltam rájuk, ha mégis eszembe jutottak, előszedtem valami szerepet és elkezdtem tanulni.

Aztán egyszer Pipi elvitt egy koncertre, hogy meghallgassam a szeretőjét. Fenn ültünk az igazgatósági páholyban, Pipi majd kiesett, úgy kihajolt, hogy jobban lássa a lányt. Én unok műsort olvasni, csak az érdekel, amit valaki csinál: a lány mindenfélét játszott, egészen jól. Egyszer csak felemeltem a fejemet, megismertem Chopint. A H-moll scherzót játszotta, erős, fehér karja villogott a billentyűk felett. Lecsuktam a szememet, így, leszorított szempilláim mögül csordultak ki a könnyek. Pipi szünetben összecsókolt, ő mindig hálás, ha az ember méltányolja a szeretőit. Lementünk a lányhoz, az izgett-mozgott, kellette magát. Pipi elmondta neki, hogy megríkatott, akkor elpirult örömében, én meg mosolyogtam, kezet ráztam vele, Pipi csak vigyorgott boldogságában, úgy néztem rá, mint egy hülyére. Mit tudta ő, hogy folyik alá anyám óriási fekete haja a vállán, míg a zongora két kis tányérján gyertya ég – a gyertya olcsóbb, mint a villany –, hogy a szoba csupa grízszag, mert odaégettem a vacsorát, ahogy állok elbűvölten a küszöbön, és hallgatózom, mert anyám Chopint zongorázik.

Én nem akartalak látni soha többé, és nem akartam beszélni veled, de a szobában, amerre léptem, ott volt a kezed nyoma: a könyv, amelyet küldtél, a babalábas, amibe málnát vettél a nyáron, mikor a tónál nyaraltunk, és a polcon, az ágyam felett, a tarka kutya, amelyet azért kellett megvenned, hogy ne szomorkodjék a boltban azon, hogy olyan rút, és persze hogy azért ne legyek egyedül a lakásomban. Csak álltam, néztem a tarka kutyát, a kabátra gondoltam a ló farán, a scherzóra, terád; nem dobtam ki, és nem ajándékoztam el semmit. Gyűlöltelek, mint egy csalót, de tudtam, hogy nem tudlak már elfeledni.

Iszik a madár.

A ciszterna mellett, a kanális betonmélyedésében meggyűlt a víz. Először csak ivott, aztán meg is fürdött, most rázza a tollait, ragyog a lába. Nem utáltam a madarakat, a madarak rászálltak a morzsára, mikor kiszórtam az abroszt, csapatosan jöttek a nádas felől, tudták, mikor van nálunk ebéd, tudták, mikor mosogatok; télen korán alkonyodott, egyszerre jöttek az alkonnyal. Suhogott a kert, ették a morzsát, a lábam körül csipegettek; meztelen karom pirosra csípte a hideg, durva volt, libabőrös, ahol a felgyűrt kötényujj alól kilátszott. Ha tavaszodott, s nyitva hagytam a konyhaajtót, ott billegtek az orgonán, nálunk fecske is volt a kapu alatt, azzal tartották, isten áldása; amelyik házon fecskefészek van, abba nem kap bele a tűz. Gondoltam a fecskékre, mikor kifordultam a Gát felől a bombázás után.

Én csak Pétert gyűlöltem, a ti madaratokat, aki a kettőtöké volt, a tiéd és az Angéláé, Pétert, akit szerettél és akin mulattál, mint ahogy mulattál minden élőlényen. Péter szeretett téged, a hajadra szállt, rád kiáltott, kiette a tányérodból az ételt. Tudtam, hogy mikor semmi beszélni valód nincs már Angélával, Péter még mindig ott ugrál, végigkóstolja a tálakat, leszáll közétek, pityeg, félrefordítja a nyakát, ráröppen Angélára, róla meg terád, s oly törékeny, olyan könnyű és gyámoltalan, annyira vigyázni kell rá, hogy valahogy rá ne lépjetek, hogy mindig legyen vize és ennivalója, és rá ne nyissák télen az ablakot, hogy szeretted: annál a törvénynél fogva, mely rákényszerít, hogy minden magadnál gyöngébbhez ragaszkodj.

Ambrus minden vasárnap galamblevest főzött ebédre. Felment a dúcba, lehozott egy párat, kitekerte a nyakukat. Olyan rajtam, mint egy ékszer, azt mondtad, mikor ott álltam az erkélyeteken, a hajamban Péterrel, nem sokkal a pócsi búcsú után – a legutolsó alkalommal, hogy még elmentem hozzátok. Felnyújtottam a kezemet, a madár az ujjamra szállt. Ambrusra gondoltam, a galambokra, remegtek az ujjaim. Az a madár, ott, most abbahagyta a mosakodást, fellendült arra a fűzfára. Nem voltam féltékeny. Talán sose érted meg, hogy nem voltam féltékeny. Az könnyebb lett volna. Zöld fűzfa-füzér legyen a koszorúm, zokszó sose érje, haragja megillet.

Hella két évvel ezelőtt még sokkal jobb Emília volt, mint most. Nekünk fordítva kellene játszanunk, mondtad az első felvonás után: nekem a mórt, és Pipinek Desdemonát. A tükörbe néztem, hogy lássalak, nekidőltél az ajtónak, cigarettáztál, én meg a szempillámat ragasztottam újra: szúrt. Suta volt a kezem, Angéla bejött előadás előtt, kezet fogtam vele, s mikor kiment, úgy megdörzsöltem a tenyeremet kefével, hogy majdnem lement a bőröm.

Én nem voltam féltékeny Angélára. Tudtam, hogy engem szeretsz, és nem őt. Iszonyodtam Angélától, ha hozzám ért, összerándult a vállam, s ha néha nem tudtam kitérni az elől, hogy megkínáljam valamivel, a ritka alkalomkor, mikor feljött hozzám, széttörtem a csészét, amiből ivott. Az érintése, a lehelete, a járása, a sál, amit a nyaka köré csavart, egyszerre idézett fel bennem mindent, ami az én múltam, s mindent, ami a tiéd. Arra gondoltam, hogy sávos labdája volt, és arra, hogy beleszerettél és elvetted feleségül, az őzre gondoltam, és arra, hogy együtt háltál vele, és ez a gondolat elég volt ahhoz, hogy letegyem a kést meg a villát a vacsoraasztalnál, de elég volt ahhoz is, hogy elszökjem előled, hogy bujkáljak valamelyik külvárosban, csak ne kelljen találkoznom veled, s közben reszkettem utánad, annyira hiányoztál.

Nekem minden tisztátalan volt, aminek köze volt Angélához, Péter, vagy egy doboz cigaretta, vagy Elza, és ha eszembe jutott, hogy Angélához neked is közöd van, elkezdtem rohanni az utcán, mintha a futás kiverhetné az ember fejéből a gondolatot. Pipi egyszer akkor jött fel hozzám, mikor éppen elmentél tőlem, én a könyvet gyötörtem a szőnyegen, a meséskönyvet, amit olvasni hoztál. Andersen után kívánkoztam, hát hoztál egyet a saját könyvtáradból, az első lapjára nagy kerek betűkkel rá volt írva: Graff Angéla. A könyv tetején hattyú látszott, aki egy nagy kagylóban húzott egy szőke hajú, nagy kalapú kisfiút. Rátérdepeltem, úgy téptem szerteszét a könyvet. Pipi megkereste a konyakot, térde közé szorította az üveget, úgy ült mellettem a földön. Nem szólt semmit, csak nézte, hogy seprem be a könyv lapjait a sarokban a szekrény alá. Mikor lefeküdtem a szőnyegre és rátettem a fejemet a combjára, megsimogatta a hajamat és a homlokomat, mint egy betegnek. Juli később bejött, Pipi akkorára már az egész konyakot megitta. Én még mindig a földön feküdtem, és folyt a könnyem. Juli villanyt gyújtott, felszedte a csészéket meg a Pipi poharát a földről, elkezdett vacsorára teríteni. Egyetlenegyszer pillantott csak rám, aztán elkapta rólam a szemét: úgy nézett rám, mint a bibliai paráznára.

A kertész ültet. Elég későn van már átültetni ekkora növényt, ha egyáltalán megfogan, csak azért, mert annyi eső esett. Talán megél a virág, nem látom jól, mifajta, csak a színét, olyan színű, mint a réz. Hogy féltem Julitól, mikor először hazavittelek, mit fog szólni, ha meglát, nem voltam biztos benne, ad-e neked is vacsorát. Eleinte nem is mertelek bevinni, csak a kertben ácsorogtam veled, megnézted a fáimat, megmérted a távolságot közöttük, azt mondtad, hozol egy hintát. Már sötétedett, mire be mertem menni a konyhába, a konyha üres volt, csak a mérleg serpenyői villogtak, az egyetlen tárgyé, amelyet a Gátról hoztam magammal: Kárász néni adta, mikor elbúcsúztam, nem tudom, miért adott éppen mérleget. A karomba tette, megcsókolt, olyan édes szaga volt neki is, mint a cukornak. Az egyik serpenyőben ott volt a Juli cédulája: két napig nem lesz itthon, a mai vacsora a jégen van, holnap egyem a városban, ő búcsúra ment, a pócsi búcsúra. Minden ablakot gondosan bezárt, mielőtt elment volna, a konyhában a felmosórongy szaga érzett és a gáz. Odaadtam a cédulát, nem néztem rád, a konyhatörlőket igazgattam a fregolin. Te kivetted a kezemből a kulcsot, ráfordítottad az ajtóra, aztán lehúztad.

Nem tudom, mit mondtál Angélának, mikor hazatelefonáltál, én olyan vastag sugárban csorgattam a vizet a fürdőszobában, hogy véletlenül se halljam meg egyetlen szavadat sem. Régen, az előtt a két hét előtt, amíg bujkáltam előled, volt abban valami vidámító, ha hazudni hallottalak, tudtam, hogy Angéla mindent elhisz neked, s olyan mulatságos volt tudni, hogy én most ülök veled valahol, valamilyen vendéglőben, ő meg azt hiszi, értekezleten vagy, vagy valamilyen színházi próbán. Most irritált. Tulajdonképpen azt szerettem volna, ha megmondod neki, nem mégy haza: nem akarsz hazamenni, velem maradsz ma este. Azon a napon kezdődött, hogy összerándultam, ha meghallottam az Angéla nevét. Ott, Agrippa alatt, a Pipi sárga ágyában nagyon nehéz volt. De itthon se volt könnyű azon az éjen, amikor azt mondtad, tudod, hogy én szeretem Angélát.

A kertész motyog. Jól teszi, a virágokhoz beszélni kell, apám, ha palántált, mindig megsimogatta a kis leveleket, aztán azt mondta: „Jók legyetek ám!” Dúdol is a kertész, azt dúdolássza: Tavaszi szél… Míg guggol, kis támasztékot túr a nedves földből az új bokrok lábához, olyan, mintha valami krumplifészek tetején ágaskodnának az új tövek. Akkor hajnalban mentél el. Minden ízem keserű volt, ahogy utánad néztem az ösvényen; fütyülve mentél, vissza-visszaintegettél, tudtad, hogy nézlek, hogy ott ülök az ablak deszkáján. Tavaszi szél vizet áraszt, virágom, virágom… Egyre kisebb lett az alakod, a fordulónál aztán elvesztettelek a szemem elől. Futottak a fellegek, piros volt a mellem, a kezem. Előttem, az ablakfán, megült a harmat a virágosládáimon. Csak néztem a virágokat, nem tudtam mit mondani nekik, én nem tudok beszélni a virágokkal. A kertész már nem guggol, térdepel.

