A pillanat

A pillanat című regény Creusájának figurája mögött, bármennyire sajátságos is, nagyapám, Ágyai Szabó János, az egykori békés-bánáti egyházmegye legendás esperesének gigászi figurája áll. A kálvinista Chrysosthomos, a Ferenc József-rend lovagja, akit kivételes képességei miatt nemcsak a protestáns mikrovilágban, de országszerte is ismerni illett, tizennégy gyermek apja lett, tizenkettőt sikerült felnevelnie közülök, természetesen nem neki, a feleségének; őt hivatali teendői csaknem mindig távol tartották a családjától. Nagyapám úgy igazán, magát nekiengedve a szenvedély súlyának, veszedelmének, apám szemérmes utalásai szerint csak Istent és az Anyaszentegyházat szerette, minden egyéb emberi kötelék vállalandó kötelesség volt a szemében, s azt, amit maga sem ismert, nem adhatta meg a családjának. Becézni valakit nem tanította meg senki, anyját ugyanaz a kolera vitte el, amelynek Kazinczy is áldozata lett, a pár hónapos csecsemőt holtáig özvegyen maradt, munkavégzés utáni magányát Vergilius fordításával enyhítő, nagy műveltségű mérnök apja dajkák kezére bízta, s ahogy a fiú betöltötte a tizenhatodik évét, kiküldte a világba, előbb a göttingai egyetemre, ahonnan aztán Debrecenbe csábította barátját, Budenz Józsefet. Később Zürichbe, Genfbe, Hollandiába ment, és Angliában fejezte be tanulmányait, onnan tért haza, hogy lelkésszé szenteljék.

Apa és fiú életük folyamán keveset találkoztak, együttléteiket kölcsönös nagyrabecsülés és fegyelmezett ragaszkodás árnyalta. Apává léve Ágyai Szabó János azt érezte természetesnek, ha követi saját neveltetése modelljét és ugyanazt adja meg saját lányainak, fiainak, amit hajdan ő kapott, a büszke nemzeti öntudattal áthatott korszerű európai műveltséget. Lányai mind a nagy hírű Református Leánynevelő Intézetben végeztek, fiai is ugyancsak Debrecenben, hármuk a jogi karon, hármuk a teológián. Nagyapám lányaival franciául, fiaival, akik valamennyien német ajkú vidéken cseregyerekek voltak kiskorukban s kétnyelvűen tértek vissza az apai házba, latinul társalgott. A tizenkét gyerek zavart tisztelettel figyelte azt a röppályát, amelyet apjuk neve jelzett. A testvérek szenvedélyesen szerették egymást, hogy mennyire voltak gyerekek, pláne boldog gyerekek, arról soha senki a családban nem nyilatkozott.

 

Mikor a Régimódi történet-et írtam, már felfogtam, én voltaképpen két, szülőkkel rendelkező, mégis árvagyereknek számító lény egyesüléséből születtem, akik gondoskodásban, szeretetben, kényeztetésben, megadott szabadságban rám zúdítottak mindent, ami valaha életükből kimaradt. Apám a saját szülői házából átplántálta a magáéba apja csillapíthatatlan szomjúságát a kultúrára, s kicsit ironikus révérance-szal meg is pótolta az öröklött követelményt: fia nem lévén, egyetlen gyerekét, engem tanított meg latinul. Nem lepett meg vele senkit, a rokonságnak rég megvolt a véleménye arról az istenkísértő nevelési módszerről, amellyel a napot, a holdat gyerekszobámba bűvölték a szülők. Ha a paplakban tilos volt egy gyermeknek félnie a sötéttől, ha Rickl Mária Kismester utcai otthonában magasra rögzítették a féltében szepegő Jablonczay Lenke keze elől a csengőzsinórt, mellettem, míg el nem aludtam, mindig volt valaki. Két elvetélt író szórta ágyam köré kiéletlen élete, felesleges ajándékul kapott fantáziája kincseit; anyám saját meséit mondta, amelyekből aztán évtizedekkel később a Sziget-kék, a Tündér Lala meg a Bárány Boldizsár származott, apám kezdetben krampuszról, mackóról mesélt, s mikor kifogyott a gyermekvilág ismerős alakjaiból, rácsos ágyamhoz idézte a görög-római mondák hőseit. Micsoda különös események kavarogtak esténként rózsás paplanom körül: isteni szépségversenyen döntött egy mesebeli pásztor, Theseus megmentette, majd elhagyta Ariadnét, Medea fiait tálalta hűtlen férje elé, szállt Minos aranykalickájából a rab művész a szegény Icarussal, lecsapott a mykenei bárd. Hamar felfogtam, az életek mögött Végzet feketül, és kivédhetetlenek a mennyei szándékok. Templomba még nem jártam, csak vasárnapi iskolába, egyszerre szervesült tudatomban a szentháromság az antik istenalakokkal.

 

Aeneas nevét nyilván apámtól hallottam először, mert a hosszú estéken, mikor a mondavilág hőseiből már kifogyott, apró részletekre bontva elmesélte nekem a trójai háború történetét, mint egy regényt. Lelkesen vettem tudomásul, hogy a görögök csak tíz évig tartó küzdelem után tudták megsemmisíteni a fríg birodalmat, s akkor se véglegesen, mert a maradék nép új hazát lelt Itáliában, ahová sok különös kaland után Aeneas vezér elvezette. Creusáról akkor még nem esett szó, nála mutatósabb személyekkel szórakoztatott apám, Cassandrával, a katonákat rejtő faparipával, Circe disznóvá lett lovagjaival. Aeneas nős volta, feleségének személye még akkor se keltette fel érdeklődésemet, mikor ajándékba megkaptam Homéroszt, persze a Csengeri-féle fordításban, s megtaláltam bennük a pár szót, ami Creusa létét, illetőleg valamikori létét igazolta. Homérosz viszont elbűvölt, rabbá tett, felemelt, összetört, állandóan foglalkoztatott, apám úgy döntött, ha ekkora élmény, eljött az ideje, hogy megismerkedjem a történet folytatásával, már tudok annyira latinul, hogy a kezembe adhatja Vergiliust, és nekiláttam az Aeneis-nek. Nem volt akármilyen élmény, a rengeteg unalmas csatajelenet mellett találtam a műben egy olyan szerelmet, amilyen még nem volt a földön. Borzasztó dolgokat produkál az élet, dolgozott gyerekagyam. Hát miért nem hagyhatták boldog lenni Dido királynővel szegény jó vitézt, akit már amúgy is megnyomorított a vesztes háború, odalett a háza, a hazája, még a felesége is. Az elhunyt halálát nem tekintettem végzetes csapásnak, tudtam, a harcok emberáldozatot követelnek, nyilván Aeneasnak sok egyéb más között Creusával kellett lerónia hazafias kötelességét. Illetlen gondolat volt, de felmerült bennem, bizony, nagyon praktikus, hogy minden így történt, így végre is Aeneas életéből kimarad a házasságtörés vagy az önvád: mint nőtlen érkezik Carthagóba, bűn nélkül átadhatja magát az izzó szenvedélynek.

Bár az egész eposzt tisztességesen végigolvastam, igazán csak az Aeneas körül felbukkanó asszonyok érdekeltek. Kaland jött kaland, csata csata után, a mese véres útján női figurák álltak: Amata, a boszorkányanyós, Camilla, a volscus Zrínyi Ilona, s a profil nélküli második feleség, akiről annyit sem árult el a mű, mint az elsőről, pedig az elsőnek sem volt határozott arca. Úgy hittem, Vergilius rokonszenve is csak Dido felé irányult, mert a carthagói nő története volt a legmegrázóbb a mesében. Később más olvasmányba fogtam, Creusa alig felvillantott alakjára rászitáltak az új irodalmi élmények.

 

Második találkozásom akkor történt vele, mikor már lecke formájában kellett foglalkoznom az eposszal, és nem nyári ajándékolvasmány volt többé, hanem tananyag, amelyből hol magyarul, hol latinul, de jegyre kellett felelnem. A nyelvet tudtam, a művet ismertem, unalmamban a részletek közt keresgéltem, hátha találok valamit, ami addig elkerülte a figyelmemet. Az Infandum-nál gondoltam először komoly érdeklődéssel Aeneas feleségére, de változatlan lelkinyugalommal fogadtam pusztulását. Lelkes honleányi érveléssel szinte bűnösnek éreztem volna, ha nem hal meg Trója érdekében, Creusa áldozat, örüljön neki, ha az lett: egyfajta antik Kőműves Kelemenné. Intenzív hazafias nevelést kaptunk nemcsak a cserkészcsapatban, de az intézet egybehangolt munkája révén is, senki nem akadt volna osztálytársaim közül, aki feleségül ne ment volna akár a sátánhoz is, ha azt kaphatja tőle nászajándékul, hogy visszakorrigálhatja a trianoni békében felelőtlenül meghúzott határokat.

Meglepő, mennyire elment a fülem mellett, amit Sipos tanárnő az eposz keletkezéstörténetéről magyarázott. Mint madár a vizet, csak súrolta a tudatomat, amikor közölte, ez a mű áttétes formában voltaképpen kiállás Augustus politikája mellett. Ha kiállt, hát kiállt, nem foglalkoztatott az ügy, nyilván jól tette, arra emlékeztem, hogy a császár békét és rendet teremtett a polgárháborúk után, de nem elemeztem sem azt, milyen meglepő gyorsasággal csúszott át a köztársasági államforma a monarchiába, sem hogy mindehhez mi köze lehetett vagy volt egy költőnek. Sok mindent tanultunk mi már akkorára Vergiliusról, elfért a vadonatúj adat a többi mellett, hogy ő volt a legnépszerűbb ókori költő, hogy megjósolta Krisztus születését, a kiállás tartalom nélküli szó volt, háttér, fény és árnyék nélkül. Sipos tanárnő mondatának jelentősége csak évekkel később vált világossá, akkor végre felfogtam, mekkora valuta az államvezetők barátsága, és mit módosít egy írói pályán annak hiánya.

 

A porszem, mely Saboas, Krisztus előtt 43-ban született költő, Alexis pásztor és Chorthobagos folyamisten Lencins gyermekének tudatába került, az egyetemen jutott helyére, amikor készültem az alapvizsgára. Darkó professzor nem ismert fél felkészülést, nem hagyatkozhattam arra, hogy gyerekkoromtól ismerős a kegyes Aeneas históriája, tudtam, a legváratlanabb és legrejtettebb részletre lesz kíváncsi, újra alámerültem tehát a már némileg megunt történetbe. Az első éneket nem néztem meg, azt teljes egészében könyv nélkül kellett tudnunk hatodikban, mentem át a másodikra. Inde toro pater Aeneas – voltaképpen hány éves lehetett ez az atya? Ha pici fia van, pedig az van, akkor aligha éltes, amellett antik időszámítással kell gondolkoznunk, mikor az átlagos életkor harminc-harmincöt esztendő. Ezek szerint Aeneas atya van már vagy húsz-huszonkét éves is, atyának vallásos lelke miatt nevezik, e tulajdonsága teszi alkalmassá arra, hogy Trója pusztulása után népét új hazába vezesse. Az atya megözvegyül, aztán vállán édesapjával, maga mellett pár esztendős kisfiával és népe töredékével hajón kél útra a nem is ismert fekvésű új hazába, rengeteg viszontagságon megy át, majd a habok Carthagóba sodorják, ahol megnyeri Dido királynő hajlandóságát, ám nem maradhat mellette örökre Afrikában, isteni szózat tovább parancsolja Itáliába, a kalandos úton maga isteni anyja, Venus a védelmezője, mert Aeneas vezérnek csak az apja földi lény, az anyja maga a habszülte Afrodité. A kegyes ifjú férfi fájdalmas emlékkel hagyja el Carthagót, megérkezik az új hazába, ott elnyeri az őslakók királyának, Latinusnak Lavinia lányát feleségül, s lesz a később világbíróvá izmosodott római nép ősatyja Iulus fia révén, aki a Gens Iuliát alapítja, azt a nemzetséget, amelyből a későbbi Iulius Caesar, illetve annak unokaöccse, maga Octavianus-Augustus származik, aki ezek szerint egyenes leszármazottja egy istennőnek.

Huszadik évemben voltam, öt esztendeje minden nyaramat külföldi intézetben töltöttem, okos, tág látókörű, tisztességes nevelőim voltak, akkor, az alapvizsgára való készülés közben hirtelen fény öntötte el az eddig rosszul beállított és mozgatott szereplőkkel és nem megfelelő díszlettel berendezett színpadot. Jézus Mária, kaptam észbe, mit szenvedhetett ez a költő, ez a nyomorult Vergilius kalapáccsal verhette a fejét, míg rájött, mit találjon ki, ami nem elsődlegesen szégyenletes, nem gusztustalanul direkt, mégis alkalmas anyagi helyzetének rendezésére, léte biztosítására, és sem a társadalom ítéletét, sem a nagybirodalom ingerültségét nem hozza rá. Hát szóval ezt jelentette Augustus ideológiai irányvonalának felvállalása, a császár isteni eredetének igazolását. A jó Maecenas meg is súgja az alkotónak, melyik ösvényen praktikus az igazságot keresnie, hol csörög a dió, a grill bárányka, a csupa természeti szépség vidéki birtok, ezek bizony egy visszaigazolt és felismert igazság ábrázolásával érhetők el. Nem kötelező, nem is ízléses az uralkodó világító arcába brutálisan odakiáltani, hogy dicső személyében isten él a latinok között, meg kell keresni a módot, mindezt milyen szelíd tapintattal érzékeltesse. Elegáns megoldás, ha a mondandó mögött a mítosz bizonytalan fényei jeleznék a folyamatosságot, a kontinuitás nemes kötelék, benne ős szorítja az utód kezét. Maecenas etruszk volt, hibátlan műértő füllel és politikára edzett szemmel, és ismerte az írott mű hatalmát, tudta, hogy a nagypolitika bűneit műalkotások aranyozzák be, és jól felkészült történetírók szentesítik. Tizenöt év múlva, mikor szorgalmas értelmiségi párttagok a mi fejeinkre vadásztak, vagy minket akartak rábeszélni, írjuk meg az ő bűneik igazolását, már éltük Octavianus császár kultúrpolitikáját.

Hogy lehet hitelessé tenni az isteni származást? – gyötörhette a fejét a hajdani alkotó. Az ősi hitvilág képe kialakulatlan, adatai töredékesek, félénk utalásaikból még leginkább Aeneas mondai alakja körvonalazódik ki, aki a nemzeti hérosz archetípusa, ő az egyetlen, akivel érvelni lehetne, de akkor a história valahol a valóban mondai időkben kell hogy induljon, még a Helena mondakörnél. Szóval: hol volt, hol nem volt, élt valaha Priamus trójai király udvarában egy dicső fiatal férfi, akire isteni végzés Itáliát hagyta örökségül elpusztult fríg birodalma helyett. Nem akárki, mert halandó és az ég leánya, Venus istennő gyermeke, Iulus nevű kisfia nemzetségének aranyágából hajt ki majd Octavianusék családfájának nemes sudara. Iulus gyermekkora borúval teljes, jó édesanyját, a trójai Priamus lányát elveszti. De mennyire elveszíti, próbálja meg nem elveszíteni. Ha nem teszi, nincs új haza! Itália nem szabad föld, Latinus király birodalma legfeljebb hozomány gyanánt juthat trójai kézre. Az Octavianus származását bizonyító tétel igazolása azzal kezdődhetik, hogy Aeneas felesége lelép a színről, Creusát tüstént az induláskor ki kell iktatni a kivándorlók közül, mert ha ő életben marad, kivihetetlen a honalapítás.

 

A televízió képernyőjén lehet előidézni ilyesmit, hogy ha az ember valami különleges figurára bukkan, s ki tudja merevíteni, megállítja az akciót. Kimerevítettem a trójai királylányt, s hirtelen ott állt előttem Creusa, az eddig külön figyelemre nem méltatott, méghozzá úgy, hogy funkcionálisan megváltozott, s a kimerevítés megmutatta, nem mellékfigura, mint hittem, hanem katalizátor, mert ha ő el nem pusztul, nincs logikusan kínálkozó lehetőség, amivel megadható Octavianus friss koronájának a patinás ragyogás tompa izzása. Milyen ősi motívum a Mózesé, aki nem léphet be az ígéret földjére, Creusa se láthatja meg az új hazát, az isteni döntés tüstént eliminálja, ha életben marad, csak zavart keltene, nemcsak Itáliában, ahová egy leendő vőlegény bajosan érkezhetik feleséggel, de mindjárt Carthagóban is, Dido fekete szerelme ugyanis kihagyhatatlan ügy, mert az ad hiteles igazolást a földközi-tengeri hegemóniáért és a gabonamonopóliumért vívott nem gusztusos pun háborúk irtózatos emberveszteségére. Vergilius legnagyobb leleménye lehetett, mikor rájött, hogy a pátoszmentes ábrázolás határai közé kell szorítani Creusa halálát, tanácsos azonnal eltakarni őt az ostrom ködével. Még jó, hogy bírta írói elhitetőkészséggel, és senkinek nem jutott eszébe, hogy elgondolkodjék a második énekbe szorított, a vártnál valamivel nagyobb lelkierővel átélt hitvesi tragédián, amiről ugyan azt állította a hérosz, infandum, de azért el tudta beszélni. Nyilván úgy érvelhettek magukban az olvasók, mint én gyermekkoromban, Creusa, szegény, elkerülhetetlen hadi veszteség, majd kap kárpótlást a túlvilági réteken. Nagyon fiatal voltam, jól megírt ostobaságokat termeltem kezdődő írói életemben, se tudásom, se képességem nem bírta volna még megfelelő formába önteni a felismerésemet, hogy Creusának kezdettől nincs esélye, Vergilius magánrészvétével együtt legfeljebb egy szál aszfodéloszt nyújthat át neki gondolatban, hisz Octavianus isteni származása érdekében mint a diktátorok ártatlan, de ellenségnek minősülő kádereit, el kell pusztítani. Milyen érdekes lett volna – gondoltam –, ha amit az író alkot, materializálódik, és Creusa ellenáll, elébe toppan a költőnek és azt kiáltja, eszébe sincs elpusztulni. Szegény Vergilius belehalt volna, a Creusa-akció nélkül nincs Aeneis, mert ezt a Iulust még Trójában kellett megszülnie anyjának a fríg folytatólagosság biztosítása érdekében. Lehet, az alkotó maga is érezte, milyen igazságtalan, mikor Aeneas feleségét feláldozza, és emiatt kérte meg a barátait, égessék el művét, talán kínos volt neki az eposz formájú udvari bók, és nem szívesen hagyta ránk, utódokra, megfélemlítésének halhatatlan bizonyítékát, s nem pár csiszolatlan versláb alkotta sor miatt ítéli halálra többévi munkája eredményét. Mintha valami előresuhant volna későbbi sorsunk eseményei közül, megérintett a jövendő, csak nem vettem észre, hisz hol volt térben, időben az a kor, mikor barátaimmal együtt engem akart behörpölni családostul saját irodalompolitikai tengeri szörnyünk, amikor olyan nyilvánvaló volt, hogy ha elzengjük Stalinius és Racosius himnuszát, megmenekülünk, ha nem, magunkra vessünk amiatt, ami ránk következik. Egyikünk sem áldozott Stalinius és köre oltárán, vállaltuk a némaságba merevedett írók sorsát, kikoptunk nemcsak a közéletből, ruháinkból is, étkezésünk gyér volt, biztonságunk semmi, de mindez könnyebb volt, mint megírni egy himnuszt, ami egy tömeggyilkos diktátort és magyar hóhérsegédjét ünnepli.

 

Mindezt még rejtette az idő, egyelőre alapvizsgára készültem és elemeztem az eposzt. Ahogy lapoztam a szakkönyveket meg a mitológiát, elfogott a jó, tüzes elsődleges düh, át kellett élnem, hogy még a képzőművészek is igazságtalanok voltak ezzel az asszonnyal, mindig csak Aeneas alakját keltik életre az alkotók, ahogy a gyerekkel és apjával menekül, Savoyai Jenő bécsi, Himmelspfort utcai házának kapuszegélyén is ő látható, mögötte Trója lángjai, Schönbrunn sövénybe álmodott antik látomásai között, hogy külön is felbosszantson, ott magaslik a puszpángbozótban, sisakján strucctoll, mögötte Iulus, karján az apa, Creusa megint csak sehol. Mindenki összeesküdött ez ellen a nő ellen, megérdemelné, hogy visszahívják a halálból, töprengtem, s aztán eszembe jutott: majd én feltámasztom. Kihívó ötlet volt, kellett hozzá az ifjúság merészsége és igazságkereső indulata, hogy mint egy regényt, megírjam Aeneas történetét újra, méghozzá úgy, hogy nálam éljen Creusa, és figurájával arra figyelmeztessen, az ember nem isten, és senki maga kitalálta isteni lényének igazolására nem áldozható fel egy halandó. Senki.

 

Még ma is meghatódom saját bátorságomon. Hol volt még akkor ábrázolókészségem, emberismeretem, politikai tájékozottságom, amellett hogyan lett volna írásra időm. Előbb be kellett fejeznem az egyetemet, aztán állást vállalni, közben túlélni a háborút, később a békét, jött a fővárosban való elhelyezkedésem, bekapcsolódásom az irodalmi életbe, jött a házasság, aztán Sztálin, Rákosi korszaka minden személyünkre vonatkozó következményével, szóval jött a múltamban az akkori jelenem. A vágy, hogy feltámasszam Creusát, változatlanul kísértett, de elhessegettem, irreális életszakaszom következett, vagy beteget ápoltam, vagy pluszmunkát kerestem, mert volt idő, amikor hat embert kellett eltartanom, nem engedhettem meg magamnak azt a luxust, amit az akkori hitem szerint soha ki nem adható antik tárgyú munka elkészítése jelentett volna, amellett fiatal íróként is éreztem, ennél a regénynél nem akármilyen magasságot mutat az ugróléc, hogy átjussak rajta, ahhoz valami végletesen totális szükségeltetik, totális boldogság, totális függetlenség, totális boldogtalanság, totális rabság, valamelyik a sok elvont főnév közül, de mindenképpen totális. Nem tévedtem. Mikor felismertem, hogy mindenkim elveszett, aki számított, és felfogtam, hogy a személyemre vonatkozó totális reménytelenség közegében kell élnem most már halálig, elkezdtem alapozni a történetet, amely évtizedek óta az öntudat és az öntudatlanság szakaszaiban egyaránt foglalkoztatott. Tudtam, megírásával tartozom önmagamnak, a barátaimnak, az egész pocsékba ment életnek és Trójának is, annak a Trójának, amely akkor is egyedül ismerős és reális földdarab, amikor már pora sincs régi épületeinek, vagy amikor megmar és megtagad.

 

Sok megfejtenivaló várt rám az előkészület idején, megpróbáltam felelni saját kérdéseimre. Nem könnyen jöttem rá, hogyan tegyem hitelessé, amit el akarok mondani, és mi segíthet nekem a vergiliusi szövegből abban, hogy érzékeltessem: a költőnek el kellett tüntetnie a színről a fríg királylányt bizonyos magasabb szempont érdekében. Azt reméltem, hogy rábukkanok valami bizonyítékra, ami igazolja, hogy mivel az alkotó rákényszerült valamire, ami nem lehetett ízlése szerint, ingerültségében megbotlott kezében az íróvessző. Kell, hogy valahol elárulja magát Vergilius, de hol? Mivel? Végül is éppen az segített a megoldáshoz, ami annyiszor felbosszantott, a képzőművészet. Minden ábrázolása három figura: gyerek, atya, nagyatya – hát hol marad az, akinek profilja a meneküléskor való csomagolás, aki legjobban tudja, a kultikus tárgyak mellé mit kell még vinni, ha az ember kisgyerekkel fut át egy égő városon. Rájöttem: itt az üzenet, a koreográfiával, Vergilius nem logikus összeállításban engedi útra a futókat.

A második ének szerint: elöl megy Aeneas, karjában a béna Anchises, béna karjában honalapítási kellékek és istenszobrok batyuban, a hős szabad jobbja felől a csepp fiú, ez tetszetős, de képtelen szituáció. Hol van olyan anya, aki ostrom és menekülés idején elengedi a kisgyereke kezét és minden csomag nélkül poroszkál a többiek után, míg a születésétől ismert városban egyszer csak hipp-hopp nyoma vész. A legfontosabb igazolása annak, hogy Creusa igenis életben maradhatott volna, a futók mozgatásában rejlik, a szándékosan illogikus koreográfiából tovább tudtam már vezetni a fonalat, és lehetett azon töprengenem, milyen eredménnyel jár, ha megváltoztatom a menekülő csoport összeállítását.

Tehát: Creusa nem pusztul el, Aeneasnak viszont mindenképpen meg kell érkeznie Itáliába, viszont mi lesz, ha nem egyedül lép a partra, hanem feleséggel? Törtem a fejemet, aztán elnevettem magam azon, ami eszembe jutott, mert az ötletet írói pályám legfrivolabb piruettjének tartottam. Nem Aeneas, Venus és Anchises fia az, aki az Appennini-félszigeten partot ér, hanem valaki más, aki a fegyverzetét viseli. Eposzt írok meg regényben, stiláris követelményem a csodás elem alkalmazása, hát csinálok én csodát, megölöm Aeneast, és fegyverzetében mást indítok el a csapattal. Az útitársak legfeljebb morogni fognak, de ki mer vitatkozni, el kell fogadni, hogy aki előttük áll, az, akármilyen a külseje, Aeneas atya, különben ideges lesz isteni anyja, ami semmiképp nem szerencsés, s amúgy sem az első csoda ebben a famíliában.

Bármi igazolása tanúk kérdése, mikor a nyolcvanas évek legvégén megírtam A pillanat-ot, már régen tudtam, a legnagyobb lehetetlenséget is elfogadják, csak valami jeles személy hitelesítse. Legyen a nem Aeneas Aeneasnak a trójai udvar családi papja, Panthus a tanúja, aki görög származású, úgyis végigretteghette a háborút. Egy rémült pap rettegésből és politikai érdekből tud akkorát hazudni, mint Diana efesusi temploma.

Persze ötletemmel egész megoldandó problémasort indítottam el, kit, hogyan, mikor és milyen határig helyezzek el az eredeti históriából a saját mondanivalómba? Lesznek események, amelyeket nem szabad mellőznöm, személyek, akik ábrázolásában csak módjával térhetek el a köztudatba rögzült konvenciótól, de lesz lehetőségem arra is, hogy új figurákat kreáljak, akiknél szabad a gazda. Legjobban az izgatott, hogy gátolom meg a fia sorsát mindig számon tartó Venust abban, hogy leleplezze a csalásomat.

Igen, az isteni anya aktivitását mindenképpen ki kellett iktatnom, de hogyan, milyen eszközökkel, egy églakó csak églakóval semlegesíthető. Kell tehát találnom egy másik istent, akinek ereje kivédheti Venus akcióit, s amellett személyes oka is van rá, hogy ne kedvelje Anchises hajdani kedvesét. Hosszú logikai játék eredményeképp született meg bennem Eszkiesz istennő, Venus mindenki szándéka ellenére létrejött ikertestvére, a fekete hajú Eszkiesz, akinek Juppiter nem tiltja meg kultuszát, de azzal a kikötéssel kapja meg az erőt, ami következtében a legképtelenebb kérést is teljesítheti, hogy a kérelmezőt kívánsága betelte után nevenincs iszonyattal elpusztítja a betellett vágy. Megörültem az ötletnek, mióta élek, minden harmonikus órámért úgy megfizettem, hogy megkeseredett az emlék méze.

 

Az átvészelt infarktus után az orvos napi többórás sétát rendelt. A Creusais ezeken a többnyire a Zugliget vagy a Hűvösvölgy a forgalomtól nem túlságosan távol eső útjain készült. Mindig a fejemben dolgoztam, mióta írok, míg kitalálom és felépítem a történetet, nincs a közelemben papír. A feladat olykor megvalósíthatatlannak érződött, kínlódtam a sűrű erdőillatban, míg felépítettem már az ókorban is porrá vált birodalmakat, és megismerkedtem a lakosokkal.

Magam is meglepődtem, mikor egyszer csak rájöttem: én nem kedvelem a kegyes Aeneast. Szerették ezt egyáltalán otthon Trójában? – töprengtem. És hogy is voltak azok a rokoni kötelékek? Ki kinek kicsodája? Utánanéztem. Szóval: a fríg birodalom ura Priamus király, neki a trójai háború idején már csak Hecuba nevű utolsó feleségét tartja számon az epika, van rengeteg gyereke, fiai egyike az a Széphelénás Paris, aki révén a görögökkel kirobbant a háború, így ez a királyfi hazája, Trója pusztulásának előidézője lesz.

Háború, Helena miatt, ugrottam neki a mesének. Ugyan már, nyilván ókori expanziós kísérlet történt, csak szobatisztává kellett sterilizálni. Az expanzió szónál, úgy éreztem, megtaláltam a kikötőt, ahonnan stilisztikám majdani hajóját útnak indíthatom, és irányt kaptam az ábrázolás optikai tekintetében is, tartsuk csak meg ezt a kicsit televíziós kommentátori fogalmazásmódot, s kövessük az eseményeket nem az emeletről, nem is valami föld alatti mondai labirintusi üregből, hanem a magasföldszintről figyelve, egyszerre halálkomolyan, egyszerre önmagamat és a világot kinevetve, s ha az elbeszélés időnként nyelvünk rendkívüli hajlandósága miatt átesik majd a határon, amely a prózát és az eposzok lejtését megzabolázza, megfejtettem a stílus, hangvétel libegését.

Kezdtem szabadjára engedni anyámtól örökölt fantáziámat, hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy trójai (fríg, dardán) királyi Udvar, nyilván több feleségtől származó rengeteg gyerek nyüzsgött a felséges pár körül, a mosolyszemű Cassandra, a hősök hőse Hector, köztük kegyesatya Aeneas későbbi hitvese, Creusa királylány. Én a királyi párt homéroszi ihletésre öregnek képzeltem, de aligha lehettek ezek olyan éltesek, csak bármilyen művészeti ág ábrázolásában biztosabb hatású egy ősz hajú üldözött, azt mindenki jobban sajnálja, mint a fürge és ügyes fiatalt. Hecuba harmincas évei legelején járhatott, Priamus volt vagy negyven, ha ennyi gyerek volt körülöttük, nyilván benne éltek a testi örömök vonzáskörében, egyébként nem lehettek elégedettek, hiszen a Végzet riasztó jelekkel érzékeltette tragikus sorsukat, s tudták, a birodalom összeomlik, az Udvar szeme fénye, Hector sem élheti túl Trója bukását, mert mást jelöltek ki az istenek a túlélésre kiszemeltek vezetésére. Ilyen hírtől logikus, hogy a király elveszti életkedvét: nem igazság, hogy a bátor, a gyönyörű, a jellemes, igazi hérosz fia helyett az églakók döntése unokatestvérének, Anchisesnek gyerekét választotta, persze az isteni anya intézkedett Aeneas érdekében.

De rettenetes – lázongtam az erdei úton –, van egy tehetséges, remek fiatal férfi meg egy protekciós, és a Végzet kilövi a tehetségest, és zöld utat enged a protekciósnak. Mit gyötörhette magát Priamus, míg ezredszerre végigelemezte, mennyivel hasznosabb egy államférfi életében egy eredményteljes kaland egy isteni lénnyel, mint a szent kötés, amelyet ő a halandó Hecubával számtalan pap jelenlétében esküvel erősített meg, neki csak emberi eszközei és szituációi lehetnek, a gyerekei is csak emberi módon érvényesülhetnek vagy buknak, bezzeg, aki istennőt szeretett, azé a világ. Depressziós király lehetett ez a Priamus, éreztem, én is az lennék, ha valami jelenés azt mondaná nekem, az én családtagjaim mind meghalnak, az én birodalmam nem az én fiam királyi jogara alatt épül újjá. Nyilván ugyanazt érezném, hogy akkor meg minek vért, verítéket beleadni egy eleve eldöntött versenybe. Akkor engedjük el magunkat, mert minek fáradni, ha az ég eleve ellenünk esküdött. Ettől fogva mindig úgy láttam Priamust, ahogy elmélázik, néha megrezzent az ajka, mint aki undorodik valamitől, nemigen érdeklik az államügyek, mert miért érdekelnék, kezében egy egzisztencialista ihletésű verseskötet, sétálgat, olvas, mereng, semmi sem igazán fontos neki már, még a halál sem. Persze valakinek rendet kell tartani az Udvarban, az államügyek sem mennek irányítás nélkül, különben ez a fríg közösség még a saját végzetét sem éri meg, de aki kezében a szálak összefutnak, az nem lehet más, csak Hecuba.

Azok az asszonyok, akikből árad az erő, a bátorság, a nyugalom, akik uralkodásra születtek, egyszerre félelmesek és imádnivalók. A gyerekek nyilván rajongtak és rettegtek anyjuk közelében, soha nem követhető mintaképüknek választhatták, apjukat viszont nemigen vették komolyan; Priamus, a jó, a mindenbe belenyugvó király szeretnivaló, de félni aztán nem kell tőle. Egy mélázó uralkodó, a balvégzet állandó árnyéka alatt, nekem minden mindegy már attitűdjében hányszor elsóhajthatta magában, talán könnyebb volna baljós életét egy kevésbé aktív teremtéssel megosztani, van az ő Hecubájában valami orcapirítóan kihívó, míg felveszi és magasra tartja Ananké elébe dobott kesztyűjét és orrot mutat a régtől tudott isteni határozatnak; Hecuba úgy rendelkezik, mintha örök életű volna, és mindent elkövet, hogy ne legyen vele könnyű dolga az isteneknek. Lehetetlen, hogy az én Priamusom minden szeretete – hajdan lobogó szerelme mellett ne félne tőle és ne gyűlölné egy cseppet Hecubát, adjunk az érzés mellé valami olyan indokot, ami még élesebbé köszörüli a pengét.

Ilyen asszonyhoz kellett hogy tartozzék egy másik dacos, vakmerő, egy hozzá hasonló életigenlő, soká törtem a fejemet, míg kiválasztottam a rendelkezésemre álló anyagból Hecuba illegális férjét. Az eposzban egyetlen olyan nem a királyi családhoz tartozó, de velük feltehetően állandó kapcsolatot tartó személy volt, aki ilyen tekintetben szóba jöhetett volna, a palotaszomszédjuk, ám Ucalegon ellen tiltakozott bennem valami. Nem láttam eléggé férfiasnak, nem mutatott a zöld szeműnek, vörös hajúnak álmodott Hecubám mellett, úgy láttam, Ucalegon ősz, éltes, bölcs, alighanem magas rangú udvari tisztviselő, esetleg a levéltár igazgatója. Hecuba tűzsörénye mellett én homoksárga fürtöket éreztem, mert szőke volt gondolataim között Laokoón, a főpap, az egyetlen, akit nem tudott megtéveszteni a pettyesagyú Ulisses, és megérezte, bajt hoz a faló. Ez a férfi reálpolitikus, állásánál fogva a királyi ház állandó látogatója lehet, ha bemutat valami nagy állami áldozatot, a szemlélők legalább annyira lesik veszedelmesen vonzó személyiségét, mint azt, mit üzennek általa az istenek. A kígyóhistóriát gusztustalannak tartottam, más megoldást kerestem a főpap halálára, amely kikerülhetetlen volt. Mondjuk utálta és be szerette volna fejezni a háborút, békepárti volt, ez aligha jelentett örömöt azoknak, akik érdeke valami okból a háború folytatását kívánta, ezek iktatják ki őt az ország vezetői közül, s mikor megölik, ráfogják a gyilkosságot a kígyókra. Az én regényemben majd méregtől pusztul el, írok mellé egy elviselhetetlen, kispolgári feleséget, akit még harmatos fiatalon vett el, és akihez időközben már semmi nem fűzi. Nyilvánvaló, hogy Laokoónné gyűlöletbe fordult féltékenységgel figyeli a királyné és férje viszonyát, ez az indulat megoldja a Laokoón-kérdést kígyó nélkül is. Egy bizalmas politikai ülésen, ahonnan kiparancsolnak minden szolgát, Laokoón felesége keveri a bort, megkeverheti azt a külön italt is, amely lezárja a főpap és Hecuba szerelmét, egyben pontot tesz a béketörekvések után is. Egyébként Hecuba és Laokoón kitalált viszonya vezetett el ahhoz a felismeréshez, a rengeteg lány közül miért éppen Creusa lett a túlélésre kijelölt protekciós felesége. Hát mert az apja nem Priamus volt, hanem a főpap, szerelmük testet öltött emlékét Laokoón is, Hecuba is meg akarják menteni, hozzáparancsolják hát Aeneashoz, akiről igazán nem tételezhették fel, hogy ostrom idején úgy elveszti majd a ködben, mint egy sisakforgót.

 

Ezt is jóhoz adták, töprengtem séta közben, ez a hérosz valódi főnyeremény, soha kellemesebb élettársat nála, hogy henceghetett, szemtelenkedhetett ez a Választott pici kora óta, ha nekem ennyire ellenszenves ez az Aeneas, mit érezhetett láttára Priamus, mit az Udvar, hiszen hogyan tudna vonzódni normális ember valakihez, akiről eleve eldöntötték, nem hal meg, mint más, hörgés meg hideg verejték között, hanem apoteózissal, mint egy rokokó opera tenor szereplője. Mindezt ő is tudta magáról, s ennek megfelelően élt, gőgje ellen nyilván nemigen lázadt senki, ki merte volna ingerelni, mikor mögötte állt isteni anyja. Szerintem Priamus utálta a legjobban, persze hogy ő, nem lehetett azt közönnyel fogadni, hogy a honalapításra kiszemelt kölyök az ő Hectorát kiszorítja a megdicsőülésből, méghozzá milyen alantas alapon. Hát mivel értékesebb az ő Anchises unokatestvérének a magja az övénél, hogy neki valamennyi gyereke elpusztul, Anchises egyetlenének meg világbirodalom jut osztályrészül?

Igen, olyan ellenszenvvel kísérhették a Választottat a környezetében, mint az iskolában a kádergyerekeket, akiket nem volt szabad se büntetni, se fegyelmezni. Priamus szegény hányszor elgondolhatta, mi múlt azon, hogy nem ő tetszett meg az istennőnek, hanem Anchises, aki még csak diszkrét sem volt, elmondta mindenkinek, mire méltatta az ég, bele is vágott a mennykő a csípőjébe, azóta is nyomorék.

Világos, ezért nem vállalta az én érzelmi világom Kegyesatyát, kivételezettsége és kiválasztottsága miatt. A felismerés tovább vitt apjáig, Anchisesig, aki, mint a szakkönyveim táblázata mutatta, csakugyan unokatestvére volt Priamusnak, s akit valahogy megsajnáltam. Szegény ókori playboy, azért a kurta idillért kivonták a forgalomból, de hát miért is fecsegte ki a boldogtalan a maga kis titkát. Persze hogy az istenek nem örültek, nem jó reklám az ilyesmi az égben, Venus általában nem fukarkodott kegye osztogatásával, Marsért is ingerült volt Iuppiter, nemhogy egy tapintatlan földi Don Juanért. Legalább hősi jellel látták volna el, mikor kibénították az arénából, mondjuk egy nagy sebhellyel, vagy csonka kézzel, de ráadták a legbitangabb polyarthritist, hadd tekeregjen a fájdalomtól, bicegjen, olykor meg se tudjon mozdulni. Hogyne siránkozott volna az egykori dalia – annak kellett lennie, ha az istennő ennyire megtisztelte –, és mennyire retteghetett később egykori kedvesétől és égi családjától, mert hol volt a garancia, hogy ennyivel megússza, hátha pótlólag még csavarnak egyet a karján, hogy fogni se tudjon, vagy kitörik a nyakát. Szántam ezt a magatehetetlent, úgy éreztem, szánja mindenki, aki maga is az istenvilág áldozata, rabszolgák, kisemberek, veteránok, rokkantak, vénasszonyok és gyerekek, elsősorban a saját Iulus unokája, és milyen nehezen viselhette, ha valami parádéra berendelték, mert az én látomásom azt mutatta, rokkantul is elvégre egy istennő egykori, a család súlyát fémjelző kapcsolata volt, és ha fogadáskor kiültetik a ceremóniaterembe, emeli az Udvar fényét.

Kezdett előttem ismerőssé válni a Trójai Udvar, a király depressziósan botorkál teremről teremre, a királyné takarhatatlan fényben ég, mint a forrasztóláng egy kormos éjszakában, mellette a főpap izgalmas sziluettje, köröttük örökké változó problémáikkal a jövőtlen gyerekek, s mindenütt bébillérek, borlók, szinyákok és talavárik, már kialakulóban volt bennem a fríg nyelv morfológiája és szókincse. Láttam magam előtt a főtemplomot, a királyi palotát, mellette Anchises lakhelyét, ahol a bénára ingerülten ráordít a fia, miért ne tenné, mikor életében nem kapott még egy csárdás pofont, és tudja, övé lesz a hatalom és a dicsőség. Lassanként megismertem minden szereplőjét, a hősmondától örökölt főfigurák megkapták indulatom füstjétől azt a kicsit keserű pluszt, ami saját világom üzenete volt, jártam Trója útjain ismerősként, csipogott a fülembe Cassandra, aki mindent tudott, még a Don-kanyart is, amforáim homoki vinkót őriztek, itt nőtt a szőlő, amiből préselték a Simois mellett, mindjárt a Martinkán. A falakon kívül ölték egymást a hősök és csapattestek, de a lakóhelyiségekben egyelőre arany békét őriztek, a fénytányérokról ámbrafüst kavargott, a családok fürdették és etették gyerekeiket, akiket – ezt minden vezető tudta, de mondani tiltja a trójai illem –, a győztesek majd lehajigálnak a várárokba, és kis testeik fennakadnak a karókon vagy szétmállanak a sziklán. A békepárt szónokol, de hiába, mert a Végzet tudomásulvétele beletartozott a trójai etikettbe, csak az olyan élni szerető, erőszakos teremtés szegülhetett ellen az illemszabályoknak, mint az én meghalni nem óhajtó Creusám.

Séta, séta, séta, olykor rám esteledett, néha féltem, hol attól, hogy egyedül baktatok mindig, hol attól, amit kitaláltam. Azzal vigasztaltam magam, hogy elkezdtem keresni a tervezett ábrázolnivalók közt valamit, amit szerethetek, egy festetlen arcot, egy üdére szellőzött szobát, az istenek hálóiba bonyolódott dardanida királyi sarjak mellett egy lényt, aki ha étel volna, víz lenne, meg kenyér, szerencsére megtaláltam Caietában. Caieta dajka Vergiliusnál, történet nélküli név, ráterhelhettem mindent, ami segítségével pozitívra húzhattam Trója betegen billegő, bűnökkel agyonterhelt mérlegét. Mikor elkezdtem dolgozni a figuráján, még nem sejtettem, mekkora szerepe lesz abban a magam kitalálta furcsa vegyületben, hogy ő lesz a minősítő, eredményigazoló lakmuszpapír. Caieta döntése nélkül nem lett volna megvalósítható a regény.

Caieta nemcsak dajka, ápoló, maga az édes anyaföld, diktálta bennem a felismerés, olyan, akire erőgyűjtésért ráborul az ember. Tündérszép királyi anyja többnyire elérhetetlen Creusának, Caieta viszont mindig elérhető, szavára elhallgat a pityergő Iulus, megbékél a panaszkodó öregember, még Kegyesatya is ráfigyel. Meglepő, de igaz, Caieta nem idegenkedik Aeneastól, elvállalta olyannak, amilyen, s akárcsak Achates, még kedveli is. Amikor ellene kell fordulnia a Dardán Kapunál, számára sem problémamentes, hisz tudja a dajka: a hős dicső ívű pályája is kényszerhelyzet, mit tehet arról egy gyermek, amibe beleszületett, s hogyan volna megkívánható tőle pár éves korában a szerénység, a tapintat, mikor kivételes helyzete azonnal bizonyos udvari külsőségekkel érzékelteti a trójai rangsort. Caieta érzelmi életével egyébként takarékosan kellett bánnom, mert írtam neki egy szépséges szerelmet, amely élettársához, Cicushoz, Anchises kerekes székét tologató rabszolgájához fűzi, aki néma, mert minden, a nagyok élete bizalmas adataihoz közel jutó alkalmazottat megnémít a fríg szokás, hivatalba léptekor Cicusnak is kivágták a nyelvét. Cicus egyébként, akit szintén én találtam ki, egyik kedvencem volt, nagyon nehezemre esett, hogy megöljem, de nem hagyhattam életben őt sem.

 

Míg építettem a mesét, Caietát tettem Creusa tanújává annál a beszélgetésnél, amelyet Venus és Aeneas folytatnak, amikor az isteni anya elrendeli Creusa eltüntetését, mert nős ember nem kaphatja meg Itáliát. Venus összeállítja a Trójából való kivonulás sorrendjét a fiának. Caieta, aki Creusával együtt végighallgatja a párbeszédet, ennek ismeretében tudja a tervet kivédeni, mert átcsoportosítja a távozók menetét. Venus elképzelése szerint Creusának nem volna szabad eljutni a Dardán Kapuig, amelyen át a menekülésre kijelöltek elhagyják a várost, Caieta úgy intézi, hogy a Venus elgondolásában utolsónak szánt Creusa elsőnek érjen a bástya kijáratához, amelyen Cicus, Anchises és a gyerek már áthaladt és eljutott a hajóhoz. A Dardán Kapunál aztán megoldódik a feleség sorsa is, akit olyan tárgyilagos részvétlenséggel halálra szánt Octavianus császár önmagát igazoló kultúrpolitikája.

Az eposz műfaja ismeri a csodát, az én munkámban az egymás után színre lépő szereplők fel is vállalják a sorsfordító pillanat visszaigazolását, vállalja a főpap, vállalja Aeneas egyetlen barátja, Achates, akinek Creusa iránt érzett és viszonzott szerelmét csak lebegtettem felettük, csorbult volna Achates jelleme, ha többet közlök érzelmi életéről. És a béna Anchises hogy ne vállalta volna? Ő csak ismerte az églakók ötleteit.

 

Én ezt az antik keresztes hadjáratot az eposzból kilúgozott Creusa miatt indítottam, volt idő, mikor azt éreztem, ha nem készítem el történetének bennem kialakult verzióját, áruló leszek, nem is akármilyen. Írói pályámon egyszer sem éltem hasonló boldog feszültséget munka közben, számomra ez a három ország, a fríg birodalom, Dido afrikai királysága és az antik Itália előképe élt, lakóit láttam, ismertem, tudtam, ott imádkozik, átkozódik, sír, szenved, fondorkodik mind körülöttem. Egyetlen regényhősömet nem szántam úgy soha, mint ezt a Creusát, aki csak kivételképpen élhetett felhőtlen időszakokat. Szántam ezt a nőt, akinek ilyen abszurd akadályversenyen kellett rohannia, míg olyan keményre nem kalapálta a sorsa, amelyet kihívott maga ellen, hogy már nem fordította el a szemét, ha az áldozati állat torkát átmetszette a kés. Még panaszszava se lehetett, hisz ki értette volna a nyomorult Caietán kívül, mit jelenthet számára a rögzített hazugság, a fájdalmak elviselése, a csaták, a honfoglaló háború, istenek, emberek elleni küzdelmek sora, az a tarka, kínos kalandsorozat, amit józan ember nem kívánhat magának, s amiért sem azt nem mondták neki, hogy köszönöm, sem azt, hogy tisztelik érte. Munka közben olykor eszembe jutott, még én is kegyetlen voltam hozzá, hagytam volna békén. Minek akartam feltámasztani, mi jogom volt fürkészni a titkát, egyáltalán, hogy mertem Vergilius diadalszekere után poroszkáltatni a magam sánta paripáját? Hát milyen életre hívtam vissza, mire csalogattam ki Trója üszkei közül a halál békítő csendjéből, hát élet volt az, amit én írtam neki, ez a horror-pikareszk szárazon és tengeren? Mikor végre megadtam neki a lehetőséget, hogy visszatérhessen a szülőföldjére, olyan izgatott voltam írás közben, hogy néha abba kellett hagynom, hiszen ki tudta nálam jobban, hogy míg delfinek kergetőznek a borszínű tengeren, és feltűnik a pillangós Petaludes, már Caba, Soboslo közeledik, szóval a fríg partvidék, és bár viseli még a szent táj megbecstelenítése jeleit, hogy kufárok kezére került és tragédiáját szuvenírtárggyá zsugorították, Creusa számára ez a hely a világon az egyetlen valóban ismerős, és itt akar meghalni is, ahonnan valaha útnak indította a végzet. Csak akkor nyugodtam meg, amikor végre hazavittem Trójába, zöld holdfény alá, nagy szürke kutyák közé, mert szerettem és sajnáltam Creusát, a hírest, a hőst, akit Vergilius irgalmasan kivégzett, és akit én irgalmatlanul olyan koordináták közé szorítottam, hogy halála percéig azt kellett éreznie: mióta felcseperedett, nem volt egy emberre méretezett tennivalója. Legnehezebben tőle búcsúztam, utána meg Caietától, azzal a különbséggel, hogy tudtam, szeretni fogja, aki csak megismeri, míg Creusáért nem gördül egy könnycsepp sem, ki szán meg egy látszólag minden célját elért uralkodót.

 

Mint az antik világtérképen, az egész munkafolyamat idején kiterítve láttam magam előtt a helyszíneket, legtisztábban Tróját. Ismertem Frígia szokásait, tébolyát, szentségét, bűneit, gyönyörű igazságát. A kezdeti nehézségek után aránylag könnyen kitaláltam a mesét, csak a regény lezárásával bajlódtam sokáig, míg végre rábukkantam az összefoglalást képviselő legalkalmasabb személyre, Doroéra. Ha nincs is róla szó, csak két fejezetben, mégis ő az egyedüli, aki nem emlékezésben, de a valóságban is átéli nemcsak azt, ami valaha Trójában és Trójával történt, hanem ami a háború végét, a Pax Ialtaneát követte, nemcsak átélte, lefordította a maga nyelvére, kiértékelte és hasznosította. Ó, Doroe nagy felfedezés volt, az aranypálcás szabályszabó és szabályismerő, aki hallgat és engedelmeskedik, ameddig ez a kifizetődő, aztán meg maga fizet, nem is akárhogy, a leghitványabban, egy nép jó hírével, történelme meggyalázásával. Doroe a bürök, az üröm keserűségét krumplicukorrá oldotta, és kiárusított egy nemzetet. Ritkán írtam akkora meggyőződéssel valamit, mint mikor kivégeztem Doroét, és a fejezetben összehoztam bűnöst és áldozatot a tett színhelyén, a Dardán Főkapunál: Isten hazug szolgáját, Panthust, aki mindent tud és mindent elvállal, Creusát, aki felépít egy világbirodalmat, éppen csak elveszít mindent, ami neki személy szerint fontos lett volna, és Caietát, aki viszont megtartott mindent, hisz magával hozta Cicus urnáját és a neve említésére mindig elpiruló istenek zavarát.

Míg dolgoztam a könyvön, meglepetésemre egyszerűvé és banálissá zsugorodott gyermekkori ideálom, Dido királynő. Egy kis egyszerű nő lett, akit megbüntettem azzal, hogy szívébe adtam az esztelen szerelmet, de nem sajnáltam egy percig sem. Csak szenvedjen, van rá ideje, a másik – Creusa – szépségét felfalta a kannibál történelem, folyton dolgozott, ha elnyomta az álom, még álmában is szörnyekkel vívott, ez meg csak szenved, meg kényeskedik, arcából hirtelen visszanézett rám Az őz kis Angélája. Gonoszul figyeltem vergődését, szerintem eddig is túl sok sikerült neki, a férje halálát már kiheverte, szerető testvére van, remekül funkcionáló birodalma, bukjék már bele valamibe ő is. Didót nem szerettem, Camillát, a volscus hajadont viszont igen. Latinusék családjának ábrázolása amúgy is boldogítóan sok mindenre adott alkalmat, elintézhettem a seregszámlát, kifejthettem a nézetemet a világbirodalmak alapításának technológiájáról, moráljáról, igazságot szolgáltattam a királyi vejnek és Itália irányítójának egyaránt alkalmas, derék Turnusnak. Lavinia nagyon közel került hozzám, dacos, igazmondó, az öntudatlan szerelemtől tüzelő kedves gyerekszája, makulátlan szívének ábrázolása ugyanolyan pihentető tisztás volt a kalandos ösvényen, mint a Caieta-epizód. Ahogy mindent elvettem Dido-Angelától, olyan bőségesen megadtam Laviniának mindent: Itáliát, a megajándékozott és adakozó szerelmet, a komplikációtól mentes, a frissen lekaszált fű illatával körüllehelt természetes életet.

Igen, nemcsak frígjeimet, latinjaimat is szívesen formáltam. Amata súlyából levettem, csináltam belőle egy szimpla intrikus öregasszonyt, nem kell ahhoz földöntúli erő, hogy valaki a történelemben fondorkodjék. Vén Latinusomtól nehezen búcsúztam, láttam, ahogy sunyin, a trónra borulva tetteti az alvást, hányszor láttam, amint az én Latinusom a nagy karosszékben szundítást színlelve felém les. Szerettem a hőseimet, élőket, holtakat egyaránt, a mitológiaiak közül leginkább Charont, az én Charonomat, aki már mindent tud és mindent elmondott nekem. Tehetetlen szomorúsággal vettem le a kezem a gépről, mikor elkészültem a Szibilla-Charon fejezettel. Nincs az a verseskötet, amiben valamikor ifjúi közlékenységem idején ennyit elmondtam volna magamról, mint az Alvilágról fogalmazott sorokban, vagy amikor Hecuba palotájának romjai között az elpusztult medence elé térdepeltettem Creusát. Mint ahogy a Szobotka-monográfia több száz lapja is kevesebbet árul el kettőnk életének bonthatatlan egyesüléséből, mint az a sztélé, amelyet ebben a könyvben Caietának és Cicusnak állítottam.

 

A pillanat nemcsak arról szól, hogy egyszer mindenki előtt megáll a lehetőség hószínű paripája, amelyre félholtan is fel kell kapaszkodni, mert nem jön újra mifelénk, hanem arról is, ami nincs, de volt, és ha volt, bármilyen volt, hiába volt, elmúlt, ám ha hiába volt is, csak volt, és nem lehet soha többé. Páran még élünk az Újhold hajdani fiataljai közül, kicsit meglepődve érzékeljük, hogy Trója, a mi Trójánk pusztulásának, helyesebben elpusztításának történelmi ténye lassanként sápadó, de mégis legenda lett, amin persze előbb-utóbb csak átlép majd az idő, hisz ki meri tagadni, hogy voltak a mienknél véresebb tragédiák. De hát mi akkor éltünk, amikor Trója még füstölgött, és megpróbáltunk hazát alapítani, és elvették tőlünk az ifjúságot, az ambíciót, valamennyiünk más-más síkon bonyolódott, mégis egy sorsa gonosz mitológiai kalandhoz hasonlított, amelyben felmorzsolódott test és lélek. Egész visszahozhatatlan, visszaperelhetetlen életünk a történelem vastalpa alatt maradt, azt aligha tudják feltámasztani elkésett díjak, kései elismerés. Nem könnyű elviselni, hogy még néhány év, és megmosolyogják a kedves öregeket, bennünket, hol volt, hol nem volt, volt egy, a második világháború után a babitsi hagyományt folytatni kívánó igényes fiatal nemzedék, tudtak a kedvesek mindenféle stílusbravúrt meg poétikai trükköt, de hát öt kerék sok, három kevés, legjobb, ha egy se – mondják Frígiában, most már elmehetnek nyugdíjba, mert száll a hajó, és száll a hajó, és szállnak az évek –

 

Én, költő Saboas, aki régen nem vagyok költő, akartam még egy legutolsó verset írni, amely részint az én hexameterben fogalmazott nekrológom, részint egy nemzedék sírfelirata. Ennyit tudok, ennél se több, se jobb nem telik a mesterségemből, ennek a megírására hívtak el a frivol mennylakók, akik jóleső borzongással figyelik saját gaztetteik rögzítését. Bárkinek joga van megfogalmazni a saját nekrológját, aki megmentése érdekében senki se mondta ki Eszkiesz istennő rettenetes nevét, vagy ha mégis, csak úgy és csak akkor, amikor voltaképpen már nem is volt aktuális.

Egyébként: lectori salutem!

Köszöntöm az olvasót.

Én, költő Saboas, kit nemzett pásztor Alexis, szült a kilenclyuku híd peremén rejtőzve a sásban Lencins, Chortobagos folyamisten lánya, a nimfa, Eszkiesz istennő, nevedet most szertekiáltom: jöjj segedelmemre, Creusát keresem Ilionból. Ostrom lángjai közt meghalt, így írta le Maro, nem hiszem el ma se, mit nem hittem gyermeki fejjel, és keresem Creusát hat hosszú évtized óta. Nincs nyoma. Ám ha vezetsz, teneked tárulhat a Múltak érckapuja, lépd át velem és teljék be a törvény, hogy aki fennszóval kér téged, Eszkiesz úrnő, s mondja, segíts, segited, de mihelyt hő vágya betellett, megfizet érte szegény titkos, nevenincs iszonyattal, vagy belehal, mire megkapja, mert csalfa a Végzet. Lásd, tudom én, mikor esd, mit vállal a földi halandó. És mégis hozd el Creusát, és fossz ki cserébe, bár csak a lét az enyém már, úrnőm, orcapirulva, kinálom, hisz minden mást elvittek az Órák, ifjú szép arcom, ép lelkem drága derűjét, testi erőm és fürge agyamnak szikraesőjét, és aki fontos volt számomra, föld fedi mindet, mit vihet el tőlem, koldustól, isteni átok? Hát ha a létem elég, vedd el, csak álljon elébem, kit hat évtizede keresek, a trójai asszony. Eszkiesz istennő, Creusát keresem Ilionból!

Hogy ilyen volt-e fiatalnak is, arról nem beszélt senki, aligha lehetett, különben mivel keltette volna fel az istennő figyelmét. Annyi bizonyos, hogy mióta én ismerem, Anchises mindig félt. Eltorzult az arca, ha Hecuba valami mulasztáson rajtakapta, ha meglátták, hogy az orvos tiltotta ételekből csen, ha elbóbiskolt államtanácson, vagy kelletlen arccal fogadott vendéget az előírt királyi mosolygás helyett. Mi megvoltunk egymással, azt hiszem, már gyerekként is szántam, annyira gyönge volt, olyan ijedős, mint egy nehéz körülmények közé került kisiskolás, akinek se teste, se lelkiereje nincs arányban azzal, amit rámért az élet. Az külön bánthatta, hogy ha valaki külföldi, fontos személyiség arra kérte az udvarmesterünket, Capát, tegyük számára lehetővé, hogy megismerkedhessék a hajdani jeles ifjú pásztorral, akit a szerelem úrnője kegyeire méltatott, hiába tiltakozott, hogy nem akar, nem bír látni idegent, ne mutogassák őt, mint a panorámát, mindig kitolattuk őt a székén. Aranyszéke volt, a támlán, a karokon kultikus fríg királyi jelek domborultak, szfinx, tigris, lapuló oroszlán, négy keréken mozgott, és edényke rejtőzött az alján. Bár Cicusnak, a széket kezelő rabszolgának szolgálatba lépésekor kivágták a nyelvét, az orrát meghagyták, a látogatók szaglószervét se béníthatták meg, s mert szegény Anchises a tiltakozás és a szégyen közös présének nyomására szinte minden alkalommal igénybe is vette az edénykét, hisz ideges gyomorhurutja lett a gondolattól, hogy megbámulják, az edényke tartalmának félreismerhetetlen szaga rendszeresen elkeveredett a fali füstölők és az udvartartás tagjai használta pomádék illatfellegével. Talán az ilyen közös élmények miatt neveltem rá magam, hogy sose vegyem komolyan, ha keserűségében felém sújt kis botjával, vagy szidalmaz, hisz egy maga alá eresztő vagy csapkodva ordítozó csecsemőn is csak mosolyog a felnőtt.

Cicus csak mosolygott türelmes, néma szájával, rég megszokta az állapotát, nem keseredett meg miatta. Mi Trójában minden dehonesztálóan bizalmas funkcióra berendelt személyt megnémítottunk, nem orvul, hanem megbeszélve az illetővel, megéri-e neki az állás fontossága és biztonsága a testi defektust. Senki se vonakodott, akár fürdőszolga volt, akár belső cseléd, mérhetetlen anyagi előnytől esett volna el máskülönben. Capa kiképezte őket még a műtét előtt arra a jelbeszédre, amelyet csak mi, a család, a papok és az udvartartás tagjai értettünk, így ők is tudtak kommunikálni velünk, ha valamit jelenteni óhajtottak. Ha megkísérelték, hogy rajzzal vagy pantomimmal segítve némaságukon felfedjenek valamit titkainkból, és az elhárításunk rajtakapta őket, ledobtuk őket a kivégzőbástyáról. A néma mintaszerű segítség volt nehézkes apósom oldalán, azt hiszem, még szerette is, lehetett köztük valami furcsa kapcsolat, örökre egymás mellett élve, Cicus, a mindig hallgató, apósom, a béna.

Szegényt megviselte az ostrom, saját tehetetlenségének tudata, az átlagosnál is nehézkesebb lett, izgágább. „Kezdi a cirkuszt megint – rontott be hozzám Kegyesatya azon az utolsó éjszakán, amikor Trója agóniája a végéhez közeledett –, kezdi már újra a nyavalyás. A legutolsó hadijelentés óta erősködik, hogy neki nem kell az új haza, ő meg akar halni.” „Nem kell odafigyelni” – feleltem magam is idegesen, majd szétcsattant a fejem, úgy zengett köröttem a csatazaj, égtek, leomlottak a házsorok, és a lakosság sikoltozása áthallatszott a négy emelet magas palotafalon is. Hát kit érdekel Anchises ellenkezése, hiszen régóta nincs lehetősége bármit akarni vagy nem akarni, világos, hogy egy olyan státusszimbólum, mint a túlélésre kijelölt honalapító Aeneas atyjának személye, nem hiányozhatik a menekülők hajójáról. „Itt óhajt maradni a pincében” – panaszkodott Kegyesatya. Ragyogó ötletnek találtam, vajon mióta dédelgette szegény a fejében ezt a megoldást. Pincében, egyedül, a szolgákkal – ó, ugyan már! Nyilván percek múlva felhangzik a megbeszélt kürtjel, amely elparancsolja a városból a választottakat, réges-rég össze is csomagoltunk Caietával, csak Aeneas idétlenkedett ahelyett, hogy összeállította volna már a maga hivatalos motyóját, az államalapítási kellékeket, Trója isteneit és némi műkincset, ritkaságot, ajándékul, esetleg megvesztegetésre abból a mérhetetlen értékből, amely azon a végső éjjelen a görögök kezére kerül. Iparkodjék, biztattam, jelölje ki az útvonalat, tegye végre valami iszákba a szent szobrokat, hozza a holmiját, az sem ártana, ha kinézne a kapun, mégis hogy képzeli a menetet egy bénával meg egy kétéves gyerekkel.

Dehogy lépte át a küszöböt, Cicust zavarta ki, azt mondta, neki most nem szabad feltűnést keltenie, Cicus viszont biztonságban megteheti, hogy tesz odakinn pár lépést; mihelyt kinyitja a nyelvetlen száját valami erre lődörgő görög harcos előtt, mindjárt megérti az ellenség, hogy baráttal találkozott, mert a csonkítás nem görög hagyomány, és ha itt így elbántak vele, Cicus aligha lehet a trójai nép nagy barátja. Cybele papjának se nézhetik, rabszolgajel van a fején. Nem ment ki a hős, nem bizony, eddig se sokat járt a bástyákon sem, azt hazudta, megtiltotta a szellem, Hectoré, aki álmában utasítást adott neki, majd éppen őhozzá jön el a szerencsétlen, aki ha tudna, rohanna az anyjához, a feleségéhez, nem Aeneast keresné, akit világéletében utált. Cicus hamar visszatért, a Capa tanította jelekkel közölte, egyformán veszélyes a távozás, bármerre megyünk. Kegyesatya sóhajtott, nézegette, emelgette az istenszobrokat, én meg törtem a fejemet, ugyan mit nyög, milyen kockázata lehet neki, a Végzet értelmében, ha nem akarná, akkor is el kell jutnia Démétér templomáig és megalapítani az új fríg birodalmat valahol nyugaton. Szerettem volna belecsípni, megrúgni, Kegyesatya gyakran a legrosszabb gyerekkori tempóimat aktivizálta bennem, de fékeztem magam, nem volt értelme, hogy felbosszantsam, mit érek el vele, ezerszeres isteni garancia mellett is fél a görögöktől, és talán az is irritálja, hogy rajtam meg nem látja nyomát a rémületnek. Mindig jó vívó voltam, talán egészen különleges képességgel, higgadtan, nagy beleérző készséggel csaknem mindig ki tudtam számítani, mi lesz az ellenfelem következő mozdulata, a vívómester gyakran megdicsért. Különben is ugyan mitől tarthattam én, Aeneas felesége, aki beletartozom a Végzet kedvelt gyermeke leltárába. Mindegy volt nekem akkor már majdnem minden, tudtam, odaát a királyi palotában mindenki, aki igazán fontos volt a számomra, halott, szerettem volna minél hamarabb hátat fordítani Trójának, de hol volt még az idő, amikor, és az a zug, ahol végre nyugodtan és ráérősen elsirathattam volna Hecubát vagy az apámat.

Amúgy is kínos és értelmetlen volt az időhúzás, mert házunk népét, a cselédséget a pincébe parancsoltam, mihelyt már látszott, hajnalra megszűnik Ilion, és a személyzetből a túlélők listáján csak Cicus és élettársa, Caieta szerepelt, Aeneas hajdani szoptatódajkája, akinek azzal, hogy velünk jöhetett, életében másodjára jelezte a Sors, hogy különleges életre szánta, hiszen minden királyi dajka el szokott tűnni a süllyesztőben, de őt Doroé döntése átemelte önmaga sorsán. Kegyesatya a bölcsődébe kerülés idején olyan hisztérikus volt a dajkája nélkül, hogy Caietát a védőnő mellé kellett átvezényelni, az Aeneasnak járó egyéb kivételek mellett elfért folyamatos udvari szolgálatba vételének engedélyezése is. Mikorra már megunta őt, Caieta elbocsáthatatlanná vált, politikai, kormányzati okokból, a nép emlékezetében úgy rögzült, hogy ők ketten összetartoznak, a herceg és a fríg templomi szolgáló – mert Caieta az is volt, eredetileg csak az –, élő és tapintható mesealakokká váltak, minden szántóvető vagy gyalogos katona hallott annak idején a maga gyerekkorában megható meséket örök kapcsolódásokról, vérségi azonosság nélkül vállalt hűségről. A nép saját mondavilágára ismert a személyeikben, s a kialakult legenda nem engedte elválni őket akkor sem, mikor Aeneas eszelős birtoklási vágya már viszolygássá torzult, Caieta meg egyre nehezebben tűrte a trükkjeit a pubertás idején, és mikor egyszer csak úgy kíváncsiságból megerőszakolta őt, meg is gyűlölte. Caieta élete minden epizódját elmondta nekem, ha Hecuba volt felettem a csillag, kezemben a kard, Caieta volt a föld, amire leborulhattam pihenni, és a husáng, amely alkalmas fegyvernek is, vándorbotnak is. Szerencsémre nemcsak engem szeretett, de Iulust is, akit hétvégeken ő hozott haza nekünk a királyi gyerekek óvodájából.

Azon a napon már összerakta a gyerek holmiját, és útra öltöztette, ráadta a katonaruháját, pici páncélt, sisakot viselt a kisfiú, nagy, lompos tollal. Küldtem, menjen Anchisesért, mert hamarosan indulunk, komoly ellenállásba kellett ütköznie, ha azt kiáltotta vissza a másik szobából, nem boldogul vele, közben felharsant az első kürtszó, amely a készülődésre engedélyezett idő befejezésének megbeszélt jele volt, Ucalegon házából tülköltek, disszonáns hang volt, de milyen is lehetett volna, csak szállt az a rettenetes bőgés, olyan volt, mint a sebesült elefánt jelzése, beleborzongtam, míg átsiettem Anchiseshez. A gyerek ott ült a térdén, leállítottam a földre, és elkezdtünk ketten Caietával imádkozni neki, ne kéresse már magát, mit képzel, mennyi reális időnk van. Iulus topogott, izgatott volt, lógott kis páncélos karján egy kerek kosár, benne egy erősen használt, végső óráit élő macskakölyök. Azt hittem, én elboldogulok az apósommal, de tévedtem, Anchises valóban nem akart útra kelni, ő nem jön, mondta, nem és nem és nem. Mosolygott, fejét ingatta, életemben először láttam az arcán rosszakaratot. Csak izguljatok, csillogta a szeme, nekem tülkölhet Ucalegon, míg a tüdeje kiszakad, most én parancsolok. Szép volt az élet eleje, legyen szép a vége is, méltó, és ti, akik kerekes széken tologattok bankettekre, és mutogattok, mint egy fogoly állatot, bókolni keleti uralkodóknak, érdeklődő nagyembereknek, ne érjétek meg, hogy egy feldőlt edény maradjon utánam Itáliában. Percek múlva rám dől a tető, a szomszéd házakba már belekapott a láng, ugye, milyen váratlan jelenség ez az új Anchises, a béna, aki csak mosolyog rátok és ellenáll?

Szaladtam vissza Aeneashoz, az akkorra már rászánta magát végre, hogy kilessen a kiskapun, mert amíg mi egyezkedtünk az apjával, felharsant a második tülökrikoltás is, jött is vissza az utcáról azonnal, és ordítva mutatta a karját, amelyet megpörköl valami ráhullott üszkös fadarab. „A bóbikám – simogatta a csuklója felett a bőrt –, megégett a bóbács!” Azt hittem, szétrobbanok, a város tűzfolyó, vérfolyó, és neki fáj a bóbikája, hull az üszök, ő meg csak áll és nyalogatja a hólyagos bőrét. „Kössek rá pántlikát?! – üvöltöttem. – Kotródj apádhoz, harmadik tülökszóra menni kell, és Anchises megveszett, parancsolj rá, ne nehezítse az amúgy is nehezet, neked bevált módszereid vannak arra, hogy rábírj valakit arra, amit nem kíván.” Cicus érdeklődve figyelte, hogy alakul a helyzet, a szék hevedereit vizsgálgatta, a kerekeket próbálta ki, Aeneas ordított rá, de közben lekapta a polcról a gyerek olaját, és megpróbálta ellátni magát, valójában semmire sem volt gondja, csak a bóbácsára. Összenéztünk Caietával, a kisfiú az apjához somfordált, Iulus mindig jószívű volt, hogy látta, valami miatt szenved a mindig erős felnőtt, felé nyújtotta az erősen használt macskakölyköt, hátha enyhül tőle a bánat, az apja meg se látta, csak siratta magát, mekkora hólyag, milyen nagy szerencsétlenség. Így kell, ilyen félnyomorék bóbáccsal hajóra szállnia, amit amúgy is utál, mert vízen mindig hánynia kell. A macska hörgött, Kegyesatya kenegette a bőrét, Anchises meg a kis botjával verte a szfinxek fejét a széke aranylemezén, és ismét kijelentette, nem megy sehová, közben a görögök már a szomszéd utcán dúltak, az ostrom robbanásai egyre közelebb hallatszottak, azt hittem, agyoncsapom Kegyesatyát, de Anchisest is. Összenéztünk Caietával, s tudtam, neki is az jut eszébe, ami nekem: volna csak még Hecuba, mekkora lenne itt a csend, csakhogy anyám akkor már nem élt, Hecuba tudott volna, de nem óhajtott menekülni, hiába vezetett a királyi palotából a városon túlra rejtekút, nem vette igénybe, egyedül rajta múlt, hogy neki nem vésettek tesserát. Anchises persze ott őrizte a magáét egy zacskóban a nyakán, valahogy itt ne maradjon. Aki nem tudta felmutatni a menekülésre kiválasztottak igazolójegyét, még ha emlékeztek is rá, hogy szerepelt a névsorban, nem hagyták hajóra lépni, így határozott a tanács, Trója nem volt szent állam, ki-ki élete forgott kockán, ki kellett valahogy küszöbölni a tesserákkal való visszaélés lehetőségét. Apósom, a rendetlen, a hanyag egy pillanatra meg nem vált az értékes igazolólaptól, ezért volt érthetetlen, hogy most az utolsó percben ellenáll.

A helyzet már nem is kínos volt, hanem válságos, mert Ucalegon harmadjára tülköltetett és ez a legutolsó figyelmeztetés volt, erre a jelzésre kellett kinek-kinek útra kelnie, aki a túlélők listáján szerepelt. Hívjuk át Ucalegont, beszéljen ő az öreggel, fusson érte Cicus, javasoltam. Aeneas úgy ordított sértődöttségében, hogy neki, az istennő fiának nem engedelmeskedik a hülye nyomorék, hogy féltem, felrohannak a pincébe parancsolt szolgák, és akkor még több lesz a bonyodalom, mert hogy ütött a halál órája, azt sejtik, de akkor mit szólnak, ha kiderül, hogy nem mindenkinek. Caieta aztán megtalálta a megoldást. Míg a gyerek türelmetlenségét csendesítette, elébe guggolva a sisak alatt az állát cirókálta, csak úgy, nekünk háttal, belesúgta a levegőbe a mentőmondatot, ide most talán a Kegyesatya isteni édesanyja kellene segítségnek, különben sose jutunk el a kikötőig. Ez annyira igaz volt, hogy Aeneas letette az olajos bögrét, amivel eddig a bóbácsát mázolta, Anchises pedig megmerevedett, elhallgatott a botja is. Cicus ránk nevetett nyelvetlen szájával, mint aki méltányolja Caieta eszét, valóban, hol van az istennő ilyen súlyos pillanatban, miért nem figyeli, elképzelése szerint megy-e végbe mindaz, amit a fiával kapcsolatban elrendelt. „Hívd anyádat” – kiáltottam, és Kegyesatya térdre borult az anyja szobra előtt, ránk meg ránk ordított „Procul estote”, így, latinul, ez volt a rituális Venus-hívó szövege, erre a jelszóra mindenkinek azonnal el kellett távoznia az imádkozó közeléből, ki is mentünk mind, kigördítettük apósom kocsiját is, az öreg behúzta a nyakát, ellenállása megcsappant, érezte, pár perc, és úja rendelkeznek vele, hiába erősködik. „Procul estote”, ez a kifejezés lezárt minden vitát, tapogatózni kezdett szegény, Caieta értette, mit akar, odanyújtotta neki áldozati fejkendőjét. Anchises beburkolózott, mint aki el akarja szigetelni magát élettől, haláltól, bármilyen akciótól.

