Megmaradt Szobotkának

„Tépjetek szét, de nézzetek meg!”

 

(Idézet a tizenhárom éves Szobotka Tibor verséből)

A név alig jelent már valami személyit vagy személyest. Az ember, akit valaha e néven neveztek, aki papucsot viselt, ebédelt és szerelmes volt, régen elporladt. Ami maradt belőle, az igazabban az, mint a teste volt, az a saját legbelső világa, amin keresztül a másik, ellentétes világgal harcolt. Ő, egyedül, mindazzal, ami nem ő volt. E harc emléke az életmű.

(Szobotka Tibor)

„Különös, hogy soha senki az én életrajzomra nem volt kíváncsi – írta Szobotka Tibor a Kortárs 1981. júniusi számában közölt memoárrészletében –, persze nem arra az időre gondolok, amikor minden álláskereséshez, tervezett előléptetéshez megfelelő életrajzot kellett benyújtani, s feltehetőleg kell még ma is, hanem arra a harminc, negyven, ötven esztendőre, amióta író vagyok, s a kutyát sem érdekelte, hogy lettem azzá, ki biztatott, ki indított el a pályámon, mik voltak ennek a jelentősebb állomásai, s voltak-e egyáltalán, szóval hogy észrevették, itt vagyok, s nagy ritkán hallatom a hangomat. Ezt a hiányt, jóllehet az emlékezés korszakába jutottam, nem is akarom most pótolni, talán késő is már, talán egy olyan kétoldalú kapcsolat kell hozzá, amelynek én csak az egyik felét teszem ki. Amiről beszélni szeretnék, az életemnek egy viszonylag rövid szakasza, a békebeli katonáskodásomé, 1936–37-en.”

Tárgyilagos, takarékos bevezetés, pedig vád ez és panasz, a halál felé közeledő ember kibuggyanó keserűsége. Benne van ebben minden, amiről nem beszél: hogy száz adása volt a Nyitott Könyv sorozatnak, neki egy könyvével sem foglalkoztak, hogy minden számottevő kollégájának megjelent valamiféle nyilatkozata kedves tárgyairól, olvasmányairól, az életútját meghatározó emlékeiről, a politikai helyzetről vagy valami jelentős találkozásáról valakivel, hozzá egyetlen körkérdés el nem jutott soha, neki nem volt a Rádióban, abban a Rádióban, aminek műsorfőtitkára volt, „írószobája”, sem valamelyik folyóiratban „ex libris”-e, a kibővített ülésekre se hívta meg az Írószövetség, úgy élt, mintha meg se született volna. Ha neve olykor mégiscsak felbukkant egy-egy riportban, udvarias kegyetlenséggel írótárs felesége nyilatkozata mellett villantották fel, hadd kapjon annál markánsabb kontúrt a valódi kérdezett.

Kovács Sándor Ivánnak, a Kortárs főszerkesztőjének jó füle volt, meghallotta a ki nem mondott szemrehányást. A Magyar honvéd szemüvege megjelenése után, amely országos visszhangot keltett, levélben kérte a teljes Szobotka-memoárt, olyan formában kívánta volna hozni, mint a Vas Istvánét, a Grandpierre-ét. Szobotka döbbenten forgatta a felkérő levelet, szokatlanul csendes volt azon a délutánon. Tudtam, mi foglalkoztatja, Akela habozhatott így hanyatlása idején a dzsungelben, azt latolgatva ugrás előtt, mire telik még apadó erejéből. Akkor már nyílóban volt a kapu, amit olyan sokáig hiába döngetett – az elismerésé. A Menyasszonyok-vőlegények kiugró sikerét számos apró előrejelzés érzékeltette, a televízió már dolgozott a Megbízható úriember képernyőváltozatán, a Magvetőben elkezdték előkészíteni akkor még távolinak tűnő, 83-ban esedékes hetvenedik születésnapja megünneplését. Szobotka nagyra tartotta Kovács Sándor Ivánt, nem amiatt, mert Nemes Györgynek az ÉS-ből való kiválása óta ő volt az egyetlen szerkesztő, aki rendszeresen foglalkoztatta; irodalomtörténészi munkásságát méltányolta nagyon, érdeklődési körük, ízlésük volt rokon. Nem tudom, mit felelt volna abban a testi-lelki állapotban, amiben volt, ha ugyanezzel a kéréssel más szerkesztő vagy lap fordul hozzá, de hogy Kovács Sándor Iván személyének szerepe volt a döntésben, az bizonyos. Úgy határozott, nekifog, megkísérli elvégezni a munkát, tüstént neki is látott az írásnak, azzal a türelmetlenséggel, amit meg is indokolt nekem: bármikor meghalhat, nincs ideje a halogatásra. Életútja ismertetését nem azzal kezdte, ami szokványos lett volna, a születésével, családja bemutatásával, hanem mint aki számol azzal, esetleg nem ér el a munka végéhez, a számára legfontosabbat, írói pályájának kudarcait, a folyamatos előrejutást megszakító akadálysorozatot akarta rögzíteni utolsó üzenetképpen, nyilván annak a bizonyítására: tízszer ennyit írt volna, ha élete másképp alakul, ha hagyják, ha lehet, de hát, ellene volt szinte minden, s amikor már elhárultak az akadályok, az irodalompolitika hullámverésénél nagyobb veszedelem támadt ellene a saját szervezetében. Így is elkészült az önéletrajzból öt részlet, a hagyatékban megtaláltam a további tervek vázlatát és kulcsszavait. A Megmaradtam Szobotkának fejezetet már én korrigáltam helyette: még élt, mikor a kórházban elébe tartottam a korrektúrát, de már nem tudta, mit lát, nem érte meg sem a szám megjelenését, sem az írás nyomán támadt döbbenetet.

Szobotka tizenkét éves korától, 1925. március nyolcadikától 1961. március hetedikéig, addig a napig, melyen a Magvető akkori vezetője értesíti, felbontja szerződését, s már kiszedett novelláskötetét visszahozatja a nyomdából, naplót vezetett. Hogy az ütés, ami aznap érte, milyen hatással volt rá, világosan jelzi az abbahagyott napló: attól fogva befejezettnek, lezártnak érzi az életét, nem óhajt többé számot adni sem önmagának, se másoknak semmiről. Nagy veszteség: addig nemcsak hogy beszámolt minden napja történetéről, de összegyűjtötte egy valamikor róla írandó monográfia dokumentációs anyagát is, eltette gyerekkora első botladozó soraitól kezdve írói pályája minden kész, félkész, megjelent vagy nem jelent darabját, a pályájával kapcsolatos általa vagy neki írt leveleket, a fellépései helyét, cikkei megírásának idejét rögzítő adatokat, létrejött vagy tervben maradt számtalan témavázlattal együtt. Egy ember élete sosem egy ember élete, mindig egy országé, egy világé, egy korszaké is.

Annak ellenére, hogy feljegyzéseit abbahagyta, életének e szakaszáról haláláig volt szemtanúja, az, aki vállalkozott rá, hogy a rendelkezésére álló adatok; füzetek és személyes emlékei alapján kiegészíti a Szobotka-memoár hiányzó részleteit. A munkára vállalkozót nem is annyira vállalt feladata előre látott nagysága nyugtalanította írás közben, inkább a mérték és arány megszabásának kérdése, annak a kikövetkeztetése, Szobotka mit mondott volna el magáról és másokról mindabból, aminek nyersanyaga előtte áll. A kiegészítést végző írótárs úgy döntött, követi Szobotka jegyzetei utalását: amire ott célzás történik, azt nyilván rögzíteni kívánta, nem elhallgatni. A munka, amelybe fogott, életének több okból leginkább próbára tevő, de elodázhatatlan vállalkozása, elvégzésével annak az írótársának tartozik, akiről ha már életében nem tette, legalább holta után ki kell mondania az irodalomtörténetnek az igazságot.

Első találkozásom a történelemmel olyan messzire és mélyre vezet, hogy nem is tudom, álom volt-e csupán, vagy valóban megéltem.

November végi sötétség a szobában. Az asztalon utazótáska, borotvaszappanszaga van. Sötétzöld függönyök az ablakon. Apám azt mondja: „A császár meghalt.”

A második emlék már világos, tudatos. IV. Károly királyhoz kapcsolódik, akit nem ismertem, és apámhoz, aki kézen fog, és kijelenti, felvisz a koronázásra a Várba. „Az utolsó lesz, hadd lássa, hogy még az unokáinak is elmondhassa, ott volt.”

Nincsenek unokáim.

Négyéves voltam, vézna, szőke kisfiú. A Várban tolongó sokaság, reménytelenül lökdösődöm ide-oda, sírva fakadok. Apám szorosan fogja a kezemet, vigyáz rám, el ne vesszek. Többre, mint a sírásra és a tolongásra nem emlékszem. Pedig valóban ez volt az utolsó Habsburg uralkodó koronázása.

Viszont emlékszem a szerencsétlen király visszatérését követő budaörsi csata áldozatainak temetési menetére. Ahhoz képest, hogy csata volt, igen kevesen estek el benne, de az elesettek azért csak halottak voltak, akiket egyedül az utolsó ítélet trombitája ébreszt fel.

És emlékszem a budai Duna-parton, valahol a Műegyetem környékén kikötött Glowworm monitorra, az angol folyami flotta hajójára, amely a királyt végső útjára Funchalba, Madeira szigetére szállította.

S ha már Habsburgokról esik szó, láttam még 48-as honvédeket is, kávébarna, zsinóros atillában, a fejükön vörös sipka. Vajon mind Damjanich alatt szolgáltak? A Nemzeti Múzeum őrei voltak, immár erősen megfogyatkozva, roskatag testtel, ősz szakállal. A termek zugaiban ültek, állukat kampósbotjukra helyezkedő kézfejükre támasztva. Áhítattal néztem őket. Ma azt hiszem, nem gondoltak már semmire.

Az első világháborúból sebesültekre emlékszem, és bosnyák katonákra. A sebesültek felkötött karral, mankókon bicékelve jártak, a bosnyákok fején fez volt, akár a törökmézárusokén, ez akkor nagyon tetszett nekem. A háború után nemcsak a féllábúak, vakok koldultak, de rengeteg reszkető fejű is. „Légnyomásuk volt” – mondták a felnőttek. Nem tudtam, mi az. Egy hadirokkant vakra későbbről is emlékszem, trafikja volt a Barcsay utcában, szemben a gimnáziummal. Az üzletet a felesége vezette, sápadt, sovány asszony, haját koszorúban hordta. A férfin fekete szemüveg, botját lába közé szorítva egy sarokban ült. Náluk vásároltunk mindent, radírt, füzetet, tollszárat. Aztán egy napon öngyilkosok lettek, eltűntek.

Első zenei élményem is a háborúhoz fűződik: dalok, amiket cselédek énekeltek, miközben faszenes vasalóikat lóbálták a gangon: „Ne sírjatok, budapesti lányok, / Visszajövünk még hozzátok, / Valaha, valaha vagy soha…”

És még reménytelenebbül: „Ellőtték a jobb karomat, / Folyik piros vérem…”

A háború egyébként a játékainkat is megszabta. A lányok vöröskeresztes karszalagot viseltek, ápolták a sebesülteket, ez, mint legkisebb, többnyire én voltam. Hordágyon cipeltek, kötöztek. Mindez a Miksa utcai (ma Osvát Ernő utca) ház harmadik emeleti folyosóján zajlott le, csata, sebesülés, cipekedés. Ha nagyon hangosak voltunk, felszólt a házmester, egy postás, aki többnyire nem volt otthon, de a feleségétől is igen féltünk. A sebesültek orvosságát a szomszéd kertből áthajló akácfák virágjából préseltük, ez édeskés volt, szinte mindig nekem kellett lenyelnem, hányingerem támadt tőle.

Későbbi játékaimban még mindig kísértett a háború. Keménypapírból magam rajzolta katonákat vágtam ki, gyalogosokat és lovasokat, ezeket bombáztam gombbal. Ágyúim is voltak, sebesültvivőim hordággyal, üres gyufásskatulyákból járműveket fabrikáltam, sőt kitüntetéseket osztogattam, ha katonáim bátran helytálltak. Időnként előléptettem őket. Jó játék volt, egyedül játszottam, magányos gyereknek való.

Az őszirózsás forradalom napjaiból valóban csak egy őszirózsára emlékszem, ezt apám a gomblyukában viselte, amikor azon az októberi napon hazatért. Éjjelenként őrséget állt szuronyos puskával a kapuban, civilben, társa a kopasz Teller bácsi volt, aki haját oldalról átfésülve igyekezett leplezni kopaszságát. Teller bácsi szemmel láthatóan, félt, mint a Tatárjárás című operett tartalékos bakahadnagya a saját „rövid kardjától”, aki még éppoly kevéssé tudta, mint a Sarkadi Vilmos alakításán nevető közönség, hogy egyszer majd ő lesz az első vonalban küzdő bakákkal együtt – az elkövetkező háború kimagasló hőse.

Aztán jött a kommün – akkor mindenki így nevezte, a burzsoát pedig burzsujnak. A vörös május elsejére ugyancsak tisztán és pontosan emlékszem. Apám rendező volt, ott haladt a menetben, ezúttal is kézen fogva kisfiát. A Körönd négy szobrát hatalmas vörös gömbök borították, vörös zászlók, nevető arcok mindenütt. Délután – persze lehet, hogy ez később volt, csak én emlékszem így – a Vörös Hadsereg nagy katonai parádéja a Vérmezőn. Engem egy népbiztos – talán Haubrich – a térde közé szorított, így fényképeztek le, a kép később meg is jelent az Érdekes Újság-ban.

A nyár, 1919 nyarának végén bevonultak a románok. Előbb csak hírek szállingóztak, „már megszállták Szolnokot”, aztán egy biciklis fiatalember jelentette: Kispesten vannak. Én az Emke sarkán állva néztem a bevonulásukat, pontosan ott, ahol most is az Emke kávéház van. (Vajon ki tudja ma már, minek a rövidítése az Emke? Annak, hogy Erdélyi Magyar Közművelődési Egylet.) Lovasokat láttam elvonulni sűrű, tömött sorokban, dzsidájuk hegyén apró zászlók, a szokatlan fegyver képe teljesen elragadott.

Azután közelebbi kapcsolatba is kerültem a román katonákkal, egy gyalogsági egységet ugyanis a Barcsay utcai gimnáziumban szállásoltak el. Ennek udvarára házunkból – különösen a harmadik emeletről – nagyszerűen be lehetett látni, minthogy a mi udvarunk hátsó része, a poroló mögött, nyitott volt. Az Erzsébetvárosi Kör kerthelyiségének fái nyúltak át lombjaikkal a nyitott részt lezáró vörös téglakerítés fölött, a kerten túl aztán a gimnázium udvara tárulkozott ki, ahol esténként összegyűltek a román katonák, hatalmas kört formálva egyetlen hegedűs köré, akinek szomorú, egyhangú muzsikájára táncoltak. A tánc is egyhangú volt: néhány lépés balra, néhány jobbra. Olykor a katonák énekeltek is.

A Barcsay utcai gimnáziummal való kapcsolatom ekkor, 1919 őszén kezdődött. Később, 1923-ban oda iratkoztam be sikeres írásbeli felvételi vizsga után, ott érettségiztem 1931-ben, s a gimnázium fennállásának 50. évfordulóján a jubileumi diákbizottság tagjaként két társammal együtt én kerestem fel Báthy Annát, hogy közreműködésre kérjem fel a nagy énekesnőt a Zeneakadémián tartandó díszkoncerten. Tagja voltam annak a csapatnak, amely az országos tanulmányi versenyen az iskolát az előkelő harmadik helyre juttatta (a magyar irodalom valamelyik kiemelkedő alakját életre keltő versenytétel egyéni győztese ugyan Jékely Zoltán lett, aki Apáczai Cseri János hazatértéről írt kitűnő novellát, míg én Petőfi debreceni nyomorgásának kissé elcsépelt történetét választottam), de még ezzel se volt vége a gimnázium és a személyem közötti kapcsolatnak. 1936-ban oda kerültem vissza gyakorló tanárnak a komoly és nagy tudású Szenczi Miklós mellé, ám látogattam a másik angoltanár, Szentkuthy Miklós óráit is. Okos, csillogó embernek ismertem meg, fesztelen érintkezése a tanulókkal – ezt itt és nála tapasztaltam először – egészen lenyűgözött. Az iskola csak századik jubileumán, 1981-ben szánta rá magát arra, hogy újra minősítsen. Ezúttal nem voltam praeclarus érett.

De ez még messze volt, egyelőre odajártunk a gimnázium kapuja elé mi, gyerekek, ahol a puskás őrön kívül mindig lézengett néhány katona. Ezektől kunyeráltunk konzervet. Társaimról nem tudom, hogy éhesek voltak-e, én biztosan nem voltam az, de annak a darált húsnak az ízét, amit kis fémdobozokból kanalaztunk, különösen vonzónak találtam. A katonák szívesen adtak a magukéból, hálánk jeléül – a haza istene bocsássa meg – román zászlót tűztünk ki a gangon, mikor éppen háborúsdit játszottunk, mindaddig, amíg a megszállás tartott.

Egy igazolvány van a kezemben, halványlilakékes papírra gépelték, de a betűi tisztán kiolvashatók. Idemásolom, érdekes.

 

 

Bizony, ha annak idején felmutatom ezt az írást, talán sok mindentől mentesültem volna. De én nem az apám érdeméből akartam boldogulni, hanem a magaméból, így aztán az igazolványt nem mutattam meg eddig senkinek, csak most mindenkinek. Az is elképzelhető, hogy – ha tudják, hogy egykori vöröskatona fia vagyok – az Írószövetség 1950 elején nem zár ki minden indoklás nélkül tagjai sorából, s nem történik meg, hogy – 1956-os rehabilitációm rövid pünkösdi királyságát nem számítva – az Írószövetségbe csak 25 év múltán, 1975-ben lépek vissza. (Hogy miért, nem tudom. Írni igazán lehet tagsági igazolvány nélkül is, különösen ha az ember munkásságát az Írószövetség oly kevéssé méltatja figyelemre, mint az enyémet.) Vagy – ugyancsak 1950 áprilisában – nem tesznek ki öt kemény, újjáépítésben töltött év munkája után a Rádiótól (ahol akkor mint műsorfőtitkár a lebonyolítás vezetője voltam) olyan becstelenül, hogy a hátsó lépcsőn kell lelopakodnom, mint valami bűnösnek, néhány képemet, két hamutartómat magamhoz szorítva. Vagy nem minősítenek le következő munkahelyemen, a Tankönyvkiadónál osztályvezetőből nyomdai korrektorrá, ahol a műszaki osztályon én adok ki alkalmi különmunkát a tengődő Pilinszky Jánosnak. Vagy nem kerülök középiskolai tanári diplomával egy külvárosi általános iskolába, ahol angol–német szakos létemre magyart és történelmet kell tanítanom, és ahol csak azért verem a gyerekeket (a gonoszakat), mert titkon remélem, hogy feljelentenek, és végre kitesznek. De nem tettek ki, sőt az érintett szülők buzgón helyeselték eljárásomat, és azt kívánták, bár minden pedagógus lenne ilyen szigorú. Innen kerültem végre, Bóka László barátom dékánsága alatt, 1954. január elsején a Bölcsészkar dékáni hivatalába mint kari titkár. Gyergyai Albert buzdított: „még fiatal vagy.” De nem voltam az, negyvenegy évesen. S tanszékre csak 1957-ben jutottam, Ortutay Gyula rektorsága idején.

Ortutayt már régről ismertem, 1938-ból, akkor szerepeltem először egy Keatsről szóló előadásommal a rádióban. Az irodalmi osztály vezetője – 44-ig, a németek bevonulásáig – Cs. Szabó László volt, lektorai Ortutay és Örley István. Cs. Szabót nemcsak lenyűgöző műveltségéért csodáltam, de kivételes organizáló, adminisztratív tehetségéért is. Ezt a képességét átadta munkatársainak, akik közül 45 után – immár engem segítve – ott volt a szorgalmas, az ügyvitelt fölényesen ismerő Szűcs Erzsi, Jancsó Klári, Dunay Pálné. Boldog időszak volt, de nem tartott soká.

Visszatérve apám igazolványához, meg kell vallanom, hogy az alma messze esett a fájától. Apám 56-ig volt párttag, 57-ben magas korára való tekintettel – nyolcvankét éves volt akkor – már nem lépett vissza, indokolását az illetékes pártszervezet is méltányolta.

No és az anyám?

Anyám forradalmár volt – nem, helytelenül mondom, anarchista. Egy rossz házasság hálójában vergődve mindenfajta rend ellen lázadt, ajkáról örökké csak a lázadás keserű szavait kellett hallanom. Lázadt a család intézménye, az adófizetés kényszere, az egyenruha, a polgári kötöttségek valamennyi formája ellen, lázadt, mert az elviselhetetlen élet csak így vált elviselhetővé a számára, lázadt öregségéig. Akkor megijedt a haláltól.

Ilyen családi hagyományok sutba dobásával léptem be én 1945 februárjában – Budán még dörögtek az ágyúk – a Kisgazdapártba.

Miért döntöttem így?

A két marxista párt – a kommunista és a szocialista – túlságosan dogmatikusnak tűnt a szememben. Azonfelül Magyarország – akkor – agrárország volt, lakosságának túlnyomó többsége paraszt, hozzá képest a munkásság létszáma elenyésző. Az ország ipari állammá való átalakítását utópiának tartottam, mivel ennek gazdasági előfeltételei hiányoztak. Választásom ezek után eshetett volna a Parasztpártra, de az ide való belépésemet én, a nagyváros szülötte blaszfémiának éreztem. A Kisgazdapártot választottam hát. Erre ugyan azt mondhatná bárki, hogy kisgazda se voltam soha, és a közbeszólónak igaza lenne, csakhogy…

Kevesen tudták akkor is, ma meg talán már senki sem tudja, hogy a Kisgazdapárt teljes neve így hangzott: Független Kisgazda és Polgári Párt. Nos, én ebbe a polgári pártba léptem, nem a kisgazdák közé.

Ez megint magyarázatot kíván.

A 30-as években kétszer jártam tanulmányi okokból Angliában, s ott viszonylag hosszabb időt töltöttem. Ez az Anglia még nem volt azonos a mai, válságokkal küzdő szigetországgal, hanem egy hatalmas világbirodalom középpontja volt. Mindkét ott-tartózkodásom igen nagy hatást tett rám. Ezekben az esztendőkben, mint minden más józanul gondolkodó ember, én is felismertem, hogy Horthy Miklós Magyarországa operettszerűségében anakronisztikus, végleg és reménytelenül elmaradott, kétségbeesetten ragaszkodik az Osztrák–Magyar Monarchia olyan hagyományaihoz, amelyeket a köztársasággá vált Ausztria azonnal és készségesen elvetett. Az újjászülető Magyarországnak eszményképre volt szüksége, engem ezzel az ideállal Anglia ismertetett meg. Társadalmi berendezkedése, pontosabban a társadalmi érintkezés formái, szokásai hozzám igen közel állottak: a tartózkodás a bizalmaskodástól, amely azonban közvetlenséggel, humorral, játékossággal párosult – mindebben nyomát sem leltem annak az angol hidegvérnek, amelyet rossz múlt századbeli regények írói találtak ki. Külön megejtett a mi otthoni háremhölgyeink után a női emancipáció olyan értelmű megvalósítása, amely egy egészen másfajta nőtípust teremtett; lányokkal, asszonyokkal barátkoztam, akikkel egyenrangú szellemi társként lehetett érintkezni akár a társaságban, akár a hivatalos vagy üzleti világban. Mindefölé a parlamenti demokrácia hatalmas burája borult, folyamatosan biztosítva a többségi akaratot s ezzel az akarattal nem egyező kormányzat leváltását. Az először és fiatalon Európába szabadult magyar kritikus szeme ezt látta, ezt a fényt, azért idézte akkor, amikor a Horthy-Magyarország sötétjéből előtántorogva újra világosságra vágyott. Ehhez az elfogultságomhoz hozzájárult még egy másféle, az, amelyet az angol irodalom ébresztett alapos ismerőjében, s amely erősen elválasztott a nálunk akkoriban – s mit tagadjuk, még ma is – sokkal népszerűbb francia szellemiségtől. Ez utóbbit retorikusnak, patetikusnak, nem őszintének érzékeltem, elsősorban klasszikus drámáiban. A legszembetűnőbb különbség ezen a téren a két nemzet lírája között mutatkozott: az angolt kozmikusnak találtam, eget-földet rengetőnek, csillagokat mozgató erejűnek, amivel szemben a francia halvány volt, művi, artisztikus, budoárillatú. Párizs vonzó hatása hazánk szellemi életére valószínűleg földrajzi tényezőkön is múlott, London messze volt, városképében pedig korántsem oly megnyerő, mint a francia főváros. Rosszul érintett az is, hogy a francia szellemiség erős hatásában valami olyasmit láttam, ami a maga keleti, délkelet-európai jellegében nem illett a magyarság kívánatos összeurópai szerepéhez. Ehhez képest még a német hatás is – persze nem Hitler tizenkét évig tartó őrjöngésére gondolok, hanem a német zenének és filozófiának századokon át bőven kínált ajándékaira – megnyerőbb volt, mint az a francia kispolgári sovinizmus és elfogultság, amely semmivel sem állt a hasonló német megnyilvánulások mögött – lásd Kuncz Aladár Fekete kolostor-át –, s amely igazi mivoltát az első világháborút követő békekötés gyűlöletében vagy legalábbis ellenséges közömbösségében és tudatlanságában árulta el. Igaz, hogy a békekötés felelőtlenségében az összes nyugati hatalmaknak része volt, de senkinek nem oly döntően és kártevően, mint Franciaországnak.

Bevallom, a 39 előtti Európában szerzett tapasztalataim mind olyan irányba terelték a megújulás előtt álló, 45 utáni Magyarország felépítésével foglalkozó gondolataimat, amelyek egyáltalán nem vagy alig vetettek számot az adott helyzet valóságával. Ez a valóság csak fokozatosan hatolt a tudatomba, s azt kell hinnem, azoknak tudatába is, akik felfogásomat és működésemet hivatalból ítélték meg, inkább szigorúan, mint elnézően, inkább visszautasítóan, mint a nevelés, irányítás módszereit alkalmazva.

Mindamellett e megítélés kárhoztató jellege pályámon, amíg a koalíciós idők tartottak, tehát 1948-ig, nem mutatkozott. A koalíciós korszak sajátos politikájának köszönhetem például a színházi világgal született kapcsolatomat is, amely két ízben jelentkezett életemben, de a második jelentkezéséhez a politikának semmi köze nem volt, ez már teljességgel írói tevékenységem eredményeként jött létre.

Valamikor – úgy emlékszem, 1947 nyarán – felhívott Ortutay, akkor már kultuszminiszter, és bejelentette, hogy koalíciós alapon engem delegált a párt a Vígszínház igazgatói székébe. A kisgazdák – nem úgy, mint a Parasztpárt vagy a kommunisták – nem voltak éppen bőviben a színházhoz, irodalomhoz értőknek, így könnyűszerrel eshetett rám a választás, én viszont megilletődötten fogadtam akkor ezt a döntést, amelynek súlyát, nehézségét és gondjait az első percekben aligha mérhettem fel. A Vígszínház igazgatója továbbra is Jób Dániel maradt, öreg és tapasztalt színházi szakember, aki azonban tévelyegve járt az új idők követelményei között, feltétlenül egy friss és fiatal erő segítségére volt szüksége. Jób első tárgyalásunkkor a valamikori Rádius mozi (ma Thália Színház) helyiségében működő színház irodájában fogadott, Egri István, Marton Endre, Somló István, valamint gazdasági igazgatója társaságában. Jób öregnek, fáradtnak, megviseltnek látszott, azonkívül bizalmatlan is volt a felülről rákényszerített új ember iránt, aki ugyan mint külső dramaturg már előzőleg is tevékenykedett a színház kötelékében, de most ki tudja, miféle más, az ő egzisztenciáját fenyegető ambíciókkal érkezik ide. Első dolgom tehát az volt, hogy meggyőzzem, nem azért jöttem, hogy kitúrjam a helyéből, hanem életkorát, nagy tapasztalatait tiszteletben tartva kívánok vele harmonikusan együttműködni. Ez mindjárt enyhített a helyzeten, és Jób előadta terveit, amelyek azonban semmiképpen nem tudtak a régi Vígszínház látókörén felülemelkedni, mintha a kiégett, üszkös falak között még folyna a játék, és működne az a színház, amelynek közönsége is eltűnt, köddé vált. Jób Molnár Liliom-át akarta mindenáron felújítani, ehhez akkor nem járulhattam hozzá, így megegyezés nélkül váltunk el. Megbeszélésünk után a gazdasági igazgató kért a szobájába, itt vált világossá, hogy a színház voltaképpen mit vár tőlem: olyan anyagi segítséget, amelynek nyújtására még az Ortutay által felajánlott szerény állami szubvenció sem adott lehetőséget. Kiderült, hogy a színház nyakig el van adósodva, hogy minden este a villanyáram kikapcsolása fenyegeti, hogy a színházi fodrászt nem tudják fizetni, és mindennek orvoslására én lettem volna hivatott. Kedvemet veszítve mentem el, s kedvetlenségem még fokozódott, mikor a színház olyan régi, érdemes tagja, mint Bárdi Ödön, ott várt rám a Rádió épülete előtt, nem tudnék-e neki egy kis előleget biztosítani. Azután jelentkeztek a titkos és nem titkos drámaírók, soroljam be műveiket a színház műsortervébe, végül pedig feltűntek a színésznők, akiket részint férjeik vagy – mondjuk így – pártfogóik ajánlottak szerződtetésre, részint maguk kínálkoztak meghallgatásra, esetleg négyszemközt, a lakásomon. A rám bízott egyedüli gazdasági program a leépítés, elbocsátás volt, a színház anyagi természetű irányításához egyáltalán nem értettem, s ráadásul egy-két nap múlva megindult az intrika: mit is keres ez a kívülálló a beavatottak világában – megtörve nemcsak a színészek, hanem akár a jegyszedők vagy ruhatárosok monopóliumát is, akik mind beavatottak voltak. Aztán az elé a válaszút elé kerültem, hogy két állásom közül – mivel a Vígszínház igazgatói státusával összeférhetetlen rádiós működésem – az egyikről le kell mondanom. Igaz, hogy színházi fizetésem papíron nagyobb volt, ezt azonban valószínűleg soha nem kaptam volna meg, vagy ha igen, annak az árán, hogy a színészeket és a műszakiakat nem fizetem, vagy legalábbis megrövidítem. Ehhez nem fűlött a fogam, így aztán nyolc nap után ajánlott levélben bejelentettem lemondásomat az igazgatóságról. Ez csakhamar köztudomásúvá vált a sajtó révén; az akkor már egészen másként gondolkozó Jób kétségbeesetten keresett fel kis rádiós szobámban, gondoljam meg magam, hiszen joggal félhetett attól, hogy nálam rosszabb, tolakodóbb, fondorkodó ember kerül a helyemre. Nem engedtem unszolásának, kényelmesebb és – akkor úgy tűnt – biztonságosabb is Grandpierre Emil kedélyes, mégis szigorú vezetése alatt, Képes Gézával együtt a rádió irodalmi osztályán dolgozni, mint a Vígszínház igazgatásának ezernyi megpróbáltatását vállalni, ezzel együtt az intrikákat és az egész atmoszférát, melyet láthatólag soha nem lettem volna képes megszokni. Utóbb Ortutay is felhívott, keményen lehordott, de én állhatatos maradtam. Jób országlása aztán nem is tartott soká, hamarosan egy Somló Istvánból, Tolnay Kláriból és Benkő Gyulából álló konzorcium vette át a színház igazgatását, egészen a rövidesen bekövetkező államosításig. Somlóval egyébként megmaradt tartózkodó baráti viszonyunk: nemcsak kitűnő színész volt, de művelt, jó modorú, kellemes ember is. Martonhoz és Egrihez is életük végéig tartó kapcsolat fűzött, anélkül hogy sejtettem volna akkor, egyszer majd mindegyik feleségem egy-egy darabját rendezi, Egri a Fanni hagyományai-t, Marton az Az a szép, fényes nap-ot.