 

Guggolni… ezt mondtad akkor éjjel. Az éjszaka, Gizikénél, eszembe jutottak a szavaid. Sose gondoltam rájuk, azt hittem, tulajdonképpen nem is hallottam őket, pedig sokáig-sokáig beszéltél akkor. A lelkem, az valahogy mégiscsak figyelhetett rád, amíg a testem csak leselkedett, és várta, mikor hallok már a hangodban valami olyan rezzenést, ami nem nekem szól. A szavak valahol megmaradtak bennem, az éjjel mind eszembe jutott, hogy áradt belőled a vád és a panasz, amiért egyedül hagytalak, s hogy kértél, ne szökjem meg előled soha többé. Mindig guggoltál, ezt mondtad akkor, és én a cigarettád parazsát figyeltem, arra gondoltam, szoktál-e vajon otthon is cigarettázni így éjjel, Angéla mellett. Mindig guggoltál, anyádnak, hogy ne féltsen, Angélának, szeretetből, és mindenkinek, hogy ne keltsd fel bennük a gonosz indulatokat, és ne akarják levágni a fejedet, mert magasabb vagy náluk. Azt mondtad, valóságos mivoltodban senki se tudna elviselni, folyton transzponálnod kell magadat, hogy elférj az emberi világban, s mellettem felegyenesedel, és nem kell énekelned, ha éppen acsarogni akarsz, mint a farkas.

Nem figyeltem rád, nem is érdekelt, amit beszélsz. Arra gondoltam, megöleled-e Angélát, ha most hazamégy tőlem, s hogy igaz-e valóban, hogy ilyen szempontból réges-régen nincsen közötök egymáshoz. Míg mentél lefelé a hegyről, s én ott ültem az ablakpárkányon, kihűlt a testem a gyűlölettől, mert eszembe jutott, hogy Angéla mindent elhisz neked, és milyen egységben kell élnetek, hogy ennyire bízzék benned. A fény tömör volt, szigorú. Nem láttalak már, de még hallottam a hangodat: Tavaszi szél vizet áraszt… Betettem az ablakot, boldogtalan voltam, fáradt és csalódott.

Reggel a telefon ébresztett: hazulról hívtál. Néha azt mondtam: igen, néha azt, nem; közömbös mondatokat váltottunk a próbáról. Tudtam, hogy Angéla ott ül valahol a közeledben, és a reggelizőasztalon párolog a kávé. Letettem a kagylót, elővettem egy könyvet. Nem értettem, mit olvasok. Megcsaltad Angélát, mondtam magamban, és nem örültem neki.

Katáng.

Egy vízcsepp megakadt a szirmán, most húzta le a súlya, leperdült a földre, az beszívta. Cichorium Endivia. Gizike megmondhatta volna neked, hogy szerettem a salátát. A salátát mindig Juszti csinálta, nagy, sok karmú üvegvillával emelte ki a vendégekét, a maradékot mi kapkodtuk ki Gizikével a tálból, s versenyeztünk, ki tudja rágás nélkül befalni, mint a nyúl. Még a formáját is szerettem, a levelek zöld bodrát, a fiatal levél hersenését. De nem tudtam többé lenyelni a salátát, mióta egy régi folyóiratban megtaláltam egy fiatal kori versedet, az Angéla salátájáról.

Én az írókat mindig képben látom: Ovidiust ülve, amint lábát nyaldossák a habok, felette meg alacsony, fekete fellegek rohannak és madár kering. Gizike egyszer felvisított, mikor meglátogatott, és benyitott az irodába, olyan puhán feküdtem a földön, gyöngyöző homlokkal, és nem tudta, hogy most iszonyúan félek, mert lovak fújnak és kapálnak felettem, érzem a húsomon a paták súlyát és élességét, s boldog vagyok, hogy beállított, mert fel lehet állnom, és nem játszhatom tovább a segesvári csatateret, csak az apám jogi könyvei látszanak megint, nem a kukoricás, és a vak tükör, melynek gyöngyházkerete van és arany zsinóron függ a sarokban. Azt is azonnal el tudtam képzelni, akit a költő vagy író megteremtett: Rozgonyi Piroskát vagy Cordeliát, vagy Klärchent, még tájat is, az ember életútjának felén egy erdőt, amely sötétlik.

Mikor Pipi kibányászta ezt a régi versedet, s elszavalta neked, te meg elmosolyodtál, vállat vontál, azt mondtad: „Régen volt, talán igaz se volt”, a Hattyúban ültünk, s Gizike nem véletlenül hozott nekem salátát, hanem úgy tálaltatott a konyhában, ahogy az emlékei parancsolták. Mikor megkóstoltam, még élveztem is az olaj síkos ízét, az ecet szagát. A második harapást már nem tudtam lenyelni, eltoltam a tányért.

Később megszoktad, hogy csak egymagad egyél mindent salátával, tudomásul vetted, mint azt, hogy nem szeretem az alkoholt, vagy mindenhez kenyeret eszem, mint a parasztok. Örültél, valahányszor felfedeztél bennem valami finnyásságot, valami igényt; sose volt semmi kívánságom. „Allergia” – mondtad, mikor eltoltam a salátás tányért. A levelek szétkunkorodtak, a torkom összeszorult, te mártogattad a paprikás levet, és utána kikanalaztad a saláta ecetes-olajos ágyát. Néztelek. Angélára gondoltam, az első ebédre, amit főzött neked, mikor még fiatal házasok voltatok, még ódákat írtál hozzá, és az első tavaszt töltöttétek együtt. A folyóiratra gondoltam, arra, hogy mindig, minden időben ott áll majd benne az Angéla hajdani asztala, akkor is, ha mi már régen nem is leszünk, és megcsikarta a torkomat a versek rettenetes halhatatlansága.

 

A kertész most valami szöveget mond, nem hallani, mit. Lehet, varázsszavakat mormol, mint a falusi öregasszonyok ültetéskor, vagy imádkozik. Ültet és beszél.

Te is folyton beszéltél, mintha esztendők hosszú hallgatása után végre találtál volna valakit, akit igazán érdekel minden, beszéltél a keresztapádról, milyen szúrós bajusza volt, mekkora bundája, hogy gőzölgött a prém, ha télen a szobába jött, s a fekete irha csimbókjai kieresztették magukból a zúzmarát. Beszéltél az egyetemről, az első külföldi utakról, Angéláról is, hogy ismerted meg őt, és hogy fakult el lassanként ragyogása a háború éveiben, hogy távolodott el a valóságos élettől, és hogy kapaszkodik a halottaiba. Néztelek és hallgattam. Néma és védtelen voltam melletted, mint az állat, aki az utcán lépeget, fel-felnéz az arcodba, nyüszít és nem érted. Úgy mondtam neked, azzal a feneketlen hallgatással, hogy valami rettenetes van mögöttem, ne hagyj visszanézni, ha visszapillantok, elsüllyedek benne megint; nem értettél meg. Féltékeny vagyok, azt mondtad ingerülten, mikor elmesélted, hogy vitted el Angélát a gyermekotthonba, mert az éjjel felfagyott, és nem engedted el egyedül a síkos utcán, és erre én csak összecsuktam a számat és eltoltam a tányért. Mindenre ez volt a válaszod: féltékeny vagyok, néha félórákon át próbáltál meggyőzni arról, hogy nincs okom rá, hogy semmi olyan nincsen köztetek már évek óta, ami sérthetne, és én csak hallgattam rimánkodva és tehetetlenül, és nem bírtam megmondani neked, hogyha van köztetek valami egyáltalán, Péter vagy a lakbér cédulája vagy a közös villanyszámla – én azt se bírom elviselni.

Találd ki, mondtam a szememmel, rettenetes kitöréseimmel és soha nem szelídülő indulatosságommal, találd ki, hiszen szeretsz, találd ki, hogy van valami, amit nem tudok kimondani; magadtól kell felépítened a házat a Gáton, amelyet soha nem láttál, és amely nincsen is meg már, a Kárász néni konyháját, a Béla csókjait, Ambrust, és mindent, és magadtól kell rájönnöd, hogy gyűlölöm és miért gyűlölöm Angélát. Ha vissza bírtam fogni magamat, csak dúdolgattam melletted, mikor elmondtad a napodat, azt mondtam magamban, tisztátalan vagy, és gyűlöltem magamat is, hogy szeretlek, és gyűlöltelek mindkettőtöket, Angélát azért, hogy él, téged meg, hogy megfogod a kezét, feladod a kabátját, vagy azt mondod neki: jó éjszakát.

A kertész idenézett, nem tudja, köszönjön-e, csavargatja azt a lógó gombot a kabátján, aztán megint elfordul, dúdol megint. Nagy színésznő vagy, ezt mondtad egyszer, nem pátosszal, tárgyilagosan. A legfelső gombod leszakadt, azt varrtam vissza éppen. S míg öltögettem, láttam, hogy a középsőt már megerősítette valaki valami világos, gyenge szállal, ügyetlenül és csúnyán. Angéla sose tudott varrni, mindig megszúrta a kezét kézimunkaórán, aztán csak bőgött. Leeresztettem a kabátot az ölembe, csak bámultam rá. Angéla kezét láttam, ujján az esetlen gyűszűt, mozdulatát, ahogy keskeny vállával nekiveselkedik a kemény szövetnek. Összerándult a gyomrom. Megkérdezted, mi bajom van, azt mondtam, beleszaladt az ujjam begyébe az olló, szívogattam az ép ujjamat, aztán elkezdtem énekelni, táncolni, pörögtem a szobában, és közben arra gondoltam, hogy holnap letagadom magamat, és kimegyek valahová a folyó mellé, most úgyis a Csodálatos Brigád megy, abban nem játszom, egyedül akarok lenni, és azt akarom, hogy átfagyjak a havon és reszkessek, és még a csontomat is kiszapulja a tél. „Holnap hol?” – kérdezted, mikor elmentél. „A Hattyú-ban, ebédkor” – mondtam. Három napig nem láttál, addig nem jöttem vissza Szentendréről. Julit azzal hagytam ott, hogy próbára megyek, aztán a Margit-hídtól telefonáltam, hogy elutazom. Mikor megint találkoztunk, az arcod beleványadt a keresésbe. Majdnem megöltél. Feküdtem a karodban, néztem a mennyezetet, lenn az ösvényen autók futottak, folyton mozgott a fény. Arra gondoltam, hogy képtelenség, nem lehet megmondani, hogy azért szöktem el tőled három napra, mert Angéla megerősítette a kabátodon a középső gombot.

 

Ince bácsi ült így a földön a Török utca sarkán, a kereszt alatt, ahol a kút állt, a kút, amelynél valamikor megmostuk a Gizike csontfedelű imakönyvét. Mindig azt mondta nekem, már kilencéves koromban is, hogy „kezicsókolom, kisasszony”, én meg nem fogadtam a köszönését soha, esztendőkig köszöngetett hiába. Nem is adtam neki semmit, akármilyen szomorúan nézett rám, elhaladtam mellette, felszegtem a fejemet, olyan büszke voltam, hogy Ince bácsinak még annyija sincs, mint nekünk, és télen minden végtagjára rongyok vannak kötve spárgával, mint valami babának. Aztán egy télen meghalt, és a város eltemettette, gyönyörű temetése volt, még a három cigány is kiment, akik a Józsi kocsmájában muzsikáltak; ismerték az öreget, mióta a világ világ. Mi is kimentünk Gizikével, az emberek fecsegtek, büszkék voltak Ince bácsira, mert olyan iszonyúan öreg volt, és nem volt senki rokona, a menet mögött csak egy városi úr haladt a család helyén, az olyan érdekes volt, hogy folyton azon gondolkoztam útközben, hogyha ennyire büszkék voltak rá, minek is hagyták megfagyni. Mikor már megásták a sírját és elvitték a szép kocsit is, mindenki hazament, csak ketten maradtunk kinn Gizikével. Hideg volt, de nem fáztunk, én sose fáztam, Gizikének meg muffja volt és hócipője. Rátérdepelt a muffjára, elmondott még egy imát, aztán elővett egy pengőt a kis lóherés pénztárcájából, és bekaparta a hant alá. Ha látom Gizikét mosolyogni, mindig ez a mosolya jut az eszembe, a gyermek Gizike a félhomályban, ahogy a muffon térdepel, Juszti még él, a konyhában folyton zsírt olvasztanak, a böllér szinte naponta öli a disznóikat.