Én szerettem volna törni-zúzni, mit kínlódunk itt, mit ellenkezünk vagy magyarázkodunk feleslegesen, hiszen ki-ki tudja, hogy kivédhetetlen az előírt, a kötelező, torkig voltam már mindennel, pedig tudtam, mihelyt megindul a menekülés, akkor jön csak számunkra az igazi megpróbáltatás, de a legválságosabb mozdulat is bírhatóbb lett volna, mint hogy köröttünk folyik az ostrom, és mi még mindig csak állunk, hát hol az isteni anya, meddig hallom még Aeneas nyújtott üvöltését, procul estote, procul estote, menjetek innen, menjetek, ugyan ki akarna mellette lenni, amíg a Habszültével társalog, ki szereti az ilyesmit? Csak itt lenne már, ám az istennő késett, a gyerek unalmában megint a macskát nyaggatta, Cicus, az örök optimista a biztonság kedvéért újra kiürítette az edénykét, hadd keljünk útra tiszta kellékkel, én már reszkettem a dühtől, hát hiába esdekel odabenn a Kegyesatya, süket az a nő, hogy nem jön, egyáltalán mi tartja vissza, netán kinn dolgozik a bástyán, ahol a többi kollégája manipulál, Neptunus, Apollo, Iuno meg a szent Pallas, hiszen rég az ő gyakorlóterük a hazám, a nagyhatalmak magánolimpiásza folyik itt, az istenek presztízse a tét, nem Trója bukása vagy megmenekülése.

Ocsmány szag maradt a kimosott edényke után, befogtam az orrom, de aztán váratlanul a pernye keserű meg az edényke csípős bűzébe belekeveredett valami undorítóan édes és kábító lehelet, és hirtelen rózsaszínűvé vált a levegő, majd hirtelen megkékült, végül narancssárga lett, mintha az illat külön aggyal kielemezte volna, ha megmarad rózsaszínnek, esetleg azt hisszük, a tüzet látjuk odakintről; ha megmarad kéknek, összetéveszthetjük a füsttel, lett hát narancsszínű, mint a menyasszony fátyola. Végre felhangzott a másik helyiségben Aeneas új szertartási jelzése: Numen adest, megmerevedtünk, mert ezek szerint végre itt van, akit idéztünk, s akkor mindjárt megindulnak az események. Caieta kicserélte a csobolyóban a gyereknek tartalékolt édesvizet, összeszedte és bőrzsákba dugta, akiket Aeneas szertehagyott, Trója és a családunk isteneit, ha rajtam áll, én nem is vittem volna magammal, mert ugyan minek, rosszul funkcionáló tisztviselőket nem tart meg az ember. Hát mit tettek azért, hogy megszerezzük, mondjuk Mükénét, vagy úr legyünk a Peloponnesoson, vagy akár annak az érdekében, hogy ne menjünk rá erre a vállalkozásra? Sikeres kis manőver volt Helena elrablása, elemlegetik pár ezer évig. Közben gomolygott a rózsaillatú sáfrányfelleg, alig láttunk, a gyereket irritálta, bőgni kezdett, aztán megtörtént a visszajelzés, a csoda, ahogy illett, ugyan hogy csinálta, az ő titka, egyszer csak az Ucalegon égő palotája felé nyíló oszlopsor felől a kinti füstön át megjelent két galamb, burrogtak és csókolni kezdték egymást. „Soha jobbkor, így út előtt – mondta Caieta –, mihelyt az istennő elmegy, kitekerem a nyakukat, a hajón meg tudom főzni a gyereknek.” Anchises rémülten lekapta kendőjét, és könyörgött, azonnal vonja vissza, amit mondott, meg ne sértse az istennő szent madarát, mert majd nézheti, mi lesz, aztán csak sírt, a gyerek is ugrálni kezdett, a rossz állapotban levő macskájának akarta a galambot megszerezni, én meg azt éreztem, marhaság az egész menekülés, legszívesebben magam is belépnék a szülők holdudvarába, még el se indultunk, máris fáradt minden porcikám. Kimentem a belső kertbe, megmostam az arcom a szökőkútnál, aztán csak úgy, mint aki maga se tudja, mi húzza, fellépegettem egy csigalépcsőn a mi palotánkban még ép toronyba, hogy még egyszer, utoljára, felülről és lángolva is egészben láthassam a feledhetetlent, ami helyett hiába építik fel a világ legnagyobb birodalmát, nem lesz belőle ez a Trója. Felértem baj nélkül, a torony kilátója is állt sértetlenül, és lenn úgy el voltak foglalva a gyilkolással, hogy eleinte nem pazarolt rám nyilat senki. Egyetlen láng volt a város, a tűzropogást áttörte a sebesültek sikolya, én királyi módon figyeltem, ahogy Doroé tanította, íme, elmúltunk, gondoltam, pedig bizony voltunk mi egyszer, hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy ország meg egy nép, most aztán maradt mindkettőből egy igealak, perfektum logikum a nyelvkönyvekben, de olyan érvénnyel, hogy nem vagyunk és nem is lehetünk itt és így soha többé. Másutt, másképp talán, de mindig egy igealak árnyékában.

Valaki mégis észrevett odalenn, felém lőtt egy nyílvesszőt, az szerencsére nem ért el, de végre észre térített, ne álljak kinn mindenki szeme láttára, elkezdtem visszafelé szaladni, méghozzá a kurtábbik úton, a cselédfeljárón, azt remélve, ekkorra csak végeztek már egymással a Habszülte és kegyes fia, és elindulhatunk végre. A cselédlépcső pontosan a mögött a helyiség mögött fordult el a falban, ahol Aeneas idézte meg az anyját, ha nem hallom meg a nevemet, én ugyan meg nem állok, ki nem állhattam az anyósomat, sosem értettem, mire olyan gőgös, három éve voltam a menye, de még nem méltatott arra, hogy személyesen megismerhessem, holott nemcsak a férjem, a saját családfám jogán is rokonok voltunk. Nem álltam volna meg, de elhangzott ez a szó: Creusa, és ez mégiscsak érdekelt. Lehet, hogy tévedtem, és mégis nagyra tart, lehet, hogy rosszul tájoltam be?

– Sajnos – hallottam egy senki emberéhez nem hasonlító hangot, amely mellé pici csengők muzsikáltak és madarak zengtek, fülemülék, a két galamb aligha, azokat közben alighanem elintézte már Caieta – Creusa nem jön, nem jöhet, fiam. Lehetetlen.

Aeneas idegesen köhögött, pedig úgy állhattak egymás mellett az isteni erő támasztotta illatfelhőben, mint egy üvegharangban, és aligha érzékelhette a kinn lángra kapott házak keserű füstjét. – Hogyan? – kérdezte.

– Hallottad, Aeneas. Jössz te, Iulus, apád, a dajka. Kész.

Nagy csend lett, én vártam. Furcsa, de jobban érdekelt, mint fájt, amit hallottam.

– És akkor ki jön Creusa helyett? – hallatszott nagy sokára a felelet. – Doroé?

– Nem – muzsikált az istennő hangja. – Senki nem jön Creusa helyett, egyébként Cicus is marad, nem dekoratív az üres szájával és gesztusaival, őt levettem a listáról. Majd te válladon viszed apádat, gyönyörű kép lesz, amikor hősi módon cipeled.

– Fáj a bóbikám – panaszkodott Aeneas. – És apa amúgy sem akar jönni.

Gyöngéd hang hallatszott, mintha fújnának valamit. Persze most meggyógyítjuk isteni lehelettel a bóbácsot, hogy is hurcolhatna így terhet az ártatlan. Aeneas kérdezett valamit, nagyon halkan, nem tudtam kivenni, mit, csak amikor már hangosabban megismételte.

– És Creusát miért nem? – hallottam.

– Mert újra házasodol. Csak hozományként kaphatod meg Itáliát.

Összefontam az ujjaimat, öblösen, a szívem fölött, mint ahogy verebet szorít az ember, vagy a kettőnk életét tartanám benne. Aeneas nem kellett voltaképpen se testemnek, se lelkemnek, de ismertem őt születésemtől fogva, a férjem lett, s a legrosszabb házasság is házasság. Iulus arca orrtól felfelé az enyém, lefelé az övé, és ezen az se változtat, hogy nem szeretem, és hogy ő odaenged a halálnak.

– Jól van, anyám – mondta a férjem –, csak utasítsd Anchisest, mert nem akar engedelmeskedni, és ebben a zűrzavarban a rábeszéléshez a te erőd kell.

Vajon miért hittem, hogy megpróbál küzdeni értem? Leeresztettem összefogott kezemet. Nemzeti vagy egyházi ünnepen mindig ott kellett állnom az oltár közelében, ahogy az Udvar többi tagjának, a papok általában gyorsan végeztek az állatokkal, nem tartott elviselhetetlen ideig a kivégzési procedúra, csak a gödölyénél volt előírva nyújtott haláltusa, azt nehezen tudtam elviselni, időbe telt, míg aztán már a pillám se rebbent a vérrel együtt kibuggyanó panaszra, a csepp nyögésre, ami eleinte reménykedik, aztán könyörög, később sír. Mi nem szoktunk elájulni, nem lettem szerintem még sápadtabb sem, holott az életemet döntötte el az istennő közlése, sőt ennél is többet, a halálom módját, mert ezek szerint itt hagynak az égő városban, ahol ha nem ismernek fel, lemészárolnak a görögök, miután egy kicsit elszórakoztak velem; ha meg rájönnek, ki a foglyuk, kisorsolnak szolgálónak valamelyik hérosz háztartásába. Futnom kellett volna, menekülnöm ebből az irtózatos palotából, amely az otthonom volt, csakhogy hová, halott vagy fogoly már az én eredeti családom, hová mehetnék, nincs már Priamus otthona, csak itt maradhatok, ha nem akarok a várost ostromlók kezébe kerülni, itt, ahol leendő gyilkosom társalog az anyjával. Lentről, Anchises szobájából zaj hallatszott, az öreg sikoltozott, Cicus sziszegett, Iulus sírt. Anchises azt rikoltotta: „Csoda! Csoda!”

– Apád nem probléma már – mondta Aeneas szobájában az anyósom. – A kisfiú fején e pillanatban jó reményt ígérő kis lángok gyúltak, innen nem látod, de egy csillag állt meg a palota felett, és mindjárt dörögni fog az ég is. Figyelj! Apád ismeri a jeleket.

Nagyot dördült. Azt mondtam magamban, sose éreztem döntő kötésnek a házasságomat, de hogy mit érzek voltaképpen Aeneas iránt, azt a következő pár pillanat fogja eldönteni. Jól képzeltem, eldöntötte.

– Mit kell tennem, anyám? – kérdezte Kegyesatya. Egyszerűen kérdezte, mintha azt tudakolná, hány óra van.

– Vigyázz az indulásnál, mert a sorrend most fontos. Legelöl te mégy, viszed apádat, a gyereket nem engeded ki a kezedből, Creusa zárja a menetet.

– És az istenek? – Kegyesatya ideges volt, de éppen csak annyira, amennyire a leendő új birodalmat is védő istenek képmásai érdeklik az embert. – Annyi kezem nincs.

– Az isteneket Anchises viszi. Nagyon siess, ahogy csak a gyerek bírja, és egyszer se nézz hátra. Creusa majd el fog veszni a ködben.

– És kit szánsz utódjául? – hallottam. Gyászbeszédnek elég tárgyilagos négy szó volt. Nem tudtam, hogy a Habszülte Égilakó kire céloz, amikor azt feleli: a latiumi király pampucáját, csak álltam, álltam, aztán arra lettem figyelmes, hogy valami meleg érinti a nyakamat, valaki lélegzett mögöttem. Hátrakaptam a fejemet, és Caieta keskeny, olajszín arcába néztem, amelyen nem látszott se részvét, se meglepődés, sem irgalom. Kezében ott volt a két immár elhunyt galamb. Lehet, a csodajelek miatt kezdett el keresni, mindenesetre megtalált, s ennek furcsa módon egyáltalán nem örültem. Szégyelltem magam előtte, mintha bűn volna, az én bűnöm, hogy egy leendő világbirodalom áldozati gödölyéjévé lettem. Érdekes, abban az irreális percben az is eszembe jutott, milyen értelmetlen életkorban, minden élettapasztalat nélkül tanultuk az iskolában a mitológiát. Később kellene, mikor az emberrel már történt ez meg az, és indokoltnak érzi, ha a héroszok feleségei feltálalják férjüknek saját gyermekeit ebédre, esetleg húsevő inget küldenek az őket elhagyó szeretőnek a násza éjszakáján.

– Siess! – hallatszott bentről. – Ha késel, már nem tudok segíteni, Iuno így is gyanakszik.

Iuno, persze, az örök ellenség. Caieta megfogta a kezemet, és rohant velem a cselédlépcsőn lefelé. Míg le nem értünk, nem szólt egyetlen szót sem, a madarakat beledugta a ruhája büggyébe. Érdekes, hogy folyton arra gondoltam, milyen lehet az ember mellei között két madártetem, nem arra, hogy azonnal indulunk, és nekem hátul kell lépegetnem, és meg kell halnom. Caieta csak egyszer szólalt meg, mielőtt Anchises szobájába léptünk volna. Csak annyit mondott: „Majd én.”

Csaknem egyszerre buktunk be az öreghez Aeneasszal, Kegyesatya higgadtan vette tudomásul, amikor apja közölte vele, hogy minden aggodalma megszűnt, és hajlandó útra kelni, már nyitotta is a száját, hogy kiadja az utasítást, de mikor én le nem vettem róla a szememet, nem mert rám nézni. Akkor Caieta megindult felé, mérhetetlen gyöngédséggel megsimogatta a bóbácsát, amelyen már nem látszott semmi, és kijelentette, lehetetlen, hogy Kegyesatya az imént szerzett szörnyű sérüléssel karjára vegye az öregurat, aki különben se tud menni az edényke nélkül, mi eltoljuk őt a Dardán Főkapuig a kiskocsiján, majd Cicus húzza, ahogy szokta, Kegyesatya a kocsikába teheti az isteneket is, és vezesse talán személyesen a kisfiút, hiszen a gyerek alig aludt még ma, amellett az is érzi, valami baj van, hát fogja a kezét Aeneas úr, nyilván megnyugszik tőle, nem kívánatos, míg menekülünk, a gyereksírás. Mire Kegyesatya észbe kapott volna, Caieta kivágta házunk kapuját, és kilódított elsőnek engem, rám kiáltott, fussak a család élén, miután nekem se csomagom, se felelősségem, engem megment az áldott jó férjem. Aeneas csak bámult, mert ahelyett, hogy a háta mögött bandukoltam volna, száguldottam át az égő városon, mögöttem Cicus kocogott Anchises kiskocsijával, s ő, Aeneas volt az utolsó meg a pityergő gyerek, aki folyton meg akart állni, mert a macska szemmel láthatólag nehezen bírta a gyorsított menetet, leghátul, ahol engem remélt, Caieta cammogott a csomagok zömével. Nem tudom, Aeneas mikor öltözött át, talán az anyja varázsolta rá a vértet, sisakot, akkora toll volt a fején, mint egy zászló. Felejthetetlen út volt, s a Habszülte Gyilkos valóban megbénította köröttünk az ártó hatalmakat, meg sem közelített bennünket senki. Olyanok lehettünk a pusztulás kellős közepén, mint egy vicc, elöl egy rohanó nő, én, azt egy perverz vénember kergeti egy sziszegő őrült húzta kocsin, mögöttük egy gyászhuszár, de piros strucctollal, egy hérosz, akkora cifra pajzzsal, mint egy mosóteknő, egy falu bolondja, aki szabad kezén egy kisgyerek iparkodik, ezredesnek öltöztetve, az ezredes karján kosár, abból egy mindennel leszámolt macska füle mered ki, a vén szatír meg, aki az ifjú nőt kergeti, a szajrét is viszi, tele a kocsija egy sor gyanús szagot árasztó batyuval, mert az isteneken és a kincses iszákon kívül Aeneas körberakta az apját azzal, amit még fel tudott markolni, leghátul egy szikár, szibillanézésű nő a sereghajtó, az arca, mint a kő. Semmi se stimmelt, anyja nem ezt parancsolta, de Kegyesatya nem tudta átvenni az irányítást Caietától, csak abban reménykedhetett, hogy Venus még egyszer előkerül, és elrendezi az összekuszálódott szálakat. Ám hiába hívta néma imájával, a Habszülte már réges-rég a bástyákon szórakozott a többi szörnyeteg égilakóval, ahhoz is felelőtlen volt, hogy rózsaszín és világoskék gaztetteit hibátlanul hajtsa végre. Én nem néztem hátra, a lelkem majd kiszakadt, úgy futottam, csak a tengerpartot érjük el, a szadista istenek meg szórakozzanak nélkülünk egymással, ahogy eddig is tették.

Egyet azért el kell ismerni, amire háborúban egyszerűen nincs példa, nem volt harcoló egység a Dardán Főkapunál, még csak egy ténfergő görög katona sem, ezt az Isteni Anya mindenesetre elintézte. A kapuig vivő utakon persze állt az utcai harc, de Caieta stratégiai zsenialitása azonnal kiviláglott, mert ahelyett, hogy lopózott volna velünk, a vívók közt futtatott bennünket, és közben kemény, de hibátlan görögségével azt kiáltozta, itt fut a cirkusz, a Kelet Gyöngye trupp, a dicső Agamemnont keresi, és a pettyesagyú Ulissest, eljátszani számukra a díszvacsorán, mint menekültek előlük kiskocsin Trója legyőzött, béna szellemei. Persze hogy szabadon haladhattunk, a helybelieknek nemigen volt mondanivalójuk, mert holtan feküdtek, vagy igénybe vette őket a haldoklás, ha meg eszükön voltak valamelyest, elég disszonáns képet vihettek az Alvilágba, mikor ránk ismertek. A görögök oda se néztek, azt hitték, hozzájuk tartozunk, túl feltűnőek voltunk ahhoz, hogy figyelmet keltsünk, kihívóak, szemtelenek, futtunkban láttam Helenát is, már ismét Spárta királyi koronáját viselte, és görög őrség vette körül, hogy aki nem ismerné fel, hozzá ne érjen, egy templomlépcsőn ült, és nyilván felkészült a férjével való találkozásra, mert a legszebb ruháját vette fel. Egyetlen testvéremet se láttam Cassandra kivételével, máig se tudom, ki hogyan halt meg, csak egy a bizonyos, hogy a Habszülte istennő nem segített a fia egyetlen sógorának vagy sógornőjének sem, csak mosolygott ámbrás nevetéssel. Már átkozódni se tudtam, csak sorra megneveztem magamban a hiú gyilkosokat, a szadista őrülteket, az egész gyalázatos, mennyei apparátust.

A tény, alighanem változtatnia kell a terven, méghozzá rögtönözve, de drasztikusan, a kapunál, a látszólagos szabadulás pillanatában vált Aeneas számára világossá. Azt már felfogta, hogy nem ússza meg személyes akció nélkül, mert hiszen nem tévedtem el, ha volt valamerre köd, rossz helyre varázsolódott, nem körém, feltehetőleg Caieta kevert össze mindent, és ha ő nem enged a dajka javaslatának, és vállalja a tűrhetetlen illatú apa és a csomagok szállítását végig a lángoló Tróján, minden másképp alakul, de hát végtére is ott volt a kiskocsi, és nem akrobata ő, hogy a karján vigyen, méghozzá rohanva egy felnőtt férfit, aki szintén millió terhet cipel, tetejében kézen fogva hurcolja magával fáradt, ellenkező gyerekét. Már tudta, hogy amit az anyja tervezett, kivihetetlen, neki kell végeznie velem, ezt, látszott a szemén, érti, csak a módozaton gondolkozik. Ahogy hátranéztem, azt is tudtam, mikor döntött: amikor meghallottam a kis csattanást. A Dardán Főkapuig nyitott sisakrostéllyal futott, ott leeresztette az ezüst szemvédőt, mint aki nem akarja, hogy lássák a tekintetét. Hogy megszólalt, olyan volt a hangja, mintha a torka fájna. Cicust arra utasította, fusson át a boltíven, szaladjon kocsistul Démétér templomáig, ahol már várnak ránk, rakja hajóra a csomagokat és a gazdáját, Iulust azzal biztatta, cifra nyílvesszők találhatók túl a kapun, ha összeszed belőle annyit, amennyit elbír, és eltipeg a hajóig velük, nem kell itt hagynia a macskáját. Cicus, Anchises és a kisfiú eltűntek, már csak ketten maradtunk, Caieta meg én. Habozva nézett ránk, aztán azt mondta a dajkának, fusson ő is a gyerek után, segítsen neki nyilat keresni, Caieta csöndesen megcsóválta a fejét, és én se mozdultam, és csak néztem rá, és a piros tollas gyászhuszár, a cirkusz hőse csak nyelt, nézett előre-hátra, várta az anyját, de nem jött senki, és akkor nagyon lassan moccant a keze, és nyúlt a kardja után, kihúzta, nézegette, végighúzta rajta az ujját, mint aki próbálja, elég éles-e.

– Nincs köd, Kegyesatya – mondta neki Caieta –, mást kell kitalálni. Talán döfj bele, öld meg. Az istennő utasítása világos volt.

A hérosz elejtette a kardját. Caieta felkapta, és udvariasan visszaadta neki, majd körülnézett, mert nekem nem volt fegyverem, egy hulla mellett talált egy gazdátlan görög szablyát. Valahol távol alakok imbolyogtak, azt se tudtam, itteniek-e vagy ellenség, nemigen törődtek velünk azok sem, ölt ezen az éjszakán mindenki, vagy haldoklott, mit számított, hogy egy piros bóbitás valakit egy szemmel láthatólag nem nőiesen viselkedő zöld ruhás nő szabályos vívóiskolában tanult döféssel kurta tusa után leszúr, az anyja vagy nővére vagy kije meg pucérra vetkőzteti a hullát, megszórja homokkal, imádkozik mellette egyet, mert rendnek a legválságosabb percben is lennie kell, aztán a nő, aki ledöfte a cirkuszost, beleöltözik annak a ruhájába. Hogy mit beszélnek egymással, úgyse hallhatták. Pedig beszélgettek is.

– Ez eddig kész – mondta Caieta, mintha fogadásra öltöztetett volna. – Iparkodj, asszonyom, Anchises nyugtalan lesz.

Kezem-lábam reszketett, most fogott el az iszonyodás, ami vívás közben nem tudott aktivizálódni. Életemben először öltem embert.

– Creusa, ha el nem tűnünk innen, és erre téved az a céda anyósod, mindnyájan meghalunk. Nem szerette a fiát, Venus nem tud szeretni, de Aeneas rajta van a listáján, hát nem adja oda senkinek. Ha meglátja, mi történt, innen nem indul el a hajó semerre.

A hajó és a ránk bízott honalapítás! És anyósom, aki elevenen eléget, vagy mit tudom én, mit talál ki. És egyáltalán, az egész helyzet. Hát megőrültem én, hogy megengedtem Caietának, hogy rám adja Kegyesatya páncélöltözetét? Ki hiszi el rólam, hogy ő vagyok én, csak éppen kicsit megváltoztam az ostrom alatt. És mit mondok a gyereknek? Kiszállt belőlem minden erő, leereszkedtem a kapu melletti nagy kőre.

– Szedd össze magad, Creusa! – förmedt rám Caieta. – Hecuba azt parancsolta, vigyétek a népet új hazába, ki tehet róla, ha téged megöltek a görögök, a vezér meg nővé változott, gyermeke védelme érdekében nagyobb csodát is tehet egy istennő. Ha valaki kételkedik, azonnal megölöd, az mindenkit meggyőz. Csak fussunk már ki a hajóval, mert az istennő itt van valahol az égő város közelében, és Venus halandónak kivédhetetlen. Őt nem tudod ledöfni.

– Mindegy – mondtam, s azt éreztem, olyan fáradt vagyok, hogy tulajdonképpen nem is értem, miért nem hagytam, hogy Aeneas végezzen velem, hiszen tudnom kellett volna, hogy Kegyesatya nélkül nincs menekülés, bezárult a csapda. – Menj, Caieta, legalább te maradj életben, Achates majd elvezeti a népet, ismeri a forgatókönyvet, és mindig ezerszer többet ért a férjemnél. Vigyázz a gyerekre, én hazamegyek Hecubához.

– Hecuba nincs – felelte Caieta szárazon –, jól tudod, hogy a palotában nem maradt élő. Nem visszafelé mégy, hanem át a kapun, a hajóra.

Megigazította a sisakomat, amelynek alsó szegélyén már száradóban volt Kegyesatya vére, de a bőröm azért érezte a nyirkosát. Valamivel távolabb ismét összecsaptak, most szállt le a köd, aminek hamarabb kellett volna, s nem is jó helyen, egészen távol látszott, vastag és szürke volt, mint a romlott tej, kardok csattogtak alatta, és hallatszott a halálhörgés.

– Én megesküszöm, hogy láttalak meghalni – mondta Caieta –, sőt láttam az anyósodat is, amint átváltoztatta a fiát. Panthus görög, csak nálunk nevelődött, gondolod, hogy ellenkezik veled, mikor minden percben találkozhatik Agamemnonnal? Ha egy birkát vezetek oda, és azt állítom, az Kegyesatya Aeneas, így menekíti meg isteni anyja, azzal is elindul, csak elhagyhassa már Tróját. Indulás, Creusa, talán a hajón eszünkbe jut valami, vagy Venus mégis elfelejti ellenőrizni a távozásunkat, és egyelőre valahogy megússzuk. Csodától csodáig éltünk idáig is, hátha tart a szerencséd. Gyere már!

Mindig éreztem Caietában azt a titokzatos erőt, amivel hatni tudott ránk. Mikor felrántott ültömből, nem ellenkeztem. Már majdnem átléptünk a Dardán Főkapu küszöbén, mikor hirtelen felbukkant Cicus, és elállta a kijáratot. Az arca csupa rémület volt, úgy jelzett a kezével, mint a szélmalom; a hajón őrjöngés, verekedés, Achates nem bír egyedül mindent kézben tartani, Anchises sír, mindenki Aeneast keresi, neki, míg az öreg kocsijával bajlódott, beesett a tengerbe a tesserája, és egy sem él azok közül, akik annak idején a túlélésre kijelöltek névsorát összeállították, csak Panthus és Achates, akik igazolhatnák, de egyiknek sincs ideje rá, hiába csápol, hogy elvesztette, a tesseraszedők nem értik a jelbeszédét, Achates rá se figyel, annyi a dolga, Panthus meg se lát, se hall, szedeti fel a horgonyt, sürgeti az indulást. Csak Aeneas atya segíthet, azért szaladt vissza. Hol van Aeneas atya? Kereste a szemével mellettünk, eleinte nem találta, aztán észrevette a földön, és mint amikor a vihar letöri a szélmalom kerekét, hirtelen megálltak mozgó karjai. Mit volt itt még beszélni? Engem alig méltatott pillantásra, ha páncélban menekülök, miért ne tenném, talán praktikusabb is hosszú tengeri úton, de mi lesz ővele most? Kegyesatya az egyetlen, akinek mindenhez joga volt, ha ő halott, neki is le kell maradnia a hajóról.

– Elvesztette a tesseráját – mondta Caieta csendesen, és olyan sápadt lett, mintha minden vért kicsapoltak volna az ereiből. Cicus olyan boldogtalan, bűntudatos és rémült volt, hogy szepegni se mert, pedig volt, mióta megnémították, valami különös, szívbe markoló sírása, mint amikor nagyon régen bujdosó kutyák rájönnek, hogy ismét hiába ajánlkoznak valami kapu előtt. Közben a tejszerű felleg megmoccant, mintha súlya folytán irányt tudna változtatni, függetlenül attól, honnan jön a szél, lassan, fenyegetően közeledett. Akkor anyósom már itt van a közelben. Majdnem vidám lettem, mert akkor se félni nem kell, se kitalálni valamit, akkor úgyis meghalunk, és se veszély tovább, se szenvedés. Caieta még egyszer hosszan megnézte Cicust, aztán elkezdte kibogozni a motyóját, és kivette a templomi imakendőjét.

– Forduljatok el, és borítsatok valamit a fejetekre – mondta. – Egyetlen isten van, aki képes megállítani Venust és elhitetni vele és mindenkivel, hogy Aeneas útra kelt. Egyetlenegy.

Értettük mind a ketten, palotaszolga nem lehetett senki megfelelő vallási kiképzés nélkül, Cicus torka görcse felengedett, elkezdett sírni, a szeméből is potyogtak már a könnyek. Járt a keze, csak járt, könyörögtek a mozdulatok, ne engedjem, mindezt miatta teszi, a nyomorult tessera miatt, hát ki ő, hogy ekkora áldozatot hozzanak érte, hát nincs elég katasztrófa, szegény Aeneas atyát megölték a görögök, ő senki, semmi, egy törött bögrét nem ér meg, nemhogy azt, amire Caieta készül. Ki ne ejtse a nevét valahogy az átok alatti, kiszámíthatatlan, senki megidézni nem merte istennőnek!

– Kegyesatya él, akit a páncéljában látsz, az nem Creusa, hanem Aeneas – mondta Caieta –, Creusa teteme meg átváltozott a halálban férfivá, mert Venus így akarta, női testben Kegyesatya nagyobb biztonságban utazhatik. Ne ezzel törődj, azt mondtam, mindketten húzódjatok félre, és borítsatok a fejetekre valamit. Meddig könyörögjek még? Nincs egy veszteni való pillanatunk.

Cicus ember volt, ha tisztessége ki is próbálta védeni az imént, ami készül, a túlélés lehetőségének fényére elgyengült az ellenállása. Sose felejtem el, amíg még élnem kell, Caieta mosolyát, amivel elbúcsúzott tőlünk, ha tud mosoly félni, mégis mosoly marad, akkor Caieta mosolya vacogott. Elfordultunk, letérdepeltünk mindketten, Cicus a ruháját borította a fejére, hosszú chlamiszát, amiben útra indult, én meg lecsaptam a szemem előtt Aeneas sisakjának az ellenzőjét. Abban az irtózatos, halállal terhes pillanatban arra gondoltam, volna-e a föld kerekén valaki, aki kimondaná az én hiányzó tesserámért Eszkiesz istennő rettenetes nevét. Tudtam, hogy senki, Hecuba szeme fénye voltam, de anyám Laokoónt mentené meg, nem engem. Cicus letakarva is csápolt, még mindig könyörgött, Caieta megemelte egy résre a kendőjét, megnézte Cicust, mint aki utoljára látja, engem már nem nézett meg, visszaeresztette arcára a leplét, neki se telt mindenre az erejéből feltételezett halála pillanatában. Mind tanultuk annak idején, hogy aki Eszkieszhez fordul, annak teljesül a kívánsága, bármi legyen is, de hogy a kérelmezővel mi történik, azt nem tudta maga az egyház sem. Valami olyat jelzett a mitológia: iszonyú iszonyat.

– Téveszd meg Venust, hogy sose jöjjön rá az igazságra! – kiáltotta Caieta a lepel alól. – Üdvözlégy, Eszkiesz istennő!

Kint volt a név, amelyet Iuppiter átka miatt soha nem volt szabad kimondani, Frígia titkos szava, amelyet a főpap is csak leírt, nem ejtett ki, hogy pusztulást ne hozzon magára tanítás közben. Szállt a szó, mint a sirály a Dardán Főkapunál, egy pillanatra éjjeli sötét lett, és elkezdett morogni a föld, mint földrengés előtt, morgott, megmozdult, aztán hirtelen olyan kék világosság öntött el mindent, mintha minden villámlanék, és ebben a sajátságos fényben a sisak résein át messzire láttam, és csurgott rólam a halálveríték, mert látszott, hogy minden halott a kapu környékén megmozdult, magasra tartotta, aztán visszaejtette kihűlt tagjait, aztán megint csak derengő félhomály volt körülöttünk, a halottak megint mozdulatlanul feküdtek, és én érzékeltem, hogy a köd szerteoszlott, és közel és távol semmi nyoma a sűrű párának, ezek szerint itt járt, de már elment Eszkiesz, és felcsaphatom a sisak ellenzőjét. Cicus is leeresztette a fejére borított ruháját, aztán felsikoltott, eltakarta a szemét, mert Caieta fejéről is lenn volt a lepel, és akkor már mindhárman tudtuk, mibe kerül az istenek átka alatt teljesülő kívánság. Dermedten néztem Caietára, halálfeje volt, orr, bőr, fül, fogsorok nélkül, hústörzsön húsnyak, azon koponya, amiről lehullott egy darabban a haj, a szemgolyói fénylettek, azokat meghagyta az istennő, karjait, lábát nem, csontváz-karok és csontváz-lábak libegtek a forgókba akasztva. Caieta rám se nézett, Cicust figyelte, mit tesz. Cicus már nem takarta el a szemét, vacogó szeretettel bámult a két zöldes golyóba, az egyetlenbe, ami megmaradt a régi Caietából, aztán letérdelt elébe, és megcsókolta a porcokat, amelyek a lábujjai helyén maradtak. Ebben a pillanatban érte el Panthus a főkaput, lépett át rajta, és úgy megállt, mintha belécsapott volna a dárda. Caietát látta meg legelőször, az a látvány már elég lehetett volna ahhoz, hogy akár össze is essék, de Caieta mögött színpucéran, meghintve némi homokkal, Aeneas teteme feküdt, én ott álltam a térdeplő Cicustól nem messze, Kegyesatya sisakjában, fegyverzetével, talpig páncélosan. A pillanat megállt Panthus előtt, mint egy szelíd ló, hátát kínálta. Panthus felült rá.

– Isteni anyád, áldassék a neve, sérthetetlenné tett ezzel a varázslattal, Kegyesatya – mondta Panthus –, erre gondolj, ne a veszteségre, hogy a gaz görögök megölték szegény hitvesedet, a tisztalelkű Creusát. Indulnod kell, vár leendő birodalmad Itáliában.

Újra Aeneas tetemére nézett, aztán felszedett a kapu mellől egy bő katonaköpenyt, odadobta a csontváznak. Caieta beburkolózott, elfedte a rituális kendővel a fejét újra, most nem látszott ki belőle semmi. Aeneas nyakán már fekete volt a szúrás helye. Panthus nagyot nyelt.

– Ez nem a könnyek ideje, Aeneas – mondta nekem –, ki kell futnunk a kikötőből, kedvező a szél. Creusa már a Boldogok Mezején köti az aszfodelosz-koszorút, majd Itáliában meggyászolhatod. Menjünk.

Gyöngyözött a homloka a félelemtől, az izgalomtól, láttam, reszket a keze is, Cicus már nem csápolt, csak sírt, de nem szomorúan, boldogan. Még abban az elképesztő percben is eltűnődtem rajta, milyen felfoghatatlan, halálos, lebírhatatlan erő a szerelem. Caieta nem tudott járni, időbe telt, míg saját súlytalanságát megszokta, elkezdtünk puttonyt, kosarat keresni, abban vittük fel a hajóra.

Panthus lépett át elsőnek a Dardán Főkapun, ő vezetett Démétér templomáig, ahogy a hajót elértük, Achates jelzett, készen voltak az indulásra és a zsivaj is elhallgatott, amin nem csodálkoztam. Én is elnémultam volna, ha kivándorló vagyok, és meglátom a kötélhágcsón felkapaszkodni önmagamat, fejemen piros strucctollas sisakban, Aeneas nélkül. Dehogy kért a kijelölt őr Cicustól tesserát, örült, hogy el nem ájul. A gyerek elnevette magát, eldobta a kosarát az immár elhunyt macskával, nyújtotta a karját, vegyem fel, és azt mondta: „Mama!”

– Ez itt Kegyesatyád, Iulus – mondta Panthus –, akit habszülte isteni nagyanyád női testtel óhajt megvédeni az ellenség cseleitől, és Creusa, édesanyád alakjába rejtette őt nagy varázslattal. Creusa, a tisztalelkű egyébként elpusztult a görög túlerő kardcsapásai alatt, Caieta is súlyosan megsebesült a védelmében. Viseld el, amit rád mértek az istenek, bajnok Aeneas, és adj parancsot az indulásra.

Kiadtam a parancsot: irány Itália, amiről csak annyit tudtunk, nyugaton van. Anchises sírt, kövér könnyei az ölében tartott istenszobrokra potyogtak, valami olyat tördelt, hogy most már ki védi őt meg, mert Creusa mindig jó volt hozzá, ellátta mindennel. A menekülők a távolodó partot nézték, meglepően keveset foglalkoztak a halálommal. Achates odaállt mellém, a szemembe nézett, mióta férjhez mentem, nem nézett már rám ezzel a pillantással, mikor látta, hogy nem válaszol a nézésem, olyan lett, mint egyébkor. Éreztem, most állt meg előtte az ő kis paripája, Achates döntött, felkapaszkodott a láthatatlan nyeregbe.

– Jó szél van, Kegyesatya – mondta, ráhagytam, hogy igen. Iulus nevetett, fogalma se volt arról, mit közölt magasztos szavaival Panthus az imént, visszakiáltott a távolodó kikötőbe: „Apa, gyere már! Apa!” „Itt van Kegyesatyád – figyelmeztette Panthus –, Creusa hercegnőt, sajnos, elvesztettük.”

Gyapjúnyírás ideje volt, más években könnyebben boldogult Latium királya, Latinus, sokáig csak arra volt gondja, hogy a nyíró meg ne sértse az állatok bőrét, mert emberi füllel is érzékelhető haragjában a birka tudott valami figyelmeztető jelet adni a többieknek, amitől fogva aztán már csak küzdelem árán ment a munka. De mióta a Cserderekú Turnus nem jött át segíteni, nem volt, aki öreg válláról levegye ezt a terhet, csak a mérést meg a zsákok szájának bekötését vállalta át tőle Lavinia lánya. A király nehezen viselte, hogy a régi, meghitt kapcsolatot a fiatal rutulusszal meg kellett szakítania, egyetlen szerencséje volt, hogy Lavinia dolgozott két férfi helyett is, nincs egész Itáliában hozzá hasonló lány, gondolta gyakran Latinus. Lavinia ugyan nem suttog varázsszavakat, hogy megnyugtassa, a birka fülébe, mint tette gyakran a Cserderekú, csak megpaskolja a lapockáját, de ebből is tüstént megérti a jószág, ne nehezítse a dolgot, mert azt nem kedveli az úrnő. Erős az ő lánya, ha valakinek, akkora és olyan jövendőt ígér a végzet, legyen is erős, mert a jó elviseléséhez is erő kell.

Belenyúlt előbb a fekete, aztán a fehér nyiradékot őrző zsákba, mindkettőből kimarkolt, morzsolgatta, nézte a minőséget. Elégedett volt, valahányszor kedvelt munkáját végezte, mindig derűs lett. Ha az átlagosnál több végeznivalója akadt, mindig Lavinia osztotta meg vele a munkát, Amata a házon kívül soha semmiben nem segített, még a konyhán is csak panasszal, ő akkor mutatta meg igazán, mire képes, ha vendég jött, kevés ember tudott olyan kínáló, nyájas háziasszony lenni, mint a felesége. Latinus csak nézte ilyenkor, valósággal úgy hatott, mint valami isteni sarj, holott igazán nem az volt, lánykorában ő is éppúgy taposta a szőlőt a gazdaságban az apja parancsára, mint a többi fiatal, azóta ilyen kényes csak, hogy ő elvette feleségül. „Érdekből jött hozzám” – gondolta tárgyilagosan, míg morzsolta a nyers gyapjút Latinus, pedig elhitette vele, hogy szereti, de hát nem szerette, hideg volt az asszony, akár egy kőbálványt ölelt volna. Hogy mindig zsémbel, az új tulajdonsága, míg jó az idő, nem nagyon bántotta a királyt, egyszerűen kiment a palotából, szép tágas földjén annyi minden volt, aminek örülhettek Laviniával, hogy mihelyt kinn volt a szabadban, felőle ugyan duzzoghatott benn a felesége. Most úgy tesz, mintha vérig sértené, hogy jó rokonát, a rutulus Turnust, Lavinia jegyesét elutasították, pedig ő van legjobban megdicsőülve a gondolattól, hogy a lányuk egy valamikori nagybirodalom élére kerül a jóslatok szava szerint, királyi férj oldalán. Őt nem téveszti meg, elég régóta ismeri Amatát, él-hal az asszony mindenért, ami emelkedett, a Turnus-ügy csak igazolás, hogy mindig harapós lehessen. Ha valaki, hát ő, Latinus sajnálja Turnus távozását, égi parancs nélkül soha el nem engedi maga mellől a bajnokot, Turnus pontosan az a férfi volt, akivel ő is szívesen volt, Laviniát is szívesen látta a társaságában, ő volt porig sújtott, nem Amata, amikor kiderült, hogy az ég másképpen határozott. Latinus a Cserderekút akkor is megtartotta volna vejének, ha disznópásztor, nem a rutulus nép vezetője, az ő szemében ugyan nem számított az atyafisága, hogy Turnus anyja, nővére vízinimfák, mitológiai rokonsága neki, Latinusnak is van, bár ne volna, Latinus király nem szerette a nem természetes dolgokat, és mindig meg is ijedt, ha túl közel került az égilakókhoz, vagy azt érezte, láthatatlan erők játszanak vele. Ő bizony megkönnyezte, mikor Turnus elballagott a katonák meg a földművelők dobogó járásával, Lavinia, aki babot pucolt, utána se nézett, ezen csodálkozott, mert mindig úgy hitte, hajszálra hasonlít hozzá a lánya, s ez voltaképpen így is volt, csak azzal nem számolt a király, hogy a jósjelek ígérte új vőlegény tettei történetét Itália-szerte énekelik a rapszódoszok, és olyan valakivel, akiről az egész ország énekel, még a Cserderekú se veheti fel a versenyt; egy legendát nem könnyű lebírni. Turnus egyébként meg se kísérelte, annyira megsebezte a visszautasítás, nem kellett kétszer mondani neki, elment, Lavinia meg csak pucolta tovább a babot, és valami dalt zümmögött, aminek a hőse jövendő férje volt, a Kegyesatya, aki szeli a vad vizeket, és isteni anya szülte, maga Venus. Módfelett kellemetlen gondolat, hogy valakinek istennő legyen a nászasszonya. Latinust megviselte, hogy a Végzet így beleszól a magánügyeibe, elég volt neki a csodákból a rémes családi történet a saját ükapjáról.

Leereszkedett a birkanyíró székre, morzsolgatott egy kis gyapjút, még így, végleges előkészítés nélkül is látta, elsőrangú a minősége; megsodorta, egybefonta a fehéret a feketével. Milyen szépen élhettek volna Turnusszal együtt az ő gyönyörű, hatalmas palotájában, amelyet annyi igyekezettel és szeretettel épített, mikor király lett; milyen jókedvűen dolgoztak volna nyáridőn vagy betakarításkor, s mikor a téli zord szél meg eső bever utast vagy vándort, milyen érdeklődve hallgatták volna együtt az idegentől, mi történik abban a távolban, amelyet ő voltaképpen sose kívánt megismerni. Most majd behozza a messzeséget az otthonába az istenek által Lavinia férjéül kijelölt ismeretlen, reméli, megszereti ezt a tájat, amely Latinus szemének olyan elbűvölően szép és gazdag, és boldogan elengedi magát köztük a sok vándorlás után. Még az is elképzelhető, hogy ha a vej összeismerkedik Turnusszal, a Cserderekú lenyeli csalódását, és régi barátként újra bejár a palotába, még talán meg is kedvelik egymást az ő titokzatos új rokonával, s ők vígan figyelik Laviniával, amint birkóznak, vívnak, vagy együtt látnak a munkához, hisz annyi örömet kínál a föld, és annak, aki jön, már épp elege lehetett a kalandokból, az már nyilván egyebet sem akar, mint megnyugodni Lavinia szép kerek válla felett.

Ült Latinus, morzsolgatta a két kis megsodrott gyapjúfonalat, nézett a violába forduló alkonyi égre, és azt gondolta, talán nem kell olyan majdnem-csapásnak tekintenie a jósjeleket vagy Cumae üzenetét, s nem lesz főcélja az érkezőnek, hogy feldúlódjék ez a táj itt, és létesüljön Latiumból föld ura nagybirodalom. Minek is? Miféle tulajdon az olyan, aminek a gazda nem bírja bejárni határát, a királynak minden csordát, ménest, kondát ismernie kell, minden darab szántót, tudni, melyik rög mire jó, hol irtsák, hol védjék az erdőt, ő csak a maga mértékei közt tud gazdálkodni, nem egy annál sokkalta nagyobb területen, amellett honnan, miből és hogyan tágítja majd az ő birtokát az idegen, akire a jóslat szerint örökségként száll ez a föld itt, hogyan tágítja, hisz a szomszédban rutulus nép él, mellette szabin, amellett megint más, északabbra az etruszk, délre a kalábriai, van gazdája erre a rétnek, szántónak, hegynek, mit akar az a vő, és miből áll itt össze az a végtelenül nagy terület, mi ura lenne a világnak? Latinus nyugtalan volt, azt érezte, a szelíd szívű Gago pap is nyugtalan, akinek az ő isteni őse, Faunus jósfája fülébe suttogta a titkot, miféle az a sors, mely vár Lavinia szűzre, akit, vesztére, a Végzet kiszemelt. Latinus mindig megrettent, ha emberi létet súrolt isteni lehelet, neki csak izgalma meg bánata lett abból, hogy ükében annyi örömet lelt hajdan Circe, a tündéri boszorkány, szégyellte bizony, amit más tán irigyelt tőle, szégyellte Latinus az ősét, s féltette a lányát, mert érezte, nincs azon áldás, mikor emberi kör sugarát metszi isteni kör, nem jó a vetés, termése silány lesz. Mennyit áldozott ő ősének, jó Faunusnak, hagyja a sors, ha megteheti, őket békében, valahány istent csak imád a latinság, megadja ő mindnek a bő áldozatot, de feléjük senki se közelítsen az ég vészterhes magasából. Hasztalan esdekelt a király, megtörtént, ami megtörtént, kivédnie lehetetlen, Latinus tudta, mivel jár, hogyha a földi halandó mégis nagy makacsul azt mondja: soha, ott volt példának ükapja Picus és Circe mágusi képe, szegény makacs ük, lett szánandó csudaállat, ő nem akar átváltozni, se lányát nem adja madárnak, teljék be, amit megkövetel a családtól Ananké.

Egyet azért megtett, gondolta, ahogy ült a nyírószéken, és szép violás alkony segített hordani terhes gondolatát: évekkel előbb elküldte Gagót sok válogatott szép fénylő szőrű barommal áldozni Apollo barlangja előtt Cumaeban, kérdezni, higgye-e hát, mit méhek arany raja jelzett Faunus jósfáján, s a megégett arakoszorú, ám sajnos a Szibilla azt mondta, higgye bizony, istennő fia lesz veje egykor, s átveszi tőle örökségül földjét, lányát, s épít csudás birodalmat. Hogy búsult, milyen szomorú lett, mikor megtudta, nincs nász a rutulus daliával, s várjon a friggyel a lány, mert útba felé van a bajnoki férj, akié lesz. Bezzeg Amata belésápadt az örömbe, már látta magát, hogy kagylóhéj-kocsiban Habszülte égi Venusszal járja az óceán zafírvizeit, és a triton nép majd integet, és azt súgja nagy tarka halaknak: ott az a szép úrnő nászasszonya büszke Venusnak, két mennyei hölgy utazik, kísérjük rajba, sirályok! Hát csak jöjjön a hős, aki elveszi majd a leányt, és hajtson előtte térdet, mert egyedül csak tőle magától érheti el, hogy a friss asszony a szívére borul majd. Turnust szerette, igaz, mint távoli jó rokonát, ámde az új bajnok nagy kincset hoz vastenyerében, dús birodalmunk lesz, hallotta nemegyszer a férje, míg Amata a tüzet nézte és álmodozott, és mondta, mi vágya: isteni körbe kerülünk.

Ilyenkor csak felállt Latinus, otthagyta az asszonyt, magával intette Laviniát, ne hallgassa a badar ábrándot a nagyszerű vőről, szerencsére a lányt a férfi érdekelte, nem a származása, akkora híre volt Kegyesatya leleményes bátorságának, hadi sikereinek, hogy az inkább még riasztotta is a királyt, de a lány nem félt, az bízott önmagában és hazája vonzóerejében. Ezek voltak az utóbbi idők legharmonikusabb percei, amikor Lavinia és Latinus együtt járták a mezőket meg a berkeket, és a lány arról beszélt, hogyan fogja mindezt a nagy területet megmutatni a férjének, és milyen semmihez nem hasonlítóan szép, mi övék, ez a táj. Latinusnak olykor átvillant az agyán, hogy az a nagy háború, ahonnan leendő veje megmenekült, régen volt, tíz éve talán, hogy befejeződött, azóta a hős járja a nagy vizeket, és láthatott sok csuda dolgot, nem bizonyos, hogy az ő szeme is azt érzékeli majd, mit a lányé, hogy nincs gyönyörűbb Latiumnál, ki tudja, hogy merre bolyongott, mit látott, élt át, ám Lavinia csak nevetett és körbetekintett. Harsogott a mezők zöldje, aranylott a vetés sok dárdahegye, érő fürtökkel remélte az őszt a dombon a szőlő, duzzadt a lé a gyümölcsben, ígért nagy termést a vidék, mint násza éjjelén a menyasszony.

Talán mégis jóra fordul minden, feleslegesen aggódik, gondolta Latinus, s elfordította fejét, hogy újra lássa a lányát. Lavinia a munkája végén tartott, bekötötte a zsákok száját, erős, ügyes ujjaival de még a fogával is segítette, hogy keményen tartson a bog, értett az mindenhez, s úgy látszik, megérett a szerelemre is immár, szép kerek csípeje, gömbölyödő melle mutatta, kész már anyaságra. Latinus az alkony szelíden közeledő árnyai közt büszkén nézte a lányát, ahogy mindkét kezében gyapjús zsákkal futott a fészer felé, hajából semmi se látszott, kendő védte a szálló szösztől. A király azt érezte, sehol a földön nincs ehhez az édes szép gyermekhez hasonló, és egy pillanatra megbékélt a nyugtalanító jósjelekkel, Turnus leégett koszorúja, vagy a Faunus fáján csüngő vadméhek nem riasztották, hátha ennek a lánynak itt valami különös jár, mert hiszen ő is olyan különleges, olyan kiegyensúlyozott derűt és ép tökéletességet sugárzó, mint egy hibátlan aranyalma. Kialakulhat még minden, hát végre is attól, hogy istennő az anyja, még lehet igazi férfi az a férfi, az ő, Latinus kedvére való, hasonlatos Turnus daliához.

A pásztorok terelték haza a jószágot, hallatszott a hamarosan elkövetkező estét jelző kolompszó, minden pásztor köszönt a királynak, ahogy elballagott előtte, Latinus büszkén ült a birkanyíró széken, és visszaköszönt nekik szeretettel. Megint átélte annak örömét, hogy olyan csavart szarvú barmai senkinek nincsenek, mint neki, meg akarta mutatni a lánynak, ahogy az első méltóságteljes állat elé ért, de az akkorra már a csurgónál állt, kezét öblítette, és fogta a sajtárt, hát persze, megjött a tehén is, megy fejni, gondolta az apja. A tehén csakugyan bekocogott, mentében megbökte a fejével a lányt nagy bizalommal. Szereti ezt mindenki – gondolta Latinus –, csak megbecsüli az a herceg is vagy kicsoda, akié lesz. Előbbi derűje megfelhősödött, mert megint eszébe jutott Turnus. Mégis kellemetlen egy isteni sarj a családban, egy ennyire jelentős istennő leszármazottja, nem olyan kis égieké, mint akiket az ő vagy a Turnus famíliájában találni. Hogyan érintkezik az ember Venus istennő gyerekével?

– Hogyan érintkezik az ember Venus istennő gyerekével? – kérdezte a paptól, aki váratlan betoppant, jött az erdőből, tán a makkoltatók kértek tőle segítséget, mert minden pap náluk, így Gago is, értett a gyógyításhoz, főleg a disznóharapást hegesztette ügyesen gyógyfű levével. Gago leült mellé a másik birkanyíró székre, s elmosolyodott a kérdésen. Azt felelte, ő még nem ismert ekkora urat, csak a Szibillát, de hát nem lehet különleges ügy, hiszen az isteneknek is azt mondja az ember: Atyám. Majd kialakul minden szépen, ha megjön a bajnok. A palota felől illat szállt, kedves a szívnek, felnézett a király, fel a pap. Amata megemberelhette magát, gondolta Latinus, általában nem esznek főttet ők este, de reggel nagyon kókadozott, le kellett vágni egy bárányt, prédába nem hagy az ember semmit akkor sem, ha világbirodalom ura lesz. Világbirodalom, micsoda szó! – Milyen lehet a világ? – kérdezte Latinus, és Gago megint nevetett, és azt felelte, a világ ez, ni, ahol ülnek, a jószág, ahogy ballag a nyáj vissza a legelőről, a kókadozó bárány meg a füst meg a birkanyíró szék meg a sajtár, a pásztor, a kutya, a pásztor botja, a forrás, sombokor és fügefa, ez mind a világ, s amivel több, majd elmondja a hős, aki járt nagy tengeri úton, s ismer sok népet, sok népnek furcsa szokását. Ha futja az idő, javasolta, át kellene húzni mésszel a szép palotát, mire megjön a bajnok, oly szép épület az, ha villog déli verőben, majd nekilát a sok jó szomszéd, elfér a segítség. A rutulus Turnus, az persze jaj be hiányzik, ki tudott úgy szántani-vetni, ökröt vonszolni szarvánál, vágni a fáknak ős sudarát, meszet oltani, kikeverni, kopját törni, nyíllal leteríteni szarvast, és micsoda katona, amikor ráhozza a balsors, hogy földjét védje, na de hát nincs helye panasznak, döntött égilakó, mert szólni nemet, mikor isten igent kér, meg ne próbáljon, ha az élete értékes, földi halandó.

– Hogy lesz ez, te Gago? – kérdezte Latinus a paptól. – Mit mond jósfája ősömnek, jó Faunusnak?

– Semmit, amit eddig nem mondott – mondja a pap rá –, jön valahol, közelít a vejed, nagy a híre nevének, lányod megkapja, örökül veszi Latiumot majd, és egekig fejleszti tovább, lesz nagy birodalma, lesz úr mindeneken, az egész földön, így mondta az isten. Békélj, oly szép ez az est, úgy illatozik a gödölye, csupa friss majoránna főhet a gyönge levében. Hogyha meghívsz, hát itt maradok vacsorára.

Még hallatszott a kolomp, szép szaggal füstöltek az erdők, édes béke volt, lépesméz béke, kék nyugalommal, hulltak az árnyak, és lisztesre borult az alkonyi égbolt. Nézett, hallgatott a király, s úgy élte a békét, hogy legszívesebben rászólt volna a világra: meg ne mozdulj, föld, most minden olyan szép, szelíd és jó, nem kell nekem új, nem vágyom semmi hatalomra, csak megtartani ezt és látni dundi, piros unokákat, hallani, ahogy zeng a szavuk, visítnak örömükben. Engednem bármiben is frissen érkezett idegennek nem lesz egyszerű majd, de tán kezes lesz az a bajnok, próbált sok vészt, hát drága lehet majd a szívének az, mi itt várja, ez a csend, ez az illat, a béke.

Hogyha nem egyeznek, ha nem érti, ha nem tetszik, amit mond, mit kell tennie majd – faggatja újra meg újra, vén Gago rázza fejét, engedni, ráhagyni, nem sérteni égilakókat, Venus istennő nem akárki, ő öreg, az fiatal, tűrjön, ez az isteni végzés. És a violaszínű ég egyre sötétebb lett, és Latinus maga is szomorúbb, mert látta magát már, amint csak hallgat, és más jár-kél gyönyörű szép épületében, és dirigál és utasít, és szava van, és Lavinia is neki tartozik immár mindennel, amivel szép testét, drága személyét felruházta a természet. Koldusnak érezte magát Latinus, királya a latinoknak, felfogta agya, hogy isteni indulatok átformálták a jövőjét, szava aligha számít már, veje dönti ezentúl el, ha kedve kívánja, melyik szép ökröt adják el, ő jelöli egyedül, saját jelével majd a nemes lovakat, és szabja a sorrendet, mikor és hol mit vessenek, hol a parlag, és nem lesz már neki számító szava, legjobb, ha hallgat örökké, az egész élet megváltozik itt, és, sajnos, bár mondta a jóslat és mondta Szibilla, ha él ezer évekig, akkor sem fogja fel elméje, hogyan lehet épp az ő földje öröksége annak a sose látott trójai bajnoknak, aki már útban van Latium partja felé, aki elveszi tőle a lányát. Sóhajtott Latinus, és az istállóban az esti fejésnél szép Lavinia még mindig énekelt egy berki vadászról, és a konyháról szállt a füst, és perelt a felesége, szidta a bárányt, hogy miért törte a lábát, ha nem töri, nincs ma munka, főznie kell, amikor mást tervezett, rút ez az élet, rút, primitív. Latinus unta a zajt, de oly megszokott és ismerős volt a fülének, hát elmosolyodott ezen is. Szegény buta bárány, mintha szándékkal tört volna lábat, hogy Amata dühöngjön.

Hallgatnak, törik fejüket, Gago se mentes a gondtól, milyen új isteneket hoz Venus istennő gyermeke, hogy ők is imádják, hallgat a két öreg, és egyszerre kapja fejét fel, mert ím pata döng, nem is egy ló, két ló áll meg lovasával, az, aki errefelé sose jön, amióta bomlott a kötésük, Cserderekú Turnus, leszökik, eldobja a kantárt. És leszökik mellé hajnalszép fiatal lány, testét bizonyos, hogy örömmel formálta az isten, ámde az izma acél, s nincs párja dárdavetésben, apja nevelte, nem anyja, a gyérszavú, büszke Camillus, volscusok gyermeke ő, puha talpú, zerge futású. Ránéz s megszólal, és a bajnokkal egyszerre kiáltja: „Megjött, látták már, kikötött! Holnapra eléd áll!”

Néz Latinus, szomorú, mit mondjon, mint ha csibére vércse talál, úgy gyötri szívét ez a mondat: „Holnap eléd áll!” Mit tegyen, mit tehet ő, megszabja isteni végzés, hogy ki az égnek ellentmond, úgy jár, mint az ükapja, vagy még rosszabbul, állatként sem élhet azontúl: megmondta a pap, hallgatnia kell a jövőben, megtenni, amit isteni vő szava kíván. Nézi a Cserderekú Turnust, hallgat még, sejti a tényből, hogyha a volscus nép szép szeme fénye, Camilla is itt lovagol latinok földjén, az több egy látogatásnál, az bizony már üzenet, üzenik e hírnökök által itteni népek, hogy fríg idegent nem akarnak e földre. Megriad vén Latinus, érzi, hogy bajt hoz a Végzet. Néz a papra, Gago áll nagy komoran, mert tudja a titkot, szörnyű felfedezést, hogy nincs irgalom égi szívekben. „Hát ha jön, itt lesz, isteni végzés küldötte ide, nem hívni a házba tiltja a mennybolt – szól Gago a király helyett, és int szelíden: ha betérnek – mutatja keze – a palotába, jobb ízű, komolyabb a beszéd, hát tessék, jöjjön a vendég.” Ám senki se moccan a szóra, csak az istálló ajtaja nyílik, lép ki a lány, mert kész a fejéssel, tartja a sajtárt. „Látták már, kikötött. Megjött, holnapra eléd áll” – hallotta odabenn, most látja, ki hozta a hírt, egykor jegyesét s volscus, puha talpú Camillát, két keze megrezzen, menten elejti a sajtárt, ömlik a tej a lába előtt, bíborlik az arca.

Nézi Camilla, a szűz, aki tehenet sose fejt még, nem tud, csak vívni meg lovagolni. Turnus félretekint, a királyt keresi a szemével. Őt kérdi, nem a lányt: „Én egykori, édes apósom, álljunk-é közösen ellen, akarod elűzni velünk a kalandort? Jön veled a rutulus.” „A volscus is!” – mondja Camilla. „Ég tiltja” – sóhajtja a király. „Ég tiltja” – mondja Gago is. Akkor a két lovas megfordul, pattan vissza a büszke nyeregbe, több szó már nem esik, tovavágtat a szűz meg a bajnok, megy a pap is, nehéz a szíve, dehogyis marad itt vacsorára. Lavinia csak áll, szeme ég, mint csillaga égnek, száraz a föld, szomjas, a tejet bevedelte a torka. Felsóhajt a király, bekiált a tág palotába, tegyék hűsre a bárányt, mert vendég lesz holnap: megjött Lavinia jósjel hirdette új jegyese, és a könnye kiperdül.

Latinus király, engedélyeddel talán kiküldhetnők éltes és nyilván közbecsülésnek örvendő alattvalóid zömét, kicsit sokan vagyunk idebenn, ez a kedves, régi épület nem alkalmas ekkora fogadásra. Egyébként, mihelyt tisztelgett előtted, távozik az én kíséretem is, fiammal, a még gyermek ifjú bajnok Iulusszal együtt, kivéve a nagyon tisztelt isteni szándék közvetítőit, a papokat. Így, látod, mindjárt tágabb.

Hogy mi az én megszólításom? Kegyesatyának kell hívnod, uram, holott bőven a fiad lehetnék, de ez a név jár nekem tizennegyedik évem betöltése óta. Hogy hozzád küldött követeim meghozták jóleső üzenetedet: vársz bennünket, Trója menekültjeit, s ezzel a Végzet rendelése és az isteni ígéretek mindkettőnk népe számára visszaigazolódtak, azonnal útra keltem hozzád, te alighanem későbbre vártál, hiszen érkezésünkkor semmi előkészület nem mutatta rezidenciád környékén, hogy fogadásra készülnétek. Én vagyok a hibás, úgy látszik, nagyon is siettem, de úgy éreztem, minél előbb nekilátunk a közösen végzendő feladatnak, annál gyorsabban befejezhetjük. Nagybirodalmat felépíteni, felséges úr, akkora vállalkozás, hogy végiggondolni sem elég bátor hozzá a halandó.

Valóban megtisztelsz azzal az ajánlattal, nevezzelek egyszerűen Latinus atyának. Ha szívélyes magatartásoddal ennyire megkönnyíted az első találkozásunkat, és engem, ifjabbat nem is óhajtasz figyelmeztetni arra, hogy te a latinok királya vagy, én, Anchises bajnok és a Habszülte Venus istennő fia, Aeneas meg egyelőre csak egy jóslat jelezte, a porba omolt, elpusztított Trójából népével földedre menekült honalapító, aki országodban, Itáliában a Sors által megígért örökségét keresi, arra kérnélek, tekints el ettől a megszólítástól, nem volna szerencsés, ha így hívna bárki is a családtagjaidon kívül. Atya nem lehet akárhány, felséges úr, csak egyetlenegy, s az én vagyok, hitbéli buzgóságom miatt neveznek így fiatalságom ellenére. Te, Latinus, felséges úr vagy, mint ahogy felhőábrázatú feleséged sem szólíttathatja magát a jövőben egyszerűen Amatának, ő felséges asszony, királyné. Örülök, hogy itt látom hajadon lányotok mellett, akit a Végzet hitvesemül kijelölt. Amit rólad s a tieidről tudnom kell, annak ismerete nálunk, Trójában tantárgy volt, így el se kell mondanod, milyen nagy bánat érte házadat, amikor elsőszülötted, trónod jogos utóda áldozatul kellett hogy essék azon a végzetes vadászaton az Elrendelés hatalmának, amely engem jelölt ki fiadul és örökösödül, mint lányod, a mosolyszemű Lavinia leendő férjét. Ne essék nehezetekre elviselni a látványt, amin, mint magatartásotok megmutatta, megriadtok, kivédhetetlen mennyei intézkedés győztes áldozata lettem, mert hiszen elhoztam minden veszélyen át hozzátok népem maradékát, ám mindez kivihetetlen lett volna, ha, amint látod arcomon, testemen, Venus, Habszülte isteni anyám csodát nem tesz, s a rám bűvölt női külsővel meg nem menti a földeteken újraépítendő hajdani birodalom, Trója vezérét, engem, a Kegyes Aeneas atyát.

 

Erre, látod, nem tudok válaszolni, mert kizárólag az églakóktól, elsősorban isteni anyámtól függ, meddig kell hordanom e tetszetős álruhát. Nyilván nem sokáig, s e látszattest hamarosan nem lesz akadálya annak, hogy a mosolyszemű Lavinia minden tekintetben férjet kapjon személyemben.

 

Eszembe se jutott, királyi felség. Mi Trójában nem szoktunk véleménykutatást tartani, egyébként ha mindenben utánozni kívánod közös dicső ősünk, Saturnus isten a néphez húzó hajlandóságát, semmi akadálya annak, hogy alkalomadtán összehívd tanácskozásra, akiket fontosnak érzel. Ha van hozzá megfelelő területed, akár egész népedet is, úgyis be kell jelentened, hogy megjött a Végzet kijelölte utas, aki vejed, uralkodótársad, majd utódod lesz, mivel köztudomású, hogy a mosolyszemű Laviniának idegenből jött férjet ígértek az égilakók a Cserderekú Turnus helyett, emiatt borult lángba a hajadon fején annak idején a koszorú, és lepték el szent fád koronáját jósjelként a méhek. Később majd hozzászokik latin országod minden lakója, hogy ne kérjen tőled se indokot, se magyarázatot, a vélemények úgyis többnyire megoszlanak vagy ütköznek ilyen nagy és nehézkes tanácskozásokon, szó szót követ, ez általában nem vezet jóra, nem kívánatos mindig mindenbe beavatni a széles rétegeket, mert ne feledd, most már nem Saturnus isten anyagi-erkölcsi tekintetben egyaránt kivételes századát éljük, bizonyos mértéktartás elengedhetetlen feltétele az ország rendjének.

 

Ez meglep, felség. Ezek szerint ez a masszív, biztonságot nyújtó, egyszerű oszlopos épület több célt is szolgál egyszerre? Nem hittem volna, hogy rezidencia, törvényház, templom és családod személyes lakótere is. Ezentúl nyilván bővíteni kívánod az ősi királyi fészket, itt olyan méretű építkezés indul meg most, uram, hogy jelenlegi palotád legfeljebb közvetlen környezetednek tarthat majd fedelet. Egyelőre szűken leszünk, de míg hitvesemmel és udvartartásommal külön nem költözhetem, természetesen örömmel elfogadom baráti vendégszeretetedet, amely az esküvő megtörténte után a legmelegebb családi kapcsolattá nemesedik. A változtatásokat, gondolom, messze földekig hírlő bölcsességed amúgy is tervbe vette, mihelyt a Végzet döntését Lavinia hercegnő velem létesítendő kapcsolata ügyében a jósjeleket megfejtő papi testületed nyilatkozott.

 

Lám, hiba esett, mennyire sajnálom. A vágy, hogy minél hamarabb szemben állhassak és tárgyalhassak Latinus királlyal, figyelmetlenné tett, emiatt szíves elnézésedet kérem, különleges tisztelettel tisztelendő Panthus, aki csak állsz, holott díszruhád, papi süveged átvészelte a vándorlást, a dúló elemek haragját, át a vadszemű éjszakák hidegét és a violaszínű tenger égig csapó hullámait, szerényen és sebzetten jelzed rituális botocskáddal, mekkora méltóság viselője vagy, s hogy mint az elpusztult Trója lelki vezetőjét, elsőnek kellett volna téged a király elé engedjelek, akár önmagamat megelőzve is, hiszen aktív hitélet nélkül ország elképzelhetetlen, birodalom kialakíthatatlan, hatalom nem tartható. Íme, felség, különlegesen tisztelendő isteni üzenetközvetítőnk, Panthus, királyi családunk lelki vezetője, jelenlegi főpapunk és eljövendő birodalmunk kulturális fejlődésének ellenőre.

 

Ez nem volt szerencsés, Latinus király, ez a megjegyzés, illetve a te szádból csak helyes kijelentések hangozhatnak el, talán másképp fogalmazom. Szerető türelmetlenségedben, hogy Panthus isteni üzenetközvetítő áldását minél hamarabb elfogadhassad, nem érzékeltetted világosan elképzelésedet a tudomány és a művészetek szerepéről jövendő nagybirodalmunkban, mert kijelentésed, hogy semmi szükséged másra, mint ami alapon eddig országod állt, és nem óhajtasz lazulást, gyöngülést, ami a tudományos munka, a meddő viták, a mesék és henye hangicsák leple alatt tapasztalatod szerint mindig bekövetkezik, nyelvbotlás lehetett, egyszerű lapszus, aminek éppen az ellenkezője a te valódi óhajod, csak a mi még nem tökéletes nyelvismeretünk értette első hallásra félre, hisz bár születésünk óta tanítottak bennünket országod nyelvére, Itália területén azért mégis gyarlóbban beszéljük, mint otthon, oktatóink között. Feltételezem, nemcsak égsz a vágytól, hogy néped vezetői és ifjai minél mélyebbre hatoljanak Minerva istennő tudományos titkai és az Apollo ihlette alkotók művészi eredményei közé, de mosolyszemű jegyesemet is rangjának megfelelő módon neveltetted, mert bár megkívánom tőle egy a házi erényekben kimagasló matróna minden tulajdonságát, nem tekinthetek el attól, hogy azt is meg ne kívánjam, mindent sajátítson el, amit egy uralkodó hitvesének, egy leendő nagybirodalom első asszonyának tudnia kell. Papjaim mind gyakorlott oktatók, semmi akadálya, hogy segítségedre legyenek, ha Lavinia képzésében valamit pótolni akarsz, Iulus fiam a vándorlás évei alatt csak fizikai képességeit fejleszthette, utunk csupa veszély volt, ellenséges isteni erők hátráltatta vállalkozás, az ifjú bajnok valódi szellemi nevelése is most kezdődik, ő kétesztendei haladékot kapott az uralkodói ismeretek elsajátítására, szerintem mosolyszemű jegyesem nem fogja kifogásolni, hogy leendő mostohafia társaságában képezzék, és vele együtt fogadja elméjébe mindazt, amit tanácsos lesz megtanulnia. Képzésük ellenőrzését a különlegesen tisztelendő Panthusra bízom, mint ahogy annak idején családunk minden tagjának nevelését a különlegesen tisztelendő Laokoón főpap irányította Trójában, akinek tragikus sorsáról nyilván bőven beszámoltak a rapszódoszok.

Ez itt tehát Panthus főpap, felhőábrázatú királyasszony és rövidesen hitvesemként becsült hercegnő, mellette meg, aki papi rendünkből birodalmunk elpusztulása után még megmaradt. Különlegesen tisztelendő Panthus családi szertartásaink végzésén kívül Apollo istent szolgálta eredetileg, most, mint főpap, valamennyit, Ceres földanya tiszteletére Polybotes isteni üzenetközvetítő tevékenykedett. Minerva kultuszát a szelídtekintetű Nautesre bíztuk, a Nagy Istenanya, Cybele áldozatvezetője Chlorontes volt. Akit papjaim mellett láttok, gyermekkortól barátom és bajnoktársam, Achates, jobbján udvari szertartásmesterünk, Ilioneus, akit meg is kérek, hogy Panthus különlegesen tisztelendő isteni üzenetközvetítő főpapi áldásával együtt átadja neked, felséges úr, Priamus királyi hagyatékának maradékát, mellyel egyben rád száll a nemes halott egykori hatalma is, amit hajlott korodra való tekintettel és azt remélve, helyesen értelmezem az istenek óhaját, magam gyakorlok helyetted. Nézd, ez fedte Priamus király ősz haját, ez volt templomi fejdísze, míg áldozott, itt fegyverzete is, követfogadó köntöse, amellyel leszel szíves mesteri kézzel szőtt sárgás köpenykédet és gyapjúöltönyödet felcserélni, mert ezentúl, mint nyilván magad is így tervezted, a szertartásokon vagy udvari ceremóniákon való megjelenésed formáit is reformálni kívánod. Régi, nyilván jó atyáidtól rád hagyott öltözékedet különlegesen tisztelendő Panthusunk magához veszi és megőrzi, alakuló családi kincstárunkat rövidesen Lavinia hercegnő lánypártája is gazdagítani fogja, az szintén odakerül, mihelyt megkötjük a házasságot. Álljon a kincstár egyelőre a házasfelekre vigyázó Iuno templomában, valamelyik isteni üzenetközvetítőd majd elvezeti odáig Panthus főpapot.

 

Nem számít, felség, ha eddig nem volt, majd lesz, az elején vagyunk egy folyamatnak, amely rövidesen mederbe jut. Ha az istenek elsegítettek idáig, itt sem hagynak segítség nélkül, főleg olyan területen, ami az ő tiszteletüket szolgálná. A palotában, ahogy említetted, van áldozatbemutatásra alkalmas hely, egyelőre hát majd ott imádkozunk, s ha valóban nincsenek szabályos kápolnáitok, csak a forrásoknál és az erdők mélyén társalogtok az égilakókkal, gondom lesz rá, hogy az isteni üzenetek képviselői méltó lakhelyhez jussanak, és az építendő szentélyek érzékeltessék a menny tiszteletét. Egy ősök csarnoka is könnyen kialakítható, majd közfalakat húzatunk, az épület, sok oszlopával, alkalmasnak mutatkozik több ügyes változtatásra. Ekkora teremre, mint ahol most vagyunk, aligha lesz már szükséged, mert a jövőben legfeljebb a szabad ég alatt ül össze torozni a nép, most, hogy a te latinjaid az én trójai töredék népemmel egyesülnek, részint már nem férnek el, részint meg nem szerencsés meg nem tisztult ájtatosok jelenlétében idebenn bemutatni az áldozatot, lesz arra megfelelő terem, mihelyt az új falakat felhúzzuk, de csak megszabott számú hívő számára, mert a többi az églakók előtt leborulni vágyó keresse az istenek jelenlétét, ahol amúgy is szokta, a ligetekben.

Kérlek, felség, most te ismertess meg udvartartásod tagjaival, elsősorban isteneitek hivatott képviselőivel, míg körbejárok, hadd jegyezzem meg, ki melyik halhatatlan kultuszának őre. Te Silvanus papja vagy, azt mondod? Örvendek, tiszteletre méltó üzenetközvetítő. Te Faunus jósistennek áldozol, akitől a királyi család ered? Nemes feladat. Nemes feladat egyébként mindnyájatoké, tisztelendő személyiségek, akik nevünkben érintkezést kerestek a kétarcú Ianusszal, a vadászó, holdhomlokú szűzzel vagy az erdők, mezők, kikötők, vizek, hegyek, jószágok földi szemmel csak ritkán látható védelmezőivel. Ezeket a kultikus jeleket nem ismerem, kit szolgálsz, tiszteletre méltó agg? Itáliátok védőistenét? Csak nem őt láttam cédrusból kifaragva, mikor a palotába léptem, ott állt a bejáratnál egy ősi bálványoszlop, a teste bikáé, a feje ember. Ezek szerint ő volna Italus? Bizony, ne is fordítsa el felőlünk az arcát, hadd legyen egykor a földkerekség ura a nevét viselő félsziget. Köszöntelek mindnyájatokat még egyszer, és azzal az ígérettel bocsátlak el, hogy miután Latinus király elgyöngült kezéből az én kezembe került át az államkormányzás rúdja, beruházásaink között a legelső a vallást és a hitéletet fogja szolgálni, mert aki az ég lakóin takarékoskodik, eleve elvesztette jogát a földhöz. Mi még a nálatok már eddig is tisztelt helyi istenségek mellé megszervezzük saját régi főisteneink kultuszát, hadd szálljon az áldozati füst Iuppiter, a mennyek ura, frigyvédő hitvese, Iuno, habszülte édesanyám, Venus, tengerkorbácsoló Neptunus, harc ura, Mars, az alvilág fejedelme, Pluto, a kalászringató Ceres, a mennyei hírnök, Mercurius, a lantverő Apollo, a keresztutak Dianája és a zengővasú Vulcanus oltárairól, s a Trójából hozott ősi istenképeknek is oltárt állítunk, szóljon pásztorsípotok szelíd dallama mellett tigrisvonta szekéren utazó nagy fríg Istenanyánk papirendjének réztányérverő kórusa is, hiszen ő éppúgy a termékenység úrnője, mint a férfierőé Priapus. A fríg rítusok éles sikolyai kezdetben nyilván idegenek lesznek számotokra, akárcsak öltözékeink, tarka, süvegrögzítő fríg mitraszalagjaink, egyéb kis-ázsiai ékességek, melyek még a hosszú és veszedelmes utazás utáni megviselt állapotukban is érzékeltetik azt, ami otthoni igényünket, ízlésünket jellemezte, s melynek megbámulása, megjegyzésekkel való kísérete oly mértékig elbúsítana bennünket, hogy az effajta magatartás vagy véleményközlés természetesen általatok történő betiltása kínálkozik az egyedül helyes megoldásnak.