Magyar Bálint a Vígszínház történetét feldolgozó alapos munkájában ezt az itt leírt epizódot meg sem említi. Igaza van, a Vígszínház történetében az én nyolcnapos igazgatóságom jelentéktelen mozzanat csupán, emlékét egyedül én őrzöm.

Másik színházi vállalkozásom valamivel későbbre esett, és magam kezdeményeztem. Erényes emberek című novellámból színdarabot írtam, ezt a darabot benyújtottam a Művész Színházhoz, amely a mai Thália elődjeként a Paulay Ede utcában működött, igazgatója Várkonyi Zoltán volt, dramaturgja Thurzó Gábor. Thurzó csakhamar lelkesen értesített, hogy a darab kitűnő, kisebb változtatások árán előadható, s feltétlenül a 47–48-as szezon műsortervébe illesztik. Ilyen értelemben nyilatkozott Várkonyi a sajtónak is. Amikor azonban arra került a sor, hogy azt az évi egy magyar darabot – amelynek bemutatása a színházakra nézve többé-kevésbé kötelező volt – csakugyan műsorra tűzzék, Várkonyi egy másik, ma is alkotó, kiváló drámaíró munkáját választotta az ismeretlen nevű, első darabos szerző helyett. Ráadásul egyik következő darabjának – ezt egy svájci író írta, eredeti címe egészen más volt – ezt a címet adta: Erényes otthon. Bepereltem címplágium miatt. A pert elvesztettem, sőt még tetemes perköltségek megfizetésére is köteleztek. Hosszú évekre elvesztettem Várkonyi barátságát is, csak Thurzóval maradt töretlen a kapcsolatom egészen tragikus és sok szenvedéssel kísért haláláig. 48-ban aztán államosították a színházakat, darabom lekerült a napirendről, egyéb írói tevékenységemmel együtt.

Hadd térjek vissza a történelemre, azok között a szerény keretek között, amelyekben megélnem adatott, jóllehet ezek a szerény keretek egész életem menetét megszabták.

Már említettem, hogy a Miksa utcában laktunk. Ez arról volt nevezetes, illetve nevezetes még ma is, Osvát Ernő utcaként, hogy a végé van az Athenaeum nyomdája, itt készültek az Est-lapok, amelyeknek fürge rikkancsai már hajnalban onnan szaladtak városszerte hónuk alatt a Pesti Napló első példányaival, majd délben felharsant a jól ismert est, azest! kiáltás, ez pontos volt, mint a harangszó, végül kora délután a Magyarország rikkancsai jelentkeztek. Ez az egész emlék nem a rikkancsok miatt érdekes, hanem azért, mert alkalmam volt már gyerekként látni a magyar irodalom nem egy kiválóságát, a nyomdából vagy az Est-lapok közeli, Rákóczi úti szerkesztőségéből jövet vagy menet, így Móricz Zsigmondot, Karinthy Frigyest – akit mellesleg a Körút és a Wesselényi utca sarkán álló Bucsinszky kávéház tükörablaka mögött is láttam dolgozni – és olyanokat is, akiket ma már elfelejtettek, a harmincas évek hírességeit, Bródy Lilit, Földi Mihályt; Földes Jolánt – vele egyébként később megismerkedtem Londonban. (Krúdy Gyulát is láttam egyszer a Zeneakadémián, egy Ady-esten, Ascher Oszkár és Péchy Blanka szavalt. Krúdy kényelmesen keresztbe vetette a lábát, és – miért, miért nem – csak arra emlékszem, hogy zöld nyilas, fekete selyemharisnya feszült a bokáin. Valamennyi írásáért már szinte gyerekkoromban rajongtam.)

De a Miksa utcai lakásban ért gyermekéletem egy megrázó, egyértelműen politikai élménye is.

Már említettem, hogy a ház udvara az egyik oldal, az Erzsébetvárosi Kör felé nyitott volt. Ennek a Körnek a bejárata a Dohány utcának a Körúthoz közeli részén volt, épülete ma is megvan, kerületi pártbizottságnak ad helyet. A Kör tagjai akkoriban polgárok-kispolgárok voltak, kereskedők, hivatalnokok, lateinerek, nagyrészt zsidó vallásúak. Elnökük és szellemi vezetőjük egy még a régi, békebeli világból itt maradt politikus volt, Ugron Gábor, aki gondoskodott arról, hogy a Kör politikai irányvonala ne hajoljon túlságosan balra. Ennyit az előzményekről.

Egy este, a húszas évek elején, irtózatos dörrenés reszkettette meg a házunkat. Anyám félig felöltözve, magából kikelten rohant az ebédlőbe „földrengés!” – kiáltotta, majd „kifelé!”. Neki még élénk emlékezetében volt az 1911-es kecskeméti földrengés katasztrófájának éjszakája, amikor apámat hiába próbálta keltegetni, az csak aludt tovább, míg ő egyedül ült kislányát magához szorítva egy karosszékben, menekülésre készen.

Most apám nem volt otthon.

Kirohantunk a folyosóra. Ami a szemünk elé tárult, az ugyan szörnyű pusztulás képe volt, de nem földrengés okozta, hanem pokolgépes merénylet. A pokolgépet az Erzsébetvárosi Kör bankettező vendégei közt helyezték el a fűtőtestben, hogy kik, azt nem volt nehéz megállapítani. A robbanás ereje feltépte a falakat, kiröpítette a vendégek egy részét a teraszra, közülük sokan rémültükben leugrottak a kertbe. A halottak és a sebesültek a szétzúzott tányérok és a felborult asztalok között hevertek a nagyteremben, de igen sok sebesült ott jajgatott a teraszon, a kertben, köztük egy olyan, aki ugrásával mindkét lábát törte. A rendőrség, a mentők nagy apparátussal vonultak ki, ezalatt a merénylet értelmi szerzői, egy több száz főnyi tömeg ott csoportosult a Dohány utca és a Körút sarkán, a mai Hungária, akkor New York kávéház előtt, és Gömbös Gyulát éltette. Nem kétséges, közöttük volt a pokolgép készítője és elhelyezője is.

A tüntetők tányérsapkás egyetemi hallgatók voltak, a Turul bajtársi egyesület tagjai, azután a Sörház utcai székházukból odavonult ébredő magyarok, akik hangos szóval, szinte megmámorosodva álltak ki az ártatlanokat értelmetlenül pusztító halál mellett. A szirénázó mentőkocsik alig tudtak utat vágni az éljenző tömegben. A jajgatást csak azok hallották, akik velünk együtt megrendülve álltak a Miksa utcai ház folyosóján, a vért és a megcsonkított hullákat pedig egyedül a rendőrök látták, akik a romos nagyterembe hatoltak.

Az áldozatok temetésén az ünnepi szónok szerepét gróf Apponyi Albert vállalta, akinek neve említésénél érdemes egy percre megállnunk.

Apponyi nagyon is kacskaringós politikai pályáját a 67-es kiegyezési pártnál kezdte igen fiatalon, majd jóval később meglepő fordulattal a 48-as Függetlenségi Párt vezére lett. A háború után remek szónoki készségét és elképesztő nyelvtudását a Párizs környéki békeszerződés képtelenségeinek feltárására fordította, hasztalan. A Horthy-korszakban ő volt a Habsburgokhoz hű legitimisták vezére, ragaszkodva aulikus és klerikális családi hagyományaihoz.

Számomra nem volt érdektelen, hogy egy ízben vele is találkoztam. Akkoriban anyámmal Karlovy Varyban – Goethe kedvelt Karlsbadjában – nyaraltam. A délutánokat erdőt, hegyet járva töltöttem, hónom alatt Shaw Vissza Matuzsálemhez című könyvével. Keveset olvastam, annál többet kószáltam a városi gyereknek rejtélyeket kínáló erdei ösvényeken. Így érkeztem egy fakunyhóba, amelynek teraszáról gyönyörű kilátás nyílt az alanti völgyre és a környező hegyekre. Míg ott álltam, egyszer csak lépéseket hallottam. Egy alak jelent meg mellettem, szintén a korláthoz lépett, onnan élvezte a táj szépségét. Ebben az alakban azonnal megismertem a híres politikust. Vékony, kissé hajlott alakja volt Apponyi Albertnek, merész sasorra arisztokratikus, reszkető, karéjos orrcimpákkal, állát nem túl hosszú, négyszögletesre nyírott szakáll fedte. Kissé lihegett, nyitott szájjal, hiszen jó nagy kapaszkodón kellett felhágnia, míg ide, az erdei kunyhóba ért. Akkor már közel járt a nyolcvanhoz, vagy tán túl is volt rajta. Engem, a kis gimnazistát észre sem vett, annál nagyobb áhítattal figyeltem én őt. Egy darabig nézelődött, majd kimért, egyenletes léptekkel megindult vissza. Egy elmúlt század emberét láttam, ezt már akkor is éreztem, talán ezért is bámultam meg jobban a szokottnál: történelmi korok átélője és részese volt. Akkor még nem tudtam, hogy minden kor történelmi kor, az én életem is egy ilyenben fog eltelni.

Nos, ez az Apponyi Albert vállalta a gyászbeszéd megtartását az Erzsébetvárosi Kör elleni bombamerénylet áldozatainak temetésén. Azért, mert hirtelen demokrata lett? Nem, azért, mert ennek az embernek a politikai fegyvertárából hiányzott az erőszak eszköze, a gyilkolás, a terrorizmus. Az elvek és viták világát védte kiállásával egy olyan korszakban, amely újra az uszítást, a védtelenek könyörtelen kiirtását szabta meg programjaként.

Szerencsére a hitlerizmus kibontakozását már nem érte meg, a háborút sem. Az ő és nem a világ szerencséje, hiszen szavai semmit sem állíthattak volna meg, ha mégoly ékesen szólnak is.

Azt pedig igazán nem tudhatta, hogy gyászbeszéde hatvan év múltán, a terror újabb feltámadása idején mennyire aktuális lesz. El lehet hinni, hogy nincs béke a földön?

A fénykép, amely a Lamberti Fényképészeti Műteremben készült, egy mosolytalan, fegyelmezett hétéves kisfiút ábrázol matrózruhában, aki úgy néz a gépbe, mintha már látná zavaros, kanyargós útú jövendőjét. Hogy fehérszőke, nem mutatja a felvétel, szeme kékjét, nagyon világos bőrét sem, orra, melyet később egy iskolai verekedés közben betörnek, még egyenes: szép, ápolt gyermek néz ránk, s mégis van valami disszonáns, valami meghökkentő a halk nyugalmú ábrázolásban, pedig a kisfiú arca nem mutat indulatot. Mikor már mindazt tudtam róla, amit ma, Lamberti úr képe elárulta titkát. Szobotka gyermekkorának egyetlen kulcsszava lehetett: a rettegés.

Egész házaséletünk folyamán egy ágyban aludtunk, 1960-ig, tüdőműtétjéig még külön paplanunk sem volt, hány és hány éjszakán rettentett fel a közös párnán velőtrázó sikoltozása. Irtózatos álmai holtáig kísérték, nehezen lehetett felrázni ilyenkor, mikor végre feleszmélt, úgy aludt el újra, hogy a kezemet fogta, mintha félne, folytatódik az álomkép. A reggelinél mindig kifaggattam, mivel győzködött az éjjel, kiderült, csaknem minden alkalommal az iskolájával álmodott, nem tudta a leckéjét, vagy kisfiú volt, tönkretett valamit még otthon, a szülői házban, és érezte, készül már a büntetés. Elképedve hallgattam, mert ha azt mondja, álmában üldözték, vagy megint katonaszökevény volt, ott lapult egy faliüregben a befőttek mögött, és nem futhatott menedékbe légitámadáskor, hiszen ő elvileg nem is volt a házban, hanem a fronton, megértem az éjszakai kiáltásokat, így csak a fejemet csóváltam, milyen értelmetlen riadalmak dúlják fel a pihenés óráit. De házasságunk kezdetén napközben is előfordult, hogy megijesztett, egyszer csak megjelent abban a szobában, ahol éppen dolgoztam, krétafehéren, minden ízében reszketve, nekem kezem-lábam kihűlt, miféle rémhírt hoz, kink halt meg, kink beteg, kit tartóztattak le, aztán kiderült, ő tört össze valami nemes porcelánt, vagy felborította a vázát, a víz kidőlt, foltos lett az antik asztalon a politúr. Na és – álltam fel –, a vizet felitatjuk, a porcelánt kisöpörjük, úgy kell neki, ha eltört, hogy jön ahhoz egy élettelen valami, hogy túléljen bennünket, mit van ezen idegeskedni. Ezekben a percekben a Szabó- és a Szobotka-otthon szembesült egymással, sok-sok év hosszú beszélgetései alatt tisztult fel teljesen a köd előttem. „Egyszer világgá mentem – mesélte Szobotka –, nagyon pici voltam, talán első elemista még. Uzsonnatáskám volt, elvesztettem belőle a szalvétát. Tudtam, mi vár rám, ha hazamegyek a szalvéta nélkül, anyám agyonver, elindultam hát, hogy elbujdosom, a Ligetben fogott el, onnan vitt haza a rendőr. Engem mindig megvertek mindenért, hogy rendet tanuljak, vigyázzak a holmimra, el ne törjek valamit, össze ne kenjem a ruhámat. Nemigen akartam én már gyerekkoromban sem élni.” Nem mertem rápillantani, míg szárazon, minden önsajnálat nélkül elmesélte, hogy verték kékre-zöldre amiatt, hogy be akarta kötni a cselédlány elvágott, csúnyán vérző ujját, s ettől foltos lett a ruhája, de kikövetkeztettem, a nap minden órája tartogatott valami fenyegetőt, hiszen ki tudja azt kiszámítani, hogy egy kisgyerek mikor sodor le valami törékenyt, mikor borítja fel a kompótot, bárhogy is vigyáz. Nyilván attól tartott, egyszer úgy jár, mint Bully – jutott eszembe, akkor már ismertem a kutyájuk történetét, akit becsukva felejtettek egy délután, s akinek akkor éppen valami gyomorbántalma lehetett, mert összehányt egy futószőnyeget. Hogy mi történik azzal, aki feleslegesen szaporítja a háziasszony dolgát, a kutya éppolyan jól tudta, mint a kisfiú, törte hát nyomorult eszét, hogyan meneküljön a várható büntetés elől, és úgy képzelve, megoldotta a szorongató problémát, valahogy összehúzta és a szekrény alá gyömöszölte a mocskos szőnyeget, s mert már nem látta, úgy hitte, nincs is. Estére a kutya már nem volt a lakásban, Bully sorsa, akit azonnal elvezettek a semmibe, a tervezett menekülés vágyának tökéletesen meddő volta, majd a bulldog végleges eltűnése örök példa maradt Szobotka számára: mert hol a garancia, hogy nem kerül-e ő is a Bully sorsára, ha kárt tesz, ha bepiszkol, ha összetör valamit. A halál egyszerűbb, mint az állandó félelem. Lamberti úr képén ezt észleltem én, de csak évekkel később tudtam megfogalmazni, mikor már mindent értettem: ez a kisgyerek nem kívánt felnőni, ennek túl nehéz volt a lét, túlságig bonyolult. Naplójában csak utal rá, nyilván attól félve, megtalálják a vallomását, s annak valóban kiszámíthatatlan következménye lesz, a memoárvázlatban megírja, a Damjanich utcán választott ki magának egy házat, ahonnan levetheti majd magát, amikor már nem kínálkozik más megoldás. Gyermekkorának fogalmi szókincséhez éppúgy hozzátartozik az öngyilkosság, mint megoldás és menekülés, akár a zene hatalmának vagy az irodalom mákonyának felismerése. Tudta, mi a halál, nemcsak a természetes, az öregemberek szelíd elszunnyadása, de az irtózatos előzményű is: anyja egyszer csaknem elvérzett előtte, mindig futva rengeteg tennivalója között olyan szerencsétlenül bukott bele az üvegajtóba, hogy a betört üveg átvágta az ütőerét, alig volt már benne élet, mire a mentőket mozgósítani tudta a kisfiú. De látta egyik cselédlányuk pusztulását is, aki benzinben mosott valamit a konyhában, majd gyufát gyújtott, s eleven fáklyaként forgott a konyhakövön, sírását, üvöltő panaszát éjjel is hallani vélte a gyermek, mikor kettesben maradt a nővérével, akit többször fel is rázott, hogy megkérdezze, az is érzékeli-e a halott jelzéseit. Nővére, az ép idegrendszerű persze nem hallott semmit, megpróbálta megértetni vele, képzelődik, a halott kinn alszik a temetőben, ne rettegjen már mindentől, a szülőktől se féljen annyira, ő már nagylány, segít neki mindenben, s egyszer csak elmúlik már a gyerekkor. Ő, remélhetőleg, hamar férjhez megy, akkor magával viszi az öccsét. Gertrúd se külsejében, se belsejében nem hasonlított a testvéréhez, de holtáig ugyanolyan szent indulattal szerette az öccsét, mint a Dombey és fiá-ban egy vakmerőbb Florence a kis Dombey Pált, Gertrúd volt az első nő, aki rendületlen erővel mellette állt mindig szeretetével, tanácsaival, olykor, ha a gyermek erre szorult rá, ravasz leleményességével, mert ha kellett, csalt és hazudott a kedvéért. Szobotka különben megrajzolta saját gyermekkori önarcképét a Züzü vendégei egyik fejezetében, ő a regénybeli kisfiú, aki olyan tragikus véget ér, aki azon gondolkozik Züzü vendégkoszorújában, milyen módon végezzen magával, miféle halálnem martalékaként meneküljön a rettegés egyre szorítóbb gyűrűjéből.

A ház, amelyben így megtanították félni, a Monarchia két legkevésbé összeillő emberének tartott födelet, akik kölcsönös csalódottságuk boldogtalanságát a gyerekeikben reagálták le, Gertrúdot, az idősebbet, aki nem született művésznek, nem dúlta fel az állandó feszültség, tulajdonképpen nem sokat törődött a sűrűn kitörő vihar robbanásaival, némi elnéző flegmával figyelte, hogy ölik egymást a szülei, ábrándozott leendő férjéről, kijátszotta az öregeket, vagy tessék-lássék teljesítette a parancsokat, de komolyan nem vett semmit az öccsén kívül. A kisfiú sokkal alkalmasabb alany volt az indulatok levezetésére, az mint a hívő bámult a két felnőtt eltorzult arcába, s leste, mikor csapnak le rá, hol azért, mert csakugyan elkövetett valamit, hol azért, mert egyszerűen kéznél volt, kicsi, ijedt és védtelen. Házaséletem nagy meglepetései közé tartozott, mikor új családom minden tagjáról tudtam már minden megtudható igazságot, hogy Szobotka mindezek ellenére forrón és szenvedélyesen szerette, szánta és féltette az apját is, anyját is, és tönkretett gyerekkora miatt nemhogy nem tett szemrehányást soha, de mélységes részvéttel elemezte, micsoda katasztrófa lehetett frigid, egy szigorú osztrák intézetben nevelkedett, kultúrára szomjazó, a szülőhelyétől olyan iszonyú messzire sodródott és szüntelen honvággyal küszködő anyjának a folyton szexuális együttlétet igénylő, műveletlen, harsány, nagyokat nevető férj, akihez annak idején hozzáparancsolták. „Két boldogtalan ember között nevelődtem – mondta tárgyilagosan –, szerettem őket, most is szeretem. Kérlek, ezt így vedd tudomásul. Anyám vidéki volt, az álma egy vidéki ház, rózsával, orgonabozóttal, ahol mindig csend van, egy porszem sem maradhat sehol, vendég lehetőleg nem jön, társaság se zavarja az embert, mert minden fecsegés ostobaság, ha van egy csepp idő – persze az nincs soha –, akkor olvasni kell, klasszikusokat. Apám a népszínműveket szerette, az olyat, mint a Szökött katona, a Piros bugyelláris, életében végig nem olvasott egy könyvet, csak az újságot nézte át, ligeti mulatságokba vágyott, szüretre, disznótorra, lányokkal cicázni, kártyázni filléres alapon, iszonyúan sokat dolgozott, és nyolcvanévesen még bejárt a gyárba, aminek tisztviselője volt. Személyükben két világ ütközött össze, anyám beteges volt, vérszegény, fejfájós, apám nyolcvanon túl még a házmesterné fenekét csipdeste, próbáld elképzelni, milyen iszonyat lehetett nekik egymással élni.” „Nekik – szikráztam rá –, nekik, nem neked?” „Én így is szerettem őket, mondtam már – felelte Szobotka. – Mindenkinek joga van a boldogtalansághoz, joguk volt nekik is.” Vitatkoztam. Azt mondtam, mindenkinek csak addig van joga a boldogtalanságához, amíg más ártatlant nem tesz vele azzá. Szobotka a fejét rázta, azt mondta, ha igazam van is, ez csak elv, az elvek néha kivihetetlenek, s akkor úgy kell elfogadni a tényeket, ahogy vannak. Mindhármuk külön-külön igazságát egyszerre tudta érzékelni, és bármikor bármi történt is abban a gyermekkori otthonban, legfeljebb az elmúlás után vágyakozott, de reménytelen kutyahűséggel kötődött apjához-anyjához. Naplója mutatja, hogy megrémül, ha bármelyik beteg, hogy szánja őket, ha dúltak, ha szomorúak megint. „Ötven év van mögötted, vedd fáradságod jutalmául e csekély kis versemet, többet adni most nem tudok” – kíséri az ünnepi költeményt a szerény szöveg, primitív még az alkotás, de kicsi még a költő is. Szobotka szívesen meghalt volna, hogy ne kelljen félnie tőlük, de szívesen meghalt volna ugyanakkor értük is váltságképpen.

Gyerekkora a Trianon utáni Magyarország legsötétebb időszakára esik: se pénz, se állás, se lehetőség az országban, a világméretű gazdasági válságból ugyan hogy maradhatna ki a megrabolt ország. Hamar megtanulja, szorítani kell minden krajcárt, így sem bizonyos, lesz-e kenyerük másnap. Ez új ok a félelemre: hogyan lehetne a felnőtteknek segíteni, mivel. Még semmi munkára nem alkalmas, később majd szerez tanítványokat, de egyelőre csak szégyenkezik, mennyit költenek rá, gyakran beteg, fizetni kell érte az orvosnak, a patikusnak, és a tüdejével is baj van, egy negyed évig iskolába se járhat, tüdőcsúcshurut, hallja, az Adriát vagy a Tátrát ajánlgatja az orvos. Tenger? Hegyek? Hisz a taníttatása költségeit is naponta felsorolják! (Mikor ösztöne ellenére elvállalja majd angol–magyar levelezői állását egy textilgyárban, amelyet gyűlöl, azt érzi, nem tehet másképpen, így biztosíthatja azok nyugalmát, akiknek műveltségét, egyetemi végzettségét köszönheti. Sose tudja behozni, amit azzal veszít, hogy bedugja a fülét a szabadúszó, nyomorgó többi író sziréndala elől.) Gazdagoknak való az ilyesmi, víznek itt a Duna, hegynek meg a Gellérthegy. Elég magas az. Még nem tudja, hányszor kapja meg a Tátra helyett a Gellérthegyet, hogy életének egyik alaphelyzete ez a tüdőcsúcshurut, amelyből szerencsésen kigyógyul, éppen csak nem ott, nem úgy, nem akkor és nem addig a mértékig, ahogyan kellett volna.

Ez a család, míg a lány férjhez adásának feladata fel nem merül, csak belterjes érintkezést ismer: a rokonokkal jár össze. Gertrúdról mindjárt látni, nem való tanulásra, végezze el a négy polgárit, aztán menjen férjhez, ám a fiú okos, a fiú legyen orvos. Mély, döntő csalódás – egyébként emiatt is megverik –, hogy mikor meglátja a konyhában, amint elmetszik a csirke nyakát, tüstént elájul, és kiderül, nem alkalmas a pályára, gyűlöli a kórházszagot, még egy orvosi köpeny vagy táska látványa is iszonyítja, mintha csak sejtené, hányszor lesz még dolga orvosokkal. Legyen akkor tanár, úgyis egész nap vagy ír, vagy olvas, nem valami nagy perspektíva a pedagógusé, de más nemigen várható ettől a gyerektől. Az a néhány családtag, akit beengednek, mindig vasárnap jön látogatóba, s ez az a nap, amelyen a látogatást Szobotkáék visszaadják. Külön keserűség: a kisfiúnak ez az egyetlen szabadnapja, amelynek délelőttje amúgy is beépül az istentisztelettel, szenved ezektől a vizitektől, hiszen az idő valósággal fut vasárnap, az újságnak minden betűjét, a melléklet minden ábráját, reprodukcióját át szereti nézni, amellett tárlatra is lehetne menni olykor, vagy nyugodtan olvasni vagy írni, ha meg a rádióban véletlenül nem kapcsolják ki a klasszikus muzsikát, beleomlani a zenébe, mint egy kútba. Ha a zenére figyelt – hányszor láttam az arcát így és ilyennek –, olyan pillantással és olyan feszülten, érzékelhetően más közegbe kerülve nézett, mint a vakok. Verseket ír, ez mulatságos tulajdonsága, ezzel el lehet dicsekedni az apa asztaltársaságában, persze hogy hivatásos költő lenne belőle valamikor, azt csak Gizella néni képzeli, ő is csak azért, hogy bosszantsa a tiltakozókat. Mikor az első gyermek Szobotka-versek megszületnek, és Gertrúd indiszkréciója a család elé tárja őket, hogy jó pontot szerezzen öccsének valami eltört bögre miatt, anyja úgy dönt, lássa a család a füzetkét, amelybe költői termését belemásolta, vinni kell hát hetente, amit ír, Berta nénihez vagy Gizella nénihez. A súlyosabb eset Berta néni, akitől úgy fél, hogy érzi, nem tud neki felolvasni: az alkotó művét magához szorítva elbújik a kályha háta mögé, onnan rángatják elő, és zokogva szaval. Gizella néniéknél szerencsére könnyek nélkül folyik a műsor, bár azok is furcsa népek, nem szeretnek villanyt gyújtani, szinte az egész életüket sötétben töltik, mint valami mesehősök, majd kifolyik a kisfiú szeme az erőlködéstől, míg a szitáló homályban felolvas, még jó, hogy többnyire könyv nélkül tudja a költeményeit a trianoni békével alattomosan megcsonkított drága hazáról és Kossuth Lajosról. „Egy Petőfi! – dörgi mély férfihangon Gizella néni –, egy második Petőfi.” Még szerencse, hogy bárhol vannak a felolvasások, többnyire teljesen váratlanul félbeszakadnak, a gyermek anyjának hirtelen eszébe jut, hogy férje esetleg nem is a kávéházban, hanem otthon van, és hiába kimenős a lány, ravasz minden férfi, ravasz minden cseléd, futnak haza, ellenőrizni, ki mit csinál. Az új székely lány tetejében csodaszép is, látszólag nem tesz semmit annak az érdekében, hogy meghódítsa a gazdáját, de épp ez a gyanús a magaviseletében, hogy csak a kisfiúval törődik, ennyire ártatlan nem maradhat senki a bujaság közelében. Ilkának szerencséje van, neki nem mondanak fel, férjhez megy, sírva búcsúzik tőle a gyermek Szobotka, olyan szépeket, annyit mesélt neki, és olyan sok érdekes dologgal ismertette meg, az ő révén jött rá arra is, micsoda madár kerülhet az útjába. „Figyeljen csak – mondta neki egyszer a székely lány –, időnként ki kell lesni ám az ablakon, nem ül-e ott valahol a halálmadár, mert az, ha valakivel dolga van, az ablakra száll, úgy néz befelé.” A lány eltűnik, mint Bully, mint a többi alkalmazott, ami marad utána, az a leselkedő halál rémképe, és persze a folytonos csata az apa és anya közt, a vívók egyforma erősek, és egyformán boldogtalanok. „Én keresem a pénzt, annyit csak elvárhatok, hogy…” – kezdődik a basszusária a szomorú operában, a szoprán válasza stereotip: „Hol az én életem, hol az én ifjúságom, szolga lettem, micsoda rabság ez.” Gertrúd oda se figyel, de a kisfiú kétségbeesett, tehetetlen szeretettel néz apjáról anyjára, s mikor a duett már bírhatatlan hangerejű, latolgatja a Damjanich utcai megoldást. Valamikori gyermekéletének egyébként nem a Züzü vendégei-ben van az első regisztrálása, hanem abban a novellában, amelyet 16 éves korában írt, amelyben két határozott és egy elmosódó, de felismerhető körvonalú portré ábrázolja a családot.