Borzasztóan féltem, mikor egy óra múlva ott álltam megint az Ince bácsi sírjánál. A hó már vastagabb volt, nekem nem volt hócipőm, kesztyűm se volt, tudtam, hogy Gizike réges-rég otthon van, a kisasztalon ég a villanylámpa és Gizike kakaót iszik, kalácsot harap mellé. Hideg volt a pengő, alig találtam meg, alig bírtam visszakaparni a hó alól. Az utcán gesztenyét meg sült tököt árultak, egy darabig ácsorogtam a kis kályhák és a melegített téglák között, aztán mégse vettem semmit. Otthon kihallatszott a zongoraszó. A pénz minálunk a konyhaszekrényben állt egy csészében. Beledobtam a pengőt. Csak egy kicsit sírtam, nem volt időm, neki kellett állnom a vacsorának.

Szerettelek. Ritkán mondtam ki, és egészen sose tudtam megmutatni. De szerettelek. Akkor este, mikor felvittél a Várba, hogy megmutasd a kivilágítást, és a templom előtt pénzt dobtál a koldus kalapjába, eleinte kinevettelek, azt mondtam, legalább lesz mit elinnia este. Aztán elértünk a sarokig, elnyúlt előttünk a Szentháromság-emlék árnyéka, a nyitott templomajtón kizúdult a fény. Visszanéztem, megálltam. Csak csóváltad a fejedet, amikor kitéptem a karomat a karodból, visszarohantam, és a pénzt, valamennyi pénzt, ami csak a pénztárcámban volt, beleöntöttem az öreg ölébe, aztán továbbfutottam, az ellenkező irányban, ki a bástyára, alig bírtál utolérni. „Bolond” – mondtad, megcsókoltál, s arra gondoltam, míg ott álltam melletted, hozzád simulva, hogy valójában nem is tudod, milyen bolond vagyok, hiszen én soha életemben nem adtam még koldusnak pénzt, most meg csorog a könnyem, összemaszatolom az arcodat, s nem is sejted, hogy félelmemben sírok, úgy félek ettől az idegentől, aki lettem, aki kiborítja a pénzét, és jó estét kíván a koldusnak.

Iskolások.

A gyerekeknél labda van és uzsonnatáska, az egyik eszik is valamit. Két tanítónő hozza őket, az egyik az első pár mellett halad, a másik az utolsónál. Vajon mit gondolnak a tanítónők? A hátulsóban, a fiatalabbikban még van valami természetes, az még majdnem olyan, mint egy valóságos ember. Az első már ősz, gondosan körülnéz, mielőtt megállna, a háta mögött az a kockás inges kisfiú felvett egy csigát és beledobta a ciszternába, ezt egyik se vette észre. Villognak a labdák és a zsemlék a vállra akasztott hálóban. Csendben vannak, mindent megnéznek, amiről nem beszél senki; a napot, engem, a madarat, a fák száradó koronáját. Mutogatnak egymásnak, a kertész tetszik nekik, hogy ott ül és motyog. A tanítónő magyaráz, időnként ide pillant rám meg a kertészre, zavarjuk mind a ketten, a kertész magában beszél, én meg itt ülök a földön mezítláb, valami rendetlenség árad belőlünk, nem tud beleilleszteni bennünket a képbe, szabálytalanok vagyunk és élünk. A fiatalabbik tanítónő a ciszternába bámul: belesüt a nap, ragyog a víz felszíne. A nemzet hálája, mondta az öreg. A madaram ellebbent a fáról, most látom, nem is veréb volt, sárga mellénykéje van, s a nyakán zöld tollkarika. Áthussan felettünk, a gyermekek elbűvölten néznek utána.

Vajon milyen dolgozatot írnak ebből a sétából? Vajon mit írt Angéla rólam, mikor hittanórán jellemrajzot kellett fogalmaznunk egymásról? A páter nem osztotta ki soha, nem is beszélt róla többé. Egymás külsejét is le kellett írnunk, ez külön idegesített, azon töprengtem, hogy ábrázolja majd Angéla a külsőmet, egyáltalán, milyen lehetek én, ha valaki alaposan megnéz. Hittanórán másképpen ültünk, mint egyébként, mert hiányoztak a másvallásúak, a hátulsó padokból előre kellett húzódnunk, ilyenkor egymás mellett ültünk Angélával, akinek egyébként előttem volt a helye. Időnként elmélyedten bámultuk egymást, hosszan és figyelmesen, mint akik most találkoztak először. A páter ott sétált a padsorok között, s bele-beleolvasott a készülő dolgozatokba. Én szerettem olvasni és könyv nélkülit tanulni, de utáltam fogalmazni, fárasztott. Butaságnak éreztem, mert minek írjak le valamit, keressek rá megfelelő kifejezést, mikor meg tudom mutatni, el tudom játszani. Felemeltem a fejemet, abban a szögben, ahogy Angéla tartja, mikor figyel. A páter elnevette magát, a füzetlapra bökött, hogy írjak már valamit. Ránéztem Angélára, ő a ruhámat méregette. Olyan hevesen kívántam, hogy haljon meg, ott, most, azon nyomban mellettem a padban, hogy belefehéredtem. „Isten kedvencei”, ezt mondta rólunk a páter, mikor bérmálkoztunk. Az a kisfiú ott megint talált egy csigát, és azt is beledobta a ciszternába.

 

Pipi szerette a gyermekeket. Ha Angéla velem beszél a farsangról, és nem Pipit és Ványát találja bent a színházban, sose megyünk el az Árvaházba, de Pipi csak azért nem szerepel minden óvoda fenyőfaünnepélyén, mert senki se meri felkérni. Pipi boldog volt, Ványa is, mikor Angéla előállt a műsoros délután tervével. Mire én odaértem, már mindenki a szegény kis árvák öröméről beszélt, kacarásztak, Ványa a színész társadalmi kötelességeiről magyarázott és Emilről, a mártírról; Angéla pirult, mosolygott, köszöngetett mindenkinek, és én csak álltam, mosolyogtam én is, mondogattam, hogy hogyne, persze, micsoda kedves ötlet. Pipi fütyült boldogságában az öltözőjében, és áttelefonált hozzám, hogy mit csináljunk azoknak a szegény porontyoknak, aminek örülnének, de levágtam a kagylót, nem is válaszoltam. Álltam az ablaknál, néztem le a Körútra. A színházzal szemben, a gyógyszertárnál, valami csődület volt, azt néztem figyelmesen. Juli hozta a ruhámat, míg rám adta, véletlenül rápillantottam. Juli mosolygott. Olyan torz és ismeretlen volt a mosoly egyébként mindig mozdulatlan vagy mindig savanyú arcán, hogy csak bámultam rá a Puck ferde szemöldöke és csillámporos szempillája alól. Úgy néztünk egymásra, mint két gonosz manó. Juli élvezte, hogy fel kell lépnem Angélánál. Mulatott rajtam.

 

Most elmennek. Elhessentettem a gyíkot az útjukból, mert ha meglátják, felszedik és beledobják azt is a ciszternába. A másik úton vezetik el őket, úgy hamarabb hátat fordíthatnak nekünk, és csak az örökkévaló dolgokra figyelnek. Most az öreg tanítónő került hátra, a fiatal vezet. Énekeltetni kellene őket, hogy Árnyas erdőben szeretnék élni… De ezek már nem ismerik ezt a dalt, Bartókon és Kodályon nőttek fel. Az árvaházi ünnepély is Kodály-dallal kezdődött. A gyermekek sorfalat álltak, az egyik odajött hozzám, motyogott valamit, megfogta a kezemet, végigvezetett a folyosón. Angéla mindenütt mellettünk haladt, csupa boldog izgalom volt. Lassan kellett lépegetnem a gyermek miatt, kétoldalt a falon óriásira nagyított amatőrképek kísértek, sok kisfiú-Emil kép, s egyszer csak megláttam a várost is, ahol születtem, a templomtoronyból vehették le a főteret valahonnan felülről, mert látszott a Köves út, a villa, egy képen ott volt Angéla is Emil mellett, a gyermekszobában. Emil az asztal fölé hajolt, s én emlékeztem, hogy a számtanlecke volt előttük, Emilnek ugyan fogalma se volt a számtanról, de azért odaállt ő is, hogy szebb legyen a kép. Aztán látszott Emil magában is, hunyorogva állt az egyetem előtt, hóna alatt könyvek, s ahol a folyosó elfordult, ott lógott a bőrgyár fényképe, valami új felvétel, a gyárnak nagy csillag díszlett a homlokán, lobogó is lengett rajta. Oldalt egy utcasarok csücske látszott, egypár tégla valami házból. Ha távolabbról vették volna fel, ott lett volna a képen a Három Huszár mindig nyitott kiskapuja is, és a nagy, amelyet csak Rózsinak nyitottunk meg vagy a szekereknek, ha bejöttek a tanyáról.

A gyermekek mind fehérben voltak, még a cipőjük is fehér volt. Ilu néni meg Elza úgy gubbasztottak mellettük, mint két öreg holló. Te nem ültél, üres maradt a helyed Ilu néni mellett, kinn cigarettáztál a folyosón, csak akkor jöttél be, mikor én következtem, és eljátszottam a kirgiz játékot a medvéről; akkor behúzódtál a sarokba, onnan figyeltél. A gyermekek sikoltoztak, az egyik felszaladt a színpadra, virágot adott és valami cukrot. Angéla sírt, olyan boldog volt. A színpadon, hátul, a fejem fölött ott lógott az Emil képe, a fényképről festett portré, amely egyszerre hasonlított mind a két testvérhez, és mégsem olyan volt, mint akár Emil, akár Angéla. Emil sose volt ilyen férfias, mint ezen a képen, ilyen jókedvűen se mosolygott soha.

Másodszor már neked játszottam, nem a gyermekeknek. Tudtam, azt számítgatod magadban, mi lesz a következménye ennek a fellépésnek, elszököm-e előled megint valahová vidékre, vagy csak nem engedlek be a lakásba. Rosszabbkor nem is jöhetett volna, tele voltál munkával, akkor készültél az ankétra a Nemzetiben és fordítottad a Katonának A spanyol tragédiá-t. Mikor ezen a farsangi estén felléptem, már tudtad, mindig baj lesz abból, ha együtt kell lennem Angélával. Később rájöttem, azt hiszed, az dúl fel ilyenkor, hogy sajnálom Angélát, utánam kiált a közös gyermekkor, a város, minden, ami volt. Le nem vetted rólam a szemedet, míg fenn ugráltam a színpadon.

Akkor az Árvaházban uzsonnáztunk, kakaót ittunk bögréből, kijött a Filmhíradó is, Angéla elbújt, csak az árvákat taszigálta mindig előre, ez volt a legszebb híradós kép rólam: az egyik gyermek az ölemben ült, öleltem a bal karommal, mint egy jó anya, a jobbommal meg adtam a szájába a kalácsot. Hogy hullt a hó, az utcaseprők nem győzték takarítani, ellapátolták, aztán megint esett, ropogott a talpam alatt, jó volt hallgatni. Angéla nem jött el velünk, Ilu néni és Elza is ott maradt, ez volt az az este, amikor Angélát utoljára láttam boldognak és gyönyörűnek. Visszanéztem, hogy áll ott a gyermekek között, akik a kezébe kapaszkodnak és a szoknyáját fogják, a gyáva Angéla felnőttnek és magabiztosnak látszott, s a hely, a csepp asztalokkal és óriási építőkockákkal, otthonos és természetes volt körötte.

Egy darabig gyalog mentünk, Pipinek olyan jó kedve volt, hogy csúszkált az utcán, te karon fogtál, hogy el ne essem, kitéptem a karomat, nem szóltam hozzád. Azért is haragudtam, hogy minek akartál vezetni, nem vagyok én Angéla, megszoktam a síkos kocsiutat, egyszer a Gáton rohanva mentem haza a tejjel, felbuktam egy kőben, amit elfedett a hó, csupa vér volt a térdem, nem is mutattam senkinek, elég baj volt, hogy majdnem az egész tej kidőlt. Az Árvaház ablakai világosak voltak, a kapu kivilágított táblája körül szerpentinszalag, fehér papírrózsák és kék lampion: Graff Emil Gyermekotthon. Pipi haza akart menni, de nem engedtem, mondtam, hogy vacsorázzék nálam; elköszöntünk. Mikor kiértünk az autóbuszhoz, otthagytunk téged. Akkor nem vittem haza Pipit, két megálló után leszálltam, ő maradt az autóbuszban, én visszamentem a színházba, a társulati páholyba, a nevedet firkáltam a farsangi meghívó hátára. Már folyt az első felvonás. Hella szünetben felüzent, hogy küldjem le neki a jegyzeteimet, ő is úgy érzi, hogy az első jelenetek nem hibátlanok, majd kijavítja.