Királyi felség, nem említetted, de magamtól is tudom, az volna a kívánságod, hogy a latin isteni üzenetközvetítők fejéül saját ősöd, a jós Faunus isten kultuszának vezetőjét, Gagót nevezzük ki. Hogy sikerüljön az itt lelt és a magunkkal hozott szálfákból egyetlen, hibátlan hajót ácsolnunk, melyen népeink biztonságban haladhatnak a jövőjük felé, a különlegesen tisztelendő főpap, Panthus majd megbeszéli vele az egyesülésünk következtében újonnan kialakítandó szertartásrendet. Trója megmentett isteneit saját családom szentjeivel együtt mosolyszemű jegyesemre, Laviniára bízom, fogd e parányi szobrokat, Itália leendő első asszonya, őrizd kegyelettel. Most, hogy mindent, ami a hitélet körébe tartozik, nagyjából megbeszéltünk, Latinus király szerintem hozzájárul, hogy az isteni üzenetek jeles közvetítői visszatérhessenek felemelő hivatásuk gyakorlásához. Köszönöm, uraim, távozhatnak, illetve te még maradj egy szóra, Faunus isten jóspapja, mélyhitű Gago. Panthus főpappal merüljetek gyümölcsöző beszélgetésbe, és egyezzetek meg mindazokban a változtatásokban, melyeket a jelenleg itt még kissé egyoldalúan agrárjellegű egyházügy és a fejlesztendő kulturális tevékenységek területén a tökéletesítés érdekében szükségesnek tartotok. Ha egyesítitek elképzeléseiteket, nagyot haladunk mindjárt a kecsegtető kezdet elején.

Téged, asszonyom, mutatja felhőábrázatod lassú elborulása, láthatólag megviseltek a torlódó események, alighanem vissza szeretnél vonulni, ennek nincs akadálya, annál kevésbé, mert a továbbiakban sem fárasztunk majd azzal, hogy állami vagy egyházi tárgyalásokon végy részt. Ezentúl nem kíséred majd őfelségét, hacsak valami különleges nemzeti vagy családi ünnep indokolttá nem teszi, helyetted friss erővel helytáll majd jövendő hitvesem, aki pallérozása a különlegesen tisztelendő főpap és a ceremóniamester segítségével már ma megkezdődik, mihelyt elbocsátom. Te távozhatsz is, felséges asszony, azzal az ígéretemmel, hogy minden olyan alkalommal köztünk leszel újra, amikor azt kívánom, hogy egyesült népeinket figyelmeztessék a birodalom legfontosabb alapegysége, a család szent és fontos voltára. Ifjú bajnok Iulus, hű társam, Achates és a jó Ilioneus majd elkísér.

Te, Latinus király, maradj velünk a trónon, mert ideje, hogy végre szót váltsak a hercegnővel is, aki ma még apai hatalmad alatt áll, és nem volna illendő, hogy jelenléted nélkül történjék meg első eszmecserénk. Igaz hálára köteleznél, ha magad is ismertetnéd azokat a latin szokásokat, amelyek házasságkö…

 

Nicsak…

Hány éves a király, hercegnő? Hatvannégy? Én a papokkal tárgyaltam az utolsó percekben, nem néztem rá, nem érzékeltem, hogy elszenderült, de neked látnod kellett. Nem láttad? Hogyhogy nem figyelsz, Lavinia, mikor életbevágó minden szó, amit itt kiejtünk, és majdnem mindennek önmaga mellett még egy másik, mögöttes jelentése is van. Lesütötted a szemedet? Erről jó lesz leszokni, mert valaki leszúr, kinevet, megrabol, megcsal, mert kihasználhatja ellenség vagy barát arcod szép szűzi szemérmét, míg illedelmes pilláid lebocsátod. Királyok nem szendék, és királyok nem alszanak. Hogy bír pihenni azon a konyhaszéken vagy micsodán, csak gyereket láttam még ilyen ártatlanul aludni. Jó ember lehet Latinus, hercegnő, s ugyanolyan gyanútlan, mint te vagy, itt nálatok csak egy az éber, az anyád, az talán álmában is figyel, mint mi otthon Trójában, ahol az újszülött sem volt már gyanútlan vagy önfeledt, mert nem lehetett. Na, állj ide szépen közel hozzám, hadd nézzelek meg, kislányom. Nem vagy csúnya, a mi ízlésünk szerint egy kicsit masszív, a lábad kurta, tömzsi, de formás, szép kis szemed van, tisztességes szemed, te nem vagy az istenek esete, azt hiszem, az a maximum a katasztrófából, ami veled történhetik, hogy én leszek a férjed, téged nemigen változtat senki semmivé, mint szegény ükapádat, vagy kicsoda ősöd az a Picus, aki Circe szigetén harkályi teendőket lát el. Ebpillantásod van, latin hercegnő, nemesszívű kutyák néztek így rám otthon, amíg még volt otthonom.

Szemlélj meg nyugodtan, bár gyenge itt a fény. A sisakomat már levettem, ritkán hordom, ha nincs harc, időnként felsebzi a fülemet, nyilván van valami kenőcsötök, a mienk elfogyott, légy szíves, kenj be. Nem? Nem illik? Van erre törvény, fülre vonatkozó vagy házassági törvény, hogy nem érinthetsz meg elsősegély ügyben, míg el nem veszlek feleségül? Ne fordítsd el a fejedet, nem vetkőzöm pucérra, csak a pajzsomat lazítom meg, és a lábvért se kell, ma ide élő ember be nem teszi már a lábát, Caietán, a dajkán kívül, akit azért ajánlok a figyelmedbe, mert ő nevelt fel engem, a feleségemet, a fiamat, mellettünk volt mindenben, és te szerencsédre nem tudod, mi volt az a minden. Caieta megsérült az ostrom alatt, maszkot visel, kesztyűt, lábtakarót, parókát, sose próbáld meglesni, mi van a leplei alatt, mert ijedtedben megvakulsz. De engem bámulhatsz. Mi a csudával világíttok ti itt, persze faggyúval. Láttad volna valaha a trójai királyi fogadótermet vagy a carthagói arany fénytálakat, amelyekben nafta égett, és nem is egyszínű, hanem alkalom szerint választott, smaragdzöld vagy vérpiros, vagy ibolyakék vagy…

Minek kérdezek tőled ilyen hülyeségeket, amikre nem felelhetsz? Honnan tudd, amit nem tudsz? Neked is elég lehetett már a napból, és még anyádhoz se futhatsz megbeszélni, ami történt, mert muszáj, hogy valamelyest megismerkedjünk, Lavinia, hisz életünket a két főpap rövidesen összeköti, hát legalább járj körül, hiszen eddig bármit hallottál rólam, csak jóslat formájában hallhattad, mindmáig nem volt arcom a számodra, most van, akármilyen megdöbbentő arc is, de legalább az.

Ez mi volt, ez a jel? Ne hazudj, mert láttam, nekem szegezted a mutató- és kisujjadat, ha rosszat hoztál rám ezzel a varázsjellel, úgy megverlek, hogy kék-zöld leszel a menyasszonyi fátyolod alatt. Ha csak az istenek haragját hárítottad el, vagy segítséget kértél, akkor rendben van, de ha rám akarnál igézni valami rontást, vigyázz, leendő feleségem, mert ez, ami most történik, már nem protokoll, nem is fogadás balról Latinus palotájában, vagy kissé primitív, frissen adaptált nép képviselőinek köszöntése és eligazítása, a ceremóniále tizenkettedik paragrafusa szerint. Ez már az élet, kutyaszemű lány, ez a te magánkihallgatásod, amelyen a magam módján én is bemutatkozom. Vigyázz, Lavinia, sose hazudj nekem, nem kenyered amúgy sem, csak rátok kell nézni, bájos és meggyőző hazugságok nem ilyen szabású emberektől várhatók, az áltatáshoz neked túl vastag a derekad, túl kurta az ujjad, nincs benned fríg fifika.

A fifika? Ti úgy mondjátok, csalafintaság, de meg se próbáld alkalmazni, úgyse sikerül, amellett gyerekkoromtól fogva nem tűrtem, ha valaki megkísérelt becsapni. Sajnos őt is megölték, Ilioné rokonomat, aki még illusztrálni is tudná neked, mennyire kihozott a sodromból, ha rászedtek vagy csak ha azt képzeltem, rászednek. A nagy ollót a trónterem királyi zsöllyesorában az Ilioné székébe dugtam, méghozzá heggyel felfelé, átdöfve az arany bőrkárpitozást, nálunk, ha leülést jelzett az Udvarmester, felállni már nem volt szabad a fogadásokon, ült hát az ollóban Ilioné rokonom, és azonnal rájött, nem lett volna szabad azt mondania nekem a reggelinél, hogy én a házasságomat egykor bikával kötöm, politikai döntésből, isteni végzés szerint. Sok minden összejött aznap, hisz nem minden reggelin szerepelt méz, Priamus felesége, Hecuba királyné vigyázott, el ne hízzunk, és a sportoktatónk sem engedte volna meg, de aznap éppen méz volt, milyen halhatatlanul élénk az emlék, látod – vajon neked miféle emlékeid lehetnek tizennégy esztendős életed alatt, boldogtalan kis kutyaszemű lány, aki éppen két évvel vagy idősebb az én Iulus fiamnál? Szóval méz volt, és nálunk éppen bikát ábrázolt az aznapra a terítéshez kiadott arany méztartó, egész pontosan nemcsak a bikát egyedül, hanem Phaedra történetét a bikával, amit ha ismersz, jó, ha nem, még jobb neked is, nekem is. A méztartón Phaedra rézsút feküdt egy támlátlan széken, hosszú haja, háta, nyaka, feje csaknem a földön, lábát viszont a felé hajló bika köré fonta, amely tág orrlikával, félig nyitott szájával félelmes volt, nem gusztustalan, hanem ijesztő, az állat olyan tárgyilagos a közösülés idején, nem tudom, mit akart a művész, soha nem láttam párzó állatokon az ember undok reakcióit az eksztázis pillanatában. Egy szót nem értesz ebből, hercegnő, az istenek segítsenek, ebben a korban mi már hol tartottunk. Szóval ez az asztaldísz akkor reggel, főleg, mert Ilioné meggyújtotta a bika hátában elrejtett füstölőt, és szállt a reggel üdeségét értelmetlenül szétziláló, éjjelre illő buja illat, külön idegesített, s még eszemben járt, mire a fogadásra kivezényeltek, és mert vizuális vagyok, és mindent el tudok képzelni, amit nem kellene, mihelyt Ilioné elejtette a célzást, hogy bika lesz a házasfelem, azonnal elképzeltem, sőt láttam is, és elkezdtem iszonyodni, mert miért ne lehetne igaz, Ilioné templomban szolgált, és annyi mindenről hallott, amiről mi, az udvartartás tagjai nem. Most már tudom, az volt Trója bukásának egyik fő oka, hogy a legtöbb fríg csak egy kicsit látott mindabból, ami történik, soha az egészet, a valót. Azt mindig csak a főpap tudta, meg a királyné.

 

Hol tartottunk?

Az ollónál.

Tudsz szabni-varrni, Lavinia? Ennyire? Vigyázz, leesik a fejed. Mit susogsz? Az ollóval? Hát mi lehetett volna az ollóval, kislányom, Ilioné benne ült, mert így írta elő az etikett, majd megtanulod te is, micsoda úr a ceremóniamester, és micsoda hatalom, ha valakit le akarunk hengerelni kultúránkkal vagy Udvarunk fényével vagy egyszer majd rakétakilövő állomásunkkal vagy príma börtönrendszerünkkel, ha valami olyat mutathatunk a vendégnek, amiről ő otthon nem is álmodott. Híre volt a trójai etikettnek, ne kérdezd, mivel fizettünk érte, Lavinia.

Tudod, ez olyan éles emlék, hogy máig szúr, pedig nem én ültem az ollóban, én csak irtóztam a gondolattól, hogy eggyé váljam a bikával, akiről azt gondoltam, ilyen patával és miegyébbel meg undok hosszú farokkal nem udvarképes partner, s ami valóban szomorú, egyáltalán nem tartottam lehetetlennek a nászt, hiszen a mi Udvarunkban és családunkban bármi megtörténhetett, és látom, hogy a történettől te sem lettél különösebben izgatott, ha nem is volt ízlésedre egy asszony és egy állat közös szerelmi élménysorozata. Mi nem vagyunk akárkik, gondolom, az sem utolsó élmény számodra, ha elmégy meglátogatni az ükapádat, akit Ajaján harkállyá változtattak, vagy ha ő repül ide, hogy lásson titeket. Azt mondod, jó ember? Nyilván. Csak honnan ismered meg, hogy ő az, ha berepül? Beszél? Nem beszél. Akkor? Gago mondja. Ha Gago mondja, az vitathatatlan bizonyíték, akkor elhiszem. Nekem Ilioné mondta a bikát, aki hittudománnyal is foglalkozott, hát miért ne hittem volna el neki?

Hogy mi lett az ollóügy vége? Semmi. A szokásos. Különlegesen tisztelendő főpap Laokoón négy napra minden élelmezés nélkül becsukta Ilionét, amiért el merte mondani, amit a szakrális könyvtekercsek egyikéről kilesett, de én se vittem el szárazon, mert én ugyancsak négy napig voltam börtönben, épp csak hogy én kaptam enni, mert fiatalabb voltam nála, de nekem is meg kellett jegyeznem, hogy nincs ellenkezés semmi tekintetben, és nem ollóval felelünk az indiszkréciókra, hanem tudomásul vesszük az esetleg nekünk rendelt elháríthatatlant. Kommentár nincs, még gondolatbeli kommentár sem ajánlatos, nemhogy válasz, a királyi gyermeknek nincs szava, akarata, élete, mindezek az elvont főnevek akkor kezdődnek, amikor az illető már maga is királlyá válik, és ha bikát választ neki az isteni döntés, akkor csináltat magának arany tehénszarvakat, és ráapplikálja a homlokára, akkor is, ha véletlenül férfi, mert ezt írja elő a ceremóniále.

Csak nézel, nézel, nézel. Mondd, Lavinia, értettél te bármit is abból, amit hallottál? Értettél? Mire figyelmeztettelek, halljam! Nem az ollóra, dehogy arra. Arra, hogy sose próbálj hazudni vagy rászedni engem. Ilionéra azért haragudtam, mert azt hittem róla, becsap, holott tudnom kellett volna, hogy nem jellemző rá, Ilioné komoly lány volt, majdnem komor, és jobban tanult akármelyikünknél, ő volt az egyedüli köztünk, akit a főpap Ucalegon engedélyével megtanított a szakrális betűk olvasására, művelt volt Ilioné, és már-már riasztóan fegyelmezett, hideg, sem az istenek gerjedelmét, sem a papi feleségek indulatát nem ébreszthette fel, ha a főtemplomba vonult, pletykálni se hallotta senki soha. Első és utolsó fecsegése volt az ollóepizód, s még ez is utólag őt igazolja, hiszen az első, amit megláttam ősi itáliai istenszobraitok között, egy bikatestű, emberfejű bálvány volt, mindjárt ahogy belépünk a palotába, cédrusfából; Itália istene. Ilionénak, ha elér hozzá a szavam, most megvan az elégtétele. Szegény, szomorú hajdani ifjú nő, nem jó az, ha valaki annyira okos, hogy megtanítják a szakrális betűkre. Ilyen tekintetben te, mosolypillantású leendő hitvesem, ideális fiatalságot tölthettél, mert attól félek, nem tudsz többet, mint egy kis üsző.

Ne vágj pofákat, királynak kultikus arca van. Ezt sem érted, mi a kultikus, hát miféle latin nyelvet beszéltek ti? Micsoda? Hogy hol volt a bikában a méz? Istenem, hát a doboz fedelén volt a bika, a szék, Phaedra, a füstölőtartó a bika hátán, magában a dobozban a méz. Mik nem maradnak az eszedben, csak ez, semmi más. Hol volt a méz! Bár talán jobb is, hogy eszembe juttattad, mert ehhez a méztartóhoz azért asszociálok valamit. Tinálatok miben áll a méz? Bödönben? Mi az a bödön? Ne menj érte, majd meglátom. Miből van a bödön? Bármiből? Hogyhogy bármiből? Cserépből, üvegből? Nem üvegből. Fából? Nem fából. Bödönből. Nagyszerű. Szóval ezt azért hozzuk törvénybe itt, hogy az asztali eszközök között a legnagyobb parádén is legyen a szüleidtől örökölt tárgyak közül is valami, én hozom a magunk múltját, de annak egyesülnie kell a te múltaddal, és én a művészetben is mindig szerettem az archaikus alkotásokat. Szerintem oly hatásos lesz az asztalon Italus bödöne vagy mije és egyéb folklorisztikus tárgyak, hogy duplán elviszi a hírünket a vendég. Köszönöm, mosolyszemű Lavinia. Ne vihogj, hercegnők nem vihognak, pláne ha azt udvariaskodtam a nevedhez, hogy mosolyszemű. Hát amilyen mosoly a te szemedben van, azt nem venném meg a piacon.

Dehogynincs jogom, mindenhez van jogom, hercegnő, fegyelmezd magad, konstatáltam valamit, és nem sértegettelek. Inkább segíts. Esküvő előtt meg kell erősítenem azokat a papi végzéseket, amelyeket Panthus e percben szül Gago papotokkal, bár mindet tanultam annak idején, ismételnem kell helyi isteneitek nevét, különben esetleg elvétek vagy összekavarok valamit, és én magamnak sem ajánlom a hibát, én nem tévedhetek. Holnap már szervezik a papi kollégiumokat, lesz itt olyan hitélet, amilyen még nem volt. Na várj, kezdem, ha rossz, javíts. Faunus ősötök jósisten, ügyköre: kikötő, hajó, mezőgazdaság, az ő őse közös rokonunk, a jó Saturnus, az aranykor megvalósítója az Appennini-félszigeten, van még az ükapád, Picus harkály, családoddal kapcsolatban két fáról kell tudnom, az egyik benn van az apád szobájában, a másik a szabadban áll, de melyiken lógtak fürtökben a méhek, amelyek Gago szerint az idegenből hozzád érkező vőlegényt jelezték, neked meg lángot fogott a fejeden a Cserderekú jegyesed adta menyasszonyi koszorú. Ahá, ez a házbeli fa, ez itt, értem, és a koszorú hol égett le? Az oltárnál. Nem féltél? Hogyhogy örültél? Miért örültél? Nem tudod, csak örültél? Hány éves voltál, kislányom? Tíz? Olyankor az ember akkor is vihog, ha esik az eső. Szerencsétlen kis marionett! Mindegy, hogy micsoda, valami tárgy. Mondjuk, mint egy gyerek csörgője. Tudod, az égilakók olyanok, mint a csecsemők, csak minket csörgetnek. Felkapnak, elkezdenek rázni, s mire észrevesszük, elszáll az élet, egyetlen csörgetésben. Ne bámulj rám, úgyse tudsz változtatni rajtam vagy magadon, én vagyok a Végzet. Most hányszor akarod még elmondani, hogy csörgő? Azt hittem, nálatok nincs is, ti édesgyökeret rágattok a kicsikkel.

Hogy mi zavar téged, és hogy meddig tart? Jó kérdés, jó kijelentő és kérdő mondat. Hát nem mindegy? Nyelvtani fogalmak, majd megtanulod őket. Persze hogy zavar a külsőm, ha én volnék Latinus király lánya és a Sors útján előre jelzett vőlegényem megjelennék előttem fehér paripán, óriási katonai kísérettel, és mikor jobban megnézném, látnám, hogy nő, engem sem érintene kellemesen. Hogy meddig tart, nem tudom, anyám, az isteni Venus bírálhatatlan, nyilván a legjobbat akarta – ez jó is lesz, ha így jut el, belső információként a palotából a nép közé –, a habszülte anya védeni akarta fiát a görögöktől, a csatától, a tűzvész ellen, a tengeren, Afrikából az ideúton, végtére senki se tudta, milyen körülmények közé érkezik egy honalapító. Ha nagy szerencsénk lesz, Lavinia, talán egyszer egyenes vagy áttétes formában, de felelhetek erre a kérdésre, meddig viselem ezt a női test-álruhát, de ez nem tőlem függ. Nyilván lesz megoldás, olyan megoldás, ami mindkettőnknek kedvező. Hogy röhögni fognak az esküvőn? Honnan ismersz ilyen vulgáris szavakat? Az indokolatlan mosolyt a palotanyelv úgy fogalmazza: illetlen izomrengés az ajkon. Hát én állítom neked, hogy először is félni fognak tőlem, mert eddig még mindenki félt, ha azt hallotta, hogy jön a Kegyesatya Aeneas, és belép egy szőke, viszonylag fiatal nő, sisakban és páncélban, úgy megijedtek, hogy leborultak, aki meg olyan istentelen volt, hogy illetlen izomrengést próbált volna, ráfagyasztották a testőrök az arcukra, hercegnő. Nem kell a vérrel takarékoskodni, tudós mesterem, a főpap azt mondta, a vér újraképezi magát az egészséges testben, az istencsúfoló szentségtelen halála pedig áldozat a menny sérthetetlensége érdekében.

Na, dolgozzunk.

Mi az a másik fa, a szabadban? Ott alszunk? Az ősi házassági szokás szerint ott kell töltenünk a nászéjt a birkabőrön? Remek lesz. Talán néznek is? Még szerencse, kivert a hideg a gondolatára is, itt nem lesz szórakoztató műsor senkinek. Hogy eddig mindenki ott töltötte az első éjszakát? Rendben van, mi is ott alszunk, illatos nyár van, a hajón gyakran háltam a fedélzeten, a testőreim majd vigyáznak ránk, mindig szerettem nézni a csillagokat. Mit tud Faunus isten-ősapád? Gyorsan, mi a profilja? Persze kikötő, hajó, földművelés. Italus, Itália védőistene, ő is szántás-vetés, állatok, mi más lehetne, agrárország vagytok. Ki van még isten, ne segíts, tanultam. Silvanus, övé az erdő, láttam a hajóról, sok itt a fa, a vad, Lupercus a nyájakat védi, távol tartja a farkast, majd adunk neki papi rendet, és azonosítjuk Mars hadistennel. Ki jön? Ianus, őt nálunk is számon tartották Vestával együtt. Ianus a kezdet és a vég, itt ezentúl legyen valamivel több, majd megbeszélem Gagóval, legyen egy személyben egyszerre a háború és béke is, jelezze építendő szentélye kinyitásával vagy becsukásával minden polgár számára, mi a momentán külpolitikai helyzet. Ha rajtam áll, először mindig nyitva lesz, aztán ha túl leszünk a kezdeti nehézségeken, csak csukva. Ennek a népnek, amelyet idehoztam, kislányom, nincs más igazi vágya, mint hogy soha többé ne lásson égő várost, mert a recehártyáján – a szemében, hol másutt van recehártya – ott füstöl holta napjáig Trója kilenc égő bástyájának valamennyi tornya, feketére pörkölődött oromdíszei.

Folyókat is imádtok, emlékszem, helyes, a víznél nincs fontosabb, víz kell mindenhez, születéshez, halálhoz, gyilkossághoz, bemosdik vagy lemosdik a pap, az orvos, a szanitéc. Vízisten Amasenus, hegyisten Appeninus, tőle kaptátok a neveteket, miatta lettetek Appennini-félsziget. Hogy mi a félsziget, boldogtalan jövendőbelim? Az a valami, amin e percben állunk, egy nyúlvány, ami kinő a kontinensből. Nem tudod, mi a kontinens, nem baj, majd megtanuljátok Iulusszal, mert Panthus nem ismer irgalmat, olyan műveltek lesztek mindketten, gyermekem, hogy öröm lesz benneteket hallgatni, remélem, ügyes a kezed, és jó a memóriád, azonnal meg kell tanulnod írni.

Na várj, ki van még, tudnom kell, mert tanultam. Carmentis a szülést segíti, templomot neki hamar, iszonyú szülni, Ceresnek nagy állami áldozat, őt igazán imádnunk kell, hercegnő, Ceres nélkül megőrülnénk, ő adja a gabonát, ez a legfontosabb isteni funkció, nem futhatok rossz termés esetén percenként Egyiptomig búzáért, ha meg az nincs, jön a forradalom. Trivia is van, az nem itteni isten, mi úgy nevezzük, Hecate, de voltaképp Dianával azonos. Szerintem egy istent kifelejtettem, de melyiket? Mit szégyellsz kimondani? Priapust? Ugyan már! Gyermekek kellenek, hercegnő, különben oda az ország, nálunk nagy fénnyel tisztelték a teremtő férfitagot, vagy áldást vártak tőle, vagy megcsonkították Cybele Istenanya tiszteletére, emiatt több barbár nép lenézett bennünket, illetve az Istenanya papjait. Jó, ha azt is elterjeszted, Lavinia, hogy ugyanúgy jár, aki a koribantokat, a tigrises Cybele kíséretét vagy a herélt papokat csúfolja, mint aki azon tűnődik feltűnően, hogy habszülte anyám momentán nőként engedett közétek.

Hamarosan esküvő, addig este még magad leszel, gondold végig kis titkaidat, aztán temesd el őket, nincs szükségem rájuk, elég nekem az, mit én rejtek magamban. Meg aztán holnaptól fogva csak nekem lesznek már titkaim, Lavinia, és nem zavarhatsz meg az országépítő munkában semmivel, mert feladatom van, Aeneas Kegyesatyára azt bízta a népe, hogy ami elveszett, visszaszerezze, ami leégett, felépítse újra. Pár generáció, és mi leszünk a világ urai, de mit érdekel ez téged egy ilyen estén, közeli nászod előtt, nem fontos neked, csak a várt legelső nemzedék, a te fiad, csak arra gondolsz te, mi történik, ha már ott fekszel velem együtt a szent Faunus fája alatt. Mondd, nincs ott kullancs, mert azt utálom.

Ez volt a legsimább puccs a történelemben, apádat fel se dúlta, szerintem észre se vette, a Végzet jósjele, amely előttünk jár, nagy diplomata, horkol az ártatlan. A puccs? Mondjuk: váratlan érkezés. Trójában mindenki elkezdett volna hangosan beszélni, ha Priamus netán elszenderedik, mert a király nem horkolhat és nem is alszik, hanem éjjel-nappal népe javát figyeli, aki mást érzékel, az bolond, azt be kell csukni. Hogy nem igaz? Hát persze hogy nem igaz, mindenki látja, de mit számít az, király nem horkol, kész. Azért király.

Hogy szeretlek-e téged egy kicsit? Hogy szeretnélek, gyermek, most látlak először, nem keltesz erotikus izgalmat, mint Helena, kis dundi, az a kígyópillantású anyád még romjaiban is jobban mutat, ő az egyedüli, aki figyelemre méltó ennél az udvarnál. Ti apáddal olyanok vagytok, mint egy alexandrin idill, volt otthon az egyik királyi szalonban ilyen padlócsempe, király a trónon, nem Priamus, képkirály, mellette ifjú lány, távolban kék hegyek, a lány csupa kék és rózsaszín, karján aranyszőrű bárány. De te fekete vagy és tömzsi, de ha ezt holnaptól fogva valaki észreveszi, megöletheted. Igen, anyádban van valami, ami kiemeli közületek, talán a gyűlölet teszi. Nem fél, fütyül a Végzetre, meg is halna, csak kitúrhasson innen. Nem lesz ereje, nem engedik a halhatatlan szörnyetegek, az ég nem irgalmaz, csak ha neki tetszik. Még millió más sem irgalmaz, Lavinia, majd tapasztalod, ha kicsit idősebb leszel.

Ki mer zavarni bennünket? Ó, te vagy, Caieta?

Caieta, toto mandit. Toto. Bacura pái, pái, pái, Otodorotin. És egész nap nem jutottam hozzá, legalább kiderítetted, melyik kandlis hol van? Szeretnék rózsát, rózsát, Caieta. És aztán megfürödni.

Mit akarsz azzal a virággal, hercegnő? Trójában mást jelent ez a szó: rózsa. Ó, istenek, otodorotin, Caieta, pápi, leváti.

Pái. Pái! Bacura pái.

Pantheus isteni üzenetközvetítő munkája nem volt egyszerű, a hercegnő teljes tájékozatlanságot mutatott a legtöbb olyan területen, amely a tizenkét éves Iulus számára ismert terep volt. Maga az alap is, amelyre a papnak építkeznie kellett, különbözött kinél-kinél, Iulus szakemberként tartotta számon a trójai háború epizódjait, persze a saját népe elfogultsága és értékelése szerint, Lavinia annyit jegyzett meg a felnőttek valamikori előtte elejtett megjegyzéseiből, hogy valami vesztett háború bujdosó hőseként egy az ő földjükre érkező bajnok lesz a férje a Végzet rendeléséből a Cserderekú Turnus helyett, de hogy aztán azt a bizonyos vesztett háborút, aminek hullámverése a latiumi partokig sodorja a kiszemelt vőlegényt, végül is kik, miért, hol vívták, már nem foglalkoztatta annyira, hogy a részletek felől faggatta volna a szülőket. A lányt kizárólag a férjjelölt személye érdekelte, akinek származása miatt láthatólag nyugtalan volt, mert a fríg-trójai-dardán neveken egyformán Troasz-Trója-Ilion egykori lakóit jelentő idegenek, akik vezérével neki kell majd elindulnia az új életbe, oly mértékig nem hasonlítottak a Lavinia szemének ismerős itáliai törzsek valamelyikéből származó férfiakhoz, hogy az már nyomasztotta. A lány világképébe nem tartoztak külföldiek, romantikus múltjuk lelkesítette, de riasztotta is a hercegnőt, s Panthus törte a fejét, míg oktatta, voltaképpen mi jár abban a figyelmesen felé forduló fejben, míg fegyelmezetten végighallgatja, amit aznap el kell sajátítania.

Nehezen haladtak, Lavinia kínlódott, míg megtanult tájékozódni a Trójáért indított világhírű vállalkozás előzményei és eseményei között, a pap figyelte reakciói változását érzékeny ajka, szeme rándulásán. A hercegnő egyértelműen elítélte Helenát, a görög koalíció vezetőinek adott igazat, ki is jelentette, hogy vendégbaráti árulás, rokoni kincstár kifosztása és nyilvánvaló hitvesi hűtlenség nem is eredményezhet mást, csak világégést, épp csak hogy ki nem mondta, minek tartja Helenát, de a trójai Udvar morálját is, amikor a rabolt feleség már bőven indokolttá tette volna, hogy kiutasítsák. „Milyen érdekes – gondolta Panthus, aki Priamus udvari papjaként változatos magatartási modellek tanúja volt –, ilyen királylány még nem élt a famíliában, ehhez a latin szűzhöz képest még a hitvesek hitvese, Andromache sem elég puritán, aki azt a szerencsétlen, helyét soha nem találó, buta Helenát azoknak a nagyon tiszta nőknek a megvetésével és kíváncsiságával üldözte, akiket taszít, de vonz is a magukétól ennyire eltérő életmód.” A pap meg tudta volna nyugtatni Laviniát, hogy laza udvari morál helyett inkább bizonyos gazdasági lehetőségeket mérlegeljen, mert nem bizonyos, hogy a szép kaland, amely Helenát Trójáig sodorta, pusztán két szerető szív egyesülésének eredménye volt, de nem tette, főleg amiatt, hogy egy hozományként Itáliát adó arát aligha ragadtatná el Trója állandó pénzzavara, ha a fríg világban említésre se méltó szerelmi kalandra, az asszonyszöktetésre is így felcsattan. Mit érezne akkor, ha megpróbálná megmagyarázni a hercegnő szókincséből egyelőre még hiányzó gazdaságpolitika meg expanzió fogalmakat? Maradjunk csak a szép, ha az erkölcs és illem ellen is jelentkező, de legalább emberi indulatnál, a szerelemnél, minek terhelni Trója pénzügyi manipulációival azt a fiatal tudatot, mikor úgyis birkózik eleget a rengeteg megjegyeznivalóval, s folyton eltéved az adatok útvesztőiben, alig tudja illedelmes-nyugodttá fékezni magát, mikor naponta, mint egy imát, fel kell mondania a trójai királyi család tagjait és az Udvar tisztségviselőinek a nevét, persze Priamus és Hecuba ötven fia-lánya vejestül, menyestül, gyerekekkel együtt a papok és az udvartartáshoz tartozók listája nélkül is olyan hosszú volt, mint a Simois folyó, s mikor meg Panthus a trójai anyaggal párhuzamosan a görög tábor lakóinak ismeretét is megkövetelte, állandósult a kudarcélmény. Bármennyire gyakorolták, a hercegnő egyelőre képtelen volt hiánytalanul felsorolni a családtagokat, összekavarta a hasonló hangzású vagy kezdetű trójai neveket az ellenséges görögök neveivel, Iulus minden hibánál szeretettel rásunyított nála két évvel idősebb leendő mostohájára, ha tehette, még súgott is neki. A két fiatal a pap örömére hamarosan összebarátkozott, Iulus nemhogy akadékoskodott volna, segített a hercegnőnek, amiben csak tudott, a pap olykor már azt érezte, kirohan a leckéről idegességében, ám a fiú még bírta türelemmel, és tizedszerre és huszadszorra is kiemelte a hercegnőt a kátyúból. Polybotes és Pyrrhus szerepe és tevékenységi köre nagyon is eltér, nem kell izgulni, na még egyszer, majd megtanulja: Pyrrhus nem Ceres papja, hanem ocsmány gyilkos, Polybotes meg neve ellenére nem ellenség, hanem fríg isteni üzenetközvetítő, a Földistennő szolgája, és nemhogy nem ő volt a palotában lefolyt mészárlás vezetője, hanem a dúlás idején már a menekülők hajóján ült, egyébként személyes ismerőse Laviniának, emlékezzék csak vissza, hiszen láthatta az első fogadás idején, mikor ők Kegyesatyával megérkeztek, ott állt a többi pap között, karján egy köteg búzakalásszal.

Lavinia nem panaszkodott a képzés kínos ideje alatt, de éreztette, csak apja parancsát teljesíti, mikor itt ül, mint egy iskolás, és kérdésekre felelget; a csaták, a bennük elért dicsőség vagy elszenvedett kudarc, általában mindazok a részletek, amelyek a küzdő felek profilját mindkét oldalon élesebbé tehették volna, csak annyiban érdekelték, tisztának mondható-e a lezajlott küzdelem, vagy fondorlatosnak. A lány – figyelte meg Panthus – undorodik a csalás minden formájától, ez nyugtalanító felismerés volt, Panthus tisztelte érte, de jobban szerette volna, ha nem ennyire szigorú. Feszülten figyelni egyébként csak egyszer látta a lányt e hetek alatt, amikor Kegyesatya elhunyt hitveséről, Creusáról esett szó. Iulus itt nem tudott segíteni, kétéves volt, mikor Trójából elmenekültek és elvesztette az anyját, nem maradtak emlékei, amellett minél idősebb lett, annál jobban zavarta, hogy anyja ugyan halott, de a teste ép maradt, és azt most az apja viseli, így megvan mindkét szülője, de ez az egy egy személyben kettő, s ez az egyik külsőre, a másik bár álruhában, de valóságosan szülő Iulusnak sok is volt, kevés is, gyűlölte ezt a védővarázslatot, melynek következtében Kegyesatya Creusa kezével simogatott, mosolyával mosolygott, mégis férfi volt.

Lavinia mindig visszakanyarodott Creusa jelleméhez, tulajdonságaihoz, halála körülményeit nyomozta, Panthus, ahogy a téma felmerült, tüstént nyomást érzett a nyúltagyán és a mellében. Egyéb se hiányzott az ő lelki békéjéhez, mint effajta faggatózás: Creusa nincs, elhunyt, ne gyötörje őt, sem a gyereket, mivel jobb az Laviniának, ha nem hagyja nyugodni a megboldogultat, mit kapdos megfoghatatlan árnyék után? Hogy jó volt-e Creusa? A pap nyelt egy idegeset, mikor kimondta, az, a leleményességét mindenesetre szívből dicsérte, a bátorságát is. Lavinia ügyetlen tapogatózását, boldog házasságban éltek-e Kegyesatyával, ügyesen kivédte: a házasok belső élete minden kívülálló számára titok, magáról tudhatja a hercegnő, a királyi gyermekek kezét többnyire nem érzelem, hanem politika vagy kényszer köti össze. Creusa külsejét egyébként láthatja, mert elszállt szellemét őrző egykori testét isteni parancsra most Kegyesatya viseli, egyebet nem tud róla jelenteni, se ő, se más, Caietát is hiába unszolja a hercegnő, egy palotai dajkának hivatalból nem lehetnek emlékei, információt még az időjárásról sem adhat, nézze meg Cicust, hol a nyelve, ugye, hogy sehol, Priamus udvarában csak a családtagok jelenthettek egymásról valamit egymásnak vagy a papi tanácsnak, így ha komolyabb felvilágosítást óhajt Lavinia, legcélszerűbb közvetlenül Kegyesatyához fordulni, ha vállalja ezt a tapintatlanságot, hiszen egy szerencsére már hámosodott sebhelyet nem illik tapogatni.

Creusát Panthus, ahogy lehetett, tabuvá szuggerálta, érdeklődjék csak a lány olyasmi felől, ami hasznára van mindenkinek, Creusa emlegetése senkinek nincs hasznára, amelyik napon szóba kerül, annak az éjszakáján holtbizonyos, hogy az ő álma lidércnyomásos lesz, a pap szeretett volna nyugodtan aludni, kidolgozni magából, amit csak lehet, mindent úgyse képes törölni, teljes nagytakarítást nem végezhet a tudatában. A pap tudta, mire számíthat még, és mi reménytelen a jövőben. Az alapiszonyatok bizonyos, hogy mind megmaradnak, hisz a gyerekkor s az ifjúkor gyötrelmes emlékszilánkjai ma is ott mozognak a bőre alatt valahol, a papnevelde könyörtelen képzése, a kezdetben elsajátíthatatlannak érzett szakrális írás gyakorlásának kényszere, a szent tanok, szent személyiségek bonyolult koordinátájával egybetartott mitológia, a meg nem szűnő kezdeti rettegés az istenekkel való érintkezés lehetőségeitől, az oktatás folyamán egyre inkább feltáruló titkok között a szertartásrend árny- és fényjátékának kontrasztélménye hogyan múlhatna el. És hogyan a bukás a magasból, a szinte felfoghatatlan csalódás, amikor Hystos halálával megürült a főpapi szék, és Priamus nem őt, a legöregebbet, legtöbbet tudót, a jelöltek között a legjámborabbat tette meg hierofantává, hanem Laokoónt. A király gúnyos, félig leeresztett szemhéja alól rájuk úsztatott pillantásával mintegy mindenkinek tudtára adta, látja, mi szövődik a királyné és Neptunus isten papja között, de nem érinti és nem érdekli őt már semmi azóta, hogy tudja, a gyalázatos Végzet elhatározta Trója bukását, ha kell az ég szörnyetegeinek, vigyenek mindent, akár Hecubát is, ő majd olvas és muzsikál, túl súlyos gyönyörűség volt eddig is számára az az eleven máglya, a felesége, túl erős, túl okos, túl határozott, Hecuba lélegzete is tűz, ő nem győzi tüdővel, Neptunus szőke papja talán. Hát ha ütésnek szánta, királyi közönye jelének a gesztust, az ütés nemcsak az illetékeseket érte, hanem őt is, az ártatlan Panthust, mert Priamus azzal, hogy Laokoón főpappá való kinevezésével nemhogy legálissá, de kötelezővé tette a papnak a királynéval való állandó érintkezést palotán kívül és palotában, őt, Panthust zárta el a hatalomtól, és hiába adott neki kárpótlásul rokonszenvet és bizalmat, Panthust ilyen érzelmes adomány nem érdekelte. Laokoón átköltözött a főpapi palotába a feleségével, ő, Panthus bevonult az Udvarhoz egy a királyi lakosztály melletti óriási, rideg és házi kápolnában végződő szobasorba, mint a királyi család lelkiéletének gondozója, családi pap, udvari szertartásbemutató, ünnepek őre, aki éppúgy tudhatott mindenkiről mindent, mint a királyi család tagjai, épp csak a nyelvét nem fenyegette veszély, minden világi ember felfogta, aki olyan iszonyatos isteni igazságok és igazságtalanságok ismerője, mint a pap, megőrzi a halandók és királyok titkolnivalóját is. Panthus sose bocsátotta meg Priamusnak, hogy amikor a túlélésre kijelöltek vezetője nevét tartalmazó jóslat megérkezése után rájött, ága nem folytatódik, Hector életét nem őrizheti meg, Hecubát önszántából odavetette másnak, és egy utolsó nagy gesztussal elbúcsúzott az élettől. Cselekedett volna a saját kárára, ne az övére, akit vesztére csaltak Ilionba gyerekként a delfi szent kerületből, s akiből királyi pszichiátert és házi lelkipásztort csinált, a királyi család áldozópapját, azokat az óriási vallási ünnepeket, processziókat, fényes szertartásokat meg, amelyek látványosak és valóban lényegesek voltak a trójai hitéletben, vezette fényes ornátusban a főtéren Laokoón. Priamus három kínhalállal se vezekelhette volna le, hogy az ő fényes képességeit, kiváló teológiai tudását egy szerzetes ügykörébe zsugorította, Panthus egész magánhitvilágát szétzúzta a megsemmisült ambíció. Ő ugyan el nem hozta volna magával Trója isteneit, akik ennyire nem vették figyelembe az ő szorgalmas áldozatait, és se Tróját nem őrizték meg, se őt, a papot, de persze „Kegyesatya” nem feledkezett meg arról, mi egy honalapító hős alapállása, hozta iszákjában az állami isteneket, ő meg ezen a birkafaggyúszagos földön megkapta végre a legfőbb papi méltóságot, rezidenciául meg, míg az építkezés másképp meg nem oldja, valami pásztorkalyibát. Ahhoz képest, amit tud a Dardán Főkapuról, csekély szívesség, de még ezt sem tarthatja meg, ha elkezdené bolygatni Creusa halálát, mert „Kegyesatya” és Caieta szeme rajta van, eldöntötték már az ő sorsát végképp az események.

Persze a pap tudta, Lavinia nem nyugszik, amíg nem informáltatja magát arról, amit fontosnak érez, „Kegyesatya” téved, ha passzívnak vagy együgyűnek gyanítja, de hát ő Laviniát tanítja, nem „Kegyesatyát”, aki előbb-utóbb úgyis isten lesz, hisz csak rá kell nézni, micsoda kiválasztottja az égnek ezzel a testtel, neki mindig kerek lesz a világ.

A hercegnő egyébként nemcsak a bevándorlók hőseit vagy áldozatait, de hitéletét sem ismerte, el kellett neki magyarázni az egyetemes államvallás gyakorlatát és az ősi fríg kultuszt, amelyet, figyelmeztette a pap, példamutató áhítattal kell művelnie. Ezen a területen ismét a fiú került előnybe, Iulus a hajón Caieta gondossága révén már részesült oktatásban, a papnak főleg Laviniával kellett foglalkoznia, mert a hercegnő egyszerű hitvilágában jóindulatú s főleg a földművelést, állattenyésztést, a nyájak őrzését biztosító halhatatlanok éltek, Panthus nem valami boldogan készült rá, hogy felhőtlen vallási képzeteit a maguk klasszikus vagy speciálisan fríg mennyei figuráival gazdagítsa, amit ő tanítani szándékozott a hercegnőnek, az minden volt, csak nem pásztorfurulyás idill és merő jóakarat. De hát csak el kellett kezdenie: kezdetben uralkodott a világ felett Uranus atya, aki elvette feleségül Földanyát, frigyükből megszületett a titánok népe, akiket Uranus a föld alá száműzött, ott is maradtak volna, ha a jószívű Földanya a köztük legéletrevalóbbat, Saturnust ki nem szabadítja, és védekezési eszközül apjuk indulata ellen gyémántsarlót nem ad neki. Saturnusról csak eddig a pontig volna szabad beszélni, gondolta Panthus, a sarló még beletartozik Lavinia agrárvilágába, csakhogy sajnos nem lehet, majd elviseli a hercegnő, hogy aki uralkodni akar, azzal és úgy védekezik, amivel és ahogy tud, ha mással nem, hát sarlóval, megfosztva a nemzés lehetőségétől az ellenfelet. Iulust aligha lepi meg a tananyag, ő már hallott a szent kasztráltak szerzetéről, ha arról talán még nem, hogyan született isteni nagyanyja, Venus. Szóval Saturnus atya sarlójával lemetszette Uranus atya férfitagját, amely a tengerbe zuhant Ciprus szigeténél, és az óceán habjával érintkezve létrehozta a világ legszebb nőjét, Venus istennőt, egy vércseppjéből meg ikerhúga lett, de az eltűnt, száműzték. Később Saturnus atya is megnősült, gyermekei közül Iuppiter főisten vette át a hatalmat, s kialakult a vezető istenek rendje az Olympuson, kinek-kinek speciális cselekvési körével. „Kész!” – gondolta Panthus boldogan, felsorolta az istenvilág tagjait, s már nekikészült, hogy az ősi fríg kultuszt ismertesse, a Nagy Istenanyát meg szép szeretője, a fiatal Attis ibolyaünnepét, csakhogy nem lehetett, mert a hercegnő megállította. Iulus tudatát meg se súrolta a közlés, hogy nagyanyjának ikertestvére van, Lavinia adatokat kért.

Panthus megint azt érezte, szúr az agya és a szíve tája, hát mégis el kell mondania Eszkiesz történetét, pedig valahányszor neki ez a rettenetes égi lény eszébe jut, mindig felrémlik a Dardán Főkapu is; ez a Lavinia életveszélyes, és irigylésre méltó a memóriája. Megpróbált még egyszer kitérni, nem érdemes foglalkozni az illetővel, szerep nélküli, nem kellemes isteni rokon, ám a lány nem engedett. Jó. Szóval Saturnus atya sarlója nyomán a tengerbe hullt a mennyei tag, és annak egy, egyetlenegy cseppje nem ronda szörnyet, gigászt termett, hanem a habszülte Venus ikertestvérét, aki hajszálra azonos külsejű volt az istennővel, csak a hajuk színe különbözött, mert Iulus isteni nagyanyja fürtje arany, az ikertestvéré hollófekete. Mikor jelenlétét észrevette a mindenség, a Végzet Párkák eresztette szála megrándult, a szent guzsaly kiesett Clotho kezéből, Atropus megszúrta az ujját az ollóval, az aranyhajú Venus meg sikoltozni kezdett, árulás, védjék meg őt, nem tűrheti a gondolatát, hogy isteni szépségének párja legyen. Mindenki elámult, a távoli hegyek és Ciprus szigetén a sziklák és körben a bozótok és a nimfák és a tritonok, a felhők, a fecskék, az istenek, és megszólalt a világ, a hegyek egymásnak dobták a hangokat, s a két fiatal döbbenetére Panthus az elbeszélés e pontján letérdelt a földre, elővette viasztábláját, és leírta nagy, jól olvasható betűkkel, mit kiáltottak és kérdeztek a mennylakók és a nagy halak és a fellegek és mindenki. EZ KI EZ? – olvasta Iulus és a hercegnő: EZ KI EZ? Venus anya ekkor zokogva felszállt az égbe Iuppiter atyához, és panaszt tett nála, hogyan lehet ő a világ csodája, egyetlen és egyedülálló, ha mindjárt mása is van, és Iuppiter egyetértett a habszülte istennővel, mert a tökéletes szépség szerinte sem tűrhette önmaga kettőzését, hát úgy döntött, a felesleges csodalényt, aki véletlenül létrejött, meg kell semmisíteni, nincs se neve, se létjogosultsága. Közben a világ körben csak zúgott, és folyton csak azt kérdezte, amit Panthus a viasztáblára írt, és a világ szájából a kérdőszavak összeálltak névvé, és bár ezt így senki sem fogalmazta meg, hirtelen mindenki tudta, hogy a nem kívánt isteni hasonmásnak van már neve, ő – Panthus a táblára hajolt, és most már egybeírta a kérdőszavakat: Eszkiesz istennő. És kiáltottak érdekében a növények és az állatok és a nagy halak és minden az égen és a földön és a víz alatt, és Iuppiter atya még egyszer megnézte, ahogy ott állt Venus hasonmása, fehér vállán hollófekete hajával, és habozni kezdett, pedig Venus anya tépte a köntösét szent térdén, és könyörgött, pusztítsa el, akkor felemelte villámát, hogy halálra sújtsa, ám hirtelen megzengett a mindenség és Iuppiter atya mozdulata megállt, mert ő szólalt meg, Ananké, a Sors, és a hangja ércesen pengett, mint a megfeszített húr az íjon, és azt mondta Végzet Ananké: ne öld meg, atya, mert már neve van és csodaszép, és kell valaki azoknak is isten, akiket nem akarnak, akik mindjárt a születéstől úgy élik le a létet, hogy feleslegesek. És mert Ananké, a Sors még úr Iuppiter villámát is megállíthatja, nem ölte meg őt az istenatya, csak átok alá vette, hisz ott sírt a fülébe szőke szép Venus istennő, hát mi mást tehetett. „Élj – szólt a nagy Iuppiter –, élj, de átok alatt, mert nem nézhet téged ezentúl emberi szem, ne lássák mennyei külsőd, ennyivel én Venus istennőnek tartozom. Ámde figyelj rám, mert törvényt adok én, vastörvényt, isteni törvényt, nincs arcod ezután, nincs tested, emberi szemnek nagy gyönyörére, ámde hatalmat, azt kaphatsz, ha ugyan lesz, ki igénybe veszi, s árát nem kapzsi megadni. Figyelj! Téged tisztelni nem tilt majd mennyei törvény, és az, ki neved fennhangon kikiáltja, amit kér, bármi, megkapja majd a jövőben, így szabom, így akarom, így mondja Végzet Ananké. Ámde a teljesült kérésnek ára van, ára, az ki neved zengi fennhangon, messze kiáltva, elvész. Tudni, miképp, még nekem is tiltja a Végzet, s átok ül azon is, ki neved említi, leírni engedi csak betűvel nevedet, nem mondani szóval Ananké.” Így aztán – folytatta Panthus kicsit nyugodtabban, mert túlesett a szakrális szövegen, amire szerencsére még emlékezett tanulmányai idejéből, az ikertestvér istennő eltűnt a szemek elől, miután láthatatlan volt, és megidézése iszonyú következményekkel járt volna, gyakorlatilag nem is létezett, ki próbálta volna megkérni, hogy rajta segítsen, mikor a kérés teljesülése ki tudja, miféle iszonyba sodorja a kérelmezőt. Panthus még azt is tanulta a szakrális tekercsekből, hogy az ősidők elején ez a kimondhatatlan nevű égi lény járt az ő hazájukban, segíteni akart az építkezésben, mikor maguk az istenek kezdték rakni Ilion romolhatatlannak hitt falait, de a mennybeliek, akik szemének persze nem volt láthatatlan, elkergették, mert senki nem akart ujjat húzni sem a szőke Venusszal, sem főisten Iuppiterrel. Ám Troas, a trójai nép ősapja értesült a szíves szándékról, s rakatott hálás szeretetből kis kápolnát az isteni húgnak az Ida hegyén, és Trója királyi családja mindig mutatott is be neki áldozatot; egyazon ősi nemzetség látta el pappal a szentélyt, mindig Caietaios véréből van a pap, aki szolgál, persze néma az áldozatuk, és kérni se kér senki, ám számon tartják, csak ők egyedül, és tisztelik drága kenettel, zsenge terméssel, és kap mindig fürge gidát is: Priamus tartotta a kultuszt.

Iulus unatkozott. Számára a titokzatos rokon meghalt, mihelyt megszületett, miféle isten az, akihez nem lehet fordulni, mert bármit megadhat, de közben esetleg megöli az embert, Lavinia viszont ennyire még Creusa nevének említésekor sem figyelt, mint Panthus e legutolsó hittani magyarázatán. „Én miért nem hallottam az isteni nővér papja nevét a bemutatáskor?” – nézett Panthusra, s a pap megint gratulált magának, bizony, nem tévedett, Lavinia nem akárki, a hercegnő az első fogadás idején nem a fríg papok öltözékét meg az Achates sisakforgóját bámulta, hanem valóban odafigyelt, mikor a bevándorló papokat megismertették Latinusszal. Az isteni nővérnek csak Priamus úr áldozott, közölte, tekintettel a Habszülte Anya ellenszenvére, „Kegyesatya” otthonában tilos volt a kultusza, ám a királyi palotában és az Ida hegyi meg Troas ősatya által emelt ősi szentélyében mindennap folyt a néma szertartás, a palotait maga mutatta be, a helyi kápolnában meg az ostrom idején elpusztult Barchus, Caieta bátyja. Azt már nem tette hozzá, milyen gonddal gyűjtött minden lehetőséget Priamus, ami Anchisest vagy a fiát ingerelhette, mihelyt rájött, hogy Venus megrokkant szeretője, nem jó végiggondolni, milyen módon, de rábírta a delfi jósdát, zárja ki a túlélés lehetőségéből Priamus ágát, s Aeneast jelölje ki honalapító Kegyesatyának, nem az ő ivadékát, nem Hectort. Priamus, amikor nem verset olvasott vagy muzsikált vagy a bástyán könyökölve azt a reménytelen álmot elemezte, hogyan tudná mégis megfordítani a megfordíthatatlant, beült egy-egy imára az isteni nővér kápolnájába, és nézte a Láthatatlant, aki éppúgy átok alatt állt, mint ő, a király. „– Miért nézte? – kérdezte váratlan ingerültséggel Lavinia. – Miért nem tett valamit?” Panthus nem értette a kérdést. Miért ne nézzen, és ugyan mit tehetett volna? Ráért. Iulus ásított, bámulta az ajtót, túl hosszú volt aznap az oktatás. Lavinia gondolkozott egy kicsit, mint aki nagyon pontosan akarja kifejezni magát, és most fogalmazza nem egyszerű vagy nem kellemes mondanivalóját. Akkorra már álltak valamennyien, a viasztábla ott fénylett előttük a földön, rajta a bevésett betűk, a kimondhatatlan nevű isteni nővér neve, ahogy a pap megmutatta a két fiatalnak a templomi eljárást, hogyan kell kivédeni a veszedelmet, méghozzá úgy, hogy ki-ki, maga az isten is tudja, kiről van szó, de elmaradjon a büntetés, hiszen valahol, valahogyan, valami határig a Végzet is körüljárható.

– Azt akarod közölni – mondta a hercegnő –, hogy mióta az isteni húgra kimondták a tilalmat, senki se kért tőle semmit közületek?

Panthus azt felelte, feltehető. Az átok eredményét, amely meghatározhatatlan büntetés, csak mutatta volna valaki, s közben érezte, mint romlik el a szájíze a hazugságtól, olyan volt belül az ajkain a nyálkahártya, mintha fémmel bélelték volna be. Miért kérdez ez a lány ilyen irtózatos dolgokat tőle, aki az igazat soha nem mondhatja meg, s ha mégis, neki semmiképpen, tőle, aki kosarat kerített, amiben aztán ketten vitték a hajóra Caietát, aki az első órában még járni se tudott. A gondolata elkalandozott, milyen nehéz egy olyan egyszerű dolog megszerzése a halál árnyékában, mint egy kosár.

– Azt akarod mondani – folytatta Lavinia, s akkor már kezdett vörösödni az arca az indulattól –, hogy ha a város megmentését kérik tőle, akkor Trója ma áll?

Szerette volna tagadni, de nem lehetett. A szakrális tekercsek azt rögzítették: Eszkiesz istennő megállíthatja vagy visszapergetheti az időt, megtehet, elindíthat vagy visszatarthat bármit, olyan hatalmas, mint maga a Végzet. Persze hogy megmenthette volna Tróját, mint ahogy Caieta megmentett valamit, ami ugyan nem Trója volt, csak egy szituáció, csakhogy milyen áron. Ha az illető hajlandó vállalni az ismeretlen átok terhét, akkor igen. Feltétlenül.

– Csakugyan? – nézte a lány, és mintha fordult volna a rendelkezés, és Panthus volna a növendék és ő a nevelője. – És amikor a híres ló hasa kinyílt, és az éjjeli támadás már mutatta, rövidesen végetek, és égett a város, és öltek benneteket, nem akadt senki egész Trójában, aki elkiáltotta volna az istennő nevét, és a megmentéseteket kéri? Akkor megmenekültetek volna. Igen vagy nem?

Panthus vállat vont. Legalább olyan jól tudta a lány, mint ő, minek tesz fel költői kérdéseket. Nem volt senki, aki a biztos, ismert halálnemet felcserélte volna azzal, amit nem ismert. Illetőleg volt, de az nem a haza megmentését akarta, csupán egy hajóbelépőt egy nyelvetlen rabszolgának, aki megérte neki, hogy esetleg önmaga teljes megsemmisülésével, esetleg azzal fizessen érte, amivel fizetett.

– Ötven lánya-fia volt Priamus királynak – mondta Lavinia mérhetetlen gőggel –, és mennyi papja és udvari híve és micsoda famíliája, nagy vitézek. Pojáca volt Trójában mindenki, katona is, pap is, király is? Hát csoda, hogy megsemmisültetek, és kénytelenek vagytok szárazon és vízen kódorogni és csellel meg hazug játékokkal elfoglalni Itáliát, mert máskülönben éhen haltok, hiszen hazátok sincs; nem is érdemlitek, hogy legyen, nem tudtok ti becsületesen még meghalni sem.

Panthus most már dühös lett. Ez az egyetlen, amire megesküdhetett bátran: ha semmi máshoz, az értelmetlen, dühítő, gyönyörű hősi halálhoz mindig értett a népe. Csakhogy ez Laviniának nem mérték, Lavinia az életet követeli. Zavarban volt, mert érezte a lány igazát, ötven lánya-fia volt valóban Priamus királynak, és mindegyiket megtanították neveltetésük közben az isteni húg életveszélyes, de abszolút hatásos kiváltságára: bárki megválthatta volna Tróját egyetlen kiáltással.

– Én falhoz csapnám a csecsemőgyerekemet, ha azt sejteném róla, hogy nagyra nőve nem lesz annyi bátorsága, hogy odadobja magát az ismeretlen iszonyatnak – mondta Lavinia, Panthus meg csodálkozott, a lány dühében még a stílusát is megváltoztatta. Lavinia mindig konkrét volt, majdnem közömbös, ki tételezett fel róla ennyi szenvedélyt, s külön félelmes volt szájából e sok elvont főnév, hirtelen tág lett Lavinia körül a világ, valahogy kibővült.

Egy fiatal lány ült le a tanulóasztalhoz, egy nagy formátumú uralkodó ígérete távozott, aki ahogy a kis átjáróba ért, s maga előtt találta Iulus kiskutyáját, első indulatában úgy belerúgott az állatba, hogy az átrepült a folyosón, és a szemközti falig szállt, ott loccsant szét a feje. „Kegyesatya” őrsége állt az előtérben, az csak nézte a hercegnőt, a kutyát, és nem értett semmit. Iulus még ordítani se tudott, mintha hirtelen átrajzoltak volna előtte egy régtől ismerős szelíd tájképet iszonyatos tengeri viharrá. Lalon, a kiskutyája. Lalon!

„Kegyesatya” az üvöltésre visszajött a kiképzőgyakorlatról, fáradt volt, izzadt, intézkedett, hogy Iulus választhasson Latinus kutyaházából pótlást, és hogy a királylány magatartásával kapcsolatos megjegyzéseket Latinus király tegye meg. Latinus most nem aludt, holott kora délután volt, Itáliában pihenésidő. „Kegyesatya” akkor már tudta, Latinus akkor alszik, amikor akar, s akkor sem bizonyos, hogy igen, akkor már sok mindent tudott a jámbor együgyű latinokról.

– A lányomnak nem szokott idegrohama lenni – mondta a király –, az állatokat is szereti. Majd megkérleli ifjú bajnok Iulust, és megbüntetem, te meg, Kegyesatya, kérdezd meg a legfőbb tiszteletre méltó isteni üzenetközvetítőt, mit mondott neki, amivel így kiforgatta magából.

„Kegyesatya” Panthusra nézett, a pap mosolygott, közölte, hitük elemeit oktatta a hercegnőnek, és tudomása szerint semmi sem volt az anyagban, ami szokatlan ingerültségét indokolhatja. Mi ő, orákulum, hogy nagy igazságokat jelentsen? Az isteni nővér nevét ok nélkül nem ejtheti ki ember, a rágondolás is felkavarja az indulatokat. Dehogy mondja el „Kegyesatyának” az igazat, lesz annak úgyis elég problémája, talán még fel se mérte, milyen földbe veti el a fríg magot, a hercegnő olyan, mint aki mindenkitől megkívánja, hogy a közösség érdekében a maga vesztére kimondja az isteni nővér nevét. „Priamusnak volt ötven fia-lánya, és egy sem kiáltott Trójáért!” Panthus elcsodálkozva érezte, milyen abszurd és milyen igaz, és az is, hogy egy palotadajka meg tudta állítani az égi apparátust egyetlen sikolyával, pedig csak egy tesserát szeretett volna kérni Creusától, amit egyébként nem kaphatott volna, s lám, megbénított köröttük minden görögöt és ellenséges istent az az egy sikoltás, ami szegény Caieta torkából kitört, nem Trójáért, dehogy, Cicus nyelvetlen szája biztonságáért.

Mi nyomaszt, Latinus király?

Adtunk és kaptunk időnként pár szusszanásnyi napot a kölcsönös temetkezésre, de ezek voltak a kivételes órák, mert egyébként valamelyik külső területünkön mindig vagy már állt a harc, vagy készülődtünk. Csak ez az egy, ez az utolsó, Helena fémjelezte háború tízesztendei szakadatlan hadiállapotot jelentett nálunk, a támadások, kézitusák, az ostrom iszonyát, s előtte hány csatát vívott még Trója, a Közel-Kelet egyik-másik kis állama felé hányszor indultak meg csapataink, hogyan állt volna össze máskülönben, meghódított területek és hadizsákmány meg értékes emberi munkaerő megszerzése nélkül a mi nem jelentéktelen birodalmunk? A várható hadieseményekkel járó kockázat gondolatára te vagy érthetetlen bánatba süllyedsz, vagy égi utasítást, jósjelet kérsz, mintha ami következnék, nem volna természetes ügy. Nálunk hozzátartozott az élet rutineseményeihez a csata, bennünket úgy neveltek, hogy saját személyünk életveszélyes körülmények közé jutását, esetleg halálát úgy minősítsük, mint az emberre minduntalan leselkedő természetes csapdák egyikét, s minden kellemetlenség, veszély vagy válság, amit az ostrom vagy egy-egy expedíció jelentett, az élet buktatóinak variációs lehetősége volt, járulék, rutinjelenség, amivel túl sokat nem is illik törődni. Népünket erre a viselkedési modellre nem nevelte senki, de mindig kooperált az Udvarral, mert nem volt más választása: ha kitört valami háborúnk, közreműködött benne; ugyan ki merte volna vállalni soraikban az ellenállást követő technikai vagy társadalmi terrort? Nem, a hadviselés hozzátartozik az élet menetéhez, ami nem azt jelenti, hogy kívánatosnak tartanám, csak ilyen-olyan okból többnyire elkerülhetetlennek. Ne félj, mindent megteszek, mihelyt megtehetem, hogy ne a kardok összecsengése vagy a bugyogó vér, hanem a béke legyen számotokra-számunkra az állandó állapot, amelyet versekben dicsőítünk, amit életeszményül választunk, de úgy, hogy ha netán megszakad, senki se jöjjön zavarba, tegye le az agráreszközöket, és induljon harcba, megvédeni a hétköznapok nyugalmát. Ezért nem értem, mire jó ez a riadalom, megüzenték a háborút a törzsek, ez kiszámítható volt, ugyan mi mást tehettek volna, már csak becsületből is ki kellett törnie a felkelésnek, de ez csak nem ok arra, hogy nem akarsz reggelizni?

Kérlek, értesítsd a hercegnőt, szeretném, ha megjelennék a mostani tanácskozáson. Állj meg, ne személyesen menj érte, szíveskedj megszokni végre, hogy király nem visz üzenetet, van erre kijelölt személyzeted már, az Udvartartás vezetője, a palotaszolgák. A hercegnő a feleségem lesz, s kívánatos, hogy mint elhagyott hazámban tradíció volt, a politikai élet minden területén tájékozott legyen, válságos időben, ha engem vagy Achatest máshová rendel a kötelesség, és te valami okból nem tudnál helyettesíteni, szükség lehet rá, hogy helybenhagyjon vagy ellenezzen egy döntést. Még mindig kürttel jelzel? Kértelek, felség, légy jó ezt a harsány és nem ideillő hangszert valami udvarképesebbel, mondjuk, egy erős hangú triangulummal vagy masszív csengővel felcserélni, nem tilinkóra, dehogy, még csak az kellene, hogy itt a személyzet tilinkószóra közlekedjék! Igen, a király hívott a kürtjellel, Ilioneus. A hercegnőt kérjük, és azonnal.

De mi lepett meg annyira, mikor megkaptad a mozgolódás hírét? Csak nem képzelted, hogy például a rutulusok, akiknél a Cserderekú Turnus a vezér, szó nélkül belenyugodnak a trójai nép partraszállásába? A háború elméletben már a hajóink kikötése pillanatában megindult, logikus, hogy nem akarnak megtűrni bennünket itt, de ha álruhás istenek szálltak volna partra fríg ruhában, és azok vetnek horgonyt, ugyanúgy haragudnának, és volna rá okuk, hiszen a minket ideparancsoló isteni végzést vagy ismerik, vagy nem, de egyik esetben sem vehetik komolyan, nincs az a határozat, ami elfogadhatóvá tenné, hogy egyik napról a másikra nem szabad többé a kikötő, ahová eddig ki-ki tetszése szerint bekormányozhatta a hajóit, most meg az én embereim lezárták, mert én ott állomásoztatom a flottát, vagy hogy ezentúl a mienk minden hatalom a félszigeten. Légy megértő, akár saját károdra is, felséges úr, és főleg ne hirtelenkedj el semmit, a hadi készülődések idején még minden áttekinthetetlen, egyetlen hibás lépéssel veszélybe hozhatod a néped, s annak böjtje lesz, mert mindig mindenért elszámoltat bennünket az utókor, hát arra ügyelj, hogy valami lélekre ható kapaszkodót mindig adj a rapszódoszoknak, amit a történészek ugyan egy perc alatt megcáfolnak majd, de mit számít a történész verziója olyan esetben, ha az irodalom formálóereje teljes szépségében érvényesül. Jól lépj, Latinus király, mert téged kell szeretnie a világnak, nem az ellenfeleidet, erre törekedj a semmi eredménnyel nem kecsegtető kétségbeesés vagy az előre való magyarázkodás helyett, te senkinek nem tartozol indokolással, te egyszerűen az istenek óhaját teljesíted. Nyugodj bele, az egész Itália területére kiterjedő, de a lezajlott ütközetek végén az egész Itáliát egyesítő háború elkerülhetetlen, s mert az emberöléshez nem elég a gazdasági helyzetre hivatkozni, morális indokolás is kell, erősítsd meg néped meggyőződését abban, hogy akkor cselekszik helyesen, ha táborba száll, mert a mi oldalunkon az igazság, mint ahogy ott is van, a mi oldalunkon, csak megriadni ne engedd az embereket, hadd sajátítsák el ők is azt, amire az imént rámutattam: a béke a természetellenes, a kivételes, a becses állapot, szokják meg, hogy az ország csatatérré válása nem égi büntetés, hanem a támadó fél lelketlen magatartásának és megegyezni nem akarásának eredménye, ezzel az érveléssel könnyebbé teszel mindent.

Nézz meg engem, kisgyerek voltam, mikor a mi híres háborúnk kitört, s míg kataklizmává nem komorult, voltaképpen minden az élethez tartozó lényeges dolog megtörtént velem, mintha nem is lett volna falaink körül mindenfelé a pusztulásunkat remélő görög tábor. Nemcsak a fegyver csattogott, befejeztem az iskolát, felnőttem, házasságot kötöttem, gyerekem született, a hadiállapot lassan olyan természetessé vált számomra, hogy mármeg a csend zavart, ha a csatazaj vagy az ordítozás valami miatt éppen szünetelt, időnként kiosontam a bástyára, hogy lássam a görög tábortüzeket, s míg érzékeltem az ellenség közeliségét, nem rettenetet éreztem, hanem saját, naponta próbára teendő erőnket. Ha véletlenül békés időszakot éltünk, a gondtól való mentesség csillogó pillanatainak is adott valami sajátságosan irizáló zománcot a tudat, hogy vége lehet bárkinek bármikor, így értékesebbnek tűnt minden, tömörebb volt, szilárdabb. Meg lehet szokni a halál közelségét, felséges úr, ne engedj az idegeidnek, de ne is hősködj, mert a félelemnélküliség is megbénítja a reflexeidet. Nem oktatlak, bocsáss meg, nem is oktattalak. Hát igen, itt most valóban megváltozott az élet, de ha pásztorállamból nagybirodalmat akarsz, meg kell fizetned az adóját neked is. Hogy neked jó lett volna a régi helyzet is? Persze, de nincs már régi helyzet, csak új. Megjöttünk, megkezdődik Itália történelme.

 

Itt vagy, mosolyszemű hajadon? Foglalj helyet. Őfelsége érted küldött, hogy hivatalosan is közöljük veled, amit a nép suttog: az ország forrong, mindenütt fellázadtak ellenünk, új telepesek ellen, a király szívesen kiértékelné a várható helyzetet, felséges apádnak szüksége van arra, hogy kicserélje velünk a gondolatait. Miért ne értenéd, ami idegen a fülednek, kérdezd meg, elmagyarázom, amellett bizonyos információkat csak tőletek kaphatok, többet tudtok nálam, mondjuk, a szabinokról vagy a volscusokról, akik a ti népeteknek szegről-végről mind rokonai. Persze a hírszerzőim mindjárt partraszállásunk után elindultak feltérképezni a félszigetet és összeírni a törzseket, így egészen tájékozatlan nem vagyok, szerencse, hogy nem vártam ezzel, mert akkor még tanácstalanabbul faggatnálak benneteket ebben a Kis-Ázsiánál szinte tarkább országban, ahol most mindenütt kardot köszörülnek, mármint akinek van kardja, mert a helyzetjelentésekben zömmel sarlót látok meg karóra rögzített kapát, faaprító szekercét.

Tessék a jelentések, vedd az íróvesszőt, mosolyszemű jegyesem, nagyon tisztelendő Panthus megörvendeztetett azzal a hírrel, hogy elsajátítottad a betűvetést, és máris sok értékes ismeretanyag birtokába kerültél. Kezdjük talán a feltételezhető szövetségesekkel. Euander király nem lehet ellenséged, királyi felség, az ő nevét még Trójából ismerjük, Anchises barátja volt, maga is csak bevándorolt ezen a földön, valószínűtlen, hogy most, mikor ideérkezik a hajdani népének egy sokat szenvedett töredéke, kifogása lenne az ellen, hogy átvegyük örökségünket, hiszen az ő ifjúkori emlékei is ott pusztultak Trója falai közt, és ha időközben ő maga itáliaivá lett is, a szívében feltehetőleg fríg maradt, és nem fordul majd ellenünk. Aktív személyes támogatást nem várhatsz tőle, igen éltes, de ad majd mellénk csapatokat, és a logikám azt diktálja, fiát, a szép képességű Pallast is hozzánk küldi, mert így kívánják kis-ázsiai emlékei, a saját nevének becsületével együtt. Jegyezz, hercegnő.

Menjünk gondolatban északabbra, Etruriába, annak lakói ugyancsak nem ősi birtokosai e földnek, azok is bevándoroltak valamikor, s jellegüknél fogva közelebb állnak hozzánk, frígekhez, mint hozzátok, mert eredetük szerint ők meg lydek, szintén kis-ázsiaiak voltak valamikor, teljesen mások, mint szelíd pásztoraid, vasmarkú földműveseid vagy kemény katonáid, szeretik a muzsikát, s ugyanolyan pompakedvelő, kicsit morbid társaság, mint mi vagyunk; az etruszkoktól nem tartok, azokat hiába próbálja rábeszélni az ellenállásra a Cserderekú Turnus, hajdani jegyesed, Lavinia. Népemben Etruria lakói önmagukat látják, még felhígítatlan állapotukban, szertartásaink dallama és zöreje fülüknek éppolyan ismerős, mint szemüknek a ti földeteken immár elhagyott, a mienkkel szinte azonos régi ruházatukat idéző selymeink, kelméink, papjaink süvege, a lengő szalagok; az etruszk is piperkőc nép, mint mi vagyunk, jelentette a hírszerző katonám. Etruria nem okoz problémát, azzal hamar megegyezünk, valamelyik erre alkalmas hívem azonnal útra kel, és átadja baráti, sőt rokoni köszöntésünket az etruriai vének tanácsának, egyben egy számukra fontos és hasznos hír közlésével kezdi meg békés együttélésünk szép programját; jelenti etruszk földön, hogy a rutulusok táborában Turnusnál találják meg régen keresett halálos ellenségüket, Mesentius királyt, akit elűztek földjükről, mert olyan istentelen volt és perverz, hogy nincs az érzékeltetésre hasonlat. Ez az üzenet elég érv lesz arra, hogy elrendeljék a mozgósítást, és segítségünkre siessenek csapataikkal, mert Mesentius, ahogy a hírszerzés értékelte, nem volt akárki sem uralkodónak, sem zsarnoknak, tőle a távoljövendő is tanulhat. A foglyok általa megszervezett ellátási gyakorlata még a mi nem éppen szelíd kis-ázsiai fegyelmezésünket is felülmúlja, rothadó tetemeket összebilincselni élő foglyokkal és azok halálát a holtak egyre romlóbb állagú személyes jelenlétével siettetni a táplálék teljes megtagadása mellett nagy képzelőtehetségű bűnözőre vall, az etruszkok ugyan elkergették annak idején, de érte fognak menni a rutulusokhoz, bosszúból, és elhozzák a fejét meg a fia fejét, és ha van unokája, azét is, mert Etruria nem felejt és nem irgalmaz.