 

 

Soha pontosabb, ha idealizált diagnózis is egy téli délutánról. Jánoska-Szobotka megint megtalálta a mottót, amelyet alájegyezhetne a Tátra-Gellérthegy élménynek: az élet nem sokat ér. Hogy érjen sokat? Először is ott a halálmadár, azt figyelni kell, nem jelez-e, aztán maga a világ, körös-körül minden merő iszonyat, naponta elolvassa az újságot a vezércikktől az utolsó apróhirdetésig – így lesz ez halála napjáig mindennap –, tud a gyilkosságokról, tömegszerencsétlenségekről; a földrengéstől, a világ kozmikus megsemmisülésétől retteg, általában reális tényként várja a világ végét. Éjjel rosszul alszik, keveset, ha valami véletlen folytán éppen nincsenek haragban a szülők, s együtt mennek el valahová, ő meg egyedül marad Gertrúddal, különösen félelmes minden este. Nővére megpróbálja elaltatni, de ha mesélni próbál neki, maga álmosodik és alszik el, a kisfiú meg csak gubbaszt, mert a szülők távol vannak, és bármikor bármi bekövetkezhetik. Gyermekkorának legkafkaibb eleme, amiért igazán felháborodtam, pedig szokatlanul meleg és jó kapcsolatban voltam apósommal, anyósommal is, akik, mire én megismertem őket, fogukvesztett oroszlánok voltak már, s valami szinte érthetetlen, heves ragaszkodással sokkal jobban kötődtek hozzám, mint a saját gyerekeikhez, az az ágymelegítés epizódja volt. Télidőn estére mindig kihűltek a cserépkályhák. Ha a házaspár hazajött, a kisfiút mindig ébren találták, a villany égett, és ha nem félt annyira, hogy be kellett hunynia a szemét, akkor olvasott. Az ő ágya meleg volt, a szülőké hideg. Ilyenkor, látva, hogy nem alszik, kiemelték a kis ágyból, áttették a nagy hitvesibe, hadd melegítse át a lenlepedőket, saját hideg paplanaikat. Szobotka a Dickens-tanulmányát írta, mikor ezt elmesélte, épp a Pickwick klub világáról beszélgettünk, s arról, hogy Pickwick úr perében milyen döntő szerepe van ennek a mondatnak: „Mrs. Bardell ne aggódjék az ágymelegítő miatt.” Otthon én voltam a warming pan, az ágymelegítő, mondta Szobotka, és rám nevetett ritka nevetésével. Nem értette, mért nem nevetek vele együtt. Mikor mindketten elvesztettük az állásunkat, és csak egy ép ruhája maradt, a másikat, amiben munkába járt, én stoppoltam meg a térdén a személyi kultusz idején, mikor naponta egyszer ettünk, azt a levest, amit én szállítottam befőttesüvegben a napköziből, mihelyt végre sikerült megvetnie a lábát, ragyogva vitte haza hetente a fizetése egy részét a két öregnek, s a legdöbbenetesebb az volt, hogy akkor, felnőtt férfiként, férfiésszel sem lakkozta át az emlékeket, vállalta a boldogtalan múltat olyannak, amilyen volt, a boldogtalan jelennel együtt. Figyelt és ábrázolt gyerekként, felnőttként egyaránt, én, ha figyeltem és ábrázoltam abban az életkorban, amelyben a magam zsengéit írtam, büntettem és sújtani próbáltam a verseimmel vagy a regényeknek keresztelt elképesztően naiv írásaimmal. A gyermek Szobotka soha. Leírta, amit látott, s az olvasóra bízta a döntést, maga csak annyit érzékeltetett, elviselhetetlenül nehéz az élet, legjobb volna nem lenni, legjobb a halottaknak, s milyen szomorú dolog is az, hogy ekkora szenvedés jut annak a két jó embernek, a férfinak, aki valóban rengeteget dolgozott, a nőnek, aki számára csakugyan nincs megállás, és akik ebben a közös nyomorúságban távolabb vannak lélekben egymástól, mint a csillagok. Az anya az anyaságnak nem az örömét, csak mártíriumát érzi, de azt aztán úgy viseli, mint a glóriát, az apa a pater familias pózában a pénzre mutat, Ő keresi. Két gigászi árnyék homályában fakul és múlik el Szobotka gyermeknevetése, és születik meg majd tizenöt éves korában az a három felvonásos színdarab, amelynek ezt a címet adja: Anyák. Karácsony Sándornak, akinek megmutatta, nem kis fejtörést okozott a különös mű, az Erő című református ifjúsági lap fiatal szerzői nem szoktak olyan anyagot beküldeni, mint Szobotka Tibor.

Írói pályám szerelemmel és plágiummal kezdődik. (A sorrend felcserélhető.)

1919 őszén írattak be a Wesselényi utcai fővárosi községi elemi iskolába. Ide kezdetben néhányszor elkísért a nővérem, aztán a kis utat a Miksa utcától az iskoláig magam tettem meg. Az iskola épülete egyébként ma is áll a Hársfa utca sarkán, csak most éppen a Vámos Ilona Szakmunkásképző Intézetnek ad helyet. Akkoriban nemhogy koedukációról nem esett szó, de a kicsi, hat és tíz év közötti fiúk és lányok külön kapun át távoztak, a fiúk kapuja a Hársfa utcára nyílt. Egyébként ez a tanév mindjárt a kezdés után elég zavaros volt, novemberben máris szénszünetet kaptunk, nem volt mivel fűteni a tantermeket. Cipőt is rajtam kívül csak még egy osztálytársam viselt, Klassohn Antal, akinek detektív volt az apja. Ez időből még két osztálytársam emlékét őrzöm, Dundacsek Sándorét, apja péksegéd volt, és Kis Lászlóét, akinek apja színész volt a Royal Orfeumban. Dundacsek azzal tette emlékezetesé a nevét, hogy elmondta, látta, hogyan születnek a kiscicák, Kis azzal, hogy apjának olyan foglalkozása volt, amely erősen próbára tette képzeletemet. Ilyen próbát csak akkor állott ki, amikor az iskola kapuján kilépve megláttam az oldalt szemközti baptista imaházat, amelynek jellegét és hivatását nem tudtam felfogni, egyetlen baptistát sem ismertem (egyébként ma sem ismerek), s ezért az újrakeresztelés teológiai jelentőségéről csak jóval később tájékozódtam. Első osztályos tanító nénimre is kevéssé emlékszem, a hosszúra nyúlt szénszünet miatt ritkán találkoztunk, írni-olvasni lényegében otthon tanultam meg. Másodikos tanítóm teljesen kiesett emlékezetemből, annál jobban rögzült bennem a harmadik elemiben oktató Mészáros tanító úr alakja, vörös bajuszával, vad s hirtelen mozdulataival, amint rám bök: hétszer hét? Erre azonnal kellett volna válaszolnom, de már itt és most kiderült, hogy a számtanhoz – és később az algebrához – egyáltalán nem értek. Erre verejtékes álmaim ma is emlékeztetnek, de Mészáros tanító úr felém mutató ujja élő valóság volt, nem álom. Ha reggel eszembe jutott, mi vár rám az iskolában, tüstént kihánytam a reggelimet, többnyire elajándékoztam a gondosan becsomagolt tízóraimat is, sok éhes száj fogadta hálásan.

Mondom, Mészáros tanító úr alakja eléggé mélyen vésődött be emlékezetembe, ki gondolta volna akkor, hogy évtizedekkel később találkozom Vilma lányával, azzal a Mészáros Vilmával, aki az egyetem világirodalmi tanszékén oktatóként társam lesz, aki nemcsak a francia, de a kínai, spanyol vagy lengyel irodalmat is kitűnően ismeri, mert minden érdekli, ami betű, s éppoly előzékeny kolléga, mint amilyen nagyszerű előadó, a hallgatók kedvence. Korai halála igazán pótolhatatlan veszteség volt.

Negyedikben jött aztán Zoufally tanító úr. De az ő személye már írói (plagizátori) pályám indulásához tartozik.

Mint említettem, fiúk és lányok szigorú elkülönítettségben éltek az iskola falai között. Ez az elkülönítettség csak egy helyen oldódott, a karéneken, ahol mindkét nembeliek lelkesen dalolták azokat a jobbára hazafias dalokat („Árpád apánk, ne féltsd ősi nemzeted”), amelyeket az énekkar különböző ünnepi alkalmakkor előadott. Az énekkarnak én is tagja voltam, L. Erzsike is, akibe szerelmes lettem. Ez a kapcsolat – a közös énekkar – azonban még annyit sem jelentett, hogy megszólíthattam volna L. Erzsikét, a nemeket elkülönítő válaszfal csak az énekhang felcsendülésekor dőlt le, de már a szünetekben magától visszaépült. Ennélfogva epedő érzéseimet nem tudtam másként kifejezni, mint azzal, hogy mikor ezt énekeltük:

 

Tied vagyok, tied, hazám, E szív, e lélek…

 

tekintetemet szuggesztíven L. Erzsikére irányítottam, hogy a Petőfi által hazafiasnak szánt vers ily módon átalakuljon szerelmes verssé, mégpedig olyanná, amelyben L. Erzsikének én vallok szerelmet. Más kérdés, mennyit értett meg L. Erzsike ebből a szándékból – azt hiszem, semmit. Ezt már akkor is éreztem, ezért úgy döntöttem, szerelmemnek egyértelműbb, sőt kézzelfoghatóbb bizonyítékát nyújtom majd.

Arra az elhatározásra jutottam, hogy ezt az érzésemet valami gyönyörű, felülmúlhatatlan módon fejezem ki. Verset kell írnom, de józan önkritikával felismertem, hogy olyan nagyon szép vers írására, mint a megálmodott, alkalmatlan vagyok. Ki az, aki alkalmas rá? Petőfi Sándor. Így aztán kimásoltam az otthoni Petőfi-kötetből a költő számos szerelmes verseinek egyikét – hogy melyiket, arra már nem emlékszem –, és aláírtam az én nevemet.

A következő probléma az volt, hogyan juttassam el a verset L. Erzsikének, akit nem volt szabad ismernem. Egy ízben, amikor mi előbb jöttünk ki a fiúkapun, mint a lányok, megvártam L. Erzsikét, aki társnőivel együtt a Wesselényi utcán az Almási tér felé tartott. A téren aztán utolértem, rettenthetetlen merészséggel a vallomást tartalmazó verset Erzsike bőrkalapjára tettem, majd megfordultam és elinaltam. Méltatlankodó megjegyzések kísértek.

A dolog azonban nem maradt annyiban. Nemcsak L. Erzsike viszontszerelmét nem sikerült elnyernem, hanem ellenkezőleg, felélesztettem bosszúvágyát.

Kiderült, hogy szűzi zárkózottsága csak nekem szólt, mégis van udvarlója, egy bizonyos Ernő (akivel 50 táján, amikor a Tankönyvkiadónál voltam, találkoztam a Művelődésügyi Minisztériumban, ahol előadó volt – tökéletesen elfelejtett mindent). Nos, ez az Ernő – nyilván L. Erzsike sugalmazására – feljelentett Hauser igazgató úrnál, hogy molesztálom a lányokat.

Megsemmisítő pillanat volt, amikor ott álltam a szakállas, igen szigorú Hauser igazgató úr előtt, s a tanúként beidézett L. Erzsike jelenlétében elbőgtem magam. Az nem is jutott eszembe, hogy Hauser igazgató úr oly kevés jelentőséget tulajdonít ügyemnek, hogy még beléptemkor is a katolikus hitoktatóval, aki reverendában állt az ablak mellett, a tőzsdeárfolyamokat tárgyalja. Ez az az idő volt, amikor mindenki tőzsdézett, a hatalmas hausse időszaka, hirtelen szerzett és elprédált vagyonokkal, amiket aztán a tartós bessz, a teljes krach követett öngyilkosságokkal, hajmeresztő tragédiákkal. De akkor még Krausz Simi volt az ideál, e világ könnyelmű és szép színésznő szeretői okán hírhedt fezőrje.

Hauser igazgató úr azt a büntetést mérte szerény magamra, hogy írjam le ötvenszer: „A lányoknak udvarolni tilos” – és ezt a szöveget írassam alá az apámmal, hogy az otthoniak is tudomást szerezzenek vétkes kilengésemről. A büntetés végrehajtásának ellenőrzését Zoufally tanító úrra bízta.

Megszégyenülten tántorogtam ki az igazgatói irodából, hiszen ha otthon az ügyről tudomást szereznek, nem is az apám, de a végtelenül szigorú anyám agyonver. Már nyolcadik gimnazista voltam, amikor egy nekem címzett borítékból, amelyet anyám jelenlétében kellett felbontanom, matrózruhás diáklány – akkori szerelmem – képe hullott ki. Azonnal kaptam egy pofont. Hát még mi várt volna a tízéves elemistára!

Kétségbeesett kiúttalanságomon a női furfang segített. Otthon beszámoltam szorongatott helyzetemről a nővéremnek, aki a következőt eszelte ki: este aláíróst fogunk játszani, vagyis mindenki, én, ő, apám – anyám a konyhában lesz – odafirkantja a nevét egy papírlapra. Nővérem majd ügyesen apám elé csempész egy nagyobb üres lapot, aláíratja a mit sem sejtővel, aztán már gyerekjáték lesz a kívánt sorokat a kívánt mennyiségben e fölé írni.

Így is történt. Apám jellegzetes – és könnyen utánozható – betűivel aláírta az ívet, annak jobb alsó szélén. E fölé kerültek a büntetésnek is, tanácsnak is egyformán értelmetlen mondatok. Másnap felmutattam az egészet Zoufally tanító úrnak, s feltehetően az ügy elfelejtődött.

Az iskola számára, de nem az én számomra.

A tanév végén valami irredenta színművet mutattunk be, ebben én voltam a Felvidék megszemélyesítője. Az előadásra bejött apám is, mély beszélgetésbe merült Zoufally tanító úrral. Hogy miről beszélgettek, nem tudom, én mindenesetre azt hittem, megrovást érdemlő erkölcseimről, s most majd kiderül a fondorlatos csalás is. Semmi sem derült ki, csak a szorongás maradt meg bennem, s kísér, mint életérzés, a mai napig.

Mértéktartó közléseiben Szobotka szorongása nevezi azt az életérzést, amire már utaltunk. L. Erzsike persze, mint minden, amit lát, megél, riasztó asszociációkat keltő tovatűnt kis lényével együtt azonnal nyersanyaggá válik, és elraktározódik a leendő író tudatában. A Megbízható úriember lapjain látjuk majd viszont, akkorra Róka Gizellává stilizálja a regény hőse karakterének megfelelő epikai kívánalom. Ez a szorongás egyébként enyhülés helyett egyre nő: vége az elemi iskolai tanulmányoknak, jön a gimnázium. A közeli Madáchba íratják, tudja, sok, nyomosztóan nehéz új tantárggyal kényszerül megbirkózni, s nemcsak az iskolában kell majd helytállnia. A szülők, bár igazán a legnagyobb anyagi nehézségek közt vergődnek, mindkét gyermeküknek meg akarják adni azt a többletet, ami segítségével hitük szerint a lány is, a fiú is többre viheti. Megkezdődik a zongora- és az angoloktatás. Gertrúd villámgyorsan lemorzsolódik, unja a nyelvtant, a zongorázás egyenesen értelmetlen büntetés zenétől idegenkedő fülének. A kisfiú ellenkező módon reagál. Ha van egyáltalán, ami enyhít félelmén, gyanakvó idegességén, amivel a valahonnan előbb-utóbb csak lesújtó ütést várja, az a művészet. Mindig a művészet segíti elviselni a válságos időszakokat, egy-egy kikönyörgött óra, amelyet múzeumban, képek és szobrok között vagy tárlaton tölthet, az olvasmányok világtágító ereje és a zene. A muzsika valami olyan tiszta gyönyörűséget közvetít számára, ami mellett elbékél és megnyugszik, amitől akkor is elriad a halálmadár, ha éppen Mozart vagy Verdi Requiem-jét hallgatja. Meglepő, milyen jól rajzol, a család a derű ritka óráiban fejcsóválva figyeli, hogy válnak felismerhető arcokká a biztos vonások, ugyanilyen elképedve nézik, ha leckéje végeztével egy könyvbe süllyed, s Andersen meséi mellett az orosz klasszikusokat olvassa. Ha békén hagyják, és elvonulhat, láthatatlanná és elérhetetlenné válik olvasás közben, mint egy búvár a tenger fenekén. Nagy felfedezés, hogy az írás, az olvasás, a zene, a képzőművészet kicsorbítja a válságok élét, egyszerre ad és kap, ha zongorázik, egyszerre ad és kap, amikor ír: megtalálta a fogantyút, amibe kapaszkodva át tud majd lendülni az új meg új örvények fölött. Mert persze örvényes terület a gimnázium, nem pusztán kívánalmak tekintetében, a világ hirtelen nemcsak a könyvek soraiból, de valóságosan is kitárul előtte: számtalan olyan jelenséggel kell szembesülnie, amitől eddig elzárták vagy távol tartották. Egy osztályközösség tagjaként nem élhet izoláltan, elemista korában még meg lehetett annyira félemlíteni, hogy elhitte, anyja otthonról is látja, hogy a tanteremben mi történik, jobb hát, ha elkerüli a gyanús elemeket, a színész fiát vagy valamelyik híres verekedőt, a Madách tanulója már felfogja, a közösség bizonyos tekintetben biztonság is, s maga a gimnázium elég hatalmas ahhoz, hogy elrejtőzhessék benne otthona nyomasztó légköre elől. Rengeteg gyerek van körötte, nem a Nemecsek típusúak keltik fel a figyelmét, érdeklődése inkább a Boka, illetve Pásztor fivérek jellegű társak felé vonja, a gyermek Szobotkának minden csábító, ami anomál, groteszk, ami rácáfol az örökös portörlésre, a kiszabott étkezési idők szentségére, az egész nyárspolgári életstílusra, minden vonzza, ami rendetlen, kicsit félvilági, kicsit meg alvilági elem, vagy annak lehetőségét ígéri. Kitárulkozni, míg Sanyival és Gézával kötött minden akadályt semmibe vevő hármas szövetségük ki nem alakul, nemigen akar, vannak pajtásai, de azokat inkább ő hallgatja nagy figyelemmel s azzal a minden szorosabb kötődést eleve bénító tudattal, hogy Gertrúd udvarlóit kénytelenségből ugyan beengedik már a házba, de ezzel aztán vége az anyai idegek teherbírásának, iskolás fiúk nem mászkálhatnak hozzájuk, ő, pedig olykor invitálják, szégyellene úgy meghívást elfogadni, hogy tudja, nem viszonozhatja. Nagyon tele a szíve már, nagyon egyedül van, a grundon nem lehet, de nem is kíván beszélgetni, töri a fejét, milyen formában elemezhetné, ami foglalkoztatja. Egyszer csak rájön a megoldásra: naplót ír. Vesz egy iskolai füzetet, és el is kezdi az írást 1925. március 7-én. A mottó, amellyel elindítja, elég sajátságos: „Ha mindenkinek van, miért ne legyen nekem is.” Az osztályban senkinek sincs naplója, a mindenki, akire a kölcsönkönyvtárból garmadával könyvet hazahurcoló Szobotka céloz, Szent Ágoston, Madame de Sévigné és Rousseau.

 

Ha mindenkinek van naplója,

miért ne legyen nekem is.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Mikor naplóját elkezdi, a mottó majdnem cinikus, szokatlan egy olyan korú gyerektől, egy esztendővel később, tizenhárom évesen más hangvétellel vezeti be az új füzetet és az új esztendőt: Isten és haza mindenek előtt – áll a füzetben csinos, tiszta írásával. Ez a mondat jellemzőbb a gyermek Szobotkára, mint az a másik: annyi irányból támadó állandó rettegése kivédésére nem elég a nővére, valami nagyobb hatalom segítsége kell, a kisfiú vallásos, az is marad sokáig, saját családtagjait kell majd az ostrom alatt eltemetnie ahhoz, hogy befejezze az Istennel folytatott párbeszédet. A haza jobban kiállja az évtizedek próbáját, élete minden mélypontján tudja majd, hogy ami vele történik, nem Magyarország műve, hanem azoké, akik a hazát abban a történelmi pillanatban képviselik: a hazának nincs kivetíthető istenalakja, mint az antik mitológiában, nem tiltakozhat hazug sáfára ellen, nem járhat ellenőrző úton, mint Mátyás király, a haza fogalom, Szobotka sose téveszti össze a fogalmat a gazemberekkel. Istentől, akiben hisz, számon kéri, mit néz végig, mit tűr el, a haza nevében nemcsak ágáló, de testet-lelket ölő karrieristák képlete olyan szomorúan egyszerű, hogy emiatt nemcsak magát, a boldogtalan országot is szánja történelme újabb, szégyenletes kátyúiban, amit annál tragikusabbnak érez, hisz a kezdet, az újjáépítés megindulása olyan tiszta, olyan szent, olyan igazi menekülés volt a halál árnyékai közül.

Az első naplófüzet még tisztelettel tanár urazza a tantestület tagjait, s voltaképpen azon túl, hogy érzékelteti, a kisfiú eldöntötte, milyen pályát válasszon, nem különbözik más, hasonló korú gyerek feljegyzéseitől. Most alig egy év alatt hirtelen nemcsak a mottó komolysága lepi meg az olvasót, hanem a megváltozott stílus is. Aki az 1926-os feljegyzéseket készíti, a mesék varázscsizmájával lépett: egy felnőtt fogalmaz a néhány hónapja még csokoládéról és mozijegyről írogató gyermek helyett. „Az óév kisurrant, már emeli talpát, már látszik az új. A remény. Hogy jobb lesz, szebb lesz, másképp lesz. S mikor távozik: rosszabb volt; csúfabb volt. Volt. És van.” Elképesztő mondatok, Szobotka írói pályájának elemzője riadtan találja meg nem is annyira az ugyanebben az időben született versek zömében, de a Karácsony Sándor által felfedezett prózai írásokban ugyanazt a Szobotkát, aki majd későbbi nagy regényeit megírja. A napló egyébként így folytatódik: „Most fejeztem be a levelet, amelyet Szomaházinak küldök. Kíváncsi vagyok, mi lesz a válasz. Nagyon lesújtó semmi esetre sem, ha egyáltalán lesz. Azért én túl optimista vagyok. Nagy csalódás lesz a vége, olyan nagy; hogy örökre lecsapom a tollat.” (Hányszor ismétlődik még életében e mondat utolsó négy szava! Szinte holtáig.)

A szituáció rekonstruálható, nyilván nagy gonddal összeszedte, füzetbe másolta írásait, s mikor elkészült, kiválasztott terméséből egy jónak minősítettet, és Isten tudja, miért éppen Szomaházinak, de elküldte. Szobotka iratai között megvan a kísérőlevél fogalmazványa meg a novella is, amit mellékelt. „Nagyra becsült Szerkesztő Úr! Kérem elnézését, hogy ezen soraimmal háborgatni merészelem, de miután a nagyközönség más rétegeiből is sokan fordulnak bizalommal Ön felé, bátorkodom alábbi és mellékelt soraimmal felkeresni Önt. Nem egészen tizennégy éves vagyok. Magamban elég erőt és tehetséget érzek, hogy az írói pályára való lépésre szánjam el magam. Tudom, hogy nem mindenki születik annak, az irodalom bővelkedik kontárokban, annyira, hogy azok számát nagyobbítani már nincs szükség rám. Ezért fordulok Önhöz, hogy mellékelt munkám elolvasása után néhány sorban közölni szíveskedjék velem, alkalmas vagyok-e erre a pályára vagy sem. Ha nem, az se csüggeszt el, hanem még nagyobb erővel fogom magam valami polgári foglalkozás elsajátítására vetni, ha igen, úgy annál jobban fogok igyekezni kötelességeimnek megfelelni. Attól tartok, hogy a történet témája és az én korom közt egy kis különbség van, amennyiben az egy öngyilkosról szól, én pedig tizenhárom éves múltam, de azért remélem, hogy Szerkesztő úr nem fog kinevetni, és helyet fog adni kérésemnek. Ismételten kérve, hogy ne nehezteljen rám, maradok őszinte híve: Szobotka Tibor. (Válaszbélyeg mellékelve.)

A hagyatékban a levél piszkozata mellett ott a novella is.

 

 

Az idézett sorok a novella első részét tartalmazzák, az írás négy naplójegyzetből és egy zárószakaszból állt, amelyből kiderül: „Az alább következőket Imrei Sándor barátom adta át nekem, hogy megmutassa, mi rejlik egy ilyen hír mögött: »Salamon Pál bankigazgató agyonlőtte magát. Azonnal meghalt. Tettének oka pillanatnyi elmezavar lehet, mert semmi más ok nem forog fenn.« Azt hiszem, nem követtem el bűnt azáltal, hogy ezeket a sorokat a nyilvánosságnak átadom, hiszen egy öngyilkosságra készülő ember lelkének tükörképe.”

Meddő volna azon tépelődni, mi és egyáltalán változott volna-e bármi is Szobotka sorsában, ha Szomaházi ezt az írást és ezt a levelet komolyan veszi. Egyre mindenesetre figyelmeztet: minden felnőtt rendkívüli felelősségére, aki egy, az átlagos gyermekképlettől elütő emberi jelenséggel találkozik. Szomaházinak észre kellett volna vennie, hogy aki hozzá fordul, az egy tizenhárom esztendős író, aki novellában reagálja le gyermekkora iszonyatát, elhivatottsága nem kétséges. Nem vette komolyan, s ez még a kisebb negatívum, de nem is válaszolt neki.

Hogy a Lamberti mester fényképészeti műtermében megörökített kisfiú arca harmonikusabbá változhatott, és tudatát nemcsak a lét céltalansága, a halálmadár, a világ szörnyűségei töltik ki már, hanem olyan szavakat is megtanul, hogy derű, önbizalom, baráti kapcsolódás, a Madách Gimnáziumnak köszönhető. Igaz, hogy a középiskolába kerülést az a családi intelem előzte meg, aztán jól vigyázzon, mert minden gazságért vagy rossz feleletért megkapja a magáét (az intés következtében minden reggel úgy retteg az esetleges kudarctól, hogy rendszeresen kihányja a reggelijét, és bár született jó tanuló, állandó stressz nyomása alatt retteg, hogy éppen amiatt, mert olyan kétségbeesetten koncentrál, nem fog tudni felelet közben koncentrálni), az iskola azért csak menedék, hasonló korú fiúkkal, akikkel játszani, de beszélgetni is lehet, és akikhez másképp kötődik, mint Gertrúdhoz, de néhányhoz közülük testvéri ragaszkodással. Ahogy nekem elmesélte, a Madách Gimnázium az ő gimnazista éveiben nem minden tekintetben állt a helyzet magaslatán. Én egy nagy múltú, nagyon szigorú intézetben nevelkedtem vidéken, csak bámultam, mikor Szobotka erről vagy arról a tanáráról emlékezett. Nálunk vasfegyelem volt, az ellenállás vagy védekezés minden reménye nélkül, náluk az időnként megnyilvánuló tanári brutalitáshoz olykor korrupció is járult, nevelői egy része szerinte nemcsak hogy rosszul oktatott, de nem is igen volt művelt. Ha nálunk Debrecenben egy szülő ajándékkal próbált volna befolyásolni egy nevelőt, kereshetett volna tüstént más iskolát a gyerekének, Szobotka kisgimnazista korában volt olyan pedagógus, aki nem éppen könnyű anyagi körülmények között élve szívesen fogadott néhány férfizoknit vagy alsónadrágot, amit egy kiskereskedő rossz jegyre álló fia az osztály halk pukkadozása közben ibolyával díszített csomagban helyezett a katedraasztalra, s volt olyan tanárja is, aki a háza kertjét ásatta fel a növendékekkel, kerti munka fejében elnézve a kisebb-nagyobb tudásbeli hézagokat. Akadt, aki valami nem kötelező tárgyat oktatott külön díjazásért, és aki jó jegyet akart szerezni nála, ajánlatos volt, hogy a melléktárgyra is beiratkozzék, ez sima utat biztosított. Hogy a székely cselédlány mitikus madara már nem jelentkezett olyan sűrűn a Szobotka-lakás ablakpárkányán, az mindenesetre a Madáchnak volt köszönhető, amely számtalan egyletben adott lehetőséget arra, hegy ki-ki megmutassa, mit tud. Volt irodalmi és sportköre, önképző, képzőművészeti, ismeretterjesztő társasága, így aztán biztosította Szobotkának azt, ami nélkül művészi pálya nehezen bontakozhat ki: a hallgatóságot, a bírálatot, az összehasonlítás lehetőségét azzal, más mit tud, és magát a sikert. A nap huszonnégy órája nem volt elegendő arra a sok mindenre, amit a gyermek vállalt, meg kellett tanulnia a leckét, különben az iskolában baj lesz, de otthon is összeverik, járni angol- és zongoraórára, tréningre a sportkörben, az irodalmi és önképzőköri gyűlésekre, ha valami színdarab előadására készültek, próbálni. Olvasni legfeljebb éjjel, a paplan alatt, zseblámpafényben tudott, az írásra meg lopta az időt, írás nélkül nem tudott volna élni. Kellett, hogy legyen, amit megmutasson a barátainak, mert akkor már voltak barátai is: két igazi. Másodikos korukra összeáll a bonthatatlan trió: Szobotka, a sápadt, Sanyi, a kövér és Géza, a mesehős.

Sanyit sose láttam, róla mindig csak beszélt, sokat emlegette, mégse hozott össze bennünket, pedig még itt volt Magyarországon, mikor összeházasodtunk, küldött nászajándékba egy ezüsttálat, s nyilván azt várta, felkeressük vagy meghívjuk. Nem jártunk nála, nem hívtuk meg, Szobotka nem akarta. Mire már annyira megismert, hogy rájött, nyugodtan meginvitálhatta volna gyermek- és ifjúkora hűséges társát, aki sose tudta megállni, bármilyen társaságban volt is, hogy elő ne hozza: az ő apjának szállodája adta a lehetőséget hármuknak, hogy annyi sok nőt vigyenek fel valami üres szobába magukkal, én nem viszolyogva, hanem hahotázva fogadom élete e szakaszának ecsetelését, miközben elképzelem Szobotkát többedmagával hancúrozva egy ágy tetején, Sanyi már elérhetetlenné vált, kivándorolt Ausztráliába, nyilván holtig nem tudva, miért is teszi, hiszen testestül-lelkestül annyira pesti volt. Mikor az eltávozottak már baj nélkül visszatérhettek, már nem élt szegény, ő volt az első, aki elment hármójuk közül, viszonylag fiatalon. Gézát viszont, ahogy az hazakerült a fogságból, azonnal elhozta hozzánk.

Géza olyan volt, mintha Mikszáth és Krúdy egyszerre írták volna meg, ha valakihez, típusában leginkább Bókához hasonlított. Mert Géza úgy tudott előadni valamit, hogy aki hallgatta, azt közben érzéstelenítés nélkül meg lehetett volna operálni, nem veszi észre, úgy figyel. Maga volt az áradó, a tömény epika, ha megírja, amit mesél, a két világháború közti magyar próza egyik izgalmas képviselője lehetett volna, de hát nem írta meg, csak elképzelte, élte és mesélte a dolgokat. Olyan szép volt, mint Copperfield Steerforthja, és olyan jószívű, mint Ham. Mindenki imádta, én is. Soha jobb barátot nála, soha becsületesebbet, kivéve persze ha nőkről volt szó, a szerelem volt az egyetlen olyan terület, ahol a három testőr testvéri összetartozása mégiscsak az aki bírja, marja elvet követte, léleknyugalommal szerették el egymás szeretőit, s mikor valamelyikük árulása kiderült, a végén mindig a nőre haragudtak meg, aki felhőt vont gyönyörű barátságuk kék egére, ünnepélyes felháborodással holtra itták magukat, megállapították, hogy Sába királynőjéért sem érdemes összeveszni, a hitvány kis nőt ki kell hajítani, éljen a barátság. Elválhatatlanok voltak, míg a történelem az egyiket hadifogollyá, a másikat bujdosó üldözötté, a harmadikat meg katonaszökevénnyé nem varázsolta.