Úgy mentem haza, hogy Juli azzal fogad: kerestél telefonon, de Juli nem szólt semmit, csak beadta a vacsorát. Kocsonya volt, a hús nem kellett, csak a rezgőjét ettem meg. Ömlött a hó. Juli óránként kiment a kertbe, lesöpörte a lépcsőket. A csuprot, amelyet Angéla adott a szerephez, beletettem a kályhába, még égett a tűz. Hívtam Pipit, nem volt otthon. Egyszer megszólalt a telefon, odarohantam: Ványa volt, elismerését fejezte ki.

 

A kertész összeszedte a holmiját, elment. Cosmeát ültetett, most már látom. Hella is Cosmeát hozott tegnap, először körbe hordta, hogy mindenki lássa, csak aztán tette le. Juli elmondhatta volna neked, hogy nem dobtam ki a csokrot, Juli tudta, hogy bent van a szekrényemben, a legfelső polcon, egy dobozban.

Az anyám menyasszonyi csokra is dobozban állt, a doboz tetején valami kalaposcégnek aranylott a neve. Gyermekkoromban egyszer elvettem azt a dobozt, és mert szíj is volt rajta, aminél fogva a karra lehetett venni, óvatosan kiemeltem belőle a barna, összeaszott virágokat, teleraktam cseresznyével, fel s alá jártam vele a kertben és énekeltem. Apám mindig azt mondta: „Jön a tavasz, hozza már a virágot!”, én meg mindent azonnal láttam is, amiről beszéltek, a képet egyszerre a cselekvéssel, láttam a Márciust, amint lépeget, zsák van a hátán, a zsákban gyümölcsfagally meg virág. Akkor éppen június vége volt, leszedtem a karmazsin cseresznyét, volt otthon egy régi szalmakalap, annak levágtam a karimáját, a fejembe húztam, a cseresznyével teliraktam a dobozt, aztán sétáltam a kertben és énekeltem, és tudtam, hogy én vagyok a nyár.

Olyankor délután már versenyre kelt Ambrus disznóinak a szaga a violák illatával, a kettő elkeveredve, egyszerre érződött, nem volt kellemetlen, az is hozzátartozott a nyárhoz, a fullasztó violafelleg meg az állatok szúrós szaga. Mezítláb járkáltam, nemrég locsoltam fel, puha és langyos volt a föld.

 

Ott volt a csokrod, ugyanabban a celofándobozban, amelyben hoztad; ha nagytakarítás van, Juli mindig elviszi valami távoli bútor tetejére, hogy le ne peregjenek a szirmok a rázkódástól. Hogy hullt a hó akkor is, kétlépésnyire nem lehetett látni az úton, a kesztyűdet megint elvesztetted, piros és dagadt volt a kezed a széltől. Csak néztelek, gyanakodva és ellenségesen, mit akarhatsz ezzel a dobozzal, te sose hoztál nekem ilyesmit, az utcán szoktál virágot venni és többnyire elfelejted ideadni, bent hagyod a zsebedben, mikor megtalálod, már dobhatom is a szemétre. Fütyültél, teát kértél, sétáltál a lakásban, bizalmatlanul hallgattam, mit beszélsz. Este úgy váltunk el, hogy szinte egy szót se váltottunk, Pipi csúszkált, én hallgattam, Pipit bámultam, gyúrtam egy hógolyót, hozzávágtam, rád se néztem. Ahogy beléptél, magaddal hoztad az Árvaházat és Angélát, még meg se szólaltál, már ágaskodott bennem valami, tudtam, akármit mondasz, baj lesz belőle, és csak lestelek, kezdj már valami másról beszélni, ne A spanyol tragédia-fordításról; rólunk. A veszekedés már benne volt a torkomban: előző nap ott ugráltam előtted a színpadon, mézet ettem, medve voltam, és magam is olyan édes, mint a méz. Csak közelíts hozzám, várlak már tegnap óta. Néztem a virágodat, a hosszú szárú rózsákat, számolgattam magamban, mennyibe kerülhettek, ilyenkor februárban nagyon drága a virág. Juli behozta a teát, megnézte a virágot, jól megnézte, aztán letette a tálcát, odalépett hozzád, és rátette a kezét a karodra. Csak néztelek kettőtöket, Julit, mit akar tőled, megőrült? „Ne!” – mondta Juli, és te elnevetted magad, és megcsóváltad a fejedet, Juli pedig teljesen váratlanul sírva fakadt, és kiszaladt a szobából. „Nem helyesli – mondtad – hallod, Eszter? Nem helyesli.” – Meg akartál ölelni, de kirántottam magamat a karodból. Ingerült voltam, egy szót sem értettem az egészből.

Idegességemben kicsorgattam a teát, míg betöltöttem a csészébe. Vártam, mikor kezded el megint magyarázni, ne kínozzon engem az a tudat, hogy elveszlek Angélától, amire szüksége van, azt megkapja, nincs másra szüksége, mint hogy valaki vigyázzon rá; Angéla nem asszony, Angéla gyermek, és Angéla azt hiszi, párttag, ez a két megnyilvánulási formája van. Lestelek, mondj már valamit, ami még jobban felkavar, vártam, mitől lehetnék még keserűbb, még haragosabb. Faltad a kenyeret, melyet Juli pirított neked hirtelen, néztem, milyen éhes vagy, milyen vidám, mintha a legjobb barátságban váltunk volna el, s egyszer csak éhes lettem én is, beleharaptam a kenyeredbe, ízleni kezdett a tea. Az ablakpárkányra kikészítettem a medvefejet meg a mancsokat, hogy visszavigyem a színházba, ha délután bemegyek, azt is csak néztem, nem volt már bennem semmi indulat. Letettem a csészét, leültem melléd a földre, odahajtottam a fejemet a térdedre. A hajam be volt fonva, kibontottad a copfjaimat. Kinn mozgott a táj, nagy körben, mint a hinta, ahogy a pelyhek tölcsérét lengette a szél. A folyó már reggel eltűnt, télen sokszor olyan volt idefenn, mintha az ember egyedül laknék a világon, mintha város se lenne, semmilyen emberi település, csak a hegy meg az ég, meg az elemek odakinn, a szél meg a hó.

Akkor már vízbe tettem a virágokat, még szaguk is volt, és csak néztem rád elképedve, mert láttam, mulatsz valamin, és éreztem, hogy a virágon mulatsz, a saját virágaidon, mintha magad se vennéd komolyan, hogy celofándobozban rózsát hoztál nekem ma, és ugyanakkor engem is kinevetsz, aki vázába teszem, még meg is szagolom. Valami játék volt ez, csak nem tudtam, mit játszol, s ebbe a játékba beletartozott a virág is. Juli tudta, mit játszol, mind a ketten tudtátok, csak egyikőtök sem akarta megmondani.

 

Én karácsonyra majdnem mindig virágot kaptam, valami egzotikus virágot, amelyet apám dugva nevelt, s csak karácsonykor adott a kezembe, pöttyös vagy hal formájú virágokat, amelyek olyan csodálatosak voltak, hogy alig mertem megöntözni. Míg anyám a fát díszítette, ki voltunk zárva a konyhába. Ilyenkor énekelgettünk együtt, szent énekeket meg régi operettdalokat, bent meg anyám lomolt a díszek közt, amelyek idősebbek voltak nálam. Krumplit sütöttünk vacsorára, kinn forgott a hó. Jászlában az édes Úr, mint egy kisded, megsimul – kezdtem rá, aztán, hogy annyira kacagtál, elharaptam a dalt, csak álltam zavartan, szégyenkezve, te csak nevettél, aztán te is abbahagytad, mintha megérezted volna, milyen messziről jött a számra ez a dal, s hogy most arra gondolok, hogy szerettem valamikor az apám téli virágait, mintha hirtelen testvéreim születtek volna, valaki mások, újak, az apám meg az anyám véréből. Mindig nagyon szerettem volna testvért, hogy ne nekem kelljen mindent egyedül dolgozni.

„Nem felelsz?” – kérdezted, én csak néztelek, odamentél az ablakhoz, kibámultál, fútt a hó odakinn. Mire feleljek? Nem kérdeztél semmit. Felvetted a mancsomat, belepróbáltad a kezedet, de nem ment rád, a medvefejet feltetted a fejed tetejére. Máskor ilyenkor halálra nevetem magam, most nem volt nevethetnékem. Álltam az asztalnál, a hajamat fontam be újra, s mellettem ott volt a virágod. Mit kérdeztél tőlem, amire válaszolnom kellene? Ez a szoba olyan volt most, mint a színpad. Az idő is odakinn, mint valami színpadi kép, s a csokor, ez a kihívó, vörös virág, Ványa szokott ilyen csokrokat hozatni a kellékessel, mikor valami ünnepi évforduló szerepel a színdarabban.

„Felelj hát!” – mondtad még egyszer, és végre szembenéztél velem. Mindig azt mondtad, sose láttad kifejezéstelenebbnek az arcomat, mint akkor, minden csak jelzés volt rajtam megint, egy nagy szempár, száj meg orr, félig befont varkocsok, fehér bőr. Én tudtam volna könnyezni, elpirulni, ki tudtam volna gyúlni, mint egy lámpa, az arcom mindent megtesz, amit akarok, de akkor nem akartam semmit. A fejeden még ott volt a medvefej. Csak bámultam rád, te meg vissza rám, hallgattunk. Akkor már tudtam, azt kérdezted tőlem, most már másodszor, hogy hozzád megyek-e feleségül.

Tegnap a képzőművészek is kinn voltak, a kőről beszélgettek, amelyet majd állítani fognak, találgatták, ki kap rá megbízást. Pipi egyszer hátra is fordult, intett nekik, hagyják már abba, félt, hogy felizgat a locsogásuk, de megráztam a fejemet, hagyja őket békén. Miről beszéljenek, ha nem munkáról? Ramocsay is ott volt, akinek a kerámiáit úgy megnéztük a tárlaton. „Csak egyedül, egyedül?” – kérdezte tőled, mikor felfedezett bennünket a vitrinje előtt. Engem nem ismert, hátra is léptem, hogy ne kelljen bemutatkoznunk egymásnak. Volt abban a vitrinben egy korsó, azt úgy megnéztem, míg Ramocsayval beszélgettél, hogy ma is emlékszem minden kis vonalára. Csak néztem, és befelé azt ismételgettem magamban: „Egyedül? Egyedül?” –, a fülem majd megfeszült, úgy hallgatóztam, mit fogsz felelni Ramocsaynak. Halkan beszéltél, sokkal halkabban, mint máskor, hogy fel ne ingerelj a válasszal, mert hátha emlékszem még a szavaidra, mennyit jártál tárlatra Angélával a házasságod első éveiben.

A vitrinek közt keskeny utcák nyíltak, a Múzeum oldalsó kapuján mentem ki, és nem Pipinél voltam aznap délután. Pipi nem azért nem nyitott ajtót neked, mert nála ültem, hanem mert Marica volt nála, és azt gondolta, Maricáról még mi sem tudunk. Egy pillanatig vártam, hogy hátrafordulsz, megkeresel, és ha már megkérdezték, megmondod, hogy nem vagy egyedül, mert velem vagy, velem jöttél, és vártam, hogy Ramocsay, aki megformálta Angélát tanagrának, elképed és hebeg valamit. „Nem érzi jól magát – mondtad Ramocsaynak –, nemigen jár sehová, nagyon leköti az Árvaház.”