Hogy többet tudok nálatok, s hogy egyáltalán honnan szereztem ezt a tudást? Felség, csak nem képzeled, hogy itt vadászgatok, ebédelgetek nálad, szórakoztatom szép jegyesemet, miközben elutasított vetélytársam az országot kívánja tűzbe borítani meghiúsult politikai ambíciója miatt és természetesen egykor neki ígért lányod kezéért! Hát mire való a felderítés, megtanultam a magunk kárán Trójában, mi múlik a pontos tájékozódáson, járjuk csak körül az ellenséget, mielőtt még ő tenné ugyanezt, de a legjobb barátunkat is figyeltessük, mert nem tudni, hogy mióta utoljára találkoztunk vele, milyen változásra kényszerítették az égilakók. Mindenki játékszer, Latinus király, de ha egy kis szerencséd van, és a Sors éppen nem ellenséges, csak közömbös, olykor egy lépéssel megelőzheted az eseményeket. Nagyon fiatal koromban mindig irigyen néztem mindenkit, akiről azt tételeztem fel, hogy átrajzolhatja a Végzet engedélyezte koordináták között mások életét. Most már csak a felelősségét érzem, ha bármibe avatkozom, nem örömét, az öröm valami más, annak nincs köze hatalomhoz.

Jegyeztél, mosolyszemű jegyesem?

Tehát Euander és Etruria nem probléma. A rutulus kemény dió lesz, a velük való akció további eligazítás tárgya, a helyzetelemzők most végzik a felderítés eredményeinek kiértékelését, ennek a legfontosabb népnek, amely a legtöbbet veszíthet, ha Lavinia frigye velem létrejön, magam vállalom az egyelőre eldöntetlen eszközökkel való meggyőzését. Turnus közvetlen környezetéről még nincs tiszta képem, az adatom is kevés, de majd nő az információk száma, mert talán még ma hajnalban útnak indítok két, egyáltalán nem hírszerző külsejű felderítőt. A rutulus sereg találkozni fog két ténfergő, lányos arcú ifjúval, akik szépek, mint a hajnali álom, két nem mindennapi külsejű gyerek van az enyéim között, két, a vakmerőségig bátor, nem természetellenes vonzalommal, de az első barátság elemi erejével összekötött fiatal, akik nem tudnak mit kezdeni a világgal egymás nélkül. Majd hazudnak valamit, kitett nimfagyermekek ők, csoda dobta őket Turnus közelébe, idősebb pártfogó minden reményük, hisz íjat még sose fogott a kezük, és a hangulat háborús erre. Hihető lesz az állításuk ezen a vidéken, ahol a Cserderekú Turnus nővére és anyja egyaránt vízinimfa, és a bajnoknak amúgy minden ágon a legváratlanabb rokonai vannak, Pilumnus isten, az aranyesős Danae, majd kitalálunk valami hihető hátteret a fiúknak is, akár Turnus öccseinek állíthatják magukat, akiket segítségére küldtek egyenesen az égből. Itt annyi csoda van, hogy eggyel több nem is számít, majd a két gyerek szerez megbízható híreket, aztán, ahogy jöttek, eltűnnek, hisz épp csak leszálltak mennyei otthonukból rokonlátogatóba. Ne nézz így rám, mosolyszemű jegyesem, áldozni fogok bő áldozattal, hogy megbékítsem a mennylakókat, amiért visszaéltem a szent hit hatóerejével, de hidd el, a rutulusakció most a leglényegesebb, szeretném mérsékelni az öldöklést, mindkét félnek érdeke, hogy ne kivérzett állapotban kössön majd a harc után szövetséget. Mit csodálkozol: a Cserderekú Turnus sosem ártott nekem, én hoztam lehetetlen helyzetbe őt, nem fordítva. Én szálltam meg a neki járó területeket, nekem vannak hatalmi törekvéseim, én vagyok idegen, és én vettem el a menyasszonyát, sose takarékoskodj a valóság beismerésével, hercegnő, ha el kell ismerned, az ellenségednek van igaza, és ha a hazugság mellőzését a helyzet is megengedi, ne átalld neki megmondani. A világtörténelem ismerete azt tanítja, hogy attól te még nyugodtan elfogod, megkínozod, megfőzöd-sütöd, kiirtod, ha kell, a legnagyobb csodálatod és elismerésed mellett, de legalább rögzítetted, hogy tudod azt, nem egészen jogosan cselekedtél. Írod, Lavinia? Kímélet a Cserderekú bajnok népének, és különleges hírszerzők kiküldése.

Na, nézzük tovább. A volscusok, igen. Azt jelentették, tiszta, derék, kicsit aberrált társaság, alig hiszem, hogy velük komoly összecsapásra kerülhet sor, ott mást vetek be, a hadirokkant Nolét. Szegényt úgy megsebezte egy görög, hogy ráment a fél melle, most szakasztott olyan, még romjaiban is villogó szépen, mint egy az amazonkirálynő híres szüzei közül, mintha maga szabadította volna meg magát melle kiégetésével női jegyei egyikétől, ahogy Penthesilea környezetében szokás volt. Amikor a menekülésre kijelölt személyek válogatása megtörtént, azért rendelte el főpap Laokoón, hogy őt is magunkkal hozzuk, mert sajátságos külseje miatt felhasználhatónak ítélte valami szokatlan akcióban, most kerül majd erre sor. Ha valaki, úgy ő lehet majd hatással a volscusok nemzeti hősére, a mennyboltszemű hajadon Camillára. Még messze jártunk tőletek, délre Cumaetól, s már zengték a parti hajóskocsmákban a volscus amazon dicsőségét, aki lépte olyan könnyű, hogy biztonságban átfuthat a búzamezőn, meg se hajlik alatta a kalász, és ha tengerre hágna, nem törne be talpa alatt a hullám. Hát nem gyönyörű, Lavinia? Micsoda kisugárzása lehet ennek a lánynak, és micsoda magányban élhet, micsoda elfojtott, vad vágyak és szenvedélyek között! Kicsit bolond lehet a szerencsétlen, nekem nincs sok érzékem az amazonok világához, én annak idején Penthesilea szabadcsapatára is úgy bámultam, mintha nem gyönyörű hölgyek, hanem színőrültek volnának. Félmellű nyomorultak, a szexuális téboly áldozatai, mind sajnálatra méltó, beteg szent, mondom, nincs hozzájuk érzékem, de könnyeztem Penthesilea halálán. Olyan bátor volt, mint amilyen bolond, egyébként megkönnyezte őt a gyilkosa, Achilles is, hiszen szép is volt az a boldogtalan nő, szép, hideg, izgalmas, másképp kellett volna hogy legyőzze őt a nagy görög kivégző. Sokat eszembe jut szegény, mert azt hallottam Hecubától, hogy Priamus, mikor Penthesilea még gyereklány volt, megpróbálta megkörnyékezni, csak a szűz elkergette magától, holott Trója királya nem volt akármilyen jelenség fiatalon, de képzelem, milyen szentségtörés lehetett egy Penthesilea-féle hajadon szemében, hogy valaki nem törődik az elveivel, és pórias egyszerűséggel nem párbajra akarja kihívni, hanem szeretné megcsókolni. Nolé tud magára vigyázni, az idegesség lehetőségét kiölte belőle halott gyermekei látványa Trója pusztulásának éjszakáján, őt azzal indítom el Camillához, hogy ő voltaképpen Penthesilea brigádjának utolsó életben maradt tagja, aki azt az üzenetet hozta királynőjétől, hogy szelleme mibennünk, frígekben él tovább, és arra kéri őt, Camillát, általa, hogy ne forduljon ellenségként Priamus rokonsága ellen. Így. Ennyit a volscusokról, megpróbáljuk. Ha Camilla mindenképp harcot akar, Nolé visszatér, és keresünk más utat, esetleg szemügyre vesszük, milyen kis katona: a csatatér se nem tenger, se nem búzamező, majd meglátjuk, tud-e a puszta földön is legendát teremteni.

 

Hogy ez a Nolé-ügy csalás? Hát persze hogy az, hogyne volna csalás, a legtöbb akció mélyén ott a csalás, nem a Vesták templomában vagy, hajadon, hanem kormányozni próbálsz, és eszed segítségével iparkodol népeddel együtt menekülni az áttörhetetlennek látszó csapdából. Ez lesz a további sorsod is, dolgozol, segíted, olykor magad végzed is a király munkáját, és azt, amit teszel, akár hadügy, külügy, belügy, pénzügy, akármi, úgy hívják: politika. Csaknem minden akciódnak lesz csaláseleme.

Ha felírtad a listára, hogy Camilla amazon, utána jegyezd: szabin kérdés. A szabinokkal megint nem hiszem, hogy komoly baj lenne, ott Clausus a nép vezetője, és nekem az alvilágban meg kellett volna hallgatnom a trójai titkos könyvekben álló, Clausus famíliájára vonatkozó jóslat megerősítését, de nem volt rá lehetőség, így csak az otthon tanultak és a forgatókönyv alapján üzenhetem meg neki nagy titokban, hogy neki is köze van hozzánk, valaki, fontos trójai, talán maga Achates férkőzzék a közelébe, és értesítse: ha nem törekszik a kiirtásunkra, fényes lesz népe és családja jövendője, mert az én törzsemből és az ő törzséből származó utódok valaha királyokat nemzenek, császárt adnak Itáliának, az ő magjukból lesz isteni végzés folytán a Claudius nemzetség, és elképzelhető, hogy Clausus nem óhajtja veszélyeztetni születendő császári rokonságát azzal, hogy komoly indulattal támadjon nekünk. Majd józan mérsékletet tanúsít, tekintettel a távoljövőre. Ezzel a tárgyalásokkal megközelíthető és a Cserderekú Turnusról eleve leválasztható népek felsorolása megtörtént, áttérhetünk a többi ellenünk forduló népecskék, kis létszámú, de annál vadabb törzsek leszerelésének kérdésére.

Felséges úr, nyilván nálam is jobban tudod, hisz volt alkalmad megfigyelni, minél kisebb egy nép, annál nagyobb az önérzete, és ha egészen jelentéktelen, akkor ezen való kétségbeesésében akkorát talál ki magának, hogy a lakosság előbb-utóbb belerokkan, és teljes meggyőződéssel halálba iparkodik némítani az általa jogosnak gondolt önérzettúltengés minden kifogásolóját, vagy akár azt is, aki nem elég lelkesen dicséri a törzsi öntudatot. Ilyen nem egy van nálatok, ezeket egymással kell elintéztetni, mi már csak a maradékkal tárgyaljunk. Vezéreimmel összegeztük a jelentéseket, el nem hinnéd, mosolyszemű jegyesem, hogy a különböző jelek és jelképek milyen határig színezhetik egy népnek a másik iránt érzett, merőben indokolatlan ellenszenvét. Aebalus király, aki Campania embereit hozza, de aki mellett, ha úgy dönt, ott jönnek csolnakjaiban Capreából szigeti katonái, ha hiszed, ha nem, azért nem lehet számodra igazi ellenfél, mert serege parafából visel valami védőfedelet a fején, és ez olyan mértékig bosszantja a szabinokat, hogy a jelentés szerint idegrángás fut végig Aventinus szabin vezér orcáin, ha azt a nevet hallja, acarnaniai Aebalus király, akit úgy hív, dugófej. Hogyne csúfolná, mikor Aventinus talpig oroszlánbőrben jár, és az oroszlán nagy fejét képezte ki kalapnak, a vadállat fogsorait meg beépítette a hajába. Oroszlán és parafa, csak nem képzeled, hogy megférnek, hogy megférhetnek egymással, még ha látszatra az irántunk érzett gyűlölet e percben egybe is kovácsolná őket, nem lenne tartós a megkötött katonai szövetség, előbb-utóbb ordítozni kezdenek, parafás, parafás, és jönne a válasz, protézis van a haján, protézis van a haján, nem telik bele két nap, és egymásra borítják a tábori konyha bográcsait, amiben az egyik ürüt főz, a másik kecskét, ami nem ugyanaz, és mindkettőt a latinok meg a rutulusok fogják átkozni, mert mit gondolsz, a Cserderekú Turnus népe elragadtatott állapotban szolgáltatja be a rekvirálóknak a kenyeret, a vágómarhát, a bort, a mézet? A teljes zűrzavarhoz már igazán csak az szükséges, hogy Utens, a vezérük lehozza a hegyekből és közéjük vegyítse a humortalan ekvikulákat – jegyezd, hercegnő, Utensszel is én tárgyalok majd személyesen, Utens bizonyos okból kulcsfigura –, ezek hamarosan mellénk állnak, felség, mert ezek közönséges köztörvényesek, rablók, tolvajok, gyilkosok, és ezért élnek a hegyek között, mert annyi bűnt követtek el, hogy tanácsosabb számukra elbújni a sziklák barlangjában. A Cserderekú Turnus nem lassú elméjű, ügyesen amnesztiát ígért nekik, segítségük fejében visszatérhetnek a hétköznapi életbe, csak azzal nem számolt a bajnok, hogy aki haramia, az nem szeret ünnepen templomba járni, és nemigen érti meg, hogy miért nem illik lopni meg főbe kólintani valakit, mikor az olyan egyszerű. Nem amnesztia kell ezeknek, hercegnő, azaz nemcsak egyszerűen amnesztia, hanem engedély, sőt utasítás a garázdálkodásra és pusztításra, mert a vérükben van, ezek ilyenek. Én jobb megoldást ajánlok Utensnek, nekem kellenek az eljövendőben megbízható, nekem dolgozó és nekem engedelmeskedő szabadcsapatok, akik tevékenységét legfeljebb sajnálkozó jegyzék kíséri majd, de sose megtorlás. Azt megértik, hogy nem adhatom át nekik szabad rablásra az Appennini-félszigetet, de elég is lesz, ha mindig kijelölök számukra egy-egy területet, amelyet büntetni vagy megszerezni akarok, puhítás céljából, zsákmányképpen, s ha az akciónak vége, mehetnek vissza felélni, amit loptak, raboltak, a hegyeik közé, én meg minden fórumon kijelentem, tisztogatási feladattal bíztam meg őket, mert a helyzet rákényszerített, így büntetni őket tilos és lehetetlen. Leírtad, mosolyszemű jegyesem? Ezzel elintéztünk a hegyilakó ekvikulákat, amelyek seregegységeink, kommandók, különleges megbízással, próbafeladatul mindjárt elintézhetik a praenestei királyt, Caeculust, aki sajnos szintén isteni sarj, Vulcanus fia, de olyan sok itt az égilakók családtagja, hogy mindenkire nem lehetünk tekintettel. Lehet, hogy szükség se lesz Utensék bevetésére, mert most jut eszembe, ahogy a feljegyzéseimet nézem, Caeculus törzse parittyával van felfegyverkezve, hát ha bemasírozik a rutulus táborba a csúzlis embereivel, majd hallhatja a derűs visszhangot, aminek kitöréséről szintén mi gondoskodunk, hogy tán verébvadászatra készülnek vagy mire, és egyáltalán hogy néznek ki, farkaskucsma az üstökükön, a kezükben csúzli, a jobb lábuk pucér, csak a balon viselnek csizmát, nem normális az ilyen nép.

Miért sírsz, hercegnő?

Nyeld szépen vissza a könnyeket, Lavinia. Tessék, fogjad. Nem ismeritek a zsebkendőt? Ne a ruhád szegélyével, Lavinia, ezzel, csak aztán mosasd ki és add vissza, mert ez itt Creusa zsebkendője. És tanuld meg fékezni magad, hercegnő, és szokj le a részvétről és a felháborodásról, mert ilyen az élet, és ilyen volt az élet, és ilyen lesz az élet, én ezt tanultam Trójától, és hidd el, mikor belekeményít a hétköznap lebírhatatlan hatalma, már nem is látod majd olyan siratni való aljas mesterségnek a politikát, hanem azt érzed, mennyi ember életét megmentettük ezzel az értelmetlenségnek és gyalázatnak tűnő hazudozással, és a sokféle néptörzs az összecsapások és egymás becsmérlése után szépen megegyezik, és előbb-utóbb létrejön belőle olyan hatalmas hadsereg, amelynek láttára a légy is megáll a levegőben, ezt tanították és ígérték nekünk a trójai szent iratok. Ez a hadsereg a hadvezér marsallbotja egyetlen rezdülésére megfordul, megáll, elindul, lefekszik, nem kérdez, nem vitázik, menetel, felépít egy világbirodalmat, a kohorszokban mindenki tudja majd, mi a tennivalója, a pajzsok vasfalat képeznek, és menetelnek a légiók a Temze és az Eufrátesz között. Hogy micsodák? Mindegy. Folyó. Egyik nyugaton, másik keleten, túl a méd határon. Mindez messze még, mosolyszemű jegyesem, időben, térben is, de ezt ígérte nekünk a távoljövendő, és ebben a világhódító hadseregben és eggyé forrt Itáliában együtt lesztek ti, latinok és mi, menekült trójaiak.

Jól hallottam? Gratulálok, hercegnő, kiváló vagy tanítványnak. Bizony elfelejtettem Szicíliát, pedig mekkora szerepe lesz a történelmünkben, és már rég elterveztem, amikor bolyongás közben partra szálltunk, hogy Szicília ügyével külön fogok foglalkozni, mert ez a görögök alapította sziget sok jövőbeli momentum eldöntője és katalizátora lesz. Szicília a vándorlás idején is mellettünk volt, hátra is hagytunk ott hajóink népéből telepeseket, ez a sziget az első létfontosságú bázis, amelyre nemcsak Anchises sírja miatt tartok igényt, hanem mert ezt a támaszpontot nem engedhetjük át semmiképpen a carthagóiak logikám szerint elkerülhetetlen és a mienkhez hasonló ok eredményezte terjeszkedési vágyának. Szicília a mienk, mert akié ez a sziget, az mehet előre is, hátra is, arra rámosolyog az Atlas hegy éppúgy, mint Gibraltár; aki ott áll, oda lép, ahová akar, ha hátra, Afrikába, ha előre, mihozzánk, ha balra, Hispánia, ha jobbra, Görögország felé. Szicília nem fordul ellenünk, legalábbis belátható időkig nem, később is csak kalandorpolitika következtében, ezek ma is görögök, görög mániákkal, görög babonákkal, szépség, vadság, kegyetlenség és nemes indulatok, vakbuzgó vallásosság fekete-piros gőzei közt, éppen emiatt mindig különbözni fognak tőlünk, viszont ők lesznek a tutaj, amely átvisz minket Carthagóba, Carthago nem fejlődhetik nagybirodalommá országunkkal szemben, egy kőhajításra a mi partjainktól, Carthagót egyszer majd el kell pusztítani.

Ne mosolyogj, szép jegyesem, ez a mondat nem azt jelenti, amit képzelsz, carthagói emlékeim nem lettek személyedtől disszonánsabbak, elég disszonánsak voltak azok akkor is, amikor még Dido királynő vendégszeretetét élveztem. Ne pirulj el, mindenki tudja, nem nagy ügy. Nekünk. Akit érintett, annak alighanem az volt, mert elhunyt bele, ilyen is van, Lavinia. Ne izgasson, ami afrikai múlt, nekem ez a helynév nem az édes emlékek tára, hanem valami, ami elől elmenekülnék, csak éppen nem lehet, nekem Carthagót politikai okokból mindig figyelemmel kell kísérnem a távolból, nem szép szerelmi tragédia miatt, ugyan már, az én életemben más a nagy szenvedély, én minél hamarabb szeretném teljesíteni azt az ígéretet, amit Trója királyi udvara tett az isteneinek, hogy új hazába segíti őket, és a régi, a megsemmisült helyett világ csodája lesz az új fríg birodalom. Én nem engedhetem meg magamnak, hogy ne foglalkozzam Carthagóval, mert nekem a megsemmisülése kell. Ha elpusztul, mienk lesz a gabonapiac, nyitva az út szabadon Egyiptom felé, és aki a latin népet megfelelően élelmezni és szórakoztatni tudja, az lesz a világ ura. Már kiveszett belőlem a képesség, hogy előre megsirassam, ami kivédhetetlen, gyerekkoromban még a múltnak is jutott a részvétemből, most már, azt hiszem, senkinek. Emlékszem, kicsi voltam, elbőgtem magam távoljövendő történelemórán, mert sajnáltam, hogy Hannibál elefántjainak talpát összemetélték az Alpok sziklái, mikor az az őrült zseni átvezényelte a csapatot a Brenneren, be is csuktak miatta, mert tilos volt a könny, a Cannae című órán meg se rebbentem. Ha puttonyokat töltöttek meg levágott gyűrűsujjakkal a begyűjtendő ékszerzsákmány miatt, egy mezőváros összes puttonyát, mert utolsó szálig elpusztult a hadsereg, hát szomorú tény, így kell tudomásul venni. Az ember tanul, Lavinia. Tanuld meg, hogy a múltat, a nemzeted múltját éppúgy elviseld, mint amiért te leszel már felelős, a jelent és a jövőt.

Cannae? Nem érdekes. Még messze van. Mire eljön, engem az égben tisztelnek, és számtalan helynév viseli a te nevedet Laurentum körül.

A jelen.

Felséges úr, köszönöm értékes tanácsaidat. Kérésem is van: mihelyt nagyon tisztelendő Gago Faunus jósisten rokonotok nevében kijelenti, hogy a nap kedvező, szeretném megülni az esküvőnket, szűk családi körben, de nem örömtelenül. A háború ekkor még nem tör ki, nem lesz akadálya annak, hogy víg nászdal verje fel a berek csendjét, és közben, ahogy ilyenkor minden mondában benne áll, tapsoljanak a nimfák. Szép, meleg esküvőre vágyom, legyen vége már özvegységem természetellenes állapotának, és hadd lássam a hercegnő haján a matrónák itáliai ékességét. Most, ha megengeded, visszavonulok, tárgyalok a vezérkarral, végrehajtom, amit megbeszéltünk. Nem vagyok szomjas, Lavinia, köszönöm, nem kérek inni, Trójában nem illett italt igényelnie a gyereknek sem az étkezési időkön kívül, a fegyelem nemcsak kellemesebb érintkezési feltételeket teremtő fegyver, az néha életet menthet. Majd beléd idegződik, mint a népedbe, mint a seregbe, abba a bizonyos hatalmas seregbe, amit hoz a jövendő, menetel még a mi katonaságunk sivatagon át, távol minden forrástól, kúttól, étlen-szomjan, panasz nélkül, és nagy Caesar iszik majd állatnyomból Galliában, és nevet, ha hasra esik Afrika földjén, mert tudja, azonnal vége lesz a birodalomnak, ha meglazul a fegyelem és az önfegyelem. Hajdani nevelőnk, Doroé úrnő azt tanította, azért következik el majd az őrült császárok kora, mert azok gyerekkorukban már nem kapnak igazi trójai királyi nevelést, csupa babimák lesz meg ododorontin az udvarbeli gyerekek magatartása, persze hogy szinyákok és borlók válnak belőlük, ha hagyják őket lizikálni, és senki se szól rájuk, mikor kútban a sziszogó. Azokat senki se csukja börtönbe, hogy fegyelmet tanuljanak, mint minket, nem lesz királyi képzésük, elképesztő, mit veszít majd Caligula meg Néró azzal valamikor, hogy nem Doroé pálcája nevelte. Mindegy, hogy nem tudod, felség, ki kicsoda és mit akar. Ez még a távoljövendő. Frígül viszont meg kell tanulnod. Mindenkinek itt.

Este, ha vacsorázunk, viszontlátlak, jegyesem.

Ha lehetne, csak tejet. És valami gyümölcsöt vagy egy tányér olajbogyót.

Segíts, Caieta.

Milyen szánalmas, hogy én sose tudom viszonozni neked semmivel, amit értem tettél vagy teszel, micsoda szégyen, hogy ma is arra kényszerülsz, öltöztess, köröttem ugrálj, s jelezd álarcod résein át fegyelmezetten kisírt szemed pillantásával, mikor milyen mozzanata következik a szertartásnak. Megnézni való vőlegény lehetek, ugyan honnan szereztél kék strucctollat a sisakomra, el ne feledjem letenni, ha a szertartás kultikus része megkezdődik. Máskor nem csodálkoznám a strucctollon, végeztél te már néhány varázslatot, mióta ismerlek, de tegnap temetted el azt a nyomorult Cicust, ha rendelkezhetnél magaddal, vagy volna, ami, ha megfigyelted, szinte soha sincs, emberi elem is a mi életünkben, ott kuporognál az urnája mellett, és visszapergetnéd magadban az elmúlt évtizedeket, amelyeket eltöltöttél vele, vagy számítgatnád, hány éved lesz, lehet még egyedül. Nincs nekünk időnk sírni se, gyászolni se, Caieta, még szerencse, hogy megtanultuk annak idején, milyen elérhetetlen luxus a magunkfajtának az érzelmek látható jelzése. Cicus szemre úgy hatott, mint akit sosem bírhat le betegség, és látod, elvitte a láz. Itt, ahol élünk, nem egészséges a vidék, sok a mocsár. Vajon ki lesz a következő közülünk, akit elveszítünk? Bárki mehet, csak te maradj, amíg én itt vagyok. Ne hagyj el, Caieta, mit kezdenék nélküled?

Másodszor öltöztetsz, másodszor élem át, hogy amit teszünk, lehet, hogy mások életében örömünnep, az enyémben nem az, csak egy a napirendi pontok közül, a kikerülhetetlen vállalnivalókból, hiszen nincs Udvar és birodalom házasságkötések és új sarjak reménye nélkül. Latinus ma boldog, sokáig gyötörte a kétség, teljesül-e, amit ígértem, hogy viszonylag kevés vérveszteséggel elrendezem ezt a háborút, hónapokig hált ijedtében szegény teljes fegyverzetben, és nem akarta felfogni, a dolgok diplomáciai módszerekkel is elintézhetők, sőt az elhatározások véglegességét igazán csak a diplomáciai lezárás biztosítja. Egyedül a volscusoknál bizonyult hibának a feltevésem, valóban nem számítottam komoly ellenállásra, arra még kevésbé, hogy udvariatlanul elkergetik a hozzájuk küldött Nolét, és egyszer csak itt táncoltatja a lovát vagy egy tucat szűzből álló vezérkarával a palota közelében egy kerge lány, és elkezd rám lövöldözni. Elpusztítottuk szegény kis amazonokat, mi mást tehettünk volna, a volscusok nem örültek, de aztán kénytelenek voltak megbékélni, mert tiszta helyzet volt, szabályos békebontás történt, nem mi törtünk az ő földjükre, az a kis harcos támadott meg minket. Most már kevesebb gyöngédséggel gondolnak a selyemtalpú szűzre, aki becsapta őket, és megsértette nemzeti öntudatukat a durva ténnyel, hogy elhunyt, hogy el mert hunyni, igazán nem szép, hiszen ők valami ó babona miatt abban a hitben éltek, hogy Camilla verhetetlen, így tudta, állította a törzs. Pedig mindenki legyőzhető, Caieta, a volscusok már kezdik tanulni a leckét. Légy szíves, igazítsd meg a vértet hátul a nyakamnál.

Második esküvő.

Még szorosabbra, bő, pedig ezt már itt szabattam méretre, nyilván fogytam, nem csoda. Egyszerre mentünk a fegyverkovácshoz a gyerekkel, és a csiszár nevetett, mert Iulus máris olyan méretű fegyverzetet igényel, mint én. Laviniát most burkolják be a sáfrányszínű fátyolba, Amata okos, ma hibátlanul helytáll majd, megy minden elegánsan, olajozottan, dehogy keserítené el, szereti azt a lányt, és az a vicc, hogy én is megszerettem, olyan védtelen, amilyen én a legnagyobb veszélyben se voltam, s olyan tudatlan, de tudnivágyó, hogy már hiányzik, ha nem ostromol értelmetlen kérdéseivel, nem látom sápadni, pirulni, nem fut elém, mikor megjövök, vagy felfelé tekintő arccal a válaszaimat lesve nem guggol elébem. Olyan egyértelmű elemi létező ez a lány, mint a víz. Most düböghet az a riadt szíve, mert végre teljesül a vágya, és azt hiszi, irgalmas lesz hozzá a habszülte anyós, mert csak nem teszi meg, hogy láthatóan vagy akár láthatatlanul is, de itt ne legyen a fia esküvőjén ezen a szent napon, és nászajándékként le ne hántsa rólam e női test álruhát. Szegény kis bolond. Milyen áhítattal imádkozhatik, míg mi, két trójai öszvér, megint aláegyengetjük magunkat a tehernek. Ha nem volna esküvő, odakuporodnék veled Cicus urnájához, és csak hallgatnánk, ahogy már sokszor tettük az életben, ha örültünk, ha baj volt, vagy ha nem tudtuk már ésszel követni, mit hoztak ránk már ismét a mennyei szörnyetegek.

Második esküvő.

Látod, ennél értem, mi történik és miért, azt is, hogy éppolyan elkerülhetetlen, mint az első, csak az elsőnél sokáig nem fedeztem fel, mi teszi azzá, és fojtogatott a keserűség, hogy a maradék szabadságom is odalesz, elárult a családom, az anyám, mikor beleparancsol egy ilyen csak boldogtalanságot hozható házasságba. Se a palotában, se a templomban nem fogtam fel, mi az igazság, amit sima szövegük mögé rejtenek, míg azt suttogták, mosolyogták, mennyi boldog dinasztikus érdeket szolgál a két szív őszinte vonzalmát szentesítő kötelék, pedig nem is titkolták, de a valóságot egyszerűen nem tudtam elhinni, azt gondoltam, Lao túloz, mikor azt súgja oda nekem, ne tiltakozzam, az életem forog kockán az esküvő nélkül, a puszta fennmaradásom itt a tét. Gondoltam, bevet ma az Udvar mindent, pedig tudhatják, Trójában nem illik ellenkezni, ha az ember az uralkodó rokona, mellőzhetnék a nagyképűsködést, férjhez kell mennem Aeneashoz, hát férjhez megyek, kész. Mit tudtam én, mire céloz Lao, később aztán megvilágosodott minden a menekülőlista összeállítása idején. Emlékszel, hogy felmorajlott az Udvar, amikor megálltunk az oltárnál a hagyományos fríg királyi öltözékben, nem mutathattunk rosszul Kegyesatya jegyesem meg én. Még emlékszem a templomi kórusdalra, a bennünket összekötő szent szövegre, az első közös áldozásra, amelynél Cassandra ijedtében csuklani kezdett, mert annál fertelmesebb belső részeket még nem látott haruspex, mint ami előjelet nekünk az istenek adtak, de hát mindenki, aki a pillantásával elérte, csak hajlongott és boldogan integetett a rút tetemdarabok körül, mintha maga az üdvösség mosolyogna ránk a kivégzett állat nyitott gyomrán át, hát mi, friss házasok is mosolyogtunk és bólongattunk és mutattuk, hogy milyen gyönyörűség számunkra ez a kötés. Emlékszel, az eljegyzésem, illetve kiválasztatásom napján sokk fogott el, az sokáig nem múlt el, Hecuba békítő szavaira aztán szép lassan lehiggadtam, az esküvőig összekerestem gondolatban a házasság hátránya melletti előnyöket, kielemeztem, az ügy azzal jár, hogy elköltözöm a magam palotájába, saját háztartásom lesz, férjem, Kegyesatya révén saját Udvarom, mire eljött a nagy nap, bár keserű voltam, s úgy éreztem, csalódtam anyámban, már nem is kellett nagyon erőltetnem azt a bizonyos visszaigazoló mosolygást. Nem emlékszem, mennyi ideig tartott a szertartás, rémlik, hosszú volt, kettős áldozatot mutattunk be, meg rengeteg nászdalt énekeltek a lányok, és a bankett is elnyúlt, mert Hecuba az összes elképzelhető nászra előírt rituális ételt végigkóstoltatta a vendégekkel, betű szerint megtartottunk minden hagyományt. Emlékszel, mikor átnyújtották nekem a szitát, én meg ahelyett, hogy megráztam volna, hogy kiszóródjék a jövőből a rossz, elejtettem, dőlt a lábunk elé a tiszta búza, az ocsú. Ilione falfehér lett, Lao felkapta a szitát, és mintha ő örülne legjobban az ómennek, feltette a koszorúm fölé, fejembe húzta, mint egy sisakot, amennyire a hajdíszem engedte, szép, templomi hangján azt hirdette, szerencsés lábunk alatt engedelmesen elfekszik a jövendő, fejemen, a Hős Ifjú hitvese fején, leendő győzelmek záloga, kerek a szita, mint egy corona muralis. Még fügét is tett a szita belsejébe, azt dongták a legyek. A fivéreim vigyorogtak, az én családom mindig elfelejtette, mikor Kegyesatyának rosszat kívánt, hogy annak a bekövetkezendő bajnak én leszek-vagyok a megosztója.

Ott fogadtuk a gratulációt, az aranyporos áldozati darával felhintett előtérben, a szita meg-megcsúszott, elkaptam, köröttünk rengeteg főtt tojás hevert a földön, azzal dobáltak bennünket, meg dióval a család fiatal tagjai. Nem, az esküvő nem volt bírhatatlan, csak a kiválasztatás, amikor a mennylakóknak ki kellett jelölniök Aeneas jövendő hitvese személyét, és nekem tűrnöm kellett, hogy az idomított kölyöksas rám ereszkedjék, holott én irtózom a húsevő madaraktól. Egyébként érthető, hogy csak később, sokkal később kapott teljes értelmet minden, a kiválasztatási nap is, honnan tudhattam volna akkor, hogy Lao nem bízott már anyámon kívül senkiben, s a mennylakók akaratának korrekcióját nem egy válságos pillanatban végrehajtotta. Tudta a szent könyvekből: végünk, azt is, Aeneasnak nem, menjen hát, mint az istenek elrendelte hitves a Kegyesatyával új birodalmat alapítani, aki nem Priamus lankadt érdeklődéséből, de az ő és Hecuba életveszélyes szerelméből született, Creusa, a lányuk. Emlékszel, azt hazudtad, isteni előírás, hogy Lao nyers húst varratott belül az ingembe, hogy lett volna az, csak kellett a legendához, hogy maga Iuppiter jelölje ki a Kegyesatya leendő feleségét, és tudtad, csak a hússal volt biztosítható, hogy a sok hercegnő közül éppen én legyek az, akinek a sas a vállára száll. Majd elájultam, mikor mint a leszakadt szikladarab, rám zuhant a madár, de tűrtem, pedig tépdeste a csőrével a gyolcsot, és akkor mindjárt akkorát változott köröttem az Udvar magatartása, hogy nem zavart már a sas sem. Hirtelen kör kerekedett körülöttem, először éreztem a különálló, az isteni kiválasztott szomorú előjogát, amely egyszerre jelent védelmet és elszigetelt magányt. A sas nem érte el, amit akart, dühösen verte az arcomat a tollaival, jó jel, mondta Lao, akkor is azt mondta volna, ha a sas meg se moccan, csillagszemű Cassandra meg lesütötte nagy pilláit, ne lássa ő, a papnő ezt a kóklerséget, Ilioné, másik papnővérem fegyelmezetten felsóhajtott, és nem tudom, miért de ahogy néztem őket, arra gondoltam, milyen egyszerűen elintézték az ő életüket is. Aki papnő, az papnő, legyen nekik elég, ami dicsőség a templomi szolgálat révén jut. Milyen érdekes, ha Cassandrának vagy Ilionénak kötik az inge alá a húst, akkor kettőjük közül valamelyik száll hajóra Démétér templománál, és az én poromat fújja Trója porával együtt a szél. Bár tudom is én, Caieta. Igazad van. Se Cassandra, sem Ilione nem tudott ölni, és gyilkosság nélkül nincs Démétér temploma, nincs hajó, nincs birodalom. Nem lesz a közel- vagy a távoljövendőben sem. A hatalomban gyilkosság a lépcső. A testé vagy a lelkeké.

 

Kezdődik. Itt legalább nem kell csodával igazolnom, hogy Iuppiter óhaja, ami történik, réges-rég tudja Latinus és népe, Kegyesatya ott állt évek óta minden jósjelükben. Ne hagyj egyedül kilépni, Caieta, mert akkor a ceremóniamester a párhuzamosság miatt azonnal mellém inti Iulust, és Iulusszal nem szívesen lépkedem a menetben, minél nagyobb lesz, annál furcsábban néz rám, és annál jobban félek, hogy egyszer csak elém áll, és kérdez tőlem valamit. Iulusban benne élek én is, révemen jutott neki a kételkedés adománya, nem akarom, hogy megzavarja, amit nem tud, s amit ne is tudjon meg soha. Az ország előbb-utóbb üzemképes, az istenek jó helyen vannak, mihelyt minden felboríthatatlanul stabil, újra végigelemezzük, hogyan legyen tovább, mint tettük indulás után a hajón. Caieta, ha Itália végre összeáll, s a gyerek uralma is biztosított, én megpróbálom újra elkapni a pillanatot, amikor ránthatok egyet a Sors kormánykerekén, és ha van még erőd, tedd meg te is. Persze tegnap óta nem vagyok bizonyos benne, hogy vállalsz-e még bármit is, hiszen Cicus halott. Erre majd visszatérünk, most éppen esküvőre kell mennem, és azt akarom hinni, hogy hajlandó leszel miattam még mindig élni egy kicsit, mielőtt elmégy te is a Semmibe, ahol kőkutya őrzi a kőárnyakat, és térfogata és súlya van a gőznek. Ha azt mondanád, hogy Cicus nélkül nem lépsz már semerre, hogy ez az utolsó nyilvános fellépésed, se csodálkozni, se ellenkezni nem fogok, csak éppen tehetetlenül szomorú leszek, pedig végre is meddig tartson még a játék, és meddig légy még díszletező, kellékes, szereplő meg szövegíró ebben a nem mindennapi komédiában. Bárhogy döntesz, jogod van a magad igazához, Caieta, de ezen az esküvőn még mutasd meg büszke, a Trójából való távozás óta senki fedetlenül nem látta arcodat a latinoknak, fejeden ott az ünnepségek csupa ékkő parókája, a királyi udvartartás legfőbb tisztviselője jelzését viseled, mosolyogj hát mindenkire a maszkod szájnyílásán át, igazgyöngyből csináltattam korall szájpadlásodra a fogaidat, azok helyén, amelyeket kivert a Kegyes Aeneas a Dardán Kapunál. Mindenki irigyel téged ma, mert nem ér fel hozzád senki sem tekintélyben, még Achates sem, és az a szomorú, hogy ez számodra teljesen mindegy, mert hiányzik mellőled, aki sikeredet vagy drágaköves parókád szépségét visszaigazolja, nincs már Cicus, aki szeretett, akit szerettél. Nehéz, nehéz a szívem, nem mintha megbántam volna valamit is, tettem, amit kellett, csak sajnálom ezt a reszkető lányt, aki olyan tisztességes, tiszta sóvárgással vágyik a mai éjszakára, és amit kap helyette, az maga lesz a szégyen és csalódás. Sajnálom Latinust is, aki unokát remél tőlem, szánom szegény Turnust, akit meg se hívtam, minek bosszantsam, a Cserderekú Bajnok most az öklét rágja, járja a pagonyt, és elképzel engem és Laviniát a birkabőrön, míg Faunus isten nimfái lágyan énekelnek, és faunok leskelődnek a lombszőnyegen át. Iszonyú az, Caieta, hogy az Alvilágban nem volt semmi, de a felvilág majdnem mindig csupa válogatott gyötrelem, mint ott a hajón, mikor indulás után már lezuhanhattunk egymás mellé, és Panthus fennhangon elmagyarázta a népnek bús halálomat, egyben a habszülte anya által rám adott női test álruhát. Panthus mindig okos volt, akkor zseniális. Igaz, hogy azonnal felfogta, hogy ez meg az ő pillanata.

Kürtszó. Gyere!

Két pap esket, így is illik, egyik a régi fríg, másik az új latin szertartás szerint, a szegény reszkető fejű, idő előtt megroggyant Panthus kezében olyan bizonytalan az áldozati kés, hogy Gagónak kell majd segítenie, de vén már az is, a bika meg nyugtalan, csak azt nem tudom, Cleonthes miért nem asszisztál jobban, ott ácsorog az áldozati tárgyakkal, és előre tudom, nem segít a két öregnek, pedig nem lesz vicc az az állat. Milyen szépen kirakták a szent tálcán a sót, a lisztet, az olajat, a guzsalyt, itt is van füge, szita is, meg a házasság védelméül egy szent pajzs, köldökén egy kis Priapusszal. Áll az összes pap félkaréjban. Hogy bőg ez a bika, de nem nyúlhatnak hozzá a szekercével és késsel, míg ki nem vezetik a lányt. Szegény, első léptére megindul a metszett torokból a vérpatak.

Hozzák. Alig tud járni, úgy meg van hatva, vége a bikának, a papok a belső részeket vizsgálják, azt már megnézem én is közelebbről, mindnyájan tudtunk belet fejteni. Hihetetlen, de ilyen szép, hibátlan belső részeket még nem láttam semmi ünnepi alkalommal, azt ugyan tanulmányozhatják, milyen szerencséjük van az isteni üzenetek közvetítőinek. Most rám nézett a főpap, utoljára a Dardán Kapunál mért fel így Panthus, mennyire taksáljon, mit nézhet ki belőlem, de becsületére mondva tüstént felismerte az egyedüli megoldást, persze akkor még rugalmasabb és fiatalabb volt. Mindenesetre az elpusztult királyi ház nevében életbe léptette a legmagasabb fokú titkossági intézkedést, de előbb odadobta az én kezembe élete legutolsó, de legnagyobb zsetonját. Ezt igazolja most vissza, míg a szemembe néz, én meg vissza rá, nem bánhattad meg, hogy felvállaltad mellettünk a szerepedet, nem hoztam szégyent rád, vén Panthus, nem lehet egy szavad sem neked, sem Eszkiesz istennőnek. De azért a hős mégsem én vagyok, nem is te ez ügyben, mi ketten csak elfogadtuk, hogy Caieta játszott a zsetonoddal. Sose feledd el, nagyon tiszteletreméltó isteni üzenetközvetítő, hogy mire átléptünk a Dardán Kapun, Caietának nem volt egy szál haja sem, a feje összezsugorodott, orcái leváltak, olyan lett, mint a rém, körme nem volt, bőre, foga nem volt, karja, lába csengett a kosárban, hús nélkül nőtörzsön nőnyak tartott egy kis koponyát.

Jó. Mondd előttem, mondom utánad. Mondja a lány is, szegény. Mindenféle tárgyakat kell körbehurcolnunk itt is, de szerencsére itt nem dalol kórus, csak Latinus áll peckesebben, mint máskor, az Udvar is viszonylag jó hatást kelt, a frígek pláne, azokat nagyrészt még anyám igazította el, az itteniek meg iparkodnak utánozni őket. Érdekes, Iulus fiam mekkora áhítattal imádkozik, még megérhetjük, hogy belőle is szent király lesz, mint legrégibb ősünkből, Dardanus atyából. Vajon kiért imádkozik? Kegyesatya Aeneasért vagy a Trójában elpusztult Creusáért? Sose fogom megtudni, mire gondolt e pillanatban, azt sem, amit a feleségem.

Még nem a feleségem, dehogy az, előbb ölembe kell vennem, össze fogok rogyni alatta, sokkal kövérebb és súlyosabb nálam. Panthus sejti, mi nyugtalanít, aggódva néz rám cifra süvege szalagjai közül, Caieta is, de Caieta ismer, én nem hagyom abba, amit egyszer elkezdtem, és nem is szoktam belerokkanni az erőmet felülmúló vállalkozásokba. No, szedd össze magad, isten tudja, életedben hányadjára én, Kegyesatya Aeneas, Creusa – és emeld csak fel ezt a szelíd kis tehenet, ha ez a szokás, gondolj a hajdani sportoktatódra, aki ilyen extrém esetekben nem irgalmazott soha, öleld páncélos hű karodba a hölgyet. Ki volt az az őrült, aki mellvértet rendelt el a ceremóniára, persze Gago, aki mint minden latin, szerelmes az uniformisba, hogy lehetett úgy rendelkezni, hogy páncélosan esküdjem, hiszen hadi öltözetben sose járultunk otthon oltár közelébe, még jó, hogy legalább a kardot-sisakot letehettem.

Viszem már, viszem. Jaj, kis tehén, de sok édességet ehetsz, majd összeestem, míg a küszöbig értem veled, tessék, átemeltelek, csak úgy dől rólam a verejték. Most a te dobásod jön, kicsikém, iszonyú ötleteid vannak, most kened az ajtófélfát tollal, ha nem olvastam volna az esküvői ceremóniálét, azt hinném, valami ideges isten parancsolta neked ezt a mozdulatot és ezeket a kellékeket, tollat és bögrét, teli zsírral a kezedbe, mert sértette a fülét a sarokvas csikorgása, de tudom, hogy most leszel uxor, a Kenő, aki rámázolta a jólétet a házunkra. Fuj, csak ne látnék mindent képben, amint jövendő életünk zsírban vagy vajban lebeg, és te ott állsz, kis tehén, a jövendő közepén, és szerteszét fröcskölöd a zsiradékot valami meszelővel. Az én orromból még nem szállt ki a vérszag, fegyverszünet idején tömegesen álltak egymás mellett a halotti máglyák, százakat égettünk el egyszerre a rokonok, a barátaink, a jó ismerőseink közül, sercegtek a testek, meg szép pirosra sültek, mielőtt szétomlottak volna, és olajjal locsoltuk a tetemeket, hogy gyorsabb legyen az enyészet, azóta nemcsak a zsírtól émelygek, hanem az égő olaj bűze is undorít. Ha nem fejeződik be hamar ez a kenési szertartás, hányni fogok. Nem bírom.

Dehogynem bírom, mindent bírok én. Hogyne bírnék. Még nem lehet nem bírni, majd ha eljön az ideje. Most éppen a varázsszavak ideje van, szerencsére a szöveg Lavinia szerepéhez tartozik, csengő hangon kijelenti, hogy ahol én Gaius vagyok, ő Gaia akar lenni, ez még valahol szép is, most változik női másommá. Istenem, csak meg ne tegye!

Ezzel talán kész is, kis Gaia tehén. Alighanem, mert sorra csókolnak mindkettőnket a családtagok, és kövér szüzek, nyilván a barátnők nyüzsögnek erre virággal, Cicus jut az eszembe, hogy nevetne most rám nyelvetlen szájával, de hát Cicus nem gratulálhat, mert ott guggol egy marék por meg miegymás formájában az urna fenekén. Akkor legalább ott lehettem még Caieta mellett, mikor a máglya már annyira kihűlt, hogy összeszedhette a csontmaradékot. Ketten bámultunk arra a valamire, ami Cicus ártatlan testéből maradt, fogalmunk se volt, melyik darabkája mire szolgálhatott annak idején.

Lavinia csillog, milyen boldog a nyomorult. Nem szívesen eszem ezt a disznót, előttem áldozták fel, szerencsétlenségemre egy pillanatra egész közel voltam hozzá, míg vergődött, rám nézett, ez az egymásra tekintés, az utolsó, valahogy ismerősökké tett bennünket, nem gerjeszti az étvágyat, hogy előbb imádkozom, aztán ölök, aztán megint imádkozom, aztán megeszem az áldozat tárgyát. Amata most már ismét nem kedves, mereven nézi Achatest, aki nyilván azon a főhelyen ül, ahová ő a meghívandók listáján Turnust szánta, csakhogy Turnus nem kapott értesítést, nem vagyok én szadista, a Cserderekú Bajnok szereti Laviniát.

 

Megengedem, hogyne, kérned se kellett volna, felséges úrnő Amata, hát persze hogy visszavonulhattok. Latinus király, mikor megköszönöm nektek a hercegnőt, immár feleségemet, atyai hatalmad alól férji hatalmam alá veszem a házasságban. A ligetig elkísérhettek bennünket, de utána az istenek átka a leselkedőkön, de hiszen ezt nélkülem is tudjátok. Köszönöm, Amata, a virágot a birkabőrön, gyöngéd figyelem volt. Legyen békénk záloga köztünk a hajadon, aki jázmingallyak közt alszik ma éjjel. Jó éjszakát, asszonyom.

 

Feküdjünk, kis tehén, az iszonyú történelem úgy tapad fehér kis irhádon, mint a bogáncs. Szúr, nagyon szúr? Ma még szép is vagy, és milyen hasztalan, mert nem vehetlek a karomba, szívem, isteni anyám még nem vette le rólam a védőruhát. Ne lázongj, hagyd betelni a sorsot, és próbálj megnyugodni. Várd meg, míg a páncélomat leveszem, ki tud vértben aludni, legfeljebb egy koporsószobor az etruszkoknál, azoktól minden kitelik, bár ez talán mégsem, mert legfeljebb egy leplet tűrnek meg a holtakon. Nincs tovább vetkőzés, kislányom, az ingek maradnak. Mindennek van határa, hűvös az éj, jöhet valami állat, bogár, és egyáltalán, az ember csak négy fal között vetkőzik le pucérra. Fészkelődj el a hátamnál, próbálj aludni.

Olyan a lélegzeted, mint a Iulusé, amikor lázas. Aludj már, az istenfáját, én úgyse tudok, ha tehetném, és nem illene itt kuksolni ezen a nyavalyás faggyúszagú kelléken, bemennék innen, de hát nem kezdhetem szabálysértéssel a házasságot. Dehogy nőhöz, Caietához, de mit tudsz te arról, mi folyik igazán a palotában a frígek lakosztályán! Tudom, anyád azzal szórakoztatott, ügyes légy, mert alighanem ringyókhoz szoktatott a hosszú vándorlás, ne félj, kis tehén, a ringyó se kell nekem. Cicus urnáját szerettem volna virrasztani, csak tiltja az udvari illem, nem hagyhatlak itt. Úgy sajnálom őt, hogy ordítani tudnék, de az ordítást is visszatartom, az egész rohadt élet úgy telt, hogy szinte mindentől visszatartom magam, mert még nem jött el az ideje, még mindig várni kell. Hát várjunk, kis tehén, de nem arra, ami a fejedben jár. A hajnalra, mert egyszer minden hajnal megérkezik, a nászé is, a gyászé is.

Dehogy alszom. Ki tud ilyen nap után ilyen helyen aludni?

Ide figyelj, Lavinia. Ismét figyelmeztetlek rá, Caieta nemcsak királyi dajka, hanem a király gyermekei hitéletének elmélyítésére kiválasztott nevelő is, tisztelet jár neki, nagy megbecsülés. Nem tehet róla, hogy nem tudta megnyerni a rokonszenvedet, ha ő elvisel téged, viseld el te is őt olyannak, amilyen, ritka beszédűnek és mindig maszkkal takart arcúnak, ne próbálj sem az egyén, sem a misztériumok titka mögé kerülni. Vannak dolgok, amelyeket meg kell tanulnod, ha megfulladsz a dühtől és féltékenységtől, akkor is. A tapintat egyik legfőbb latin erényetek lesz, hidd el, késő utódaid minden rút bálványimádó törzsfővel paroláznak, ha érdekük így kívánja, a császári ebédlőben pávanyelvvel étetik őket a jövő nemzedékek, és nem lesz az a gyenge kivitelű druida oszlop vagy csókafejű istenállat, akit meg mernének sérteni felszentelt papja vagy papnője személyében, ahogy te lépten-nyomon megsérted Caietát. Ennek mával vége. A politika nem ismer indulatokat, csak érdekeket, minden józan államvezető első leckéi közé tartozik, hogy ki-ki hite, bálványa, totemje szent, és attól, hogy nem a te szertartásaidat követi, még nem vallástalan, csak más istenfogalmat tisztel más liturgiával. Kit érdekel, hogy téged nem vonz a frígek vallása, a Nagy Istenanya vagy az ibolyafüzéres Attis, attól még jelen leszel minden családi szertartáson, amit Panthus és Caieta celebrál, és Iulus ugyan nyilvánosan Faunusnak áldoz, és mindenben a ti hiteteket gyakorolja, de privát szférájában a velünk együtt vándorolt fríg isteneknek is szolgál, különben megzizzen az ősök pora Trója puszta vidékén.

Hogy? Ez nem nászéjszaka? Nem hát. A birkabőr sem ágy, a női test se férfié. Attól, hogy a nyakamba szuszogsz, csak a szúnyogot űzöd el rólam, de nem leszek líraibb. Rég észrevettem, az is irritál, hogy Caieta neveli Iulust. Csak ő nevelheti, te két évvel vagy idősebb a gyereknél, hogyan oktathatnád olyanra, amit nem tudsz, és magad is nevelésre szorulsz? Caietát, ha már nem tudod megszeretni, tiszteld, Lavinia, mert nélküle nincs férjed, hidd el, ha nem is tudod felfogni. És végre ne vitatkozz, fáradt vagyok. Ha én vállaltam, hogy ajtót kensz, hogy cipeltess, hogy olyanról biztosítasz, ami lehetetlen, hiszen hogy lehetnél Gaiám, lelki hasonmásom, mikor fogalmad sincs róla, milyen vagyok igazán, te is hozhatsz némi személyes áldozatot.

Hogy milyen volt minálunk? Hogyan éltünk?

Könnyebbet kérdezz, Lavinia. Hogyan értessek meg veled olyasmit ebben a kezdetleges országban, ami sose kerülhetett a látókörödbe, nemhogy királyi székvárost vagy Udvartartást nem láttál te még, de egy tisztességes lakóházat sem. Ez a valami, amit hajlékunknak kijelöltek, nálunk istállónak se felelt volna meg, mi tiszteltük a lovakat. Hogyan ábrázoljam szavakkal, milyen egy palota vagy bástyatorony, mikor még lépcsősort sem mutathatok neked itt, pedig ha felelni akarok a kérdésedre, az első kulcsszó ez volna: lépcső. Mert úgy éltünk Trójában, lépcsőzetesen.

Nemcsak társadalmi berendezkedésünk, életünk és lehetőségeink is lépcsőzetesek voltak, egyházi vagy világi funkcióinkban való haladásunkkal együtt, sőt a tudomány és vallás titkaiba való behatolásunk mértéke is attól függött, ki milyen fokán állt egy láthatatlan létrának. A létranélküliség is minősített persze, hiszen a nép zöme létrátlanul élte le életét, csakhogy róluk nincsenek adataim, hisz nem érintkezhettem másokkal, csak akiket számomra az Udvartartás engedélyezett. A lepedőmosó királykisasszony képe mindaddig mese volt számomra, amíg veled nem találkoztam, de te egyedi jelenség vagy a mitológiában, Lavinia, hiszen mint feleségem egy leendő nagyhatalom első asszonya lettél, mégis míg meg nem tiltottam, magad főztél, magad sütötted a kenyeret, és most sem telik el nap anélkül, hogy ne fonj egy keveset, mert azt tanultad itthon, szent a fonál, összefogja és megköti a famíliát. Ha hiszed, ha nem, én nálad láttam legelőször életemben fából való orsót, nálunk csak kultikus célokra alkalmaztak munkaeszközöket, illetve a létrások díszként viselték őket, ruhán vagy önmagukon. Hecubának például a munka dicsőítésére kijelölt ünnepeken a válláig lelógó fülbevalója volt egy pár aranyorsó. Ilyesmit, hogy valami mutatós házimunka, legfeljebb a sógornőim vállaltak lánykorukban, mikor éppen valamelyik kérőjüket akarták magukba őrjíteni, van egy férfiálom sztereotípia az áhítatos és gyapjúfonó feleségről, akinek friss kenyér- és pecsenyeillat leng szeméremtől piruló arca előtt, és férje ellátására még akkor is van ideje, ha gügyögő gyermeke játszani hívja, vagy szolgasereg veszi körül. Minden nő meg tudja jeleníteni ezt az idillt, ha akarja, téged rosszul tájoltalak be az első találkozás idején, azt gondoltam, te is ezt a banalitást alakítod, és ugyan minek fárasztod magad, mikor tudod, hogy mindenképpen kénytelen leszel feleségül jönni hozzám, mint ahogy kénytelen vagyok téged feleségül venni én is, de aztán kiderült, te azért sütöd a kenyeret, mert nincs kívüled, aki megsüsse, az anyád uralkodósdit játszik, rabszolgátok meg egy szál se, csupa koldusszegény egyenrangú itt mindenki, dehogy dolgozik itt más a királykisasszony helyett. Eszembe jutott a trójai hercegnők élete, mikor láttam, hogy mégy súrolni ebéd után, nálunk a királylányokat együtt képezték a fivéreikkel, mind vívott, lovagolt, hajtott hadiszekeret, tanult nyelveket, gazdaságtant, államtudományt, nemzetközi jogot, mindent, amit a fiúk. Az orsó kimaradt a nevelésből, annak a fogalmát csak a bölcsődében ismertük meg. Ha sétálni vezettek, ritmusra kellett lépni, közben kis dalokat zümmögtünk: orsó, borsó, korsó, mézből a koporsó. Egy gyermeknek minden természetes, az a kép is, hogy egy hulla egy hordó mézben áll. Egyébként annyi év után már majdnem úgy reagálok mindenre, mint a gyerekek, akiket nem lep meg soha semmi. Mivel volna bizarrabb kép egy mézzel telt koporsó egy megsemmisült városnál, amely felett, mint egy gomba, lebeg az ostrom után maradt vasszürke felleg?

Igen, az orsó. Nálunk a hercegnők nem óhajtottak se szőni, se fonni, akkor még nem volt divat a folklór. Persze ha valami szituáció úgy kívánta volna, az Udvar minden nőtagja odaül a sebtében beszerzett szövőszékhez, parancsot megtagadni éppoly abszurd ötlet volt nálunk, mintha katonák lettünk volna. Nemmel próbálkozni is csak a bölcsődében volt ajánlatos, mert később megtanultuk a második kulcsszót is: királyi. Bármiben vétettünk, az előírt királyi magatartást sértettük meg, s a nem királyi viselkedésért királyi büntetés járt. Bennünket, ahogy járni tudtunk, megvertek és becsuktak a legcsekélyebb hibáért. Dehogy szobába, börtönbe. Persze nem akármilyenbe, a helyiség falait aranylemezek borították, épp csak nyílás nem volt rajtuk sehol, addig láthattunk, míg beléptünk. Mihelyt az ajtót ránk zárták, elmélkedhettünk a vaksötétben a szépségnek mint esztétikai kategóriának olykor totális hiábavalóságán. A könnyekről és az értelmetlen reakciókról egyébként hamar leszoktattak, Trójában meghalni is királyian illett, tapintatlannak tartották, ha valaki gusztustalanul hörgött, nyelje már le azt az alvadt vért, aztán békéljen meg azzal, hogy vége. A rossz, de kötelezően magunkba gyűrendő királyi eledelre életében legfeljebb egyszer tehetett megjegyzést valaki, később mellőzte, mert bírálatát megszívlelték, és hogy kedvére tegyenek, két napig megszüntették a táplálását. A fűtetlen közös hálóteremben az volt a királyi viselkedés, ha azt mondtuk, hogy aki vacog, az nem is vacog, az kacag. Hatévesen valamennyien úgy hazudtunk már, mint egy felnőtt. Mit szerettem Tróján, nem tudom, mert sok minden volt, csak nem kívánatos kerete az életnek, és látod, ha az enyém vagy az utódaimé lesz a világ, akkor se pótolja semmi annak az elpusztultnak egy kavicsát sem.

Szóval így éltünk: királyian és lépcsőzetesen. Azokról, akik nem az Udvar tagjai voltak, annyit érzékeltem, ha lenéztem a bástyáról a mezőre, ahol az ütközetek folytak, hogy mindig gyalog harcolnak, míg a létrások olykor lovon, és részt vehettek minden támadásban, ha meg elpusztultak a vár előtt vagy a vízparton, családjaik nőtagjai ugyanúgy előkészíthették őket a temetésre, mint a létrások a saját halottaikat. A létrátlanokkal való igazi találkozásomra később került sor, sokkal később, tulajdonképpen akkor, mikor a halál árnyéka alatt az istenek se tudták volna már megállapítani kinek-kinek a hovatartozását. Ha egyszer valamikor itt Itáliában ti állítanátok fel a létrát, ami mialattunk elégett, ne minket átkozzatok érte, és ne fogjatok ránk semmit, Lavinia, mi megsemmisültünk, nem él egyetlen trójai sem a szónak nem reális, eszmei értelmében. Elmúltunk, kész, ember és birodalom. Ne igazoljátok eljövendő bűneiteket a mi nevünkkel.

 

A lépcső.

Doroé brutalitásától Laokoón kivédhetetlen logikája elfogadásáig hány lépcsőt kellett megjárnia gyerekmagamnak, és a dajkák szobájából milyen messze volt az út az esküvői oltárig arra a negyedórára, míg én voltam az Udvar központja, és nem Hecuba. Nem mert a szertartás így kívánta, hanem mert Priamus felesége hátralépett, ne vonja magára mindenki figyelmét döbbenetes szépségével, azt óhajtotta, friss méltóságom segítse elviselni friss terhemet, érezzem, mindenki engem bámul, enyém az Udvar osztatlan figyelme, miattam állt meg pár percre az idő. Nálunk minden, ami történt vagy nem történt, Hecuba akaratán múlt, nem a királyén. Hallom, mit költöttek róluk a rapszódoszok, sose hittem volna, hogy ennyire szegényes a költő képzelőereje, és ilyen falvédőromantikával dolgozik. Mégiscsak szégyen, hogy a királynét úgy ábrázolják, amint kezét tördelve siratja családja pusztulását, majd egy oltárhoz menekülve férje teteme felett kileheli lelkét, vagy egy másik változatban szolgálóként valami görög vezérnél mos, súrol, takarít. Hihetetlen, milyen fantázia nélküli a valósághoz mérten az irodalom. Azt hiszed, Hecubát el lehetett volna hurcolni? Azt hiszed, képes lett volna sírni, esdekelni, visítva menekülni a palotában? Mit mer az epika, hogy rögzítheti így Hecubát, aki olyan elkerülhetetlen és természetes tény miatt, mint a halál, feladja lépcsőzetes életstílusát és önmagát? Gyalázat! Tudod, mi történik, Lavinia? A rapszódosz elzengi saját rekonstrukcióját, és amit a hallgatóság hallani szeretne, illetve elvisel. Mindenki úgy örül, ha egy adott pillanat adott helyzetében azt képzelheti, Hecuba is úgy cselekedett, ahogy ő, a történet hallgatója tett volna: sír és menekül.

 

Nem vagyok éhes, köszönöm. Ne hozzál mindig új ételt, kértelek már, kását pedig soha, utálom a kását. A fürjtojást is utálom, és ha még egyszer megkínálsz hevítővel, összeverlek. Pedig mennyire szánlak, Lavinia, papnője és áldozata annak a szatírjátéknak, amit rád kényszerítettünk, én és a történelem. Minden merő perverzitás körötted, te boldogtalan, fémjele lettél egy valamikori világbirodalomnak, amelynek alapköve olyan súllyal nehezedik szegény, emberi életre méretezett testedre, hogy máris roskadozol alatta. Azt hiszed, nem veszem észre, mint várod, hogy megtörjék a varázs, és végre megmutassam magam neked valódi formámban, hogy leváljék már rólam az istenek rám bűvölte álruha? Várhatsz, Lavinia, egyelőre nem fog történni semmi, nem tehetek róla, ha nem akarod, ha nem bírod elhinni. Az a nő ott Afrikában felfogta magyarázat nélkül is, és levonta a konzekvenciákat.

Persze róla is mást hittél, mint ami igaz volt, csak rám hagytad, fogalmazzam, ahogy akarom, végtére Trójától Latiumig nem macskaugrás, ha személyes ismerősöm Szcilla meg Charübdisz, mért volna kifogásolható, hogy üdültem pár hétig Carthagóban is? Szeretni nyilván mégiscsak téged szeretlek, hisz szent házasság biztosítja, hogy hozzád tartozom, és ami a múltat illeti, meddő számlálgatni hajdani szeretőimet. Ó, drágám, szegénykém, vastag derekú, sok gyerekre méretezett kis latin tehén, hiszen egyelőre hiába reméled, amit remélsz, és hiába iparkodol. Ha anyád, az a félőrült boszorkány még tanítgat is, mivel szítsd fel bennem a gerjedelmet, csak magadat kínozod, nem lesz egyhamar beteljesülés. Ne nagyon kísérletezz ezzel sem, amit minden este megpróbálsz, a lelki presszióval. Azt hiszed, ha megosztom veled a titkaimat, közelebb vihetsz az öledhez? Maradjak inkább rejtély, csoda, hidd el, könnyebb volna neked. De hát az igazságot követeled, s én annyira nem adhatok neked semmit, hogy apródonként csak kisírod belőlem, aztán ha már mindent tudsz, mint a kutya, kísér majd a kivédhetetlen szomorúság. Ennek ellenére is akarod az igazságot, feleségem? A majdnem teljes, a majdnem hiánytalan, az egyetlen, az elmondható, az istenek úgy segéljenek engem igazságot? Vigyázz, Lavinia, belehalsz!

Jó, én szóltam.

Lépcsőzetes és királyi, ilyen volt a neveltetésem, Trójában protokoll szerint történt még a születés is, de hát világra jönni és felnőni is csak királyi és lépcsőzetes módon lehetett. Hecuba szülőágyánál nemcsak az orvos, a pap is ott állt, aki a királyné fegyelmezett küzdelme közben áldozatot mutatott be az Életanyának, mintha nem lett volna elég vér és torz hang abban a helyiségben, a keze gyilkos mozdulatára felhördülő, átvágott torkú állat és Hecuba vérének kettős párája kellett ahhoz, hogy megfelelő körülmények között tegye meg a ráváró lét első rángásait egy királyi gyermek. Ott állt már, az új sarj megjelenésére várva, a kijelölt szoptatódajka is, akinek saját gyereke, mihelyt a herceg vagy hercegnő megszületett, hirtelen eltűnt a történelem labirintjában, elő se került többet, mit számít egy gyerek ahhoz képest, milyen kivételes sorsa van egy jól képzett királyi dajkának! A létrátlanok világában majdnemhogy létrás. Egyébként a legritkább esetben jegyezte meg valaki, hogy ki táplálta, az élet első lépcsőfokán az udvari alkalmazott nevét csak a trójai titkos levéltár őre, Ucalegon tartotta számon, ő a szakrális írással bevezette egy listába. El kellett volna hoznunk a teljes irattárat, de Anchises képtelen volt több terhet vállalni, mint amivel körberaktuk, nemcsak sántává gyalázta a villám, a karja se maradt épen, sose mertem rábízni a gyereket, féltem, leejti. Hogy Ucalegon nem hagyta a görögök zsákmányául a maradék tekercseket, az bizonyos: mikor Démétér templomától még egyszer visszanéztem, három tűzoszlop magaslott ki a városból: a királyi palota, a mi palotánk és mellettünk Ucalegoné. Menekülni nem akart, azt mondta, egészséges fiatalok közül válogassunk kísérőket, amúgy sem neki való a vándorlás, a bizonytalanság, nem akarja túlélni Iliont. Ne hidd, hogy könnyen otthagytam, nem volt az egyszerű, mi sem Anchisestől, se Priamustól nem tanultunk semmit, nem mert túl sokan voltunk gyerekek, de Anchisest elfoglalta saját traumája, Priamus pedig súlyosan, majdnem betegesen depressziós volt Hector és valamennyiünk várható sorsa miatt, Priamus eleve feladta az egészet, neki mindegy volt a város, a nép, a család, a birodalom, minden és mindenki, akit a Végzet halálra szánt. Persze logikus, hogy nálunk tulajdonképpen Hecuba volt a király. Sose felejtem el Priamus arcát, mikor észrevette, ott lapulok egy függöny mögött, s ezek szerint hallottam, hogy Hecuba végtelen türelemmel betanította neki az esti ülésen tartandó szónoklatát, sőt ki is kérdezte, amit leírt neki, Priamus hol unottan ismételte a szöveget, hol közönyösen, hol gyűlölettel. Igen, amit tudtunk, Ucalegontól tanultuk és Laótól. Laokoónt imádtuk, Ucalegon merevebb volt az érintkezésben, de azért kedveltük, és ő is szeretett bennünket.

Hogy mi lett vele? Elégett, mint a város, mint az otthagyott tekercsek, mint a múltunk. Múlttal egyébként nemigen foglalkoztunk akkori életünkben, abban a speciális iskolában, amibe mi, királyi gyermekek és az Udvartartás velünk egykorú tagjai, jövendő kíséretünk, jártunk, a távoljövendőt tanították. Azt hiszem, mi vagyunk a világtörténelemben az első olyan ország, ahol úgy igazán csak a távoljövendőről volt szó a tanórákon, mert a közeljövő iszonyatosnak ígérkezett. Én úgy tettem meg ezt a nem csekély utat, ami Trójától Latiumig vezetett, hogy fázisonként előre tudtam, mikor mit merre keressek, alapos volt a képzés. A közeljövő viszont valóban vigasztalan volt, annak a gondolatnak az elviselésére, hogy Trója csak bizonyos ideig áll, aztán megsemmisül, de emigráló utódjai révén megújul, nagyon fényes távoljövendőt kellett ígérni, hogy elbírjuk a jelen terhét, misztikus és vonzó dolgokat, leigázott, távoli népeket, akiknek sárga sörényük van, kelta szigetet, diadalmeneteket, Egyiptom és a Közel-Kelet leigázását, kibontakozó antiszemitizmust, mert a zsidók ne veszélyeztessék primitív kereskedelmi flottánkat gazdag és mozgékony karavánjaikkal. Tanultunk a távoljövendőben bérházakat, a földkerekség legjobb hadseregét, világbékét, soha el nem múló, örök dicsőséget, mocsárlecsapolást, helyükből elmozdított folyókat, uralmunkat a világ felett, és bár erről Laokoón igazán visszafogottan beszélt, önmagunk sarjainak valamikori istenné változását. Hát ezzel a sok szépséggel érdemesebb volt foglalkozni, mint a múlttal, hiszen ha visszanéztünk népünk hajdanába, pásztorkodó, kezdetleges ősöket láttunk, mint a te néped atyáit, Lavinia, de ezt nem illett említeni, csak családunk isteni eredetét, amely ugyan már erősen ködbe veszett, de valami önérzetet mégis adott a reménnyel együtt, hogy ha Trója elpusztul, majd királyi módon fogadja a Végzet jóslatával bekövetkező katasztrófát az illetékes generáció. Nevelésünk világi része Ucalegon kezében volt, hittanra és az Udvar rendjére Laokoón oktatott. Hihetetlen sok évig tanultunk, Hecuba nem szerette a műveletlen embereket.

A pallérozás a csecsemőknél kezdődött. Először a dajka foglalkozott velünk, mindenkinek külön dajkája volt, mert néha három-négy gyerek született nagyjából azonos időben, és táplálni kellett mindet. Hecuba egy szerényebb háremfélében tartotta a király eltaszított megelőző feleségeit és ágyasait, de az sem izgatta, ha Priamus újabb nőket ejtett teherbe, Anchises, szegény, béna volt, nem foglalkozott szerelemmel. Gyerekek elpusztítását törvény tiltotta, részint Hecuba kedvelt minden csecsemőt, bárkié, amellett évszázadokon át kialakult uralkodói gyakorlat ránevelte, takarékosan bánjon az állami fattyúkkal, mert túsznak bármikor megfelelnek. A dajkák aztán, mihelyt elkezdtünk gagyogni, és nem szoptunk többé, átadtak bennünket a bölcsődébe a gondozónőknek, és megkezdődött civilizálásunk lassú, kínos folyamata.

A járni már tudó, de nem szobatiszta civilizálandóknak viselkedni és beszélni egyszerre kellett megtanulniok, s e kettő közül a második volt a nehezebb, mert egy időben két szókinccsel kellett megismerkednünk, egyszerre tanultuk a dajkaszoba és az állam nyelvét meg azt a hivatalosat, amit majd a felnőttek világában beszélnünk kell. Olykor elkerülhetetlen volt, hogy meg ne büntessenek. Ám dajka vagy gondozónő nem érhetett hozzánk, a testi fenyítésre külön hivatalnokot tartottak az Udvarnál, akit feleskettek, mikor megkezdte szolgálatát. Királyi gyermeket csak Doroé üthetett meg, míg iskolába nem kerültünk, attól fogva csak a király vagy az anyánk.

Doroé, a pálcás, így hívták a szikár vénkisasszonyt, akinek a gondozónők minden nem királyi cselekedetünket jelenteni tartoztak, Doroé ilyenkor mérlegelt és ütött, az ütés azonnal érthető volt, az indokolás nem mindig, a kettős nyelvhasználat meggyötörte kis agyunkat. Királyi gyermek királyi módon fejezi ki magát, tanultuk a gondozónőktől, merevre bűvölten néztük Doroé meglengetett aranypálcáját, hiszen csak úgy elsődlegesen tilos volt nem királyhoz méltó vétkeinket megvallani. Mi mindent másképp fogalmaztunk, a testi megnyilvánulások nem udvarképes szavainak használata ellentmondott volna az etikettnek. Egy királyi gyermek például nem vizelhetett ágyba. Ha valamelyikünkkel mégis megesett, a gondozónő jelentette Doroénak, de a bűnösnek személyesen is közölnie kellett, mit követett el. Mondjuk a gyermek Hector Doroé elé állt színpucéron – így aludtunk –, és azt szepegte: „Üdv útjaidra, asszonyom, az éjjel sajnos szerettem a rózsát.” „Királyfi – mondta indulat nélkül Doroé, akitől megtanultam, mennyivel félelmesebb a hideg, csendes beszéd, mint az üvöltés –, az Udvarnál nem szoktak rózsát szeretni, kérem a combja felső részét.” Hector négykézlábra ereszkedett, gyönyörű feje arccal a földön, gondoltam erre, mikor a holttestét Achilles végighurcolta a falak előtt. Furcsa, az a kép, ahogy a bölcsődében térdepel, arca a porban, sokkal elevenebben él bennem, mint a harctéri, a halott, a legutolsó.

Csecsemőként aranykapcsokkal összefogott háló volt az alvóhelyünk, később egymás mellett háltunk kamaszkorunkig fiúk-lányok, egy állatbőrökkel letakart óriási közös fekhelyen, amelyen olykor bizarrnál bizarrabb testi játékokra került sor. Doroé pálcája gyakran ütött, zavaros időszak a gyerekkor. A gondozónőket nem lehetett semmivel sem megvesztegetni, ami valahogy csodaképpen elkerülte a figyelmünket, arra a Kegyes Ifjú Aeneasnak volt gondja, hogy eljusson a fülükig. Igen, nekem. Nem tetszik, Lavinia? Egy állam alapja az engedelmesség és a tiszta erkölcs. Ki merné veszélyeztetni az államot? Úgy nézel rám, mint aki őrültet hallgat, pedig amit hallasz, duplán is igaz, és én figyelmeztettelek.

Persze a kettős nyelvhasználat nem tette egyszerűvé a társadalmi érintkezéseinket. Mikor már ki-ki megkapta a maga külön kamaszszobáját, bevezettek bennünket a társaságba. Doroé stilisztikáját csak mi ismertük, a vendégek nem. Miután a bölcsőde szókincsébe a gyakori istállóba járás és lovaglóleckék miatt a legsajátságosabb körülírások kerültek, nem akármilyen élményt jelentett például spártai vendégbarátunk, Menelaosz látogatása, aki szép rokona felé egy szál hasadó bimbót tartva azt remélte, jó húga, Cassandra szereti a rózsát, és mi csak álltunk a protokoll meghajlásba merevedve, lesütött szemmel, ahogy begyakoroltuk, és a térdünk rezgett a visszafojtott nevetéstől, hiszen az az elmebajos Menelaosz azt kérdezte a boldogtalantól, szeret-e bepisilni, és Cassandrának még felelnie is kellett, hogy igen, hogyne, főleg a Menelaosz kezéből, és ki mert volna elmosolyodni a királynő jelenlétében, akinek arcán pár héttel előbb egy szépségét dicsérni akaró barbár fejedelem követe isteni derűt érzékelt, s tetejében az uralkodónő öltözékét pillangóhoz hasonlította. Andromache majdnem összeesett ezen a fogadáson, még nem volt a Hector felesége, de már a palotában nevelődött, mert Hecuba valóban isteni szép volt, semmivel sem kevésbé szép, mint Helena, de a maga kemény módján, a türkiz meg a vörös kettős sugárzásában, zöld szemével, hófehér bőrével, óriási vörös hajával, mint egy fagyott vulkán, mint a láng nyelve, mint a kardpenge, és valami kristályos tisztaság is sugárzott róla, talán ilyen a gleccser, amiről Ucalegon azt tanította, hogy majd sok száz év múlva miattunk mászik át rajta valami Hannibál Afrikából.