Mindez persze még messze van az időben, a nőkről esik ugyan szó, izgatja a fantáziájukat, de a nőknél egyelőre édesebb és fontosabb a barátság, mely összeköti őket, és az iskola, mely minden riasztó követelménye ellenére így, osztályközösségben elviselhető, ahol olykor pukkadozva nevetni is lehet, például mikor a szakfelügyelő alatt berogy a szék, és az érdemes férfiú a katedrán hever, bogárként csápolva a lábával fektében, s bár az osztálynak mukkannia sem szabad, nehogy vihogásával növelje a kozmikus katasztrófát, szünetben harsognak a folyosók. A három testőr között Sanyi volt az, akinél mindig volt pénz, Sanyiék a szó békebeli értelmében dúsgazdagok voltak, Géza dzsentri volt, nagyon jó családi és társadalmi összeköttetésekkel, Szobotkának nem volt se pénze, se nemesi előneve, se nexusa. Otthonában a legnagyobb takarékoskodás járta, összeköttetésekről Gizella és Berta néni naiv hátterével igazán nem lehetett szó, Szobotka kezében nem volt más, csak egy toll, de azt aztán mindennél jobban méltányolta a két barát. Nagy kötődés volt ez a kapcsolat, három voltaképpen különböző, de az irodalomba egyformán szerelmes és egymás számára talán éppen a különbözőség miatt izgalmas kölyök barátsága. Sanyi csak vigyorgott, nem tanult egy szót sem, Géza, amikor nem álmodott valami különös kastélyról, amelybe majd elviszi leendő feleségét, és garden partykat rendez, és nemes méneket és kutyákat tenyészt, szintén nem nagyon fárasztja magát a tanulással, ha teheti, mikor kihívják felelni, blöfföl, hármuk között megint csak Szobotka az, akit rettentő büntetés vár, ha elhanyagolja az iskolát, tanul hát, pedig úgy érzi, merő időpocsékolás, csak írni volna szabad, és éjjel-nappal olvasni. Barátai közül Géza a csodáltabb élmény, nem Sanyi, akinek korlátlan anyagi lehetőségei vannak, pedig Szobotka is vágyik gazdag lenni, nem a pénz, a pénz révén megszerezhető utazási és élményszerző lehetőségek miatt, amelyeket később majd sorra megírna. A jólétnél inkább vonzza Géza családja, otthonának képe. Géza elviszi magukhoz, Szobotka felveszi ünneplő ruháját, s mihelyt átlépi a Márton-hegyi ház küszöbét, egyszerre mélyen és feloldhatatlanul szomorú lesz. Gézáék háza, ez a budai hegyoldalon épült csoda számára a Paradicsomkert, akkor jön rá, ezek szerint mégiscsak van Éden, persze nem a Miksa utcában, ahol ő él, hanem valahol a város fölött, elszigetelt szépségben és csendben. Gézának is van testvére, egy kislány, mikor bátyja barátjával találkozik, még ő sem tud semmit az életről, barátságuk oldott, természetes, ilyen marad majd Erzsi később is, gyanútlan és szeretetreméltó, hogy sejtené, hogy egyszer majd egy nagy festőművészt szül, aztán egy másik gyereket, akinek a keze alól mesteri kerámiák kerülnek ki, ő lesz az, aki összehozza Szobotkát első feleségével. Lamberti mester kisfiúja bódultan áll Gézáék házában; itt a szülők nem veszekednek, boldog mindenki, a bomló virágrengeteg felett méhek donganak, madár szól, a felnőttek tudnak mosolyogni. Ennek a háznak a varázserejét még én is megéreztem, ahogy beléptem a kertbe, tudtam, bármilyen furcsa is, de én itt otthon vagyok. Nem Pesten otthon: Debrecenben. Nem a biedermeier bútorok tették, a nemes porcelán, az ősök képei a falon, ami olyan egyformává tesz minden dzsentriházat, a harmónia volt azonos a mi debreceni otthonunk állandó, sugárzó derűjével, a mi kertünkben volt annyi virág, a mi házunkban voltak olyan játékosak a szülők. Úgy kávéztam Erzsinél, olyan természetes jóérzéssel, mintha hirtelen hazaérkeztem volna a Hajdúságba.

A gyermek Szobotka nem ezt érezte. Elmondta nekem, soha olyan nyomorult nem volt, mint azon az első látogatáson, mikor felfogta, ez a baráti kapcsolat bizonyos tekintetben örökké egyoldalú kell hogy maradjon, ez a Márton-hegyi szülőpár nem fog összejárni az ő szüleivel, s ennek nem az lesz az oka, mintha a Géza családja ne vállalná a gyártisztviselő Szobotka ismeretségét, de a tragédiára állandóan készen álló Miksa utcai három szoba olyan volt, ahová effajta emberek nem hívhatók, ott, náluk olyan a lakás, mint egy katonai körlet, ahol állandó a készültség, náluk bármikor kitörhet bármiféle vihar, a Márton-hegyen meg mintha valami különleges sugárzás védené a lankát, a kertet, a famíliát. Persze nem látja még a jövőt, sem a sajátját, sem a Gézáét, nem érez mást, csak hogy itt áll előtte egy anya, aki számára szemmel láthatólag minden természetes, ugyanakkor mulatságos is, a fia rossz felelete vagy a fára mászás közben kiszakadt nadrág, a tányér, ami eltörik Erzsi kezében. Hogy van a világon ilyen szülő is, akkora élmény, hogy Géza és Erzsi édesanyja íródik meg a tizenöt éves Szobotka Anyák című színdarabjában, ő a darabban az a csodálatosan derűs és okos asszony, aki megtanítja élni a Fenyőné néven ábrázolt, folyton panaszkodó és elégedetlenkedő Szobotka anyát. Egyébként Géza sem lett öreg, s akár előtte Sanyit, utána Szobotkát, őt is a szíve ölte meg, a hadifogságból úgy került haza, hogy már csak árnya volt régi önmagának, s ugyanazzal a bűbájos, magát kicsúfoló fegyelemmel viselve közeledő elmúlása gondolatát, hamarosan kilépett abból a világból, amelyben nem találta már a helyét. Hogy a halálmadár jelzései gyérültek, Sanyinak és Gézának volt köszönhető elsősorban: van az egészen fiatalkori barátságokban valami mélységesen tiszta, majdnem megindító. Sose beszéltek erről, de mindkét barát tudta a maga előnyösebb helyzetét, sosem fogalmazták meg, de az egyik a pénzével, a másik a családja lehetőségeivel segítve mindig ott volt a harmadik mellett, míg a kitört világháború aztán örökre összeköthetetlenül szét nem zilálta a hármójukat összetartó szálakat.

Mindhárman szenvedélyesen szerették az irodalmat, és utálták az iskolát, azzal az utálattal, ami a kereteknek, az iskolarendszernek szólt, minek az a millió felesleges dolog, amivel kínozzák őket, ahelyett hogy szabadon és kötetlenül maguk választhatnák ki képzésük formáit. Ez a maguk választotta képzési forma természetesen figyelmen kívül hagyta volna a tantárgyak zömét, s főleg a már jelzett egyletekben, körökben való tevékenykedésre irányult. Szobotka jelzi egyik memoárrészletében, hogy amikor az iskola fennállásának századik évfordulóját ünnepelte, őt már „nem minősítették praeclarusnak”. A rendező bizottságnak nyilván gyér fogalma lehetett arról, ki ez a hajdani diák, pedig akkor már neve volt, nagy regényei mind megszülettek, azt viszont ő nem engedte meg, hogy az iskola kiemelkedő diákjai egyikeként fényképe a táblára kerüljön, nem tartott rá igényt, hogy egy legyen a sok között. Már nagybeteg volt, a szokottnál is érzékenyebb. Ha a gimnázium vezetősége másképp közeledik hozzá, rendkívüli és mulatságos dokumentációs anyaggal ajándékozta volna meg volt iskoláját, mi mindent tudott volna mutatni vagy magnetofonra mondani az a hajdani gyermek, aki naplójában nyolc esztendőn keresztül minden, a Madáchban történt eseményt rögzített, s aki hagyatékában megvoltak nemcsak a diákkori fényképek, de az osztályban és az osztálynak írt versek, a játékok, a közös rendezvények műsorai, meghívói és értékelései is, olyan helyszíni közvetítések kézirataival együtt, melyek jelzik már a későbbi sok állása közül az egyiket, a rádióriportert. Szobotka életműve ismeretében nem volt akármilyen élmény még számomra sem, mikor megtaláltam az iskolára vonatkozó diákkori lírája termését. „Nyugalmazott hóhér a Steller, nincs már benne ölési inger” – olvastam elképedve. Steller tanár urat szerette, gyakran emlegette nekem, sok versben megörökítette, zenés játékban is. „Lehullott a rezgő nyárfa ezüstszínű levele, felkiált a Náci bácsi, hallod, Géza, gyere le! Szegény Géza kelletlenül, de mit tegyen, vele ment, s összegyűlt az irodában már a hosszú parlament.” (Géza bukásra állt görögből, nem volt hajlandó megtanulni a memoritert, ezért került sor a vésztörvényszékre.) Barátja kálváriájának rögzítése után új Szobotka-népdal következett: „Édesanyám, édesanyám, én már gyorsírásra megyek, csak így kapok, csak így kapok más tantárgyból én jó jegyet!” Náci bácsi egyébként Arany Vén gulyás-a Szobotka-féle parafrázisában is megjelenik, s tekintettel a görög nyelv oktatására, a költő Szobotka az: „egy borjúfark sem hibádzott ennyit sem tud rám a gazda” sor helyett így igazolta Náci bácsi becsületes voltát: „még egy kappa sem hibádzott…” A költemények mellett van ebben az iskolai eseményeket rögzítő anyagban egy, a gimnáziumon már túlmutató, sajátságosan jellemző dokumentum, a férfi Szobotka gyermekarcának első öniróniára ránduló grimasza; a gyermek kifigurázza magát, önkritikát gyakorol, s orrt mutat saját becsvágyának. A diákidőszak-beli hagyaték legizgalmasabb darabja ez a négy ívlap terjedelmű, kézzel írt újság, amely a Kürtös büszke nevet viseli, ára számonként ezer, negyedévenként tízezer korona, egyébként politikai és szépirodalmi hetilap, szerkeszti 1926-ban Szobotka Tibor, s valamennyi hírét és cikkét maga írja tintaceruzával. A szerkesztő Éljük a mát című költeménye mellett vezércikkében a frankhamisítási pert ismerteti, az ügyész és a védő beszédének kivonatával, melyet szerinte a közönség feszült figyelemmel hallgatott, majd Baross Gábort állítja pellengérre, akire atyja az égből a legnagyobb aggodalommal tekinthet, ha netán ludas, a szerkesztő ostora elől egyébként Bethlen gróf se menekülhet, mert hiszen ki tudja az igazságot, talán a gróf sem ártatlan. A Kürtösben egyébként saját kötetéről is kritikát ír, ez a lap legfigyelemreméltóbb része.

„Szobotka Tibor – írja Szobotka Szobotkáról – Irka-firka címen most jelentette meg kötetét. A könyv szép elbeszélései közül kivált a Boldogító ember című tarthat nagy érdeklődésre számot. Reméljük, hogy a tehetséges fiatal szerző nevével még sokat fogunk találkozni.” (A Boldogító ember egyébként annak, az életét a nép, sőt az egész bűnös világot az igazság útjára vezetni akaró férfinak a története, aki azt akarta, hogy „az Istentől teremtett embereket mind anyagilag, mind társadalmilag egyenlővé tegye”. Ezen sokat gondolkozott, magába zárkózott és mogorva volt, kerülte az embereket, ezért különcnek tartották. Amint nőtt, mindjobban megérlelődött benne a gondolat, hogy a világot megtéríti, s tizenhét éves korában szónokolni kezdett arról: nincs igazság. Egyik iskolatársa besúgja a beszédét az osztályfőnöknek, szegény boldogító embert tüstént kicsapják. Házitanító lesz, mint Szilveszter, tanítványa nővére megalázza gőgjével, amin nem is lehet csodálkozni, mert míg a tanítvány baráti köre léha tánccal szórakozik, a boldogító ember ismét elkiáltja az igazságot: „Hogy tudtok ilyen duhaj táncot járni, midőn mások tömeglakások dohos levegőjében szorongva alig kapják meg a száraz kenyeret.” Természetes, hogy nem maradhat meg a háznál, vidéken vállal munkát, ott meg a templomból kijövőket figyelmezteti, bizony, a mostani emberiség is megfeszítené Krisztust, ha az visszatérne, de a bűnök okozói az urak. Pap, földesúr azonnal ellene támad, alig tud Pestre menekülni, most már, meg nem értett kínjában, inni is kezd, s végső megoldásként királygyilkossággal akarja megváltani a népet, amely nem hallgat a szavára. A merénylet nem sikerül, a nép még nem ismeri fel, merre vezet igazi útja, a királyt élteti, a boldogító embert meg elviszik a vesztőhelyre. Nem árt megjegyezni a tizenhárom éves gyerek írását, itt az Összeesküvők Sebastianójának ősmodellje, de itt Szobotka alapvetően szegénypárti gondolkozásának első bizonyítéka is, amit 1950-ben modora, mindig ápolt külseje, vakító ingei, kalapja, pecsétgyűrűje és viselkedési formája miatt nem hisznek el neki.)

A bíráló egyébként mindent elkövet, hogy az irodalmi pályájára elinduló Szobotkát segítse: „Reméljük – szól a Kürtös –, a tehetséges fiatal szerző nevével még sokat fogunk találkozni.” Esik szó egyébként még a lapban Takács János asztalosról, akit ismeretlen tettes életveszélyesen megsebesített, a villámcsapás okozta katasztrófáról, továbbá hogy Los Angelesben kigyulladt egy petróleumtartály, s az óceánban lelte sírját egy olasz hajó kétszáz utasa közül nyolcvan, említés történik egy amerikai mérnökről, aki feltalálta az önmagától író írógép mellett a perpetuum mobilét is. A lap sportrovata előzetes jelentést ad az MTK–Spárta mérkőzésről, sőt ismerteti az Alvó férj című darabot, melyet a Vígszínház mutatott be. Kürtösnek tetszik a darab is, az előadás is. Hogy sejtené, hogy 1947-ben majd azt fogja írni a naplójába: „Június 7., szombat. Tehát a Vígszínház igazgatója vagyok. Persze ez így jól hangzik, de a dolog távolról sem olyan egyszerű. Major a legmelegebben támogatott, utána az aktuális ügyekről két vígszínházival egy kávéházba mentem tárgyalni; program, személyzetleépítés. Kedden már láttam, hogy Jób húzódozik hatásköröm elismerésétől, ezért igen energikus formában írásba foglaltam, és átadtam neki tegnap. Műsortervezetét majdnem teljes egészében meg kell változtatnom. Én a rám rótt felelősséget csak korláttalan hatáskör mellett vállalhatom, különben visszamegyek a Rádióhoz. A lapok tegnap már írtak róla.” A Kürtös egyébként viccekkel és kurta, humoros tárcával zárul, ez a kis írás a maga disszonanciájával megint elképeszti az olvasót, mert arról szól, hogy egy kabaréban fellépő előadóművész rengeteg kutatás után végre talál egy alkatának megfelelő számot. Műsorába illeszti, nagy nehezen megszerzi a jogot, megtanulja a szöveget, aztán hirtelen rájön, a darab nem ér semmit, nem is viszi színpadra, hiába volt minden, semminek nincs értelme, az ember maradjon csak veszteg, nem kell ugrálni. Itt megint a jövendő jelez: a kabarészínész, aki hiába keres és teljesen feleslegesen tanul meg egy darabot, már a valamikor megírandó Szobotka-novellák figuráinak egyike. Maga a Kürtös mint paródia szintén figyelmeztető jelzésként hat: Szobotka szamárfület mutat saját csillapíthatatlan szereplési vágyának.

A gimnáziumi évekre vonatkozó hagyaték anyagában a legvalószínűtlenebb lelet egy kotta, az Aeneas oratórium, opus 1. A szerző Szobotka Tibor, 1913… a szöveg latin, Pötyi (Valentin tanár úr) szólójára az osztály kórusa felel. Hogy kiválóan rajzolt, azt rég felfedeztem, mikor megtaláltam önarcképeit és a családtagokat ábrázoló portrékat, hogy remek megfigyelő, született riporter, hogy verseket, novellákat ír, nem volt újdonság, tudtam, a zenét világéletében szerette, jól is zongorázott, iskolás és egyetemi évei alatt gyakran órákig mulattatta a társaságot, a Kürtös megtalálásakor érzékeltem fanyar humorát, az oratóriumnál megállt az eszem. Kompozícióra igazán nem számítottam, mint ahogy arra sem, hogy nemcsak helyszíni közvetítést találok majd az úszóversenyekről, de annak a ténynek a rögzítését is, hogy mikor nem közvetít, indul is, méghozzá egyéniben és stafétában, az alig gyógyult gyönge tüdejével. Akkor már szinte vártam, megtalálva az „ászor á az á négyzet” kezdetű Barcsay-népdal után rögzített Viharsarki Vegyes Énekkar műsorát, itt ugyan mivel szerepelhetett ez a gyerek, akit szinte szétfeszített a tettvágy, hiszen olyan énekhangja volt, hogy az istentiszteleten kínos feltűnést keltett, ha énekelt. „Vezényel Szobotka elnökkarnagy” – olvasom. Hát persze! Ahhoz nem kellett énekelni. Leltem a gimnáziumi hagyatékanyagban lapkivágást is, diákok feleltek benne körkérdésre, mely eszményképüket tudakolta, Szobotka közölte a nagy nyilvánossággal, ha a magyarok Széchenyi megfontolt politikáját követték volna, ma másképp festene a helyzet Magyarországon.

Megőrizte a Madách rendezvényeinek meghívóit, innen tudom, hogy egy Őri László rendezte matinén előadták Arany Fülemülé-jét, Ady Sírni, sírni, sírni című versét, a Coppelia-számot Szentgyörgyi Zoltán előadásában, és hogy egy Nóti-bohózatban Kelement Sanyi barátja, Kondort maga Szobotka, az elnököt Géza alakította. Ezek után már természetes volt, hogy a képzőművészeti kör műsoros estjét a kör ifjúsági elnöke, Szobotka konferálja, hogy Az Est vízipóló-pályázatán is részt vesz, sőt nyer is: mint egyik nyertest, az újság a város feletti körrepüléssel jutalmazza, még a riportját is lehozza utána. A szülők a riportból tudják meg, mi történt, Szobotka naplója szerint csak az menti meg az agyonveréstől, hogy a Légiforgalmi igazgatója, lovag Wahl Henrik személyesen vitte ki a kisfiút Mátyásföldre a saját autóján. Ám valamennyi eddig közölt adatnál mellbevágóbb felfedezés az, amit a képzőművészeti kör műsoros estjének egyik megőrzött műsora kínál. Ő konferál, ez még nem volna meglepő, a szenzáció egészen más. A műsorban a Sarasate, a Ramona Andalusa és a Nóti Szecskavágó-ja után Hacsek és Sajó-szám következik: Sanyi Sajót alakítja, Hacsek viszont Szobotka. Ha azt találom a középiskolai anyag hagyatékában, hogy Werther vagy a Major von Tellheim a Minná-ból, bólintok, de Szobotka mint Hacsek? Soha olyan gyöngéden nem gondoltam gimnazista évei hűséges kísérőire, ifjúsága osztályos társaira, mint akkor. Géza és Sanyi milyen sötét folyosón fogták jobbról-balról a kezét, míg a halálmadár bűvöletéből kettejük egészséges, felszabadult nevetésére kitalált a labirintusból, és eljutott Hacsek alakjáig? Sportköri igazolványának a képe ugyan nem sokban különbözik még Lamberti mester látomásától, a Kisok-igazolványban persze felnőttebb, mint matrózruhás korában, de a szorongás nyoma ezen az arcon is ott van, csak ideig-óráig segít felderíteni valami momentán siker vagy különleges élmény, olyasmi, hogy mint egy szintén megőrzött újságcikk jelentette, nyomozót kellett kiküldeni a Barcsay Gimnáziummal szemközti ház egyik lakásába, mert ott egy tizenkét éves elemista kislány és egy tizenhat éves masamód tanítás alatt az osztály ablakait tükrözték, s „ez több tanulót, közöttük S. Gézát megzavart abban, hogy tudásáról reális képet adjon”. Az érettségiig összegyűjtött és dátum szerint elrendezett hagyaték utolsó darabja megint csak újságkivágás: a Nyolc órai újság számol be arról, hogy Jékely Zoltán nyerte a szépirodalmi tanulmányi versenyt, a Madách Gimnázium növendéke, Szobotka Tibor viszont dicséretben részesült. Egyszer még szerepelnek így majd ketten, egymás mellett, a rádióban, Berkes Erzsi, Hegedős Mária és Sumonyi Zoltán beszélgetésében. Kettőjükről szól majd a műsor, a kettős nekrológ.

A gimnázium önképzőköre kérlelhetetlenül szigorú, és olyan igényes, amilyen csak a nagyon fiatalok társasága tud lenni. Dicséretet kapni akár a kijelölt bírálótól, akár a tanár elnöktől, esetleg olyan eredményt elérni, hogy a művet, amellyel az ifjú költő vagy prózaíró jelentkezett, be is vezessék a kör e célra létesített füzetébe, mámorító lehetőség. Sokáig habozik, amíg ki mer állni valamivel, a két barát segít válogatni. Elsős korában ügyetlen színdarabot fogalmazott egy eltagadott, de később napfényre került rossz felelet családi fogadtatásáról, ezt eleve nem szánta a nyilvánosságnak, még az 1925-ben összeállított füzetke is azt a figyelmeztető címet viseli: Versek tőlem, írtam magamnak. Persze abban a viharral teljes otthonban nem lehetett megvalósítani, hogy titokban tartsa, amit alkotott, ezekből a csak magának szánt versekből kell vasárnap délutánonként felolvasni a nagynéniknél. A 14-es világháború Szobotka számára már aktív emlék, sokáig kísérti, első irredenta sztereotípiái persze nemigen ígérik még azt az írót, akivé egykor válik, az igék félmúltja iskolás élményekre utal, a ritmusérzékével is baj van, nincs tisztában azzal, mi a mora, és azt képzeli, ha a szótagszám egyezik, rendben van a vers lejtése is. És mégis akad ebben a naiv füzetben három figyelemreméltó alkotás, előrejelzése annak, ami eljövendő. Nemrég kötötték meg a trianoni békét, a trauma friss, a felháborodás, a háború ütötte sebek nagyon is lüktetnek: a gyermek megírja a Halál hangversenye című verset, amelynek naivitása mögött már valami olyan jelentkezik, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni. A vers szerint a pokolban hangversenyre készülnek, fellép a művész, a halál, ördögök, faunok tódulnak köré, nagy a közönsége. A halál leül a zongorához, és gyors számot játszik, majd egyre változtatja muzsikája ritmusát. Az olvasó meglepődik: a zenei jelzésekkel végződő sorok után következetesen mindig zárójeles sorok következnek. Először a dallam gyors, a földön dögvész pusztít, amikor az az utasítás: andante, a zárójeles sor szerint enyészetbe szenderül néhány öregember. Harmadikként allegro a kívánatos, ekkor haldokló sebesültek jajgatnak a zárójelek között. A művész produkcióját a hallgatóság kitörő tapssal köszönti, a zárójelbe tett szavak most ezek: földrengés, halál, pusztulás. A vers szokatlan formai megoldása, ha kezdetlegesen is, de jelzi már, hogy ösztönösen tud valamit, amire, ha igazi író válik belőle, nagy szüksége lesz: tud szerkeszteni.

Olvasmányairól rendszeresen beszámol, tudjuk a naplójából, hogy ebben az időben Adyt és Dosztojevszkijt olvassa nagy elragadtatással, bár Ady-hatást mutató versekre csak 1926 után találunk hagyatékában. Bizonyos, hogy Babitsot nem olvasta még, tehát a szintén 1925-ben íródott Örök miért-je azért olyan mellbevágó, mert kísértetiesen hasonlít Babits Esti kérdés-ére. A Damjanich utcai házat mérlegelő gyermek rossz éjszakáin nagyon hamar elkezd foglalkozni a lét és a nemlét kérdésével, az örök „miért” boncolgatása egy tizenkét éves kisfiú tollából nem lelkesítő olvasmány. Szobotka nem is sejti, füzetkéje mekkora vádirat, a gyermeklélektanhoz értő felnőtt annál inkább.

 

Hörgőn viharzik keblemben a nagy kérdés: miért? Gondolkozom a csalfa lét fölött s gondolataim célpontja a miért? Miért születünk, ha meghalunk, miért halunk meg, ha születünk, miért élünk, miért eszünk, mikor úgyis a halál martalékává leszünk? Milyen út ez, mely így körbe vezet, honnan jöttünk, az űrbe?

 

Ugyanebben a füzetkében van egy novella, amelynek hangvétele, szerkezeti felépítése szinte hibátlan, és azért különös, mert a jövendő megint csak villan egyet: az írás hősei alvilági alakok, a meséje egy betörés története, egy jól öltözött fiatal férfi leskelődik az Andrássy úton, nézi, alkalmas lesz-e a közeli napokra tervezett betörésre a hely, az időpont. Itt van Gontran Alfréd csak évtizedek múlva felbukkanó figurája, szikár, gondos és nagyon ügyes párbeszédekkel élénkített, épkézláb mesében. Huszonhatban írt első verse megint csak a lét-nemlét kérdését bogozza, ismét kacérkodik az öngyilkosság gondolatával, aztán eszébe jut az üdvösség, és vállalja mostoha sorsát, hogy meg ne sértse az Istent. A Ma nem jó az élet vers már teljesen Ady bűvöletében íródott. „Ma nem jó az élet, én ma nem élek, én henyélek”. A következő költemény is Adyt juttatja eszünkbe: „velem játszik az élet, ide s oda tesz, akarattalan, hitvány báb vagyok, játék, az élet játéka, de nagy gyerek is az élet, hogy a játékot nem unja meg…” Ami a tizenhárom éves kisfiú írásában igazán szomorú, megint csak az, hogy valószínűleg nem utánozni akart egy életérzést, hanem maga élte ezt, maga gondolta így, miközben új versében az igazság bajnokának hirdeti magát, mert az igazságot most már nemcsak verseiben, prózában is keresi. Az élet célja – írja a tépelődő gyerek – alighanem a halál, de akkor van ebben az egész játékban valami erkölcstelen. Mert ha a halál a cél, akkor minek a rengeteg küzdelem. Ha a halál nem az, aminek hisszük, alvás, álom, hanem valami más, esetleg kínos és nyugtalanító, igazán gyalázat, hogy ez legyen a vég, ha meg valóban édes nyugalom, akkor meg minek a lét rengeteg és felesleges vergődése a pihentető elmúlás helyett. A vallásos tizenhárom éves persze megretten egy pillanatra, hisz kálvinista hite azt tanítja, elég lehetne életcélul maga az egyszer talán elért üdvösség, de nem változtatja meg véleményét, sajnos nem lehet cél sem az üdvösség, sem a nirvána, az élet úgy, ahogy van, értelmetlen, felesleges. Hányszor megírja ezt még majd, hányszor kell tapasztalnia még! Pedig hogy vágyik az ellenkezőjére, nemcsak lírája, naplója is igazolja, majdnem olyan, a személyisége képletétől idegen elképzelése van a boldogságról, mint az Árnyas erdőben szeretnék élni nyáron át írójának, ő is úgy szeretne élni, tündérek közt, friss pázsiton, pillangót űzve, egybeolvadni patakkal, fával, a természettel, mint mások, a boldogok. A Tabánról írt verse egyenesen elképesztő, mintha hirtelen Szabolcska Mihály szólalna meg:

 

Muskátlis ablakok, leanderes kertek, Meggyötört szívemet vigasztalni gyertek, Zegzugos utcákon elmerengve járok, Mellettem-mögöttem elsuhanó párok.

 

Milyen disszonáns ez a szép konszonancia! Mennyire nem illik ehhez a gyerekhez, aki megpróbál elhitetni magával egy életérzést, amelyet tartósan nem vállalhat, hacsak nem mint témát. Az Éljük a mát mindjárt rá is cáfol az álmodott idillre, abban legalább felismeri, fogalma sincs róla, mit hoz rá a jövő, hát hogy a kétség ne kínozza, élni fogja a mát. „Ma sírok, holnap temetek, azután engem temetnek” – ez már ő, ez lesz az a hang, amely holtig el nem hagyja, csak éppen mindig más kifejezési formát keres magának. Kötetkéje szürrealista-groteszk sorokkal zárul, abszurd élmény az olvasónak.

 

Mi ez? – kérdezi magától a döbbent olvasó. Mi ez az iszonyú egyperces, ez a kafkai ötlet, minek az előrejelzése? És a füzet okozta csodálkozás még ezzel sem ér véget, a fedőlap belsején ott az ajánlás: „E füzetet ajánlom magamnak”, majd közvetlenül e szavak alatt három mondat: „Csak a megfoghatatlan a csodálatos. Az életet talán ki lehet ismerni, a halált soha. Író nincs, csak élet van.”

A hagyaték megtalálásáig azt képzeltem, aforizmára hajlamos első írásai valami nyugati olvasmányhatást őriznek, és olyan modorosság, amit ki is nő. Tévedtem. A későbbi Szobotka-novellákba és -regényekbe rögzült aforizmák, a lét és nemlét lényegét bogozó vagy takarékosan megfogalmazott mondások Szobotka későbbi stilisztikai fegyvertárának a gyerekkortól kísérő, természetes alapkellékei, kifejezésmódjának egyik lényeges ismertetőjele, mint ahogy tematikájában a céltalan élet miatti küzdelem motívuma is folyton visszatér.

Naponta gondosan elolvassa az újságot, s mikor éppen nem metafizikai problémák foglalkoztatják, a társadalmi igazságtalanságokra figyel fel. Költő hőse, aki hozsannát zeng versben a csillogó, szépséges élethez, tulajdonképpen úgy mondja el szerelmi vallomását a létnek, hogy már csak másodpercek választják el attól: éhen hal. Fintor ez az alleluja ének, fintor az olvasó arcába, mint ahogy fintor a Léggömb című vers is, a luftballonról, amely elszáll a Karcsika kezéből, de amely helyett tüstént újat is vesznek Karcsikának. Majd éppen „Karcsika” kap új léggömböt, ha olyan mafla, hogy a régit elengedi, Karcsika csak húzza meg magát, Karcsika szégyenkezzék, hogy megszületett. Mennyi grimasz és áttét és titkos utalás és Wunschtraum, hogy rímel Karcsika léggömbje Jánoska Csigavér versére, nem megy ez a kincstári optimizmus, abba is hagyja menten, és megírja élete első igazán vers versét, amelyet minden adysságával együtt sem lehet megrendülés nélkül olvasni.

 

Irgalmatlan nagy durva talpak rátapostak a szívemre, szegény beteg szívemre. Jöttek förgeteges nagy csizmákkal, rátapostak gyermek szívemre, érzékeny gyermek szívemre. Aztán szép úri cipőkkel rátapostak kis jó szívemre, megbocsátó szép szívemre. Papi saruk követték őket, rátapostak hivő szívemre, igaz istenes szívemre.