Nem voltam Pipinél, de azt akartam, hogy azt hidd. Ványáéknál voltam, egyenesen odamentem hozzá. Ő nyitott ajtót, és csak makogott, mikor beeresztett. Az anyja is benézett hozzánk a konyhából, rosszalló arcát pirosra marta a főzés. Az asszony később jött meg, azt is megvártam, Ványa akkor volt a legidegesebb, mikor megérkezett. Oldalra néztem, és a hajamat igazgattam, hadd tegye el nyugodtan az imakönyvét. Delet harangoztak, azt gondoltam, mennyit kellett villamosoznia szegénynek, míg valami távoli templomban feltűnés nélkül le tudta imádkozni a Ványa bűneit. Rád is gondoltam, mit csinálsz most, keresel-e már, s közben mondtam a szöveget, nagyon rosszul. „Kegyelmes úr, hogy van, mióta nem láttam fölségedet?” Ványa nyögött, a nyakát kaparta, próbálta megmagyarázni, amit sehogy sem akartam megérteni a szövegből. Az asszony összekulcsolt kézzel bámult ránk, nagyon fiatal a Ványa felesége, nincs az még húszéves sem. Csak nézett bennünket, megőrültünk-e, hogy fényes nappal, vasárnap délelőtt, keresztbe olvasunk a férjével. „Fölséges úr, hisz tudja, hogy adott…” „Menj isten hírével kolostorba! Hol van az apád?” – kérdezte Ványa. A szöveg egyszerre teljesen valószerűvé vált, arra gondoltam, hogy apám a Marton-sírboltban van, és hogy nem mehetek kolostorba, mert becsukták őket, és hogy szinte minden hónapban alszik a lakásomban egy-két napig egy-egy átutazó, polgári ruhás apáca, Juli azt hiszi, hülye vagyok, nem veszem észre. Ételszag volt, húsleves szag, megpróbáltam olyan rosszul mondani a szöveget, hogy sok javítanivaló legyen benne. Az öregasszony csörömpölt a konyhában. Ványa ott tartott ebéden is, nagyon jó ebédet adtak, csak éppen nem volt semmi étvágyam.

 

„Csak a felesége mehet be” – azt mondta a professzor. Akkor megint Ramocsayra gondoltam, és megálltam a lépcső tetején, a gyűlölet megfogta a lábamat, nem tudtam továbblépni. Angélát messziről megismertem, valamivel az én taxim előtt ért a kórházhoz a Gyurica autóján, de nehezen engedték be, mert csak hebegett, sose tudta értelmesen kifejezni magát, ha meg volt ijedve, és úgy fel volt pakolva, hogy a portás mindjárt elállta az útját, nem volt látogatási idő. Ha nincs vele Gyurica, talán be se tud jutni. Szatyrot hozott Angéla, amelyben befőtt volt, virágot és valami kis csomagot még, a jobbjában ott lógott a Péter kalitkája. Ott álltam mögötte, abban az egy szál ruhában, amelyben lerohantam a lakásomból a taxihoz, néztem, hogy magyarázkodik Gyurica, és hogy lágyul meg Angéla tekintetére a portás. Ez hazulról jött, gondoltam, össze is csomagolt, ahogy illik, befőtt kell a betegnek, pizsama, papucs, fogkefe meg minden, Pétert odaállítja az ablakpárkányra, mert ez be is rendezi a betegszobát, spanyolfalat kér, amögé húzza a köpőcsészét. Gyurica látott, Angéla nem, csupa könny volt a szeme, félretoltam a portást, aki szólni akart, de ránéztem, akkor hátralépett és kinyitotta az ajtót. Akkor már tudtam, hogy a táskám lenn maradt a taxiban, és nincs nálam személyazonossági igazolvány.

A szobád felé két út vezetett, két párhuzamos betoncsík, az egyiken Angéla ment Gyuricával, a másikon én, csak a pavilon ajtajában találkoztunk. Angéla megpróbált rám mosolyogni, mikor észrevett; természetes volt a számára, hogy nagy események idején jelen vagyok valamiképpen, és láthatólag nem gondolkozott azon, hogy kerülök én ide, és ki mondta meg nekem, hogy alászaladtál az autónak. Az is rajta volt az arcán, hogy azt hiszi, meghorzsoltad a könyöködet vagy eltört a bokád, és Pipire gondoltam, aki a folyosóablakból látott elesni, és látta a mentőket, és bőgött a kagylóba, mikor végre elért telefonon. Gyurica megvárta a liftet, Angélának gyenge volt a szíve. Én felrohantam a lépcsőn, egyszerre fordultunk ki a folyosóra. Angéla akkor értette meg, hogy mi történt voltaképpen, mikor megállt az ajtóban és meglátta Elzát, az anyját meg a professzort. Az én valódi arcom sokkal szörnyűbb, mint amit festeni szoktam magamnak.

 

Tulajdonképpen már akkor mindent tudtam, mikor Pipi telefonált, nem mintha mondta volna, csak az ember megérzi ezt, és Pipi nem sír igazán, ha elkerülheti, mert nagyon száraz a bőre és árt neki. De akkor, ott, a folyosón azért rájöttem, hogy alapjában mégsem hittem el. Reggel még kinn voltunk nálam a kertben, kimértük a helyét a medencének, délben nem is néztem utánad, mikor elmentél, mert tudtam, hogy együtt vacsorázunk, estig van valami dolgod, aztán a Hattyúban majd látlak megint, akkorára majd elintézed az Angéla fogorvosát. Csak Juli integetett, ő mindig utánad nézett, amíg csak látszottál, s mikor leszedte az asztalt, még dúdolt is valamit, valami ősrégi éneket a Szűz Máriáról. Nevettem, míg kiittam a fekete maradékát a csészédből, arra gondoltam, hogy Juli szerelmes beléd, milyen komikus, vajon észrevette-e már.

Igazán csak akkor hittem el én is, mikor megláttam a professzort, és a padon összebújva Elzát és Ilu nénit; a szennyesláda oldalán úgy helyezkedtek el, mint az élőkép, a folyosón az egyik ajtó felett piros lámpa égett, mint a rákkórházban, mikor bekapcsolják a rádiumsugárzót, tábla volt a kilincsre akasztva, hogy Tilos a bemenet. Ismertem Weltnert, az utánam következő évben kapott Kossuth-díjat, láttam a Híradóban az arcát, és azt is tudtam róla, hogy nem ismer engem, talán a nevemet se tudja, utálja a színházat meg a mozit, csak koncertekre jár. Nem tudom, mit éreztem. Azt hiszem, semmit. Tudomásul vettem, felfogtam. Érezni nem volt erőm addig a pillanatig, amíg Weltner azt nem mondta, hogy csak a felesége mehet be, és Elza és Ilu néni fel nem vinnyogtak és el nem kezdtek esdekelni, hogy ők is bemennének, de Weltner csak állt, elállta az utat, és meg se hallotta őket. Angéla letette a kalitkát a szennyesláda tetejére.

 

„Csak egyedül, egyedül?” – ezt kérdezte Ramocsay. Én hátraléptem akkor, te meg visszanéztél egy pillanatra, s reménykedtél, talán nem is hallottam meg. Válaszoltál Ramocsaynak, én meg a vázát néztem, a vázán ült egy kék madár, a tollát borzolta. Weltnernek olyan szája van, mint egy csőr. Akkor már azt éreztem megint, hogy gyűlöllek, hogy halj meg, csakugyan halj meg, pusztulj el nyomorultul, és fájjon is az utolsó lélegzetedig. Tűnj el előlem, fedjen el a föld, és ha volna feltámadás, akkor sem akarlak látni többé! Angéla félt, kipottyant a könnye. Weltner majdnem megütötte, mit tántorog ott, mit lopja az időt, a két holló meg simogatta és csitítgatta. Péter megütötte a csengőjét, őszibarackbefőtt volt az Angéla szatyrában. Én még mindig az ajtóban álltam, Gyurica mellett, és a kezem, amely egész úton jéghideg volt ebben a kánikulában, megnyirkosodott. „Csak a felesége” – ezt mondja Weltner. Hát menjen Angéla, aki negyvennyolc gyermeket nevel, a jó kis Angéla, az emberiség anyja, menjen, és fogja el az utolsó lélegzetedet! Legalább Ramocsay is megnyugszik, nem leszel egyedül. Az isten verje meg, és téged is, fájjon a halál, fulladj, és kínlódj, és kaszálj a karoddal, mint apám, és csak azért kívánnám, hogy legyen túlvilág, hogy azon is csak égj a purgatóriumban, míg az idők be nem telnek, de te a purgatóriumban sem hiszel, a saját vallásodban sem, nemhogy az enyémben!

Weltner és az az élőkép ott a folyosón, mindenki lesett valamit, még a virágok is, a ványadt aszparáguszok, mintha vártak volna valamire. Én is vártam, hogy halj meg végre, és legyen már vége mindennek. Hát ki űzött el a szabóhoz, hogy legyen már egy tisztességes kabátod, ki íratott gyógyszert, ha beteg voltál, ki zavart az ingeshez, mikor a kézelőid kirojtosodtak, ki hallgatta végig a napjaidat, kivel háltál, kinek átkoztad meg egyszer, hogy a világra születtél, és kivel beszéltél meg mindent, amit írtál?

„Önt hívják Eszternek, ugye?” – kérdezte Weltner Angélától. Akkor félrelöktem őt is és Angélát is, és berohantam az ajtódon.

Ott valami csillog. Tízfilléres. Be volt taposva a földbe, kimosta az eső. Valami gyermek a villamossínre tehette, ellapultak a betűk, megszélesedett a felülete. Otthon gyermekkorunkban a gyermekek kifúrták az ilyen pénzt, és zsinóron a nyakukba akasztották, csak én tettem el mindig, ki tudtam adni a kenyeres boltban, Csák bácsinak rossz volt a szeme. Angéla sose tudott pénzzel bánni, Angéla ma sem érti, mi a különbség a forint meg a pengő között.

Hullt a hó; a pergő pelyhekre néztem, nem rád, ahogy ott álltál a medvefejjel, s arra gondoltam, hogy túl meleg volt tegnap a Gyermekotthonban. Most már otthagyhatod Angélát, azt mondtad, még kellett a tegnapi nap, hogy pontosan lemérd, marad-e hát valami keret körülötte, az otthon valamilyen illúziója, ha végleg elhagyod. Ez a negyvennyolc gyermek, az Árvaház, ez a munka, amelyet annyira szeret, ez majd összetartja valahogy, mert Angéla nem tud meglenni egyedül, Angéla széthull, ha nem vigyáznak rá, ha nem szeretik és nem törődnek vele. Visszahúztam a fejemre a medvefejet, kilógott alóla a copfom. Leültem a szőnyegre, úgy néztem vissza rád, mögötted kavargott a hó, előtted meg én ültem, nadrágban, a hajamban piros szalag, és nem volt arcom, egy mackó nézett rád, hűséges és buta, csak a szeme résén sütött át a szemem, de az se mondott neked semmit: pontosan úgy nézett, mint az állatok.

Angéla tudja, mi az ideológia, hallottam a medvefej mögött, de nem tud kitölteni egy bejelentőlapot, és minden negyedévi munkatervét te csináltad, mert Angéla tervezni se tud, és százalékot számítani sem, és mikor jön a zárszámadás az év végén, azt ezentúl is, mindig, neked kell csinálnod, akkor is, amikor réges-régen én leszek a feleséged. Nevettél és cigarettáztál, olyan volt a hangod, mintha valami kedves és tehetetlen csecsemőről beszélnél. Én csak bólongattam és brummogtam, a medvemancsomat is visszahúztam az öklömre, és arra gondoltam, míg földig hajoltam előtted, és a szívemre szorított mancsaimmal megköszöntem, hogy feleségül kértél: hiszen én éppen azt akarom, hogy Angéla széthulljon és elporladjon, megtanuljon bejelentőlapot kitölteni, zárszámadást csinálni, szenet hordani, éhezni vagy menekülni, mindent, amit a többi ember már tud, és azt akarom, hogy elpusztuljon Angéla és ne lássam soha többé.