Afrika.

Hány áldozatot szed még a történelem?

Ruhájának szabása, a díszöltöny földet söprő, villogó ujjai Hecubát valóban hasonlóvá tették a pillangóhoz, de ki tudta mozdulatlan arccal tudomásul venni, hogy a barbár fejedelem követe a pillangó szót kiejtve, anélkül, hogy sejtette volna, mit mond, azt közölte a jelenlevőkkel, hogy Hecuba legszívesebben sertéssel közösül, valódi disznóval, nem átváltozott istenekkel, az égi derű meg a gyerekszobában akusztikai élmény, és teljesen mást jelent. Troilosz felröhögött, fogadás után becsukták. Mire iskolába kerültünk, Doroé kivert aranypálcájával a gondjára bízottakból minden gyermekit, tökéletes modorunk volt, alexandrin barokk. Te megőrültél volna Doroétól, mi minden szigorúsága ellenére ragaszkodtunk hozzá. Doroé művelt volt, korrekt, pontról pontra követte az Udvar utasításait, nem voltak köztünk sem kedvencei, sem üldözöttei. Végrehajtotta, amire beprogramozták, nem tudom, bírálta-e magában a tennivalóit, aligha. Doroé nem szerette az üresjáratokat, és nincs üresebb járat a bírálatnál, amit se plusz, se mínusz nem követ intézkedés. Szeretni persze nem lehetett, de tisztelni igen. Borzasztóan sajnáltam otthagyni a Tulkok Éjszakáján, ő volt az Udvar ismertebb figurái közt szinte a legelső, aki még hígítatlanul kapta a görög betörést. Máig látom, ahogy ott áll, jobbjában fáklya, hull a szikra a feje fölött meztelen vállára, leeresztett hajára, csak áll, nem fut, őrzi a bejáratot, kezében arany gyermekfenyítő pálcája. Szerettem volna megmenteni, de Ucalegon érvelése meggyőzött, ifjakkal kell útnak indulni, legalábbis zömmel. Doroé öreg volt, én éretlen, járatlan, s még nem tudtam, hogy egy világbirodalom kialakításához mennyire szükséges egy tánc- és illemtanár. De vissza-visszanéztem rá, és hangja még abban az irreális, lángmarta éjszakában is követte, annyira erős volt, annyira éles. Doroé nem ijedtében kiabált, hanem felháborodottan, és fegyelmező pálcájával ütötte-verte a görögöket, rájuk zúdítva az összes rút fogalom bölcsődei fedőszavát, hogy nem hősök, még csak nem is harcosok ők, hanem éjjel-nappal szeretik a rózsát, lepke minden rokonuk, tászliznak, lizikálnak, szinyákok, borlók, zsendicék, cicájuknak strucc a szeme, lyukas dinnye nem csörög. Mikor Aiax odaért elé, leeresztette vértől csepegő kardját, és csak nézte kővé válva, Doroé akkor rá, Aiaxra rikoltozott, aki a vénlánynak leginkább delfi jósbeszédéhez hasonló szavaitól úgy megrémült, hogy ugrált az ádámcsutkája. Soha nem kételkedett abban, amit Doroé az arcába vágott, hogy nyúlláb nem rókafej, csak arra nem bírt rájönni, neki, éppen neki mit üzenhetnek ezzel a rejtelmes szöveggel az égilakók. Nyúlláb nem rókafej, hallottam sokáig, és áldottam a vénlányt, aki elterelte rólunk és a többi menekülőről a figyelmet. Futottunk, de hallottuk, hogy Aiax már üvölt is: „Ne bánts, fáj!” Doroé összevissza verte, s amikor már nem bírta tartani a pálcát, és végképp berekedt, Aiax letérdepelt elébe, megcsókolta a lábát, majd távozást parancsolt az osztagának, és rohant Priamus palotája felé, hogy kivégezzen mindenkit, aki útjába kerül. Egyébként Doroé volt az egyetlen, aki házát nem merték kifosztani. Afrikában beszélték a piacon, hogy egyetlen ház maradt Trójában, szibilla vagy pithia lakik benne, aki magában beszél marhaságokat, és gerellyel hadonászik, nem bántják az odatévedők, sőt a turisták ellátják mindennel. Hát ezt például ki meri megírni, mit gondolsz? A trójai valóságot, Doroét a puszparádéval meg a barcikás nevelőpálcával és a félelmében ordító Aiaxot? Meglátod, ha egyáltalán megmarad egy királyi guvernant emléke, úgy fogják tanítani az iskolában, hogy gyönge nő volta ellenére fegyvert ragadott, s mielőtt elhunyt volna háza védelmében, azt kiáltotta: nincs a világon szebb az igazságos háborúnál, és egy kolonizációs akció során mindenki szenvedélyesen szeretne hősi halált halni, mert aki ágyban, párnák közt huny el, az nem normális, annak kútba sose hullt a sziszogója, az hasztalan lizikált, mert nyúlláb nem rókafej. Szegény öreg Doroé, ha semmi nem kötne hozzá, akkor is évente áldoznék érte és miatta, már csak azért is, mert minden fegyelmezettsége ellenére se tudta teljesen eltitkolni előttünk, mennyire nem kedveli a Kegyes Ifjú Aeneas atyát.

Jól hallottad az imént, Doroé, ha nem is éreztette velem, attól félek, utált, és ezen ne csodálkozz, mert egy eleve túlélésre kiszemelt honalapító félistent nem lehet szeretni olyanoknak, akiknek nem ígér olyan távoljövendőt a Végzet, még akkor se, ha egyébként elbűvölő és kellemes, amit igazán nem lehetett elmondani fiatal magamról. Anchises úgy félt tőlem, hogy a körmét rágta, ha szóltam hozzá, mert tudta, akárhogy iparkodik, az én szememben nem tökéletes semmi, amit csinál, hát idő előtt sánta aggastyánná merevítette magát, hogy ne is várjak tőle akciót, pedig még nem volt igazán öreg, arról meg végképp nem tehetett, hogy isteni anyám arra a pásztorórára, aminek aztán én lettem a gyümölcse, őt választotta ki partnerül. Micsoda család vagyunk, Lavinia! A habszülte isteni nő, aki soha többé szóba nem áll egyetlen alkalomra vállalt halandó kedvesével, sőt gyermekének mennykövet szóró nagyapjával megbéníttatja a boldogtalan szeladont amiatt, hogy annak idején, mámorából felocsúdva, eljárt a szája a kettejük ügyéről. Istennő anya, béna atya, kegyes ifjú herceg. Csinos kép vagyunk, Lavinia? A város ég, siralom, halálhörgés, pernye hull a futókra, elöl én, a Hérosz, vállamon atyám, mellettem csepp fiam, Iulus, apám gyenge karjában a házi istenek, mögöttünk ibolyaszemű, azóta elhunyt feleségem – tökéletes téma, akár írónak, akár képzőművésznek. Nem vagy elragadtatva, látom. Talán ott a hiba, hogy nem szabad tökéletesen komponálni, kell a realitáshoz egy parányi szabálytalanság, csak annyi disszonancia, mint egy rossz versláb, vagy mondjuk annyi, hogy te csakugyan férjhez mentél, Lavinia, ahogy a jóslatok ígérték, a hozományod csakugyan Itália volt, de hogyan mentél férjhez és kihez?

 

Doroénál hagytam abba, a Tulkok Éjszakáján, meg hogy nem kedvelt engem. Hát ki szeretheti az egyetlent, akit tilos megütni, bármit követ el, aki szabadon lizikálhat vagy szórakozhat a közelében háló kisfiúkkal, kislányokkal, akár önmagával, nem számít. Másnak, ha odapiszkált, ahol nincs keresnivalója, Doroé szurokba mártotta az ujját, mert illetlen és mocskos tett a babimák, hát verte Doroé a lófékező Hectort és az aranyfürtű Parist és minden rokon gyereket, és akinek a tej megaludt a szájában, Andromachét vagy Polyxenát is, verte Creusát, későbbi feleségemet, tárgyilagosan, hivatalból végigpüfölte Priamus egész házanépét, de miután a legbelső körbe tartozott, és közölték vele hivatalbaléptekor, hogy a jóslatok egyértelműen Anchises fiát, engem, a Kegyes Ifjú Aeneast jelöltek ki a megsemmisülő Trója újjáépítőjének, csecsemőként is uralkodónak járó tisztelettel közelítsen hozzám, Doroé engedelmeskedett a parancsnak, de ha tehette, ívben kikerült. „Anchises bácsi – mondta egyszer Creusa nővére, a csillagszemű Cassandra, mikor éppen fegyverszünet volt a háborúban, amiről mindnyájan tanultuk, hogy el fogjuk veszíteni, csak a létrátlanok nem, mert különben ki a csoda akart volna küzdeni, ha előre tudja a mese végét, a magunkfajtával legalább eleve közölték, ne izgassa magát, a Végzet ellen nincs orvosság, de az érdemesek nevét megőrzi a történelem, hát ki-ki úgy éljen-haljon, hogy ne hozzon szégyent a családjára a rólunk írandó hőskölteményben –, szegény Anchises bácsi, de borzasztó lehet neked, hogy egyelőre meg se halhatsz, mint mi, mert visz a fiad országot építeni, aztán, ha egy kicsit gondolkozol, mire tanított Lao, akkor nem tudom, hogy sírsz-e vagy nevetsz, mert mégiscsak muris, hogy strapáljátok magatokat évszázadokig, aztán jönnek a gótok vagy vandálok vagy kicsodák, és megint kihaltok, és a világ kezdheti újra, mert az új Tróját is felégetik az egyesített latin–dardán erényekkel együtt, Aeneas anyukája meg kereshet magának friss talavárit, akivel facsigázzék, hiszen Aeneas akkorra már az égben lesz, és a te esetedet tudva nemigen fog akadni az istennőnek még egy földi mimogó.” Én, Kegyesatya, az utolsó mondatoknál léptem be, és bár elhivatottságom megkívánta, hosszútűrő legyek, semmi tiszteletlen megjegyzést el nem tűrtem az istenekre, habszülte anyámra különösképpen nem. Ezúttal a szolgálati út megkerülésével egyenesen Hecubának jelentettem, mi történt, nem Doroénak. Hecuba aztán látványosan megbüntette Cassandrát, a királynő nem volt szívbajos, kilógatta a lányát a bástyán egy dajkaszobai, óriás hálóban, ott lengett ég és föld között két fáklyatartóra tűzve Cassandra, aki fázott, és szégyellte magát. Gondolhatod, hogy a görögök is látták, és mert azoknál nem Doroé tanított illemet, a történelem nagyszerű lovagjai körbedobálták dárdával, meg nem sebesítették, csak azt akarták, féljen. Az ellenséges táborban egyébként haditanács volt Cassandra miatt, jelentette a kémünk, a vezérek azon tanakodtak, mit tervezhettünk e különös cselekedettel, és miféle istennek mutattunk be különleges áldozatot. Ez után az eset után kezdődtek el a Cassandra-legendák. Azok is művé torzultak a rapszódoszok ajkán! Pedig kedvesebb, mulatságosabb, jobb humorú rokonom nem volt nála, és okos is volt Cassandra, Hecubához méltóan okos.

A királynéban erős szociális érzék élt. Sajnálta a létrátlanokat, mérhetetlen igazságtalanságnak érezte, hogy csak mi ismerhetjük a távoljövendőt, Hecuba szerette volna legalább gyorsan elveszteni a háborút, hogy aki tud, még idején meneküljön, és mire itt betelik a Végzet, és egy maroknyi csapat elindul az új hazába ősi isteneivel az én vezetésem alatt, már szinte ne is legyen seregünk, széledjenek széjjel a nyomorult védtelenek, mi meg, isteni sarjak, túltenyésztett önmagunkat túlélt ceremóniáinkkal várjuk csak egyedül az ércíjú Sorsot. Egyszerre elmondani mindent, figyelmeztetni egy egész országot, egy városállamot lehetetlen volt, anyám hát felosztotta az igazságot és a figyelmeztető intést apró darabokra, és rábízta Cassandrára: sikoltsa szét. Nem hitt senki neki, az a vicc, hogy aki hallotta a királylány jóslatait, egyszerűen nem tudta tudomásul venni, hogy mi, éppen mi lennénk a pusztulásra ítélt nemzedék, nem valamelyik utánunk következő, hát felelőtlen locsogónak tartotta szegényt. A rokon gyerekek, akik iskolában tanulták a Végzet döntését, nem foglalkoztak vele, nem értek rá odafigyelni. Mikor Cassandra jelezte, közeledik a vég, a rokonaim szeretkeztek, házasodtak, gyereket szültek és éltek, mintha mi sem történt volna, nemigen érdekelte őket akkor még a háború, ahol eleinte mindig mások haltak meg.

Creusától tudom, Cassandrát az említett büntetés után Hecuba beparancsolta a saját szobájába. Azt mondta neki, még csak az hiányzik, hogy külön is magukra haragítsák Venus istennőt. Hát nem elég a kollektív Végzet, a Habszülte külön indulatát is óhajtja netán, hát nincs elég előttünk és mögöttünk? Valakinek együtt kell mennie Kegyes Ifjú Atyával az új hazába, úgy szól a rendelés, Lao napok múlva bemutatja az áldozatot, amely majd eldönti, melyik hercegnőt választja kísérőjéül a Végzet, lehet akár ő is a kijelölt, de lehet bármelyik húga. Ki ellen akarja felingerelni Venust? Kinek legyen egy dühöngő istennő az anyósa? Cassandra sírt, Hecuba akkorra már lecsillapodott, gyöngéden megérintette ujjaival lánya arcát, aztán csodálkozva nézte ujjai hegyét, Hecuba ugyanis nem tudott sírni.

Sok mindent nem tudott, például félni. Viszont felismerte, hogy a halál csak addig érdekes, amíg be nem következik, meg hogy a legnagyobb irgalom meg se születni. Az egyetlen lelkifurdalása, amit valaha érzett, az a szemében ült ki, valahányszor valamelyik gyerekére tekintett, hiszen ki volt inkább tisztában azzal, mint ő, hogy a lényeges dolgok mindenki életében kivédhetetlenek, és akiket a világra hozott, csak a legelső időben rózsás csecsemők, útjuk végén ocsmány tetemek mind, és ki látja előre, milyen halállal viszi el majd a Kér, aki a fogantatás percében már az embrió mögé simult az anyaméhben. Hecuba szült és szült és szült, mert nem tudott ellenállni az életadás vágyának, de sose szabadult meg az önvádtól, hisz csak ki-ki létének kontúrjain belül formálhatta a részleteket, és döntően soha nem tudott megvédeni senkit a famíliából, még Creusát sem, akiről pedig joggal hihette, ellophatja a történelemtől, hiszen révemen megnyílik számára Itália. Hát nem nyílt. Creusa elpusztult a Dardán Kapunál.

A Kér?

Persze még kezdetleges itt a vallás, Panthus majd intézkedik. A Kér egyfajta szellem, Lavinia, parányi istenség, halálod eljövendő módja. Különösen csatatereken szórakozik jól, mikor fügét mutat egy másik Kérnek, és együtt röhögnek és kergetőznek, a Kér időnként megtörli a homlokát, és iszik egy kis vért. Hogy van-e neked is Kéred? Hogyne volna. Van mindenkinek, Hecuba Kérje egy arany hajtűt cipel meg egy tűzkosarat, a királyé meg egy szekercét. Priamust darabokra szelték a trónlépcsőn, nem volt elegáns halála, még élt, mikor elkezdtek rajta dolgozni. Hecuba a berontó görögök láttán Aiaxra borította a tűzkosár egész parazsát, aztán kihúzta sörényéből az előre kiköszörült óriási hajtűt, amelynek türkizgombja volt, és beledőlt. Nem láttam Aiax arcát, de el tudom képzelni, min gondolkozott. Ebben a Trójában a legváratlanabb dolgok történtek vele a Tulkok Éjszakáján: ahogy a városba belép, megverik pálcával, érthetetlen szavakkal megátkozzák, majd menekülés helyett a kiszemelt királyi tulok szíven döfi magát egy hajtűvel, s mikor megnézi közelebbről a hulláját, kiderül, isteni melle van, bimbóit aranyra festette, és ahol a tű a szívében áll, ott is jelzés van a tetemen, a tulok előre bejelezte arannyal, hogy majd hova szúrjon.

 

Ha valaki költő idillnek meri ábrázolni az életet, és azt írja, dicső vállalkozás volt a trójai háború, a vitézek pedig mindkét oldalon a világ példaképei, magatartást diktáló csodalények, kilógatom hálóban valami szirtfokon, mint Cassandrát az anyja. Nekem ne legyen boldog és világoskék az irodalom, hanem fekete, mint az alvadt vér, hazudni bárki tud honorárium nélkül is, de aki pénzt vesz fel érte, az igazat beszéljen, legalább amíg én földi valómban ellenőrizni tudom, hisz később úgyse lesz már hatalmamban, hogyan is lenne, mikor a személyemmel kapcsolatos igazság kimondhatatlan, elviselhetetlen, és a fiam, ha felnő, gondoskodni fog róla, hogy akkorát csavarjon a legendán, amekkora csak belefér. Még csak szemrehányást se tehetek neki: ha nincs erre módja, hogyan alapítsa meg a Gens Iuliát? Lesz még megistenülésem után szegény egzisztencialista, csak lírikusokat olvasó, depressziós Priamusból nagy bajnok, hősök atyja, délceg, büszke páva, és ott áll majd Hecuba az öröklétben mint szepegő gyenge nád, erős karjába simulva. Ha Hecuba valaha odasimult valakihez, Laokoón karjában tette, soha összeillőbb párt, mint ők ketten, a főpap és a királyné, mindkettő valóban mondaian gőgös, a bujkáláshoz is, a hazugsághoz is. Hecuba, a királyné, Laokoón, a főpap vállalta önmagát és szerelmét, nem bújt az Ida hegyén barlangba, egyik sem aljasodott le soha a tagadásig. Hogy milyen az ember, tőlük tanultam, azt is, milyen a szerelem. A halálhoz már nem kellettek mesterek, láttam elpusztulni az Udvart, elsőnek Cassandrát. Dehogy a görögök ölték meg, Lavinia, a trójai nép. Mit használt volna akármelyik görögnek egy halott királylány, az átlagember nem tudta elviselni azt a pillanatot, amikor csak úgy, a maga ötletéből, önállósította magát, és életében először nem adagolva, hanem teljesen közölte az igazságot. Elmondta, hogy itt a harag napja, a város elpusztul, meneküljön, ki merre lát. Egész életében kicsit bolondnak tartották, osztott apró igazságait mindig egy parányi rájátszással adta elő, mintha amiről beszél, egyszerre volna isteni ihlet és emberi indiszkréció, ugyanakkor arra, amit elmondott, valami olyan valószínűtlen lila ködöt varázsolt, hogy fejcsóválva hitt is neki, nem is, aki hallotta. A Tulkok Éjszakáján csak annyit tett másképp, hogy nem színészkedett, Priamus lánya, Cassandra volt, aki nem játszik már és nem adagol. „Most szólsz?! – ordította Pülos, a kovács, és leütötte a pöröllyel. – Most meneküljünk? Hová, ha szabad kérdeznem, amikor már semerre sincs út, és itt az ellenség?” Cassandra, legjátékosabb és legokosabb rokonom, tűrhetetlen, hogy a mesék futóbolondot csinálnak belőled, vagy isten ihlette jóságos hajadont, mikor te voltál Hecuba politikai bölcsességének kivetítése, kezdetleges hírszerzésünk, a metakommunikáció. Te voltál minden, ami Hecubában államférfi, ha nem játszva teszed egy lila köddel, még hamarabb megöltek volna. Mikor bírt egy nemzet megsemmisítő igazságot reakció nélkül elviselni?

Egy nőért négy tulkot adnak a görög kótyavetyén. Egy nő árán négyszer lehet áldozni valamilyen jóságos istennek, egy nőt, pláne egy királylányt megölni pazarlás, hisz négy tulok jár érte, négy hibátlan. Nyilván Pülost később egy csalódott görög döfte le, mert hadsereg ellen még pöröllyel se lehet soká védekezni, Pülos gyilkosát meg egy trójai, azt megint egy görög, és kezdhetjük is, amire Doroé tanított: orsó, borsó, korsó, vérből a koporsó.

Még mindig nem elég, Lavinia? Mindjárt itt a hajnal.

Cassandra.

Nem vette komolyan senki, mert olyanokat mondott, hogy csapatok, visszavonulás, a front átalakítása, effektív hadi helyzet, a foglyok létszáma, szállítási nehézségek, élelmezés. Legyintett, aki elment mellette, pedig évekig hallhatta naponta, mint a híreket. Elpissa zokogását mindenki megrendülten és mély részvéttel asszisztálta végig, micsoda csapás érte szegény boldogtalan papnőt, nyomorult hitvest: hű férjét, a jó főpapot vörös tarajos tengeri szörnyek falták fel, méghozzá nem is csak őt, egymagát, két ártatlan gyönyörű, délceg fiúgyermekével együtt. Senki nem kételkedett abban, amit rikoltozott, becézték, simogatták, senki se kérdezte, hogyan szült hirtelen ez a meddő két daliát, akiket soha nem látott senki, akiket csak most érzékelnek, mikor már a tengeri szörnyek bendőjébe kerültek atyjuk mellé. Miért hiszik el az emberek a lehetetlent, az elképzelhetetlent, a nem valószínűt, ha nem vállalják az igazságot? Hogyan hihette el Trója, hogy Laót felfalta bármi? Cassandra őrült locsogó, Elpissa szánni való áldozat, a nemzet özvegye?

 

Lao, Creusa drága barátja, nevelője, eskető papunk, nagy titkok ismerője, mind hazudik az író, nincs szép halál, csak rút halál van, minden halál fulladás, te is bizonyára megfúltál, pontosabban neked is a légzőszervedet bénította meg a méreg Agamemnonék díszvacsoráján, ahol a megkötendő béke feltételeiről tárgyaltál, utad titkos volt, lopva osontál át az őrszemek közt, Ulisses várt rád, ő vitt el a vezérekig. Nemzetközi jog és szokás ellen van, Lavinia, hogy megöljenek egy parlamentert, aki a békéről akar tárgyalni, és a görög vezéreknek éppen úgy elegük volt már mindenből, mint nekünk, azoknak valóban nem állt érdekükben, hogy végezzenek Laóval. Évek óta töröm a fejemet, akkor hát kinek állt, és mindig csak ez az egy név jut eszembe: Elpissa. Hát persze hogy ő ölte meg, a felesége. Jelen volt a legutolsó tárgyaláson, a bort ő keverte, mert a szolgákat kiparancsoltuk a házból a megbeszélés miatt, a lepényt is ő hozta be, hallhatta, hogy Hecuba, Lao és Ucalegon arról beszélnek, elég a vérontásból, próbálja meg mindkét fél azonos időben abbahagyni kolonizációs kísérleteit a Balkánon is, a szigeteken is, Kis-Ázsiában is, Lao majd megbeszéli Kalchásszal, kinek milyen jósüzenetet küldjenek a delfi jósdából, s ha mindenki egyetért, öt perc alatt megoldódott minden. Elpissa ebből annyit mindenesetre megértett, hogy Lao és a királyné az elrendelt Végzet ellenére meg próbálja akadályozni Trója pusztulását, és mi lesz, ha sikerül? Priamusnak minden mindegy, a hercegek, akik követhetnék a trónon, szinte mind elestek, semmi sem akadályozhatja meg, hogy Lao, hogy Hecuba – hát akkor pusztuljon el, aki az isteni rendelés ellen lázad, akkor is haljon meg, ha a férje. Nyilván megfogalmazta a gyilkossághoz a maga mentségét, valami olyan érveléssel, hogy csak ha elvész, lehet örök életű a dicső dardán, s aki a Nemezis útjába áll, azt eltapossák, mindig eltaposták a vaskerekek, éljen a háború, éljen az eleve elrendelés. Szép, magasztos szöveget fogalmazhatott, pedig csak annyit akart mondani: Lao ne szeresse Hecubát.

Mikor már nem volt kétséges, hogy felesleges tovább reménykednünk, mert három nap telt el, és Lao nem tért vissza, őrtűz se gyúlt, tehát nyilván halott, átmentünk Elpissához, azt kívánta az illem. Ahogy az Udvar megjelent Lao temploma előtt, és Elpissa kilépett a legfelső lépcsőre, láttam, életében először rózsaszín, nem sárga, mint egyébként. Megköszönte a részvétet, a megtiszteltetést, s fennhangon tájékoztatta a jelenlevőket arról, mi történt. Olyan volt, mint egy végre szerephez jutott, sokáig mellőzött primadonna, a három nappal ezelőtti estéről beszélt, amikor is ő a bástyán, nem tudja, miért és hová siető férje után nézett, látta őt, ahogy a part felé halad, talán áldozni akart a tengeristennek, ruhája fehérje fel-felvillant az alkonyatban. Laokoón lassan ment, mint aki gondolkozik és ráér. Mikor, ma hajnalban, a nyugtalanság martalékaként ismét a bástyára állt, és erőltette szemét, nem látja-e visszatérni, hiszen három nap eltelt, s ilyen sokáig nem tart semmiféle áldozat, egyszer csak észrevette, jön. Nem is jön: fut, menekül, nyomában vértarajos szörnyek, szemükben foszfor. Segítségére akart sietni, de a fiai megelőzték, gyorsabbak voltak nála, s ahogy az iszonyatos látványt észrevették, már száguldottak is, hogy apjukat kiszabadítsák a szörnyek öleléséből. Hiába – sírt Elpissa –, minden hiába volt, elvesztek mind a hárman. A kígyók előbb Laót falták fel, utána a fiait, bár leért volna ő is idejében, hogy velük halhasson, de mire ő félőrülten odajutott a partra, nem volt már semmi, sem a férje, sem a gyermekek, sem a kígyók. „Kígyók?” – kérdezte Hecuba. „Kettő” – válaszolt Elpissa. „Sose volt gyereked” – mondta a királyné, és Elpissa felnevetett. Felejthetetlen nevetésére mindenki könnyezni kezdett, az Udvar hangosan siratta Laót és két sosem élt gyermekét. Hecuba sarkon fordult, visszament a palotába, és elrendelte az udvari gyászt.

Igen, Laót Elpissa mérgezhette meg, képzelem, mi volt a görög táborban, mikor még talán le sem ültek enni, ő meg összeesett és meghalt szegény. Ha Elpissa megmarad a józan határon belül, és nem hazudik a kígyók mellé két fiút is, talán ma is azt képzelem, a görögök végeztek vele, nem ő, pedig miért tették volna, nem logikus. Ulisses csak a lovat faragtatta ki a görögökkel, intézkedni nem tudott, ha pedig a ló kívül marad a falakon, mehetnek haza egy világméretű kudarc emlékével, nekik kellett a főpap engedélye, hogy bevigyék a várba, dehogy akarták megölni Laót, az istenek szolgáját, eddig még mindenki ráfizetett, aki kikezdett az egyházzal. Elpissa máskülönben csak a város szíve vágyát fejezte ki, mikor megakadályozta a békekötést, azt a titkos óhajt, amit el se mertek volna mondani: hogy voltaképpen, míg ők maguk veszélybe nem jutnak, nem is bánják a vérontást, ne legyen béke. A nemes dardán győzni óhajtott és lehetőleg kiirtani minden görögöt, nem gyáván kezet rázni. Elpissa egyébként nem a várost szerette, csak rájött: egy halott férj sose ölel mást, és egy halott férj, pláne ha két szép fiút is szült neki, szenvedélyesen szereti is. Őt szereti, nem Hecubát.

Figyelsz még, Lavinia?

Lavinia!

Jó, aludj. Betakarlak, kis tehén.

Milyen harmatosak a csillagok.

Jó, kezdem újra. De értsd meg, kislányom, vannak bizonyos dolgok, amelyeket reggeltől estig magyarázhatok neked, nem marad a tudatodban, mert védekezik a személyiséged, és mint egy beplántált új szervet vet ki magából az agyad minden olyat, amit adott esetben te, vagy Latinus, vagy ti, rómaiak nem tennétek, vagy tettetek volna. Meghallgatod, amit mondok, aztán azonnal elkezded kidolgozni magadból a hallottakat, vagy eltokosítod, mint egy tályogot, ne fertőzhessenek se téged, se mást az információim.

Légy igazságos, sosem akartam elhitetni veled, hogy mi voltunk a morál mintaképe, frígek, de a túlélést neked is meg kell tanulnod, mert nem fogsz tudni megbirkózni a világ találékony és kiszámíthatatlan szögből indított támadásaival a védekezés módjainak elsajátítása nélkül, pusztán magasztos fogalmak nevét szegezve magad elé pajzsul, hogy nemes áldozat, drága hős, megdicsőült csapataink kivédhetetlen vesztesége. A túlélés eszközeinek válogatásánál sajnos azt kell nézned, melyik hoz megoldást, nem hogy melyik nem karcolja fel az etikádat. Gondolod, hogy Ilioné, aki a királylányok közül egyedül vett részt azon az államtanácson, amelyen először taglalták, ki keljen majd útra a jövendő honalapítókkal, táncolva lépett ki a titkos tanácskozások terméből? Ilioné a konferencia végén alig tudott járni, pedig azért választotta ki a főpap éppen őt Priamus gyermekei közül, mert ismerte a jellemét, és tudta, nem vezeti se rokonszenv, sem indulat, ez a komoly, idősödő lány rezzenéstelen kézzel emel át bárkit a halál hirtelen emberközelbe került mezsgyéjén, vagy sorol a pusztulandók közé; ha a bukásunk után újra alapítandó állam érdeke úgy kívánja, hogy sorsára kell hagynia, nem menti meg se barátját, se rokonát. Ne hozza rátok a Végzet, Lavinia, mikor én már nem leszek köztetek, hogy valamikor is hasonló válságos döntésre kényszerüljetek, mert századok folyamán itt is foltot kap majd erényeitek tüzében edzett kardotok szűz pengéje, s hidd el, a proskribáltak listájának összeállítása csak abban különbözik a trójai túlélésre kijelöltek kiválogatásától, hogy még csak azt se mondhatjátok el majd, hogy az újjáépítés indítéka vezetett, egyszerűen végezni fogtok mindenkivel, aki személyeitek vagy ideológiátok ellensége. Ne hidd, hogy aki nálunk illetékes volt a döntésre, örömmel végezte a munkáját, és hogy derűsen tárgyaltak a jelenlévők. Ezeken az üléseken se frivol, se cinikus nem volt a bizottság.

A szempontok, ki menjen, ki maradjon?

Jó kérdés, csak meddő kérdés, a szempontot, mint mindent, isteni végzés döntötte el, mihelyt a trónutódlás Priamus javára dőlt el, és nem Anchises lett az uralkodó, de még csak azt sem állíthatod, részrehajló volt a Végzet, mert egyik rokon ezt kapta, a másik azt. Ideje is, hogy követni tudd, ebben a rengeteg embert mozgató fríg Udvarban ki milyen kapcsolatban állt a másikkal, mert eltévedsz a saját új famíliád labirintjai között. Figyelj, Lavinia! Annak idején Dardanus ősapánk elvette feleségül Arisbét, született tőle egy fia, Erichtonius, akinek a fia, Trósz, király lett Frígiában, róla neveztük el Trójának a fővárosunkat, Iliont. Vallásos uralkodó volt, egyaránt megkövetelte a fríg ősi istenek és az Olympus tiszteletét, ha átléptél a trójai városkapun, elsőnek nem is a királyi palotát vetted észre, hanem a főtemplomot és az istenszobrokat. Trósznak három fia született: Ilus, Assaracus és Ganymedes, e harmadik története a legbizarrabb, mert annyira szép volt kisfiú korában, hogy Iuppiter főisten az égbe ragadta, és aligha labdázni kívánt vele a mennyei mezőkön, a másik két gyerek viszont a földön maradt, megnősült, Ilus dédapa gyereke lett Laomedon nagypapa, aki nemzette Priamus királyt, és Assaracus dédapa fia lett Capys nagyapa, aki nemzette Anchisest. Priamus és Anchises unokatestvérek voltak, Trója trónjára elvileg mindkettő jogosult lett, de aztán megtörtént a szerelmi idill az Ida hegyén, utána meg a tragédia. Habszülte istennő anyám, amikor boldoggá, egyben a királyságra alkalmatlanná tette Anchisest, mert ahogy a rapszódoszoktól rég tudjátok, nem tartotta magában boldog titkát, az istennővel töltött pásztorórát, s fecsegése Trója trónjába került, azt nyilvánvaló, hogy nem a Iuppiter villámával megnyomorított exszerető foglalhatta el, hanem az ép testű és hallgatag Priamus. Persze valami kárpótlás apámnak, a habszülte istennő rommá szeretett hajdani kedvesének is járt, a Végzet olykor nem túloz, emberemlékezet óta ott állt a papok szent könyvében, hogy az égben ugyan eldöntötték Trója és a fríg birodalom pusztulását, ám nem akarják teljesen megsemmisíteni, hanem alkalmat adnak Ilionnak arra, hogy a nép válogatott töredékével új hazát hódítson magának. Hogy aztán ki vezesse a majdani menekülőket és kivándorlókat, e tekintetben nem kaptunk felvilágosítást a szakrális iratokból, azt már, amikor Anchises is, Priamus is egyaránt érdekeltté váltak az ügyben és futárt menesztettek Delfibe isteni döntésért, a delfi jóshely közölte, amely egyértelműen az Anchises-ágat jelölte ki Trója távoli földön való újjáépítésének végrehajtására, s ezzel helyre is állította a dardanidák családi egyensúlyát. Ilus magja a trójai trónon ül, és a hatalom birtokosaként a kis-ázsiai fríg birodalomban parancsol, ha pedig Ilion megdől, Assaracus sarja veszi át a kormánypálcát, és uralkodik az alapítandó új hazában, valahol Itáliában, az idők végezetéig.

Anchises, mondják, sugárzott, mikor megjött a jóslat, Priamus passzivitása és depressziója viszont elkezdődött, mert gyönyörű fiúk és lányok nyüzsögtek körülötte, akik közül kétséges, átmentheti-e magát akár csak egy is a megígért új birodalomba, és ezek szerint szeme fényére, az Udvar istenére, Hectorra is halál vár, nem kormánypálca, hisz nem ő vezeti a kiránduló flottát, hanem én. Így ítéld meg, most jár józanabbul és nem féltékenykedve Creusára a házasságomat: Hecuba bölcsessége elrendezte, hogy ha a fiai közül feltehetőleg egy sem, legalább valamelyik lánya legyen részese a nagy ábránd megvalósulásának, s képviselje Aeneas, azaz mellettem az új hazában saját elpusztult famíliáját. Itt ugrik be a mesébe számodra az a mondatom, hogy a frigy politikai döntés eredménye volt, megkötésénél nem érzelmek beszéltek, hanem meggondolás, mert azt aztán igazán nem képzelhette senki, hogy a megsemmisülés éjszakáján Creusa elpusztul.

Mindez a legbelső kör számára is csak sokkal később vált világossá. Mikor odáig jutottak az események, hogy összehívták a különbizottságot, amely a túlélésre kijelölt kivándorlók névsorát állította össze, mi, gyerekek elkaptunk pár elharapott mondatot a delegáltak beszédéből. Cassandra megfejtette a mondattöredékeket, mondtam már nemegyszer, csillagszemű rokonom zseniális volt, csupa báj, csupa derű, vidáman közölte, rövidesen mind meghalunk, csak a Kegyesatya Aeneas unokatestvér nem, hallottuk is, nem is, nagyon komolyan senki se vette Anchises otthonán kívül, amellett mindenki el volt foglalva a mindig új fordulatot hozó háborúval, az ügy egyelőre nem volt aktuális. Említettem apádnak, a hadművelet rutintevékenység volt a mi hazánkban, gyakran vonultunk ki expedíciókra a birodalmunk fennállása óta, és általában nyertünk, a görög kirándulásunkra felelő büntető blokádot sem éreztük kezdetben veszedelmesnek, csak meglepően hosszúnak, ekkora felzúdulás amiatt, hogy a dúsgazdag spártai udvarból elhoztuk a családi krónika szerint eredetileg úgyis nekünk járó kincseket és a királynőt, aki maga kívánkozott aranyhajú Paris hajójára, motiválatlannak tűnt a szemünkben. Mint a tizedik év vége felé kiderült, az Udvar a legutolsó percekig nem az Agamemnonék csatározását hitte a megjósolt, államunkat végső pusztulással sújtó veszedelemnek, hanem valami az országunk geológiai felépítése miatt nemegyszer iszonyú romlást előidéző természeti katasztrófát, olyasmit, mint ami Atlantis vesztét okozta, földrengéstől tartottunk, tengerártól, az utolsó éjszakán aztán kiderült, víz és föld irgalmasabb volt hozzánk, mint a mennylakók. Szerintem Priamusnak csak megkönnyebbülést jelentett, mikor a palota elfoglalása után Pyrrhus szekercéje végre pontot tett személyes csalódása után: ha a garantált életet nem az ő ágának szánták, kit érdekel, ha a színpad, amelyen életünk addig lezajlott, lángba borult, hogy itt a halál, és van abban valami megnyugtató, hogy gond és élet mellett Hecuba derűs terrorjának is vége szakad. Priamus fríg volt, igazi fríg, tehát míg meg nem keseredett, ugyanolyan felelőtlen, mint Hecuba és pár rokonunk kivételével mindenki az Udvarban. Laza társaság voltunk, sose foglalkoztatott bennünket, mit érezhet más, akitől elvesszük, amit megkívántunk, a meghódított és beolvasztott kis népekkel sem törődtünk, mulattunk rajta, hogy törik a fríget, amelyet el kell sajátítaniok, mert mi latinul meg perzsául tanultunk, és ahogy békét kötöttünk velük, túszul fogtuk, és velünk, királyi gyerekekkel együtt neveltettük a kis népek fejedelmeinek fiait, lányait, mindjárt meg is szűnt az illető hódoltsági területen minden nacionalista mozgolódás, hisz a mi hálótermeinkben rengette a saját jövendő uralkodóikat a fríg dajkák keze, s ha a fiúk és lányok megnőttek, nemigen foglalkoztak már saját földjük belügyeivel, mert nem ismertek mást, mint amit maguk körül láttak, a trójai állammodellt.

Persze a tizedik év végén már mind tudtuk, hogy a gáláns kalandnak és a kincstár zavaros ügyei rendbe hozására indított legutolsó üzleti vállalkozásnak mi lesz a záróaktusa, a papi tanács sokáig elemezte, hogy ami ezeregyszer sikerült egy nép történelmében, min csúszott el az ezerkettedik alkalommal, és későn, de rájött, melyik volt az a bizonyos döntő pillanat. Mert minden akció folyamán és minden élet során van egy, csak egyes-egyedül egyetlenegy pillanat, amikor a Sors urnáját tartó kéz, amely a ránk váró áldások-csapások történetét jelző sorstáblákat rázza és kiveti, egy lélegzetvételnyi időre megáll, és ha valaki éppen ebben a parányi szünetben lép valamerre, ami ellenkező irányba visz attól az úttól, aminek jelzése a nevére szóló sorstáblán írva áll, végigbotorkálhat rajta az istenek büntetése nélkül, nem állítja meg Iuppiter sem. A pillanatot nem lehet kiszámítani, csak felismerni. Priamus nem ismerte fel a menekülésünket jelentő pillanatot: hívja haza Parist, ne fogadja be Helenát – ráment ő, Ilus ága, az egész birodalom.

Így nem haladunk, Lavinia, ezek értelmetlen kérdések, és már nemegyszer megmondtam, ne bolygasd Trójából való távozásom körülményeit, gyötrelmes pontot érintesz: ha nem tudnám, hogy nem lehet szándékodban, azt kellene hinnem, provokálsz. Semmi értelme, ha olyasmire vagy kíváncsi, amiről előre tudhatod, ha megérinted, neked is fáj, nekem is fáj. Egyébként már megmondtam egyszer, mindvégig lesznek dolgok, amelyek tudomásulvételéhez túl latin vagy, a kérdésed is elhibázott, hogy mi köze Assaracus és Capys ága vetélkedéséhez Frígiának meg a sok apró beolvasztott népnek, amelyeknek saját bevallásom szerint még csak jó gazdái se voltunk, és miféle jog alapján szolgálhattak szalmának az égő Trója tüzénél. Semmi köze, kislányom, és ez nem jog vagy jogtalanság vagy illetékesség kérdése, majd rájössz, hogy az egész emberiség szalma a történelem máglyája mellett. Steril igazság csak a ti szókincsetekben létezik, amíg ti is egyszer el nem felejtitek, és a kis népek azért kis népek, ameddig még egyáltalán lesznek népek, mert vannak nagyok, és nagy birodalomhoz nagy igény társul, és a skrupulus teljes hiánya.

Mi baj megint? Hogy ki határozott az üléseken? Nálunk a papi és az államtanács kezében volt a döntés, később bővült a tagok létszáma, magam is bekerültem, nem nagy lelkesedéssel indultam a titkos ülésre, hiszen láttam, milyen sápadtan, majdnem megalázottan kerül elő egy-egy tanácskozás után Ilioné Laokoón titkos terméből, mert annyi eszem mindig volt, hogy átérezzem: minél kevesebbet tudok valamiről, annál kisebb a felelősségem és a bűntudatom, mellesleg azzal is tisztában voltam, hogy nem lesz nagy élvezet túlélőnek lenni sem, mert hogy azokon a hajókon mit szenved majd herceg vagy hajóács vagy orvos vagy csillagász vagy pap vagy bába vagy akárki, akire egy ekkora vállalkozás idején szükség lehet, végiggondolni is irtózatos. Nem a királyi család meneküléséről volt itt szó, hanem a nép egy töredékének átmentéséről; hogy a vándorlás folyamán hányféle megpróbáltatás vár rájuk, azt iskolában is tanultuk, csinos program volt iszonyú viharral, több hajótöréssel, orvtámadással, szép szerelemmel, keserű könnyekkel, testileg-lelkileg túl próbára tevő vállalkozásnak ígérkezett, nem mindenki vágyott menekülni, volt mibennünk valami kedves morbiditás is, meg némi keleti lustaság. Egy halállal végre is tartozott mindenki, hát voltaképpen minek megmenekülni, mikor a birodalom elpusztul, odalesz mindenünk, és még ha simán elszállítanának parttól partig, de mindenféle bajjal jár, nehézkes dolog. Persze ott kellett lennem minden ülésen, amely ajánlott, elvetett, döntött, a végén olyan lista alakult ki, hogy szomorúan büszkék lettünk rá, kiválogattuk mindegyik műfajból a legjellegzetesebben fríget, hadd keverje el a ti véretekkel valamikori önmagát, a hányaveti, büszke, csupa báj, kihívó, tehetséges, hőzöngő, dalos, hű, babonás, csaló, becsületes, izgága, hűtlen, megvesztegethető, megvesztegethetetlen, gyáva, hős, elárult, áruló, imádni való trójait. Nem szántunk a hajóra selejtest, még az utasok öregje is figyelemre méltó volt; aki nő velünk jött, arra büszke lehetett akármelyik nemzet. A frígek asszonyai egyébként megtanulták a tíz háborús év alatt, hogy a férfiakkal együtt kell küzdeniök, mert lassan elfogyott minden harcképes suhanc is, hát az utolsó években már éppúgy nem voltak idegeik, akár a sorsunkat vigyorogva figyelő isteneknek, akik léleknyugalommal végignézték, ami Trójában végbement.

Nem, nem folyt mindig simán a tárgyalás, hogyan folyhatott volna! Az első ülések még nyugalmasak voltak a későbbiekhez mérten, azt próbáld elképzelni, milyen reakció fogadta, mikor nem sokkal a közvélemény által végig kikerülhetőnek tartott katasztrófa bekövetkezése előtt Laokoón szentélyébe kértük tízes csoportokban és a hallgatási eskü kivétele után azokat, akiket túlélésre jelöltünk ki a listán, s akiknek bizonyos jelre, meghatározott hangzatú és számú kürtszóra a legnagyobb titokban ki kellett vonniok magukat minden harci cselekményből, és mint a gonosztevőknek, ellopakodniok a menekülésre felszerelt hajókig. Iszonyú volt, ami erre a közlésre következett, mert az emberek csak eleinte örültek kiválasztott mivoltuknak, később rájöttek, hol a csapda, és arra is, hogy a menekülés lehetősége, a hajóra lépést engedélyező aranytessera névre szól, át nem adható, ki nem cserélhető, és a listát semmi könyörgésre nem tudjuk bővíteni. Jött az esdeklés, nem lehetne-e elhozni jó nagyapánkat, nem lehetett, legalább szemünk fényét, a kis beteges Maryllist, dehogy lehet, és mi lesz a hű Filax kutyával, mi a széllábú Pariposz ménnel és a sógorral és a derék főzőasszonnyal, és tegyünk rá még csak egyetlenegyet, csak kettőt, csak hatszázat, csak mindenkit, mi meg mondtuk, nem, nem, nem. Közben kinn folyt a harc utolsó fázisa, Priamus verseket olvasott, olykor muzsikált, Laokoón megpróbálta a váratlan fegyverszünetben elhárítani a katasztrófát, de nem ért el a görög táborig, akkor pár órára azt hittük, momentán nem aktuális a menekülés, mert talán mégis megmarad a birodalom. Lao halála után már tudtuk, csakugyan jön a vég, csak a formáját nem voltunk még képesek kitalálni, de megraktuk a hajókat élő vízzel és étellel, amit nem is olyan könnyen szereztünk be a blokád idején, honnan szedtünk szárított húsnak annyi vágómarhát, már nem is tudom. Közülünk csak Priamus várta derülten a végül mindent megoldó összeomlást, volt nap, mikor közelebb érezte magához a jelen levő vagy éppen visszavonuló görögöket, mint bennünket, akiket a listán tudott, menjünk csak, lehetőleg újabb pusztulás felé, mit számít neki már, ha Hector halott, ha Astynax végzete biztos, ha nincs az égben irgalom, ha odalesz az ország, jöjjenek már az ellenséges táborból, és omoljon össze egy lejárt életforma. A ló érkezése előtt már tele voltak a nádszőnyegekkel letakart hajók minden szükséges dologgal, és várták a lista boldog-boldogtalan jelöltjeit meg a kürtszót.

 

Mit bámulsz így rám? Sajnálom, többre nem telt, ennyit tehettem. Dehogy embertelenség, hát nem lehetett idehoznunk az egész országot Itáliába. Miért, te hogyan intézkedtél volna, ha te vagy ott a tanácsban, esetleg te elnökölsz? Mert szimpátia nem vezethetett senkit, se részvét, csak a célszerűség, a beteg nem jöhetett, kivéve persze az állami felségjelek közé tartozó Anchisest, gyenge, törékeny, nem való útra, ideges, marakodó, ingerlékeny sem, papnak kötelező, hogy velünk meneküljön, királynak tilos, király és főpap együtt pusztul, így lesz történelmi neve és dicsősége, ez a királyok és az egyházfők törvénye, ha igazi halhatatlanságra vágynak. Te, aki olyan apolitikus és olyan karcolatlanul tiszta vagy, mint egy arany tükörlap, hogy oldod meg a túlélők ügyét? Egy egész ország nem szökhetik meg, nemcsak mert kivihetetlen, de presztízsből sem, valahol az országos pusztulás törvénye azonos a királyéval, így lesz majd egy népnek is valaha becsülete és neve, ha örökre tanítani fogják, milyen magasztosan vérzett el, de ha elmenekül, eltörlik még az emlékezetét is. Persze hogy minél több embernek életben kell maradnia, világos, de hát a rendelkezésünkre álló hajók száma limitált volt, sose büszkélkedhettünk a flottánkkal, és mértéket kellett szabni azok számának is, akik velünk jöhettek. Mi az, hogy ehhez se volt jogunk, válogatni? Hát azt hiszed, lehet terv nélkül menekülni? Végig kellett elemeznünk a testi és szellemi munka területén tevékenykedők közül, milyen arányban vigyük el a szakma legjobb képviselőit, ezt csak mi dönthettük el, nem tehettük közhírré, hogy jelentkezzenek túlélésre a garantáltan legjobbak a Dardán Főkapunál, Ceres templománál, szavazzunk, Dardanus leszármazottjai, ki a legjobb orvos, a legérdemesebb anya, a legtöbbet ígérő kisgyerek, a legügyesebb varga, a legszorgalmasabb szabó, a legvitézebb katona és így tovább, mert csak a legméltóbb jelentkezhetik, senki más, aztán ha kész a kocsi, akkor aki bújt, bújt, aki nem bújt, nem bújt, a halál ott állt a küszöbön, még csak az hiányzott volna, hogy megőrjítsük a népet. Jöttek volna a ránk olyan jellemző nemzeti érzelmi kitörések, a hős anya, aki át akarja adni helyét mihaszna fiának, a bölcs bíró valaki fiatalabbnak, az anyaságra termett fiatal nő egy köztiszteletben álló, meddő halaskofának, na nem, akkor elszabadul a pokol, és nemcsak az ellenséges felderítők intéznek el bennünket, de elintézzük mi is magunkat, mert aztán zúdul a nemes lelkűek után Trója söpredéke, üvöltve, hogy árulás, szöknek a gazdagok, és elkezdi lerángatni, akit ér, elválasztja a házaspárokat, cserebere-fogadom, többet vissza nem adom, a haramia lelöki a vízbe a seborvost, a kikötői lotyó a bábaasszonyt, ne viselkedj úgy, Lavinia, mint egy nyárspolgár. Hidd el, ennél igazságosabb lista nem volt a földön, és megoldás is csak ez volt, dönteni az érdekeltekről, irgalmatlanul, szentimentális mellékgondolat és az ő előzetes megkérdezésük nélkül. Ne félj, ha úgy hozta az érdek, a bizottság tagjai közül senki se kímélte se rokonát, se barátját, és bár millió bűnünk van, ott, a végső fázisban mégis azt érezted volna rólunk, frígekről, hogy van hetyke magunkban valami úgy romlott, hogy mégis kristálytiszta, és nyilván nem vagyunk olyan egészségesek, mint a te fajtád, de ízünk van, zamatunk, mint a nemes italnak. Egyébként ne hidd, hogy ti találtátok fel elsőnek a római erényeket. Hősi módon meghalni mindig prímán tudtunk Frígiában.

Mi baj még mindig? Mit nem értesz?

MI NEM LOGIKUS?

Hogy jut eszedbe ilyen hülyeség? Hogyne volna az. Ostrom volt, zűrzavar, a város égett, a leomló épületek fölött kavargott a fekete füst meg a por. Az a csoda, hogy mi megmenekültünk, nem hogy szegény Creusa meghalt. Lavinia, ha megint Creusával kínozol, kimegyek a szobából.

Mit nem értesz, te szerencsétlen? A háborúban olykor meg szoktak halni még a királykisasszonyok és a héroszfeleségek is. Mi jár abban a kiszámíthatatlan agyadban? Mi nem tetszik?

Ahá! Hát ez eddig még senkinek nem jutott az eszébe, Lavinia, pedig hetvenhét verzióját hallottam ennek a menekülésnek, és kívüled mindenki elfogadta a szomorú igazságot, és nem gyötört senkit ilyen abszurd kérdés, hogyan történhetett, hogy ilyen hibás sorrendben szervezték meg a honalapító menekülését. Miért lett volna hibás a sorrend, nem mondanád meg? Én, a kiválasztott, aki előzőleg kinn jártam a vérzivatarban, sebesült, véres karral tértem haza, csak Anchises harctól nem szentségtelenített kezére bízhattam az isteneket, induláskor csak én vezethettem a kisfiút is, tudtam, tőlem nem bódorog el.

Ez hülyeség, amit mondasz. Semmi törvény nem írja elő, hogy minden körülmények között a férfi vigye a pakkot, a feleség a gyereket, ez egyébként is abszurdum, a mi esetünkben a Végzet úgy írta elő, hogy minden az én személyem tevékenységére összpontosuljon, én vigyem a vállamon Anchisest, szegény bénát, ő szorítsa a bőrtarisznyát, amiben az istenek menekültek, s rám legyen bízva a gyerek is. Hogyhogy kivihetetlen, pláne szaladva? Hát hallatlan vagy, Lavinia, csakugyan elképesztő. Igenis, balommal apámat tartottam, jobbommal meg a kisfiú kezét, ha nem hiszed, nézd meg a tekercseket, a forgatókönyvet, annyira így volt minden, hogy még a jövendőben sem akad majd mást ábrázoló dísztárgy, festmény vagy szoborkompozíció rólunk. Creusa hátul lépkedett, és valahogy eltévedt szegény.

Hogyan tévedhetett el, mikor trójai volt, és minden utcát ismert, és ha mi előtte futottunk, ő nyilván ott szaladt közvetlen mögöttünk? Ne bosszants, Lavinia, hát ki látott abban a porban meg zűrzavarban, és Creusa sose volt futóbajnok. Kérdezd meg Caietától, ő ismerte gyerekkorától, nem tudott gyorsan szaladni, ne gyere azzal, hogy nekem hármas terhelésem volt, neki semmi, és nem az a felfoghatatlan, hogy mögöttem elmaradt és elpusztult szegény, hanem hogy miért nem ő érkezett elsőnek a Dardán Főkapuhoz, mikor ő volt csomag nélkül, és ő futhatott a legkönnyebben. Miért nem mégy rapszódosznak, hitvesem, lehagynád valamennyit, hát neked nem jobb így, ahogy történt, hát volnál te a feleségem, ha Creusa nem lesz a görögök áldozata? Na látod, nem lehettél volna, magad mondod. Akkor…

Megőrültél, Lavinia?! Én öltem meg Creusát, mert őt se szerettem, mert én nem is tudok szeretni, mert nekem semmi se számít, csak hogy enyém legyen az Appennini-félsziget, és miután az a te hozományod volt, hát nem érkezhettem meg ide feleséggel, azzal otthon végeznem kellett, végeztem is. Most siratod semmiről se tehető áldozatomat, Hecuba boldogtalan lányát, és látni sem akarsz többé, mert most már érted, miért élek női testben, és varázsolt el az anyám, aki mindenben fedez, ilyen egyedülálló gyilkosságban is, és most már akkor se kellene neked az én gyilkos karom ölelésre, ha én kívánnám. Annak a felismerése, hogy ha Creusa él, nem jöhet létre a honalapítás, az volt számomra a pillanat?

Hát te csakugyan mindent értesz, és töredelmesen megkövetlek valamennyi sértésemért, mert az ösztönöd letagadhatatlan, csak félrejelez. Én nem öltem meg Creusát, Lavinia, és legyen vége a kihallgatásoknak, a hisztériának, és minél kevésbé döngeted makacsságoddal a múlt kapuját, annál jobb mindenkinek. Nyugodj bele, Creusa halott, egy honalapító útját meglepően sok halott kíséri. Megkérhetnélek rá, hogy hagyd abba az inkvizíciót? Lehet, hogy ez a te torz szexuális életed, ezek a gyötrelmes, faggató éjszakák, de én fáradt és álmos vagyok, és ma este, hogy feltépted bennem a kérdéseiddel a heget, amely tudatomban a kijelöltek listájára hámosodott, még tehetetlenül és tárgyilagosan szomorú is.

Mi az? Kivonulsz, kis tehén? Viszed a hálóholmit, az irha derékaljadat? Ne hülyéskedj, Lavinia, Hecuba szellemére esküszöm, akiről tudod, mennyire szerettem, én nem öltem meg a feleségemet. Persze attól, hogy Creusát nem bántottam, én még csakugyan gyilkos vagyok, ahogy mondtad, csak a személyben tévedtél. Nem vele végeztem, Creusa ma is él. Én Aeneast öltem meg, a Kegyes Ifjút, a hazugot, a gyávát, a mindig kiváltságos szent semmirekellőt, Ilus magja legyőzte Assaracusét ebben a mérkőzésben.

Miért ütöttél meg, kis tehén? Ennyire abszurdum, hogy megöltem önmagamat? Hát ha ez a verzió se kell, tedd vissza szépen az irha derékaljat, és aludjunk. Minden házasságban vannak viharok, körötted momentán túl tömény a mitológia. Ne félj, Lavinia, mihelyt lehet, segítek rajtad, egyszer kivezetlek életed vad erdejéből egy testedre szabott, emberi életbe. Csakhogy már nevetsz. Igen, nagyon nevetnivaló. Még hogy önmagamat! Azt, azt, kicsim, a Dardán Főkapunál, Caieta segített, a dajkám, annak ez a profilja, hol szoptat, hol öl. Most már megnyugodtál? Meg? Nem? Még mindig nem? Hogy változatlanul nem logikus a sorrend, mert egy anya – Lavinia! Az én egyetlen pillanatom már megvolt, mikor megöltem Aeneast, de kiharcolok isteni anyámtól még egyet, és téged is megöllek, ha még egyszer azt mondod, nem logikus. Évezredekig így fogja látni ezt a menetet mindenki: én elöl apámmal, a gyerekkel, s valahol hátul Creusa. Most mért mondod, hogy szeretsz? Micsoda? Mert vicces vagyok. Az. Jó a humorom, Lavinia.

Megmondanád, mi bajod van? Miért kell naponta azzal töltenem minden nyomorult szabad időmet, hogy kinyomozzam, melyik kis körmöd fáj? Illetlen így kimutatnod, akármi bánt, neveltek volna Trójában, olyan volna az arcod, mint a márvány. Soká jöttem? Soká. Hát aztán? Adj enni, és akármi újabb panaszod vagy problémád van, egyelőre ne beszélj.

Igen, éhes vagyok, meglepő? Most vagyok éhes, és ilyen kiszámíthatatlan időpontokban, nem mikor nálatok étkezésre hív a konyhás. Ki tud tárgyalás közben enni, miközben úgy irányítja a beszélgetést, hogy a vendég egyenesen kívánja a számára nem előnyös államszerződést, ma is csak mímeltem a táplálkozást, ide-oda tologattam a húst, nem volt annyi időm a mosolygástól, finom fenyegetőzéstől és bölcs érveléstől, hogy a számig vigyem. Erről jut eszembe, cseréljétek ki a cserépedényt s a fatányérokat, Lavinia, csak a bödön maradjon, jelzésnek. Nálunk az arany-ezüst étkészlet, az óriási tálak nemcsak azért kerültek az asztalra, hogy mutassuk Priamus gazdagságát, hanem mert úgy voltak felállítva, hogy bárki láthatta belőlük, ami a háta mögött történik, s mire fegyvert emelhetett volna a családtagok mögött álló bortöltő vagy kézmosótál-emelő udvari szolga, a fenyegetett már fordult is hátra, és beledöfte mindig magánál hordott háromélű tőrét. A sportoktatónk senki képzését nem fejezte be, míg meg nem nyugodott, hogy neveltje reflexei hibátlanul működnek.

Van egy kis túró a lepényhez? Na, csakhogy derül már a képed, örülsz, hogy megétethetsz. A konyhánk is kíván némi átszervezést, járj utána, melyik törzs mivel táplálkozik a legszívesebben, s készüljetek fel rá, hogy mindig a vendég otthoni ízlése szerint főzünk, tálalunk, azt is nyomozd ki, hol mi tilos étel a félszigeten. Ezek fontos dolgok.

Ne susogj, nyisd ki a szádat jobban. Hangosan beszélj, hangosan, tagoltan, meg kell tanulnod nagy nyilvánosság előtt beszélni, a Magna Mater ünnepén az idén már te vezeted a szertartás egyik részét, lányként ezt nem tehetted, nyilván csak füleltél, mit rikoltoznak a szentély körül a már beavatottak, lesütötted a szemed, ha elért a körmenet. Ne jöjj zavarba, már figyelmeztettelek, hogy fegyelmezd az arcod. Ha Priamus palotájában obszcén célzást tett valami barbár vendég, Hecuba mosolygott, elnézést kért, hogy neveléséből kimaradt a vendég által használt dialektus ismerete, talán célszerűbb lenne, ha megmaradna mindenki az Udvar nyelvénél, a frígnél.

Mi van a fegyelemmel? Erre igazán nincs panaszom, apád csapatai mintaszerűek, fegyelmezettebb és összetanultabb sereget még nem is láttam, szerintem jobbak a görögöknél. Ebben majd tőletek kell tanulnunk, mert nálunk csak a legendává kövesedett egyéni hőstetteknek volt becsületük, a fegyelmet, a szabályokat, a közös vállalkozással végződő munkát a meggyőződés pótolta. Bennetek az a jó, hogy szinte nincsenek is egyéneitek, egyszerre léptek, rántotok kardot, csináltok védőfalat a pajzsotokból. Nálunk mutatós és balgatag küzdelmek folytak, a vezérkarunk sem valódi szakemberekből állt, hanem a családi kapcsolatok és a személyes törtetések kölcsönös támogatása tartotta össze, és persze Priamus szent szenvedélye meg hite Hectorban.

Mi van megint? Mit hallottam félre? Nem fegyelemről beszéltél? Mondtam, hogy rosszul artikulálsz: kegyelem? Hiszen adtam, a vitéz rutulus él, én nem szúrtam le a Cserderekú Turnust, valahogy torkig voltam már a küzdelem végére a vérrel, úgy éreztem magam, mint egy vágóhídi alkalmazott. Talán nem is volt rossz ötlet, mert hajdani jegyesed egészen mást várt, annyira mást, hogy azóta se tért egészen magához, de a szerződést megkötöttük, és most éppúgy szövetségesünk a hajdani ellenség, mintha hozzá mentél volna feleségül, nem hozzám. Nem akármilyen ember ez a Turnus, nem akartak neked rosszat a szüleid, csak hát jött a jóslat, és jöttem én, képzelem, hogy megörült, mikor apád közölte vele a messziről közelgő titokzatos hős várható érkezésének hírét, aki miatt Itália jövője érdekében részint téged kell átengednie nekem, részint hibernálhatja a rutulus nép ambícióit, ők is eltűnnek majd a nagy szövetségi rendszerben, mint ér a folyóban, amelynek a medrét én ásom, illetve mi, trójaiak.

Hogy te azt mondtad, szerelem? Te nem vagy épeszű, Lavinia. Ma hajnaltól délig tartott a hadgyakorlat, délben-délután fogadtam a szabinokat, aztán jött a díszvacsora azokkal a kiszámíthatatlan, önhitt etruszkokkal, ezen nem vehettél részt, mert az etruszk étkezési kultúra követelményeit még nem sajátítottad el, enni se tudsz, viselkedni sem, semmit abból, ami állami kötelességed, anyád nem oktatott erre, értem, nem a te hibád. Egyébként ő maga se tudja, milyen az királynénak lenni, saját ténykedése is kimerül a balga tanácsadóknak adott balga tanácsok és intrikák útvesztőjében. Ne szomorkodj, Caieta majd bevezet az udvari szokásokba, és tanulsz tőle etikettet, örülj, hogy nem szenvedtél velem együtt a munkavacsorán, majd belerokkantam, míg kikísértem a delegációt holtéhesen a palota kapujáig, és végre eljöhettem az ebédlőből. Fogadhattál volna mosollyal is, de te mindig újabb munkára kényszerítesz, vagy azt várod, szórakoztassalak. Jó ötleteid vannak, ügyes igényeid. Míg te vagy a tanulószobában, hallgatod, amit a papok magyaráznak, vagy fonsz egy keveset, amit szeretsz, eszedbe se jut, hogy mire eljön az este, én már hullafáradt leszek, és nem irgalmazol, jelzed a nézéseddel, az etruszkok után te követeled magadnak a teljes figyelmemet, nincs még vége a szolgálatnak, jön a kérdések áradata, és ha nem felelek, hullnak a könnyek. Aludni se hagysz, emiatt mindig idegesen kelek, és kiabálni kezdek mindenkivel, a vége az lesz, hogy egyszer elveszítem a türelmemet, és hogy megszabaduljak az esténként törvényszerűen mindig bekövetkező faggatástól, úgy fejbe váglak, hogy ott maradsz, és az kinek lesz jó? Már undorodom az erőszakos cselekedetektől, minek bosszantasz fel ilyen kínos munkanapok után?

Ne félj, nem bántalak, csak elegem volt már mindenből. Ember jobban meg nem érdemelte az ágy nyugalmát nálam, hiszen anyáddal is volt ma tárgyalásom, akit meglepő hevességgel utálok, én nem hiszem, hogy lett volna a mitológiában kívülem még élőlény, akinek két ilyen anyós jutott volna, mint nekem. Kettő. Ha Amatát rajtakapom, hogy ellenem uszít, kémkedik utánam, mire észreveszi, pucéron áll a rabszolgapiacon, esküszöm, hogy eladom. Míg csak utál, szíve joga, de nem sugalmazhat a környezetemben senkinek semmit, miért nem érti meg végre, hogy tehetetlen, akármilyen gonddal szövi is a szálakat, nem árthat nekem semmiben, épen és erőben fogok egykor majd égbe szállni, és még annak is én szabom meg az idejét, hogy ez mikor történjék. Anyád nem kapott szerepet, s nem hiszi el, pedig az esztrádműsorban, ami itt folyik, nem ér a neve, ha ugyan látott közületek valaki is bármilyen produkciót ebben a művészetellenes latin világban. Nálunk legalább nagy látványosságok és körmenetek is voltak, amelyeken eljátszották a hősök és istenek életét és kalandjait. Mondd meg anyádnak, ne ágáljon, meg ne halljam még egyszer, hogy az udvari rapszódoszok fülébe azt zokogja, a történtek tragikus súlya alatt az ő lelke elenyészett, hogy ő voltaképpen el is hunyt már, mert az udvari énekes majd csavar egyet a mondaton, és úgy formálja meg Amata legendáját, hogy szegény királynő teljes egészében meghalt. A halál szép, lezárt és kerek téma, pláne ha az énekes jól dekorálja, és eladhatóan forgalmazzák, csakhogy vigyázzon Iopas, a dalnok, mert a lelki halál mint epikai tárgy nem elég konkrét, némi konkrétum nélkül pedig az utókorra hagyható hazugság értéke vitathatóvá válik. Egyébként, Lavinia, még el is hiszem, hogy anyád lelke megsínylette az eseményeket, nem ő az első a világtörténelemben, akinek az élete állandó közéleti szereplés helyett a továbbiakban rutincselekedetek lebonyolítása lesz, mert jól ráütött mindig aktív kezére egy erősebb, még aktívabb kéz, amely elvette a tennivalójával együtt a munkakedv kísérőjét, a derűt is. Amata eddig politizált, primitív módon, de mégis, ezentúl nem fog, mikor félreállítottam, azt érezhette, lassan ölő mérget kapott – hát van ilyen. Akkor sem nyilatkozhatik rapszódosznak, mert a bánat az ő magánügye, lassanként szépen megtanul hatalom nélkül élni, mérgezetten, csorbán. Mi otthon mind megtanultuk filozófiai oktatáson, hogy a boldogság a hétköznapok üzemzavara, a teher, a nehézségek, a különféle megpróbáltatások jelzik a létezés tényét, meg a csalódások, a felfordulás, a non putárem-negatívumok, s az élet egészét számítva az öröm vagy a békés nyugalom természetellenes állapota csak annyi, mint mikor szusszan egyet az igásállat, elnyúlik a szalmán, eszik, s azt reméli, talán ehetik-ihatik még másnap is.

Ugyan, Lavinia, mit számít a nagypolitikában anyád érzelmi képlete, az ilyet nem is illik megemlíteni. Az ember politikai és gazdasági helyzetekben gondolkozik, nem érzelmekben, oktatta Trójában a főpap, a helyzet momentán kivetítése pedig bonyolult ügy – nem Leo, Lao, Laokoón volt a főpap, figyelj jobban a nevekre –, a tudat által felismert köz- és magánhelyzet információmorzsákra felelő reakciójának tanulmányozása olyan analízis, ami a hangulatjelentések elemzőinek asztala, míg kiértékelése a propagandáé, így befolyásolásának lehetőségét a helyesen alkalmazott stratégia és taktika méri fel, nem lélek és nem érzelem. Jól van, kis üszőm, ez neked egyelőre még perzsa, de majd beletanulsz, az eszed jól működik, egyelőre hogyan értenéd, mikor nem tanítottak neked államtudományt. Majd. Annyit jegyezz meg abból a sokból, amit most hallottál, hogy fütyülök az anyád lelkiállapotára, és csak tanúk nélkül becézheti a kínjait, mert az első olyan visszajelzésnél, amely veszélyezteti a leendő nagybirodalom érdekeit és a trójai nép hitelét, először kiköttetem egy órára isteni öregapád csodatevő fája alá, a szent berekben, hogy mindenki megnézhesse, aztán bemeszelt lábbal, pucéron, nyakán ártáblával indul a transzporttal a tarentumi rabszolgapiacra.

Hogyhogy nem lehet? Ez még nem az amnesztia ideje, még nagyon is nem, lesz majd olyan is, de csak századok múlva engedhetjük meg magunknak, mikor már olyan szilárdan áll a birodalom, hogy ha kívánja, akár ki is tenyésztheti magának a saját ellenségeit. Hogy Faunus isten nem tűri el, hogy anyádat megfegyelmezzük? Ugyan már, Lavinia! Faunus isten, jó öregapátok nekem fog igazat adni, és még vissza is köszön látványosan, a szent fa gallyaival. Tanuld meg, annak, aki győzött, mindig igaza van, és meglepően sok minden lehetséges, ami másoknak tilos. Kérlek, ne kezdj el sírni, mert zavar az evésben, inkább foglalkozz egy kicsit az anyáddal, hátha meggyőzheted. Egyébként mit akarsz vagy mit akartál a szerelemmel imént, hitvesem? A szerelem nem jó téma a mi esetünkben, én a helyedben elkerülném. Hogy házasok vagyunk? Éppen azért. Na jó, add a kaprot, de előbb töröld meg az ujjaidat, mert azokkal mázoltad az imént a könnyeidet, nem nagyon felemelő. Tessék, ez az utolsó zsebkendő, amit kapsz, ha ezt is elveszíted, mint a többit, amit még Trójában szőttek, az életben nem adok újat. Mivel pótoljam ezeket a kedves holmikat, amelyekre még kis verseket is ráhímeztek a rabnők. Persze nem tudod kibetűzni, pedig a szöveg nem fríg, görög, de te görögül sem beszélsz. Nem baj, Lavinia, türelem, majd megtanulod. Lesz neked szerelem nélkül is mit csinálni, csak a törzsek egyenetlen masszája csiszolódjék egésszé.

 

Csak nevetést leplezz, gyönyörűm, könny rád sose hulljon, hogy sóvár kelmém rostjaival beigya.

 

Hogy ki mondja ezt? Hát ki mondaná? A zsebkendő. Hogy a zsebkendő nem beszél? Neked, szegény kislányom, neked nem beszél semmit, csak mereszted rá a szemedet, ezen voltaképpen csodálkozom, hiszen ha jól emlékszem, a süldő lányok szeretik az emlékverseket, a virágot, azt még préselik is, és ábrándosan jósjelért nyaggatják a falombot. Szeret, nem szeret, szívből, színből, egy kicsit, egy cseppet sem, igazán. Ezt a kendőt nem is rabnő hímezte, hanem, ha jól emlékszem, Helena, kezdetben kézimunkával vezette le az idegességét, azt hitte, számít, ha ilyen szelíd foglalkozással szédíti az Udvart, pedig milyen hiába tette, ha az eget hímezi is tele, Hecuba gyűlölte Paris feleségét, mert csak bajunkra élt, minden herceg megkörnyékezte az Udvarnál, mikor már rég a sógornőjük volt, sírtak a menyek, panaszkodtak rá. Persze erről kivételesen nem tehetett, olyan elképesztő hívóereje volt tökéletes testének, hogy elakadt a lélegzete annak, aki ránézett. Hogy szebb volt-e tenálad? Lavinia, drágám, ne kérdezz ilyen hülyeségeket, mert felelek rá. Te helyre kis teremtés vagy, kis csinos, egészséges; Helena olyan szép volt, hogy aki meglátta, bizarr és istentelen ötletei támadtak.

Adod ide? Azonnal add ide! Ne karmolj, ostoba! Micsoda fogad van, mint a rókának. Hát nem kiharaptad a közepét, és még nézegeted is. Tudsz valami magyarázatot adni, te kis nyomorult, hogy miért eszel kelmét, és miért szaggatod a maradékát? Ide azzal a ronggyal! Hogyne lennék durva, hát milyen legyek hozzád, netán ültesselek az ölembe, mikor megeszed a zsebkendőmet, és az a szomorú, hogy voltaképpen tudom is, miért teszed, legszívesebben megennéd te Trója romjait valamennyi emlékemmel együtt. Mit bőgsz? Hogy nem igaz, hogy csak az fájt, én idegen nők szépségét magasztalom, és semmibe veszem, hogy az életedben én leszek az első férfi, aki megölellek. Ne haragudj, most igazán ne haragudj, nem téged nevettelek ki, hanem a szituációt. Ha én egyszer megölellek, abba, Lavinia szívem, te belehalsz.

Dehogy megyek vissza a szent birkabőrre. Az istenek verjenek meg már mindent, hát nincs egy nyugodt órám csendre, fürdésre, amikor elengedhetem magam? Én szégyellném magam a te helyedben, Lavinia, hogy folyton olyasmire biztatsz, ami kezdeményezését egy ifjú szűz mégse sürgetheti. Ha a szüleid megtudnák, apád kiszégyellné a szemét, pedig egyébként igazán képeskönyvbeli család vagytok, belőletek is jó ideig élni fog az irodalom. Majd lesz még követendő példakép atyád, a megbízható, vidéki király, a nem túl művelt, de becsületes, csupa tekintély és szikár erény, aki kevés dologhoz ért, de amihez igen, ahhoz nagyon, nyájhoz, agrártevékenységhez, hisz mezők ura volt isteni őse, ő maga tiszta és igazi latin, mint a forrásvíz, mint a Soracte csúcsán a hó, mint a palást öleli körül a pásztori derű; és anyád, a Gracchus fiúk anyjának előképe, a matróna, aki Rómát és Coriolanust egy szívvel szereti, de Rómát azért egy lélegzetvétellel még jobban. Dehogy ismerheted őket, hol vannak még ezek a figurák térben-időben, ez mind a távoljövendő, de itt van az eljövendők gyökere, ebben a palotában. Majd bevetik Latinust és Amatát az utódaink, ne félj, példának, olyan korszakban, amikor meg kell győzni a népet a takarékosság és a keleti bujaság elleni harc szükségességéről, mert illetlen és gusztustalan virágkoszorú helyett fríg mitra a patak mellett zsenge bárányt fogyasztó férfi fején, és minek a pávasült meg a liba, a gyomornak csak ártó sok étel, az elefántcsont lapokkal fedett mennyezet, mikor a nemzet ereje a nemes egyszerűségben rejlik, s az igaz latin elfordul minden szemkápráztató és a nemzeti karakterrel ellenkező csillogástól, asztalán bükkfából van a sótartó, szántóvető őse faragta, munkában elfáradt kezével, az sem bolti áru. Hát nem volt nálatok soha torz hang, valami összetett, egyszerre édes és sós, keserű, fűszeres, savanyú, maró és ínycsiklandozó íz, nem ismertek semmi perverzet, mulatságosan szokatlant, disszonánsat? Hogy bírtok így élni? Vagy van, s éppen te, te vagy, te szabálytalan, zsebkendőharapó, kis kövér szűz, a feleségem?