 

(Az „úri cipők” jelzős szerkezet megint egy villanás: született szegénypárti, született baloldali.)

1930. szeptember 3-án, szerdán majd ezt írja a naplójába: „Hétfőn már fél tizenegykor észleltem a beígért szocialista tüntetés nyomát. Leszaladtam az utcára, a lovas rendőrök a járdán vágtattak, a munkások tömött csapatokban vonultak az Oktogon felé. Felszóltam, hogy anyám ne aggodalmaskodjék, aztán én is velük tartottam. Az Andrássy úton »munkát-kenyeret« kiáltással vonultak végig, majd a Köröndön túl letódultak az úttestre, elzárták a forgalmat, és megrekedtek. Vágtató lovas rendőrök csaptak közéjük, kik kardjukkal többeket megsebesítettek. Majd páncélautók és a csendőrség vonult fel, lövöldöztek is, aztán beszorítottak a mellékutcába, ahol a tömeg mindent összerombolt, és kővel dobálta a rendőröket. Én mindenütt ott voltam, és futottam a rendőrök elől. Szombatra újabb tüntetéstől lehet tartani. Bár megbukna a mai kormány!”

 

Eddigi verseinek gyűjteménye még Irka-firka címen került a füzetbe, 1927-ben a költemények már több öntudattal vállalják magukat: Árva Sorok: Szobotka Tibor versei. A még nem egészen tizennégy éves művész közli, az ő írótolla Botond, azzal majd bezúzza az ellenállás bizánci kapuját, sőt megírja élete első szonettjét Csönd a városban címen. Sokat fejlődött pár hónap alatt, a szonett metrikailag csaknem hibátlan.

 

Álmos, tunya vasárnap délután kék ég szorítja le a napsugárt, egykedvűen mindent aranyba márt és elszundít a szomszéd ház falán…

 

Ezzel már ki lehetne lépni a nyilvánosság elé is, amúgy is eljött az ideje, hogy ezt a minden irányba mindent elönteni akaró folyót, ami a kisfiú, hozzáértők szabályozzák. A barátok, az iskolai, kijelölt kritikus ugyan megkísérli, a tanár elnök is, de ez kevés, szakember kellene már Szobotka mellé, annál is inkább, mert a csaknem hibátlan szonett után megint kapkodni kezd, mesterségesen megcsonkított igealakokkal, elavult szavakkal próbálkozik, Fortuna istennőt is olyan ügyetlenül közelíti meg, hogy még csak nem is groteszkek, rosszak a sorok. Érzi, hogy valami irányításra szorul, egyelőre egy darabig nem próbálkozik lírával, óriásiakat futballozik a fiúkkal, koncertre, múzeumba jár, naplót éjjel ír, a paplan alatt, zseblámpánál, amikor a ház alszik, s megpróbálkozik azzal, hogy prózában fejezi ki magát. Alig egy éve írt egy megható novellát, már nem is rosszat, egy beteg gyerekről, akinek minden vágya a hegedű, s mikor az teljesül, művészetével megoldja családja anyagi gondjait. A célzás természetesen nem szorul magyarázatra, Karcsika-Jánoska tollával mentené meg a családját a hétköznap terheitől. Még messze van az idő, amikor majd megteszi, egyelőre leír egy búcsút, egy vásárt, s furcsa módon első fogalmazásban megírja a majd 1981-ben megjelenő regénye, a Menyasszonyok vőlegények Frida emlékezését tartalmazó fejezetének első verzióját: „Isten tudja, hogyan, a Király utca tájékán elkapott a forgatag, belesodródom egy társaságba, ahová kívánkozom is meg nem is. Kívánkozom, mert vagyok annyira gyerek, hogy örüljek a maskarának, viszont a kultúrembert sérti bennem, hogy holmi röhögő, sípoló és dudáló alakokkal együtt röhögjek és sípoljak és dudáljak én is. (Ez is előrevetít valamit, ez a mondat!) Hanem azért ott maradok, és lassan kerülgetve megyek az emberek közt, mint egy kis csónak a nagy kikötő hajói közt. (Eddig Karcsika-Jancsika ír, a szomorú anya szomorú fia, aki később majd az Istennek magának a kedvéért se lesz hajlandó játszani sem a divatos és kötelező sípon, se dobon, se piros nádi hegedűn, de tüstént megszólal Frida is.) Legelőbb megállít egy sátor, ahol mindenféle csecsebecsék kaphatók, tárgyak, amelyeknek az ember egy percig örül. A kereskedő és egész családja hangosan énekel egy dalt, amelynek refrénje a portékák olcsóságát hirdeti. Sok bámulójuk, kevés vevőjük akad. E mellett a sátor mellett fabódé áll, ahol egy bohócsapkás egyén fanyar és ajkáról szinte tragikomikusan ható tréfákkal próbálja becsődíteni a közönséget, ez azonban nem megy be, és a kikiáltó már inkább magának mondja búsan a szöveget. »Leszállott az ára; csak mára, csak mára!« – ordítja egy török fezes úr, aki népének különféle mézes, mandulás csemegéit árulja. Csinnadratta bum-bum-bum, itt meg háromtagú rezesbanda noszogatja az embereket a ringlispílbe, a ringlispíl mellett bátor és rettenthetetlen hölgyek és urak röpítik a magasba a hajóhintát, miközben egy verklis vidámítja őket. Következik a főzőkanalas, aki szépen szikrázó betűkkel bele is írja a kanálba, hogy: Mari vagy Juliska. Juliska jelenleg elteszi a főzőkanalat, nagyon tetszik neki, és igen büszke. Gyorsfényképész, daloskönyvárus, jövendőmondó…” Kitűnő leírás, láttatni tudja, amit ő lát, az ábrázolás hibátlan. Most már prózát ír, egyelőre csak prózát.

Az a különös, hogyha valaki arra vállalkoznék, hogy Szobotka naplóját mint külön művet kiadja, nem fizetne rá a vállalkozásra. 1927-ben írt sorai már lenyűgözően érdekes képét adják egy gyermeknek voltaképpen alig nevezhető, nagyon-nagyon fiatal író szemlélte Magyarországnak, melyben egy család mellett egy társadalmi réteg életének alakulása éppúgy figyelemmel kísérhető, mint egy személyiség formálódása, fejlődése. 1927-ben gondolatai rég túllépték a diákfiúk világát, kevés szabad idejében regény-, értekezés-, novella- és verstémák futnak át a tudatán, s a tanulnivaló vagy más munka miatt gyakran arra sem ér rá, hogy legalább feljegyezze a többnyire este, lefekvés után támadt gondolatokat: „hány (téma) veszett el úgy, mint a hal, amely már horogra akadt, s a zsinór elszakadt; a hal visszaesik a vízbe, hogy egyszer majd más halássza ki.” Előrejelzés ez megint, mintha sejtené, hogy a Hekuba-novella optikájával megelőzi világhírt szerzett külföldi kollégáját, aki a Hamletet Rosenkrantzék szemszögéből írja meg. Ebben a naptári évben Heltainál próbál szerencsét, aki nem méltatja feleletre, sebzettségében örök menekülése, a zene vigasztalja, Chopint hallgat. „Az éteri könnyedségű dallam szállt, és én láttam a krinolinos dámákat és frakkos urakat.” Mozart a kedvence, akinek a zenéje „olyan, mint egy arany pókháló, a muzsika keltette lelkiállapothoz fogható hangulat csak egyszer fogott el, azon a szép nyár végi esten, mikor a Vár utcáin barangoltam keserű szívvel, egyedül, s egy ódon ház kéménye mögül előbukkant a telihold. Voltam az Ady-esten is, láttam a Jedermannt, a darabról nem én vagyok hivatva kritikát mondani, a közönségről igen. Arról a baromi társaságról, akinek csörgősipkás paprikajancsi kell, nem komoly darab: unatkoztak. Én nem. Örülök, hogy erről írva kicsit elfelejthetem napi gondjaimat, az iskolát, a családot. S még azt mondják, hogy tessék Amerika, rideg nyerseségével, művészietlenségével, ugyan melyik az a berek, amelynek forrása megélénkíti a legszomorúbb tájat is, ha nem a művészet?” Ezek nem egy gyerek sorai, mint ahogy nem vall gyerek gondolkozására az az elhatározás sem: „Ezentúl naponként kritikát fogok mondani egy ismerősömről, jövendő regényeim érdekében.” Elkezdi valóban az analíziseket, apróra megfigyel a kijelölt személyről mindent, s gondosan rögzíti a naplójában a véleményét. Január 21-én megnézi az Ismeretlen katona című filmet, s felháborodik: „szégyelljétek magatokat, majd meglakoltok egyszer, bitangok! És Magyarország feltámad, mert az igazság szavát el nem nyomja semmi, könnyes volt a szemem, míg mindezeket elgondoltam bús magyar dühvel.” Szobotka naplójának olvasója meghatódik a felismerésen: a bús magyar düh bizony végigkíséri egész életútján, feszes öltözködési módja és „én, egy finom, angol úr” attitűdje mellett, ez is a szerencsétlenségei közé tartozott, hogy sose tudta látványos pántlikával feldíszíteni, hát nem is vették észre. „Ezen az éjszakán egy kisdiák elhatározta, hogy nem fog belenyugodni, nem, nem fog soha, jöhetnek rá akárhány fegyverrel, kezében is az lesz, és védi a szent címert.” Az elszánt ifjú magyar ugyanakkor a lét nagy titkos zárját feszegeti, s úgy képzeli, megoldotta a halál problémáját is, a halál nem más, mint a bevégzett munka utáni pihenés, a napok kockák, rakjuk őket egymás után, s mikor már nincs raknivaló, az élet is megáll. A naplóíró nem veszi észre, míg ilyen fontos kérdések nyugtalanítják, hogy három remekbe készült tudósítást ír a füzetébe, magának rögzíti, ami érdekest látott, s közben teljes gyanútlansággal nyomdakész riportot írt.

1927. február 9-én a Vilma királynő úti (most Gorkij fasor) templomban van istentiszteleten, mikor kilép, „látom, hogy jön az Izabella főhercegnő autója. Nahát, gondoltam, várok. Jött öt rendőr, aztán észre se vettem, hát őfőméltósága száll ki egy autóból, engem meg egy detektív hátratol. A kormányzó sovány, magas, hajlott orrú, ősz ember, látszik az arcszínén, hogy tengerész volt, a felesége fess asszony. Miután bementek, egy félórára rá kijött az Izabella, az egy kis kövér zsírfolt az aszfalton, kár, hogy nincs benzin, ami kiveszi. Gabriella egy kis sovány vénkisasszony. Meglátogatták Albrechtet. »Ez se volt a háborúban – mondta mellettem, Albrechtre célozva, a fasori két műlábas koldus. – Eszik-iszik, alszik, aztán autózik.«” Négy nappal később Napóleonról akar tanulmányt írni, közli, novellatémája is van bőven. Az irodalmi körben felolvasott három verse nagy sikert arat, bár az elnök úgy találja, érthetetlenül pesszimista, változzék meg. (Ezt is hallja majd még nemegyszer írói pályáján!) „Legyek optimista? – kérdezi keserűen. – Hát mit tud ez rólam?” Pár nap múlva a nagynénik családjából valami távoli rokon kifizetetlen kártyaadósság miatt öngyilkos lesz, a halál ténye egyszerre vonzza és taszítja, a tragédia miatti megrendülését csak az egyensúlyozza ki, hogy az igazgató névnapját szervező ötös bizottságba választják. Miközben a Mit tanultam a mohácsi gyásznapból című elmélkedésével pályázni szeretne az ismeretterjesztő körben, kínos élménye van, egyik iskolatársával, K.-val a József körúton ballagva „olyasmiről is beszéltünk. Én észrevettem, hogy egy tányérsapkás egyetemi hallgató folyton nézi őt, egyszer csak odalép, félrehívja, igazoltatja, és nevét felírva elment, minket a legnagyobb kétségek között hagyott hátra. Hál’ isten eddig még nem jött semmi feljelentés.” Persze nem történik katasztrófa, bár a tiszta férfiúság talapzatáról leskelődő bajtárssal való találkozásnak meglesz a következménye, szerencséjére az ő neve nem szerepel a cikkben – milyen kár, hogy szemérmesen titokban tartotta, miről is szólt az a figyelemre méltó beszélgetés, csak ennyiben céloz rá: „A Magyarország hozta a nőügyeinket. Miután bennünket mint marha taknyosokat állítottak be, a legnagyobb szemtelen hazugságokat írták, és vérig bosszantottak.” Még jó, hogy vannak azért lazultabb percei, a Valentin igazgató úr névnapját előkészítő munka közben a pad tetején charlestont táncol, s örül, hogy a születésnapjára megígérték neki Arany összes verseit (az megint a szobotkasághoz tartozik, hogy a papír alól Tompa iszonyú méretű kötete bukkan elé, apja úgy találta, a Tompa-kiadás díszesebb, épp csak a fiú Aranyt szerette volna, nem Tompát). Felmegy a Várba, végigélvezi az őrségváltást, áhítattal megjegyzi, látta Apponyit, sok más politikussal együtt, és hogy milyen megható volt: sokan sírva fakadtak a Himnusz hallatára. Az iskola Beethovent ünnepli, „száz év múlva már eszükbe jut az embereknek, hogy ünnepeljék” – mondja a napló, amiből az is kiderül, hogy az év végén a záróünnepségen maga olvashatja fel díjnyertes verseit. „Sokat gondolkozom, különösen mostanában – írja –, szép és értékes gondolatok fognak el. Minden, amit én látok, fény. A sötétség is.” A következő napi bejegyzése megint előrejelzés: „1927. április 3. Kedden Prohászka püspök elhunyta miatt szünet. Elmegyek sétálni a Keletinél. De érdekes vidék ez! Dosztojevszkiji bérkaszárnyák, két csirkefogó, két csúf, vörös hajú lány és lebujba való alakok. Ezentúl gyakrabban fogok arra sétálni, az életnek ez a része jobban érdekel engem, mint amaz. A Vigadóban koncert, Friedman Lisztet játszik, az Impromptue, a Campanella gyönyörű volt, nem hittem, hogy ilyen hangokat ki lehet hozni zongorán. Mintha egyszerre tíz instrumentumon játszott volna!” 27 áprilisában apját vidékre kíséri a Kürtös, ugyan honnan sejthetné, milyen szerepe lesz további élete alakulásában egyszer annak a városnak, ahová egyébként mindig vágyódott, színmagyar Genfet remélve a Hajdúság közepén. Nem is téved nagyot, akkor még, 1927-ben a katolikus tanácstagok számát ha nem is nyilvánosságra hozott, de ténylegesen megvalósított numerus clausus szabályozta az íratlan kálvinista városalkotmány szerint, amivel a libera regia civitas még a második világháború előtti pár évvel is Mária Teréziának válaszol. „Szép nagy város Debrecen – írja Szobotka. – Az Aranybikáig vitt a villamos, szép szálloda, liftes, a negyedik emeleten laktunk. Megmosdottam, aztán mentünk várost nézni, kérdésünkre a portás azt felelte, a Hortobágyra nem megy »épkézláb« vonat, oda tehát nem mentünk. Ki a Nagyerdőre, láttam az egyetemi klinikákat, bizony, a Péterfia utcán mentünk várost nézni, s a kalauz: »instálom«-ot mondott. Láttam Csokonai, Bocskai szobrát és a Kollégium szürke falát, be is néztem a szűk kapualjba, a kis Légy jó mindhalálig életének helyére. Nagyon szépen eltaláltam a prédikátorok Ruyter-emlékéig, láttam a házat, ahol Petőfi családostul lakott, a Csokonai Színházat, a kávéházban uzsonnáztam. Láttam egy alakot, cilinder, katonakabát, rövidnadrág, harisnya volt rajta, elnyűtt, ráncos arca volt, és kezében könyveket tartott. Este pusztai gulyást vacsoráztunk, túrós csuszát, közben számolgattam a vendégeket, s örültem, ha egy jött. Másnap a papa borbélyhoz ment, én újságot venni, a piacra, majd bementünk a Nagytemplomba, és én láttam a történelmi nevezetességű helyet. Az úrvacsorabor savanyú szaga terjengett a szószék körül, mely magasan van, alatta hely a papoknak, az úrasztala elkerítve, a templom zsúfolt nehéz barna padokkal. Az egész szép, tömör, egyszerű, világos. Láttam ezenkívül a megye- és városházát, a katolikus templomot, a zsinagógát, a törvényszéket, több nevezetes épületet, mentem a Csapó, a Hatvani, a Nyomtató utcában, és láttam egy bárányt, rém buta arccal folyton csak így csinált béééé. Ebéd után el Nyíregyházára.” 1927 áprilisa van, huszonegy év múlva látja újra a várost, lánykérőbe megy, ismét a Bikában vesz szállást, lehet, hogy akkor, 1927-ben, míg a Régimódi történet szereplői életének színterén csatangolt, elment jövendő felesége mellett az utcán, aki akkor még csak kilencéves, de akinek egész írói életútját befolyásolja majd az a Bárány című első verseskötet, amivel a nyilvánosság elé lép, s amelyben ott áll ez a sor, míg narkózisos kórházi álmát foglalja versbe: „láttam egy bárányt, bégetett.”

Nyíregyházáról jó hírre érkezik, a verspályázatot megnyerte, a Mohács-tanulmányért dicséretet kapott, az irodalmi szakosztály úgy búcsúztatja, mint ígéretes, nagy tehetséget. Érdekes, hogy a verseinél sokkal jelentősebb prózai zsengéit mennyire nem méltányolják kellőképpen, ekkor születik a Vásárban, a Valaki az éjszakából, a Monda 2000-ből – vérbeli prózaírót jeleznek a sorok, mint ahogy második tudósításának ismerője sem kételkedhet abban, a próza lesz ennek a még nagyon fiatal írónak az igazi területe.

 

 

 

 

 

 

Ismeretlen barátja, Bóka László ott áll majd a háta mögött az ötödik kerületi anyakönyvvezetőségen a Szobotka esküvőjén, mint a menyasszony tanúja, a gyerekkorban sarjadt barátságot Bóka holtáig megőrzi, számtalanszor igazolja is. Karácsonyt ugyan élete abban a szakaszában, amikor belebonyolódik a politikába, megtagadja, Szobotkát soha. Szobotka feleségének főnöke lesz a kultusz-államtitkárságon, rendkívüli főnök, mert fontosabbnak érzi, hogy akkor még költő titkárnője irodalommal foglalkozzék munkaidő alatt, mint az aktatologatást, de igazi barát is, aki a gyermekkori kötöttséget akkor is vállalja, amikor a Szobotka család életének mélypontjára jut. Szobotka apósáról, Szabó Elekről kiderül, Ady alatt járt jogakadémiára, a költő köréhez tartozott, jó jogcím hozzásegíteni Szabó Elek lányát, hogy a hivatalos utakra szolgálati kocsiján járó Bóka Debrecenbe vigye szülőlátogatásra, de arra is, hogy megszervezze a gondban kínlódó, kifizetetlen kórházi számlákkal küzdő debreceni család támogatását. Bóka Szobotkától örökölt barátsága nemcsak az én életemet tette könnyebbé, a szüleimét is, akiket úgy megszeretett, hogy tőlünk függetlenül is, a Tiszántúlon járva, számtalanszor beállított hozzájuk egy kis vidéki létformát lopni, segített anyámnak paradicsomot passzírozni, szilvát befőzni, s olyan ételeket kért tőle, amelyeket otthon, ahol olasz konyhát tartottak, nem kapott. Ha nem is esett erről akkor szó, mindketten tudtuk, miben, miért és mikor hasonlott meg Bóka régi önmagával, s mit próbál kompenzálni, míg hivatalból és hivatalosan azokat az íróbálványokat támadja, akiket titokban istenített, nem is lehetett lelki krízis nélkül Babitsba, Kosztolányiba harapni, sem olyan látványosan érzékeltetni, elszakadt az egyháztól, amitől persze lélekben sosem szakadt el igazán, hogy egy dunántúli hivatalos útján úgy helyezkedik el egy kálvinista templom galériáján, hogy pár percre kilógatja a lábát a gyülekezet feje fölé a karzat korlátján át, aztán kivonul a templomból. Sok mindent megtagadott ez a sokarcú ember, de Szobotkának és Szobotka egész családjának mindig az a Bóka Laci maradt, aki az Erő meghívását közvetítette, a legváltozatosabb módokon próbált segíteni életünkön, otthonunkon, mikor mindketten a történelem talpa alá kerültünk, s egyre szegényebbek, dúltabbak, soványabbak, kopottabbak lettünk. Mindig valami „jeles” alkalom fontos megünneplésével indokolta, hogy meghívott ebédre, vacsorára valami kellemes szállodába, ha lehetett, együtt, delente, mikor én már általános iskolába kerültem, és külön könyvbe kívánkozó létformámat és magán-megtaposottságomat éltem, olykor csak engem. Persze az indokolás hamis volt, Rákosi alatt nemigen voltak „jeles alkalmak”: meg akart bennünket tisztességesen étetni. A vasárnap délutánokat rendszeresen nálunk töltötte, felolvasta, amit ír, felolvastuk mi is, főleg én, Szobotka leginkább elvetélt terveit ismertette. Egyébként Bókának köszönhette Karácsony hajdani tanítványa, hogy a Kürtöst kihalászták az általános iskolából, ahová elsüllyesztette a személyi kultusz ideje, a Bóka és az Ortutay műve volt Bakos mellett, hogy előbb kari titkárként, majd oktatóként tanszékre kerülhetett az egyetemen.

Bóka tragédiája nagyobb volt, mint amit akár barátai, akár ellenségei gyanítottak, ennek lemérésére a leghivatottabb a hajdani Kürtös volt, aki azt is tudta, mi elől menekül, mit tagad le, mit tagad meg. Bennünket soha meg nem tagadott, nem is szégyellt, értünk még küzdött is, amennyire a lehetőségei megengedték, ahogy az esküvőnkre, úgy apám temetésére is az ő kocsija vitt, s amikor aztán ő maga ment el, anyám, akivel időnként külön útjai voltak, hol Vácra futott ki vele feketézni, hol érte jött, és elvitte a Balatonhoz kirándulni, úgy siratta, mintha a fivéremet vesztette volna el. Bóka, örökké teljesülhetetlen vágyakkal a szívében, örök szomjúsággal, ami sosem csillapult, s fináléként azzal a szégyenkezéssel, amit 1956 után végre beismert, s ami hallatára mi csak hallgatni tudtunk, irodalmunk egyik legtragikusabb figurája. Nagyon hálásak voltunk neki mindazért, amit értünk tett, iparkodtunk állandó társaságigényét gyakori együttlétekkel enyhíteni, de ahhoz, hogy igazán közel kerülhessünk hozzá, már olyan politikai ellentét volt köztünk és létformáink között, amit egyszerűen nem lehetett áthidalni: mi voltunk az eleven cáfolata mindannak, amit ő hirdetett. Érezte ő. Amikor a Megbízható úriember-t végre elfogadták, verset írt Szobotkának:

 

Csordapásztorok, keleti királyok és razziázó fogdmegek tudakolták a csillagoktól, hol lelik meg a kisdedet. Mert nem lehet elég korán hódolni, se gyilkolni elég korán, az eszmét eszmélet előtt még, az embert anyjában talán. Minden elkésik. Késő az ajándék, és késő a szégyenkereszt. A megváltás, mire elérnéd, egy lanyha kéz, mely elereszt.

 

1959 karácsonyára küldte neki a verset, egyetlen kísérősor nélkül, nem volt nehéz megérteni. Igaza is lett, a rövidesen nyomdából kikerülő Megbízható meghurcolása tüstént megkezdődik, ami meg az ő szégyenkeresztjét illette, azt mi nem vehettük le róla, bármennyit segített nekünk is, másoknak is, azzal neki magának kellett elszámolnia. El is számolt. Mindig csodálkoztam, milyen értetlenül keresik az orvosok, mi lehetett az a titokzatos betegség, ami rossz szíve mellett végül is elvitte. Bóka szégyellte magát, amiért végignézte, mikor a régi magyar irodalom jelentős alkotói művét zúzdába vitték, hogy verset írt Rákosi szép szeméről, és zokogó elégiával siratta Sztálin halálát. Az a típus volt, aki nem tudott a szégyenével tartósan együtt élni.

Mindez azonban még majd csak évtizedek múlva történik, a gyermek Szobotkának Bóka randevút kérő levele az, angyali üdvözlet. „Örültem e dicsérő levélnek – jelzi a napló –, és elhatároztam, hogy elmegyek. Délelőtt a korzón voltam, onnan autóbuszon haza, délután végre elvergődtem a Tavaszmező utcába. Ott már várt egy apacsgalléros, rövidnadrágos, éppen nem a saját elképzelésem szerint Bókának festő diák. Bemutatkoztunk, aztán elmondta a dolgot: néhányan Karácsonnyal együtt le akarnak menni egy hajdú faluba, Földesre, bizonyos szakmába vágó dolgokat megbeszélni. Ott lettünk volna kosztra a gazdáknál, alvás az iskolában. Anyámék azonban nem akarták engedélyezni a dolgot, mert kezdeti stádiumban lévő betegségemet nem akarják ismeretlen veszélyeknek kitenni. Így hát ma délután lemondtam a dologról, amit Bóka nagyon sajnált, mert mint mondta, Karácsony engem külön a figyelmébe ajánlott. Most kíváncsi vagyok a Kő az úton sorsára.” Még annak az évnek márciusában újra megpróbálja Karácsony, hogy bevonja a tágabb kálvinista közösségbe, a Csittvári Krónikások 28-as irodalmi konferenciájára hívja meg egy Veszprémben keltezett levelezőlap: „Kedves testvérem, ha nem tudsz szalmazsákot szerezni, venni meg nem akarsz, én gondoskodom róla, takarót lehetőleg szerezz. Bibliát is hozz. Evőeszköz nem kell. Nem két hétig tart a tábor, hanem csak nyolc napig. Feltétlenül gyere el, nem is tudod elképzelni, hogy az áldásoknak milyen kifogyhatatlan tárháza tud lenni egy ilyen konferencia. Visszahozhatatlan alkalmat veszítesz el. Szeretettel hív és vár: Sebestyén Géza.” Mint annyiszor, megint ki kell maradnia az „áldásból”, Karácsony megérti, változatlanul közli, bírálja, tanítja, foglalkozik vele. Írói útja elképzelhetetlen Karácsony Sándor biztató szava, ízlésformáló kritikái, útkeresésében mindig tanácsra, biztatásra kész szavai nélkül – „köszönöm a sok örömöt, ami műveid olvasásából fakadt: Sándor bátyád” – áll a levelezőlapon. Szobotka sosem felejtette el első mesterét, sem azt, mivel tartozik neki, nyugodt büszkeséggel mondta ki a nevét akkor is, amikor ezt a nevet sem divat, sem érdem, sem veszélytelen nem volt kimondani.

E korszakban, míg munkásságát a Szentkirályi utcai Erő szerkesztőségében figyelik, többnyire novellákon dolgozik, kettőt közülük azért kell itt bemutatnunk, mezt mindkettő mérföldkő a pályáján. A sötétség című Szobotka Egy gondolat bánt engemet-je. Keletkezésekor ugyan hogy sejthetné, mit ír, Karácsony, aki a tizenöt éves fiú írásának végét megoldatlannak érzi, s ezt jelzi is a szerkesztői üzenetekben, honnan sejthetné, mit olvas. Mindkettő kővé dermedne, ha tudná az igazságot, amit még fed a jövő. (Karácsonynak mint kritikusának egyébként egyetlen jelentős tévedése van: nem lett volna szabad a fiú aforizmáit félvállról vennie. „Az aforizmák jók, de csak úgy, ahogy minden tisztességes ember felfedezi egyszer az esernyőt, ha van egy kis esze.” Az Anyóka az erdőben írás, amelyben fehér felhőcskék imbolyognak, az erdő a szellővel tereferél, a napsugár meg szeszélyes mintákat sző a sárga avarra, amit Karácsony nagyon megdicsér, le is közöl, olyan írás, hogy származhat akárki tehetséges gyerektől, aki ott van a Csittvári Krónikások között, ugyanez áll a Tizenketten a temetőben-re is, bár abban már van valami furcsa disszonancia, főleg különös hasonlataiban: „Minden léptünk olyan, mint a könnycsepp, sötét ruhánkban, gyászarccal olyanok voltunk, mint a fekete karszalag”, vagy akár a zárósorok különös képlátása: „néma és csenevész gyerekek rúgták a labdát, mintha huszonkettejük életét ez a labda tartalmazná. Azt gondoltam, ha most elvenném azt a labdát, és kipukkasztanám, ezek mind élettelenül elvágódnának”.) Az aforizmák és A sötétség sokkal jellemzőbbek arra a sajátságos írói útra és tematikára, amit a gyermek Szobotka megtalált magának. Persze hogy Karácsonynak az Anyóka tetszik, azt közli elsőnek, meg a Tizenketten-t, az aforizmák olyasmivel foglalkoznak, amin egy hivő kálvinistának nem illik törnie a fejét.

 

A természet és az ember között furcsa kapcsolat van. Míg nem volt ember, a természet korlátlanul fejlődött, viszont az ember fejlődésével párhuzamosan kisebbedik a természet hatalma. Fogja-e pótolni tudni az ember a természetet?

Három jó van az életben: nem tudjuk, mi lesz holnap, mikor halunk meg, és mi lesz a halálunk után.

Vannak kérdések, amelyekre nincs felelet.

Legszívesebben úgy élnék, hogy nem is élnék.

A halál a legnagyobb kommunista.

A művészet célja a csúnyából kiragadni a szépet, úgy, hogy a szép is tökéletes maradjon, és a csúnyából se hiányozzék a szép.

Ha valakinek a lelkiismerete háborog, az jó, mert azt jelenti, hogy az illetőnek van lelkiismerete.

 

Szobotka mindig egy szóra elhitte, ha azt mondták valami írására, nem jó, azt hitte az aforizmákról is nyilván, s nem vette, nem is vehette észre, hogy ezek a filozófiai jellegű felismerések nem tetszhettek a mesterének, bármilyen furcsa, de ideológiai szempontból sem. Ami Szobotka számára megfejtett tétel, felfedezett igazság, az Karácsony szemében abszurdum. Micsoda gondolat azt hinni, hogy az élet kényszerzubbony, az élet nem az, hanem nemes pálya a derék munkára, felelet minden kérdésre van, keresse a Bibliában, a halál nem lehet életcél, ez istentelen gondolat, akárcsak az, hogy nem tudni, mi van a halál után. Hogyne tudnánk, mikor a predestináció tana eligazít. Szobotka, amilyen vad magyar, ugyanakkora kálvinista is, templomjáró, szüntelenül imádkozó, istenhivő, ám amikor ír, nem veszi észre, hogy írói személyisége szűknek érzi nemcsak az iskolát, de a hitoktatás kapcsán tanult keresztyén tanítások kereteit is, és megalkotja a saját filozófiáját.