Néha el kell majd menned Angélához, mondtad, meg kell nézni, vett-e fát, mert kitelik tőle, hogy elfelejti, az Árvaháznak megrendeli a tüzelőt, de ha te nem vagy, úgy menne neki a télnek, hogy nincs otthon egy kanál szene sem. Levettem a medvefejemet, akkor megláttad az arcomat, és a te arcod is elváltozott. Nem, mondtam, és kezdtem összerakodni az asztalon. Nagyon köszönöm, de nem. Jobban szeretlek szeretőnek.

Akkor nem csókoltál meg többet, nemsokára el is mentél. Korábban mentél el, mint általában, arra gondoltam, most számolod majd össze, mi volt a farsangi este bevétele és kiadása, és megírod Angéla helyett a jelentést, ő soha életében nem tudott megfogalmazni egy hivatalos iratot. Juli kinn volt a kertben, sepert, kimentem utána, átkötöttem a derekamon a kendőjét, elvettem a seprűt, seperni kezdtem, elsepertem a nyomaidat is a hóval együtt. Énekeltem a hóesésben. Juli ott állt a konyhalépcső tetején, nézte, hogy sepregetek, hogy énekelek. Látta az arcodon, mit mondhattam neked, s csak bámult rám egy darabig, aztán befordult a konyhába, nem bírt már rám se nézni. Arra gondoltam, milyen erkölcstelen vagy a jóságos szíveddel, és arra is gondoltam, hogy most, míg mégy lefelé a hegyről, te is azt mondod magadban, milyen erkölcstelen vagyok én.

 

Az ételdarabok ottmaradtak a ciszterna szegélyén, gusztustalan, piros kis krumplicsomó. Odahaza gyermekkoromban ilyen maradék ételeket tettek a kapu küszöbére, nem volt szabad kézzel hozzányúlni, mert azt tartották, lehull az ember körme. Misét kellett mondatni utána, mert annak volt a jele, hogy ellenség járt a háznál, úgy hívták mifelénk az ilyen ételt, hogy rontás. Egyszer Kárász néni is lelt a csizmatakarító vas mellett, egész nap sírt, a disznóit nézte sorba, minden órában kiszaladt az ólba, hogy megnézze, élnek-e még, akkor is tél volt, vágás előtt voltak a disznók, Kárász néni azokat féltette, pedig Béla is beteg volt, de Béla eszébe se jutott, csak a disznók. Én kapartam fel helyette, ő nem mert hozzányúlni, én se mertem kézzel, a rossz seprűvel húztam rá a lapátra, aztán beledobtuk a tűzbe. Mikor Angéla letette a szatyrát, az őszibarack kilátszott a tetején, ott volt a szatyor, pontosan a szoba küszöbén, s majdnem azt mondtam hangosan, hogy „rontás”. Fürdőszobaszag volt a folyosón, mint hajdan az internátusban, és minden olyan volt, mintha már megtörtént volna valamikor, mintha láttam volna ezt a képet, csak nem együtt, darabokban: az Ilu néni őrült arca felől csak a vizes törülköző hiányzott, Elza a szennyesláda árnyékában ismét sötétnek és fiatalnak látszott, és Angéla mellett madár volt megint; ő és én úgy álltunk egymás mellett, mint a jó testvérek. Mögöttünk Gyurica, előttünk a professzor. „TILOS A BEMENET”, ez állt a táblán. Amikor beléptem hozzád, az ajtónyílás kikapcsolta a piros fényt, kialudt a lámpa.

 

Holnap Szent Bálint napja lesz, mindjárt reggel korán, és ablakodnál párodul ott leszek én, leány…

 

Egy orvos ült melletted, kámfor érződött a szobádban. Hétfőn, mikor hazamentem tőled, még a Hattyúban is, otthon is folyton éreztem a kámforszagot. Mikor levetkőztem, véletlenül megláttam magamat a fürdőszobatükörben, és csak álltam, bámultam tanácstalanul, arra gondoltam, hogy szerettél.

Arra is gondoltam, talán meg kellett volna mondanom neked, hagyd Angélát sorsára, és meg kellett volna mutatnom a várost, ahol születtem, a Köves utat és a Gátat, és elmondani, honnan ismerem Ilu néniéket, és hogy gyermekkoromban ki kellett vágni a cipőm orrát, úgy jártam, hogy mi voltunk a „bolond ügyvéd”, hogy Károly megvert, feltételezte, hogy elárulnám valaha, pedig csak azt fogalmazta meg az Ambrus szobájában, amivel tele volt a szívem, csak sose tudtam volna kimondani. Vagy hogy mindenért önmagammal kellett fizetnem, és Ványa azt mondta: „Ez nem szabad pártnap!”, s el kellett futnom, a tégelyek kocogtak, pedig valaki a jövendőt ígérte odabent, és mindenkinek. És meg kellett volna mondanom neked, hogy a személyzeti főnök csak legyintett, mikor elolvasta az életrajzomat, az egyetlen igazit, Angélának meg senki sem emlegette, hogy három cselédet tartottak és Ilu néni karján könyékig értek a karkötők. A Kossuth-díjat sem én kaptam, hanem a tehetségem meg egy fikció: az ügyvéd lánya, aki kilépett korlátai közül, és hozzá édesedett a néphez. Hát hova máshova tartoztam én, ha ugyan tartoztam valamikor valakihez egyáltalán, tekívüled, az Ambrus disznói, az Irma néni cipője, a bőgő zongora, a Három Huszár ingyen vacsorái, irtózatos vágyaim és irtózatos nyomorúságom világában?

Ha egyszer, valaki, akárki, elviselt volna olyannak, amilyen vagyok, fenntartás nélkül, kikötések nélkül, Irma néni és a Gát emlékeivel… Az igazságot… Még te se. Te is csak úgy, Angélával. Nem tudom. Soha, soha nem segített senki.

És aztán a füstre gondoltam, hogy egy este fenn álltunk a Várban, és néztünk lefelé a Lovas út felé, néztük a hegyeket meg a várost, és akkor egy ház kéményéből előkunkorgott a füst, és azt mondtad, nekem adod. Szállt a füst, kanyargott, követtem a szememmel, arra gondoltam, soha senki nem ajándékozott nekem füstöt, és csak néztem utána. „Nincs otthonom – mondtad szemrehányóan –, meddig akarsz még várni, Eszter?” Akkor elkezdtem szavalni a Hamlet-ből, hogy: „Fejedelmi Caesar, ha föld röge lett, lyukat töm, hogy kizárja a szelet…” és megöleltelek, magamhoz szorítottalak, arra gondoltam, hogy nekem nincs otthonom, semmim, semmim, csak ez a füst, és megcsókoltalak és sírtam.

Milyen nehezen hajnalodott hétfőről keddre. Hiába mondtam volna el neked mindent. Volt egy idő, mikor arra gondoltam, talán megölöm Angélát, elmegyek vele a Dunához, beledobom valahol, soha nem tudott úszni; vagy felcsalom egy építkezésre, azt mondom, Emilről fogják elnevezni az épületet, látnia kell, aztán lesodrom valamiképpen, és akkor nem lesz itt az országban mellettem, és nem fogom érezni, hogy aggódol miatta, és végre minden elrendeződik, a maga helyére kerül.

Aztán csak nevettem, mert a folyóiratra gondoltam, amely örökre megmarad a könyvtárakban, meg arra, hogy az Angéla sírkövére a te neved lesz ráírva, és hogy minden mindegy már. Én nem tudok Angélával élni, pedig együtt kellene élnem vele, ha teveled élnék.

Három esztendeig figyeltelek, hogy kényszeríted rá magad valami embertelen, ál-létformára, hogy tanultál meg hallgatni, te, aki annyira szeretsz beszélni. Hallottam a katonaéveidről, az egyetemről, ahol tanultál, egyszer az első szeretődről is beszéltél, s közben figyelted az arcomat, nem lesz-e baj belőle, de azon csak nevettem, olyan komikus volt, hogy valaha tizenhét éves is voltál, és megesketted az Oltáriszentségre, hogy nem engedi többé magához a férjét. Beszéltél az egyetemi munkádról, az Írószövetségről, hogy anyád mit főzött a születésnapodon, hogy várt minden évben, mindig ugyanabban az órában; – csak Angéláról nem beszéltél, arról a sok-sok évről, amióta ismered, mintha nem lett volna háború, mintha hiányoznék az életedből a legjelentősebb szakasz, amikor megházasodtál, véglegesen kialakult a stílusod, s igazán férfi lettél. Hallgattál. Az árvaházi este után soha többet nem beszéltél Angéláról, azt se kérdezted, miért kell hallgatnod kérdés és magyarázkodás nélkül, s mikor Ramocsay azt mondta, hogy egyedül vagy, suttogtál, hogy meg ne bánts az Angéla nevével. Közben minden héten megkérdezted, még mindig azt mondom-e, hogy „nem”, én csak nevettem, vonogattam a vállamat, azt mondtam, még mindig, és figyeltem a hallgatásodat.

Azon gondolkoztam, milyen kár lett volna megölnöm Angélát. Az ember múlhatatlan ezen a földön, addig él, míg valaki emlékezik rá, és néztem az utcákat, a vendéglőket, amelyekbe elvittél, az ajándékba kapott könyveket a könyveim között, s arra gondoltam, hogy Angéla itt van valahol, ha nem is szólsz róla semmit; lógázza a lábát, fiatal lány, vagy éppen most megy veled az esküvőre, ha ott megyünk el a Szent Anna-templom előtt, vagy sír, mert elvágta az ujját, kér egy könyvet, s a könyvkereskedésben, mikor a könyvek között válogatunk, nem tudom, melyik írásról jut eszedbe, hogy Angéla szerette, és a házról, amelyre felmutatsz, hogy szép magyar biedermeier, nem tudom, nem mutattad-e már Angélának.

Ha egyszer azzal jöttél volna fel hozzám, hogy azt mondod: elhagytad Angélát, nem mégy vissza hozzá soha, nem érdekel, mi lesz az életével, hogy mit csinál magában, pénzt sem adsz neki, hiszen keres annyit, hogy megélhessen, nem sajnálod, és nem érzed magad felelősnek miatta, mint ahogy mindenki, aki valaha ismerte, felelősnek érezte magát Angéla miatt valamiképpen, akkor hozzád mentem volna talán, de éjjel akkor is felébredek és felrázlak és megkérdezem, mit álmodol, mert én tudom, hogy az ember nem felejt el semmit, Ince bácsi vagy Ambrus, a disznók vagy Angéla megmarad valahol, és az emlék szétterjed az emberben az évek folyamán, mint a rák. Azt mondtad mindig, nincs otthonod, nem adok neked otthont, csak órák jutnak belőlem és a napból? Nekem se volt. Csak házam volt, ahol nyugodtan együtt lehettem veled egy kevés ideig, de amelyből mindig elmentél, mert nem ott laktál igazán, s ahol tulajdonképpen Juli se lakott, csak meghúzódott gyanakodva. Juli felmondott kedden reggel, ennek nagyon örültem, ez volt az egyetlen jó, ami valaha Julihoz kapcsolódott.

Míg futottunk a kórházkerten át, Angéla ruhája alól előbukkant egy lánc. Hogy kiléptem a szobádból és rányitottam a fényt, megláttam az érmét is a hosszú aranylánc végén: hóvirág volt az Angéla nyakában, majdnem a köldökéig ért, mintha valaki olyan hordta volna, aki sokkal kövérebb volt, mint Angéla, s akinek domború mellén természetes magasságban feküdt hajdan az ékszer. És akkor eszembe jutott a gyermekkori képed, amelyet adtál, az egyetlen kép, amelyet Juli becsületesen letörölt a szobámban, az a csecsemőképed, az anyád karján, amelyen a lencse felé repesel, s kis szőke fejed mögött, anyád hatalmas mellén, ott függ valami antik ékszer. Én nem Angélán nevettem, mikor kiléptem a szobából, csak nem lehetett megmagyarázni semmit. Azért nevettem, mert muszáj volt, mert egyszer megkérdeztem, hová lett ez az ékszer, és azt felelted, elveszett, másról kezdtél beszélni, és mikor megláttam az Angéla nyakában akkor és ott, kitört belőlem a nevetés. Nem Angélát nevettem, hanem azt, milyennek kellett hozzád lennem, hogy így megtanultál hazudni, és azon is nevettem, hogy milyen szörnyeteg vagyok.