Pedig ezentúl a ti ősi receptetek szerint kell tovább élnünk, Lavinia, mert így okos, és csak ilyen alapra rakható fel a tervezett világbirodalom, melynek körvonalait annak idején elénk varázsolta a főpap. Csak rögzüljön meg ez a kép, melynek emléke századokon át megihleti majd a művészeket, vonzó látvány lesz, amint az ős tiszteletének kontúrja megtelik testtel az ábrázolásban, ül Latinus bocskorban, büszke-szerényen a trónon, kezében jogar gyanánt görcsös birkaterelő botja, kardja nincs, letette, hisz vége a sok küzdelemnek, a következő csatákat már mind én fogom vívni helyette azzal a vaskézzel összetartott apparátussal, amely terveink boltozata, majd ad az védelmet, a tiszta erkölcsre támaszkodó apparátus, mert morális tartás nélkül nincs állam. Anyád is abbahagyja a panaszt, megmerevszik a hős anya-hitves ünnepi pózában, felőlem meg is hívhatja a Cserderekú Turnust magához ebédre, végtére távolról rokonotok, engem nem zavar, Amatának boldogság. Turnus aztán majd eltűnődik, mit tervez vele a Végzet ezen az érkezésemig számára nagyjából felhőtlen vidéken, s tisztelettel, de megrója magában az eget, amiért rátok szabadított bennünket, frígeket; az én népem annyira nem illik közétek még ma, mellettetek mi, trójaiak mind a romlás virágai vagyunk, dekadens, bűnös városlakók, hisz bonyolult szertartású és működési körű isteneket imádunk, gyanús papok veszik körül szentélyeinket, akik cintányért vernek, kábító füstölőket lengetnek, s áldozatként zsenge juhocska helyett igen sajátságos módon a Nagy Életanya kedvét keresik, amellett mi mind írunk, olvasunk, verset mondunk, muzsikálunk, és már úgy elkorcsosodtunk, hogy nem értünk sem elletéshez, sem birkanyíráshoz, pedig valamikor az őskorban nekünk is pásztor volt az öregapánk, ott legeltette nyáját és fújta furulyáját az Ida hegyén. Igen, megváltoztunk, nem tudom, végre is előnyünkre finomodtunk-e meg az asszírok meg a perzsák közelében, most mindenesetre itt vagyunk már köztetek, és belőletek és magunkból teremtjük meg az új nemzetet, amelynek egyik ősanyja te leszel, éppen te, aki annyira más vagy, és olyan másokat tudsz, mint Priamus lányai, menyei, és időnként zsebkendőt falsz, és legyintés és mosoly helyett még mindig nem bírod tudomásul venni, hogy az emlékek csak az agysejtjeimmel együtt pusztulnak el, még az a szerencse, hogy fogalmad sincs róla, mi az az agysejt.

Nem, ez nem méltányos.

Gyere közelebb, te szerencsétlen. Nem érdemled, amit fáradt ingerültségemben rád zúdítok, gyere, dőlj a térdemre, most olyanok vagyunk, mint egy szép mozaik. Sose láttál? Apró kövekből összeállított kép. Mennyi volt nálunk valaha, tömegével, vagy mozaik, vagy mázas csempe, ki milyen képet óhajtott, abban benne volt kinek-kinek az ízlése, alap-mondanivalója önmagáról, voltaképpen egész mivolta. Sose hinnéd el, hogy Ilioné fürdőszobájában sirályok harcoltak egymással egészen jelentéktelen, csepp halakért, az erotikus ábrázolásokat a szende nézésű Andromache kérte, a mintafeleség, mintha új és új lehetőségeket akart volna magával vinni éjszakára, és Priamus falai között csak portrék voltak, mind ugyanazt ábrázolták, Hectort, mintha anélkül nem vettük volna észre, hogy Hector az ő Iuppiternél tiszteltebb istene. Hecuba mindig mindenhová tengert és delfineket kívánt magának, még a trónterem kis medencéjében is delfin volt a csempén, szájában rózsaszál, Cassandra, szegény drágám meg Trója képét rendelte, de békében, amit nem felejtett el a háború tíz esztendeje alatt sem, a képen valamennyi városkapu nyitva állt, távol a bástyák alatt közelgő békés processzió kanyargott, körmenet vonult valamelyik isten ünnepére.

Mit kérdezel? Milyen volt Creusa fürdője? Miért érdekel? Az nem válasz, hogy csak, a tied úgysem olyan lesz, és különben is hol vannak már azok a fürdőszobák, és hol van maga Creusa! Már kezdtem lehiggadni, de érzem, megint ingerült leszek, mert nincs értelme annak, amit teszel. Ne nyomozz, Lavinia, hasztalan. Creusa mozaikján kápolna állt, egy pici, nyitott, oszlopos, kerek tetejű templom egy berekben, s előtte egy gyermek, azt se tudni, fiú-e, lány-e, nagyon kis gyermek, háttal ábrázolták, mellette kosárban eper. Mit vártál? Valami izgalmasat, buját?

Lassan bennem is megereszkednek az idegek, milyen biztonságos, üdítő az őrségváltás ismerős csörömpölése, mit tudod te azt, gyermek, milyen arra gondolni, hogy amit hallok, az az én hadseregem. Jó, megsimogatom. Kedves hajad van, csak nem tudsz fésülködni, majd Caieta arra is megtanít. Sose törjön össze, ha esti ingerültségemet rajtad vezetem le, ez sokszor előfordul még, pedig voltaképpen mindig ártatlanul büntetlek. Tudod, én már az iskolában megéreztem, hogy a megígért jövendőben számtalan groteszk elem lesz, céloztam is egyszer erre, csak a főpap elengedte a füle mellett, pedig nem tévedtem, mi itt most nyakig ülünk a groteszkben, ezért abszurdum, hogy minden miatt, ami van vagy nincs, neked, éppen neked legyen a legtöbb könnyeznivalód. Ne félj tőlem, elpárolgott az indulat, kérdezz, amit akarsz, ha arra vágyol, kérdezz bármilyen balgaságot, nem fogok rád ripakodni, hiszen sosem akarsz rosszat, csak olyan tájékozatlan vagy minden, a saját földeteken kívül eső területen, hogy szinte minden irritál, ami a múltamhoz tartozik, amellett féltékeny vagy rám, kis nyomorult, és minden, amit magamban hoztam, ellenséged.

Tudom, hogy szeretsz, ha nem mondod, akkor is, de igazán boldog volnék, ha arra koncentrálnál, ami a jelened, és nem fürkésznéd olyanok történetét, akikkel soha nem találkozhatol már, mert nincsenek többé. Ha jót akarsz magadnak, ne motozz, sem a ládáim, sem az emlékfoszlányaim között, hallgasd meg, amit a fonóban dalolnak, vagy az ünnepélyes estebédeken, vess oda az udvari énekeseteknek egy csinos ürücombot, az kicifrázza neked azért a combért fazonra a történelmet. Nekik is élni kell, hadd szőjék meg az igazság szemfödelét pár információtöredékből. Ne téveszd össze az udvari énekest a vándor rapszódosszal. A rapszódosz olykor éhen hal, az udvari dalnok soha, az megkeresi kis kenyerét versben, prózában, pantomimban, templomi játék forgatókönyvében, változatos metrumaikat mindig a kívánalomhoz formálva. Az udvari művészek praktikusak.

 

Már kértelek, ne ismételgesd, hogy szeretsz, azt meg, hogy kívánsz, nem szabad kimondanod, annál kevésbé, mert meg vagyok győződve róla, nem tudod, mit beszélsz, nem ismered a szó jelentését. Vigyázz, Lavinia, amit irántam érzel, káprázat, a történelem gonosz játéka, amely abban a tudatban nevelt föl, hogy nekem egyszer majd ide kell jönnöm, és ha anyád nem olyan rossz pedagógus, mint amilyen, és nem adagolja neked csömörlésig a Cserderekú Turnus előnyeit, s idilli édesapád a szíve mélyén nem becsvágyó, sose támad fel benned a kamasz lányok ellenállása, hogy mégse kell neked a családod választotta rutul dalia, hanem akit a Végzet küld majd, én, és akkor te ma boldog asszony volnál, vagy legalábbis boldog szerető, ha már a jóslat miatt legálisan nem tudtad volna megkerülni saját végzeted. Csakhogy mihelyt a papoktól megtudtad, kit rendeltek számodra az istenek, tüstént azt érezted, meg kell hogy várd az eljövendő honalapítót, a mesebeli királyfit, aki nemcsak egzotikummal színezi a latin prérit itt körülötted, de egy világbirodalmat is létesít, és ha nem is vagy zseni, annyit azért felfogtál, hogy a rutulus csak egy törzs, a Végzet ígérte leendő fríg meg szuperhatalom megalapozója, amelynek te leszel a legirigyeltebb fiatalasszonya. Anyád kevés józanul átgondolt percei közé tartozott, amikor felismerte, hogy csak bírható terhet rakjon a hátadra, és a Cserderekú Turnusnál bírhatóbb és tisztességesebb teher nincs ezen a félszigeten, de hát se neked nem kellett, sem én nem hagyhattam, így lettél győzelmedben áldozat. Amit irántam érzel, kislányom, az nem szerelem, és örülj neki, hogy nem az, mert ezt az érzést a mi esetünkben nem neked találták ki. Pihenjünk, feleségem, vágyom a nyugalomra, végre ennek a napnak is vége, zárhatunk. Otthoni kendőt kérek a fürdőbe, ezek a te durva lepedőid lesikálják rólam a felhámot.

 

Behoztad, látom, de minek állsz itt, és mért nem mégy lefeküdni, semmi keresnivalód a fürdőszobában. Istenek, most azt a tanácsot kaptad, hogy itt kísérletezz, ne tedd, Lavinia, mert elfogy a türelmem. Engedj fürödni, és szégyelld magad, azonnal kösd vissza az övedet, velem ugyan nem ülsz a vízbe, mi jut eszedbe! Még elérheted, hogy eddig csak bosszantottál, de ha ilyenekkel próbálkozol, meg is foglak gyűlölni, és sose volt jó, ha a mi családunkban valakiben feltámadt a negatív indulat. Csalódtam benned, és hogy lásd, milyen mélyen, megkérlek, foglalj helyet itt a medence közelében, és asszisztáld végig, hogy én vízbe ereszkedem. Így. Nem látsz semmi olyat rajtam, amiből neked is ne volna, csípőm van, mellem, ágyékom, olyan vagyok, mint te, csak idősebb, és ha reményeid támadtak azzal, hogy marasztallak, akkor szomorú leszel, Lavinia, mert én most elkezdelek komolyan leszoktatni arról, hogy szeretkezésre unszolj, vagy feleslegesen igénybe vedd az időmet, fogalmad sincs azokról a praktikus eljárásokról, amelyeket az én régi hazámban alkalmazni szoktak, ha valakit fegyelmezni óhajtottunk. Hol van még az alakuló kormány a pszichológiai módszerek bevezetésétől, amelyek segítségével előkészíthetik az utódok mindazt a történelmi és társadalmi szituációt, amelyek miatt jó hírünk és hírhedtségünk ikerfogalma megszületik. Én mindezt már az égből szemlélem majd, ahová, ha egy kis szerencséd van, te nem kerülsz be soha. Szívből remélem, egyszer csak leszállhatsz a kiválasztottak örökforgójáról, Lavinia.

 

Így. Kezdődik az orvosi kezelés, egy régi kívánságodat teljesítem. Hogy szép estéd legyen, beszélek neked az első házasságomról. Örülsz? Nem látszik rajtad. Dobd ide azt a habkövet, légy szíves. Szóval tulajdonképpen egyik fél sem kívánta ezt a kötést, de hát rendelkeztek velünk, ahogy én majd rendelkezem Iulusszal, egy királyi család tagjai eshetőségek, sakkfigurák. Ne reménykedj, ennek ellenére nem volt leverően rossz kapcsolat az a kötés, attól, hogy nem voltak egymásba szerelmesek Creusa meg Aeneas, még együtt háltak, és a világra segítették Iulust, és volt mindennap felejthetetlen pár pillanat, amikor megálltak a gyerek mellett, együtt figyelték egy-egy újonnan tanult mozdulatát, formálódó beszédét, és Creusa azt gondolta, ez a fiú olyan, mint Aeneas, és Aeneas úgy érezte, a gyerek egészen az anyja, és nevettek, és ezekben a percekben valóban összekötötte őket valami intimitás. Iulusért persze sose kellett aggódniok, Venus unokája életét éppúgy a Végzet garantálta, mint az apjáét, de ettől még rengeteg kisebb-nagyobb megbeszélnivaló akadt a folyamat során, amíg a kezdetben csak bőgő, indulatáradatból és étkezésből álló lény a fríg nevelők kezén emberszabásúvá alakult. Nem volt eksztatikus élmény a házasságom, de házasság volt, olykor közös örömmel, kölcsönös haraggal vagy együttes pirulással is, mi voltunk az egyetlen házaspár, amely fel merhette vinni a dajkaszobából olykor kilopott gyerekét levegőzni a bástyára, hiszen a Végzet ígérete miatt mi veszély nélkül megtehettük, de restelkedtünk közben, hisz Priamus kedvenc unokáját, Astyanaxot a széltől is óvták, holott írva állt már eljövendő utolsó pillanatainak története, s annyira nem számított volna, ha náthát kap vagy kanyarót, mind tudtuk, Trója bukása után nem maradhat életben. Penészvirág volt a Hector gyereke, de kedves, kapkodott átlátszó kezével a rokonok hosszú fülbevalója után, az anyja meg csak potyogtatta rá a könnyeit, ilyenkor, látod, a mi biztosított végzetű gyerekünk kezét fogva mindig éreztük az összetartozást, amit máskor alig. Iulus anyám után életem legfontosabb szereplője, több is, mint szereplő, mert Iulus én vagyok, benne él tovább a természetem, a mániáim, az allergiás náthám, ő az én húsom, vérem, világos hajam, ha szőke lesz egyszer a Gens Iulia, tőlem örökölte, mi voltunk ketten szőkék az Udvarban, én meg az a csavargó Paris. Ha azt tapasztaltam volna, hogy számodra nem szent a gyerek, elszigetellek közülünk, mint a leprást, de láttam, megszeretted, ő is téged. Anyja tulajdonképpen nem volt, az te sem lehetsz neki, túl fiatal vagy, de lehetsz a testvére, ráfér, hogy minél többen szeressék. Sose büntesd amiatt, hogy nem te szülted. Creusa halott.

 

Fuj, Lavinia, undorító vagy, alpári. Ez érdekel, egyedül ez foglalkoztat, hogy mikor feleségül vettem, érintetlen volt-e Creusa? Először is mi közöd hozzá, másodszor is azt képzeled, nem tudom, mi az, amit nem mondasz ki nekem, illetőleg mit fogalmazol másképpen? Mint a kincset, mutatod fel szűz önmagadat, amitől úgy el vagy ragadtatva, hogy meg se kérdezed, testének állagán kívül voltaképpen milyen volt az a Creusa, nem kívánod tudni, bátor volt-e, jellemes-e, trónra született, olyan valaki, akivel együtt lenni jó, megbízhattam-e benne, volt-e képzelőereje, tudott-e helytállni krízisben. A szüzességeddel akarod lebírni emlékét, Lavinia, de mindjárt letöröm a gőgödet, kis tehén, akinek semmi máson nem jár az eszed, mint hogy mikor leszel már végre asszonnyá. Nem volt érintetlen, de ne üdvözítsen a közlés, mert nem volt Trójában a királyi sarjak között egyetlenegy sem, sem fiú, sem lány, mert mihelyt eljött a testi érettség ideje, Trója államrezonja felajánlotta minden serdült királyi gyermekét az isteneknek. Lányok, fiúk Attis isten ibolyaünnepén ismerték meg az érintkezés technikai módját, a szertartás kurta volt, tárgyilagos, és szakrális templomi áldozatnak számított, egyébként zseniális védekezési eszköznek bizonyult bármelyik isten buja garázdálkodásának kivédésére, nálunk nem volt alkalma egy mennyei kéjencnek vagy győztes ellenségnek sem arra, hogy szüzeket teperjen le, élvezze az első, esetleg sajnálatosan eredményes ölelés mézét-epéjét, mi nem váltunk az Olympus bordélyházává, remélem, nem vetted komolyan a vonzó legendát, hogy Apollo isten a csillagszemű Cassandra után bolondult, és mert ellenállásra talált, megbüntette a dacos hajadont. Így hát, feleségem, a te itteni büszke valutád a frígeknél nem valuta, engem amúgy se csábít a gondolat, hogy azt a savanyú szertartást, amin mi az ibolyaünnepen tíz-tizenkét évesen átmentünk, éppen én hajtsam végre, méghozzá ebben a Venus rám varázsolta női testben, amiben képtelenség.

 

Na végre, hangodra találtál? Ne ordíts, királyi udvarban nem kiabálnak, hol a méltóság, az önfegyelem, sziszegj, Lavinia, vagy suttogj, azt sokkal szuggesztívebb hallanom, hogy perverz vagyok, kíméletlen, nem ismerek sem istent, sem embert, hogy minden erény híjával élek, durvaságom az égig ér, hogy nincs vallásom, nem tudok érezni, és a famíliám és egész Frígia is romlott, a népem buja ázsiai söpredék, tömény, bűnös Kelet. Ez most kinn van, most megmondtad az igazat, de most kezdj el csak sírni igazán, kis tehén, mert eltaláltad Iulus mellett a második érzékeny pontomat, és az a hazám.

Nem, valóban nem vagyunk Nyugat, Lavinia, olyan Keletről jöttünk, hogy Trósz öregapánk lovai parazsat legeltek a Nap istállóiban, és lehet, hogy megpróbáltunk ügyeskedni ezzel-azzal, kis törzsek hódításával, némi expanziós kísérlettel, hisz ügyesen gazdálkodni sose tudtunk, se kiszámítani, hány balalát költhetünk havonként, hogy ne menjünk csődbe, ehelyett amink nem volt, azt a tényleges vagyonunkhoz álmodtuk, és aszerint költekeztünk, de mi ismertük a legszebb álmokat, Lavinia, és nálunk voltak a leghegyesebbek és legvörösebbek a lángnyelvek és a legfeketébbek a szakadékok és az éjszakák. Perverzek, mi? Ugyan miért? Valahogy csak ki kellett védeni az istenek aljasságát, nálunk nem Faunust tisztelték, aki derék munkásember, és védi a vetést, és nem Silvanust, aki valami erdőkerülő meg kikötőfelügyelő, ott, Kis-Ázsiában maguk a főistenek szórakoztak a Föld lakóival, hát ki vitte el sas képében a csőrében a nagy-nagybátyámat, ha nem a mennydörgő Iuppiter; ki nyilazta le sértett gőgjében szegény Niobé családját, ugye hogy a művészetpártoló szent testvérpár, Apollo meg Diana; ki tépette szét a kutyáival a jámbor balga vadászokat, ha nem a szűzi Pallas? Majd éppen kivárjuk, míg közülünk valakire kedvük kerekedik, a szexuális támadásokat nem jegyzi a Végzet, hát legalább hamvas ne legyen már az églakók rabolta gyümölcs. Te mered a morálunkat kifogásolni, aki alig vártad, hogy megérkezzem, és itt kínálod szomjas dühödben magad a fürdőszobában, ha nem szólok rád, bemászol a vízbe, kész szégyen, ahogy viselkedel, csak azért nem vagyok haragosabb, mert megbüntetett téged úgyis Ananké, és holtig gondolkozhatsz rajta, miért babrált ki veled így a Sors. Ha valamelyik gyerekkori álmodban a ködgomolyból eléd bontakozik a Dardán Főkapu, megértenéd, mi történt, de hát nem közölte vagy jelezte neked semmi, a Dardán Főkapunak meg nyilván köve sincs már, amellett nem is érdekel téged semmi indokolás, csak az ágyam, amelyet megosztanál. Hát az én ölelésemre még várnod kell, szűz hitvesem, és ne merd még egyszer azt mondani nekem, hogy nincs vallásom, mert mit tudsz te az én hitéletemről; attól, hogy te nem ismersz minden adatot, még vannak térben és időben számodra ismeretlen égi erők is. Volt Creusa nemcsak menyasszony meg anya, de kislány is, bódorgott, mint a többi királyi gyermek az Ida hegye bozótjai közt kis kosarával, és mert szentélyt látott, ha mohosat is, érezte, ott van az isten, szép piros eprét odaadta neki kosarából. De mit érdekel téged Creusa hite, kis kosara, mikor csak az foglalkoztat, aminek pállott párnaillata van! Na, kotródj innen, feleségem, mert elkészültem a tisztálkodással, és nem akarom, hogy megint a testemet vizsgáld a szemeddel, míg kilépek a medencéből.

Állj meg, Lavinia.

Megint elfelejtettem dühömben, hogy áldozat vagy te is, bizony, áldozat. Nincs értelme annak, hogy így szaggassalak, annyival erősebb vagyok, s te olyan szomorúan sérülékeny. Tanuld meg szépen, hogy Iulus nemcsak én vagyok, de Itália jövendője is, és tanuld meg, hogy Trója akkor is a legelső marad a számomra, ha bűnös volt, ha felelőtlen, ha kacérkodott a végzetével, és hitelben rázatta a papokkal a Nagy Istenanya csörgődobjait, és cigány mellett mulatott, és tele volt adóssággal, és szerelmes volt önmaga bűneibe, és akkor is ott hajtotta a lovait az úton, amikor már felismerte, az út nem vezet sehová, legfeljebb a katasztrófába, de mindegy volt, mert mi megvívtunk minden küzdelmet, ha előre tudtuk is, meddő, mi a háborút is végigcsináltuk becsületből, hiszen Trója híres vállalkozása mindjárt a kezdet kezdetén túlhaladt önmaga naiv célkitűzésén, és a mennyei nagyhatalmak erőpróbájává torzult. Ügyesebb nemzetek ilyenkor szépen kilábalnak a szituációból, a magunkfajta nem, mert akkor hogyan mutathatná meg Priamus király, mekkora hős a fia, Hector, meg a többi fríg bajnok, meg milyen remek és áldozatkész a polgári lakosság, amelyről nemcsak a Végzet, a józan ész is tudhatta azonnal, hogy vagy ott vész el, Trója üszkei közt, vagy a hadifogságban.

Megpróbálok kitalálni neked valami létformát, amiben valahogy megférsz, hiszen csak forogsz, semmit sem értve, tehetetlenül, mint levegőben a madártoll. Ne félj, szegény kis üszőm, ami benned ég, az jogosult, hisz fiatal vagy és szerelmes, és a test gyönyörűsége semmi máshoz nem hasonlító élmény, amiből bűn volna, ha kihagynának. Na, csendesedj. Gondolj valami szépre. Végigelemezted riadalmas éjszakáidon, mi lesz veled, ha a habszülte istennő sohasem veszi le rólam az álruhát, és valami iszonyat következtében holtáig nő volna a férjed? Nyilván igen. De ne félj, hitvesem, lesz kiút a kelepcéből, leszel te még boldog feleség, meg anya is, mert a Végzet torz humorérzékének is van határa, diadalmas ősanya leszel, ne rettegj a jövőtől, és ne pirulj el attól se, ha kínodban olykor ismét eszedbe jut a Cserderekú Turnus, aki bátor ellenségem volt, aki most szövetségesünk, legnagyobb örömömre. Most mit csodálkozol? Aki valaha ellenfél volt, mihelyt békét kötöttem vele, nem ellenség többé, meddig haragudjam rá, hiszen neki volt igaza, nekem meg barát kell, minél több barát, bárcsak Trójának lettek volna barátai, de a frígeket el szokták árulni, a mi bankjainkban hamis pénz járja, nekünk mindig rézbalalát adnak vissza arany helyett, s hogy meghalhassunk, annak érdekében isten manipulál istent. Nem érted, mit jelent, örülj neki. Ha a gyerek még ébren van, mondd meg neki, már törülközöm, azonnal jövök, ha alszik, menj a saját szobádba, és holnap, mihelyt befejezem a szabell konferenciát, találkozunk megint.

Állj meg. Így nem mehetsz ki. Köszönj, Lavinia, tanuld meg, mikor már annyira fogsz utálni, hogy habozás nélkül belém vernéd a kést, akkor is úgy illik, hogy köszönj, aztán próbálj csak végezni velem. Tulajdonképpen azt hiszem, irigyellek egy kicsit, sóvár kis tehén, mert a te fajtád miatt marad meg a világ, a tefajta nő áll hajnalban pucéron a tükör előtt, és tanulmányozza a testét, mert nem akar semmi mást, csak a születéssel járó emberi nyomorúság kontinuitását, és neki van igaza, mert aki nem konzerválni akar és továbbadni az életet, az örökre eljátszotta a jogot arra, hogy valaha is egészséges vagy kiegyensúlyozott legyen. Nem vette észre a zsákutcát, ahová jutott, az okos meddők zsákutcáját, sem azt, hogy az univerzum megmentése a mikrokozmosz vállalásával kezdődik.

 

Miért jöttél vissza? Jó, értem, Caieta nincs a helyén, és Iulus nyugtalan volt, beküldted mellé, hogy szórakoztassa Iopast. Miért nem Achatest? Mit keres udvari énekes a fiam mellett? Ahogy elkészültem, megyek a gyerekhez én. Nem, köszönöm, egyedül, te inkább kerestesd meg Caietát. Kedves vagy, hogy átvállalnád az elalvás előtti beszélgetést, de ez a frígek dolga, észrevehetted, ha tehetem, én magam vagyok mellette így esténként. Dehogy mesélek, ekkora nagy fiú nem is tűrné, de hát tíz éve került el Trójából, az emlékei nemhogy hiányosak, egyszerűen nincsenek, mégiscsak tudnia kell a családja történetét, elég bonyolult. Menj aludni, Lavinia, neked is elég lehetett a napból.

 

Nem márvány padozat, döngölt csak, ámde királyi sarj tapos át rajta, fríg gyermek, szőke sörényü, mint az imát, ugy sírja szegény, mikor eljön az este, édesanyám, mama, édesanyám, eljössz-e fiadhoz távoli holtaknak tájáról, égi mezőről, Creusa, édesanyám, te kinek megdőlt Ilionban ellenség fene dárdával átdöfte a testét, most csak apám rémiszt arcoddal, isteni kegyként

 

Kifelé. És Trójáról te soha. Hallod?

Hol van Caieta, Iulus?

 

Nem értem, kezdd el újra. Délelőtt a kertben, Amata? Hogy az itteni fiúknak nincs dajkájuk, és szégyen, hogy te még mindig dajkával alszol? Nem valótlan, amit mondott, fiam, a latin fiúknak valóban nincs dajkájuk, sok mindenük nincs, trónjuk, királyi neveltetésük, kultúrájuk, miért éppen dajkájuk volna? Nem férfias? Később, ha már úgy fogsz tudni vívni, mint én, majd más nőkkel osztod meg a hálószobádat, egyelőre azonban elég férfiassági bizonyíték, hogy naponta el tudsz aludni mindazok után, amit átéltél velem. Lehetetlen, hogy mikor végigcsináltad ezt az egész iszonyatos menekülést, ne vetted volna észre a te értelmi képességeiddel, hogy Caieta nem dajkád, hanem testőröd, mint ahogy testőröd Achates is. Király leszel, a király sosincs egyedül, a magány a nem kiválasztottak boldog birtoka. Elkezdted szégyellni, idáig értem, ha butaság is, csak azt közöld, mivel sikerült rábírni, hogy magadra hagyjon, mikor ő tudja a legjobban, mi nálunk a törvény. Az álarcát? Megőrültél, Iulus? Lekaptad az álarcát, erre elszaladt? Gyalázat! Hiszen tudod, hogy Caieta arcát nem láthatja senki. Panthus isteni üzenetközvetítő átok alá vette, aki a maszkjához ér, most mi lesz veled? Lehúztad a fejéről, mert Amata a piros orrcimpájú lovat ígérte, ha elmondod neki, ilyen valójában Caieta. És sikerült, fiam? Kérem a részleteket, Iulus. Tessék felkelni, szandált is. Azonnal ki az ágyból! Ez kihallgatás. Kezdjük. Sikerült? Nem? Álarcot visel az álarc alatt is? Ó, Caieta, a fríg!

Én vertem meg a gongot, Achates. A herceg két napra élelmezés nélküli fogságba vonul, amelyet csak arra az órára szakítunk meg, míg Apollo istennek, a lovak kedvelőjének átadja az Udvar különleges hálaajándékát, s hogy kieszközölje a sugárzó istenség támogató kegyelmét, amely levesz róla egy átkot, maga segédkezik erejéhez mérten Latinus király nevében és helyette az udvari istálló Hajnalpírnak elnevezett lova feláldozásánál. Achates, még annak idején, induláskor, rád ruháztam Doroé úrnő trójai jogát, te voltál és vagy az egyetlen kívülem és Caietán kívül, aki megérintheted a herceget, egy könnycseppje miatt egy ütés jár. Az áldozat idején megkérjük a felséges Amata asszonyt, álljon a ló másik oldalánál, méltányolni fogja a kitüntetés mértékét és súlyát, aránylag ritkán áldozunk lovat. Iulus nem visz köpenyt, nem érdekel, hogy hideg van odalenn. Mécsest se visz, majd a sötétben elgondolkozik ezen-azon. Végeztem, Achates, vidd a fiút. Hajnalban magam is ott leszek Apollo szentélyénél.

 

Megjöttél, Caieta?

 

Börtönben.

 

Nem. Ha letérdepelsz, akkor sem. Eszemben sincs.

 

Nem fog. Hallotta, egy csepp könnye egy ütés.

 

És ha tizenkét éves? Mikor tanulja meg, ha nem most, hogy ne engedje korrumpálni magát, hogy nem befolyásolhatják az életét idegen ötletek, idegen gúny, idegen cselszövés? Mit tudod te, Amata honnan került ki, az istenek bordélyháza melyik szögéből, kezdettől érzem, ő az egyetlen rangos ellenség. Ha a te arcodra kíváncsi, akkor legközelebb részletes nyomozásba fog, esetleg azt kérdezi meg, ki látta elpusztulni Creusát. Panthus már rokkant, az erejét is megtörte a rettegés. Zavarna, ha erőt venne rajta az idő előtti szenilitás, és felelne Amatának.

Mért érdekel? Azt mondtad, riaszt a halál. Ha erről beszélgetünk, rossz lesz az álmod, csak megzavarlak, ne akarj életem minden valamikori mozzanatában legalább utólag részt venni, Lavinia. Még eddig nem volt olyan közlésem, ami fel ne dúlt vagy el ne szomorított volna. Nem vagy Castor, nem vagyok Pollux, amellett szánnivalóan fiatal vagy, inkább a fiamhoz illenél feleségül, mint énhozzám, az elmúlás csak nekünk, idősebbeknek ismerősünk, neked ugyan mi közöd van a holtak birodalmához? Egyáltalán mért nem próbálsz meg végre leszokni arról, hogy az estéket azzal töltjük, te faggatsz, én felelgetek. Hagyd meg nekem az ismeretlen részleteket, hát nem elég neked a jelen, minek kívánod még azt is, ami számodra voltaképpen történelem? Amellett az udvari énekesetekre nem lehet panaszod, behívjam neked Iopast? Olyan szépen elzengi, hogyan szálltam partra Cumae körül, hogyan kerestük meg a Szibillát az isteni parancs értelmében, hogy annál kerekebb, szebben cizellált história nincs is. Iopas nem akárki, van fantáziája, stílusérzéke, miért nem őt hallgatod? Amit ő nem tud, az nyilván meg se történt, vagy nem való hőskölteménybe, hidd el, jobban járnál, ha hozzá fordulnál felvilágosításért. Iopas a maga nemében tökéletes, magam is olyanokat tudtam meg saját magamról az énekéből, hogy csak bámultam, mert Trójában annak idején nem tanultuk, holott anyag volt az itáliai expedíció részletes forgatókönyve, de nyilván hiányosan készítették el a tekercseket. Én például tőle értesültem arról, hogy szorgos embereim ércharapású horgonyt vetettek a partra a hajókról, és indultak azonnal ivóvizet keresni, vadat ejteni a remélt lakomához, ám én nem tartottam velük, mert isteni végzés arra figyelmeztetett, hogy látogassam meg tüstént Apollo jósnőjét, a cumaei Szibillát, mert aki a mitológiában valaki, aki számít, az mind felkereste atyja szellemét az Alvilágban, iparkodjam szaporán én is, mert e találkozás nélkül nehezen alapítható meg a nekem ígért birodalom.

A látogatás szükségességét tudtam, tanították, csak az esztergált új adatok leptek meg, ahogy például Iopas közölte, azt a szentélyt a barlang közelében, ahol a jósnő Apollo üzenetét tolmácsolja, még Daedalus alapította. Látni ugyan nem láttam azokból a templomi képekből semmit, amelyekről énekelt, nem is értettem, miért lett volna kedve a mesternek a szentély díszítésével foglalkozni, mikor Icarus halálával akkora csapás érte. Ha az istenek elvennék tőlem a fiamat, nem tudom, hogyan reagálnék, de festegetéssel aligha, az ember egy rossz helyre kapott ütéstől elzsibbad, megbénul, ugyan szerencsés lehet, aki a veszteségét más valutára tudja váltani, s ahelyett, hogy kínjában túrná a földet, összevont szemhéja mögül azt méricskéli, kellőképpen kipitykézte-e a templomajtót. Ne vágj ilyen fancsali arcot, még nem voltál anya, csak nem kívánnád el tőlem, hogy te légy az első kötődéseim rangsorában? Nem, Lavinia, Iulus számomra az omfalosz, a világ köldöke, ha őt is elvennék tőlem, már nem maradna semmim, Iulus még Trója, a fellegvár, a Simois folyó, a piacok, az otthonom, az egyetlen magammal hozott realitás.

Iopas. Csak azt nem tudom, azt honnan vette, hogy a Szibilla utasítására mindjárt, mihelyt megérkeztünk, hét járom nem látta tulkot és hét bárányt áldoztunk Apollónak. Honnan áldoztunk volna, mikor épp hogy kikötöttünk, gondolod, hogy amint partot értek a hajók, éppen a fövény közelében munkálkodott több szántóvető, akik bronzarcukat a naptól némileg oltalmazó vászonkendőiket felénk lengették, és azt mosolyogták: ide, ide, jó vitézek, íme a nyáj, tessenek választani, mire volna szükség, a katona vagy hajósember nem eléggé tájékozódott idegen földeken, honnan tudná így szemre, melyik a sok között a járom nem látta jószág? Tanultam én vallásórán annak idején, hogy a Szibillához való minden közeledés áldozatot követel, még azt is, hogy ha az alvilágba szállunk, fekete legyen az állat, hiszen az jár a föld alatt élő isteneknek, de hát amit nekem sikerült áldoznom, az tarka volt, és a jó szántóvetők közül csak egy éltes pásztor állt velünk szóba, mert mihelyt elkezdtünk szétszóródni a parton, a többi úgy elloholt, hogy volt, akinek lemaradt a bocskora, és azt ordította, furkót, fustélyt ide, megjöttek a tengeri rablók, Neptunus veszejtse el őket, és még az öreg pásztor kutyája is összemarta Panthust, máig kötözi a lábát gyógyfüvekkel, mi meg méregdrágán és részint agitációval, részint fenyegetőzéssel szereztünk két gyanús külsejű tarka juhot, az egyik szemén hályog volt, a másik sántított, azokat vágtam le, s akkor végre elindulhattunk az Alvilág bejárata felé. Jó vicc, kétszer hét hibátlan jószág, a megrendelt színben és nagyságban, oltár elé szállítva. Iopas csak tudja, nem? És nyilván van Cumaeban jól felszerelt, higiénikus rituális vágóhíd a főtéren.

Tanította már neked Panthus, milyen volt a felállás a háborúnkban, ki harcolt mellettünk, ki ellenünk, melyik isten? Még nem? Majd sor kerül rá! Szóval az istenek közül Apollo mellettünk volt, nyugodtan közelíthettem a papnő szentélye felé. Iopas nyilván szintén járhatott a cumaei Szibillánál, hogy olyan imponáló pontossággal ábrázolta rettegtető külsejét, de az övé alighanem egy másik, talán a váltás-Szibilla lehetett, mert nem hasonlított arra, akit én láttam. Tudod, a frígek babonásak, a perzsák, szírek, babiloniak közelsége teszi, el nem hinnéd, hányféle eszközzel kereste egy átlagos trójai a maga sorsának várható buktatóit. Jó ipar a jövendőmondás, a mi főpapunk ugyan tiltotta a jóstáblákkal való manipulálást, én is meg fogom szüntetni a magánjósok tevékenységét, csak állami jósdát engedélyezek, állami jósnőkkel, akiket el tudok igazítani, egy népnek mindig segíteni kell abban, hogy a sorsát elviselje, ne jövendöljünk az ügyfeleknek ártalmas vagy riasztó dolgokat. Persze a tilalom ellenére is virágzott Trójában ez az iparág, egy-egy jónevű szakember sokat keresett, kis palotában élt, kínai selymet viselt. Hát én még olyan huszonötödrangú, kolduskülsejű, rémes banyát, mint az itteni Szibilla, sose láttam, áthatolhatatlan mocsokréteg fedte, a fején meg ott díszlett valami szent maszk, egy nyakig leérő szőrös csuklya, aminek résein át csak a szeme látszott, az a műtárgy több száz éves lehetett, és nem merek arra gondolni, hogyan festhet belül, hiszen ahogy az egyik Szibilla meghalt, tüstént felöltötte az utódja.

Dehogy volt ijesztő, csak szánalmas. Valósággal kísértett a gondolat, hogy azt mondjam neki: néni, hát nincs magának senkije, hogy ilyen nyomorult módon keresi a kenyerét? Van némi aranyunk, ha gondolja, hogy ezzel segíthetek, rendelkezzék a menekülő trójaiakkal, ne csinálja ezt a torz rikoltozást és esztelen mozdulatokat, olyan öreg már maga, nyilván reumás, ilyenkor bizony már pihenni kellene. Iopas dalából arról értesültem, hogy én és vitéz harcosaim, akik követtek, kővé meredve néztük az áhítatkeltő és félelmes jelenséget, én viszont úgy emlékszem, a hajósaim azonnal elsomfordáltak mellőlem, olyan kínosan gusztustalannak találták szegény Szibillát, akinek szaga is volt, csak a magamfajta végzet küldötte bírta ki a közelében sokáig, és persze Achates, a hű és Iulus, a mindenre kíváncsi. Elmondtam az előírt imát, kifejeztem hálámat Apollónak, hogy a pusztítás idején nem Iuno mellé állt Trója bástyáin, hanem még segített is bizonyos kritikus pillanatokban, s persze azonnal megígértem, ha továbbra is támogat, és elfoglalhatom Itália nekünk ígért földjét, méltó templomhoz juttatom, csak tegye lehetővé azt is, hogy lejuthassak a holtak országába, anélkül ugyanis csorba marad a legendám, nekem látnom kell az árnyakat. Az nem igaz, hogy a Szibilla azt mondta volna nekem: drága, isteni ihletésű bajnokom, és az sem, hogy én őt azzal kecsegtettem, renováltatom a barlangot, amelynek kopott előterében működik, meg külön papi rendet kap. Hogy megszólított az imám végeztével, azt jól énekli Iopas, szövege nem volt se felhőtlenül biztató, se letörő, tárgyilagos, süvöltő jóslat volt, körülbelül azt tartalmazta az anyó vézna testéből meglepően öblösen harsogó üzenet, hogy igényünk a föld iránt jogos, a kezdet nem lesz egyszerű, de majd kialakul minden, csak lassan, arra mindenképpen vigyázzunk, hogy meg ne sértsük az isteneket, akik közül általa és nevében a nagy Apollo most megengedi nekem, hogy megközelítsem az alvilág bejáratát, de el ne felejtsem aranyággal megtisztelni Prosperinát, és a háromfejű őrkutyának mézessütemény jár. Ráhagytam, minek vitatkozni, ágam nem volt, mézet isten tudja, mióta nem láttam, viszont volt az iszákomban pogácsa. Kimondhatatlanul kívánkoztam, hogy újra láthassam az enyéimet, hogy ismét ott állhassak, velük összesimulva, mint olykor, nagyon ritkán, ha megengedték, Lao fövényszőke haja alatt ott legyenek az én fövényszőke fürtjeim, azazhogy Anchises ősz fürtjeivel összevegyülve, Hecuba is szorítson magához, mint mindig megtette, amikor belém akarta sugározni az erejét. Féltettem a gyereket, éppen arra utasítottam Achatest, vigye vissza magával, én egyedül indulok el, amikor az öregasszony ismét felvisított és kijelentette, egy lépést se tehetek tovább, tisztátalanok vagyunk mindahányan, hulla hever a parton, minden további moccanást tilt az ég a temetésig.

Mint kiderült, csakugyan volt halottunk, szegény Misenus hunyt el a hadinépből, vágyott már a hosszú út után a tisztálkodásra, de rosszul választotta ki a helyet, cseles a tenger Cumae környékén, belefúlt. Visszaigazoltattam a hírt, sajnos, kiderült, való, elrendeltem az ilyenkor kötelező szertartásokat és a temetést, futott intézkedni a nyílléptű Achates, akit egyébként melléd osztottam be, ő lesz minden távollétem idején a te hivatalos kísérőd, személyemet képviselő tanácsadód. Achates tiszta, mint a beleheletlen üveg, türelmes, jellemes, hűséges és titoktartó. Megbecsüld, Lavinia. A királyi gyermekekkel együtt nevelték, egyenesen a leendő honalapító bizalmasának.

Én? Féltékeny? Hát hülye vagyok én? Achates inkább belép a koribant papok közé, kiherélteti magát, és veri Cybele istenanya csörgős dobját meg cintányérját, semhogy veszélyeztesse házam tisztességét. Achates szeret engem, attól tartok, boldogabb volna, hogyha kevésbé szeretne – még talán én is. Nem érted, nem baj. Annyit jegyezz meg, minden körülmények között számíthatsz Achatesre.

 

Miről is volt szó? Persze, Misenusról.

Misenustól nagy nehezen megszabadultunk, nem ment túl gyorsan, órákig tart, míg temethetően elhamvad egy halott, tetejében a máglyához fát kellett kitermelnünk: míg kivágtuk a megfelelő törzseket, az öreg pásztor fellármázta a környéket, áradtak a földművesek, átkozódtak, nem elég, hogy a falkákat dézsmáljuk, de pusztítjuk az erdőt is, tudod mit, igazuk volt. Mindjárt szónokoltam is egyet, hogy vigyázat, emberek, én vagyok itt, a Kegyes Aeneas Atya, a birodalom jövendő ura, mire az ordító gazdák közölték velem, véleményük szerint mi vagyok azonkívül, hogy piszkos tolvaj és közönséges csaló, aztán szertefutottak, hogy összetrombitálják a környékbelieket, és akkor már átkoztam a szerencsétlen Misenust, mert tudtam, órák múlva esetleg lángban áll két selejt bárány meg pár fatörzs miatt Cumae vidéke, nekem meg mindenképpen le kell bonyolítanom a látogatást az Alvilágban. Ezt nem mondta Iopas? Ő se mindentudó, gyermek. Az idő mindenesetre csak telt, míg az enyéim imádkoztak, a legválogatottabb átkokkal tiszteltem meg Misenust, hát van pofája itt meghalni, minek fürdik valaki, mikor más fontos dolog vár ránk, hát nincs elég gondom, felfordul, aztán felborítja a menetrendemet. Szinyák. Végre be lehetett fejezni a szertartást, emberi maradványt ilyen gyorsan még el nem takarított senki, Coryneus, a gyászfelelős nagyot ordított, mert míg a forró hamuba nyúlkált, hólyagosra égett a keze, kinek volt ideje kivárni, míg a csontok kihűltek. Nekem sajnos mennem kellett, nélkülem vonult a valami sebtében előkerített edénybe helyezett hajdani Misenus körül a gyászmenet, és lengette hólyagos jobbjával Coryneus a fűzfagallyakat, babér kellett volna, de nem láttunk babérfát a vidéken. Nekem el kellett végeznem a tisztulási szertartást, csak azután térhettem vissza a Szibillához. Achates helyettesített, hangosan mondta a búcsúimát is, egész életében ki nem állhatta Misenust, de ezt csak Trójában tehette, már útközben sem, hol volt még lehetőség magánérzelmekre, tíz éve a mindenkori momentán helyzet szabta meg, ki kit szerethet, kit nem.

Hogy ez nem szép? Hogy nem tudsz rá megfelelő szót, csak azt, hogy nem szép? Igen, mi úgy mondjuk, cinikus, amire reagáltál, már észrevettem, ti latinok többnyire cinikusnak érzékelitek a helyzethez idomított magatartást, bármit, ami nem szivárványosan etikus vagy költőien hősi. Te most azt szeretted volna hallani, hogy mindenki megsiratta Misenust, szívből, aki egyébként Iopas szerint nem azért fúlt a vízbe, mert pocsék rossz úszó volt, hanem egy rosszindulatú triton ártó szándékkal belerántotta a tengerbe. Iopasnak vannak megfizethetetlen ötletei, amelyek a tény brutalitását szelíd, ha nem is logikus melankóliával árnyékolják, vagy fordítva: a földszintes eseményből emeletes házat lebegtetnek a valóság felett, Iopas optikájában a tűzhányó lassan bár, de az erény fuvallatára kialszik, és a láva megsütötte test látványában van valami férfiasan lenyűgöző. Hát mi a csodát akart volna egy jelentéktelen trójai vitézzel a tenger legvidámabb, legkedvesebb lakóinak, a tritonoknak valamelyike? Nem főrangú tengeri lény a triton, nem isten, nem kell nagy formátumú gaztetteket végrehajtania, sem ölnie, ahogy az igazán előkelő églakóknak. Lavinia, a te lelked pázsitján sose volt mitológiai bárányok legelnek, a te valódi történelemtanárod sosem a történelem, hanem egy Iopas; hogy meg leszel lepve, ha egyszer majd megismerkedel a saját valódi életeddel. Líra a te műfajod, a verseken sírnál, de századok telnek még el, míg ezek a pásztorok és földművelők itt végre felfedezik részint az önimádatot és hisztériát, ami a líra lényege, vagy míg rájönnek, hogy a saját valóságuknál nincs nagyobb rémregény.

Nem érted, nem baj. Beszéljünk másról, arról például, hogy végül is csakugyan eljutottam az Alvilágba. Nem könnyen, nem is egyszerűen, de el voltam készülve bizonyos nehézségekre, azokat előre jelezte annak idején a trójai forgatókönyv. Mondtam már kétszer is, olyan írás, amiben az áll, mit mikor teszünk, milyen sorrendben, milyen várható környezetben és hogyan. Nem akkora hangsúllyal, amekkorát megérdemel, de az is benne állt a tananyagban, hogy itt vulkanikus a föld, és csakugyan, Cumae egész környékét valami sajátságos, kicsit nyomasztó kigőzölgés jellemzi, lesz itt vagy a közelben, meglátod, olyan földrengés egyszer, hogy belepusztul a fél tartomány, nem véletlenül jelzik erre az Alvilág egyik bejáratát, nagyon sötétek és beteg levélzetűek itt az erdők, idő előtt hullhat le a lomb, a tavak tükre se normális, ha fény éri, nem veri vissza a víz, kicsorbul a felszínen a sugár, s aki a holtak közé vivő út legelején lép, nehezebben lélegzik, kicsit fullad, mint hallom, aki meg arcra borulva marad odalenn, annak vége, hisz még a magasan szálló madár közül is sok holtan bukik le a Szibilla szentélye körül.

Azt hiszed, indulhattam azonnal, ahogy visszaértem? A néninek, azazhogy dehogy neki, ő csak közvetített, az istennek újabb kívánsága volt, ezúttal Hekaté-Trivia kért áldozatot, négy fekete tulok volt az igénye. Csak legyintettem, honnan szedjek én neki az Alvilág küszöbén négy újabb áldozati állatot? Fogtam a pénzes iszákot, kiraktam az aranyakból a földre négy szarvasmarhaszerű figurát, elég torzak voltak, de azért felismerte, sőt elfogadta azonnal, meglocsolta előírás szerint valami folyadékkal, aztán mivel az aranynak se szőre, se irhája, saját maszkját csonkította meg, arról metszett le egy rozoga szőrgubancot, és elégette parázson. Azt hittem, végre kész, de akkor az Eumenidák anyjára hivatkozott, hogy három bárány jár neki, koromfekete, jó, gondoltam, ezen nem múlik, kiraktam aranyból a bárányfigurákat is, azokat is elfogadta, megöntözte, az már meg se lepett, hogy záróakkordul Prosperina nevében egy hibátlan, de meddő tehenet követelt. Milyen igaza volt, így, idegen földön, míg bármikor visszajöhettek volna a dühös pásztorok, alkalmas ötlet, hogy közvéleményt kutassak, kinek volna eladó tehénkéje, de akármilyen nem kell, csak meddő.

Mi bajod van? Hát én akartam erről beszélni, nem te öltél vele? Iopas éneke nem volt elég neked, én, lányom, abbahagyhatom, nekem csak jó, ha nem kell élménybeszámolót tartanom. Ilyen magatartással nem boldogulsz nálam, Lavinia, minket keménnyé kalapált már a gyerekkorban az irgalmatlan trójai nevelés, ha nincsenek idegeid a saját beteljesült kívánságaid elviseléséhez, legalább távol tőlem háborodj fel. Milyen királynő leszel, a reakcióid fegyelmezetlenek, meg kell tanulnod hazudni az arcoddal. Ez se szép, tudom. Sajnos a túlélésnek megvannak a szabályai, és a te bukolikus igazmondásod, amilyen megható, olyan veszedelmes. A rossz embert felismered, kivédheted, Lavinia. De mit kezdesz a kártékony jóságosokkal?

Dehogy utállak, csak megpróbállak figyelmeztetni, mikor sablonban keresed a világot, és megijedsz attól, hogy az valójában szabálytalan, kegyetlen és sokszínű. Persze így neveltek, Latium trónjára frázisokban gondolkozó ifjú matróna illik, az is lehet, én tévedek, mikor azt szeretném, hogy ennyire fiatalon még ne légy olyan, mint a valamikori római ódák, hogy élvezd vagy legalább tűrd el a mi mindennapi veszedelmünket, amit az események szabálytalansága humorral szelídít. Az élet nem aranymondás, és csak Iopas dalában felleges, de rövidesen feltisztuló égbolt. Van égbolt, amely sose tisztul fel, akkor az ember alább szállítja a fény iránti igényét, ezt minden korodbeli lány megtanulta a háborús években Trójában.

Nem igaz, nem hasonlítalak össze gondolatban senkivel, többek közt például azért sem, mert nincs modell se férfira, se nőre, mindenki univerzum, magányos mikrokozmosz, hisz éppen itt a baj, hogy az ember embernek születik, nem képletnek, és nem öntőmasszába kerül, mikor a világra jön, ahol az öntésminták szerint lesz egyikből huszár, a másikból baba, a harmadikból bóbitás kisasszony, a negyedikből napkorong, az ötödikből olló. Olló, olló, tartja párka, myrmidon szívébe mártja, holló, holló, odakap, lesz az arcból húscafat. Nem kell sírni, ezt a fonólányok énekelték. Achilles népe volt a myrmidon, csak nem szánod a sose látott katonákat?

Döntsd el, gyermek, hogy mit választasz, mert végre meg kell értened, hogy mindennek, ami megtörtént, vagy a jövőben még ránk vár, aszerint lesznek variációi, hogy ki fogalmazza meg a tényeket. Iopasnak megvan a históriája, szép, kerek, izgalmas, érdekfeszítő, használd, ha akarod. Én elmondhatom, amit én tudok, ha én kellek neked, akár azt is, ami az otthoni forgatókönyvben állt, amit Laokoón szerkesztett a szent könyvek jóslatai alapján, s ami mindent tartalmazott, vagy amit az ősök hagyománya őrzött, ez a harmadik verzió, az ősöké. Határozz végre, és essünk túl rajta, de könnyek és megjegyzések nélkül, mert szeretnék már aludni. Szóval mit óhajtasz? Hívjam Iopast? Olvassa fel neked Achates a forgatókönyvet? Meséljek én? De hisz biedermeier szíved azonnal elutasítja. Most nem fogja, bármi lesz? Elhiggyem? Ezek szerint elviseled az én verziómat? Jó. Nem az én sokkélményem lesz.

Na, hol hagytam el? Igen, amikor a Szibilla végre utamra engedett. Tudtam a forgatókönyvből, hogy az ősök hite szerint most Pluto és Prosperina föld alatti országába kell alászállnom, a halottak közé, amelyet hármas folyó övez, a Lángvető, a Jajgató meg a Styx, ez utóbbin kell eljutnom az árnyakig, és van egy negyedik víz is odalenn, amelyből feledést ihatnak a földre újra visszakerülő lelkek, az a Léthe. Tanultam, az Alvilágba révész segít el csolnakán, azt is, nem lesz könnyű vállalkozás, mert ki egyszer a holtak közé kerül, azt nem szívesen engedik vissza, kutya is szerepelt az adatok között, egyébként a jósnő is említette. Amikor a Szibilla magamra hagyott, és elindultam kezemben a fáklyával lefelé, nem hallatszott ugatás, egyelőre nem érzékeltem a kellemetlen levegőn kívül semmi szokatlant vagy veszedelmest, lefelé lejtő barlangfolyosón lépkedtem, a fáklyám lángja folyton lelapult, de persze azért világított valamelyest, egyszer aztán véget ért a folyosó, és előttem csillant valami kásás, pépszerű mocsár, s nem akartam elhinni, de az volt a Styx, mert ott volt rajta a csolnak, azon meg a révész, valami lámpafélével világított rám, mikor felfigyelt a lépteimre, annyira torz és szennyes volt ő is, hogy azt gondoltam, talán a Szibilla férje. Ahogy meglátott, már ordított, meglepően érces és tiszta volt a hangja, csak lehetetlen dolgokat mondott, és kivihetetlen kívánságai voltak, mert belépési engedélyt kért, amivel nagyon felbosszantott, én már annyi mindenen mentem keresztül, hogy illetlennek éreztem újabb akadályt. Csak jóval később jutott eszembe, a lelkeket nyilván nem bolygatja, azoktól csak a fuvardíjat szedi be, de rajtam látja, hogy élek, ezért üvölt papírért, mert engem vissza is kell engednie, és egy ilyen ősi üzemben kockázatosak az újítások. Álmából riaszthattam fel a közeledésemmel, amin nem is csodálkoztam, hiszen úgy kongott az a folyosó, amin a mocsárig értem, hogy fájt tőle a fülem. Álltam a lámpája fényében, hadd nézzen meg, eleinte nem is feleltem, üvöltse ki magát, aztán mikor sehogy sem akarta abbahagyni, figyelmeztettem, ne viselkedjék ilyen lehetetlenül, bemutatkoztam neki, elmondtam jövetelem célját, azt is: nem örömből vagyok itt, hanem így rendelte az isteni végzés, különben is mi ez a csatározás, leszállította ő már Herculest meg Theseust is, netán azoktól is kért írásbeli engedélyt? Ettől olyan dühös lett, hogy azt hittem, elviszi az embólia, a csáklyájával fenyegetett, untam az ügyet, ki számított éppen itt akadályra, hiszen le se juthattam volna elébe a mennylakók akarata nélkül. A Szibillánál már bevált a pénzes iszákom, az átokáradat egy lélegzetvételnyi szünetében csecsemőbecéző hangon azt mondtam a révésznek: pire-pire, így hívják a fríg fiatalasszonyok az aprójószágot, és megráztam az aranyakat. Ez nem volt a forgatókönyvben, de eltaláltam, a pire-pirére és a pénzcsörgésre abbamaradt a szitkozódás, Charon elrakta a fuvardíjat, és maga mellé intett a csolnakba, elfértünk bőven, rendesen evezni nem lehetett, mert valami szemcsés dágvány volt az a Styx, nem folyt, nem lehetett rajta úgy közlekedni, ahogy hittem, a csáklyával csak nyomtuk előre a csolnakot, csuda nehéz munka volt, jó, hogy a lelkeknek nincs súlyuk, mert Charon nem bírná az üzemeltetést egyedül, és azonnal rájöttem, miért nem szívleli az élőt, én nem vagyok nagy test, de megsüllyedt alattam a ladik, és ugyancsak küszködött, míg a csáklyával egyre beljebb nyomta, odáig, ahol egy sziklalap nyúlt a Styx fölé, mint valami asztal teteje. Amikor odaértünk, kezembe adta a csáklyát is, arra támaszkodtam, míg kiléptem, ő gyakorlottabb volt, kiszállt a csáklya gyámola nélkül. Leültünk a kőlapra, mert számára változatlanul tisztázatlan volt még minden, nemigen értettük egymást, ki-ki fújta a magáét. Ő egyre azt firtatta, két adagot kérek-e vagy egyet, én az utat a trójai hősökhöz és mindannak a nyomát, amit vallásórán tanultam, meg amit a forgatókönyv előírt, de hát más volt itt gyakorlatban minden, egészen más.

Pedig annyira vágytam látni a halottaimat, akiket szerettem! Nem értettem, mi történik, illetve nem történik itt, vártam, mikor derül ki, miért hasonlít ez az Alvilág valami rosszul világított, kezdetleges lunaparkhoz, Charon magatartása meg miért olyan, mint egy nem egészen józan mutatványosé. Ahogy a karját lóbálta, mintha azt akarta volna mondani a mozdulataival, tessék, csak tessék, pár obulusért kis attrakció, sokért már nagy. Nekem pontos leírásom volt arról, mit kellett volna találnom, már maga a mocsár se stimmelt, az Alvilág vizei folynak, nem dágványosak, a Tűzfolyó merő láng, a Kokitus jajgat, a Styx habja szürkészöld, és köd úszik felette – így tanultam. Itt csak valami láp volt alattunk, egy rossz kis csolnak, egy borotválatlan, mocsárbűzt árasztó vénember, aki bizalmasan suttogott, mintha kábítószert kínálna. Rájöttem, az itteni gőzök nyilván valamiféle mámort vagy ájulást okoznak, és Charon ismeri az időhatárt, ameddig e levegő beszívásával ez vagy az a hatás elérhető, aszerint, ki hová akar eljutni önkívületében. Hát nekem mindent mutasson meg, ami csak látható, ne alkudozzunk. Felfogta, arany van a kezemben, miután aprópénzhez vagy fizetés nélkül közlekedő héroszok szállításához szokott, megörült neki. Ott a kőlapon mellém kuporodott, és enni kezdett, volt egy kis kenyere, szalonnája, bicskával szeldeste, és ízlett neki. Mi otthon sosem ettünk zsírosat, nem kértem az ételéből, akkor se tettem volna, ha valami olyat fal, amit szeretek, mocskos volt a tenyere, ragadtak az ujjai. Nézett rám komolyan, mint aki latolgat valamit, de nekem sietős utam volt, nem értem rá én kőlapokon üldögélni, megkérdeztem, mire várjak, és ő mire vár, hogy érem el a halottaimat. „Van kis varázslat és nagy varázslat – próbálta megértetni velem, min tűnődik. – Sok pénzt adtál, kitelik belőle mind a kettő, de ha jót akarsz magadnak, válaszd csak az egyiket, a kisebbet. A nagyobbat én hagynám a helyedben, az apád ott lesz mindkettőben, de te csak egyszer lásd, és a kis varázslattal idézd meg. Ne keresd azt, ami éget. A nagy varázslat fáj.” „Hülye” – gondoltam. Élt volna e helyett a mocskos üreghálózat helyett ott, ahol én, isten tudja, mennyi idő telik el a távoljövendőben, míg még egyszer ekkora tüzet rak valaki a világ alatt. Mit tudhat bármiféle varázslat olyat mutatni nekem, amit még át nem éltem, s mitől ijedek, mitől vagyok képes még megijedni én? Nehezen bírja idelenn szegény vén révész, hogy a rothadás nem rózsaillat? Én megszoktam, én adhatnék neki pár történelmi leckét. Mondtam, nekem kell mindkét varázslat, Charon hallgatott egy kurtát, aztán összecsukta a bicskáját, s mozdulattal mutatta, akkor feküdjem végig a kőlapon, a tarkóm alá tett egy lapos nagy követ. Mikor látta, hogy elhelyezkedtem, kért, lassan és mélyet lélegezzem, majd hamarosan észlelni fogom, hogy amit kértem, teljesül, a két varázslat egyébként egymásból folyik, van közöttük egy ébredésnyi szünet, akkor majd megráz, és még egyszer megkérdezi, meggondoltam-e az ügyet, mert ő a helyemben csak a kis varázslatot választaná. Nem is méltattam válaszra, elkezdtem szépen, ütemesen beszívni a sűrű, kénes levegőt. Nem igazi álmosságot éreztem, inkább némi rosszullétet, fájni kezdett a fejem, és bár a szememet lehunytam, mindenféle fényeket láttam, előbb a piros árnyalatait, aztán minden lila lett, aztán zöld, később elviselhetetlen sárga. Charon mondott valamit, de azt már nem értettem, mert egyszer csak víz alatt voltam, óriási hullámok gyűrődésében, a páncél húzott lefelé, minden zöld volt felettem, és ahogy megpróbáltam felvergődni a felszínre, emelkedőben nekiütköztem hajóroncsoknak és hulláknak, és a hullák nem úgy lebegtek a vízen, ahogy máskor szoktak, hanem mind egymás mellett állt, mintha menetelne, se fel nem emelkedett, se nem süllyedt, csak álltak a hullák, és nekem el kellett valahogy jutnom mellettük, hogy megkíséreljem a majdnem lehetetlent, legalább ne tudtam volna, hogyan kerültem a vízbe, de tudtam, nagyon is, ez volt az első akció a menekülésünk ellen, a nap, amikor Aeolus ránk engedte a szeleket, és Eszkiesz varázsa már hatott, a habszülte isteni anyának nem juthatott el a tudatáig, hogy a menekülők veszélyben vannak, hát fuldokolt, aki élt, és mikor valahogy felszínt értem, egyszerre valamennyi hulla is kiemelkedett a tengerből, de csak félig, fél testtel álltak szorosan egymás mellett, és nézték az élőket, akik kezdték valahogy kiköhögni a vizet és visszakapaszkodni azokra a hajókra, amelyek nem süllyedtek el, mintha legionáriusok volnának, harc előtt, azt a bizonyos első falat képezve csak lebegtek a hullám ritmusával együtt, és akkor eltűnt a víz, és láttam egy akkora máglyát, mint az Aetna, és a máglya jött utánam és mindig közelebb és közelebb került, és tudtam, ha elér, akkor engem egyszerre hárman akarnak majd megölni, és elkezdtem szaladni, de a máglya is futott, és aztán a végén egészen kicsi máglya lett, amelynek a tetején madarak ültek és énekeltek, és lángból voltak ezek a madarak, de csak egy szemük volt, és akkor jött thrák nagyapám, aki nagyon ritkán járt Trójában, de akkor mindig figyelmeztetett mindenkit, hogy a mi családunkban mindenki nagyon vigyázzon minden tettére, mert rajtunk az istenek szeme, nagyapát Anchises vezette láncon, és úgy csodálkoztam, hogy jár, és akkor a máglya is eltűnt, és egyszer csak ott lépegetett előttem nagy-nagybátyám, vitte a sas, de egy idő múlva leejtette, és szét is loccsant, de akkor már nem suhancteste volt, hanem egy csecsemőé, és mint ahogy a madár repül, hussant le Astyanax, de nem a bástyáról, hanem mintha csak úgy az égből dobták volna le, nem is ért földet, hanem összegömbölyödött, és labdaként hajították egymásnak az églakó szörnyetegek, szállt a kisgyerek sokáig, a végén már nem volt emberi arca, mert a bőre valahogy lekopott, és a vonásai is egybemosódtak, mint a gyurmának, és aztán megint víz jött, és én a Szcylla és Charübdisz között akartam átkelni az öreggel, de nem akartak mozogni a kis szekér kerekei, pedig azt hittem, nem lesz nehéz, és elkezdtem tolni a tengeren, és közben mindenki ordított meg sikoltott, én meg csak toltam a szekeret, amely egyre nehezebb lett, és bőgött a két örvény, és én jártam a hullámokon, de abban a tudatban, hogy vízen járok, és nagyon udvariasnak kell lennem a Szcillához is meg a Charübdiszhez is, mert ha nem engednek át az Anchises kis szekerével, akkor engem elér Iarbas, és újra megteszi azt, esetleg elfog Anna, aki megöl, mert azt gondolja, kötelessége, és Lao, aki hirtelen felbukkant a vízben, bólogatott: „Csak szépen, udvariasan!” És aztán egy darabig semmi mást nem álmodtam, csak hogy bemutatkozom és köszönök és hajbókolok és kellemkedem, és azt mondom folyton, mint egy verset: „Jó napot kívánok, én a Kegyesatya vagyok, Aeneas, akit isteni anyja elváltoztatott, mert így tudta biztosítani az életét, szegény menekülő fríg népemet viszem a nekünk megígért Itáliába, ahol vár már bennünket a latin uralkodó pampucája, szelíd, tehetséges, békeszerető nép vagyunk mi, csak nemigen tudunk hozzájárulni a megalapítandó állam anyagi jellegű fejlesztéséhez, mert a görögök feldúlták az otthonunkat, és porrá égett a szerencsétlen Trója, de megvannak az isteneink, itt hozom őket iszákban, adakozzanak földet, vágómarhát, mikor mit a menekülő fríg kivándorló atyáknak. Jó napot kívánok, én a Kegyesatya vagyok, Aeneas, jó napot, jó napot, jó napot, kérünk, elpusztult, derék Kegyesatya, nem tudunk hozzájárulni, szelíd, békességes, vár a latin király, hozom iszákban, pampuca, szegény menekülő, anyagi jellegű, hozom iszákban, jó napot kívánok!” – és aztán kibukkant a part, és elkezdtek valami kis dombon vérezni egy bokor gallyai, és a cseppek kopogtak meg csörögtek, mint Cybele dobjai, és jött rengeteg utcaseprő, mind felfegyverkezve, és doboltak, de nem értettem a nyelvet, amin énekeltek, csak azt tudtam, hogy ezentúl nem benn sepernek Trója utcáin, mert ott már majdnem mindenki elesett, hát a bajnokok helyett harcolni mennek az utcaseprők, és felgyújtják a görögök hajóit, és aztán láttam, hogy jön a ló, és kacsingatott, és visítva futottam előle, de az csak jött, és mondtam a lónak, mikor már nem bírtam tovább, hogy „jó napot kívánok, én a Kegyesatya Aeneas vagyok, akit vár a latiumi király pampucája”, és a ló röhögött, és azt mondta: vágómarha meg batyuban istenek, és mind letaposta az utcaseprőket, és táncolni kezdett, apró léptekkel ropta az utcaseprőkön a táncot, és vezényelt is magának, courbette, levade, capriole, én meg előtte is csak hajlongok, és mint egy masina, csak beszélek, beszélek, és folyton újra bemutatkozom, már zeng minden hajóroncs, a víz is velem mondja, hogy „én a Kegyes Aeneas vagyok”, és a négy égtáj felé ajánlgatom magamat és isteneimet, és aztán minden sárga lesz, és nagy hullámokon csúszkálnak ugyanazok a tetemek, akikkel élő korukban együtt indultam Démétér temploma elől, és aztán megint összefogóznak, és megint elhelyezkednek merev sorokban, és csak néznek rám, és akkor a tetemeknek is bemutatkozom, elvégre leginkább rájuk tartozik ez az egész, hogy értsék, mert tudniok kell, hiszen ezért történt minden, nem a trójai Helena, illetve az expanziós politika, illetőleg akármi miatt, hanem miattam, mert én vagyok a felelős, aki összeszedtem a népet, és most más népek előtt próbálom igazolni az igazolhatatlant, hogy miért éppen mi maradtunk életben, miért én és miért nem más, és csak mondom, hol a lónak, hogy a Szcyllának, hol az összefogózó, és folyton helyet változtató halottaknak és utcaseprőknek, a partnak, a víznek, hogy „jó napot kívánok, én vagyok a Kegyes Aeneas, itt vannak az isteneink az iszákban, adakozzanak földet, vágómarhát”…

 

Itt van a múlt, az iszákba szorult és csattog az égbolt, fenn lebegő hullák, héják, zöld kardok acélja, Aeneas vagyok én, a kegyes, az egekre kiáltó, vágómarháért koldulok, némi reményért, pampuca régen vár, kit igért az isteni szózat, Jó napot istenek itt, jó napot istenek ott, és irgalom, irgalom, irgalom, irgalom, élet! Aeneas a kegyes vagyok én, és rázom a bóbit, bóbika fáj, csupa tűz, nincs haszna égi malasztnak, Ucalegon ereszén fészket vert, költ is a csóva, Ucalegon szomszéd messze kiáltja: szinyák.

 

És még egyszer bemutatkozom, ezúttal az Ucalegon háza tetején kölykeit költő csóvának, de akkor fel kell ébrednem, mert ráznak, Charon ráz, jó alaposan beleveregeti a fejemet a kőbe, amin nyugodott, felnézek, súlyos a pillám, Charon meg fogja a kulacsát, és megitat valamivel, ami savanyú, de nem rossz, inkább meleg. Jólesik. „Ugye mondtam – morog a révész –, hogy ne kérd mindkét varázslatot, hát mazochista vagy te, hát minek akarod átélni mindazt a traumádat, amit már egyszer sikerült magad mögé hajítanod, minek fájatod, ami már csak ilyen serkentésre fáj?” Akkor felültem, és bár életemben nem ettem még szalonnát, hogy a révész adott, befaltam kenyérrel, és egy cseppet se zavart, hogy a keze mocskos, és az ujján feketéllnek a köröm alatti hézagok. Énnekem étel az életben így nem ízlett, mint azon az alvilági kőpadon azzal a rémes öreggel, aki segítségével hirtelen felszínre bukkant a tudatomban minden hordalék, hiszen hol voltak már azok a hajdani utcaseprők, akik a válság előtti pár nappal még buzgón ügyködtek a házaink előtt, de a harag éjszakáján mind szolgálatra jelentkeztek; és hol volt már az aktív tudatomból a numida király vagy Anna vagy a képtelen veszedelmek, amíg jártuk a tengert; hol azok az idők, amikor még minden új partraszállás idején meg kellett értetnem mindenkivel, hogy hívnak engem, ki vagyok, mit akarok, és folyton rászorultam valakire, és folyton kérnem kellett, ez itt Cumaeban már a megígért otthon volt, az elért Itália, és te se voltál már kétséges akkor, Lavinia, és tudtam, hogy ha az apád elé lépek, már csak igazán kora és rangja miatti tiszteletből mondom el a százszor elkántált szöveget: én a Kegyes Aeneas vagyok, megjöttem az isteneinkkel.