A sötétség című novella keletkezési dátuma ugyancsak az 1928-as év, június 17-e. „Elhibázott a vége” – szól Karácsony üzenete. Az olvasó eltűnődik, mit kívánt volna a fiútól, mivel végezze be ezt a különös látomást? Megjön egy orvos? Szétoszlik a homály? Nem Szobotka, Karácsony tévedett.

 

 

Szobotka agyembóliában halt meg, halála közvetlen okát váratlanul fellépő szívödéma okozta. Mind a tíz nappal a halála előtt ért hűdés, mind a tényleges halál körülményeinek fiziológiás tünetei benne vannak a tizenöt éves fiú novellájában.

Karácsony figyelme, segítő keze még sokáig kíséri. Szobotka megírja a naplójában, hogy Gyógyszertárban című és szintén 1928-ban született novelláját olyannak minősítette, amit majd felvehet egyszer összegyűjtendő novellái közé. Nem tette meg. Ez az írás pedig azt az alapéletérzését rögzíti, ami végigkíséri majd egész írói pályáját. A reménytelenség olyan töményen jelen van a Karácsony által kis remekműnek nevezett novellában, hogy az olvasó megriad, míg felfedezi benne nemcsak az írót, az író filozófiáját, de az ábrázolás révén azt is, milyen volt Szobotka tizenöt éves korában Magyarország társadalmi-gazdasági képlete.

 

Sándor bátyja még két esztendeig kíséri írói útján, mikor azonban a hetedik gimnazista Szobotkának 1930-ban megjelenik első hírlapi publikációja a Pesti Napló-ban, lazul a kapcsolat, majd megszűnik. Szobotka megpróbálja a maga módján tovább keresni, mi van a legen innen és a legeslegen túl.

(Szobotka Tiborral Megbízható úriember című regényéről beszélget Kabdebó Lóránt)

 

 

Szokatlan könyv jelent meg 1959-ben, Szobotka Tibor Megbízható úriember című regénye. Akkor a kritika nem tudott mit kezdeni vele, egy-két megértő szó foglalt állást mellette, elemezte, jelezte azt, amit ma már mi, későbbi olvasói tudunk, hogy elmúlt korszak történelmi világát, veszélyes tendenciáit a frivol hangnemmel, egy kalandor életének bemutatásával is lehet, sőt így lehet sokszor élesebben, világosabban bemutatni, mint más módszerekkel. Hadd kérdezzem meg, hogyan született ez az ötlet, hogy a háborút közvetlen megelőző, a jobboldal előretörését jelző-jelentő korszakot ilyen görbe tükörben, egy negatív hős életútjának a bemutatásával ábrázoltad?

 

Hadd menjek itt egy kissé vissza a háttér és a körülmények magyarázatában a saját életem történetét illetően, és hadd mondjam meg azt, hogy amikor ez a regény, mint mondottad, 1959-ben megjelent, ez a regény, amelynek első mondata így hangzik: hogy lesz az emberből strici, meglehetős megütközést keltett abban a kis körben, amelyben a nevemet egyáltalán ismerték. Én tudniillik akkor a budapesti egyetem bölcsészkarának a világirodalmi tanszékén működtem, mint adjunktus, és ha egyáltalán volt valami nevem, címem és rangom, az így hangzott: tanár úr. Az első olvasók, akik egyben esetleg hallgatóim is voltak, nem tudták összeegyeztetni a filológus oktató tanár személyét annak az alvilági környezetnek az ismerőjével, akinek a regény írója megmutatkozott. S most még messzebb kell mennem a múltba, egészen a gimnazista évekig. Jóllehet színjeles tanuló voltam, nem a jó tanulókkal tartottam barátságot, akiknek a társaságát unalmasnak, szürkének, érdektelennek éreztem, hanem a verekedőkkel, kocsmázókkal, a szerelmi kalandjaikkal dicsekvőkkel, mert ők tárták fel előttem már akkor azt az érdekes világot, amelynek én tulajdonképpen mindvégig szemlélője maradtam, de amely sokkal vonzóbb volt számomra, mint a jó tanulók szürkesége és érdektelensége. Ezt az érdeklődő kívülállásomat később, amikor a bölcsészkaron német–angol szakos hallgató lettem, megőriztem, vagyis szorgalmasan hallgattam az irodalmi, nyelvészeti, filozófiai, művészettörténeti, pedagógiai előadásokat, jártam az Egyetemi Könyvtárba, az angol és német szemináriumba, rengeteget olvastam, mihelyt azonban a megszabott vagy magam választotta órák végére értem, s este lett vagy éjjel, eljártam az olyan eléggé kétes lokálokba, mint például a Dohány utcában a Denevér című lebuj volt egy pincében, ez még lokálnak is alig volt nevezhető, és nagyon örültem, amikor ott egy másik bölcsésztársammal találkoztam, akinek ezek szerint ugyancsak volt egy ilyen titkos, rejtett második élete, mint nekem. Eljártam a Wesselényi utca és Körút sarkán lévő Bucsinszky kávéház épületének második emeletén csak beavatottaknak megnyíló rulettklubba, ahol nemigen játszottam – néha ugyan tettem vörösre, feketére, párosra, páratlanra –, de nem ez volt számomra az érdekes, hanem az, hogy figyelhettem az ott jelenlevők izgalmát, arcát, magatartását, hiszen Monte-Carlóban nem jártam sem akkor, sem később, nekem ez a Bucsinszky-féle rulettklub jelentette a hazardírozás élményét, a hazardírozók megfigyelésének lehetőségét. Eljártam a Conti utcai rossz hírű házakba is, ezeknek az intézményeknek a földszintjén a lányok szendén táncoltak, egy zongorista zongorázott, fekete mellett el lehetett velük beszélgetni mindenről, életükről, problémáikról. Valószínű, hogy üzleti szempontból nem voltam a legideálisabb vendég, mert másféle, költekezőbb és nagyvonalúbb vendégre tartottak e házak igényt, de bepillantást nyertem egy olyan életformába, amely a saját tudományos érdeklődésemen túl és kívül mindvégig lekötött, és amelynek a figyelemmel kísérését egyfajta feladatomnak tartottam, a tudományos pálya túlságos egyoldalúságának ellensúlyozására. Ez, ismétlem, mindig így volt, tehát amikor a katonaságnál a tényleges szolgálatom alatt, már az iskola elvégzése utáni csapatszolgálatom során megismerkedtem egy tizedessel, akinek rendkívül érdekes élményei voltak, ezeket az élményeket parancshirdetés után a kantinban, egy fröccs mellett igen nagy érdeklődéssel hallgattam, nem egy közülük mélyen emlékezetembe vésődött. Ezt azért mondom, mert Gontran Alfréd, a Megbízható úriember hősének modellje voltaképpen itt született, itt bontakozott ki. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy Gontran Alfréd élete teljes mértékben nyomon követi azokat az elbeszéléseket és azokat az élményeket, amelyekről ez a tizedes barátom mesélt, de mindenesetre ő és történetei megint csak az elmondottakhoz kapcsolódóan egy olyan életpályát, egy olyan világot tártak fel előttem, a bölcsész, a filozopter előtt, amelynek egyébként nem voltam részese. Mikor leszereltünk, ezt a kapcsolatot tovább tartottam, később is találkoztam új barátommal, aki változatlanul beszámolt a társadalmon kívül állók életének eseményeiről, és ezeket a történeteket elraktároztam az emlékezetemben, nem nagyon gondolva arra, hogy felhasználásukra majd valamikor sor kerül. De nem kétséges, hogy ez a figura szolgált Gontran Alfrédnak, a kétes értelmezésű megbízható úriembernek a modelljeként.

 

Hadd kérdezzem meg, hogy ha Gontran Alfréd alakjának van egy modellje, Lolának van-e, és általában a többi nőnek?

 

Igen, de mindjárt azt is elmondom. A Lola-kapcsolat az én személyes kapcsolatom volt, tehát a valóságos Gontran a valóságos Lolát soha életében nem látta, nem találkozott vele, következésképpen semmiféle közös vállalkozásuk nem lehetett. Lolát én ismertem meg, mégpedig a regényben leírt módon, a Margitszigeten, egy szép nyári estébe hajló délutánon. Egy barátom barátnője mutatott be neki, táncoltunk. A valóságos Lola nem volt olyan értelemben prostituált, mint amilyennek a regényben ábrázoltam, Lola egyszerűen egy gazdag ember kitartottja volt, akinek a földbirtokos szeretője az Újlipótvárosban, amely akkor még, a 30-as években új volt, lakást bérelt, és akihez a hétvégeken feljárt, hogy Lolával együtt töltse napjait, illetve estéit. Hétközben én jártam vele, és élveztem azt a bájt és kedvességet, ami Lolából áradt, áradt mindaddig, amíg nem ivott túl sokat. Sajnos erre a kilengésre hajlama volt, az ágya mellett ott állt a csatos üveg, és már reggel egy jót húzott belőle, aztán amikor túl sokat ivott, kötekedő lett, kellemetlenné vált a társasága a környezete számára. Ennek ellenére azt kell mondanom, fiatalos üdesége ezeket a rossz tulajdonságait mindvégig ellensúlyozta. Mármost amikor a Gontran-regény gondolata, tehát a Megbízható úriember koncepciója felmerült bennem, majdnemhogy természetesnek találtam, hogy ezt a két figurát, Gontrant és Lolát összekapcsoljam, összehozzam valamiképpen, mert mentalitásban, jellemükben, társadalmon kívüliségükben, ha úgy tetszik, eltartott mivoltukban teljesen hasonlítottak egymásra, és igazán elképzelhető volt, hogy ez a két lélek egymásra talál. A regénybeli események addig a pontig követik nyomon a Gontran-modell életét, ameddig Gontran Alfréd nem kerül ki a nagyvilágba. Persze eddig a pontig is kiigazítva, korrigálva az író igénye szerint. Innen kezdve, tehát a nagyvilág bekapcsolásától, miután Gontran Alfréd, legalábbis tudtommal, addig soha Magyarország határát át nem lépte, a regény teljesen a fikció körébe került. Ugyanakkor a háttér mégsem abszolút fiktív, mert hiszen 39-ben, a háborús feszültség idején én utaztam ki Németországon és Belgiumon keresztül Angliába, és itt ismerkedtem meg azzal a környezettel, a Cross családdal, akik Higginsék, tehát Mrs. és Miss Higgins figuráiban öltenek testet.

 

Hadd térjünk vissza a regény első harmadára, a Lola-epizódra. Ott van egy Mátyás téri környezet. Ez a környezet, tehát a regénybeli Lola családja a valódi Lolával is kapcsolatban volt, vagy pedig más megfigyeléseidet építetted e köré a lumpen család köré?

 

A Mátyás téri családnak semmi köze a valósághoz. Lola apja, ha jól tudom, valami tisztes igazgató-tanító volt valahol falun, és nem hasonlított az iszákos Mák úrra. A Mátyás tér és az összes ott lejátszódó epizódok, tehát a razzia, az onnan induló betörések mind az én leleményeim. Létrejöttüket a. regény atmoszferikus hatásának elmélyítése indokolta. Művészi megfontolásból születtek, nem valóságos élményből.

 

Hadd kérdezzem meg, hogy a jó tanuló, a bölcsészhallgató hogy tudja ezt a Mátyás téri világot megfigyelni, hogy nyerhet betekintést oda úgy, hogy ilyen pontosan meg tudta jeleníteni?

 

Erre őszintén szólva nem tudok kielégítő magyarázatot adni, itt én teljesen az írói teremtő fantáziámra hagyatkoztam. Ha a Mátyás tér világa hitelesnek látszik, akkor itt most olyan bókot és dicséretet kaptam tőled, amit köszönettel fogadok, de egyébként nekem a Mátyás térrel semmi kapcsolatom nem volt.

Visszatérve az angliai tapasztalataimhoz, persze ezek sem úgy alakultak, mint a Gontran Alfréd angliai élményei, aki egy pincelokálban, tehát nem valami előkelő helyen táncos, és azután megismerkedik egy teljesen képzelet szülte perverz magyar arisztokratával, aki mindenféle rossz társaságba rángatja őt bele, így Gontran voltaképpen folytatja budapesti életét, csak megváltozott viszonyok és lehetőségek közepette. Ez mind fikció, mint mondtam, Gontran soha nem volt Londonban, én voltam megint csak az a kikapós fiú, aki már 1934-ben is, amikor először jártam Angliában, és a British Museum könyvtárában a doktori disszertációmon dolgoztam – ez Shelley és Keats költészetének görög elemeiről szólt –, munkám végeztével négykor becsuktam a könyvemet, és valamilyen nem nagyon előkelő, következésképpen nem nagyon drága táncos helyre mentem szórakozni. 1939-ben, mikor újra kínt voltam, és megint csak Crosséknál, azaz a regénybeli nevükön Higginséknél laktam, elég gyakran kimaradtam, este későn jártam haza, teljesen fölkavartam ennek a meglehetősen viktoriánus háznak a békéjét és nyugalmát. Ennek következtében Mrs. Higgins, az öregasszony, nagyon rossz szemmel nézett rám, míg Miss Higgins, a lánya, sajátos gyengédséggel közeledett hozzám, amit természetesen nem szívesen fogadtam, de amit tudomásul kellett vennem, tudomásul vette, és kellett, hogy vegye, az anyja is. Ez az elidegenedés olyan fokot ért el, hogy végül is nem olyan körülmények között távoztam Londonból, mint a regényben Gontran, akit Lola felhív, és Párizsba invitál, majd utóbb Svájcba megy, ott találkozik megint Miss Higginsszel. Mrs. Higgins egyre elviselhetetlenebb elhidegülésén kívül az én tartózkodási engedélyemet 1939-ben a rendőrség mint potenciális ellenségét nem hosszabbította meg. A háború kitörésének lehetősége, amely egyre világosabban rajzolódott ki a világpolitika horizontjára, arra késztette az angol hatóságokat, hogy azoktól, akiket később majd esetleg internálnia kell, a lehetőségig, amíg van rá idő és mód, megszabaduljon. Ezért és a tarthatatlan házi viszonyok miatt – más lakás bérlésére nem volt pénzem – kerültem Svájcba, itt azután addig maradtam, amíg a háború kitörése tényleg elodázhatatlannak látszott, és a Németországon át közlekedő vonatok már csak katonai célokra voltak felhasználhatók, polgári személyeket nem szállítottak. Olaszországon, Velencén, Trieszten, Jugoszlávián keresztül tértem amaz utolsó vonatok egyikével haza, azok után, hogy Teleki Pál akkori miniszterelnökünk kijelentette, Magyarország egy esetleges konfliktus esetén semleges marad.

 

Említetted angliai kapcsolatodat, azt, hogy kétszer is kint járva egy angol családdal benső, baráti viszonyba kerültél. Hogyan volt ez lehetséges, hogy egy közép-európai fiatalember, egy idegen, aki elvetődik Angliába, mindjárt bensőséges kapcsolatba kerül az ottaniakkal?

 

Nézd, ez talán úgy és azért volt lehetséges, mert angol szakos lévén, természetesen jól beszéltem angolul, és mert bizonyos alkalmazkodóképesség birtokában elfogadtam az angol szokásokat, a társadalmi érintkezés formáit, külsőségeit, tehát nem voltam olyan jellegzetesen idegen, mint amilyeneknek akár Agatha Christie Poirot figurájában az idegeneket ábrázolja. Az angliai tartózkodás 39-ben azért jelentett számomra és a regény számára is különleges érdekességet, mert láttam azt a páratlan naivitást, amivel az angolok a közeledő háború általuk is felismert tényét fogadták. Lehet, hogy akkor már fegyverkeztek, de Hitler 33-ban kezdett fegyverkezni, ők pedig csak 38-ban vagy 39-ben, tehát mindenképpen túl későn. Mindenesetre nem hittek a háborús veszedelem komolyságában, nem hittek abban, amit még Gontran Alfréd is megtapasztal, amikor Németországon átutazóban csak a vonatablakon néz ki, és látja a gyakorlatozó katonákat, a rengeteg katonai járművet, azt az egész felkészültséget, amit Hitler nem is nagyon palástol, s amit mindenki, aki csak Németországban mint utazó és nem mint kém járt, megtapasztalhatott. Nos, ezt az angolok, mivel nem akarták hinni, egyszerűen nem hitték el. Mindezt én olyan értelemben tudtam a regényben felhasználni, hogy a Gontran Alfréd élményeiből adódó szűk világkép kiteljesítésére váltam képessé, egy nagyobb európai körkép bevonásával, egy olyan európai körképével, amelyik ezt a nyugati, a háborúra fel nem készült és naivul mit sem sejtő világot is ábrázolni tudta, amelyet Hitlernek, legalábbis a háború kezdeti szakaszában, minden megerőltetés nélkül sikerült lerohannia. Gontran azután, mint tudjuk, visszatér Magyarországra, ami a továbbiakban történik vele, az már teljes egészében fikció, ugyanúgy, mint svájci találkozása Miss Higginsszel.

 

És a Miss Higgins öngyilkossága?

 

Az is teljesen fikció, ez már abból a szituációból adódott, amelyik ezt a reménytelen szerelmet, illetve a Karola, tehát a harmadik, fiatal és látszólag diadalmas nőalak felbukkanását kíséri.

 

A Higgins család modelljével utóbb is tartottad a kapcsolatot, találkoztatok-e a háború után?

 

A háború után Miss Higginsszel leveleztem, egészen addig az időpontig, körülbelül 1948-ig, amíg az ember Magyarországon nem vált gyanússá azzal, ha Angliával levelezik. Nagyon későn, 1961-ben kerültem ki újra Londonba a feleségemmel együtt, akkor felkerestem a Higgins házat, de már egyiket sem, tehát sem az öregasszonyt, sem a nem éppen fiatal lányát nem találtam életben, sőt olyan embert sem leltem, aki egyáltalán emlékezett még rájuk.

Visszatérve megint Magyarországra és nyomon követve Gontran Alfréd életútját, azt kellett tapasztalnom, és ezt ábrázoltam a balatoni epizódban, hogy voltaképpen Magyarországon sem hitték el igazán, hogy háború lesz, sőt hogy a háború kitörése küszöbön áll. Olyan gondtalanságot, olyan természetes életösztönt tapasztaltam, különösen a fiatalok körében, amely persze megmagyarázható és érthető, hiszen az emberek az életre rendezkednek be, és nem a pusztulásra. Akkor még én is fiatal voltam, de én már azoknak a tapasztalatoknak a birtokában jutottam vissza Magyarországra, amelyek minduntalan arra emlékeztettek, hogy tényleg valami borzalmas van készülőben, erre figyelmeztettem a barátaimat, ismerőseimet, de senki nem hitt nekem, mindenki tovább élte a maga békebeli életét, és azt igyekezett folytatni.

 

Karola a harmadik epizód a regényben. Valamit róla.

 

A Karola figurájának nincs modellje, ő egy különféle elemekből életre keltett és feltámasztott alak és egyéniség, részben annak a követelménynek a megjelenítője, amelyik még az ötvenes évek végén is, mint azt nagyon jól tudod, az irodalomban többé-kevésbé uralkodott. Kellett, hogy pozitív figurája is legyen egy regénynek. Nos, itt olyan pozitív figurára volt szükség, aki átmenetileg magához tudja édesgetni Gontran Alfrédot, nem eszméinek a csillogásával vagy ideológiájának megértésével, hanem pusztán csinos és vonzó testi megjelenésével. Ez a Karola-epizód rövid, csak addig tart, ameddig Karola nem ismeri fel Gontran Alfréd alapvető jellemét, illetve jellemtelenségét. Karola ezért a fölvázolt három női alak közül a legkisebb epizodisztikus szerepet játssza Gontran Alfréd életében; ez szükségszerűen így van, mert hiszen hosszú és tartós kapcsolatba egy ilyen típusú férfi, mint amilyennek Gontrant ábrázoltam, Karolával nem kerülhet. Ezzel szemben Gontran számára 39 késő nyarán azok a lehetőségek nyílnak meg, amelyek a strómanok alkalmazásával tényleg olyan emberek számára nyitottak átmenetileg biztosnak látszó és nagy jövedelemmel kecsegtető lehetőségeket, akikből a 44-es német megszállást követően a nyilasok vezérei lettek. Hosszú esztendők keserves és nehéz munkája kellett ahhoz, hogy azok a károk, amelyeket ezek a Gontran Alfréd-féle emberek okoztak, valójában jóvátehetők legyenek. A regény a háború kitörésekor záródik, amikor Gontran Alfréd úgy érzi, hogy pompás és nagy lehetőségek csillannak meg előtte, az olvasó természetesen tudja, hogy ezek a lehetőségek csak átmenetiek, tudja azt, hogy a háború miként fog végződni, és tudja azt is, hogy a Gontran Alfrédok majd hova fognak kerülni.

 

Gontran Alfrédnak a kisstílű striciségből, amit a békeévekben tud csak megvalósítani a nők mellett, ebben a gazdasági konjunktúrában, amit a jobboldali őrségváltás – akkoriban így hívták –, majd pedig a nyilas hatalomátvétel jelent, akkor már szinte egy országos méretű striciségre nyílik átmenetileg lehetőség. Tulajdonképpen a regény ezt az utat, ezt a negatív perspektívát ábrázolja és mutatja be számunkra. Így van?

 

Igen, ez a negatívum az első kritikusok felfogása szerint túl erősen domborodott ki, tehát, hogy paradox módon fejezzem ki magam, a negativitás semmiféle pozitívumot nem mutatott fel. Ezt a felfogást csak két, igaz, hogy két jelentős kritikus nem osztotta, Bóka László és Nagy Péter. Bóka László azt írta elemző kritikájának a végére, hogy az író, mármint én, végre hazaérkezett. Nagy Péter mindössze azt kifogásolta, hogy első személyben írtam a regényt, és így a Gontran-figurán egy olyan intellektualitás süt át, amit a Gontran-figura lényegében nem tartalmazhatott. A többi kritikus véleménye – mint mondtam – korántsem volt ilyen kedvező, mert itt sokféle szempont ütközött össze ahhoz, hogy a regényt lelkesen vagy akár tárgyilagos értékeléssel fogadják. Mindenekelőtt maga az a tény, hogy a regény hőse egy strici és egy prostituált, szokatlan a magyar irodalomban. Ha ezt egy francia vagy angol író írta volna, és idegen nyelvből fordítják le, akkor nyilván tudomásul veszik, de a mi irodalmi hagyományaink másféle követelményeket támasztottak – legalábbis még az ötvenes években – egy regény iránt, ezeknek a Megbízható úriember nem tudott eleget tenni. Azután – amire már utaltam – a pozitív hős teljes hiánya, amit egy epizodisztikusan felbukkanó nőalak – Karola figurájára gondolok – nem ellensúlyozhat a negatív hősök sokaságával szemben. Végül pedig volt egy olyan sematikus szemlélet, legalábbis még az ötvenes években, amelyet ez a regény semmiképpen nem tudott kielégíteni. Nos, mikor Bóka azt mondta, hogy az író hazatalált, hazaért, megállapítása nem nagyon bizonyult igaz próféciának, az író eléggé elkedvetlenedett. Nem azon, ahogy a közönség fogadta a regényt – könyvét szétkapkodták –, de a kritikai értetlenség bizony nem hatott rá lelkesítően. Csak amikor a regény második kiadása 1970-ben megjelent, írta a sajnos nagyon fiatalon elhunyt kritikus, Hajdu Ráfis ugyanabban a Népszabadság-ban, amelyik a regény első kiadásáról igen kedvezőtlenül nyilatkozott, hogy ez a regény a fasizálódó Magyarország olyan képét adja, amely többé-kevésbé a mi irodalmunkból voltaképpen eddig hiányzott, fontos korrajz. Ő vette először észre a regény cselekményes, sőt kalandos jellege mögött azt a társadalmi mondanivalót, amit a regény ma már egyértelműen sugároz minden kritikusának, olvasójának. Így vált a megjelenésekor negatívnak elkönyvelt regény nagyon is pozitívvá, mert hiszen a közelmúlt egy olyan Magyarországáról ad hű képet, amely nagyon is valóságosan létezett, és eltökélt gonoszok vagy ostobák játékaként hullott a háborúba, amelynek sem előzményeit, sem ideológiáját nem ismerte helyesen. Az író szempontjából a lényeg az, hogy a későbbi kritika rátalált a regény elriasztó jellegében építő mondanivalójára, cselekményességét nem fitymálta többé lektűr jellegűként, megjelent a Megbízható úriember harmadik, majd negyedik kiadása, a negyedik az „arany könyvek” sorozatban, tehát a felszabadulást követő 30 év válogatott művei között.

 

Én azt hiszem, visszatérve arra, amit bevezetőben mondtam, tulajdonképpen ha születése pillanatában különösnek tűnt is ez a regény, gyakorlatilag a híd szerepét tölti be a 30-as, 40-es évek hazai regénytípusa és újonnan felvirágzott prózánk között, és azt hiszem, ezért is értékeli a 70-es évek kritikája ezt a könyvet, és ezért is fogadja még inkább szeretettel az olvasóközönség.

Persze Lola elődjeivel és utódjaival nem volt ennyire egyszerű az ügy. Kabdebó kérdései természetesen a regényre irányultak, a válaszok sem térhettek ki többre, ám Szobotka memoárvázlata kulcsszavai között három olyat találtam, ami túlmutat egy mindig szerelemre kész fiatal test normális érdeklődési körén, s megadja a Lola című feladvány képletét: gazdasági krízis, pénz, ambíció.

Szobotka generációjának életét szigorú viselkedési törvények szabályozták, egyház, állam, társadalom egyaránt bűnnek tekintette a házasságkötés előtti nemi érintkezést. Ha lány „esett áldozatául” a test természetes kívánkozásának (és kiderült róla, mert persze amiről nem tudnak, az az akkori idők szemlélete szerint meg se történt!), erkölcsi halott lett, ha fiú, és még túl fiatalnak ítélték, valami humánus formában szintén megkapta a büntetését, de egy fiúnál a teljesülni kívánó vágyat neme természetes együttjárójának tekintették, s nagyjából az érettségi volt a határvonal, amin túl már el is várták tőle, hogy férfi módjára éljen, csak érettségiig kellett vigyáznia, rajta ne kapják, mert kizárták volna az iskolából. A Madách Gimnázium három hitoktatója is ilyen szellemben nevelte az osztályokat, ez a Tóth Tihamér világa még, mikor cél és követelmény a tiszta ifjúság. A fiatalok egyébként még ilyen tekintetben is lassabban értek, mint a mostani nemzedék, a gimnáziumba került gyermek Szobotka eleinte fölényesen hallgatja a sugdolózókat, tudja magáról, ő ilyen szempontból is kivétel, őt csak igazán lényeges dolgok érdeklik, lét-nemlét, halál, az élet végső céljai. Egy idő múlva aztán ő is megérzi a feltörő érdeklődést, megrémül, úgy képzeli, Istent sérti meg a nemtelen indulatokkal, és buzgó imával ostromolja az eget, mentse meg a bűnös gondolatoktól, amelyek beszennyezik. „Az ördög incselkedik velem – szomorkodik naplójában –, igaza van Strindbergnek, léteznek bizonyos, az ember ellen esküdt földöntúli erők. Ma megint egy olyan lakik velem szemben, láttam tegnap este, és elvette a nyugalmamat.” Az olyan a Miksa utca épp a Szobotkáék lakásával szemközti ház egyik lakója, prostituált, aki az ablakban öltözik-vetkőzik, és olykor elfelejti behúzni a függönyt, mikor egyebet is csinál, a gyermek teste gondolatban követi a látott mozdulatokat, utána sírva fakad, s úgy képzeli, már személy szerint részese lett a bűnnek. Tizenhat éves korában pontos diagnózist ad az akkori tinédzserek magatartásáról: „Második órán Náci névnapját ünnepeltük meg. Sok hülyeséget beszélt, Géza és társai meghatódtak, és javulási fogadalmat tettek. Tőlem Náci előadást kért a gyorsírókör számára. Ekkor fedeztem fel a szembeni ablakban egy csinos lábú, kurta szoknyás cselédlányt, akinek kevés ruháját is fellebbentette a szél. Hamar felé fordult a közérdeklődés, latinórán csak őt nézték, Farkas észre is vette. Tíz percben nyitott ablaknál integettek a fiúk, a nő is észrevette, visszaintegetett, aztán mindenféle érdekes pózt vett fel, úgy mutatta magát. Érdekes volt lemérni a fiúkon a látvány hatását, sokan ugrándoztak, mások kiabáltak, egész hisztéria.” A csinos lábú cselédlány februárban incselkedik az osztállyal, pár hónap múlva nagy esemény történik, májusban Szobotka szerelmes lesz.

M., az Andrássy úti leánygimnázium növendéke Gézáék körének pereméhez tartozik, tehát ahogy akkoriban meghatározták, társaságbeli úrilány. Csinos és kacér – írja róla Szobotka –, s ahogy a sorokból kiderül, mindenben ő a kezdeményező. Mikor a Szigeten sétálnak, a lány az, és nem a fiú, aki nevüket a fába vési, aki gátlástalanabb, aki követelőbb. Randevút ad Szobotkának, az el is megy, rémületére más fiú oldalán látja feltűnni M.-t, aki elsétál előtte, és a szemébe nevet, szegény ifjú Werther csak néz utána, de azért a következő alkalommal is odacsábul, amikor M. jelentkezik. A leveleket Géza közvetíti. M. most egyedül van, elkezdi a szerencsétlen Szobotkát cirógatni, a fiú ismét Istenhez fohászkodik kétségbeesésében érzéki gondolatai miatt. „Azt mondja, gyáva vagyok – panaszolja a napló –, ez kellemetlen gondolat. Eddig Don Juannak képzeltem magam.” Verset ír a lánynak, M. fényképpel válaszol, amelyet nem Gézára bíz, hanem a postára, akkor kapja a fiú azt az emlékezetes nyaklevest anyjától, amelyre a memoárrészletben céloz. A Városligetben találkoznak, ismét szomorú bejegyzés: „Rém sokan voltak mindenütt, hiába mentünk bármely messzire. Ismét szemrehányásban és gyáva kutya aposztrofálásban volt részem, hazafelé társnői szerelmi élményeiről beszélt. Ostoba módon olyan téren voltam őszinte, ahol egy fiúnak egy lánnyal szemben semmiképp sem szabad.” Június 14-én aztán végre döntő dolog történik: először csókolózik életében. Lehetetlen meghatottság nélkül olvasni feljegyzéseit: „Tegnap olyan élményben volt részem, amely eddigi életemben még nem adatott, de ezután remélhetőleg még gyakran fog adódni. Felejthetetlen délután volt. De sorban. A napok mostanában az iskolában semmiségekkel telnek el. Brucktól már nem félek. Farkas, Náci feleltettek. Rossz iskolába járni, nagyon meleg van, harminc fok. Géza átadott egy levelet M.-tól. Kedves hangú levél volt, melyben találkozót kért, és tegezésre szólított fel, ennek megörültem, és írtam egy levelet, amelyben péntek délután öt órát jelöltem meg alkalmasnak. Délután átmentem Budára, a Gellérthegyre, alkalmas helyet keresni, és találtam. Ötkor elmentem, tíz percig vártam, M. nem jött. Valami súgta, menjek vissza fél hatra, így is tettem, amikor is tényleg találkoztunk. Autóbuszra, át Budára, föl a Citadellához. Itt akadozva elmondtam neki, ami a szívemen feküdt, majd ostromot kezdtem. Vittem neki egy csokor rózsát, majd haját, nyakát csókoltam. Végül kijelentette, hogy szeret, egész mellém húzódott. Miután szívtelenségére appelláltam, végre fél nyolckor szenvedélyesen és vadul megcsókoltuk egymást. Brr… még most is érzem. Utána lehajtott fejét simogattam. Egy kicsit mind a ketten csalódtunk. Aztán lementünk, későn jött autóbusz, remélem, otthon nem történt baja. Egész éjjel M.-ra gondoltam, aki nem is tudja, engem milyen első és feledhetetlen perccel ajándékozott meg. Szombaton levelet és verset írtam neki.” Pár hétig még tart az idill, de M.-nak láthatólag másra van igénye, mint amit az ártatlan Werther elképzel, a fiú fantáziája megáll egy csóknál – M. akkor befejezi az ügyet. Szobotkát, aki nagyon szerelmes a gyönyörű gyerekbe, komolyan megkínozza ez az epizód, szinte sokk éri, amikor egyszer búba merülten a Váci utcán sétál, és egy fényképész kirakatában meglátja a kislány óriási fényképét; M. máris a társaság leendő csillaga, miniatűr dáma. Szobotka megérti, játszottak vele, valaki skálázott, készül egy későbbi, komoly fellépésre. „A kirakatban M. gyönyörű képe. Elromlott az egész este. Szomorúan konstatáltam, hogy bődületesen szerelmes vagyok, csak tudnám, miért. Ami történt, nagyon fáj. Céltalan, szomorú életemen töprengve, sírva aludtam el.” Pár év múlva majd részt vesz, mint Gézáék körének minden tagja, M. fényes esküvőjén, hitetlenkedve nézi valamikori bálványképét. Akkor már tudna megfelelő élménysorozattal szolgálni neki, szeretett már arab nőt, egy süketnéma orosz emigránsleszármazottat Londonban, magyar kalandornőt Párizsban, nem is beszélve Loláról, szeretett vént, fiatalt, utcalányt, társaságbeli hölgyet, férjes asszonyt. M. őszintén nem érdekli már.