Most felszedem innen ezeket a koszorúkat, kidobom a szemétre, aztán lassan elmegyek. Otthon elfelejtettem leengedni a redőnyt, most olyan lesz a konyha, mint a katlan. Én felhúztam a függönyt a szobád ablakán, mikor kimentem; akkor már nem volt mit takargatni. Az orvos úgy bámult rám, mint aki fél, mikor kivettem a tárcádat, és kiborítottam a tartalmát az ölembe. Egész életemben szerettem volna megnézni, mi van a tárcádban, és sose mertem, mert féltem, hogy van valami emlék Angéláról. A Péter képe volt a tárcádban, ahogy az írógépeden tollászkodik, és az enyém, az a balatoni kutyás kép, meg egy szalag, az a szalag, amellyel Szolnokon befontam a hajamat akkor éjjel. Mikor beléptem, azt hittem, már nem élsz, az orvos motyogott valamit, aztán elengedte a csuklódat. A színpadon tudtam volna, mit csináljak, akkor nem jutott eszembe semmi, még csak le se térdepeltem melléd, és nem érintettelek meg, csak néztelek. Borzasztó gyorsan meghaltál, az éjjeliszekrényeden ott volt az összetört karórád, amelyet én igazítottam vissza ebédkor, míg kezet mostál, hogy elkéss az orvostól, ahova Angélát kellett vinned, mert félt fogat húzatni. Pipi azt mondta, az órádra néztél, mielőtt átfutottál volna a Corvin előtt.

Már elmúlhatott kettő, kezdenek népesedni az utak. Tegnap elfelejtettem felhúzni az órámat, csak sejtem, mennyi idő lehet, valahogy nem reális most semmi, hol fut a perc, hol meg áll, hétfőn, mikor eljöttem a kórházból, és a Hattyúba mentem, azt hittem, órákat töltöttem a vendéglőben, s mikor hazaértem, akkor láttam csak a Juli ébresztőjén, hogy még nincs is nyolc. Én azért mentem el Pipihez kedden éjjel, mert már nem volt mosnivaló.

Hétfőn nem akartam mosni, megpróbáltam lefeküdni, de akkor Juli meggyújtotta a gyertyákat, kikapcsolta a telefont, a lángok ott lobogtak az ablakpárkányon, Juli összenyitotta az összes ajtót, bejött a nappaliba imádkozni, a kék perzsára térdepelt, a te szőnyegedre, a virágok elé, és ott imádkozott egész este, ahogy befejezte, kezdte újra: „Oldozd fel őt a bűn kötelékéből, és angyalaid által vidd be az örök boldogság nyugalmába…” Ez volt az egyetlen szertartás, ami elhangzott feletted, Angéla nem merte elhívni a papot, nem volt egyházi temetés. Juli elvette az ágyam mellől a kisgyermekképedet, odaállította maga elé; mikor már negyedszerre kezdte az imát, kimentem a konyhába, és bereteszeltem a hall felőli ajtót. Összenyaláboltam a szennyesfiókból a szennyest, először a mosógépbe akartam tenni, de aztán felhoztam a mosókonyhából a Juli teknőjét – Juli mindig teknőben fürdött, nem volt hajlandó beülni utánam a kádba. Borzasztó nehéz volt a teknő, majd beleszakadtam, míg felhurcoltam a lépcsőn. Olyan forró vízben mostam, hogy majd megfőtt a kezem, teljes erőből dörzsöltem a lepedőket, be se volt áztatva a ruha, nem volt könnyű mosni. A Juli holmiját is kimostam, egy külön batyuban találtam meg a szennyesfiók fenekén. Mikor elkészültem, éppen hajnalodott. Az udvarra vittem a ruhát, a csillagok akkor fordultak el az égről. A hegy egyik felén még éjjel volt, a másikon meg virradat, a fekete meg a felvillanó vörös között lebegtek a ruhák a szárítókötélen a kertben. Juli elaludt a szőnyegen, kivettem a paplanomat az ágyból, betakartam vele. A konyhában lucsok volt, felmostam a követ, aztán kiültem a lépcsőn a küszöbre, néztem, hogy lesz mind erősebb a fény. Mikor Juli felébredt, már az oroszfüzetemet másoltam a konyhaasztalon, átírtam az összes gyakorlatokat és szavakat tanultam. Délután a záróvizsgán jutalomkönyvet kaptam: a Sztanyiszlavszkijt oroszul. Pipi megint nem tudott semmit, a füzete se volt készen.

 

Én nem akartam Pipihez menni. Ő is olyan bús lett, mikor ajtót nyitott: Maricát várta, az ágy meg volt vetve. Nem volt lelke azt mondani, hogy menjek haza. Felhívta Maricát, mondta, hogy mégse jöjjön fel most, Marica ingerült lett és féltékeny. Pipi esküdözött a kagylóba, hogy nincs nála nő. Akkor bújtam be az ágyába, mikor már ordított ártatlanságában és idegességében, és kihallatszott a válaszaiból, hogy Marica is kiabál. Úgy elszégyelltem magam, majdnem eljöttem megint, de olyan fáradt voltam, hogy nem bírtam már megmozdulni. Nem is beszélgettünk, én folyton vizet ittam, Pipi konyakot, cigarettáztunk. Éjfél körül Pipi is lefeküdt, forgolódott egy kicsit, aztán elaludt. Olyan messzire húzódtam tőle, ahogy csak lehetett, nekitapadtam a falnak.

Ahogy eljött az este, Juli megint meggyújtotta a gyertyákat, hozta az imakönyvét. Pipinél csend volt és sötét. A szobájában úgy épült az ablak, mint Gáton, az irodában. Nem szemben az ággyal, mint nálam a hegyen, nem mögötte, mint Angélánál, hanem pontosan mellette. A függönyt lebegtette a szél, Pipi horkolt. Az Üllői úton alig volt kisebb az éjszakai forgalom, mint a délutáni. Arra gondoltam, milyen közel vagyok most hozzád. Arra gondoltam, hogy el fognak temetni.

Pipi egyszer csak abbahagyta a horkolást, kinyitotta a szemét. Ránéztem. Az ívlámpa fényétől mindig világos az a szoba, jól láttuk egymás arcát. Pipi csak bámult rám egy darabig, aztán elfakadt sírva. Akkor én is sírtam. Pipi magához ölelt, összebőgtük egymás arcát. Kiment a fürdőszobába, behozta a krémet, bekente a szeme körül a bőrt, az én szemem körül is bekente. Leült az ágy szélére, egy darabig csak nézett, aztán hirtelen letérdepelt az ágy elé, és a kezemre hajtotta a fejét. Éreztem, hogy megint sír, a könnye rácsorgott a kezemre. „Ugye nem akarod, hogy elvegyelek? – kérdezte sírva, és én csak bámultam rá, hogy gurulnak bezsírozott arcán a könnycseppek. – Ne kívánd tőlem, Eszti!” Megöleltem és megcsókoltam, elkezdtem vigasztalni, nyugtatgatni, mint egy gyermeket, akkor aztán visszafeküdt, és megbékélten elaludt megint.

Néztem őt és néztem magamat, ismered a Pipi lakását, a tükör úgy áll, hogy az ágyból oda lehet látni. Az Üllői úton zörögtek a villamosok. Délelőtt mentem haza, Juli nem is fogadta a köszönésemet, csak rám nézett és elfordította a fejét. Soha életemben nem éreztem szükségét annak, hogy valaki előtt igazoljam magamat, hogy megmagyarázzam, mit miért teszek, akkor csak álltam Juli előtt, és éreztem, most mindjárt ordítani fogok, vagy levágom magamat a földre a kertben, ha nem bírom megértetni vele, miért háltam az éjjel Pipinél. Juli bement a szobájába, becsukta maga mögött az ajtót. Kinn végre találtam valami ételt a gázon, de csak egy lábasban, egyetlen adagnyi zöldborsót, Juli csak magának főzött, nekem nem. Vártam egy darabig, kijön-e, aztán hogy nem mozdult, hogy olyan csend volt az ajtaja mögött, mintha meghalt volna, kivettem a fakanalat, és a szemetesládába kapartam az egész ételt, a Juli ebédjét, az üres lábast meg felfordítottam és letettem a konyha kövére.

Julit mindenki megnézte, ahogy térdepelt, és hangosan imádkozott az imakönyvéből; legjobban őt nézték az emberek, Angélát és engem. Angéla csak akkor kezdett el zokogni, amikor leeresztették a koporsódat, addig csak csöndesen sírt, minden hang nélkül csorgott a könnye, így sírt mindig gyermekkorában is, s ha nem tudták megvigasztalni, akkor csapott át a hangos, panaszos zokogásba. Én csak néztelek. Tegnap, mikor megláttalak a koporsóban, majdnem felsikoltottam a megkönnyebbüléstől. Pipi azt mondja, rettenetes volt az arcod, én nem láttam rettenetesnek: te voltál, a sötétszürke ruhád, az a csíkos nyakkendőd, amelyet én vettem, az arcod, a hajad, a közelséged. Folyton meg akartalak fogni, megérinteni vagy megcsókolni, még a holttested is természetesebb volt a számomra, mint az, hogy nem vagy sehol.

Csütörtök volt, akkor már hétfő óta nem láttalak. Mikor beléptem a ravatalozóba és megpillantottam az arcodat, egyszerre meg kellett állnom, mert minden visszatért, visszakapcsolódott, mintha a puszta látásod összekötötte volna az elszakadt szálakat az életemben. Éhes lettem, kívántam az étel ízét, és álmos is, kávét szerettem volna inni, rohanni, úszni, mindent, amit szeretek. Pipi megfogta a karomat és rám nézett, akkor eszembe jutott, hogy Pipi most tanul engem, azért néz így rám, mert most rögzíti meg magában valahol, milyenné válik az ember arca, mikor egy koporsó mellé lép. Elmosolyodtam. Angéla sírt. Megtámaszkodtam a falban, és elismételtem magamban az arcodat, nem ezt, hanem az élőt. Gizike megjött, letette csokrát és kis kereszt alakú koszorúját, letérdepelt Juli mellé. A Hattyúra gondoltam, a tálakra, Gizike finom ujjaira, ahogy kiválasztja neked a legvilágosabb kiflit és betölti az első pohár bort.

Gizike azt mondta az éjjel: most csak alszol. Ettem a tejfeles lángost, kinéztem az ablakon. Noha rosszat álmodtam, a Gátról, apáról, arról, hogy Ambrus megver, tudod, hogy én sose sírtam vagy kiabáltam álmomban, csak megmerevedtek, kihűltek a tagjaim, álmomban annyira tudtam félni, hogy megnémultam, az mindig bele is tartozott az álomba, hogy nincsen hangom. Ha nálam aludtál, felriadtál ilyenkor. Még nem kezdtem el reszketni, még meg se merevedett a hátam, te megérezted a közelgő rémületet, odaszorítottál magadhoz, felébresztettél. Akkor minden szétfoszlott, eltűnt, Ambrus vagy a háború, vagy akármi, ami visszatért bennem, és elernyedtem, visszaaludtam a karodban. Mikor Gizike azt mondta, csak alszol, megállt a számban, összecsomósodott a falat, alig bírtam lenyelni.