Charon megkérdezte, indulhatunk-e az új varázslattal, mondtam, hogyne, nagyon is, és akkor ismét lefeküdtem, ezúttal semmi követ nem hagyott a fejem alatt, és ahogy teljesen laposan ott feküdtem, megint elkezdett foszforeszkálni a levegő, mint először, és megint elfogott az a zsibbadás, ami az altatáshoz hasonlít, de nem álom és nem is látomás. Először semmit sem láttam, csak egy kerek rétet, rendkívül élesek voltak a kontúrok, a rét, mintha körzővel mérték volna ki, közepén Bimbó ugrált, a kiskutyám. Kölyök volt, életem első állata, hófehér és fekete foltos, még teljesen gyakorlatlan az életben. Fél kiló test, fél méter ásítás, óriási suta mancsok, mint egy rosszul tervezett játék oroszlán. Ott vadászott lepkére meg bogárra, aztán elindult kifelé a kerek rétről, én meg mentem utána, tudtam, Bimbó arra megy, amerre az út hazavezet, és éreztem ebben a zsibbadásban, hogy mindig erre vártam én, Bimbóra, hogy újra lássam, és ügetése nyomán visszataláljak a városba, mert minden, ami azóta történt, hogy valami fekete csoda folytán kisodródtunk a bástyakapun, merő véletlen, felesleges értelmetlenség, akcidencia. Ahogy az út elterült előttem, már nem voltam egyedül, sem én, sem az állat, más apróbb-nagyobb kutyák kerültek elő, ott szökelltek vagy totyogtak, ahol Bimbó, és ott meneteltek a királyi alsó tagozatú óvoda növendékei is, nevelőikkel, rabjaikkal, a raboknál a megmaradt étel, a vizeskorsók, az aranyozott labdák, a lepkehálók, hajukon mindnek koszorú, Ilioné nővérem, a komoly Ilioné van a hivatásos nevelők mellett ellenőrnek, mert a nevelőinket is meg kell figyelni, hogyan végzik a munkájukat, mint ahogy Ilionét is megfigyeli valaki, mert akkor tartható fenn a béke és a rend a birodalomban, ha mindenki tisztában van azzal, hogy valakinek el kell számolnia, ki hogyan végzi el a rábízott munkát. Mi menetelünk, és ütemre lépünk, mert énekeljük a bölcsődében tanult, őseinkről szóló legendákat tartalmazó gyerekdalokat, Ganymedes bátyánkat elvitte a sas, Ganymedes bátyánk sorsa sugaras, meg azt, hogy Dardanida vagyok én, szép büszke isteni fajzat, ártani nem képes nékem a pettyes agyával rókaszívű bajnok, a galádság atyja, Ulisses, nem nagyon sietünk, mert már elfáradtunk, mezei illatunk van, kakukkfűszagunk, és csupa napfény ért egész reggel óta, ez is érződik a bőrünkön, a napsütés lehelete, Paris vizet kér, nem adnak neki, soha nem kaphat senki semmit a szabott étkezéseken kívül, de Paris fegyelmezetlen, mindig újra próbálja, mindig újra megverik a nevelői pálcával, de ez is mindegy. És feltűnik Trója Dardán Főkapuja, az óriási, mély boltív fenekén az őr belefúj a kürtjébe, és leadja a királyi jelzést: „A királyi család tagjainak tisztelegj!”, mi újrarendezzük vezénylés nélkül is sorainkat, és az ének is elhallgat, mert hangtalanul kifordul előttünk Trója kapuja. És ebben a pillanatban mintha késsel metszenék le a falakat, eltűnnek a kövek, eltűnik a Trója belsejét elfedő bástyasor, hirtelen olyanná válik a látvány, mint egy makett, előttünk a város minden lakójával. A kéményekből száll a füst, főzhetnek a lakók, ég a láng az áldozati oltáron, amelyet körülvesznek a papok, a kereskedők ott állnak az asztalaik mögött vagy a boltjaik előtt, kínálják az árut, Ucalegon bácsi méltóságteljesen átmegy a piacon, rabszolgafiú visz utána nagy tekercseket, Anchises egy loggialépcső alján ül kiskocsijában, mögötte Cicus tartja a napernyőt, aztán látom, ahogy a piros ernyő összecsuklik, persze, le lehet húzni, már nem sért a nap. Elpissa locsol, a főpap valami áldozati edényt öblöget, a csillagszemű Cassandra az Apollo-szentély lépcsőjén gubbaszt, gyönyörű arcát körbefolyja a haja, mélázik Cassandra, mint aki nem tudja, mondja-e, amit gondol, vagy olyan édes béke ül a városon, hogy irgalmas lesz, és inkább hallgat. A királyi palotának is eltűnt a fala, látni Hecubát, ahogy jár helyiségről helyiségre, és a szobákban részint a gyerekek fürdőjét készítik elő, részint tálcára rakják ki-ki vacsoráját, akkora és olyan fajsúlyú az érezhető, érzékelhető béke, mintha tál volna, tele mézzel. Akkor már csak a szövőnők mormolnak, akik befejezték a napi munkát, szedelőzködnek, leseprik ruháikról a szöszt, hallik a mormolás, ahogy belépünk a nagykapun, minket balsors sosem érjen, minden gyász távol maradjon, könny ne hulljon, est ne múljon, Trója mindörökre él. Hát persze hogy mindörökre élni fog, hát ki hinne mást, hát nincs olyan isteni erő, ami elénkbe vetíthetne valami feketét ennyi színarany és puha kék és rózsapiros közé. „Jaj – sikoltozom –, jaj, és érzem, felmered égnek a hajam, és akkor már csak ordítok, pái, pái, pái, alipánti tész, eidó tatusza, pái, pái!” „Ébredj, bolond – kiáltja Charon, és az arcomba loccsant a langyos folyadékból –, ne ordíts, nem vagyok süket!” Érzem, ömlik a könnyem, és reszket minden porcikám, a révész csak rázza a fejét, és nem tud belenyugodni a kiáltozásomba. Érti, mit mondok, mért ne tudna frígül, mondja is mindjárt latinul nekem, hogy mit jajgatok annyira, hogy fáj, hogy nem bírom, hogy túl éles a fájdalom, hogy nem kell, és hozzá is teszi, igazán kételkednie kell abban, hogy én volnék valóban a Kegyes Aeneas Atya, mert ő ilyen értelmetlenséget még nem élt át. Hát ki az az eszement bolond, aki maga kívánta, mégis így visít meg ordít, mikor azt vetíti elé a fegyelmezhetetlen emlékezet, ami valóban fontos volt az életében, amihez képest minden más csak epizód, s ahogy ezeket elmondta nekem, hirtelen nőni kezdett, már elérte a barlang tetejét, és akkor piszkos se volt és gondozatlan se, hanem villogott, és látszott rajta, hogy isten, és az is a varázslatok közé tartozik, hogy mocskos révésszé álcázza magát, és egy szennyes banya a szeretője. „Akkor nem kaptál rohamot, amikor a lidérces álmok kísértettek – folytatta, most már egész magasról –, csak most, amikor rád köszönt az elmúlt és visszahozhatatlan boldogság?” Én meg csak ordítottam, ordítottam, egyre hangosabban, mert tudtam, most tehetem utoljára, a kegyesatyáknak megvan a maguk pontosan kijelölt magatartásuk, minden, amit tesznek, az állam érdekében történik, és senki se tudja róluk azt, amit Charon, hogy minden, amit elérnek ezentúl, vagy el nem érnek, változatlanul csak egy kellemes vagy kevésbé kellemes epizód lesz az életükben ahhoz a megnevezetlen, sosem említendő valamihez képest, amit valahol ott Kis-Ázsiában elfedett a pernye. Felálltam, jeleztem Charonnak, feladatom első részét végrehajtottam, láttam az apámat, ahogy a forgatókönyv előírta, egész múltam minden szereplőjét, de hiába szólítottam őket, nem hallották, és szemmel láthatólag nem hiányoztam senkinek, csak mosolyogtak a maguk titokzatos és elhárító mosolyával, mert hiába kiabáltam akármilyen hangosan, itt vagyok, hazajöttem, nem hallották és nem látták, mert az ő halott emlékezetükben el se mentem még, hiszen én magam is ott voltam Trója főterén a Bimbó kutyával a Múlt fenekén. Míg előrelépegettem a Charon mutatta irányba, az Alvilág királyi háza felé, mint a füst, kísért a tehetetlen keserűség, hogy sem tőlem hozzájuk, sem tőlük hozzám nem vezet út. A révész már nem kísért, elvégezte feladatát, azt mondta, amerre indulok, már nincs több mocsár, ismét szennyesnek látszott, unottnak, öregnek, visszafordultam, néz-e utánam, de visszaült a csolnakba, és nem figyelt rám.

Nem, nem találkoztam én senkivel, Lavinia. Mentem a Charon jelezte irányban előre egy jó darabig, a levegő sokkal könnyebbé vált, ott a kőlap körül lehet a mérges gőzök ágya, a talaj itt kemény volt, megbírta páncélos lábamat. Aztán egyszer csak megértettem, hogy célnál vagyok. Hirtelen bevégződött ez a barlangszövevény, nem lehetett továbbmenni, csillogott a cseppkő a hátsó falon, s a fal előtt három archaikus figura feketéllt, nagyon régi szobrok lehettek, egy férfi koronával, egy a lábánál térdéhez simuló asszony s előttük egy kis kőkutya. Volt ebben a legutolsó barlangfülkében élővíz, felületesen megmosakodtam, hogy bemutathassam az Alvilág urainak meg Cerberus kutyának az áldozatot, s mert tudtam, Plutónak bika, Prosperinának tehén jár, megint előkaptam a pénzes iszákot, és kiraktam a két állati figurát aranyból a szobrok lába elé, volt egy marék pogácsám, letettem a kis kőkutyának, és mentem vissza. Hogy az Alvilág a traumák feledhetetlenségének és a boldogság visszahozhatatlanságának átélése, meg se kellett magamnak fogalmaznom. Charon a lejáratig visszavitt, de most már nem fogadott el tőlem pénzt, csak a kezével jelezte, eleget adakoztam. Ránéztem utoljára, most már tudtam, mitől szomorú.

Nem, Achates, nem mégy sehová, nem gyújtod fel az idegen hajót, és nem irtod ki a Pán Patája kocsma tulajdonosát, azt énekelnek rólunk világszerte, amit akarnak, ha a feleségem viszolyog elviselni, majd meggyőzöm, mihelyt lesz egy lélegzetnyi időm, hogy csak a kispolgár akad fenn ilyesmin, s ha ok nélkül keserű perceket szerez magának, magára vessen. Szép volna úgy kormányozni, hogy mihelyt valami nem magasztosat dalolnak a honalapítóról, jön a megtorlás. Szóbeszéd vagy különvélemény miatt? Akkor tiltsuk be az egész mitológiát, azt sem illik terjeszteni, hogy Uranus saját gyermekeivel táplálkozott, hogy Apollo megnyúzta Marsyast, s Vulcanus sánta lett, mert ingerült apja lehajította az égből. Már elfelejtetted, hányféle változatban hallottuk eddig a saját történetünket? Jegyezd meg, Achates, minél több megfogalmazásban forog közszájon az, ami valakivel megesett, annál hasznosabb történésznek, rapszódosznak, családnak. Az érintetteknek azért, mert annyiféle minden egyszerűen nem is eshet meg senkivel, s ha ez a tétel áll, az is állhat, hogy esetleg egyáltalán nem is történt semmi. A család mindent költészetnek vagy rágalomnak minősíthet, a rapszódosz meg hiába fúr-farag, nem sokra megy a hírrel, legalábbis nem többre, mint a szórakoztató vagy sokkolni akaró művészeti ág bármelyik művésze. A történész aztán végképp elvégzi az átalakítást, és a momentán nemzeti igény szerint modellíroz. Egyébként egyre megy, előbb-utóbb minden verzió elavul. Míg a történet megkapja végső formáját, s a dalnok, a tudós meg a néphagyomány felhozza a föld alól és összecsirizeli azokat a cserepeket, amelyekből egy hajdani szituáció restaurálható, a valaha élt hősök valódi motívumaival, reális emberi-isteni profiljuk gyanított rajzával, akkorra már annyira más világ lesz, hogy nem értik majd sem a szakemberek, sem a művelődni vágyók, ugyan mi okozott problémát vagy felháborodást a vonatkozó naiv históriában annak idején.

De hát mi ez a borzasztó eset, ez az égrázó tragédiát sejtető kikötői szóbeszéd? Hogy megvetettem a carthagói királynő tálcán kínált szívét, és helyette a numida Iarbasnak, az uralkodónak adtam a magamét? Achates, emiatt se felháborodni, sem intézkedni nem kell, a hír önmagában is akkora abszurdum, hogy mint jelentették, a kocsmában gajdoló matrózok is pirulva bőgték a nótát, a pletyka önmagát semmisíti meg. Én, Kegyesatya Aeneas, Venus gyermeke, a Végzet parancsának végrehajtója, akkor még tiszteletre méltó özvegyember, mi az istennyilának kezdtem volna viszonyt a numida királlyal, hiszen nekem szent megbízásom volt, átveendő örökségem, kijelölt menyasszonyom, amellett mindenki tudta, nem is Afrikába akartam menni, oda csak a vihar kényszerített, én úton voltam Itáliába, vittem új hazámba nemzetem töredékét.

De tekintsünk el attól, hogy a legenda, ami nem igaz, igaz volna, ugyan mit módosítana Trója isteneinek új hazába telepítésének ügyén az, ha valóban megkedveltem volna s meg is közelítek valakit, akihez odasodor a váratlanul fellobbant szenvedély? Elvégre akkor már hosszú tengeri út állt mögöttem, flottaparancsnok voltam, nem engedhettem meg magamnak, hogy bárki, velem együtt vándorló útitárs lányát vagy feleségét megérintsem, vannak a honalapításnak és a Kegyesatya címnek bizonyos járulékos követelményei. Én szabad voltam az afrikai partraszálláskor, te tudod a legjobban, Achates, és ha Dido királynő megtetszik nekem, vagy akár a húga, hisz kedves és vonzó lány volt Anna hercegnő, senki váddal nem illethetett volna, ha bármelyiket megközelítem; Itália még bizonytalan távolban lebegett, a carthagói udvar meg nemcsak vendégszerető, de kellemesen frivol is volt, könnyen észrevehettem, hogy az özvegy királynő nem talált ellenszenvesnek, és hogy osztotta az ízlését a húga is. De hát mi következik ebből? Két kedves nő ugrált köröttem, minek kellett volna nekem melléjük Iarbas király is, velem nőttél fel, te csak tudod, lehettem volna-e Trójában Kegyesatya, ha a legcsekélyebb szexuális rendellenességet gyanítják rólam, az Udvar tagjai testközelben látták minden mozdulatunkat, és Ilion nem volt ugyan kolostor, de rám külön törvények vonatkoztak, miután rám bízták a város isteneit és az új hazába vezetendő expedíciót, én nem lehettem eltérő semmi tekintetben sem egy példamutatóan tiszta életű fiatal férfitól, akitől államérdekből elvárják az utódok létrehozását. Ezért túlzás, amit tenni akarsz, és emiatt gondolom úgy, hogy daloljanak a matrózok, amit akarnak, legfeljebb csodálkozásomat fejezem ki, hogy a Pán Patája kocsmában elhangzott mihaszna hajósok gajdolása, pár primitív románc, eljuthat eddig az Udvarig, és emiatt mozgásba akarják hozni az elhárítás gépezetét. Fáradj át őfelségéhez, Amatához, közöld vele, légy szíves, az álruhák kora lejárt, ez volt az utolsó dobása, több nem lesz, nem lehet, mert ezentúl külön engedélyem és kijelölt kísérete nélkül nem hagyhatja el a palotát, így, ha mégis volna áldozata a matrózgajdolásnak, az ő. Mégis mit képzel őfelsége, kiről van itt szó? Ha anyám, a habszülte Venus idenéz és meghallja, amit a parton a részegek dalolnak, csak legyint és mosolyog hajnalszín mosolyával, hisz az ő életéről oly bizarr hírek vannak forgalomban, amihez képest ez az én állítólagos afrikai eszkapádom nulla, de anyám istennő, akiről minden lepereg, Itália viszont egyelőre egy épülő birodalom, amely egykor olyan puritán ország lesz, hogy hozzá képest a távoljövendő Újangliája a kicsapongás földje, itt a latin morál momentán még nem tűri el a biszexualitást, hát nem családi vagy magánügy a személyemet érintő szóbeszéd, amit a saját anyósom terjeszt az Udvarban. Nem elég, hogy örökös célzásaival nem hagyja megnyugodni a feleségemet, kifaggatja fríg kísérőimet rólam, van lelke, kémszemlére megy a partra utánajárni egy zamatos kis pletykának, egy nóta hátterének, amely elhangzását nem neked vagy nekem, neki jelentették? Voltaképpen családi törvényszék elé kellene állíttatnom. Azt hiszem, elkerülhetetlen az erélyes intézkedés, mihelyt be tudod osztani, kihallgatásra rendeld hozzám apósom hitvesét. És jól megjegyezd, Achates, meg ne halljam még egyszer, hogy valakit vagy valakiket úgy akarsz elhallgattatni, hogy kivezényled a katonákat, és öletsz. A nagy döntéseket mindig hagyd rám. Itt horgonyoz még az a Poseidon lánya nevű hajó? Hol a munkamenetrendünk, mi a mai program? Délután az ifjak sportversenye, az hánykor végződik? Fél ötre kész? Jó. Vacsora kikkel, hol? Értem, Evander királlyal és kíséretével, nem lesz boldogító, igazán sajnálom, ami a fiával történt, de nem tudom feltámasztani szegény Pallast. Figyelmeztess, ha a fáradtság miatt kimenne a fejemből, hogy elrendeljük a fiú emlékének tiszteletére a hadijátékokat, fényes legyen a kiállítás. Vacsora hánykor? Igen, itt van egy rés. Az ifjak versenye és a bankett között lesz majdnem egy óra, kimegyünk a partra, Achates, őrség nem kell, csak te kísérsz el, megiszunk egy fél litert a matrózokkal, nem emlékszem, hogy az érkezésünktől eltekintve, amikor elsodortuk a bágyadt parti őröket, és bemasíroztunk a palota közelébe, láttam volna a helyi halászbárkák kivételével bármi hajót itt. Úgy látszik, alakul a tengeri forgalom, ki kell építeni a kikötőt. Ha vitorlabontáskor még mindig az lesz a carthagói hajósok fő problémája, hogy milyen eredményes vagy eredménytelen az én szerelmi életem, neked adom Anchises kengyelvasát a kincstárból. Építkezem, hadsereget szervezek, most kellene a legtöbb szabad idő a tervek szerkesztésére, s naponta jön valami, ami felborítja a külső-belső rendet. Amata sose bocsátja meg nekem, hogy elvesztette a hatalmát, én megértem, hogy nem tud mit kezdeni az idejével, és intrikál, de miért ilyen földszintes a fantáziája, ilyen királytalan, mi haszna belőle, ha játssza az amatőr nyomozót? Hát nem eléggé szerencsétlen így is a lánya? Ha most valami esztelen erő elszakítana engem Laviniától, mit adna neki helyettem, akibe holtszerelmes? Néha már azt hiszem, Amata saját, fel nem ismert magánszenvedélye dolgozik itt, Lavinia helyett ő vágyódott, vágyódik a Cserderekú Turnus ölelésére, Latinus fiatalon se lehetett valami szívkirály, a rutulus meg valóban dalia, igazi Appennini-félszigeti férfiideál, engem már a külsőm és ruházatom miatt sem bírhat Amata, szemében minden fríg mitrás papagáj, majom Kis-Ázsiából, és ha ő, aki uralkodó felesége volt, ilyen primitív és rosszakaratú és kényes titkokra éhes, mit vársz a hajósoktól, akik naponta vállalják a halállal való szembesülést, akik ha nem is pusztulnak el aznap, tudják, bármikor ellenük fordulhat a szél, és ha útközben nem támad rájuk a Szcylla, akkor bizonyosan készül a Charübdis, és ellenük törhet rosszindulatú égilakó, emberevő hal, örvény, örülhetnek szegények, hogy a sok szomorú balladájuk után végre akadt egy szívderítő téma, mert légy őszinte: nem mulatságos alak ez a Kegyesatya, akinek istennő az anyja, és aki egyszer csak maga is nővé változott, de férfinak is változatlanul megfelel? Ha leülünk velük inni, meglátod, Achates, az fog kiderülni, hogy az irigység rágja őket, mert folyton egymás között vannak a hajón, ritkán tudnak elrabolni valami készséges asszonyt, hisz visítozó szüzet nem vihetnek, az bajt hoz, és ki meri felbosszantani a tenger istenét, hát hányszor játszhatnak el a gondolattal, milyen jól jönne nekik egy magamfajta utas, ilyen kellemes kettős képességgel és óriási utazási gyakorlattal, méghozzá isteni sugárzás fénye alatt. Még szerencse, hogy a feleségem nem hasonlít az anyjához, Lavinia egyszer emlékezetes királynő lesz, van jó adag természetes esze, és tisztessége nem butaságon alapul. Még csak nem is gyenge – erős, intrika nélkül, ne vezessen félre a jámbor vallási szertartások sora, amellyel személyes ellenségének gyanított anyámat próbálja befolyásolni: adjon át engem neki végre, még csak nem is bigott, csak túlfűtött, mindenféle kósza szexuális áram gyötörte fiatal nő. Igen, tölthetünk egy jó félórát a kikötőben a Pán Patája bodriban, Achates, képzeld el, mit tenne Doroé, ha tudná. „Felséges úr, Kegyesatya Aeneas, a part menti bodrik látogatását tiltja a rend, a bodrik vendégei cibleszek, fakaták, amellett fogalmuk sincs arról, hogy öt kerék sok, három kevés, legjobb, ha egy se, és aki idegenek előtt pasztázik, annak az ajkára dózét pamilál az Udvar.” Még te is frígül álmodsz, Achates?

Na, indulj Amatához, mondd meg, csalódtam benne, kezdetben többet hittem róla. Üzenem, a cselszövéshez primitív, sértsd meg, ne kíméld. Ne próbálkozzék, kivédem minden akcióját, nekem végtelen a türelmem, és nincsenek idegeim. Aki számára olyan epizóddal fejeződött be Trója tragédiája, amilyennel engem bocsátott utamra a Végzet, amikor nővé változtam, az elvesztette azt a képességét, hogy bármit is túl komolyan vegyen, vagy meg lehessen félemlíteni. Mivel? Ha bejön most ide négy hirkán tigris és kilenc indiai, harcra bőszített elefánt, és Atlas dobja a földgömböt, labdázzunk, és a sas ételhordóban hozza a Prometheus máját ebédre, és istenek szaladgálnak összevissza, kit érdekel? Emlékszel még a Hector gyerekére, szegény kis kancsi Astyanaxra, amikor ledobták a várfokról a szakadékba, úgy szállt, mint egy kis vekni, pucéron, fehéren, és kiloccsanó veleje elkeveredett a lenti mocskos szalmával meg a lóganéval? Aki ezt látta, meg hogy csap fel Ucalegon palotája tetejéről a lángnyelv, nemigen rágódik azon, mit hangicsálnak róla a tengerészek. A jóra éppoly közönyös lettem, mint a rosszra, mint amikor valaki betegség következtében elvesztette valamelyik érzékszervét: amit átélek, csak a tudatomig ér el, az érzésvilágomat nem zavarja. Mit magyarázzam itt neked, aki végigcsináltál mindent az oldalamon, te segítettél eltemetni Anchisest is. Szegény, milyen nehezen törődött bele, hogy eléri a halál, azt remélte, vethet legalább egy pillantást az ígéret földjére, egész élete nem állt másból, mint kudarcok sorozatából, csak megaláztatás érte meg betegség, mégis élni kívánt, pedig a végén a szép kiskocsija is odalett, még jó, hogy őt magát nem sodorták el a habok abban a viharban, bár ki tudja eldönteni, Achates, kinek mi a rossz, mi a jó? Na menj, barátom, nekem még össze kell szednem a gondolataimat, mit mondjak Evandernek, milyen formában intézzem el, hogy ne ízetlenkedjék, és fogadja el népe számára is azt az igazságot, amit én fogalmaztam meg a számára. Etruriával egyenesben vagyunk, tudod te, mennyivel elegánsabb, ha szegény Pallasból nemzeti hős lesz, aki a közös célért vívott küzdelemben esett el, nem pedig farkas áldozata, akit hipp-hopp megettek, mielőtt eljuthatott volna a táborig? Nekünk sokat jelent a latin-etruszk szövetség, kellenek a friss hősök. Evander már majdnem teljesen latinná lett, nehézkes, erősködik, hogy vállaljuk Pallas haláláról az igazat. Dehogy vállaljuk, olyan gusztustalan. Majd éppen mi szilárdítjuk meg az igazmondást ezen a földön. Indulj, Achates, itt nem lehet várni az intézkedéssel.

 

Elment.

Achates már nem szeret naivul, hanem szomorúan, mióta nőnek lát, megérinteni sem mer, ezzel a velem hogyan birkózzék, mint hajdan Kegyesatyával. Amellett körülöttem szinte minden hazugság, Achates ennyi áltatással inkább nem is építene birodalmat, pedig ő is megtanulta Ucalegon óráin, nem vállalkozunk egyszerű feladatra. Persze azt én se hittem, hogy a tantae molis, ami benne állt a forgatókönyvben, ekkora. Mindegy, most már benne vagyunk, nem számít.

 

Ekkora zűrbe kerül átmenteni Trója határát Hesperiába, Uram. Párja se zűr az a zűr.

 

Egyébként nem számít semmi igazán ebben a játszmában, ahol még mindig Hecuba vezényel, és az áldozatok, akik tovább akarnak élni, és bukottan és megverve is készítik bosszúvágyukkal a valamikori actiumi ütközetet. Achates szegény őszintén azt hiszi, én cselekszem, ő cselekszik, pedig a halottak navigálnak, mindig csak ők. Hiába az ismerős plakátkép, bőrzsákban istenek, háton az agg apa, Cumae gőzei közül az elpusztított Trója parancsol: nem éltünk eleget, tovább akarjuk folytatni a létet és kiépíttetni veletek egy olyan világbirodalmat, hogy Indiától Londonig reszkessenek a hatalmától, és majd egyszer ez a hatalom is reszkessen a jövendőjéért és sorsa miatt, mert az élet egyetlen reszketés, hol valamiért, hol valami miatt, és folytassátok a játékot, és nyerjétek meg és veszítsétek el újra, menjen körbe-körbe a gyűrű a világ végezetéig, ahogy Cassandra mesélte, mert a Sors, az aranynyilú szökken eléd, és odalesz a remény, az eredmény és lehetőség, mint gyenge gida, beledermed a lét, legelészni felejt, hisz nézi szikraszemével mérve a távolság szűk ívét sárga oroszlán.

Hűvösödik.

Innen csak lombokat látok, árad valami falusi illat, szelíden kellemes és sterilen unalmas, nálunk otthon nem ilyenek voltak az esti párák, az udvartartás megtöltötte a fénytálkákat naftával, keleti illatszert öntött hozzá és nemes olajokat, megrészegítő volt Trója minden éjszakája. Eleinte nem tudtam, mi az a tüstént lenyűgöző kellemes érzés, ami ahogy partot értünk, elfogott Carthagóban, aztán rájöttem: a szagok. Ugyanolyan összetételű folyadékkal világítottak Dido palotájában, mint Hecuba elhamvadt termeiben.

Carthago.

Belemartak hát ebbe is, ebbe az afrikai tragédiába, mintha nem volna elég cipelnivalóm, és nem viselnék elég sebhelyet. Hát akartam én birodalmat építeni, indulási parancsot kiadni még mindig fuldokolva az átéltek miatt, csakhogy mi mást tehettem volna azok után, amik ott történtek a Dardán Kapunál? Hát kellett nekem ez a hányódás éveken át, azzal a kivédhetetlen hátránnyal, hogy mindazt, ami történik, női testben kell elviselnem, kellett Ortygia, ahol véreztek a gallyak, vagy a szörnymadarak üvöltésükkel, szitkaikkal, hát akartam én eltévedni a tengeren és ellenkező partszegélyre sodródni Itália helyett, én rendeltem magamnak Küklopszot, akiről sose hittem, hogy csakugyan létezik, netán én hívtam a mocsok vén pásztort, akit valami gazember megvakított? Ott kapkodott, átkozódott, böfögött az az egyszemű rém, aki üldözött mindenkit, akiről azt gyanította, hogy ép, hát kellett nekem ez az epizód, vagy hogy ott töltsem az időt Szicíliában szegény agonizáló Anchises mellett? Égett alattam a föld, vállaltam volna azonnal az indulást pihenés nélkül újra, csak leljük meg már azt a végleges otthont egyszer, de hát nem lehetett, míg az a boldogtalan vén talavári be nem fejezte a haláltusát, mert ha nem adjuk meg neki a végtisztességet, akár partra se szálljunk Laurentumban, egy végre nem hajtott kegyes szertartás nem matrózrománc, attól csakugyan elvetélhet egy leendő birodalom. Persze mintaszerűen lebonyolítottunk mindent, szebben nem is lehetett volna, és amikor már újra ott voltunk Itália közvetlen közelében, megint csak lebillentett a hajóról a véletlen, megint ott vergődtünk a rohadt vízben, és aztán egyszer csak kisodort bennünket a hullám valami partra, ahol csak lihegtünk félholtan, és Achates azt mondta, azt hiszi, ez már Afrika.

 

Micsoda emlék!

 

Milyen sajátságos, hogy mindnyájan, akik e játékban szerepeltünk, a pusztulásig ki voltunk éhezve: Dido és én és Anna és Iarbas és Achates, ki-ki a maga gondja miatt. Én egy korty emberi létet akartam, hasonlót az elsüllyedt régi világhoz, Anna valami végleges megnyugvást, hogy többé nem kell menekülni, nem jönnek numida csapatok, Achates – Achatesről nem tudom. Ezt nem szabad elemezni. Iarbas Carthagóra éhezett rá, ha csak ránézett a bástyasorra, belesápadt a kívánkozásba, ezen egyáltalán nem csodálkoztam, mert mikor megérkeztünk, és magunkhoz tértünk valamelyest a tengerparton, és végre volt időnk és erőnk körülnézni, én is azt képzeltem, belepusztulok, mert ott állt előttem ugyanazzal a keleti fantáziával tervezve és kőbe álmodva épen, diadalmasan, hibátlan ízléssel felékesítve a mi hajdani Trójánk, Dido királynő fővárosa, csak Carthago még szebb volt, még hibátlanabb, sokkal gazdagabb a mienknél, ezt azonnal felfogtam, mert a parti őrség, amely tüstént letartóztatott mindnyájunkat, ahogy észrevett, több égbe nyúló fal és bástyasor között vezetett át, s láttam, van a falak mögött kereskedelmi meg hadikikötője is, víztárolói, számtalan raktára, magazinja, még elefántistálló is a lovak mellett, fegyverjavító műhelyek és kaszárnyák között haladtunk, mesteremberek dolgoztak műhelyeik előtt, az árkádsorok alatt, és közben szólt a kürt, mert folytak valahol az újoncok kiképzési gyakorlatai, és valami tűzszerészek babráltak fegyverekkel, a főtéren meg ott állt a szenátus épülete, a főtemplom, Iuno temploma, amelynek előcsarnokában ült Dido, aki úgy tudta viselni a palástot, ahogy valamikor Hecuba a maga selymeit. Hosszú fekete haja hármas koszorúba tekert fonatán korona fénylett, meglepően fehér arcából váratlanul nem barna, hanem kék szem fordult felénk. Sose tudtam elmondani neki, miféle illogikus erő lazította meg az izmaimat, és miért ereszkedtem fél térdre előtte, hiszen mindez ott és akkor Carthagóban történt, nem Trójában, és ő nem volt Hecuba, hanem Dido, a meggyilkolt Sychaeus király felesége, akit fivére elűzött régi hazájából, Tyrusból, s aki a magával hozott tenger kincsen új országot vett, Iarbas közvetlen közelében, rakatott nagy palotát, épített csodás birodalmat. Ám én Küklopszhoz, Hárpiához, tengeri szörnyekhez, félig hamvadt hullákhoz, bűzhöz és nélkülözéshez szoktam már, meg ahhoz, hogy mindig nekem kell megmondanom mindenkinek, mi történjék. Hát persze hogy Dido városában a saját elveszett életem árnyékára ismertem, és Tróját érzékeltem újra, abban az időszakban, amikor még ismertem a szót: felelőtlenség és biztonság. Mért volna csoda, hogy mikor palotájába vitetett, ellátott megfelelő öltözetekkel, kinyittatta előttem a saját fürdőszobáját, ahogy egyedül hagytak, sírva fakadtam: mikor fürödtem én utoljára földbe süllyesztett háromszögletű lapis lazuli medencében, amelynek három szögletén három térdeplő ezüstnimfa kebelét a medence felé fordítva mellbimbóiból illatszeres vizet permetez. Azt éreztem a fürdőben, nem igaz, ami történt, áll tornyos Ilion, hogy nincs már Trója, csak álom, hisz Hecuba fürdője az itt, amiben ülök, szép, kék kövein ott úszik nevetve a delfin.

 

Milyen régóta nem beszéltem akkor már okos és művelt nővel vagy akár elbűvölően szeretnivalóval, amilyen a húga volt, Anna, aki minden tagján valami amulettet viselt, és olyan babonás volt, hogy mindig riadozott és dirigált: „Ezt ne tedd, bajt hoz, azt ne tedd, beteg lesz a kisfiad, ne tedd, rossz hírt kapsz, ne azzal a lábaddal lépj ki, mert jön Iarbas király, üss a kezed fejére háromszor, de azonnal, mert különben hadat üzennek a numidák, és elveszik Dido birodalmát, te nem ismered Iarbast, mennyire vágyik rá most már, amikorra felépült. Sok évvel ezelőtt, amikor mi idejöttünk, nem volt itt csak egy nagy sivatag, Iarbas azt mondta, vigyétek. Dido csak nevetett, és tyrusi drága arannyal párja sehol országot rakatott a sárga homokra.

És mint az oroszlán, úgy lesi őt a numida Iarbas, földjét kívánja, elvenné tőle erővel, nincs éj, amikor nyugton alszunk palotánkban, hátha betör. Olykor eljön látogatóba, körbetekint, s tudjuk, szemlét tart, hol van a gyengénk. Dido sorsa nehéz, de remegni még sose láttam, Iarbas feleségül is megkérte, választ nem adott a királyné, mint gyereket felnőtt hallgatja, hogyha a nyűgös ordít és követel, csak azért sem kapja a bábut.”

Micsoda abszurd tragédia zajlott le ott közöttünk és velünk, miféle ferdeagyú isten tette, hogy ez a művelt és szokatlan politikai érzékkel megáldott teremtés beleszeressen anélkül, hogy valaha látta volna, Aeneas idáig jutott hírébe. A főtemplom rézkapuin nem a tyrusi múlt epizódjait láthattam, hanem saját hazám történetét, családom, udvarunk tagjait, Dido egyre az elpusztult isteni Ilionról és nagynevű hőseiről álmodott, akiket isten tudja, hol hány-vet a Végzet, rajongó volt a királynő és nagyon fiatal. Szerette meggyilkolt férjét, Sychaeust, tisztában volt azzal is, hogy álmai hőse, a Kegyesatya nős volt, de nem érezte ellenségének a kettős árnyékot, velem együtt akarta elgyászolni templomi ünnepségen a saját férjét és az én Trójában elpusztult Creusámat. Szerencse, hogy ott volt a kisfiú mellettem, így míg a királynő szegény holt hitvesemet siratta, rajta vezettem le az idegességemet, hiszen nyilvánvaló volt, hogy a kegyes szertartás után csak meg kell fogalmazni a tételt: a halál a holtaké, az élőké meg az élet, Sychaeus és Creusa áldást intenek a távolból, átlátszó kezeikkel, a királynő meg, az ifjú élő, és a kicsivel idősebb, de még mindig mutatós álruhás hérosz új lapot nyitnak hazájuk és saját családjuk történetében, aminek következtében talán le is lehet majd mondani az itáliai vállalkozásról, mert minek, Carthago akkora ország és olyan hatalmas, hogy az csak elég lehet a Kegyesatyának és a trójai isteneknek. Nincs a Sorsnál gonoszabb és a Végzetnél gyalázatosabb színpadi rendező. Ez az asszony úgy kinyílt, mint egy rózsa, úgy vágyódott a végre talán elérkező nászi ölelésre, hogy már zavarba hozott a közös vacsoránál, látszott a szemén, amely sütött, mi jár az eszében, mindenkinek észre kellett vennie.

Közvetlen környezete rendkívüli udvariassággal fogadta és vállalta az enyéimet, az Udvartartás érzékeny közeg. Ott azonnal felfogják a készülő gyászt és a készülő nászt, az esetleges fúzió a mi hadi gyakorlatunkkal, sokat próbált mivoltunkkal kívánatosnak látszott, ők Afrikában kis nép voltak a fenyegető numida invázió árnyékában, hadi tapasztalat nélkül, persze hogy kértek és vállaltak volna elvarázsolt mivoltomban is, elsősorban a királynő, aki még könnyebbé is akarta tenni a rám mért isteni megpróbáltatást, mert azt mondta, e formában legalább kacérság vádja nélkül megtapogathat, megölelhet, és meg is tette. Közben tüzelt a bőre, én meg iparkodtam a magunk szállására, mert még csak az hiányzott volna nekem, hogy elkezdjen csókolni, éppen elég bajom volt, kellett volna nekem egy harmatos friss szerelem, de nem egy nővel.

És akkor egy este, minden előzetes bejelentés nélkül átjött a palotába Iarbas. Volt az uralkodók közt, minden feszültség ellenére, valami laza társadalmi érintkezés. Éppen vacsoráztunk, Anna leültette. Dido annyira kívánt engem és annyira idegenkedett a numidától, hogy alig nézett rá. Nem vette észre, hogy a király belépve felmért a szemével, én meg vérpiros lettem. Bámultuk egymást Iarbasszal, akkor azt éreztem, minden idegszálam megmozdult, én még olyan tökéletesen szép férfit sose láttam, olyan volt, mint egy ebonit bálvány. Nyilván azonnal jelentették neki, kik kaptak szállást a palotában, micsoda had lakik a kikötőben, sok vihar tépte hajókon, persze hogy átlovagolt, hogy utánajárjon, ki veszélyezteti a magának kiszemelt országot. Iarbas nem kívánta Afrika földjére a menekülő fríg birodalom megmaradt töredékét, ahhoz így csapzottan, agyongyötörve is túl nagy hírünk volt, még veszteségünk után is óriási tekintéllyel. Mint a frígek ellensége lépett be, érzékeltetni akarta, Dido védelmére ő mindig készen áll, ha a királynő ezt óhajtaná, elintézi a kalandorokat, itt nem lesz fúzió, szálljanak újra hajóra a jöttment haszonlesők, akiket ahogy a kémei jelentették, tüstént fel kellett ruházni, éhenkórászoknak nincs helyük Afrika földjén. Mindenki kölcsönöltözékben vacsorált közülünk, én magam is a Dido egyik ruhájában ültem, az ő fésűje tartotta össze végre egyszer igazán tisztára mosott hajamat, az ő szandálját viseltem. A király ellenségként jött, és egy pillanat alatt tájékozódott, elsősorban arról, hogy a pun királynő, úgy látszik, tud szeretni, csak az érzelem nem az általa megjelölt irányban bontakozott ki, s ha meg ez a szőke nő a Kegyes Aeneas atya, akkor a politizálásnak ősi, egyszerű és emberi módját kellene választania a numida-fríg megbeszélésen, mihelyt összeülünk. Csak nézett, én is csak néztem, mindenki mosolygott, Dido később elmondta, évek óta ez volt a legmulatságosabb estéje, mert micsoda mókát játszottam én Iarbasszal, akire úgy bámultam, mintha igazán nő volnék, és Iarbas is milyen csendes volt egész este, és milyen hamar elment, és nem volt erőszakos, engem meg rázott a hideg a teljesületlen vágytól, hogy megérinthessem azt az ebonit testet, és tudtam, nem is olyan mulatságos ez, és ha valami nem végződött viccesen, akkor ez a carthagói kaland nem, mert úgy látszik, a halottak, akik közül jöttem, ott guggoltak a hátamon, én ahová megyek, akarva-akaratlan viszem a halált.

Tartott a kínlódás sokáig, hiszen a numida ismerte a legendát, én voltaképpen férfi vagyok, lefogyott Iarbas a testébe tépő és lelkét örök kétségben tartó szenvedélytől, sorvadt egyébként itt mindenki, Dido miattam, én Iarbas miatt, Anna valamennyiünk sorsán aggódva, mert szerette a testvérét, és csitri lány volt, tele romantikával, eltökélte, hogy mindenkit boldoggá tesz, engem, szegény özvegyet, Didót, szegény özvegyet, és Iarbas életét, sőt a politikát is megoldja, mert neki tulajdonképpen nem ellenszenves ez a kicsit vad férfi, hátha a numida belenyugszik abba, hogy Carthagót én vezetem Didóval, és megmarad a saját területén, minden hódítási igény nélkül, ő, Anna, hajlandó hozzámenni a királyhoz, akkor lehetünk békés szomszédok, jó rokonok és szövetségesek. Sose felejtem el nevető szemét, magas gyerekszopránját, egyszer elállta az utam: „Kegyesatya, rendeznék a tiszteletetekre egy nagy vadászatot, de arra kérlek, hagyd békén a szegény állatokat, és csak egy vadat keress ki magadnak, egyetlenegyet, azt a szelíd szépet, aki nem fog neked ellenállni.” Én ki próbáltam védeni a félreérthetetlen felkérést, mert még csak az hiányzott, hogy összecsukják velem valahogy kettesben azt a szerencsétlen Didót, hát mi lenne utána, nem provokálhatok botrányt, nekem fel kell szereltetnem a kikötőben éppen már kijavított hajóimat, vizet tárolni, élelmiszert pótolni, szerszámot, ruhát, én még sehol se tartok, engem munka vár, ha igazán férfi vagyok, sem érek rá egy szerelmes asszonnyal enyelegni, nemhogy így. Halogattam a vadászatot, háborús sérülésre hivatkoztam, bár ne tettem volna, a királynő személyesen kenegetett, olyan nézéssel, hogy szégyenszemre mindig berendeltem Achatest asszisztálni, Caieta még akkor nem volt abban az állapotban, hogy közel engedhettem volna bárkihez. Szerencsétlen Achates, nem hoztam egyszerű helyzetbe azzal, hogy nézhette pucér testemet, micsoda élmény lehetett a számára, hát miben élt az a nyomorult, de hát nem mertem én kettesben maradni Didóval, képes volt a szegény már mindenre. Operáltam ellene egyébként Creusával, nem csendesülő özvegyi búmmal, ez aljas fegyver volt, mert érkezésem után lassan kezdte már felejteni Sychaeust, és Creusa neve hallatára mindig sírva fakadt, kirohant. Legszívesebben elutaztam volna, de millió dolgot kellett beszerezni, ami csak az ő raktárában állt; volt esze, cseppenként adta, tudta, hogy ezzel odanyűgöz, dehogy akarta, hogy elmenjek. A kislány közben gyötört a vadászattal, s hogy a helyzet még kuszább legyen, Iarbas most már naponta átjött, és a királynő még mindig annyira vak volt, hogy azt képzelte, a numidát már nem is az ország érdekli, őmiatta jár hozzánk annyit, hogy már bejelenteni se szokták. Egyszerűen beengedik az őrök, és Anna, aki mindig mindenütt velünk volt, Anna se vette észre, nem a testvérének szól a látogatás. Iarbas hallgatag lett, elbámuló, ha mégis átnézett az asztalon, és elkapta a pillantásomat, riadtan másfelé nézett. Achates szintén velünk étkezett, jobb nem elemezni, ő mit érezhetett ezeken az estéken, Bajnok Achates, Aeneas Kegyesatya örök kísérője a dajkaszoba óta.

Nem, nem szabad bántani a kikötőben daloló matrózokat, mert amit énekelnek, annak ugyan csak egy töredéke igaz, de az a töredék igazság az egyedüli lényeg. Én négy évig senkivel egybe nem olvadva, végül is úgy hulltam a földre azon a bizonyos éjszakán Iarbas előtt, ahogy az alma lehull, ha pirosra megérett, s édes ízekkel megtelt szép húsa a szájnak, az ínynek lesz öröme, hogy marja, harapja. Bánta is már a király, miféle csodalény vagyok, férfi-e, nő-e, csak végre rám borulhasson, és azon az éjjelen olyasmik estek, hogy a szende csillagok arca vérbe borult a szégyentől. Ha nekem sikerül úgy lebonyolítanom ezt a kalandot, ahogy elterveztem, olyan formában, ahogy az egy honalapító héroszhoz illik, félvállról, erőgyűjtésnek, kikapcsolódásnak szánva a hosszú vándorlás lélekölő és veszedelmes szakaszai között, nincs is baj, nem lesz gyász és pusztulás, de hát nem sikerült. Vadászni, azt nem akartam, túl nagy lett volna a tömeg körülöttünk, túl sok később a kommentár, Dido pedig nem bírt már várni, és azon az éjszakán, amikor a restelkedő csillagok arca piros lett, és Carthagóba lovagolt, és felszökött a várba utánam Iarbas egy szál kénsárga köpenyegben, a királynő is döntött, cselekszik. Tyrusi bíbor sálkendőben, de lebontott hajjal és mezítelenül egyszer csak besuhant hozzám, tenyerén tartotta a mécsest, és ahogy egyet lépett, belénk botlott a padlón. A legrosszabbkor jött, azon túl nem maradhatott kétsége, hogy Kegyesatya, ha hordja is a test álruháját, joggal teheti, mert a numida király karjai közt csakugyan nő, és nincs ellenére, ha Iarbas ezt érzékelteti vele. Dido a mécsest belecsapta a fénytálba, azonnal fellobbant a nafta, akkor, abban a halálos pillanatban láttam az arcán, nemcsak a momentán igazságra jött rá, hanem az igazira, a nagyra is, az alapigazságot is felfogta végre, miért nem történt meg, ami nem történhetett soha közöttünk, azt is megértette, hogy valamennyiünk közt egyetlen ártatlan van, és ez Iarbas. Utóbb a rapszódoszok énekéből értesültem, úgy jött, akkor éjjel, hogy előzőleg elégetett minden Sychaeus-emléket, tiszta lappal akarta megkezdeni velem az új életet, áldozott férje és Creusa szellemének előbb, így indult el a szobám felé. Szerencsére a matrózok énekében más helyszínben zajlott le a katasztrófa, a legenda megrendezte a vadászatot, és a személyemet jobbomon Dido, balomon Iarbas beállításával barlangba helyezte, amely körül vadul rikoltoztak a nászt követelő nimfák. Jobb verzió, mint ami a valóságban lefolyt, isten őrizz, hogy átírják. Szegény királynő, úgy vágta bele a szívébe Iarbas a biztonság kedvéért mindig magával hordott, akkor a fénytál mellé lecsapott tőrét, hogy hangja se hallott, mi meg, két boldogtalan, csak álltunk pár pillanatig tehetetlen szégyenünkben, aztán Iarbast kituszkoltam, hogy jutott át az őrökön, nem tudom, mert meztelen volt, sárga köpenyére Dido teteme zuhant, őrá a királyné válláról lecsúszott bíborsált tekertem, mindegy volt már minden, tudtam, hajnalra nyomom se lesz. Achates sóhajtott egyet, amikor hívattam, és belépve meglátta a földön Iarbas jól ismert kénsárga köpenyét, rajta holtan a királynőt, én szíjakkal vacakoltam, öltöztem, és bejelentettem, azonnal néma riadó, indulunk a dagállyal. Achates sose kérdezett és nem kommentált semmit, végleg döntött még a trójai útra keléskor, mikor felismerte a páncélos Creusában a dajkaszobától vele együtt nevelődött Aeneast. Achates Carthagóban sem érdeklődött, miért fekszik vérében előtte a vendéglátó háziasszony, közölte: a gyors és búcsú nélküli távozásnak nem lesz akadálya. Csak én, ő és Caieta laktunk a palotában a gyermekkel, menekült népünk szálláshelye hajó volt, elmehetünk, kicsi ügy, megoldja, mire eljön a hajnal. A földön Iarbas király köntöse van, feltehetőleg azért lelni meg ott a királynőt, mert oda hullt, ahogy ősellensége leszúrta. Gyilkos, vad numida, hogy miért tűri nagyatyja, Ammon Rá isten az ilyen nem bajnoki tettet, erre felelni hogyan tudna egy földi halandó? Mint a rosszul kent kereke a harci szekérnek, úgy csikorogta a szót jó bajnok Achates, nem szokta a szája, hogy nem mond igazat, hisz tudja, érzi a lelke, itt mi esett és miért, ki adta, ki kapta a csókot, és ki adta és kapta az elmúlást. Ment fürge Achates intézni, amit tennie kellett, végre elindultunk, én, ő, Caieta meg a gyermek. Vissza se néztem rá, aki Iarbas köntöse színét elváltoztatta vére sötét pirosával. Mire a hír Anna fülébe jutott, már úsztak a gályák túl a nagy kikötőn, Iarbasról meg szállt a legenda, szájról szájra a hír: fekete paripáján hímzett női sál fedi ágyékát, úgy vágtat a szélben, színmeztelenül. Régen volt, ezer éve talán, vagy tízezer éve. Ezek mind nevek itt számomra, a szegény Dido, a kis Anna, maga Iarbas, egy test ebonitból, minden izma acél, oly boldogan tűrte a mellem. Most dalba került az egész. Hát fújják. Bánom is én már. Égi szörnyetegek játékszere mind, aki él itt.

Mikor jön a távoljövendőben az a zsidó, aki filozófiájában minden olyan egyszerű?

 

Elintézted? Akkor Ilioneus nyergeltessen, mi meg kifutunk a partra egy bodriba. Jól hallottad, különlegesen tisztelendő Gago, akiről nem tudom, hogy és miért kerültél ide, de bármiért jöttél, nem érek rá, kocsmába mentem, hallod, a Pán Patája kocsmába. Miért? Latinus király sose járt bodrizni? Nem? Otthon ivott? Az se rossz, otthon maradni, ha van valakinek otthona. Szillogizmus az egyszerűbbek közül. Trója otthon. Itália nem Trója. Akkor Itália nem otthon. Az otthon ott maradt valahol, és vastag por fedi, elkerüli a csorda is, ha ugyan él még házi- vagy vadállat a kis-ázsiai parton. Jobb, ha nem bóklászik arra senki, még nyílhegybe vagy csontba hág az ártatlan legelésző.

 

Ha keres, mondjátok meg a feleségemnek, elmentem a bodriba. Ha nem érti, amit feltételezek, közöljétek, államügy. Ha így sem érti, részvétem. Egyszerre csak egy dalt tudok énekelni.

Látlak, ne mozdulj.

Fiatalkorodban annyiszor próbáltál elpusztítani, hogy bár szégyellem, mégis meg kell bizonyosodnom arról, nem készülsz-e titokban valamire, például nem állítottál-e lesbe pár katonát ott a bozótban, akik csak a kiáltásodra várnak, és ismét megkísérlik, hogy ezúttal véglegesen kiiktassanak Itália mitológiájából. Ha így volna, Cserderekú Turnus, hiába tennéd, kár a felesleges fáradságért. Megsebesíthetsz, számtalan kellemetlen dolgot művelhetsz velem, de csak magadat izgatod fel, mert minden győzelmed pillanatnyi eredmény, a csatákat én szoktam megnyerni, és nincs rajtam hatalma a távoljövendőnek. Mindannak, ami valaha Trójában és Trójával történt, meg kellett történnie, és mikor a város elpusztult, a megsemmisült létezés mint kő hullott alá abba a nagy vízbe, amit úgy nevezünk, történelem. A kő körül azonnal elkezdtek képződni a gyűrűk, szép, szabályos interferencia-jelenség keletkezett, körző se rajzolta volna pontosabban őket, és a vízen az egyik gyűrű én voltam, a másik te, a harmadik Lavinia, és felsorolhatnám kíséretem minden még élő tagját és Alba Longa, sőt az egyszer majd létrejövő egységes Itália összes lakosát az osztrák hegyektől le az afrikai partokig. Miért küzdenél feleslegesen? A gyűrűket a kő okozta, Trója teteme, és ugyan ki győzheti le azt, ami már megsemmisült?

Jó, egyedül jöttél, akkor tárgyalhatunk.

A szigorú udvari rend, amit én kényszerítettem rá a környezetemre, nem engedi meg, hogy akár nappal, akár éjjel kíséret nélkül elhagyjam a palotát, fogalmad sincs, mennyi fejtörés, szervezés és nehézség leküzdése után szabadultam el erre a találkozóra. Szegény latinjaim nagyon unják, boldogok lesznek, ha abbahagyhatják, szerintem mihelyt eltűnöm innen, előbb-utóbb minden megszűnik itt, ami rám emlékeztetne, a meghajlások, a vezényszavak, a parádés őrségváltás, az egész fríg etikett. A fiam hajón nőtt fel, az nem fogja követelni, belé nem rögzülhetett az ősi ceremóniálé, oly pici volt, amikor elhagyta Tróját, a hajón meg nem ér rá magát mórikálni a katona vagy a tengerész, örül, ha életben marad, a tengeren való közlekedésnek vannak ugyan szigorú szabályai, de azokat az állandó halálveszély fogalmazta meg, szóval Iulus nem fogja óhajtani az udvari piruetteket, Lavinia, szegény, még kevésbé, őt minden Trójából hozott szokás képzése idejének nehézségeire emlékezteti, s minek terhelné magát velük, mikor végre valóban férjhez megy, természetesen tehozzád. Gyerekkorában is téged szeretett, majd elsirat engem páncélos kebleden, aztán boldogan átadja magát az új, de voltaképpen öröktől ismerős helyzetnek, nem marad itt szinte semmi az általam importált külsőségekből, csak annyi emlék, ami egyszer majd kacérabbá, egyben hitelesen antik eredetűvé nemesíthet egy világbirodalmat.

Szép ez a tó, gyönyörű. Szoktam erre vadászni Nemi vidékén, de hajnalban vagy alkonyatkor, éjszaka most járok itt legelőször. Főleg tavasszal szerettem kilovagolni ide, amikor szinte megfulladt az ember a virágzó mandulafák illatától, és minden berek piroslott, rubinréteken gázolt a lovam, itt szokatlanul hamar érik az eper. Illat és fény és fény és illat és virágok, erdők és gyümölcsösök lehelete, meg ez a tó, de szép, itt a víz nappal se kék, ezüstfekete; nemhiába hívják a tavat Hecate tükrének. Ennyi lenyűgöző táji elem még sok is egy magamfajta viharedzett uralkodónak, majd vigyázz, Cserderekú Turnus, a szépség arányára, az esztétika nehéz tudomány, valahol összefügg a politikával, túl sok harmónia lustává teszi és elpuhítja a polgárt.

Ne kapkodd a fejedet, komikus. Menj oda arra a tisztásra, azt annyira megvilágítja a hold, hogy ha én is odamegyek, láthatjuk egymás minden rezzenését. Nézz ide, ennyi van nálam, ez az egy kis tőr, a pajzsomat se vettem fel, minek. Nem lesz itt ma, ha esetleg arra számítottál volna, néma és romantikus párviadal, remélem, nem okoztam a közléssel csalódást, én nemcsak ismerem, tervezem is a jövendőmet. Amit te álmodol, az a hanyatló barokk, amit én élek, lezárt, sima vonalú, biztonságos és nyugodt klasszicizmus. Minek bántanók egymást, nemcsak értelmetlen, túlhaladott is már: Itália sorsa eldőlt az én megérkezésemmel.

Kardot hoztál, méghozzá ekkorát? Jó, látom, letetted a fűbe. Meg is ismerem, ez ugyanaz a kard, amivel a rutulusok és latinok közti küzdelmet akartad megnyerni, s azt remélted, kivívhatod, én utána újra hajóra szégyenkezem menekülő népemmel, és elnyel a távolság, eltűnünk a közeledből. Sajnálom, hogy annak idején olyan látványosan kiütöttem a kezedből, de beláthatod, muszáj volt. Az én parányi népemmel az ellenség gyűrűjében ugyan mi mást tehettem volna, Cserderekú Turnus, nekem győznöm kellett, s azt már az első pillanatban éreztem, hogy nem lesz nehéz. Téged szenvedély vezetett a bajvívásban, engem számítás, pedig semmiféle tusát nem nyerhetsz meg számítás nélkül, pusztán az indulat erejével. Még mindig elég fiatal voltam ahhoz, hogy gőgös és tapintatlan legyek, most már restellem, hogy annyira siettem akkor, de ezerfelé téptek a gondok, az akadályok, amelyekről ugyan tudtam, hogy rendre elhárulnak előlem, de idő nélkül még a csoda sem jöhet létre, hát siettem minél hamarabb végezni veled. Az otthoni vívómesterünktől megkaptam volna a magamét, mert nem volt elegáns a küzdelem, sem udvarias, se sportszerű, nem hagytam neked időt arra, hogy lélekben felkészülj az esetleges vereségedre, de még arra se, hogy megmutasd, milyen jó vívó vagy egyébként, mert sosem ismert módszerrel támadtam neked; honnan tudhatnád a fríg vívóiskola trükkjeit? Mire kettőt néztünk, már enyém volt a győzelem, aminek nem illett örülnöm, hiszen minden ellened játszott, harc előtt nyilván végigelemezted magadban, amit isteni anyámról tudsz, talán találgattad is, hogy ha összeveted gondolatban a te legfennköltebb ősöddel, hogy állanak ezek egymás mellett a mennyei ranglistán, s mindjárt elcsüggedhettél, mert annyira hátrányodra volt az arány, amellett rossz oldalon vívtál, arra volt gondom, hogy te kerülj szembe a nappal, és persze akkor láttál engem először sisak nélkül. Azért nem tettem fel, hogy jól megnézhesd, milyen a szemem, a hajam, az arcom. Nyilván nem olyan értelemben zavartalak meg a külsőmmel, Cserderekú Turnus, hogy akár csak egy pillanatra is elfelejtetted volna: számodra Lavinia a világ közepe, de megzavartalak, számítottam is erre. Látszott rajtad, ahogy megbámultál, a tény vágott fejbe, hogy én egészen más vagyok, mint az a boldogtalan, se hús, se hal kis Camilla, aki rekordot ugrott sebzett szégyenében, ha egy férfi a melléhez ért. Hogyne hoztalak volna zavarba, mikor egyszerre vonzottalak és taszítottalak, vissza is éltem a helyzettel, mert folyton csak mosolyogtam rád, míg piszkáltalak a fegyverrel és udvariatlanul villámgyorsan befejeztem a mérkőzést, te meg csak bámultál fürge kardomra, nevető számra, és mikor felfogtad: vesztettél, vérvörösen és megalázva megkötötted velünk az örök baráti szerződést, mi mást tehettél volna? A vívás percéig azt hitted, valami keleti csalóval fog szembekerülni makulátlan tisztaságú rutul szablyád, nem is vagyok igazi katona, csak valami orcátlan Cybele pap, egy vakmerő eunuch, aki a lélegzetvételével is hazudik, ahogy ott Keleten az Ida hegyénél szokásos, s aztán kiderült, nem boldogulsz velem, de akkor már nem szabhattál semmi mást feltételül, mert magad jelentetted ki: ne ontsuk tovább a rutulus és a latin vért egy fríg kalandor lázálma miatt, vívjunk meg mi ketten. Annyira nem tudtad felmérni a helyzetet, hogy abszolút biztosra mentél, a szemeden látszott, míg meg nem kezdtük a vívást, azt hitted, tiéd a győzelem. Mindegy, Cserderekú, most már ez is történelem, lehet, valaha tanítani fogják mint érdekes epizódot, hogy a Kegyes Aeneas atya harc után még tisztelgett is kardjával, és megköszönte ellenfelének a szép játék örömét. Nyilván azt hitted a tisztelgő kardmozdulatról, gúny, fríg obszcenitás, nálatok nem volt ez a jelzés, pedig én valóban csak köszöntem és megköszöntem neked a tusát, ahogy a vívóiskolában a mester tanította.

Igazad van, magam mondtam, ez már történelem, minek erről beszélni? Azóta béke van népeink között, és a felszínen még barátkoztunk is, remélem, méltányoltad, hogy nem tettelek rá túl sokszor a meghívandók listájára, mit kínozzalak fehér asztalnál, elvégre nem csillapodhatott le benned egyhamar a csalódás, a keserűség és az indulat. Ahogy az évek teltek, egyre jobban eltávolodtam a nem tisztességes pszichológiai eszközök bevetésétől, gondoltam, Cserderekú Turnus, derék dalia ne feszengjen az én lakomámon, és ne feszengjen szegény Lavinia sem. Benneteket ásó és kapa se választhat el egymástól, ha egyszer végre összekerülhettek, gondolj majd néha rám, ha nem leszek köztetek, milyen jó szívvel ajánlottam fel neked ma éjjel ezt a megoldást, amiről még nem tettem említést, milyen önzetlenül.

Ne vágj közbe, ne ugrálj, halad az idő, minél hamarabb befejezzük ezt a beszélgetést, annál jobb mindkettőnknek, nekem amúgy is sürgős az utam. Egyébként mielőtt elindulok, meg kell esküdnöd bajnoki nevedre, őseid becsületére, hogy nemcsak hogy nem követsz, de még csak azt se próbálod megfigyelni, milyen irányban olvadtam az árnyak közé, s melyik erdei ösvényen tűntem el a tótól. Ne most esküdj, csak ha már mindent elmondtam neked, amikor már csakugyan és minden részletében tudod, miért kérettelek ide. Köszöntelek, Cserderekú Turnus, ezúttal minden cikornyától mentesen, nem az udvari rend előírta külsőségek és a trónátadás ceremóniája keretében, köszöntelek, és sok szerencsét kívánok neked, mert immár te vagy Alba Longa társuralkodója, Iulus király első embere, Itália kardja, az özvegy királyné férje.

Ugyan, dehogy akarok végezni magammal, mi a csodának, nem vagyok kivédhetetlen halálveszélyben, amely a menekülés semmiféle lehetőségét nem kínálja, olyankor öli meg magát valaki, ha az elmúlás emberhez méltó körülményei hiányoznak, ez az egyetlen értelme és felmentése az öngyilkosságnak. Beteg se vagyok, nem értem én rá fiatalabb koromban se beteg lenni, vannak bizonyos alapvető dolgok, amelyeket kifelejtettek az életemből az égilakók, az én egyszerű vágyaim voltaképpen mind teljesületlenek maradtak. Tudod, én úgy megelégedtem volna egy kupa tiszta vízzel valami patakból, ha szomjazom, de az istenek mindig úgy teljesítették a kívánságomat, hogy túlkomplikálták. Jaj, szomjazik a Kegyesatya Aeneas, mondták az égben, szegény ifjú vizet kér, és mert istenfélő és amellett Venus az édesanyja, a Kegyes Aeneas atyának nem lehet odanyújtani egy csuprot némi folyadékkal, megvan mindennek a formája, más jár a fazekasmester legényének, más a hérosznak, adtak nekem hát, ha vizet kértem, először egy, aztán három, most már öt tengert is, az csak elég lesz a szomjamat oltani, azzal már elfelejtettek foglalkozni, hogy az ital, amit elém öntöttek, alkalmas-e fogyasztásra, egyetlen égilakó sem ivott még tengervizet, csak nektárt, honnan tudta volna, milyen? Igen, Cserderekú Turnus, aki mióta csak ismersz, azt érzed, szerencsés bölcsőm miatt világéletemben mindenféle meg nem érdemelt előnyökhöz jutottam, az élet nekem sem volt egyértelmű ünnepi körmenet, csak sose próbáltad megkeresni a mérgét vagy epéjét. Most már, mint annyi minden más, ez is mindegy, mert búcsúzni hívtalak.

El én. És örökre. És nem fogja Laviniát teljesen készületlenül érni, ne félj, gyakran figyelmeztettem: az istenek kinyilatkoztatták, hogy az égrázó Iuppiter előbb-utóbb maga mellé kíván, s ha hív, akkor mennem kell. Hát most hívott: ez az éjszaka és hajnal az, amikor földi végzetem betelik, mire virradatkor felnézel az égre, én már ott ülök a mennylakók között, már üdvözültem. Ennek egyik előkészítő mozzanata a mi találkozásunk, ezért küldtem neked Caietával üzenetet, és ezért állunk itt most holdfényben ketten és egyedül, hogy elmondhassam neked mindazt, amit el kell mondanom. Az országban, tudod, rendet teremtettem, mihelyt veled létrejött a békeszerződés, egymás után szövetséget kötöttek velünk a többi törzsek; aki nem jött magától, azt a bevált fríg módszerrel rábeszéltem, nem is volt olyan túl sok az elesettek száma. Kezdetben nem volt könnyű nyereg alá törnöm a népeket, de birodalmat teremteni nem lehet egy szál nárcisszal, s mihelyt megértették, alapjában véve jót akarok, le is csillapodott az ingerültség, mert ahogy az ellenállás szűnni kezdett, azonnal enyhítettem a zabolán. Az ország nem szegény, politikája stabil, a népet elégedettnek érzem, de ezt talán még nálam is jobban meg tudod ítélni, hiszen elhárításom jelentette, számon tartasz és feljegyeztetsz minden olyan árvizet, aszályt, kisebb helyi zendülést, amit nem sikerült kivédenem. Majd ha mint Iulus első tanácsadójának a te kezedbe futnak össze a szálak, rájössz, Cserderekú Turnus, hogy van, amit egyszerűen nem lehet megakadályozni, és ha a néped ragaszkodik hozzád, akkor ezt magától is tudja, és ettől nem szeret kevésbé. Morog, de ne várd tőle, hogy tapsoljon a saját veszteségeinek, engedd csak morogni, akkor kiszáll belőle az indulat, te pedig lemérheted a hétköznapokon, milyen gyors vagy lassú a helyzet normalizálódása. Eszedbe ne jusson megkísérelni, hogy meggyőzd a nemzetet arról, ragyogó a közellátás, mikor a sáska éppen megette a búzát és a szőlőt bogyóstul, karóstul megsemmisítette a jégeső meg a zord Boreas. A nép nem hülye, szereti ugyan a mesét, de csak este, amikor ráér hallgatni, és főleg, ha csak mértékkel lucsog belőle a vér, méghozzá mások vére, nem az övé, a nép ízlése és mértéktartása figyelemre méltó, Cserderekú Turnus, mindig tudja, mikor elég neki a politikai fantázia termékeiből. Ha éppen rosszkedvű, mert esetleg kifosztották vagy megalázták, te meg ráparancsolsz, hogy kacagjon, mert szerinted alapjában véve mindenki derűs, hiszen a csapások alatt csak izmosodott, és a bíráló szavak megerősítették emberségében, sőt gazdag is lett, csak nem veszi észre, mert nem él megfelelő módon, hisz túl igényes meg érzékenykedő, hát megdühödik, és úgy odavág a hazugok szájára, hogy maga is meglepődik. Te jó katona vagy, bátor, korrekt, tanuld meg azt is, hogy sose ingereld fel a népet. Szerencsére van benned valami természetes mértéktartás, talán ha nem figyelmeztetnélek, se tennéd, viszont vigyázz arra, hogy ne is becézd túlságig az embereket, mert az átlagpolgár nem származott istenektől meg nimfáktól, mint te meg én, emberi ésszel következtet, és ha rájön, hogy te eltűröd, ha nem dolgozik semmit, és harc, útépítés vagy agrártevékenység helyett a körmét ápolhatja, akkor hidd el, hogy a körmét fogja pucolni, mert ha munka helyett a semmit is elfogadod teljesítménynek, miért ne asszisztáljon neked, mikor így neki is könnyebb. Én szigorúan fogtam a népet, Cserderekú Turnus, de számukra is reális határt szabtam a tennivalóknak, hát elviselték. Légy te is szigorú, amíg nem sérted meg a jogot, eltűri mindenki, még büszke is lesz olykor önmagára; úgy uralkodjatok Iulusszal, hogy az utódok ne csak császári parancsból, de meggyőződésből írják meg majd pár század múltán rólatok a munka és az ősi erények himnuszát.

Lavinia szül majd neked fiút, azt add papnak, ezzel megoldódik az utódlás kérdése. A te Silviusod legyen a hitélet és az erkölcs őre, el nem képzeled, ezzel mekkora hatalmat adsz a kezébe, bizonyos alkalmakkor többet érhet a szava, mint a királyé. Szép élete lesz, hosszú élete a fiadnak, Turnus. Róma alapító szentjei származnak majd a gyermekeinktől, Iulus ága meghódítja a világot, a te ágad meg boldogan és komplikációmentesen él mellette, dundi leszármazottaid számára Iulus utódainak világlebíró serege sokáig megőrzi a birodalmat.

Figyelj, jó bajnok, Cserderekú Turnus! Én ma hajnalban szállok az égbe, vár isteni édesanyám, te őrzöd e titkot, míg fel nem kél a nap, akkor elindulsz és megkeresed fiam és feleségem, Crunus, jó paripám vár már, ő visz haza téged. Iulusnak átadod Priamus aranyos, gyöngyös koronáját, majd rálelsz, csak várj türelemmel, s foglald el, bajnok, a fiam mellett azt, ami neked jár, Alba Longa régense leszel te, óvjon a Végzet. Közöld búba merült családommal, jelenés jelentette neked, hogy Iuppiter ezt az éjszakát jelölte ki istenné válásom számára, Iulus azonnal kezdje meg az uralkodást a te segédleteddel, társam volt már évek óta, szinte mindent tud, amit egy uralkodónak tudnia kell, de nincs még elég tapasztalata és emberismerete, és főleg Achatesen kívül nincs mellette valódi férfi, mióta isteni anyám varázslata e jelmeztesttel takarta el valódi mivoltom. Iulus, ha nem mutatja is, sose heverte ki átváltozásom óráját, hogy idáig mégis valamilyen harmóniában élt a fiú, Achatesnek köszönheti, csakhogy jó Achates sem elég mellé Itália földjén, Iulus fríg marka rutulus kezedbe simuljon, így lesz boldog a nép, így olvadtok össze latinná. Fiamat kicsit csendesebbé nevelte az élet, mint más fiatalt, de ne becsüld le a csendjét, mélységet takar az, s ha felébreszted az indulatát, nem köszöni meg senki. Túléli, hogy elmegyek innen, azt hiszem, Cserderekú Turnus, hogy nem lesz számára meglepetés, elvesztett ő apát-anyát már a Trójából való elindulás percében, valójában régtől nem tudott velem kezdeni semmit, mert apának anya voltam a szemében, és anyának apa, mit kívánsz egy kisfiútól, aki járja az óceánt, és ezzel az állandó családi biópiával mered a hullámok közé? Az ő trójai emlékei elmosódtak a tengeri úton, a viharok, az élelemszerzés, a menekülés vagy az összecsapások váltak természetes napirendjévé, ügyes lett, éles szemű, remek megfigyelő, a tudat, hogy jó hajósnak tartják vagy meglepően sikeres szigonyvetőnek, kezdetben többet jelentett számára, mint a nekünk ígért birodalom vagy a vele együtt útra kelt, egyre gyérülő sorú menekülők fájdalma, honvágya, emlékei. Ne félj attól, Cserderekú Turnus, hogy könnyes trójai nosztalgia lengi körül a fiatal uralkodót, akár bárki fríget a környezetében, hisz a generáció, amelyet idáig elvezettem, kihalóban van, rövidesen elviszi magával a valamikori hazájában átélt időszakasz iszonyatát és az emlékszilánkok szúró édesét, gyászünnep múltán, meglátod, nem sirat engem majd senki, csak bajnok Achates, meg ne ródd érte, nagy a mélye tiszta szívének. Nem lesz Iulusszal bajod, Cserderekú, nem az a típus, aki sért vagy lenne fölényes, lesz a barátod, hű társad s testvére majd a fiadnak. Esküdj meg hát a Styxre, hogy te se fordulsz ellene egyszer, és nem játszod ki a saját néped erejével. Ha megszegnéd az esküdet, én majd visszajövök odafentről, számon kérni, s vagy olyan okos, bajnok, hogy tudod: a földön élőként se boldogultál velem, mint isten csak kellemetlenebb lehetek. Megesküszöl? Jó. Iulus nem túlzó, nem fantaszta, szép család lesztek, és hidd el, mint a fivér szereti leendő feleséged.

Lavinia.

Töretlen virágot kapsz, Cserderekú Turnus, és olyan élettársat, amilyen ritkán jut valakinek – emberszabásút. Hogy nyúltam volna hozzá, bajnok, mi jut eszedbe, e test, amelyet látsz, az isteni szándék következtében megszabta a vele való érintkezés lehetőségét, én csak tudom, hogy töretlen virágot kapsz, aki megszüli neked a rég remélt fiút. Ne azért vedd el a legrövidebb időn belül, hogy baj ne legyen az országban, Iulus érti a dolgát, meg se rezzen az alkotmány, ha hozzá kerül a hatalom, hanem mert az istenek szeszélye miatt olyan sokat vesztettetek ti mind a ketten, hogy szégyellnék elvonni tőletek minden további pillanatot. Kezdetben kicsit megzavartam szegényt, én voltam a sorsjövendölte, hirtelen betoppant hérosz, akiről a rapszódoszok évek óta a fülébe énekeltek, csitri volt, hiú, kíváncsi kis királylány, aki a szerelembe volt szerelmes, hiszen nem ismerte se teste, se lelke, de kívánta már a szenvedélyt, én meg ott voltam, fríg tarka köpenyegben, lobogó hosszú hajammal, mindazzal a rengeteg csodával, ami lényemet körüllengte, én, az eleven legenda, hát persze hogy belém szeretett. Hogy idegenkedtem tőle eleinte, bosszantott, terhemre volt, később már megszerettem, lett lányom a fiam mellett. Most majd, Cserderekú Turnus, melletted végre megtanulja, amit az igazi beteljesülésről meg a valódi házasságról tudnia kell, megtanulja tőled Faustus ősapa szent fája alatt a birkairha ágyon. Fegyelmezd magad, Turnusom, ne ijeszd meg a vadságoddal, eléggé meggyötörtem már én a nyomorultat a magam szelídségével és az ágyban mellette fekve tartott pedagógiai óráimmal, azt se tudja majd akkor éjszaka szegény, mi történik vele, micsoda érthetetlen gyönyörűség. Latinus halálakor ő készítette utolsó útjára az apját, sírt és bámult, míg mosdatta, milyen kiszolgáltatott és törékeny a lélek elhagyta tetem, mosd el belőle ennek az élettelen, szomorú férfitestnek az emlékét a magad bajnoki meztelensége erejével. Laviniában olyan feleséget találsz, aki valóban megoszt majd veled mindent. Hiányzik belőle Hecuba mindenkit lenyűgöző kisugárzása, kontrasztszínei, elbűvölő frivolitása, ő ugyan sose festené be a mellbimbóit arannyal, ha halni készül, viszont sose jutna eszébe szeretőt vállalni akkor sem, ha egész életében mellettem kellett volna élnie, örökre érintetlenül, a beteljesülés minden reménye nélkül, mert megesküdött az oltár előtt, hogy ahol én Gaius vagyok, ott ő Gaia lesz, és akkor el kell fogadnia, amilyen életet kényszerítek rá, és mindenben úgy cselekszik, ahogy a család és a nép becsülete megkívánja. Becsület, valami szép méltóság jellemzi Laviniát, Cserderekú Turnus, azért lesz jó és szilárd a házasságotok, mert benned is megvan ugyanaz a tisztesség, tartás és szemérmes fegyelemmel féken tartott nagylelkűség, mint Laviniában.

Amatára vigyázz! Ez komoly figyelmeztetés, Turnus, szívleld meg.

Tudom, hogy rokonod, tudom, hogy legnagyobb pártfogódnak érzed, s hogy mindig téged becsült, engem meg utált, és szüntelenül azon iparkodott, hogy Laviniában ébren tartsa valamikori gyermekszerelmét irántad, ám ha te leszel a veje, legyen erőd éreztetni, kié az Udvarban a hatalom. Iulus az uralkodó, utána jössz te, a harmadik Achates, és negyedik rang nincs. Korlátozd az aktivitását, ő legyen a hatalom nélküli özvegy anyakirályné, dekoratív és funkció nélküli. Amata becsvágyó, amellett különbözik mindenkitől, akit közületek eddig megismertem, más, mint Lavinia, Latinus, te, mint akármelyik rutulus, szabin, akár etruszk is, Amata indulataiban, fegyelmezetlen ötleteiben van valami keleti, valami brutális. Amellett Laviniát nem úgy szereti, ahogy lányukat, fiukat az itteni anyák, akiket mindig irigyeltem, mert nem volt más céljuk, mint hogy felneveljék és tisztességesen ellássák az új nemzedéket, és sose törték azon a fejüket, hogy ez vagy az a még harmatgyönge leányka vagy kisfiú később, ahogy a nemzet és a világtörténelem kereke fordul, mire használható fel a legcélszerűbben. Amata világéletében csak lépni akart Laviniával a sakktábláján, mint Priamus udvarában a mi családunk, Latinust sikerült befolyásolnia, bizonyosra vette, a gyerekével is elboldogul nagylány korában is, persze rosszul számított, mert Lavinia már mellettem lett felnőtté, és őt ugyan hiába próbálta olyan irányba téríteni, ami nem felelt meg a tisztességének vagy akaratának. Lavinia ugyan oda nem ad semmit, amit egyszer már megfogott, a királyi pálcát sem, soha méltóbb ősanyát a valamikori római népnek, mint ő, fél kezében guzsaly, a másikban szorosan a férje keze mellé simulva az ország hajójának kormányrúdja, a fogsora között éles kés, hogy védekezni tudjon, ha az erényére támadnának, kés, amelyet csak akkor vesz ki, amikor salátát akar vágni vele. Értesd meg Amatával, ne is kísérletezzék semmivel, Laviniát elvesztette. Mihelyt felfogja, minden erejével feléd fordul majd, óvakodj tőle, Cserderekú Turnus, mert logikus első akciója nyilván az lesz, hogy megpróbál rábírni téged, pusztítsd el Iulust. Tudom, tudom, ha nem mondod is, tudom, de azért a te ígéreted és az istenek biztosította védelem mellé kiépítettem neki olyan palotaőrséget, hogy nem kell tartania semmitől, nem a teste őrzését kérem tőled, bajnok, hanem valami nehezebbet, hogy védd a lelkét, az idegrendszerét, harmonikus királyi életét. Iulus kijelölt felesége még kislány, számára Amata nagy tekintély lesz, anyósod megkísérli majd, hogy elfordítsa a férjétől, ne hagyd, hogy összeveszítse a fiatalokat, mutasd meg, ki vagy, akire én, hajdani ellenséged rábízom a számomra örökségként kijelölt földet és mindent, ami rajta az enyém. Védd meg a fiam fiatal, sebezhető lelkét Amata groteszk ötleteitől, biztonságmorzsoló iróniájától, intrikáitól, és oltalmazd és segítsd a tieiddel egybeolvadó fríg népemet. Arra is készülj fel, hogy Amata műsorának egyik jelentős és tetszetős száma lesz annak az ismertetése, mit jelent a latin vér felhígítása tekintetében a fríg invázió, milyen kára lehet a kemény, jellemes, tiszta életű törzseknek e tolvajokból, varázslókból, heréltekből és piperkőcökből álló kis-ázsiai söpredék, akik igazi arcát sose látni, hiszen bőrükön festék, hajukon pomádé. Látod, csak te vagy annyira elfogulatlan és tisztességes, hogy rád bízhatom őket, te se rajongsz az én menekültjeimért, de elfogadod őket, és sose jutna eszedbe, hogy bántsd vagy csúfold, aki fríg.