Ősszel beiratkozik az egyetemre, szellemes csevegő, rendkívül megnyerő külsejű, mindjárt sikere van, ahogy a szemeszter megindul, még őrzi lesült bőre az Itáliában töltött nyár emlékét: pikareszk utazása groteszk báját éppen megkezdett regényében akarja megörökíteni. A három jó barát útja az érettségivel elvált ugyan, de csak az egyetemi karok tekintetében: Szobotka bölcsész, Géza medikus, Sándor jogot hallgat. Nyári közös itáliai kalandozásuk, ha lehetséges, még közelebb hozta őket egymáshoz, pedig a különbség a három fiú lehetőségei között most, hogy nagyobb körben és nagyobb szabadsággal mozognak, még kiugróbb. Sándor gazdag, mindenre telik neki, Géza jómódú és szerencsés is, valahogy szinte minden sikerül neki, Szobotka az egyetlen, aki valóban szegény, nem úgy, persze, mint az igazi szegények, hanem olyan értelemben, hogy azt a látszatot kell fenntartania, mintha mindenre telnék otthon pedig dehogy. Apja a legnagyobb erőfeszítéssel taníttatja, ruházza, Szobotka vállal tanítványt, de a szerzett pénzt elnyelik a kocsmák, vendéglők, mulatók, vagy felemésztik különböző kategóriájú szerelmei. Az egyik kör, amelybe belekerül, a társadalmi létra legmagasabb fokán álló bálkirálynők köre; divatos, a társasági rovatban névvel, fényképpel szereplő szépségek lovagja lesz, akik ugyan egyetemre is járnak, de többnyire hamar férjhez mennek valami jó pozíciójú emberhez, aki mellett elfelejtik, mit tanultak – nem tanultak a szemesztereken, s élik a maguk külön gazdag és gond nélküli világában a maguk külön gazdag és gond nélküli életét. Szobotka szerelmi életének legelső vonulata a bálkirálynőké, akikkel együtt lenni költséges, s akiknek fogalmuk sincs, mikor teára, vacsorára, bálba invitálják, mibe kerül a fiatal férfinak a vacsora előtt küldendő csokor, a fagylalt, amit megétet szíve hölgyével a Pohl és Malynál. Mindent a legnagyobb természetességgel elfogadnak tőle, és annyira megszokták, hogy nekik ez kijár, hogy nem is igen köszönik meg. Ám a bálkirálynők nélkülözhetetlenek a jó közérzetéhez, Szobotkának nem elég a sikeres kollokvium, a jeles vizsga, a Kürtös ambíciója, ha lehetséges, még inkább megnőtt a növekvő évekkel, önigazolásához az is hozzátartozik, hogy ott látni őt a legelérhetetlenebb, legszebb, leggazdagabb lányok között, akiket lelkifurdalás nélkül megcsal élete második vonulatával, a kispolgáribb, szegényebb, tehát reálisan hozzáillőbb egyetemi lányanyaggal. Elképesztő mennyiségű kapcsolata van, a kapcsolaton persze azt a régimódit kell érteni, amit Szobotka generációja megengedhetett magának, s amiről a mostani fiatalok nem tudják elképzelni, mekkora szexuális feszültséget eredményezhetett két fiatal test között éppen az a tény, hogy nem történhetett több, mint egy suta csók az indogermán hangtan tanulása közben, egy szorosabb összefonódás, míg a lányt őrző idősebb nőrokon félrenéz egy házibálon, két összesimuló térd a cukrászdában az asztal alatt. Szobotka nemcsak csokoládét és virágot küldözget és ajándékoz mindenkinek, akinek udvarol, és akit meg akar hódítani, de verset, illetve novellát is ad, ezzel mindig nagy sikert arat, emiatt lelkesen magasztalják. Ezekre a visszaigazoló jelzésekre azért is nagy szüksége van, mert a pénzgondok otthon szinte elemésztik a családot, olyan rosszul megy nekik már, hogy apja még az újságelőfizetést is lerendeli, az asszony Gertrúd szintén gondok között vergődik, rettenetes a gazdasági helyzet Magyarországon, s ennek megfelelően a lapok, folyóiratok, főleg a kiadók szinte megközelíthetetlenek. Megpályázik minden meghirdetett irodalmi pályázatot, első regénye eljut Sárközi Györgyig, aki azzal adja vissza: „elég jó”. Szobotka ahelyett, hogy eufóriába esnék a ténytől, hogy tizenkilenc éves korára olyan regényt képes írni, ami Sárközi szemében elég jó, teljesen letörik, és a lányok dicséretével gyógyítja sebzett ambícióját. Míg a már említett gazdasági krízis, pénz, ambíció kulcsszavakra a naplójában magyarázatot kerestem, meglepett a tény, mennyire nem tart igényt férfikollégák véleményére. Gyerekként Gertrúd volt a kritikusa, akit becsültem, szerettem, de aki semmit sem értett az irodalomhoz, később, míg a Madáchba járt, két barátja és a kijelölt irodalmi köri kritikusok bírálgatták a tanár elnökkel, majd Karácsony műhelyébe került, ez a tanító, irányító kontroll az érettségivel megszűnt. Ahogy első írása megjelent a Pesti Napló-ban, Szobotka csak lapszerkesztőkkel akart tárgyalni, így történhetett, hogy Kárpáti Aurél, Révay József, Földi Mihály, Komor András, akár Sárközi György is többet tudott róla, mint fiúkollégái.

Az egyetemi évek alatt irodalmi munkásságával kapcsolatban csak két név merül fel, az anglista Gálé, akinek a kondoleáló leveléből tudtam meg, hogy Szobotkát is az Apollo munkatársának tekintették, s azon múlt, hogy tanulmányát nem hozták, hogy éppen mire sorra került, az Apollo megszűnt, a másik név az Erő küldte hajdani üzenet tolmácsolója: Bóka. Bóka idősebb nála, hamarabb végez, keveset érintkeznek, barátságuk majd később éled fel a régi intenzitással, Bóka, a kezdő forradalmár már viszolyogva gondol Karácsony alakjára, amúgy is más vizeken evez, Gombocz bűvkörében. Mikor megkérdeztem, miért nem csatlakozott magafajta gondolkozású, irodalomhoz értő kritikus fiatalokhoz, miért mindig csak a két vonulat véleményére volt kíváncsi, azt felelte, Sanyi és Géza változatlanul láttak, olvastak mindent, amit írt, a lányoknak meg mindenképpen imponálni akart, és ez volt a legértékesebb valutája és bizonyítéka is: ő valami olyan plusszal közeledik hozzájuk, hogy indokolható, ha a többi fiú közül őt választják. Egyetemi rendezvényeken, teákon, karácsonyi ünnepségeken, közös együttlétek, kirándulások idején valóban őfelé fordul minden figyelem, mulatságos összekötő szövegeket, nagy sikert arató paródiákat ír, kis jeleneteit megtapsolják, ünneplik, és meghívják miattuk. Van egy kolleginája, a tragikus körülmények között pár éve elvesztett Szöllősy Klári, akitől komoly és értékes tanácsokat kap, akivel nagyszerűen tud beszélgetni anélkül, hogy udvarolna neki, Klári nagyon művelt, a világirodalom a kisujjában, ír maga is, és egyaránt hiányzik belőle a szépek szépelgése és kékharisnyák merevsége, de Klári nem tartozik egyik vonulathoz sem, voltaképpen olyan, mint egy fiú. A publikálatlan regényért, a gyér megjelenési lehetőségért a szép kolleginák dorombolása a vigasz. Igen, kellenek a sikerek, mert más nemigen akad, ha meg is jelenik olykor egy-egy írása, az irodalom nem bizonyul annak, aminek remélte, komoly, kenyérkereső foglalkozásnak. A szakma, mintha elvarázsolták volna, kinn a bárány-benn a farkast játszik vele, egyszer megírja a naplójában a mindenkori fiatalok keserűségével: „túl sok az öreg ebben az irodalomban.” Pénz kellene, nem tud az irodalmi munkával sem a családjára, sem Trudéra keresni, ha eszébe jut, milyen nehezen élnek, megkeseredik a szájában a falat a BEAC-ban, a Szigeten, a cukrászdákban, s miután a bálkirálynők és a második vonulat testileg realizálhatatlan kötöttséget jelentenek, azzal bódítja magát, ami olcsó méreg, egypengős nőkkel, alkohollal, kalandnak nem is nevezhető kalandokkal. Az egyetemen dolgozni kell, hogy megszerezhesse a diplomáját, pedig csak írni szeretne („maradjon valami utánam”), persze az elérhetetlenek kísérgetése, majd az elérhetőkkel való érintkezés nem hagy sok szabad időt. Hajnali háromkor jár haza, gyakran részegen, otthon az amúgy is iszonyú légkört még iszonyúbbá teszi a hirtelen férfivá lett és már senkinek nem engedelmeskedő fiú, aki magából kikelve kiabál: „Tizenkilenc éves vagyok, ismerem Goethét, Schillert, Schopenhauert, a kisujjamban van Keats és Shelley hellenizmusa, boldog akarok lenni, sikeres és gazdag!” Otthon úgy néznek rá, mint Josef K.-ra, az átváltozás előtti időszakban.

Naplója mint a láztábla követi a történelem jelzéseit is, és nem ok nélkül: politikai érzékelése hibátlan. Nemcsak a szeretőiről és éjszakai életéről számol be, de feljegyzi, hogyan állnak a német választások, ki lett a kancellár, hogy jut uralomra Hitler, és mi várható, ott az iszonyat a csontjaiban az elkövetkezőktől, úgy szeretne minél hamarabb elérni valamit, mert attól fél, csak rossz vár rá a jövendőben. Elvállal mindent, pedig egy töredéke sem sikerül annak, amivel biztatják, ír öt pengőért tangószöveget, reménykedik, elfogadják a filmszcenáriumát, vagy hogy lesz valami abból a lapból, amelyet meg lehetne alapítani, csak némi kezdőtőke kellene hozzá, természetesen éppúgy nem lesz az elképzelt lap prózarovatának a vezetője, ahogy nem nyer az Athenaeum regénypályázatán sem. Furcsán néznek rá a kiadók, mikor második könyvében, a Hazugság-ban megírja a klasszikus kapitalistát, a harmincas évek polgári világának cinizmusát, hazugságait, az irodalmi hisztérikákat, a félvilági nőket, későbbi írói kelléktára rekvizitumait. Már van élményanyaga, külföldön is járt, ismeri Angliát, Itáliát, a német, az osztrák földet is, a tanítványokkal szerzett pénz az akkor viszonylag elérhető árú társasutazások révén a Földközi-tengerre is elviszi, lejut Tripoliszig. A legnagyobb egyetemi élmény azonban nem turisztikai jellegű: megismeri Lolát.

Lola tulajdonképpen két világ határmezsgyéjén mozog, az egyik bálkirálynő például ismeri, kislány korában valamikor egy intézetbe járt vele, csak később elkanyarodtak az életutak. Lolát kitartják, de ez nem gátolja meg abban, hogy bele ne szeressen Sanyiba, sem abban, hogy Sanyi révén a másik két jó barát rendelkezésére is álljon. Sanyi, mikor észreveszi, Szobotka komolyan megpörkölődött, félreáll egy időre, annyi pénze és lehetősége van, igazán lehet nagylelkű.

Amikor Lola felbukkan, és szerephez jut az életében, sokáig úgy átitatja a fiatal Szobotkát, mint a méreg. Pedig a poklot éli át a lány mellett, Lola csak a legritkább esetben ad feloldódást, harmóniát, ha mégis, utóbb mindig kiderül, áltatás volt, Lola született hazug. Viszonyuk elején még olyan ájultan szerelmes bele, hogy Lolától is megkapja ugyanazt a nevető szemrehányást, mint valaha M.-tól: gyerek, idealista, „Lógok egész nap, nincs kedvem sem írni, sem olvasni, se tanulni” – panaszkodik, s töri a fejét, hogyan köthetné magához örökre azt a hol felbukkanó, hol külföldre tűnő, megint visszatérő teremtést, akihez később a kezdeti félszegséget teljesen levetkezett vad vonzódással kötődik. Sanyi eleinte jóakarattal nézi a viszonyt, időnként visszaveszi Lolát, Lolának mindegy, Szobotkának nem, a férfi, aki a lányt kitartja, higgadt humorral szemléli, mi történik a lakásban, amit ő tart fenn, mulattatja, hogy mint tulajdonos, azt is megengedheti magának, hogy Lolának szeretőket tartson, sőt néha együtt legyen a szerelmesekkel. Szobotka Jekyll-Hyde életének abba a szakaszába jut, mikor a bálkirálynők és a második vonulat elájulnának, ha tudnák, voltaképpen hogyan él, mindenről csak Gertrúd értesül, aki elől semmit se titkol el, és az anyja sejt valamit, aki beszennyezett ruháját tisztogatja, ha az öltözéke jelzi, akkor éjjel túl sokat ivott. Szerelmeiről éppúgy beszámol a naplójában, mint arról, hogy a munkások ismét tüntetnek, hogy Hindenburg megbukik, Hitler győz. „Egy jó, egy igaz ember nem tudja megállítani Isten haragját, ha az egy civilizációt pusztulásra ítélt. Ő úgy akarta, hogy én egy sorvadó kor kellős közepére szülessem, és egész ifjúságom a gondokba tapadjon. Hol az én életem, hol az ész, az értelem a vezetőkben, akik katasztrófa felé viszik a szép, csillogó világot, amelyben olyan jól lehetne dicsérni az Istent? Kis családok, apró, egyéni életek pusztulnak el majd a felfordulásban, és meddig legyen még erőnk?” – érzékeli a rohamosan közelgő fasizmust, de látja Lolát is és Lola öccsét, aki nyilván szintén azért bukkan fel, hogy valamikor Mák Janivá formálódhassék a Megbízható úriember-ben, látja Lola kitartóját, a földbirtokost, néha majdnem összeverekszik a lánnyal, az annyira közönségesen viselkedik, de nem tudja végét vetni a viszonynak, Lola testének vonzása erősebb Szobotka kultúrájánál, elhatározásánál. Néha nem férhet hozzá – akkor félőrülten keresi, Notturnó-ja éppúgy mutatja, mint a Valaki elutazik írás a szenvedély hevét, jellegét, a reménytelen birkózást önmagával. „Árnyak, ne gyertek közelebb, az ágyam is cinkosuk, hogy tüzel, hogy ég, milyen nap süt rá? Te vagy a nap, álomlepke, s ők a csillag, tüzet gyújtasz, és izzok, elégek. A párna tüzet fog, a fejem szétpattan, a szívem őrült ritmussal veri a vágy indulóját, a szám cserepes, és lihegő, apró levegőcafatok bukdácsolnak szakadt mellemből. Ég, ég minden, éjszaka van, őszi éjszaka, távoli falukban kutyák ugatják a jegenyék mögül kibukkanó fényes holdat, útszéli árok süppedő füvében nyitott szájjal mormogva alszik a fáradt csavargó, és miért nem alszom én, hiszen nem történt semmi, csak táncoltunk, egymásból érezve az élet melegét, a halál hidegét” – ez nem a napló, ez a Notturno, és a következő sorok a Lola egyik elutazását megörökítő kis írás, a Valaki elutazik az életemből részlete. „Milyen füstös ez a pályaudvar, furcsa, nagy üvegbura, szaladgáló emberkékkel. Ó, ha magasra tudnék emelkedni, elhiszed, hogy minden másképp volna? Ha nem volnék csak emberke én is. Jön a hordár, ne félj, majd jön. Két kofferral? Minek viszel magaddal ennyi ruhát? Persze, tetszeni akarsz. Ezek egészen csodálatos hetek voltak, ahogyan minden tettemnek és gondolatomnak a mélyén ott bujkáltál, de maradt egy kérdés, amire nem kaptam választ. Hogy nem akartál rossz lenni? Lehet, de mégis kínoztál, ruhákkal, szavakkal, mozdulatokkal és legfőképpen emlékekkel, célzásokkal eseményekre, amik buja képpé váltak bennem, hogy csikorogtak a fogaim, fájtak az idegeim. Kínoztál, becsaptál, pórázon vezettél, és most elutazol. Fel tudnám robbantani a vonatot, és meg tudnálak ölni, ha arra gondolok, hogy elmégy, és érzem, hogy soha többé nem látlak már.” A regénybeli Lola, akit az életben valójában Icának hívnak, s aki rendszeresen felbukkan még a negyvenes években is Szobotka élete perifériáján, gyakran kap brutális büntetést a Megbízható-ban Gontrantól, Szobotka így fizet a valamikori átkesergett éjszakákért, a megaláztatásokért, a hazugságok és csalások sorozatáért. Egyébként az utazót kár elsiratni, Lola rendszeresen visszajár, s amikor egyszer Szobotka rajtakapja Sanyival, elfanyalodik a szerelem. Azt hiszi, a visszatért Lola réges-régen nem gondol már Sándorra, hogy megül őmellette végre, legalább egy kis ideig: mihelyt megtudja, a lány megjött külföldről, telefonál neki, Lola-Ica kegyes: keresse fel délután. Szobotka virágcsokorral jelenik meg, előzőleg egész délelőtt a találkára készült, lát egy koldust az utcán, pénzt ad neki, pedig magának is alig van, később karon fog egy vak öregasszonyt, elvezeti a népkonyhába. Olyan, mint egy gyerek, két jócserkész-cselekedettel akarja Istent rábírni, nézze kegyes és irgalmas szemmel a közelgő pásztorórát. Nyugalmat erőltet – ez már a napló bizonysága –, „csokoládéval, virággal ott vagyok. A másik szobában várakoztat, végre tíz perc múlva kijön. Szép, szőke, kozmetikált, rettentően ideges és elfogult vagyok, általános beszélgetés, majd bizonyos idő múlva nevetve kinyitja a másik szobát, és ott benn ül Sanyi, és a szemöldökét tépdesi csipesszel. Sanyi ölébe perdül, öleli-csókolja, minősíthetetlenül viselkedik, négerek és egyebek fényképét mutatja, közönséges, végül beszélgetünk, azt mondja, gyerek vagyok, s elég ostoba vagyok elhinni. Korán lefekszem, Istent hívom számon kérni szomorú életemért, melynek nem volt egy boldog órája sem. Minek tovább? Minden egyes pontot felsorolok magamban, mindenütt alulmaradtam.” Az elégikus hang folytatódik a naplóban, Ica-Lola most az egyszer túl erőset ütött, a hím Titánia feleszmél a Szent Iván-éji varázslatból. Lola egyszer majd irodalommá válik, ahogy azzá lesznek a kedves kis angol lányok, akiket első, majd második londoni útján ismer meg, Dorris, Felícia, akik azért kellenek, hogy legyen valami a nagyvilágot megtestesítő tárgya is a vágynak, hisz folyton külföldre kívánkozik, messzire innen, az otthon zsémbelődő, csupa gond, keserves légköréből. Persze nem mehet, maradnak életének vonulatai, a steril trubadúrdiadalok a Szépekkel az egyetemen és a durva kalandok az éjszakában, a Conti utcán, a lebujban, ahol ki is rabolják, olyan nőkkel, akiket keres a rendőrség. Még nem tudja, hogy anyagot gyűjt élete ebből a korszakából, csak egyet jegyez meg azon kívül, hogy mélyen boldogtalan, hogy rongy a nő, vacak kis állat, hazug, megvehető, megfizethető, parazita, de egyetemi szerelmeiről is megvan a véleménye, azokban meg az árucikkeket látja a Hiúság vásárán, akik azzal álcázzák magukat, hogy okos dolgokat mondanak a kollokviumon, de fél szemmel az ajtót lesik, jön-e már a mesebeli királyfi, aki megváltja őket saját emancipált lényüktől, és elkerülhetnek valami csillogó otthonba a voltaképpen komolytalan tudományos légkörből. Lenézi és megveti a nőket, a házasság, mint létforma, most már nemcsak azért taszítja, mert ismeri a saját szülei és Gertrúd keserves életét, de amiatt is, mert már maga is férjes asszonyokat szeret el a férjüktől, s nem hisz már semmit senkinek. Ahogyan él, azt megírja a Hazugság című regényében, most már egyre többet kell színlelnie, nemcsak azt, hogy bírja anyagilag a vonulatok világában való mozgást, de azt is, hogy semmi köze ahhoz az asszonyhoz, akivel a férj távollétében legkisebb lelkifurdalás nélkül lefekszik. Közben tovább vergődik pénzgondjai között, ahhoz az élethez, amit él, amit élnie kell, nem elegendő az egy-két tanítvány, angolra oktatja Sanyiék szállodájában az éjszakai portást, lesz tolmács egy egyiptomi csoportnál, még szerencse, hogy otthonos a bordélyok világában, a diák torna-világbajnokságra érkező arab herceg és a többi fiatal atléta első útiprogramként e műintézet látogatását kéri tőle. A Megbízható úriember grófjának alakja is ez idő tájt bukkan fel, amikor idegenvezetőként akarja szerződtetni egy német gróf, Szobotka fel is keresi és elképed, a gróf jelzi, tetszik neki a szőke fiú, s egyéb célokra is alkalmazni kívánja. Riadtan menekül a közeléből, szexuális irányulása, érzéke ép. Annyira az, hogy stresai útján megtanul irgalomból is szeretni, írószeme felismeri az amerikai vénkisasszonyban, aki egymaga botorkál a parton, a boldogtalanságot, az abszolút magányt, s tölt vele egy éjszakát Isten nevében, hogy valami emberi emléket mégiscsak vigyen el magával az öreg kisasszony. Londoni tartózkodása idején, mikor Miss Higgins modellje megkörnyékezi, ijedtében meg sem áll Zürichig, pedig Géza soraiból kitűnik, ha vállalja az angol aggszüzet, Violet modellje eget-földet és minden hatóságot megmozgat az érdekében, de hát elmenekül előle. Az amerikai vénkisasszony ügye más, attól nem kaphat semmit, csak a gyönyör felcsukló zokogását és azt a kusza élményt, ami olyan jellemző arra a Szobotkára, aki apró jó cselekedetekkel akar Istennél befizetni valami eljövendő jóért. Most, azon a stresai éjszakán olyan, mint a Boldogasszony bohóca, ezzel a szexuális bukfenccel akarja önmaga segítésre méltó voltáról meggyőzni az Úristent. De a nőkről megvan a véleménye, azokat megveti. Minden nő csak az alapmodell variációja, minden nő Lola, nincs a világon más tiszta öröm, csak az írás, ami miatt élni lehet. Csak meg nem nősülni soha – határozza el –, a nők buta és gonosz állatok, használat után el kell kergetni őket. Valósággal elbúsítja, hogy nem homoszexuális, mennyivel egyszerűbb és férfihoz méltóbb volna úgy élni, olyan méltósággal, mint a régi görögök, kikapcsolva a férfiakra csak anyagi-erkölcsi megterhelést hozó, olcsó másik nemet egészen.

Különös, hogy eddig soha senki az én életrajzomra nem volt kíváncsi. Persze, nem arra az időre gondolok, amikor minden álláskereséshez, útlevélkéréshez, tervezett előléptetéshez megfelelő életrajzot kellett benyújtani – s feltehetően kell még ma is –, hanem arra a harminc-negyven-ötven esztendőre, amióta író vagyok, s a kutyát sem érdekelte, hogy lettem azzá, ki biztatott, ki indított el pályámon, mik voltak ennek jelentősebb állomásai, s voltak-e egyáltalán – szóval hogy észrevettek, itt vagyok, s nagy ritkán hallatom a hangom.

Ezt a hiányt – jóllehet az emlékezések korszakába jutottam – nem is akarom most pótolni. Talán késő is már, talán egy olyan kétoldalú kapcsolat kell hozzá, amelynek én csak az egyik felét teszem ki – mindegy. Amiről beszélni szeretnék, az életemnek egy viszonylag rövid szakasza, a békebeli katonáskodásomé, 1936-37-ben.

Értelmiségiek, írók kiváltképpen, nemigen szeretnek katonáskodni. Én sem szerettem, s ha most mégis a következőkből az derülne ki, hogy bizonyos boldogsággal gondolok arra az időre, amikor egyenruhát viseltem, annak nem az az oka, hogy a katonáskodás tett boldoggá, hanem az, hogy az ifjúság, az egészség és az erő érzése boldogított, a sugárzás, mely belőlem áradt, és fényével úgy beragyogott, hogy egyben felemelt, szárnyakat adott.

A szárnyakra szükségem volt. Szombaton avattak doktorrá (frakkban), hétfőn vonultam be a Budaörsi úton lévő Károly-laktanyába, és Botka tizedes, a szobaparancsnokom (milyen játéka a neveknek!) mindjárt azt kérdezte tőlem: „Mondja, maga a hülyeség doktora?” Ezt azért kérdezte, mert nem tudtam a pokrócomat szabályos négyszögbe hajtani, pedig ehhez egy téglalap alakú deszkadarab is segített.

De Botka tizedes megjegyzése nem keserített el, a rend és a szubordináció iránt kiváló érzékem volt. A „melde gehorsamst”-ból pontatlanul lefordított „alázatosan jelentem” akkor volt rám nagy hatással, amikor – persze már jóval később – egy gyakorlat vagy kihelyezés során együtt vacsoráztam szakaszparancsnok hadnagyommal vagy zászlósommal, akivel az asztalnál természetesen tegeződtem, azután váratlanul riadóztattak, a szakaszt én sorakoztattam, és ugyanannak a hadnagynak vagy zászlósnak immár én jelentettem alázatosan, a katonai alá- és fölérendeltség egyedül elképzelhető szellemében. Az „alázatosan” szó itt tulajdonképpen mellékes, a lényeg a fegyelem, amelyet a mai hadsereg sem nélkülözhet.

Ez a fegyelem ellentmondásosságában a magamfajta vándorhajlamú, csavargóösztönű ember számára páratlan lehetőségeket kínált. Milyen felejthetetlen emlékem például, amikor zászlóalj-ügyeletes altiszti szolgálatomban éjjel egy óra tájt felébresztetem magam a napossal, elindulok ellenőrizni az istállókat. Az istállóban trágyaszag, meleg és a lovak nyugtalan lánccsörgése fogad. Ketten lépkedünk a lovásszal, a lovak alatt nincs mindenütt friss alomszalma, megintem a lovászt. Aztán megint kilépek az éjszakába, felettem a nyári csillagos égbolt, végtelen csend, elindulok a Sas-hegyre nyíló felső kapu őrének ellenőrzésére, miközben az illat, a csend és a győzelmes magány olyan boldogsága jár át, amihez hasonlót soha nem éreztem, illetve talán csak még egyszer, egy éjszakai menetgyakorlaton. Ez is nyáron volt, egy holdsütötte templomtorony alatt haladtunk el. A falu csendjét kutyák ugatása verte fel, halk fegyverzörgés, dobbanó léptek. Sehol sem várt rám vetett ágy, az árok szélén pihentünk. Félrehúzódtam, egy miniatűr kiadásból Grillparzer Des Meeres und der Liebe Wellen című drámáját olvastam zseblámpám fényénél. Valaki katonáim közül jelenteni akart valamit. „Hagyd – mondta egy másik –, nem látod, hogy a tizedes úr imádkozik?”

Aztán a díszelgések, a katonazene meg a vezényszavak!

Egy vasárnap délelőtt elindultunk a Parlament előtti térre, a Rákóczi-szobor ünnepélyes leleplezésére. Az Alkotás utcából a Hegyalja útra fordultunk, onnan az Erzsébet-hídon („ne tarts lépést!”) a szállodanegyedbe. Itt a keskeny utcákon visszhangozva zengett a katonazenekar, az ablakok kitárultak, kíváncsi fejek néztek ránk felülről, minden bizonnyal külföldiek. S hirtelen én magam is úgy láttam az egész menetet: felülről, a most hármas sorokban menetelő katonákat, a századok élén lóháton egy-egy tiszt, a szakaszparancsnokok oldalt, kivont karddal. Lebegett, harsogott, életet és erőt öntött a könnyű léptekbe a muzsika, amely ha megszűnt, tüstént megszólalt a kürtös, egyik század trombitása a másiktól véve át a hangot, mintha az ütemnek, ennek a különös éltető szívritmusnak sohasem akarna vége szakadni.