 

A kórházban perecet ettem. Szerda volt, látogatási nap, délben benéztem Hellához, megettem a levesét; ismétlő próba volt a Szentiváni-ból, a jövő héten már kinn játszik a színház a Szigeten. Fél öt után végeztem, egy darabig nézegettem a kirakatokat, aztán eszembe jutott a kórház, hogy szerda van, nemsokára öt óra, felszálltam egy autóbuszra és kimentem. A kapuban fagylaltos volt, citromot árultak feketén, zsibongott a tér, vettem egy fésűt. Nem tudtam, hol lehetsz, hát csak végigsétáltam az épületek között, leghátul sokáig álltam, valahogy az volt az érzésem, hogy odavittek, próbáltam felágaskodni, hogy benézzek az ablakon, de a félemelet nagyon magasan volt, a pinceablakok meg tejüvegesek. Megnéztem az ablakodat is, amelyen hétfőn felhúztam a függönyt, a szökőkút mellett üldögéltem megint, gyermekek játszottak körülöttem. Bejött egy léggömbárus meg egy pereces, én is vettem perecet, az emberek arról beszéltek, hogy milyen volt a műtét, egy járógipszes kisfiú beleejtette a labdáját a szökőkútba. Az ablakod mögött villanyt gyújtottak, ez nagyon furcsa volt, mert tudtam, hogy már mások vannak ott, és hogy én itt vagyok lenn a kertben, és mégis olyan, mintha egyszerre ott is lennék meg itt is, mintha két példányban volnék valahogy, s az egyik lényem innen lentről figyelné a másikat, aki látja a szobádat, az éjjeliszekrény fiókját, amelyen megrepedt a zománcfesték, és nagyon fényesre van szidolozva a gomb.

Hétkor kolompoltak, legelőbb az árusok mentek el, aztán lassan meglódult a tömeg, kiürült a kert. Ott vacsoráztam a kórház közelében, a vendéglő piszkos volt, és a sör meleg. Újságot vettem, firkáltam a tetejére, utánahúztam a betűket meg a számokat a töltőtollammal. „ESTI HÍRADÓ, 1954.” Egy kutya jött az asztalomhoz, elkoldulta a maradékot, a csontot óvatosan kivette a kezemből, úgy kezdte rágni, hogy előbb letette a földre. Az asztal alatt ételhulladék volt, eltaposott salátalevelek. Mikor eltemettek, s egyre több és több föld gyűlt már rád, egy pillanatra Gizikére néztem, aki félhangosan imádkozott, s eszembe jutott, hogy Gizike azt hiszi, találkozik még veled, az arcán bánat volt és bizakodás. Én arra gondoltam, ki tudnálak-e ásni.

Megyeren a parton találtam egy kagylót, azzal kapargáltam a fövenyben. Még sose mentem arrafelé helyiérdekűvel; ha az üdülőbe mentünk, autóbusz vitt ki bennünket vagy autó. Mikor elindultam a vendéglőből, egy darabig csak ácsorogtam a téren, Pipire gondoltam, Julira, el is mentem a Gyöngy utca sarkáig, ahonnan fel lehetett látni a hegyre; a csúcs alatt, ahol a házam van, sötét volt, csak a hegyi út lámpái égtek. A kórház nagy tömbje elsötétedett, a téren rohantak az autók. Megint azt a különös éberséget éreztem, amely hétfő óta mindig erőt vett rajtam, valahányszor csak az este leszállt. Elmentem a Margit-hídig, felszálltam a HÉV-re, kevés utas volt, azok is álmosak, a szomszédom fa szerszámosládájára hajtotta a fejét, úgy aludt mellettem Aquincumig.

Megyeren leszálltam, az állomáson elmagyarázták, hogy jutok el a parthoz, elindultam a szántóföldek között. Az akácok és jegenyék árnyéka elnyúlt előttem, valahonnan szegfűillat érzett, tömör, fojtó virágszag, mintha fellegbe kerültem volna. Csillogott a kertészet üvegházainak teteje. Vonatfütty hallatszott, állatok dobogása, a tszcs kapujában két lány beszélgetett, és a parti üdülőkből kiszűrődött a rádió. Az útkereszteződésnél aztán már kiismertem magam, az üdülőt is megtaláltam, ott nagyon gyorsan mentem el, hogy meg ne ismerjen valaki. Diósyt láttam a kertben, egy fekvőszékben pipázott. Jolán a hintát nyekegtette.

Lementem a parthoz. Itt ismerősebb a folyó, mint bent a városban. Ha nem nézek jobbra, a gyárak és távoli kémények felé, azt is hihetném, otthon vagyok valahol. A sziget alacsony fái közt, szemben, legyezett a szél. Leültem egy kőre és néztem a vizet. Szerda éjjel volt, váltás, minden üdülőben szólt a zene.

Kedden, a záróvizsga után, azt mondta Ványa, ősszel Németországba megyünk, eljátsszuk az Ármány-t. Akkor arra gondoltam, hogy én játszom majd a Ladyt és én leszek az egyetlen, aki senkit se hagyna itthon zálogban, még Pipinek is él az anyja valamerre vidéken. Arra gondoltam, megszököm, kisétálok a szobámból a szállodában, magam elé kötök egy kötényt, a fejemre teszek egy bóbitát, kimegyek valahol a konyhán át, és Ványa ordítozhatik, sírhat, jöhet vissza nélkülem a színházba.

Leltem egy félkagylót, felvettem, turkálni kezdtem a fövenyt. Jött az esti hajó, a folyó megmoccant a lábamnál, elnyalt egészen addig a kőig, ahol ültem. Felpúpoztam a homokot, így hajlott el a Gát, itt volt a forduló, ez a kavics itt az Ambrus háza. „Papi látta Reinert a Josefstädter-ben!” – mondta a gyermek Angéla. „Az valami nagy színésznő.” A víz locsogott, előrehajoltam, beledugtam a kezemet, még langyos volt.

A kagylóval kis köveket ástam ki a fövenyből, felraktam a Sas-hegyet is, összetapasztottam az oldalát homokkal. Autó állt meg a hátam mögött, kiszállt egy férfi meg egy nő, felmentek a Fővárosi Üdülőbe. Arra gondoltam, hogy sose láttam a tengert, és sose láttam igazi nagy városokat. Egyszer felmentem a Mátrába, csak tántorogtam a hegyi utakon, bódult voltam attól, hogy ezerméternyire vagyok valahol idefent. De akkor azt éreztem, hogy nincs kedvem már bosszantani Ványát, és ugyan mit kezdenék külföldön. Mit? Miért? És tudtam, hogy nem érdekel már sem a város, sem a hegyek, sem a tenger.

 

Most, hogy visszahúztam a cipőmet, megint nehezebb a járás. A koszorúkat odahordtam a szemétládába, a kertész abbahagyta a munkát a túlsó parcellában, gyanakodva nézett, de nem szólt. Juli szokott ilyen gyanakodva és bizalmatlanul rám pillantani. Most nincs semmi más itt, csak a föld, négy csepp cölöp között, meg a fejfa a neveddel, hogy éltél harmincnyolc évet. Ázott és porhanyó a föld, beletúrtam az ujjammal, laza és nedves, puszta kézzel is el tudnám bontani feletted. Most indulhatott valamikor a Juli vonata. Ha ma hazamegyek, már üres lesz a ház.

A kertész most a főút felé néz, de nem lát semmit, csak hall, én is hallom, katonazene szól valamerre, kinn menetelhetnek a Kerepesi úton.

Milyen sokáig szólt a zene Megyeren, csak éjfél után csendesedett el a part. Akkor már az ablakokban is elaludt a fény, és a párok, amelyek el-elsétáltak mögöttem, eltűntek az utakról. Fáztam, elfogyott a cigarettám, a lábam elzsibbadt, megmerevedett, ahogy ott ültem a kövön. Visszamentem az üdülőbe. Akkor már nem ült kinn senki, a nagykapu be volt zárva, hátrakerültem, benyúltam a verőcén, elhúztam a reteszt. Nekidűltem a csónakház falának, még langyos volt a kő az egész napi napsütéstől. Minden csak ég volt meg ég, csillag meg holdsütés, cirpeltek a tücskök, és a patak felől, amely az üdülő mögött átlósan vágott át a réten, zenéltek a békák. A hegyek vonulata meg a sziget fái tartották az eget felettem, a hold az autóbuszmegálló felett ragyogott, az országút sötét volt, üres, a csonka ágú akác árnya meggörbült a földön. Csak álltam ott, hátamat a falnak szorítva, és néztem az utat, az eget meg a fákat. Azt hiszem, vártalak.

Nem mondtam ki, még csak el se gondoltam ezt, csak álltam ott és néztem a város felé, az Angéla bordó ruhájára gondoltam, ahogy felvillant előttünk a színház mögött, te lassítottál, én elrohantam mellőled, megkerültem a színházat, beugrottam az üdülő autóbuszába, és mielőtt utolértél volna, már futottunk is a Körúton Megyer felé. A párttitkár azt mondta, jó közösségi ember vagyok, és a vacsoránál a színinövendékek meg a statiszták között ültem, énekeltünk, tomboláztunk éjfélig, aztán mindenki lefeküdt, én a lányok szobájában. Csak Hella volt még kinn ismert színész, ő adott hálóinget is. Nem bírtam elaludni, kimentem a kertbe. A keserűség elöntött, mint a hullám, csak fuldokoltam, csapkodtam benne, aztán akkor megláttam egy autólámpát, jött-jött egyre közelebb, a kocsi megállt a strandnál, te kiszálltál, előbb a nagykaput próbáltad meg, aztán hátrakerültél a kisajtóhoz, s ahogy benyúltál a reteszen, megláttál, ahogy a falnak támaszkodom, a Hella hosszú, csipkés hálóingében. „Így jössz?” – kérdezted, és akkor bementem és felvettem a ruhámat; a taxiban mindjárt elaludtam, ahogy megéreztem a tested közelségét.

Én tudom, hogy nem látlak többé, tegnapelőtt is tudtam, s míg ott álltam a csónakház falánál és csorgott a könnyem, nevettem magamon, s azt mondtam magamban, én se vagyok különb, mint Gizike vagy Juli, és tulajdonképpen teljesen természetesnek találnám, ha meghallanám a lépéseidet. Néha fütyült egy vonat, a téglagyárban, a hegyek lábánál, éjjel is lehetett műszak, a füst pirosan szállt fel az éjszakában. Bekopogtam a gondnokhoz, az adott egy pokrócot, és kinyitott az ebédlőben egy összecsukható ágyat. Tej volt reggelire, egy kis vaj meg almalekvár.

Most elmegyek és itt hagylak. Ha nem fájna így a lábam, gyalog mennék, de nem tudok így feljutni a hegyre. Ma már magam leszek, és nem tudnék mosni se, Juli hordárt hívatott, és feladta a teknőjét a postán, elvitette az új címére. Gizike azt mondta, csak alszol, még meglátlak valamikor. Bólongattam, arra gondoltam, hogy kijövök hozzád, ma még ágyban lesz Angéla, és Elzának nem jut ideje kijönni virágot ültetni fölibéd. Arra, gondoltam, fel kellene bontani a sírodat, hogy mire jönnek, üresen találják, mint a Krisztusét, és felvinnélek magammal a hegyre, nézni téged, és elviselni az enyészetet, amíg csak egyetlen porcika megvan belőled. Éjjel, Gizikénél, későn hajnalodott, felhős volt a reggel, csak később sütött ki a nap.

 

Tavaly, mikor ketten voltunk itt Megyeren, mindig előreszaladtál a parton, én csak álltam a stégen, fintorogtam, a lábamat mártogattam a Dunába, réges-régen bent úsztál már, amikor én még mindig csak topogtam, kentem a vállamat napolajjal. Úsztál a sziget felé, akkor aztán egyszerre nem találtam a helyemet már, idegesített, hogy magam vagyok, láttalak még, de egyre távolodtál, s olyan volt, mintha a sziget, amely felé úsztál, mindig hátrább és hátrább csúsznék a vízen. Akkor kiabálni kezdtem, hogy várj meg, jövök én is, beleugrottam a folyóba, és mire felvetett a víz, ott voltam melletted megint, lihegve, csapkodva, csorgó hajjal, és megkapaszkodtam a válladban.

Az oldalkapun fogok kimenni, amerre bejöttem. Ha volna túlvilág, megkerestél volna a csónakházban, Gizikénél vagy a konyhában. Székely Bertalan. Szakálla bronzgörbületében még csillognak az eső cseppjei. Hier ruhet Adam Clark. Azt a futót ott lesodorta az eső. Most már látom az órát az SZTK-kórház tornyában: háromnegyed négy van. Innen a kapuból már nem látni vissza hozzád. A virágárus most uzsonnázik, zöldpaprikát szel a kenyerére. A kapu nyitva áll, ahogy hagytam, egy gyerek fut az utcán, berregeti a rollere csengőjét.

 

Majd jövök.