 

Lelkük nem férfi, pingáltak, mitra fejükben, Trójai praktika öl, Frígia népe hazug.

 

Ó, semmi. Alexandrin disztichon, majd meghallod, a piaci árusok dúdolgatják a vásártereken, fülbemászó a dallama, jó a ritmusa, ügyes nótába rögzített rágalmat hamar megtanul a nép. Jó, hogy eszembe jutott ez a dal, mert ezt is meg kell beszélnünk még, hogy mit csinálj a rapszódoszokkal.

Azokat, akik közülük már éltek és elég idősek voltak ahhoz, hogy jegyezzék, amit az ideérkezett trójaiak meg az olykor-olykor kikötő idegen hajósok meséltek, és sok mindent rögzítettek, de már a történetek hallgatása közben is ízlésük szerint faragtak egyet-egyet a tényeken, úgy adják tovább az utánuk felnövő énekeseknek, ne bántsd, Cserderekú Turnus, és főleg ne iparkodj módosítani az időközben szépen kialakult legendákon. Daloljanak, amit akarnak, nem baj az, ha a változatok olykor egymásnak ellentmondanak, hagyd békén a költő szabadságát, mert nem éri meg, amit a fejedre kapsz, ha megpróbálod befolyásolni. A költő ravasz állat, valami módon mindig beleharapja a maga kivert foga jeleit az idők fája kérgébe, számodra olvashatatlanul, olyan betűkkel, amelyeket csak késő generációk tudnak kibetűzni a távoljövendőben. Ezt a mi mostani találkozásunkat viszont mindenképpen tartsd örökre titokban, ennek a híre nem juthat el a rapszódoszok közé, ez nem a nyilvánosság fülébe való. Engedd, hogy megcsinálják távozásomról a maguk verzióját, hiszen gyönyörű lehetőség nyílik a közhelyekre, az igazság csak feldúlná és megdöbbentené őket, mit gondolsz, hogyan reagálna egy átlagos tehetségű rapszódosz arra, hogy én nem az enyéimtől búcsúztam könnyzápor és imák között, hanem veled volt találkám ma éjjel, és neked adtam át a titkos államrezont, a végső utasításokat és kéréseket, nem Iulus fiamnak, nem Achatesnek, és Itáliában egyes-egyedül tőled búcsúzom el, nem a feleségemtől. De hát nekem nincs kedvem kegyes tanácsokkal ellátni Iulust, egyebet se hallott eddigi életében, mint hogy mi a feladata, Achates belém kapaszkodna, megpróbálna visszakönyörögni, amellett nem vágyom zokogás közben búcsút venni Laviniától. Jobb ez így, Cserderekú Turnus, Iulus nevelése befejeződött, és Achatesnek itt kell maradnia, mert funkciója van, ő Iulus életében a szülőföld, Trója, te a latinság, Lavinia meg hamarosan megérti melletted, hogy ne gyászoljon, hanem örüljön, mert arra van oka. Nem kell körém senki közülük a földi megsemmisülés pillanatában, az elmúlás még a közéleti ember számára is magánügy addig a fokig, amíg lebonyolítja, sokkal kevésbé nehéz az élet befejeződését egy tisztességes kívülálló társaságában lebonyolítani, mint barokk kulisszák között, míg az ágyfüggönybe belesír az illedelmes Udvar. Nem, nem. Én eddig még csak pusztulást láttam igazán kereket, komplettet, égbeszállást soha, de azért annak a módját is tanultuk az udvari ceremóniáléban, az volt az iskoláskönyvünkben a fejezet címe: A király visszavonul. Hát az uralkodó most, hogy tőled illendően elköszönt, visszavonul, Cserderekú Turnus, és hogy jelezze, isteni csoda vitte el, kedvenc bárkáját a kikötőben nimfává változtatja, a víz mélyére száműzi, hogy senki többé ne járhassa rajta a borszínű tengereket, majd hegy tetejére hág, és hajnalban, mikor fény ura Apollo elindítja tüzes szekerét, mellé ül és felmegy az égbe, ehhez a nem halandó szemének való látványhoz nemhogy nem kell, de nem is lehet tanú. Ha elválunk és feljön a nap, ez történik majd, így beszéld el a feleségemnek és a fiamnak, a rapszódoszoknak.

Nézzük meg egymást utoljára, Cserderekú Turnus, egykori ellenségem, későn lett barátom, őrizzen holtig a Végzet. Kívánságom? Nincs nekem semmi, ami fontos volt, azt közöltem. Milyen szép látvány lehetnénk most idegen szemeknek, két férfi ebben a holdfényes éjszakában, szinte színpadi díszletek között a Nemi tónál, így fognak majd ábrázolni bennünket évezredeken át csészéken, korsókon, gemmák faragott kövén, két derék, mondjuk viszonylag ifjú daliát, egymással szemben, Turnust, a Cserderekú rutulust, a marcona, megbízható, férfias jelenséget és a Kegyesatya Aeneast, aki elköszön, indul a mennybe.

Megyek, mit akarsz még, elmondtam mindent. A kezemet adjam? Kérlek. Sose találtalak ellenszenvesnek, akkor sem, mikor a véremet követelted. Lavinia majd elsuttogja neked a birkabőrön, mást, mint dicsérő szót nem hallott tőlem rólad. De megkérdezheted Achatestől is. Achatesnek egyébként üzenek valamit. Mondd meg neki, hogy tudtam, ha nem is szóltam, ahogy ő se beszélt, mert szánkat Ananké nagy titkos zárral elzárta, néma maradt hát, ám őrzi az emlék azt, ami volt, s ami nem volt, emlék, egyetlen, min a Végzet bárdja kicsorbul.

 

Köszöntsd a nevemben Laviniát.

Aztán az ég tengelye elferdült, és belesápadt a horizont a naponta ismétlődő, megszokhatatlan örömbe, hogy telt fénnyel új nap, új árnyék, új mámor, új keserűség virradt ránk, hisz mindennap teli zsákkal jön, s ha eléd hajol, kibogozza zsákja szájára szoruló zsinegét Ananké, a mi mennyei úrnőnk, s árad a perc, sodrával minket is elvisz új eseményekhez, gond s kéj táncába szorítva lábunk gyönge inát, s bizony elpusztul, aki nem lép.

Ám lép Cserderekú Turnus, mert adta szavát rá, így amidőn ama hegy, a Soracte pírba borulva jelezte a hajnalt, ment szaporán, és mint amikor méhek csapata, ha nyugalmuk sérti az ember, felfigyel és békétlen surrog, így megy a bajnok, kínzó gondolatok torlódnak homloka mélyén, s zúzza fejét, mi esett, megesett-e véle valóban. Hátha boros fejjel megcsalta csalfa szatírnép, s most a pagony mélyén nevetik, milyen balga, hiszékeny, vagy elaludt, Hecate tudja, miképpen jutva e helyre, s álmában látta Kegyes Aeneast, hallotta beszédét, hogy rá, épp őrá bízná isteneit meg a népét, Iulus bajnokot is, ki királyként ülne a trónon mellette, de ez sem elég, mert szűz feleségét sem sajnálja, hanem új frigyre küldi szelíden, s kíván sok sarjat, soha nem szűnő örömökkel, még ménparipáját, a derék Crunust is neki szánta, kérve a Cserderekú Turnust, hogy adja kezébe bajnok Iulusnak a nagyapja drága fejékét, rég elhunyt Priamus aranyos, gyöngyös koronáját. Persze, hogy álom volt, de bizony annak sem akármi. Hajnalodik – gondolta a hős –, csepp torkán hirdeti sármány.

És ment, csak ment a Cserderekú Turnus az erdei úton, és nem volt vidám, mert sose kedvelt ő még boldogító álmot sem, nemhogy olyannal hergeljék kusza képek, ami újra elébe idézi régi kudarcát. Ámde megtorpan, úgy hallja, pata döng valamerre, egy ló jelzi, hogy unja a várást, és a lovat mindig kedvelte a Cserderekú hős, hát széthajtotta a gallyakat, és dermedt ámulatában, mert ott látta a tisztáson Aeneas híres paripáját, Crunust, és csudaképpen a mén koronás volt, gyöngyös aranyos pánt volt rászorítva a fejére. Cserderekú Turnus gyöngéd kézzel leemelte, és ahogy ráfénylett rőt tűzzel a trójai szent kincs, kételye elhussant, mint felcsap égre a sólyom, mert nem áltatta álomkép, azt, amit átélt, ébren is éli ezentúl, régens lesz, és apa és férj, azzal a lánnyal, akit mindig szeretett, lesz híre, hatalma nevének, vár rá hosszú lét, ráhagyta az, aki eltűnt, fellegeken hágva a magasba isteni székig, mása ki lesz egykor, soha senki se, hisz ki lehetne ilyen nagylelkű, színtiszta mennyei jóság, hogy mindent nekiadjon ingyen, szeretetből, országot, paripát, háznépet, trójai múlttal megpótolva az ő saját múltját, hisz itt a kezében, mit rá, nem másra bízott kegyes úr, ím, fogja a pántot, rajta frigyükre pecsét, vérfolt, nem mosta le víz azt tíz év hánykolódás iszonyú hosszú idején sem, ott rozsdállik a vér, Priamus szentelt feje vére, s ő, a Cserderekú kapta, nem bátor Achates.

És ment Cserderekú Turnus kifelé kábán a pagonyból, Crunus, a jó paripa kíséri víg kocogással, rányihog, és új gazdáját bókolva köszönti, orrlyukait, fülét is mozgatja, látni, hogy örvend. És ahogyan mennek, és egyre fogynak a mezsgyék, s nincs immár távol palotája volt jegyesének, már nem kocogott mellette a ló, de elúszott, hírt vinni oda, hol nem sejtik, hogy csoda történt.

S íme, vele szemben a kelő nap fényében távoli hangok szeldelik a levegőt, jajszó zeng és keserűség: „Aeneas, jámbor atya, hol bujkálsz, jaj, hova tűntél, nincs nyoszolyádon szép tested, nem vagy te sehol már, vérted, páncélod, fegyvereid sincsenek, jaj, hova lettél, hol vagy, édesapám, hova lettél, isteni férjem, hogy tud élni e nép, ha elhagyod drága hazádat?”

És íme, most a nemes állat eléri Lavinia úrnőt, ki megtépte haja szép fürtjeit, messze rikoltva, könnye patakba folyik, havas mellén ázik az inge, és eléri az ifjú bajnokot is, Iulus urat, aki fennhangon sírja a gyászdalt, s kérleli atyját, jöjjön elő, ám a ménló most odatérdel elé, s emberi szóval felfeleli: atyját az égben keresse, mert oda ment, ám itt van helyébe a Cserderekú Turnus, aki trónja oszlopa lesz majd, s gondját elfelezi, mert atyja lesz neki híven. Indul hát, bár könnye pereg, jó bajnok ifjú Iulus, és kezet ad, míg Cserderekú Turnus átöleli, hogy válluk belereccsen. S újra bókol a ló, szólítja most a királynőt. „Szép Lavinia – szól –, énáltalam kéri a férjed, menj férjhez te megint, mert ő már isteni széken istenként trónol az egekben, égi magasban, s léted s léteteket Iulus és Turnus daliákra bízta, enyhülj hát, és sírj, nevess sorsodon, úrnő.”

És amiképp zivatar vonul el, megtépve a fák koronáját, ámde nyomán kiragyog szép fénnyel szende szivárvány, úgy bujkál Lavinia arcán a könny mögött már a mosolygás, és tapsol a világ, és sír a világ, ahogy illik, és zúg-zeng minden, hogy „Isteni Aeneas, kegyes úr, légy boldog a mennyben, és ahogyan rendelted, legyen úgy majd minden időkig, jó frígeidet s a latinust tartsa örök egységbe a szent pánt, Trója ura, Priamus aranyos gyöngyös koronája, örvendezz, áldott, kit égbe emelt az isteni végzés!” – Turnus szava harsan, s rázúg mindenki: „Örökké!”

Ám mint dárda hegye, mered rájuk gyanakodva Achates zord szeme, és lassúdik, szűnik örömzaj. Sír a vitéz, nem szégyelli, de önti a könnyek bús-haragos cseppjét, amely nem akar elapadni – együtt nőttek fel, együtt lettek daliává, együtt élték át a csaták viharát, menekülést, gyilkos tengeri út veszedelmét, ő védte rágalom ellen, ő rántott fegyvert, ha vezérét rágta a hitvány sok fecsegő, és vele osztott meg terhet, tervet, kérte tanácsra, szablya kezében ő lett, ő, Achates, Itália földjén, hát ki segített, ha nem ő mindenben, őre, kutyája, lelke bizalmasa volt-e vajon más, hogyha nem ő, és most itt hagyta magára. S gondolt még valamit keserűn, ám senki se sejti, mit gyászol igazán, mert arról hallgat az ajka.

Hát nem elég búnak számára, kérdi a bajnok, hogy Panthus helye kihűlt, vén Panthus tovatűnt kocsijában, melybe a csúz nyűgözte szegényt, nem tudva menni, csak úgy, ha két daliás ifjú pap fogta a vállát immár második éve, míg isteneit kérlelte gyenge szavával, s a szent dara ujjai közt tovapergett, mert reszketett minden ízülete, és fogni se bírt a kezével. Hol van vén Panthus, hová ment meghalni az árva, mit sejtett, melyik isten súgta fülébe, hogy lám, itt hagyta jó népét a drága vezérük. Jaj az utolsónak, aki mellől népe kihalt már!

Ránéz Cserderekú, és kéri, lelke nyugodjék, volt ám gondja reá a nagyszívű isteni sarjnak. Azt üzeni – bajnok Achates tán érti, mit ő nem –, tudta a jó kegyes úr, hogy mit, nem mondta ki nyíltan, csak hogy tudta, de száját a zordon Ananké elzárta, hát néma maradt, ahogy bajnok Achates sem szólt, ámde örökre őrzi az emlék, egyetlen hatalom, min a Végzet kardja kicsorbul, azt, ami nem volt, nem lehetett. Csak hallgat a bajnok, arca bíborlik, látni, hogy hű szíve tágul, mélyet lélegzik, bólint Turnusra, hogy érti, és szomorú és víg, ki látja az emberi szívet.

Majd szól fennhangon s odanyújtja bajnoki jobbját Iulus, friss fejedelme a fríg s a latin daliáknak: „Harmadikul ide jöjj, Achates, s ne fossza meg ajkad Cserderekú Turnust, sem engem bölcs szavaidtól, légy ma nekünk, meg holnapután és minden időben, légy az, ami kegyes szent édesapámnak Frígia földjén és merre csak vittek az utak, tegnap és tegnapelőtt voltál, jöjj, bajnokok éke!” S akkor bár komoran, de mosollyal ajka szegélyén bólintott a vitéz Achates, és szíve megenyhült, nem fájt már, csak sajgott, mint a belélőtt nyíl forradt nyoma fáj, s viszolyogva érzi a harcos évek után ismét, valahányszor zord Boreas zúg.

Mindenki megnyugodott, így, ahogy illett, elrendelte Iulus, hogy Panthust szertenyomozzák, s gyászhadijátékra gyülekezve ülje a nép meg isteni Aeneas hogy feljutott már az egekbe. Hát meggyászolták nagy fénnyel, hősi tusákkal, és minden templomban bőséges áldozat is folyt, mert akkor már álltak templomok is, csudaszépek, és szállt az áldozatok kék füstje a dicső úr tiszteletére, és a rapszódoszok már zengik az ünnepi hajnalt, azt a napot, amelyen Cserderekút a királyuk, Iulus mellé az isteni Aeneas kijelölte, megszabva: a jó Lavinia úrnő is társra találjon, és hű gyámolokul majd védje Achates a trónjuk, és e vidéken hadd nőjön fel a föld legdúsabb nagybirodalma, sasszárnyaival hadd óvja, fedje a földet, melyet még betakar, ámde ölében tart a jövendő, s Frígia újra virul benne, mind élnek a trójai hősök jó latinok közt vérükkel elkeveredve, s vén, kopott isteneik előtt soha nem huny ki az öröktűz. Isten az égben örül, ember a földön örül, csak egy szomorú, a királyné, nem az ifjú, a vén, Amata borús, mert szeszélyes az öregség. Most, ahogy megkapta, idejött, nem kell neki Turnus, úgy emlékszik, akit elvesztett, gyermeke volt az, jó veje, áldott szív, hős kar, csupa isteni szándék, Aeneas dalia, mert az öreg megsínyli, ha változik bármi körötte, a jó is rossz neki már, mert ami mássá lesz, azt jelzi, száll az idő, száll, és az idő múlása egy a halállal, mert közelít, léptét nem fogja vissza az ég sem.

Zeng az ünnepi dal, megkapta, mi járt, kegyes isten, szép hadi gyászjátékot, hát jöhet immár új életet ígérő nevetés is, hiszen gyászünnep után, ahogy rendeli mennyei végzés, nászt kell tartani, mert lám, férjhez megy az özvegy. Várnak víg zengést, ám harsan jaj szava, sírás, bolydul az Udvar, nincs, ki a nászi ruhát ráadja, Lavinia úrnő, nincs Caieta, jaj, nincs Caieta, nincs úrnő, drága cseléded, nincs, aki köntösödet elrendezze, csoda történt. Rettenetes csodajel, nem hoz tán bajt a családra? Mert Caieta kihűlt ágyán iszonyú iszonyatra farkasbőr tetején ott van, mi belőle maradva még jelzi a dajkát: arcafedő szép maszkja maradt helyette, és csuda nézni, dús fürtű haja is itt van szép kontyba csavarva, sőt mosolyát is itthagyta, mélyvízi korallba ágyazott gyöngyfogait, nevet ő, aki nincs itt, nagy, titkos nevetéssel. Döbben Turnus, döbben Achates, sír a királyné, ám Iulus dalia odalép és mondja: „Égbe követte atyámat, persze, hogy elment. Nincs Caieta, Lavinia, békélj, jó kutya sincsen, amikor egyszer csak elhal a gazda, isteni Aeneas elvitte fénybe magával, ég küszöbén kuporog Caieta, tán csillag azóta, de hogy te és Cserderekú megüld ma a nászod, itthagyta jelző mosolyát, mi az isteni szándék. Öltöztesd lányod, öltöztesd, rajta, Amata!” Bölcs volt és szigorú Iulus, mint illik ifjú királyhoz, és befalazták Caieta kis házát, benne hajával, mélytenger-mosolyát és maszkját őrzi sötétség, hordja nevét szirtfok meg a számtalan rapszódoszének, s aztán ünnepség, gyönyörű nászest jött, ahogy illik, s nászéj is, az ős Faunus jósfája alatt, mert ez a törvény, s ott szent birkának irháján szűzi királyné hős Turnus karján végre megtudta, szerelmet mért olt isteni kéz a törékeny emberi szívbe, és nevetett a berek, és sírt örömében az asszony.

 

Anyám, mindennél és mindenkinél drágább emlékem, erőm, büszkeségem, magyarázatom, holtodban is pajzsom, Hecuba! Miféle istenre bízhatnám én magam tekívüled, aki belőled születtem, mire nekem az égi mennydörgők, a sunyik, a szárnyas bokájúak, a buja villámhajigálók, a művésznyúzó irigyek, az alakváltoztatók, az igazságot kiröhögők hada? Honnan tudtad, hogy a Nemesis forduló kerekét megállíthatja a porszem, ami belekerül, a pillanat? Honnan tudtad, hogy csak annak nem ég le a városa, aki eleve nem is építkezik, de akkor minek élt, ha meg se próbált bástyát emelni a pusztulás ellen? Miért a mi szerencsétlen kezünkbe tettétek le Laóval a jövendőt, a menekülő maradék és a születő birodalom sorsát? Ennyire szerettél engem, vagy ennyire gyűlölted Aeneast? Kegyesatya nincs, de én sem vagyok, anyám, aki Itália trónján ült, az fikció volt, zavarba ejtő álom, másnak is, nekem is, elfáradtam, úgy érzem harminchat éves koromban, hogy vén vagyok, Kronosszal egykorú. Ha feleltél volna az Alvilágban, ha egyáltalán volna Alvilág, és nem minden gyönyörűséges és iszonyatos itt a földön játszódnék le az életünkben, talán nem vágnék neki a tengernek, de az Orcus üres, ott bizonyos, hogy nem vagy, hát arra kereslek meg, ahol lehetsz; ha vagy, ott fúj a szél Trója porában. Tőled tanultam meg, hogyan és mikor kell leesni az Idő fájáról, most eleresztem magam gally peremén, és alágyűrűzöm Itália szép ifjú fájáról, megyek utánad, Hecuba. Mert tévedtem, nemcsak egyetlenegy, több pillanat van, amikor a meglepődött Nemesis a váratlan zörejre figyel, és elfordítja rólunk a szemét; anyám, még a halált is újra lehet kezdeni, nemhogy az életet. Hát várj engem oda vissza, ahol utoljára láttalak, akkor is, ha nincs, csak a kő, a romok, és delfines medencédet a trónteremben benőtte a hínár, vagy betemették. Király, főpap, birodalom, nép egyszerre pusztul el, így lesz neve a történelemben, én meg csak veled, köztetek és mellettetek maradhatok meg a jövőnek, mert míg áll a világ, abban a hitben áll, hogy Itáliát Kegyes Aeneas alapította meg, és Creusa meghalt ostromkor a Dardán Főkapunál. Most visszaveszem önmagamat, anyám, és visszaveszem Tróját.

 

És ama virradaton, hogy a Cserderekú Turnus elindult, mert jelezte már a hajnali fény a Soractén, hogy eljött az idő, amikor mennie kell, ahogyan a jámbor jó atya kérte, nem később, nem hamarabb, mert számon tartja a Végzet, amit szánk szól s megígér, indult nagy gyorsan Kegyes Aeneas is, és ment és ment, amíg csak el nem érte a tengert, a kis kikötőt, amelyet használni tilos volt másnak őkívüle, ott himbálózott a hajója a part peremén, szép nevű, jól megépített tengeri jármű, minden rajta, mi csak útközben kell a hajósnak, hisz van-e kívüle még, aki tudja, hogy messzi nagy útra mit rakodik, csomagol, ki okos? És könnyű kézzel kibogozza a parthoz rögzítő kötelet, hogy felvonhassa a horgonyt, jól ért hozzá. Kezes ám a hajó, rágázol a hetyke habokra, felcsap a lágy tajték, csattognak a sárga vitorlák. Jószívű, kegyes indulatú szél fújja előre, gyorsan távolodik, bár még jól látni a partot, sóhajt, míg nézi, mert víg ugyan, végre szabad lett, ám szomorú, mert amit épített, most látja utolszor, nem lesz gyermeke sem többé, az ifjú bajnok Iulus, aki mögötte maradt, minden törzsek fejedelme, nem a szülő, más kell neki már, kard és bíbora vérnek, hatalomnak. S mint amikor szép enyhe napon a part közelében felmelegedni begyűl kis fürge halak sokasága víz felszíne alá, s ott játszanak, fel- s lemerülnek, emlék emléket kerget, a száma tömérdek, tíz éve, tíz kerek éve, hogy partra ugorva szertekiáltott ő: „Jó trójaiak, megjöttünk, itt van az ország, mit keresünk, nagy harcok után itt majd nyugalom vár!” Tíz év, és micsoda tíz év szállt el, hány volt harca, kudarca, tarlóját törve öntözte arca vizével, mekkora volt ez a munka, jól tudja ő meg a Végzet. Most termése megért, de aratni más fog e földön, és Lavinia is, kit másfajta szeretettel, de szeretett végül, nagy későn végre kilábol a nem halandóra méretezett csapdából, s él emberi létet. „Elkészült a művem, anyám, Hecuba, s ti halottak!” – gondolja a bajnok-megmenekült, gyarapul Ilion népe, szaporodva, megtörtént, amit rábíztak Aeneas jámbor atyára. Mint a büszke bogár, ha gyanta bevonta a szárnyát, meghal, ámde megél a világnak végezetéig, megmaradunk, élünk, rajtunk a halál nagy kardja kicsorbul, úrasszony Róma, ez lesz neve majd Ilionnak, egy arccal néz rád, egy szájjal szól az utódunk, mond a latin fríg szót: „Nem lizikálni, te lusta!”, s visszarikoltja a fríg: „Perfecimus, csendbe, szinyákok!”, mert mi vagyunk a bogár, s a latin lesz gyanta köröttünk.

És kegyes, jámbor atya Aeneas fogja a kormányt, elfordul s eltépi szemét a drága vidékről, nézi, mi várja elöl, és nézi, itt van-e minden s mindenki, akiket titkon iderendelt. Ott vannak. Száll a hajó, gubbaszt vén Panthus taligáján, ó be olyan, gondolja a hős, mint volt Anchises, az árva, jaj, hogy a Kór meg a Kor hogy megcsúfolta személyét, ő, ki beszentelte Priamus aranyos, gyöngyös koronáját, most őt cipelik mások taligán kisedénnyel. „Várj, megetet Caieta – biztatja –, hisz alig élhetsz, van hete is, Panthus, te szegény, hogy szinte nem ettél, itt a hajó fenekén nincs már harapásnyi lepényed, hordód is kiürült, de örülj, hisz elvisz a hullám, visszasodorja hajónk a kegyes szél, vissza a Semmi zöld párája mögé, láss hozzá, Panthus, egyél csak, hosszú lesz ez az út, de a végén megpihenünk majd, tűrd békén!” „Így lesz – feleli Panthus –, Creusa királynő.” Húsz esztendeje múlt, hogy e néven bárki nevezte, áll a hajón Creusa, nem tud se nevetni, se sírni.

Aztán megmozdul a hajó fenekén a másik utas, kit most sirat éppen a fríg s a latinus nagy siratással, tálal jó szívvel, bőven Panthusnak a dajka, szorgos tíz ujján se köröm, sem izom, sem a bőre, védőkesztyűjét hajnalban az ágyra letette, s látni, amit letakart, az isteni átok húslemaró nyomait, mert Creusa rég kitalálta, pajzsa lehet Caieta, ha a partra kiszállnia kell majd, felfrissíteni készletüket, aki látja, elájul, nem kezd harcba velük, bénít látványa a rémnek, kész iszonyat, nőtesten nőnyak, afelett hántott koponya, haj, orr, fül meg orca sehol, szemgödre őrzi csupán a golyókat, pillaveszítve, és csontbotok a lábai szintén, csont cseng, ahogyan lép. Eszik Panthus, nyel, szűkölne, ha merne, ámde dehogy mer, nyámmog a jó falaton, és pillog erre meg arra, hátha elkerüli ügyesen, hogy lássa a dajkát, akit elleplezni maga sietett Ilion Dardán Kapujánál holt harcos köpenyét sebtében rája borítva, hogy az átok kardja elérte. Tudta a pap, milyen lett Caieta, hány éve őrzi a titkot, Carthago piacán ő vett neki lopva bazárok tarka homályos kis boltjaiban női hajat, fogakat, maszkot, láb- s kéztakarót is. Panthus evett és félt, nemcsak Caietától, az urna, melyben szegény Cicus porait őrizték, rongyba pakolva ott utazott velük együtt szelve a borszínű tenger nagy tarajos hátát, félt Panthus, s mint a gyerekdal, úgy járt a fejében a vers, mit fútt egykor rég a királyi fríg óvodában minden herceg s hercegnő: Megy a holt, megy és megy a szörny, megy és megy a pap, megy a pap és megy, aki van s aki nincs is. Mért oktat ilyen rémes szöveget óvodában a dajka, és valóra minek válik az ének, mert jön a holt urnája, mozog, bő rongyba takarva, és jön Caieta, aki szörny, és Panthus, a főpap és Creusa, aki van, s aki nincs, ott áll és néz le a vízre, és firtatni ugyan ki meri, most mire gondol?

És száll a hajó, és száll az idő, és szállnak a felhők, tépi a szél a vitorlát és a királynő szőke sörényét, és megesik, hogy meglátják, míg tartja a kormányt, ám aki arra hajózik más, meg nem közelíti, mert nézni ki vágyik ugyan Caieta koponyája fehérjét, és ha vizük fogytán vagy húsra éhezve a partra kikötnek, eszementen hagyja a pásztor kis bariját, hogy Creusa leüsse, s elmetszve élete gyönge fonalkáját, megsüsse a nyárson, hol van már az a lány, aki szánta az állati hörgést, hosszú utat tett, tud ölni már Creusa királynő, forrás szép fakadó ágyánál megvacsorázik, s kék alkonyaton olykor dől víz tükörére, nézi magát, sóhajt, beletúr szélfútta hajába. „Hajdani szépségem, hol vagy, ki tekint rám víz tetejéről, és ez a gondszabdalta, sötét valaki ki lehet, jaj, habvállad, aranymosolyod, puhaságod merre sodorta nagy hátán az idő, Creusa királynő?” És reng az urna a rongyba takarva, reng a hajóban, és siratja a pap, mit elfeledett berakodni, szép papi sipkája lebegő szalagjai selymét, mert Panthus vén már, s fél szájjal sír, haza innen, Trójába, csak még egyszer megnézni drága vidékét, ám csacska öreg másik szájával egészen mást követel, puha ágyát ott a latin földön és ünnepi köntöse csatját. Hogyha eszik, csendes, még boldog is Panthus, az árva, készít untában jó görbe horgot a víznek, és fog rőt halakat, bográcsban főzi a dajka. Száll a hajó, az idő, hogy dajka Caieta mire gondol, senki se tudja, a pap kérdezni tőle dehogy mer.

Száll a hajó, és száll az idő, cseréli a tenger a színét, van vérszín hullám, van citromos hajnali fény is, van violás éjjel, van nappal, tiszta higanyból a délidő, amidőn aranyat sugárzik az égbolt. Panthus fogja a rőt halakat, Caieta megfőzi, a királynő áll a hajón, figyeli az irányt, és lám, oda messze látszik, itt van már, be közel, Trinacria földje, szikulok régtől jól ismert tája, Szicília itt van. „Anchises, nyugszik-e hát megtört vén tested a földben, lásd, unokád viseli Priamus gyöngyös-aranyos koronáját, békélj, békétlen!” – gondolja Creusa szívében, és önt bort s olajat a szikul hullám tarajára. És száll a hajó, és száll az idő, és szállnak a partok, bókol a szélben, látják jól, áloé sárga bozótja, és a bozót elején lány leskel, ámde elillan, mint fut az őzgida, ha megérzi a farkast, és Caieta leguggol, mert hátha megáldott testű a lány, mit lássa iszonyú koponyáját. És száll az idő, és szállnak a partok, bíbor mák mezejét borzolja szerte szelíd szél, mint alvó csecsemő lágy bőrén ül a havas hamvasság az olajfák gyönge bogyóin, és lát ibolyák mezejét Panthus, és érzi, az illat elhatol, át a vízen, és száll a hajó, az idő, és szállnak a partok, és szembe velük egyszer csak ott van a kék horizont peremén Carthago, Afrika földje.

Áll a vezér, Creusa csak néz, felsóhajt, Panthus elejti a horgát, úgy figyeli, mit dönt, hisz szíve vágyik tört agg testét átadni az ágynak, ám Creusa irányt vált, lassan elfordul a hajó, nem köt ki, nem közelíti meg part peremét sem, bár ki-ki tudja közülük, hogy az út hol visz titkos kikötőbe, hol jut fel a királyi lakba innen a vendég. Ámde minek vigye szét hírét, hogy erre hajóztak partvédő őrség nagy szája, locska beszéde. Iarbas úgyse feled, mint nem feled, nem bizony, Anna, tudja, tanulta Creusa, hogy lesz még csata itt eme sávon, Dido zárt szája egykor majd égre kiált fel, és vér festi színét mindhárom szép kikötőnek, elhozza az idő, megszőtte, fonta a Párka, csattan az olló is, ha betelt, ha megért a jövendő.

És játszik a delfin a hab tetején, és görbít Panthus keze horgot, megfőzi a dajka a rőt halakat, és áll a kormánynál a szőke királynő, és elhalad büszke hajójuk száztornyú Kréta fehér szirtje előtt, és loccsan a jó bor, üdvözlégy, Iuppiter, üdvözlégy, isteni Minos, mert babonás e vidék, engesztelni sose késő, és száll a hajó, és áll a hajó orrán Creusa királynő, és reng a fedélzet, vele reng Cicus urnája, mit a rongyok körbeölelnek, és fogja Panthus a rőt halakat, és főzi a dajka, és száll a hajó, és száll, és csöndben elérik rózsás szép szigeten, Rhodoszon, Filerimos illatos árnyát, töltnek hordóba Kamiros hűs, drága vizéből, száll a hajó, nem vár, pedig hogy hívja Petaludes ott maradni akár örökig, nézni a lepkék fellegeit, ahogy a parti bozótból kicsapódnak, rózsaszínűek és rőt barnák, de van, hogy türkiz a szárnyuk, s gyönggyel néz a szemedbe komolyan, szomorúan az itteni lepke. Nincs itt más, csak pillangó, a zománc, mit szárnyaik ejtnek, tölcsérben forog itt, amikor fény éri, akár az aranypor. Mint a hinta lebeg lepkék szárnyán Petaludes, ám száll a hajó, és száll az idő, és Creusa nem áll meg, bármilyen fénnyel izzik a partszél, futhatnak piros talpaikon színmeztelenül a driádok. Száll a hajó, már kurta a távolság, ledobja a dajka nagy kanalát, Panthus horgát, és áll a hajóban az úrnő, és négy fejjel gondol egyformát pap, dajka, királynő s az urna, miben Cicus utazik, hogy ott valahol, ott, mint szorgos hangyák dolgoznak fríg s a latin nép, épül sok házsor, épülnek szép paloták is, templomok, boldog lehet az, ki lakója e földnek, s az, ahová ők tartanak, az a puszta sivárság, holtak holt porain éhen hal még a sakál is, semmi van ott, és senki van ott, ám mint a varázshegy, vonzza hajójukat, és szívük a volt haza földje. „Most majd megpihenek – gondolja Creusa királynő –, száz év fáradság, törődés hámlani kezd majd, hogyha puszta porod tetején a térdem elejtem, megjövünk, visszajövünk, tudod-e, megérzed-e, Trója?”

Igen, már kibontakozott.

Creusa diktálta magának az utat, nem mert oldalra nézni, nem is elsősorban a tenger alatti kis álnok szirtek miatt, pedig nem volt egyszerű akkor sem a kikötés, amikor még nem kellett számolniok azzal, hogy minden csupa hajóroncs, töredék, mit elfed a víz, csak nem óhajtotta a saját érzései hullámverésében átélni még Caieta vagy Panthus reakcióit is, elég volt feladatnak önmaga kordában tartása, könnyezve nem tudja kiszámítani, hol érje a partot. Keze nem remegett, szép ívben szállt le a horgony, számító szeme nézését nem lepte be fátyol, megjöttek, kikötöttek, s ott volt előttük a város, azaz csak tervrajza, mert vázlata, csak térképe az a romterület már a hajdani városnak, mit porrá legyalult az ostrom, csata, tűz meg a bosszú égi szívekben. Még a növényzet is elpusztult, eltűntek a kertek, el pagonyok, csalitok, el nárcisz, el pomagránát, nagy fasorok és liliomerdők, el sárga hibiszkusz, el rózsák, nagy kármin csuda rózsák ott Hecubánál, karcsú oszlopokon gyűrűző kandi borostyán, csak üszkös törzsek, máglyának összekotort gally volt a partszélen. „Nem sírni – mondta Creusa –, tudtuk, hogy romokat lelhet csak, aki merészen újra belépni akar múltja zavaros folyamába. Egyvalamit látok, ami még az a Trója, a régi, ép, amin nem rothad a bűn emléke, mintha varázslat védte volna odáig s védi örökké, áll Dardania, áll a Nyugati Főkapu épen, más nincs is, csak a kő, mely beteríti a földet.”

Panthus nyugtalanul izgett-mozgott kocsijában, nyűgös, ám Caieta s a hajó orrán a királynő másra figyel, a mezőn odalenn valami sokaság jár, mint réges-rég, ha ünnepet ült nagy Trója, a népnek tarka ruhás tömege áradt, felhozva a karján áldozatát. Nem nagy, de tömeg mozog ott most is, lép gonddal előre, szép lassan, nem lehet egyszerű járni ott a romok közt.

„Még ennyi maradt közülünk – bámult a királynő –, elbírta, amit nem bírt el várfal?” És Panthus kocsijából kisegítve átadja Caietának, ő kapja a csepp járművet a vállára, s kiugrik a partra, karján Panthusszal kínlódik utánuk a dajka.

Itt vannak, itthon vannak, szent Ilion földje e föld itt, Panthust visszateszi ismét kocsijába a dajka, bár dühösen csápol a vén, hogy ülnie már elég, ő menni akar. Caieta nem hederít rá, másra figyel, másokra, kiket meglátott már a hajóról, a vonulók csapatát, kik amott párokban nézik a földet, kísérőjük bő ráncú tisztes köpenyegben női személy, mutatja hajfonadéka. Látszik, hogy magyaráz, karjával körbemutatva. „Ez Doroé – bólintott Caieta –, igazat szólt Carthago piacán, aki mondta, hogy él, ez Doroé, Creusa, csakugyan megvan, odanézz már!”

– Vigyetek azonnal haza – kiáltott meglepő hangerővel Panthus –, ez a hely itt meleg, nem gusztusos, elhanyagolták! Haza akarok menni a rezidenciába!

Creusa rég felismerte Doroét, s bár megilletődött a gondolattól, hogy a vénlány itt őrzi, mint jó kutya, elhalt gazdája küszöbét, figyelmét mégsem az ő jelenléte kötötte le, még a csoport sem, mely odafenn a hajdani szent kerületben szülei és a saját palotája körül menetelt, hanem amit ott látott a parti szegélyen, hol primitív bodrik, kis bódék álltak a várfal romjai közt, az egyik előtt birkát forgattak nyárson, sültszag érződött, a gyékényen szerte terítve párolgott kosarakban a trójai nép rozs-csemegéje, mézzel főtt balibár. Nyelt száraz szájjal szőke Creusa királynő, mert balibárt nem evett már húsz kerek éve.

Szörpöt is árultak, többféle italt, két kráter és néhány kisebb amfora állt az egyik bodri előtt, csorba paterával egy lány szolgált ki, olajos hajú fiatal lány, egy férfi meg, olyan se vén, sem egészen fiatal, egy alacsony asztalkán pénzt rámolt dobozokba. Hogy közeledtek, megállt a keze, és nézte, jönnek-e feljebb.

– Éhes vagyok – panaszkodott Panthus. – Szomjas is vagyok. Rózsa.

– Ott az edény a kocsin – mondta indulat nélkül Caieta, aki ahogy partot értek, tetőtől talpig beburkolózott egy Lavinia szőtte, csíkos lepedőbe, csak homloka csontja világított ki belőle meg szeme párja. – Várj egy kicsit, most meg kell tudnunk, kik ezek, és hogy kerül bodri a partra.

Kaptattak lassan, Creusa húzta Panthus kocsikáját. Már ott álltak szemben a bódékkal. Az asztal melletti férfi szakállas volt, a szakálla nyírása mutatta, perzsa.

– Hány személyre? – kérdezte tőlük. Nem értették, pedig frígül beszélt, csak később kísérletezett göröggel, aztán líddel, a végén perzsával. Mindig ugyanazt kérdezte, amit először is megértettek, de nem tudtak felfogni. Hogy hány személyre?

– Micsodát? – kérdezte Creusa frígül. – Micsodát hány személyre, idegen?

A szörpmérő lány ásított, és agyoncsapott egy legyet a karján, aztán kilötykölt egy paterát. Olyan még nem volt, hogy aki itt járt, ne kért volna valami innivalót. A perzsa szép tagoltan beszélt, mint aki számol az esetleges nyelvi nehézségekkel.

– Három tessera kell, és egy negyedik a kocsitoknak, ha bejössztök a romterületre. Ha vezetést kértek, még három tessera jön hozzá, de vezetés nélkül senkit nem eresztünk a szent kerületbe, mert lophattok valamit, nyílhegyet, bögrefület, myrmidon pitykét, pedig itten minden, ami maradt, egyedül Pálcás Doroéé. Emlék, az vehető, szörpárus Talita kiszolgál. Vannak kis szobrok, szobadísznek szép szuvenírek, van drágább, olcsóbb, nézz széjjel, telve a bodri.

– Én Doroét keresem – mondta Creusa. – Doroét, aki ott megy.

– Nem kedvez az idő, még dolgozik fenn a csoporttal, várd békén, idegen, míg a látogatók tovatűnnek, és döntsd el, mi legyen, mert lentről nézni hajóról vagy akár a parti szegélyről Tróját nincs tilalom, de innen már, ahol ülök, jegy nélkül nincs séta tovább, húzd a kocsit fel, és vedd a jegyet, ahogy illik. Hét tessera kell, hét tessera hét balaláért.

– Hogyhogy fizessünk? – kérdezte Panthus felháborodva. – Ki ez a perzsa gazember?

Balala. Szállt a szó, mint a parittya köve Creusa tudatában. Trójában, amíg állt, azzal számoltak, balalával, sok mindent vittek az útra, még balalát is zsákszám, rég odalett, ám aranya sok van Creusának, rajta saját képe, sisakos, bátor feje mása. Kis zsákban cipeli, mindig ott hordja a nyakában, bontja a bőrmadzag göbeit, s felvillan fénye aranynak.

– Nem balala, de pénz ez azért, azt látom – mondja a perzsa. – Hadd harapom. Arany. Nem loptad? Bár a te dolgod. Így bejöhetsz, bejöhettek mind. Hét tessera. Tessék.

Átvette bár, de rá se figyel Creusa királynő, és keresi szemével Doroét, aki messze halad még, ott a hajdani főtér gödrei közt, a pince s alagsor romján állva marad, jól látni, hogy magyaráz most, és Creusa tudja, miről magyaráz, itt állt Laokoón palotája, itt élt jó Priamus Hecubával, és ama sarkon Ucalegon, az idős, mellette szőke Creusa meg Kegyes Aeneas, a vezére trójai népnek.

– Egy aranyom ér ezer balalát – így szól a királynő. – Nem kérem vissza, tartsd meg csak, perzsa, a pénzem, ám szomjan eleped és éhes is az öregember, lásd el mindennel, hadd egyék, hadd igyék, ha kívánja.

– Bort, sültet, balibárt, de azonnal! – mondja a perzsa. – Trixes vagyok én, Doroé sáfárja, jegyosztó, pénzváltó, minden, ami kell, hogy menjen az üzlet. És te ki vagy, úrnő, halljam, ki járod a tengert, s partra hozol taligát, aggot meg csudaszörnyet?

– Adj enni-inni a vénnek, és ne nyomozz, sáfár, mert én leszek az, aki kérdez. Itt mi folyik, mi van itt? Bodri sose volt e vidéken. Bástyás nagy kőfal pántolta körbe a várost.

– Hát hisz ez az, hogy lett, Doroé úrnő leleménye. Első voltam, aki felfogtam, itt mi hiányzik, aztán jött a büfés, ki a húst süti, sánta Tarastos, Tálita lett a csapos, jó lány, fut mézes itallal, ha meg a férfiutas mást szomjazik, adja a kislány, bármit rendelnek. Itt rend van, nincs kifogása senkinek is, panaszos szót nem kap a gazda, aki vendég jön, megkapja, mit szíve óhajt, van jó rapszódoszunk, megtudni hogyha akarnád itt mi esett egykor, s kivel itt mit tett a görög nép, trójai háborúnak elzengi jól a meséjét Assarion, a dalos. Most alszik. Költsem-e, mondjad? Úgy dalol, mint a madár, csak persze ha megfizeted majd. Míg odafenn a sok vendéggel végez az úrnő, az öreg taligás is jóllakik, szívből ajánlom, hallgasd meg, hol jársz, hogy hajdan milyen csoda hely volt ez a kősivatag, és hol ki lakott, és sorsa minő lett, hallgasd meg, úrnő, Trójáról mit tud a dalnok. Assarion, ébredj, vendég jött, hozzad a lantod!

– A hús kemény – mondta Panthus. – Avas is. Miféle hús ez? Haza akarok menni, a főpapi házba.

– Avas? – mondta Tarastos derülten. – Nem avas, csak érett. Nem baj, tata. Ha fizeted, szidhatod.

– Nem hallja, alszik – mondta a perzsa. – Ez olyan luxuskölyök, úrnő, másra se való, mint a lantpengetésre, de a hangja szép, ő se rút, csak azt a munkát is unja, amit szeret. Assarion, te!

– Az az ember ne kiabáljon – mondta Panthus. Caieta elfordult mindenkitől, leguggolt, és térdére hajtotta a fejét. Így önmaga valószínűtlen felévé vált, s úgy tartotta a lepelből kinyúlva Cicus urnáját, hogy az úgy hatott, mintha Caieta törpe volna, és az urna volna az arca, egy beíratlan, szem és vonások nélküli kődarab. Trixes megint nézte egy darabig, iszonyodva és kíváncsian, aztán megkérdezte, annak a különös illetőnek ott, aki guggol, mi a szerepköre, van-e rá szükség a hajón, mert itt kínálkoznék neki állás. Assarion elénekli a görögök iszonyú tetteit, és lehetne az illetőt külseje miatt forgalmazni, aki ránéz, mindjárt jobban elképzeli Trója ostromát vagy az Aiaxokat. Nemcsak a kenyerét kereshetné meg, ha alkalmaznák, de biztos jövője volna, meggazdagodnék, ő csak a homlokát látta, de az sem akármi.

– Ha folytatod, megöllek – mondta csendesen Creusa, és Trixes legnagyobb meglepetésére azt érezte, hogy ez nem is valószínűtlen, ez a nő alighanem képes volna rá. Üzleti érzéke nincs, pedig teli van arannyal. Kár. Az öreg balibárt kért, kevesellte.

– Jó, kedves – mondta Talita –, még kapsz. Viszek bort is, igyál. Van jogod inni.

– Haza akarok menni a főpapi házba – mondta Panthus.

– Oda, lelkem, oda – bólogatott a büfés. – Majd elhúz Talita, azt csinál veled, amit akarsz. Jó lány.

– Én pap vagyok – nézett rá Panthus. – Apollo papja voltam valamikor, Delfiből hívtak át papképzőbe trójai földre.

– Onnan, tata – mondta Talita –, Delfiből. Jöttél taligán a tengeren át. Hol másutt? Kivegyünk a kis kocsikádból?

– Ne jótékonykodj – mondta a perzsa. – Mindjárt végez fenn a csoport, aztán mennek ezek a romterületre. Ne nyúlkálj hozzá, büdös ez a vén. Szerintem maga alá eresztett. Húzd el messzebb, nem állom a szagát.

– Szeretem a rózsát – kiáltotta Panthus, aki már a harmadik patera bort itta –, nem illendő, de jogos és kivédhetetlen. Vigyetek a főpapi házba!

– Oda, tata, rózsástul – mondta a büfés. – Már azt se tudom, hogy milyen a rózsa, de te azért csak szeresd. Adjak még neki? Szétmegy a hasa, annyit falt. Avas, mondta, aztán csak úgy nyeli.

– Nem – mondta Creusa. – Eleget evett. Hagyd békén, talán elalszik, nagy a meleg.

És amikor a büfés egyezkedni akart vele, nagyot kiáltott, akkorát, hogy a Dardania Kapu felől, a romok árnyékából felmerült végre egy alak, egy ifjú férfi, csigás fekete hajú, kék szemű, aki lesimítgatta gyűrött kitonját, és rájuk nevetett. Ahogy felemelkedett az árnyékból a sűrű zsírszagban, amely elkeveredett a balibár mézes leheletével, oly szép volt, olyan meghatóan, gyöngéden fiatal, hogy sem a romok, sem a bodrisor nem illett alakja köré díszletnek. Lombsátor kellett volna a fürtjei fölé és lába elé valami osonó patak és mohaszőnyeg, meg Petaludes lepkefellegei. Creusa eltakarta nyitott ingét a keble felett. Réges-rég nem néztek rá úgy, mint egy nőre. Most igen. A dalnok.

– Rendeltek dalt, úrnő? – kérdezte a rapszódosz. – Elénekeljem Trója pusztulását?

– Szép hangja van – dicsérte a perzsa. – Míg esztek, igazán hallgathatnád.

– Próbáld ki, úrnő, tudja az egész históriát, az pedig kész regény. Kérdezd akármiről, tudja Priamus mind az ötven gyerekének a nevét.

– Ha akarod, neked mást énekelek – mondta Assarion, és a pillantása félreérthetetlen volt, mindenki felfogta, Caieta is, sőt Panthus is. Panthus azt mondta, borló, babimák, bodrivitéz. Caieta nem szólt semmit, csak ölelte Cicus urnáját, és arra gondolt, jöjjön már Doroé, mielőtt itt mindenki megőrül, és először, legelőször gondolt békélt szívvel arra, hogy akit magához szorítva tart, azt többé senki nem bánthatja és sértheti meg, és úgy látszik, az életben az egyetlen biztonságos hely csak az urna. Nyúlláb nem rókafej, hiszen ha az volna, így nem szólhatnának Creusához.

A hús sercegett, Assarion közelebb lépett a királynőhöz, és felkapta a lantot. Valóban szép volt a hangja.

 

Dicsérünk téged istennő Afrodité, kit létünk enyhítni szült meg Ciprusban a tajték nézd hogy izzik a vágy testünkben, szerte feszíti nedves ölünket.

 

– Abbahagyni – mondta Panthus –, ez a dal illetlen. Öt kerék sok, három kevés. Legjobb, ha egy se.

– Ez hülye – mondta Talita.

– A meleg teszi – mondta a perzsa.

Creusa azt érezte, hogy elájul a vágytól és a szégyentől. „Felépítettem egy birodalmat – gondolta –, és megmentettem egy népet. Volt férjem, nem szerettem, volt feleségem, de lány volt, sosem ismertem a szerelmet, csak a sóvárgást. Mit tettek velem a szörnyeteg istenek? Én nem tudok csak egészen nagy dolgokat véghezvinni, bejárni a tengert, meghódítani Itáliát. Én nem tudok semmit, ami egyszerű, ami emberi, pedig vágyom rá, csakhogy lehetetlen.”

– Ha eljössz velem a Dardán Kapuhoz, eldalolom Helena szökését – mondta Assarion. – Ingyen.

Creusa összeszedte magát, odadobott elébe egy aranyat, Assarion csak nézett rá, és nem vette fel. Creusa szíve úgy vert, hogy mozgott felette a patyolating. A rapszódosz végignézte a királynőt, de úgy, hogy a büfés felnevetett.

– Legyetek már egymásé – mondta jóakaratúan –, hát itt estek össze a vágytól. Nem szégyen az, asszonyom, igen hétköznapi ügy. Berek az nincs, mert a görögök leégették, és itt kő kövön nem maradt, de azért már nőtt valami gaz a kapunál, egy kis bokor, nem kell szégyellni, mi addig elápoljuk a tatát, mire végeztek, megjön a gazdánk is.

„Ha valaki most nem segít, elmegyek vele – gondolta kétségbeesetten Creusa. – Harcoltam Turnusszal, átmentem a Szcylla és a Charübdis közt, láttam Hárpiát, az Alvilágot, meghódítottam Itáliát, meghalt miattam Dido, én nem éltem egy emberi napot, mióta elindultam innen, nem bírom tovább, sem a héroszok, sem az istenek létformáját.” Mélyet lélegzett, s már lépett volna előre, amikor Caieta megmentette, mert szétcsapta magán a csíkos lepedőt, és Assarion hátrahőkölt: aki Caietát meglátta, annak kialudt a vágy a szívében. Talita felsikoltott, a perzsa elsápadt, a büfés meg ijedtében fordítva fogta meg a nyársot, és felüvöltött. Assarion akkor lehajolt, eltette a pénzdarabot, aztán elkezdte pengetni a lantot, verejtékes lett a homloka, de nyirkos volt Creusa bőre is. A rapszódosz leült a földre, háttal nekik, és pengette a húrokat. Panthus váratlanul elaludt, nem hallotta az előjátékot. Háttal nekik, oda sem merve nézni Caieta felé, kérdezte Creusától a dalnok, hol kezdje az éneket: a trójai háború elején, vagy valami speciális résznél? Mindegy, mondta neki Creusa, és még mindig ott szorította a patyolaton az ujját, mert nemcsak vert, de azt érezte, szúr a szíve, és nehezen lélegzik. Meleg volt, déli meleg, ciripeltek a tücskök, a romok közül éppen távozott a turistacsapat, lefelé tartottak. A királynő végre el tudta tépni a szemét Assarionról, és felfedezett a távolban pár kunyhót, ólat és a házat is, amely egész épen maradt, Doroé házát. Panthus horkolt.

 

És hull az üszök és pernye zuhog és lángban a város, Ucalegon hajléka lobog, jaj, hol van az ősz már, dúlnak, mint hirkán tigris, ha éhe emészti Trójának terein rút véres rajban a gyilkos argivus csapatok, és lopja bajnok a vállán Trója isteneit és atyja drága személyét, fut vele pici két talpán a csöpp fia, Iulus, jaj, csak egy marad el, szép hitvese, Creusa, a szőke, jaj fehér keblét a görög tőr hogy veri által, vére patakja csobog, már holtan hátrahanyatlik ámde ki látja meg őt a hulló szikraesőben, míg jó férje siet, menekíti atyjaurával városa isteneit s építeni messze vidéken új Tróját küldi nagy erős végzéssel a mennyég, míg szegény Creusa vérében fagyva hever, hogy –

 

– Elég – mondta Creusa.

– Igen, ebből elég volt – mondta Doroé, aki egyszer csak felbukkant, pár érdeklődő még követte idáig, de lementek a bodrikhoz; volt, aki üdítőt kért, ketten sült bordát ettek, sokan vettek szuvenírt, Creusa felismerte Priamus primitív kézzel faragott vonásait a kis szobrokon. A perzsa asztalára hullt a balala.

– Ezek kik? – kérdezte Doroé Talitától, mintha sose látta volna egyiket sem.

– Valakik – mondta a szörpárus lány. – Arannyal fizettek, nyilván turisták.

– Ott a hajójuk – mutatta a perzsa. – Hoztak egy bolondot is taligán, meg egy szörnyet.

Doroé hallgatott egy kicsit, aztán azt kérdezte Creusától:

– Az öreg alszik, nem kell felzavarni, az a hölgy ott meg nyilván sérült. Te látszol viszonylag épnek, idegen, akarsz egyéni vezetést? Tíz balala.

„Mint Plutónál – gondolta Creusa –, mint Charon előterében, csak sokkal valószínűtlenebb minden. De miért?” – Letett egy aranyat, Doroé látása semmit sem romlott, normális távolságban emelte a szeméhez a latin pénzt, Pius Aeneas állt Creusa profilja körül a felirat. Elindultak, Doroé nem szólt egy szót sem, Creusa jobban tudta, mint ő, hogy merre menjen. A királynő nem a saját, hanem a Priamus palotája felé tartott, még látszott a nagyteremben a trónszék előtti kis vízmedence csempéje, bár a legtöbb kövét felszedték szuvenírnek, de megvolt még a nevető delfin egy része, és a trón földbe épített szárnyas oroszlán-lába karmaiból három még ott kapaszkodott a talajban.

– Szeretnék egyedül maradni – mondta Creusa.

– Tilos a romterületen egyedül lenni, sok a tolvaj. Majd elfordulok.

Elfordult. Creusa letérdelt, aztán lefeküdt egészen, a homlokát odahajtotta a hiányzó csempék helyére, és azt mondta: anyám. Egyszerre teli volt az elpusztult terem a mások szemével láthatatlan alakokkal: állt Hecuba, kitárta a karját, ép és derűs volt Priamus, és fénylett Laokoón kék szeme, sárga sörénye.

– Miért jöttél vissza? – kérdezte háttal neki Doroé.

Még egyszer megkérdezte, mert Creusa csak másodjára figyelt fel.

– Menj innen szépen, Kegyesatya – mondta hidegen a Pálcás. – Menj innen, itt nincs helyed, uram, fenn van a te széked a mennyben, néhai országod is távol, büszke kezével, mint hírlik, jól vezeti bajnok Achates s a Cserderekú mellett jó Iulus, a király. Mit rémít földi halandót itt a magadfajta istenség, kit az ég ura tisztel? Menj, nagyon illetlen számodra itt lizikálni: halhatatlan vagy, Aeneas, hallod a dalból.

És csakugyan, kinn valaki dalt rendelhetett a távozó turisták közül, mert Assarion énekelt:

 

És mert jó volt, jó, jámbor, hős, hát odaadta létét, nagy szivét, mindent, csak éljen a népe, szőke Creusát is, nádszálderekú feleségét, nem csoda hát, hogy égbeemelte az istenek atyja Aeneast, a dicsőt, a vitézt, a hősi oroszlánt.

 

– Szép kis oroszlán volt – mondta Creusa. – A bóbácsát siratta és meg akart ölni. Engem, a feleségét.

– Nem szép, isteni lény, amivel enyelegsz, ez a játék, Nádszálderekú Creusa halott, megölte görög nép, itt ne kutasd, hogyha őt keresed, Cumaében vár a Szibilla, elvezet az Charonhoz s a holtak szent közelébe. Menj el, uram, indulj sebesen vagy a mennybe, vagy tengerre megint, vigyenek a vitorlák, és ha a földön járni kívánsz, ne erre barangolj, itt nem jó teneked, minden csupa bánatos emlék, sírsz majd, mint sírt az öreg Doroé, amikor kiderült, hogy túlélők közé felvenni feledte az Udvar.

Most már értett mindent, és bár mindenkinél jobban vívott Creusa királynő, ezt az igazságos szúrást nem tudta kivédeni.

– Panthust megtartom, egyetlent, ki a titkos ülésen így szavazott: Doroét is várja hajójuk Démétér szentélye előtt. „A latinok egyszerű nép, ha a Pálcást látja, megőrül, ott kard kell eleinte, nem vén Doroé etikettje” – szólt királyné Hecuba, s mindenki mondta, hogy „Ámen”. Így volt, ugye így, és tudni kívánod, jámbor hős bajnok, hogy ki osont el még azon éjjel elmondani ezt pálcás Doroéhoz? Panthus, a jószív.

Creusa hallgatott, hirtelen eléúszott Lavinia képe, aki a túlélők listájának hallatára verte az asztalt, és csupa könny lett szemepárja.

– Creusa halott, istennő fia, Aeneas, menj te is innen, vidd el a rémet, aki idekísért, rettenetes váz, nem jó ám teveled, istennel, görbe hajódon szelni a tajtékot, láttam iszonyú koponyáját, sorvad az, akit túl közel ér a te isteni fényed. Indulj, vissza ne élj Creusa királyi nevével: Creusa halott, hallottad a dalt, itt porlad a teste, tán éppen a zord Dardán Kapunál. No de most már, istennő fia te, ne lopd tovább az időmet, megtörtént, amire feljogosít a tessera tíz balaláért, feljöttél ide, és megvolt magánvezetésed. Húzd fel a horgonyt, menj sebesen, és Assariont kerüld a szemeddel, mert ő az enyém. Megvettem, mint egykor Creusa a kis kutyakölyköt, rőt pettyes Bimbót megvette berki vadásztól.

Az önvád most egyszerre eloszlott, Creusa felnevetett. Már nem azt látta, aki volt, hanem akivé lett Doroé, a Pálcás, aki Iliont elfoglalta magának, üzemelteti, még stricire is költ, egyébként megteheti, jól keres, hiszen bazárba csukta a katasztrófát, bűneik és büntetéseik összezsugorodtak a bodrik pultján szuvenírré. Ehhez akkor sincs joga, ha nem vették fel a túlélők listájára.

– De hitvány lettél – mondta most már bűntudat nélkül –, hitvány vagy, Pálcás Doroé, aki vertél. Féltünk tőled, de tiszteltünk. Mit tettél a tiszteletünkkel?

– Mit tettetek ti velem? – kérdezte vissza a Pálcás. – Letelt az idő, menj innen, mondtam, itt nincs keresnivalótok, Trója az én vadászterületem, a kövek alja mind csupa érték, a görög csak ölni akart, elrejtett vagyonok után nem járt, csak összepakolta, mit szeme látott, ám ásni, keresni nem volt már ideje, indultak vissza a flottán. Itt álltam egyedül, és néztem utánuk a parton, és mikor elmentek, s nem volt csak én meg a holtak, rájöttem, az enyém itt minden, pálca kezemben, kormányzom a halottak fríg birodalmát, itt mindenki sziszogója lehullt, de áll az enyém még, és ha én akarom, majd nekem csörren a dinnye, és ha én akarom, úr lesz a lopós talavári.

És motozott valamit a romok alján kaparászva, s egyszer csak gonddal sok ágba fonott kontyáról szikra vetődött: szíve botlott meg, ahogyan meglátta a fényben szőke Creusa Doroé kontyán Hecuba koronáját. Állt Doroé, csak állt, nevetett, nevetett diadallal, szórta a kis korona, a kontykorona a smaragdok zöld sugarát, és visszafelelt a rubin meg a gyémánt, állt Pálcás Doroé a romterület közepében, baljában zafírdiadém, Cassandra templomi dísze. – Rabló – szólt Creusa szép halkan, mint tanította gyermekként Pálcás Doroé: ha az indulat éles, csak lassan-lassan, nem kiabálva, ha szisszen a szó, szíja sebezőbb, ha halk a lenézés. – Rabló kis szuvenírárus, ős Trója sakálja.

Vállán át Doroé most visszatekint a fenyérre, tán nem okos csak azért, hogy Creusa szíve szakadjon, titkát felfedni, raktárát szemre bocsátani, s íme, az ösztöne jó, mert fut már szép ügetéssel Assarion, s kiabál: – Mama, rajtad ezt sose láttam, mit vacakolsz a csekély értékű gyönggyel, arannyal, ezt hol dugdostad, hadd lássam, és hol a többi? – És mire szólna: megállj! Pálcás Doroé, a kontya üres már, Assarion Hecuba koronáját megtapogatja, aztán feltartja, miként ebet és gyereket csal csalfa felnőtt nép: – Gyere csak, a tiéd, gyere érte! – Tartja szőke Creusa felé, villog rá, csalja, kacsingat: – Ott a bokor a kapu árnyékán, nem süt a hőség, van aranyod, tudom én, de ez itt korona, ilyet úrnő, még nem látott a szemed, kell-é, ha igen, gyere érte, rajtad jobban fest, mint állt a banyán, fekszel-e hát bokor árnyába, hogyha fejedre rápróbálni hagyom, no persze visszaadod később, mint gondolsz, a dalért mindig aranyat nyer a dalnok? Élni nem oly békés és egyszerű itt a vidéken.

– Gyalázatos! – sikoltott Doroé, és meglengette a pálcát. – Visszaadni azonnal, te szemeten nőtt sarja szemétnek! Borló, alja szinyák, mimogó ide add, mi nem illet!

Assarion oda se figyelt, csillogtatta a köveket a lassan ferdülő sugárban.

– Hujjog, úrnő, éjjel itt homok és kő, tán azzal sírnak a holtak, rémes hely, és ez a vén fösvény nem hagyja pihenni a testem, felver álmomból, kezdjük csak újra meg újra, mert nem elég neki egyszer, nem, csak nyúzza az embert, már reszketek én, ha a romterület kiürül, mert szívja erőmet, ma legalább teveled nekem is teljék be a kedvem, ne szörpös Talita serkentse, nem buja vénlány, szőke hajú idegen, add öledet koronámért.

Creusa csak áll, mint pillangók a rhodoszi parton szálltak a gondolatok, Hecuba néma szavát füle érti, és villog a rubin pirosa, és pázsitszemmel néz a smaragd rá, és a gyémánt ég, mint a csillagos ég. Ám most Doroénak pálcája lesújt vad erővel, és roskad elébe a dalnok Assarion, és gördül a lejtőn, ahogy a holt keze ejtette, lefelé Hecuba koronája, megáll Talitánál, kapja a szörpárus, de hiába, kitépi kezéből a perzsa, tartani már neki sincs ideje, hisz ugrik a sánta Tarastos, és döfi nyársát a perzsa nyakába, hogy belegyökken, Trixes lelke kiszáll a nyárs szúrta seben. És most újra a lányé a korona, ám csak egy pillanatig, mert ugrik a sánta, sziklával leüti Talitát, és gördül a szent pánt újra csak el, szörpös Talita kis homloka szétnyílt, látni velőt, csontot, és futna a kinccsel a sánta, csakhogy jön Doroé, s úgy néz, hogy a sánta Tarastos féltében moccanni se mer, eldobja a pálcát vén Doroé, megfogja a kést, amivel éhes utasoknak szel pecsenyét a büfés, s átszúrja a mellén, rászegzi a jó késsel durva homokra. Panthus alszik szelíden, végsőt nyög a sánta Tarastos.

Villog, villog a pánt, Hecuba csillagkoronája, vén Doroé lehajol, feltenné újra, a pálca ott van a lábánál, ám hasztalan mozdul a karja, megbénítja csodajelenés, mert indul a dajka jó Lavinia szőtte sokcsíkú drága lepelben. Mint mikor Assariont úgy nézte Creusa királynő, s tennie kellett valamit gyorsan Caietának, hogy szunnyadjon a vágy, s méltatlan nászra ne dőljön Laokoón s Hecuba lánya, a szőke királynő, most is megteszi, mit gyászsorsuk, szörnyű haláluk megkövetel, mert itt e vidéken sült hússal és kupa szörppel öntözve a Sors nyomait ne lesse az utas, és szuvenírt se faragjanak itt, és ne kaparásszon senki a porban, amely holtak pora immár, és hasznot hajtó romterület, amely üzemel se legyen, mert fuimus bár, ne Doroé légyen az, akinek fuimus, de a földnek, s várja Trója pora békében azt, aki eljő ártatlan kézzel Hecuba pántját felemelni.

Áll Doroé, szétcsapja magán lepedőjét a dajka, nőnyak nőtesten, azon koponya, és csont keze-lába, porcaiból zene szól, mert csenget a rettenetes váz, hallja vén Doroé, a porcok mit muzsikálnak, zengő csontjával csak csenget, csenget a dajka, nincs foga ám, de beszél helyette sok csigolyája, csengve beszél, hogy orsó és borsó és korsó. Vén Doroénak égre mered kibomolt kontyának a szála, úgy fél, mert orsó, borsó és korsó, ezt tudja akárki, ámde hátra a válasz még, akkor hát majd a koporsó, az mi legyen, csak cseng a beszéd, az ízület, a porcok, csengik a szót orsó-borsó meg korsó, hallja fülével, s hátrább lép vén Doroé, hátrál, hol álnok a partszél, száz öl mélységre ásatta büszke Priamus itt a parti szegélyt, mi felé hátrál Doroé most. Orsó-cseng csigolya-borsó-zörrennek a bordák, sír Doroé, hátrál féltében. „Itt a koporsó” – mondja a váz, tapsol, megcsúszik messze sikoltva és zuhan is Doroé százölnyi mély fenekére, félt, amióta csak élt Doroé, rettegte a tengert, orsó, borsó és korsó, vízből lett hát a koporsó, fel se merül soha már. Szép csíkos lepedőjét újraredőzi, összefogja magán Caieta, dolga ezentúl, csak egyszerű, földi tennivaló, felkölteni Panthust, és felemelni a földről arany pálcáját vén Doroénak, azzal szétzúzni, ahány szuvenírt csak lelni a pulton, aztán szétverni darabokra a parti szegélyen bodrik tarka sorát: holt Ilion vendéget nem fogad immár, nincs vezetés, uzsonna, szuvenír sem ingyen, sem balaláért, Panthust szép csöndben Doroé házába betolja, ágyat vet odabenn és fürdőt készít a dajka.

Földön a pánt, Hecuba szép sokszínű kis koronája, érte lépeget és felveszi szőke Creusa királynő, visszaviszi a szent kerületbe, és rakja a földbe. Jól látta, kő közt mely résen nyúlt be a Pálcás, honnan vette elő, most visszateszi Hecuba koronáját s Cassandra templomi szép fejdíszét, lepje ezentúl kődarab és töredék, márványfő félmosolyával hadd mosolyogja tovább, mit rejteget néma talajjal trójai föld, szent Ilionuk, dardán kriptája a múltnak.

 

És száll az idő, és száll az idő, és múlnak az évek, és járnak a trójai part peremén sokféle hajósok, és sok időbe telik, amíg végre megértik, a part itt nem mulatóhely már, nincs dalnok, kis rima sem dűt illatozó jó számoszi bort vagy mézes üdítőt, nincs szuvenír, de aki behatolna a partra, arra nyíllal lő valaki páncélban, büszke sisakban, tán holt Hector szelleme tért meg régi lakába, visszafarol csolnak, de visszafarol a hajó is, mert nemcsak lő a vitéz, de áll az oldala mellett rémalak is, köpenyét, csíkos leplét megbontja előttük, nőnyak nőtesten ott néz feléjük a csontváz, nem marad ott, menekül másik kikötőbe a matróz, és ha netán a trójai part mentén kell vinnie kis rakományát, meg se kísérli tovább, hogy horgonyt vessen e földön, megy, amilyen sebesen csak bír a parti szegélyről, néz hajója után csontváz, agg és sisakos hős, aki mihelyt a hajó jelzi, hogy horgonya békél, nincs szándékában közeledni, lekapja sisakját, és folyik szőke haja páncélos vállain át a mellvértre, mit ilyenkor messze hajít el, s ott marad egyetlen lenből szőtt egyszerű ingben, mit felesége varrt neki jó régen, két dolgos tiszta kezével. Parton játszik a vén, kavicsot gyűjt, rakja halomba, főz, súrol Caieta, partot véd Creusa királynő. Mindig ez látszik, egy nagy kép, három alakkal, rom közt váz meg öreg meg még valaki, aki jár-kél, és nagy szürke kutyák kullognak csendben utána.

 

És száll az idő, és száll az idő, és szállnak az évek, száz év, kétezer év, romlani kezd, mállik szép teste régi hajónak, mely ama rőt fényben, mi Cserderekút beragyogta, nagy büszkén kifutott tengerre latin kikötőből isteni Trója felé. Most rothad a teste, de mindegy, nem fogja kalapálni azt már fürge hajóács, pusztuljon, szívja magába azt is a hullám, hadd ne legyen nyoma sem, hogy egykor itt kikötötték, s még mindig fiatal szép kéz ledobta a horgonyt.

 

És száll az idő, és száll az idő, és szállnak az évek, száz év, kétezer év, és kimereszti szemét a hajósnép, mely a trójai part peremén viszi kis rakományát, mert hol a váz, hol a rém, aki a csíkkal szőtt drága lepelben messze ijesztette, aki vágyott hágni a partra. Nincs, eltűnt, csak a harmadik él, ott jár a fenyéren, s kullog lépte nyomán sok szürke kutya csapatostul.

 

És száll az idő, és száll az idő, és szállnak az évek, száz év, kétezer év, és zúgnak a távoli partok, zúgnak a kis meg a nagy kikötők, mert nagy a hír, ami hírlik: nincs Ilion csupakő peremén csak szürke ebeknek sokasága és senki kívülük. Járnak a szürke kutyák, hegyes orruk zöld holdra meresztik, hosszú sírással sírnak, mert senki a parton nincs kívülük, csak a csend meg a kő meg a por a magánnyal. És aki arra halad, hogy tudná, mit takar itt el, mit fed a por, miféle nyomot, két talp puha rajzát. Bűn és bűnhődés pillérei közt itt járt Creusa királynő.

Meghoztad Creusát, szólt hozzám, láttam az arcát, Zengje neved lantom hálából isteni urnő, Míg a betelt vágynak árát nem kéri Ananké, Eszkiesz istennő, én áldalak mind a halálig.

M. SARTORIUS SABOAS latin lírikus és epikus, született Laurentumban, Kr. e. 43-ban, meghalt Kr. u. 7-ben Dubiumban. Gondos nevelésben részesült, középfokú iskolái elvégzése után atyja Rhodosba küldte, ahol E. P. Darconius híres rétoriskolájában ékesszólást és filozófiát hallgatott, végleges Rómába való költözése előtt hosszabb időt töltött Athénban. Irodalommal gyermekévei óta foglalkozott, a fővárosban a Luna Bicornis nevet viselő írócsoporthoz csatlakozott, amely magas színvonalat követelő vezetői miatt hamar szokatlan tekintélyre tett szert. A Luna-kör természetesen elkerülhetetlenül szembekerült Augustus császár irodalompolitikai tanácsadójával, M. M. Racosiusszal, aki a fiatal alkotók tevékenységét a birodalomra nézve veszélyesnek ítélte, s adminisztratív eszközeivel szétzúzta a baráti egyesülést. Az önkény Sextus Lacatost és Titus Blasiust börtönbe veti, Gesa Cipiust, Rabius Rabat, I. Mandiust, J. Pilinsciust, Lucius Calnociust, Agia Nobiliával, a költőnővel együtt Penuria szigetére száműzi. Saboas se marad ki az üldözésből, főművét, a Creusais-t nyilvánosan elégetik a Dioscurok templománál. Őt Dubiumba deportálják, ott hal meg száműzetésben, írói hagyatékát a hatóság meg akarja semmisíteni, szerencsére a Creusais másodpéldányát Agia Nobiliának sikerül megmentenie.

Saboas több kötet lírai verset írt, a polgárháború utáni fiatalok szorongásairól, a köztársaságból császárságba fajuló hatalom árnyékában szenvedők csalódásairól, rácáfolva az állami ihletésű ódák himnuszaira. Főműve, a huszonnégy énekes hősköltemény (Creusais) csak töredékesen maradt ránk, egész énekek, sőt az ép részek párbeszédeinek részei is hiányoznak belőle, vagy a kérdés, vagy a felelet marad el egy-egy dialógusából. A mű egyébként a császári irodalompolitika szinte minden tézisére rácáfol, frivol hangon szól Augustus császár isteni őse, Kegyesatya Aeneas személyéről, formai tekintetben is szabálytalan, mert a hősköltemények Homeros óta alkalmazandó hagyományos jegyei közül csak néhány sajátosságot (invocatio, enumeratio, csodás elem stb.) hagy meg; önkényesen komponál. A műről a XIX. századig úgy tudták, a versekkel együtt elveszett. Ám 1879-ben a Sorbonne szerencsés kezű klasszika-filológusa, dr. René Houdesmouriche a Szlavóniában leégett Sancupica kolostor megmentett könyvtárát leltározva felfedezte. Saboas művét egyébként az ókori grammatikusok nem szerették, Vergilius hívei támadták, az egyházatyák elítélték. Egyébként a megtalálás időpontjáig csak más művek utalásaiból és idézett szövegekből tudott róla a tudomány.

 

(Gróf Billamoritz-Möwendorf)

(a Beutelbergi Universitas Epatanda egy. ny. r. tanára)

A pillanat-ban az író maga konstruálta a hajdani trójai (dardán, fríg néven is nevezett) birodalom szókincsét. A szavak a szövegbe illesztve a párbeszéd vagy elbeszélés folyamán mindig érthetőek, de a biztonság kedvéért jelezzük, melyik szóval mit akart érzékeltetni az író játékos képzelete.