Egy másik díszelgés örökké emlékezetes maradt. 1937-ben, Miklas osztrák elnök és Schuschnigg kancellár látogatását követően az olasz király kereste fel hazánkat, a politikai helyzet indokolttá tette, hogy ezt a találkozást Viktor Emánuel és Horthy között egy nagyszabású katonai parádé nyomatéka erősítse. Heteken át folytak az előkészületek a laktanya udvarán. A legbelső körben a lovakat jártatták, hogy hozzászokjanak a dobok pufogásához, a cintányérok csengéséhez. (A főpróbán, éppen a kormányzó előtt elhaladva, Török századost, az egyik díszszázad parancsnokát még így is levetette a lova. A főméltóságú úr délután érdeklődött a százados állapota iránt, de azt hiszem, egyéb intézkedések is történtek.) A külső körben meneteltünk mi, katonák, nyelve a port, verejtékezve, látszólag fáradhatatlanul, valójában réges-rég eltikkadva. Az őrmesterek kiáltoztak, a soroknak a fordulókban is egyenesen, kiigazodva kellett haladniuk, az iránytisztes mereven nézett előre.

Aztán eljött a nagy nap, amikor a királyi pár és kísérete megérkezett. Bevonulásuk útvonalán végig katonai sorfal állt. A mi helyünk az útvonal végén, a királyi palota előtt volt, mögöttünk a rendőrök, azután a tömeg.

Az ezred előbb a laktanyaudvaron sorakozott fel szemlére. Bennünket Szemenyey alezredes, a zászlóaljparancsnok vizitált. Csendesen haladt lóháton, tisztjei körében, egyszer csak váratlanul megállt előttem. „Az a szemüveges – mondta. – Maga. Vegye le a szemüvegét. Magyar honvéd ilyet nem visel.” Aztán továbbporoszkált.

Végrehajtottam a parancsot, aminek eredményeként nem láttam vagy csak nagyon keveset a tündérszépnek híresztelt olasz királykisasszonyokból. Elena, Viktor Emánuel felesége, a montenegrói király lánya maga is híres szépség volt. A kürtösök fújták a díszjelet, Horthy és a király kocsiját ziháló lovakon testőrök kísérték, ezt kellett a tekintetemmel követni. Az utána haladó kocsikra csak a szemem sarkából vethettem pillantást. Szerencsére a rövidlátásom akkor még nem volt veszélyes, a jobb szememre szorítkozott, civilben – díszesebb alkalmakkor – ezért monoklit viseltem.

Ám másodszor, a díszmenet előtti szemlénél újabb megpróbáltatások vártak rám.

Őrmesterünk mindenkihez odalépett, tetőtől talpig megvizsgálta, milyen a bakancsa, frissen borotválkozott-e, talán a fülébe is belenézett. Az én hajamat hosszúnak találta. Három percet adott rá, hogy megnyírassam.

A borbély a laktanya bejárata mellett volt, nem is csodálkozott, mikor óhajtásomként közvetítettem. Ő itt, ebben az épületben semmin se csodálkozott. Én igen. Míg hátrahajtottam a fejemet, elképzeltem, hogy III. Viktor Emánuel olasz király és császár (Abesszíniáé!) elém érve leszáll a lováról (igen apró ember volt, ugyan hogy rakhatták fel rá?), hozzám lép, leveszi a sisakomat, aztán gyengéden megsimogatja a fejemet, esetleg az államat is, majd tűnődve odébbáll. Közben vár Horthy, várakozik a fényes kíséret.

Mindez persze nem történt meg. A királyi-kormányzói szemle után fényes díszmenetben elvonultunk a Köröndön felállított emelvény előtt, ahol a különböző méltóságok foglaltak helyet, oldalt a tarka egyenruhákba öltözött katonai attasék. A szemüvegem most se volt rajtam, ehelyett (érdemtelenül) lövészbojtot viseltem. Így igen. Ez méltó volt egy magyar honvédhez.

A perc a dísztribün előtt – annyi készülődés gyümölcse – a pillanatnál is kurtább volt, az ezred feltartóztathatatlanul hömpölygött végig az Andrássy úton, majd befordult egy mellékutcába. Itt házfaltól házfalig mindent elleptünk, a járdát is. Végre megálltunk, felhangzott a vezényszó: „pihenj!”.

A vezényszó. Nem tudok varázslatosabbat elképzelni annál, mint amikor egy menetelő századnak odakiáltja az ember – kiáltja? ordítja! –, „szá-zad”, így, kéttagúan, bal lábra. Erre néhány díszlépés következik, kemény, csattogó, majd jobb lábra: „állj”. Még egy lépés, aztán kővé merevedett, moccanatlan testek között újabb vezényszó: „pihenj” – ez viszont egytagú, valahogyan így: „pheny” – s most mindenki megmozdul, ki a sapkáján, ki a derékszíján igazít, ujját a nyaka és a zubbonya közé dugja, életjelt ad. Lehet, hogy ez másnak lélektelen automatizmusnak tűnik fel. Nekem nem. Én a szó hatalmát látom benne, ha úgy tetszik, az Ige kiáradását, amelynek bűvöletébe élet és halál, mozgás és dermedés egyaránt belefér.

De az is lehet, hogy ezt csak azért gondolom, mert író vagyok, és varázslatomnak eszköze a szó. Hamis lenne a katonáskodásomról festett képem, ha kihagynám belőle azokat a mozzanatokat, amelyekben intellektualitásom összeütközésbe került a katonai szellemmel.

Ennek egyik első megnyilvánulása az én hibámból történt, valóban túlságosan civil voltam még.

Egy ízben, egy téli estén, éktelenül megfuttattak a magas hóban egy épület körül. Még, még – nem volt megállás, pedig már többen összeestek. Pár nappal később eltávozásom volt, elmondtam a történteket egy lánynak. A lány szó szerint – vagy mit tudom én, talán nem is szó szerint – továbbadta egy páncélos hadnagynak, aktív tisztnek. A tiszt első dolga volt, hogy betelefonált a laktanya-parancsnokságnak, és beszámolt beszámolómról.

Másnap kihallgatásra rendeltek. Dadogva, ügyetlenül védekeztem. A vád az volt: valótlan híreket terjesztek a honvédlegénységgel való bánásmódról. Ezért a Margit körútra is kerülhettem volna, de mindössze öt nap szigorítottat kaptam. Valami olyasmit hajtogattam, hogy én csak meséltem. „A meséket bízza maga Andersenre” – mondta Kovács Dezső százados, az iskolaparancsnok.

A szigorított fogság azt jelentette, hogy az ember napközben kivonult a gyakorlatra, de takarodó után egy pokróccal a hóna alatt bevonult a fogdába. S amellett a hosszabb szigorítottat mindig úgy szabták ki, hogy egy szombat-vasárnap is beékelődjék, ami azzal volt egyértelmű, hogy ilyenkor a fenyített szombat délután sétált be a fogdába, s onnan csak hétfőn reggel került elő.

A fogda magánzárka volt, télen is fűtetlen, inkább csak egy kis büdösség érzékeltette, hogy a fűtésre kísérletet tettek, de ez nem sikerült. Felszerelése három szál simára gyalult deszkából álló fapriccs volt, fejrésszel, ha ráfeküdt az ember, nyomta a gerincét. Ha a pokrócot magam alá gyűrtem, az kicsit segített, ám akkor jobban fáztam, ha magamra terítettem, kemény volt az ágy, azért nem tudtam aludni.

A szombat-vasárnap különösen nehezen telt el. A bakancsomat kifűzték, a nadrágszíjamat levették, a foglár törzsőrmesternek is sötét gondot okozott a szemüvegem: hátha kétségbeesett helyzetemben összetöröm és lenyelem. Aztán mégis rajtam hagyta.

Vasárnap délben egy cigány katona hozta a csajkában az ebédemet, egyben a hideg vacsorát is. A hüvelykujja beleért az ételbe, haboztam, hogy megegyem-e, aztán mégis megettem, sőt utána a vacsorámat is (egy szelet sajt volt). Délután fel-alá járkáltam, fáztam. Később csikordult az ajtó, a laktanya-ügyeletes tiszt lépett be, az is unatkozhatott így vasárnap. Végignézett rajtam, kilógó kapcámon, lecsúszni készülő nadrágomon, miközben én bűnömet és annak büntetését jelentettem. „Nem magának való ez” – csak ennyit mondott, majd sarkon fordult és kiment.

Ezt én is tudtam.

Azonban fogságom története szabadulásommal még nem ért véget. A szigorított fogsággal fenyítettek ugyanis annak a hónapnak a végéig, amelyikben büntetésüket letöltötték, nem mehetek a városba, azaz eltávozásra.

A dolgok megértéséhez a következőket kell tudni.

A karpaszományos iskolában már említett parancsnokunk, Kovács Dezső százados tanította a harcászatot a maga írta könyvből, amelynek használata és beszerzése kötelező volt. Kovács százados pedagógiai eljárása mintaszerűen egyszerű volt; miután a szóban forgó tárgyat saját szavaival elmondta, utána kijelölte könyvéből azt a részt, amit meg kellett tanulni. De nem ám akárhogy – szóról szóra. Aki egy betűt kihagyott, vagy egy mondatot felcserélt felelés közben, mehetett máris a helyére, és kimenőcédulára addig nem számíthatott, amíg az inkriminált részt hibátlanul fel nem mondta.

Ilyenformán a fenyítettek és az elégtelenek között nem volt különbség. Ha azonban a fenyített a százados megkívánta módon, tehát szóról szóra elmondta a szöveget, akár már a büntetést követő napon kisétálhatott az utcára.

Én is mindjárt szabadulásom után jelentkeztem felelésre. Sok veszítenivalóm nem volt: ha nem sikerül a vállalkozásom, legfeljebb minden marad a régiben. De ha sikerül, megvacsorázhatom a Háromcsőrű Kacsában, megihatom egy fél liter bort, és még éjfél előtt otthon lehetek, a laktanyában.

Jelentkeztem tehát. A megoldandó feladat az volt, hogyan kell egy hadra kelt századot megfelelő biztosítással elhelyezni. A leckét jól megtanultam, el is kezdtem mondani, amikor kopogtak, és belépett egy vezérkari, piros-fekete parolis őrnagy. Ennek az őrnagynak – Smolka volt a nem nagyon katonás neve – az volt a feladata, hogy a karpaszományos iskolákat ellenőrizze. Kovács százados felugrott, jelentett, közölte az őrnaggyal, mi a foglalkozás tárgya, az őrnagy pedig azt mondta nekem: „folytassa”.

Folytattam, de Smolka őrnagy láthatóan unta az én, azaz Kovács százados szavait. Félbeszakított.

„Menjünk át a terepszobába – mondta –, és ott mutassa meg nekem, hogy biztosít egy zászlóaljat.”

A parancsnak engedelmeskedni kellett. Én nyugodt voltam, Kovács százados azonban izgatott. Most őt minősítették, nem engem. Miközben a szomszédos terembe nyomakodtunk, mellém sodródott. „Tudja?” – kérdezte kételkedve. „Tudom” – feleltem nagy önbizalommal.

És tudtam. Annak ellenére, hogy maga a kívánság abszurd volt, hiszen én mint tartalékos még háború esetén is legfeljebb egy század parancsnoka lehettem volna, zászlóaljé nem, ilyen feladat megoldása tehát semmiképpen nem várt rám. De azért kezembe vettem a hosszú pálcát, megálltam a terepasztal előtt, amely Kovács százados kedvenc játéka volt, kis házaival, fáival, dombjaival, és elkezdtem magyarázni – egy mesét. Ide a külső szállásőrségek, oda a páncéltörők, a géppuskák, golyószórók, mindenféle ravasz fegyverek! Annyi aknavetője talán még az ezredközvetlennek se volt, mint amennyit én ennek az egyetlen zászlóaljnak juttattam, de mit számított ez? A fantáziám röpült, szárnyalt, végre röpülhetett, szárnyalhatott. Smolka őrnagy néha egyetértően bólintott, néha félbeszakított: „Ide mit helyezne?” Válaszomat tudomásul vette, láthatóan meg volt elégedve.

Meg nem dicsért, de amikor visszatértünk a tanterembe, kis beszédet mondott, amelyben figyelmeztetett bennünket a harcászat megismerésének fontosságára, aztán Kovács századoshoz fordulva elismerését fejezte ki, hogy a rábízott tartalékos tiszteket ilyen kivételes gonddal neveli. Még egy „vigyázz”, aztán a százados az ajtóhoz kísérte az őrnagyot, bokacsapkodás, kézfogás, az ajtó kinyílik, csukódik, majd Kovács százados megfordul, arca csupa derű. „Elmehet a helyére” – mondja hetykén, s a kimenőcédulám még aznap délután ott van a napos asztalán.

De ha már Andersenről és ennek kapcsán a világirodalomról szó esett, hadd meséljek még egy-két történetet a katonai szellem és az irodalom viszonyáról.

Swinburne születésének 100. évfordulóján cikket írtam az angol költőről. A cikk a Pesti Napló egyik vasárnapi számában jelent meg. Megjelentetéséhez feletteseim engedélye kellett volna, amit természetesen soha nem kaptam volna meg. Így abban reménykedtem, hogy a cikket a laktanyában úgyse fogja senki elolvasni.

Tévedtem.

A megjelenést követő hétfőn vitéz Jávor Dénes hadnagy, az iskolaparancsnok helyettese nevemen szólított. „Parancs!” „Micsoda cikkeket irkál maga körúti zsidó lapokba?” Közbevetőleg meg kell jegyeznem, hogy ez a hadnagy nem is volt a legrosszabb anyagból való, nyelveket tanult, vezérkari iskolára törekedett, németellenességét sem rejtette véka alá. De hát mégiscsak tényleges tiszt volt, akinek nemcsak fizikai, de szellemi fölényben is kellett lennie velünk, civilekkel szemben. Sajnáltam őt, amikor hírét vettem, hogy a háború alatt gépét – ahol mint megfigyelőtiszt tartózkodott – a szovjet vonalak fölött lelőtték.

Most azonban ott állt csípőre tett kézzel előttem, lábát kissé szétterpesztve. „Nos?” – kérdezte. „Azt mondtam Swinburne-ről, nagy költő volt, nálunk aránylag kevesen ismerik, pedig Babits is kedveli, hatott is rá.” „Ha szellemi elfoglaltságra van szüksége, tanulmányozza a Szolgálati Szabályzatot. Értette?” „Igenis” – feleltem. Senki a szolgálati szabályzatot nem tudta jobban, mint én.

De Jávor Dénesnek ez nem volt elég. Délutáni foglalkozáson megbízott, szereljek fel egy golyószórót egy málhás állatra. Nehezen boldogultam. „Gyere csak ide, fiam – szólt rá egy lézengő katonára vitéz Jávor Dénes –, mutasd meg a karpaszományos úrnak, hogy kell ezt csinálni.”

A legény jóval ügyesebb volt, mint én, feladatát hamarosan elvégezte. „No látja” – mondta nekem a hadnagy, azután, amikor a katona már elment, még hozzátette: „maga Swinburne.”

Ezt sértésnek szánta.

Egy másik alkalommal, pihenő közben, társaimmal egy facsoport alján telepedtünk le. Jávor hadnagy néhány lépéssel távolabb – hogy a világ minden kincséért ne keveredjék velünk – hevert a hátán, csizmás lábát kinyújtva, egy fűszálat rágcsálva. Tábori sapkáját szinte az orráig lehúzta, szemét félig behunyta, de nem aludt, figyelt.

Én a többieknek Thomas Mannról beszéltem, és arról a sajátos kötődésről, amely a német írót Goethéhez fűzte, ahhoz a Goethéhez, akit akkor is, azóta is minden más világirodalmi nagyságnál többre tartok, jobban szeretek. Egyre inkább belemelegedtem a beszédbe, az egyetemről hozott tudásom még friss volt és nyugtalan, utat keresett, mint a láva.

A hadnagy hallgatott, elég soká hallgatott, aztán azt mondta: „Elő tudná sorolni az első világháború háborús kitüntetéseit?”

Hozzám szólt, bár a fejét nem fordította felém.

Megpróbálkoztam a felsorolással, de attól tartok, hiányos volt. „No látja – mondta megint oktató hangon –, mindenféle Thomas Mannról és még Goethéről tud itt locsogni, de arról, amiért apáink véreztek, fogalma sincs.”

Egy kicsit igaza volt, de nem nagyon. Pontosabban: az ő igazsága más úton járt, mint az enyém. Ez a két út sehol sem találkozott.

Persze volt úgy is, hogy szellemi képességeimet megbecsülték. Például én tartottam március 15-én az ezred tisztikara és legénysége előtt az ünnepi beszédet. Parancsnokunk is megtisztelt jelenlétével, még lányát és feleségét is elhozta. „Mi van a márciusnak levegőjében…” – emlékszem, ezekkel a szavakkal kezdődött a beszéd. Elmondtam, meghajoltam – katonásan, nem derékból –, aztán beálltam a szavalókórusba. Ez volt a következő szám, a háborút dicsőítette, azt kiabáltuk többek közt, „Jaj, Jézus, nincs karom!”

Fellépésem után Szabó őrmester félrevont, és mint titkot, odasúgta nekem: „Nagy gazember maga, Szobotka, de beszélni, azt tud.”

Szóval elismerésben sem volt hiány.

De a katonaélet – mihelyt kiszabadultunk előbb a tél, majd az iskola ránk kényszerített korlátaiból, és csapatszolgálatra kerültünk – mégis szép volt, és szabad. A nagygyakorlaton mint kikülönített összekötő jártam – két társammal – a magam útját. Rétek ösvényei vezettek, öregasszonyokat köszöntöttünk barátságosan, kigombolt zsávolyzubbonyunk könnyű volt és szellős. Ha kedvünk tartotta, az útba eső tanyákon rántottát ettünk, sok hagymával és kolbásszal, tanyasiak-falusiak elgyönyörködve hallgatták történeteimet Tripoliszról és Máltáról, ahol már jártam, este meleg vizet adtak be mosdásra, és tollas ágyba fektettek. Csak egyszer vert fel kora hajnalban valami írnok: váratlanul indulási parancs érkezett, értesítsem erről a zászlóalj századparancsnokait. Az egyiket teljesen részegen találtam, mindenáron azt akarta, igyam én is vele (ez ugyanaz volt, aki Horthy előtt lebukott a lóról), a másik zörgetésemre óvatosan nyitott ablakot, azon hajolt ki, selyempizsamában. Ez elképesztett, annyira különbözött a százados nappali, katonás lényétől.

Aztán kihelyezésen, Esztergom–Kenyérmező táborban. Kivonulás hajnali négykor, bevonulás nyolckor, utána pihenő, áradó napfény, lubickolás az uszoda mocskos vizében. Este tábori mozi, ócska filmekkel, a szerelmes jeleneteknél cuppogás, illetlen megjegyzések. Vasárnaponként be Esztergomba, a prímási képtárba, hadd vegyük szemügyre közelebbről azt az M. S. mestert. Egyszer szülő nőt vittek el a tábor gondnoki lakásából a mentők, ott jöttek rá a fájdalmak. Furcsa volt szívtépő kiáltozását hallgatni ebben a környezetben.

És őrségen az Előhegyen, ahol a másnapi éleslövészet terepét kellett biztosítani. Szabad ég alatt aludtunk, a napfelkelte borzongató, de álomszerű volt, a tücsökcirpeléses, szinte forró éjszaka után. Valami elvarázsolt világban voltam, olasz reneszánsz zsoldosok között.

Nem minden őrség volt ilyen kellemes. Az udvarlaki például korántsem. Koreográfiája bonyolult volt, nem lehetett eleget gyakorolni, amellett idegenforgalmi látványosságul szolgált, és minden mozzanata a hadsereg legfőbb urainak szinte a pillantása előtt játszódott le. A Várban lakott a kormányzó, József főherceg, ott volt a HM úr, a honvédelmi miniszter hivatala, ezeknek mind különféle díszjelek, tisztelgések jártak. Voltaképpen a Vár előtt állandó szolgálatot teljesítő rendőr nélkül, aki mindig kellő időben adta le a figyelmeztetéseket, sok zavar támadt volna. Mindenki megkönnyebbült szívvel hagyta el a palotát szolgálata leteltével.

A karpaszományos iskola őrszolgálatára különösen nehéz körülmények között került sor: újév napján, amikor az egész diplomáciai kar Horthy előtt tisztelgett. Szilveszterestén ugyan hazaengedtek, de meg kellett ígérnünk, hogy egy csepp alkoholt sem iszunk. Korán lefeküdtem, anyám 5-kor ébresztett, megborotválkoztam, felöltöztem. Az utcán tömeg tombolt, úgy éreztem magam, józanul és figyelve, mint aki messze idegenben egy afrikai néptörzs bizarr szokásait tanulmányozza.

Még egy őrség hagyott különös nyomot az emberben, a Margit körúti katonai fogházé. Furcsa dolog, de ennek az emlékeit legtöbbnyire az áldozatok írták meg, memoárgyártó őrökről nem tudok.

Persze a rabság állandó vagy legalábbis hosszan tartó volt, az őrszolgálat itt is 24 órás. Két óra őrség, két óra készültség, két óra pihenés váltakozott benne. Minden, a Margit körúti fogházba vezényelt részleg kiegészítő őrség volt, azaz az állandó őrség feltöltésére szolgált. Ennek megfelelően bántak is velünk, mint megbízhatatlan idegenekkel. Ennek a bánásmódnak első jele volt, hogy mindjárt érkezésünkkor elvették tőlünk az óránkat, pénztárcánkat, továbbá a tollat, ceruzát, noteszt, ezt azért, hogy semmiképpen ne tudjunk érintkezésbe lépni a foglyokkal. A külső őrség délben, ebéd után vonult be. Arra már nem emlékszem, mit csináltunk délután, csak arra a hasonlíthatatlan szagra, amely a fogház folyosóit betöltötte.

A java este kezdődött. Mint mondtam, óra és minden megszokott tárgyam nélkül a foglár lekísért a pincébe, ahol a súlyosan bűnös vagy visszaeső rabok voltak. Itt megmutatták azt a csengőt, amelyet vészhelyzetben meg kell nyomnom, aztán rám zárták az ajtót, és magamra hagytak. Egyetlen körte világított, az idő lassan telt – ha ugyan egyáltalán telt –, amikor furcsa dologra figyeltem fel. Az egyik cella ajtajához lopóztam, hallgatóztam.

Bent a rabok, miközben bilincseiket csörgették, tárgyalást játszottak. Volt ügyész, védő, voltak tanúk s nyilván közönség is. A szavak elég szakszerűen hangzottak, és én csak ámultam az ember játékosságának, színjátszó hajlamának ezen a hasonlíthatatlan megnyilvánulásán, amely még itt is, most is a bilincsből kelléket kovácsolt, magának színpadot követelt.

Pinceszolgálatom letelte után már virradt, amikor felvezettek a tetőre. A helyzet itt is ugyanaz volt: óra nélkül álltam, csak éppen a világosodó égbolttal felettem, és friss levegőt szívtam. Puskám csőre töltve: a parancs úgy szólt, hogy amennyiben az ablakon át látnék valakit menekülni, figyelmeztetés nélkül lőjem le.

De nem szökött senki. Az ablakok sorában – ahogyan egyre jobban kivehetőkké váltak – dunsztosüvegek, spárgával átkötött csomagok, akár a kórházak ablakaiban. Aminthogy laktanya és kórház különös keveréke volt az egész intézet, de egy nagyon kegyetlen kórházé, ahol a betegeket inkább kínozzák, mint gyógyítják.

Aztán reggel lett, megindultak a villamosok, előbb – mintegy próbaképpen – az első, később a többi, tejeskocsik zörögtek, valahol kinyílt egy ablak, egy cselédlány porrongyot rázott ki rajta.

A délelőtt könnyebb volt. Azzal kezdődött, hogy foglyokat kísértem az ügyész- és bírói szobák takarítására. A hamutartókat persze a rabok kötelesek lettek volna a szemétbe üríteni, de én elnéztem, amint a csikkeket gondosan kiveszik és elteszik. Aztán következett a rabok sétája. Előbb a kommunista rabokat sétáltatták. Ezek civilben voltak, tulajdonképpen kevesen, többségükben értelmiségieknek látszottak. Egész fiatalok és középkorúak akadtak köztük, öregek nem. Némán jártak körbe a falak mentén, a kör közepén ott álltam én puskával és egy foglárőr. Éreztem-e részvétet irántuk? Erre a kérdésre könnyű lenne most igennel felelnem, csakhogy amit éreztem, nem részvét volt, hanem annak a méltánytalanságnak nagyon is tudatos felismerése, hogy embereket politikai meggyőződésükért börtönbe zárnak. Másrészt viszont talán tévedek vagy csak utólag képzelődöm, de valahogy mintha ezek a foglyok megértéssel néztek volna rám, felismerve és méltányolva kényszerhelyzetemet. Itt rajtam volt a szemüvegem.

A kommunisták sétáját a többieké követte, immár nagy körben, a bajtársi lopásért, sikkasztásért, komolyabb függelemsértésért fogva tartott raboké. Ezek megpróbáltak – ha lehetett – egymás közt beszélni, én nemigen vetettem ügyet rájuk, csak az állományhoz tartozó őr.

Ebédre kitűnő paprikás krumplit kaptunk – vajon csak mi, vagy a rabok is? –, aztán megérkezett a váltás. Kitárták a fogház kapuját, kettős sorokban kikanyarodtunk a Széna tér felé, mélyet lélegeztünk. Az ember azt hitte, megint szabad, fiatal és erős. A háború még messze volt.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Szobotka naplója itt abbamarad: ettől fogva nincs, nem lehet több feljegyzés a felszabadulásig. Hazaengedik szabadságra, ismét behívják, ismét hazaengedik, ismét behívják, a napló füzetei összecsomagolva, a többi kézirattal együtt várják a jobb időket. Isten két árva madara, a jegyességét szinte szüntelen sírással végigélő fiatal nő és a hozzá iparkodó fiatal férfi egész kurta kapcsolatának rémületes jelképe az elmaradt randevú, amikor Szobotka nem tud átmenni az utcán, mert elzárja a közlekedést a katonai felvonulás, vagy az a villám, ami a rákoshegyi jegenyébe vág egy hajnalon, és porrá égeti. A folyó, ami köztük folyik, melynek partján néha leülnek, meglopni a történelmet, nem a Duna, a Styx, de ezt valahol mélyen maguk is sejthetik, ha nem is fogalmazzák meg egymásnak, csalják iszonyú rémületüket koncerttel, vacsorával, a béke ismert kellékeivel. Szobotka még az esküvőjéről is elkésik, mert valami orvos barát segítségével röntgenképpel szeretné igazolni gyerekkori tüdőfolyamatát, hátha kiszuperálnák mégis.

Már készült ez a könyv, amikor Ili Berlinben élő fivére meglátogatott, tőle tudtam meg, ő meg az eskető paptól, a jegyesek végigsírták a szertartást, a síró „igen” olyan volt, mintha azt mondták volna: „Isten megáldjon!”

Szobotka 1944. okt. 15-én véletlenül éppen szabadságon van, mihelyt a kormányzói proklamáció elhangzik, elhatározza, nem tér vissza az alakulatához, megszökik, és otthonában elrejtőzve várja a felszabadulást. Az ostrom kezdetéig egy falemez hátú, befőttesüvegeket tartó stelázsival álcázott alkóvfélében rejtőzik, később a bombázás, aknázás, a légitámadások, a teljes szélességében kibontakozó kataklizma lehetetlenné teszi, hogy a lakásban maradjon, akkor a szenespincében búvik meg – ott a történet a Hekuba kötet Halál, élet és halál című novellája második részében –, számolva azzal, hogy ha meglátják, bárki bármikor feljelentheti, elhurcolhatja, kivégeztetheti, nemcsak őt, azt is, aki rejtegeti: – katonaszökevény. Sok idő telik el, míg újra naplóírásba foghat, katonáskodása emlékét, a gondosan, dátum szerint összeállított dupla táborilevelezőlap-köteget, az egymásnak küldött üzeneteket, amelyet Ili magával vitt a kórházba egyetlen erősítő olvasmányául, míg a kín és a lábadozás nehéz órái tartanak, sose találják meg többé, a kapkodásban, mikor a kórházat kiürítik, és anyát és gyerekét hazaviszik, ott marad, a beszélőfüzet meg a lakásból tűnik el, Szobotka hasztalan keresi, eltűnése mögött nyilván Ili Szobotkát nagyon szerető apja áll, aki mindenáron vissza próbálta szerezni veje megbomlott lelki egyensúlyát, és nem akarta várható új életébe a beszélőfüzet irtózatos jelzéseinek emlékeivel elindítani. „Két évig voltam házas – mondta nekem Szobotka Hold utcai lakásomon, első igazi beszélgetésünkkor –, az örökös behívások miatt nem is volt az igazi házasélet, inkább egy legalizált, tragikus viszony. Összesen ötven napot ha együtt éltünk ez alatt az idő alatt. Miféle balvégzet súg az embernek olykor? – kérdezte tőlem –, miért adtunk egymásnak ilyen képtelen becenevet: Meimei. Rákoshegyen együtt olvastunk mindent, Lin Yutangot is, az ő regényében, az Egy múló pillanat-ban találtuk ezt a szót, ami kedvest, szerelmest jelent, és nőnek-férfinak egyaránt mondható. Így hívtuk egymást: Meimei. Annyi is volt a házasságunk, egy múló pillanat.” A Szobotka hagyatékában egyetlen, valamikor nyilván dupla ívpapírra írt levelet találtam Ilitől, a dupla ívnek csak az egyik fele maradt meg, Szobotka a zsoltárjában tarthatta annak idején, mert az ív hajtogatásának mérete arra mutat. A levél másik fele nyilván a kórházba vitt frontlevelezés kötegébe került.

 

 

 

 

Ennyi áll a megmaradt íven. Naplót a hagyatékban nem találtam, pedig mikor összeházasodtunk, s ki-ki elrendezte a holmiját első, Attila úti lakásunkban, említette, milyen megrendítő olvasmány, íróasztala bal felső fiókjában tartotta, az okmányok és saját naplófüzetei között. Mikor halála után kinyitottam a fiókot, csak a saját naplóit találtam meg a régi helyen, Ili füzetei eltűntek. Saját élete minden titkát itt hagyta, önmagát átadta nekem egészen, de Meimei „élményei, lelkiállapota, érzései, hangulatai” csak a halottra tartoztak. Júlia utcai lakásunkban kályhák vannak, nemcsak vidéki reminiszcenciák, praktikus okok miatt is ragaszkodtunk a hagyományos fűtéshez, nálunk mindig annyi papír gyűlik össze, amit ki-ki átall a kuka mocskába dobni, szükségünk volt olyan helyre, ahol valami elégethető. Meimei naplói nyilván elégtek, mint a rekviem tömjénje, alighanem 1973-ban, New Yorkból hazajövet, mikor a halál hirtelen reális közelségbe került Szobotkával, onnan sejtem, hogy akkor, mert saját naplóival is abban a naptári évben láttam foglalkozni: törölt, kihúzott, radírozott, mint aki szelektálni akar az emlékei között, végigolvasta a füzeteket. Ilinek egyébként nem őrzi reális kép a vonásait, a gyerekkoriakon kislány, nincs még karaktere, az amatőr felvételek rögzítette képnél alighanem sokkal szebb lehetett. Legtöbbet a külsejéről talán az apjával együtt ábrázoló ovális, fiatal lánykori fotó mutatja, lehet rajta úgy tizenhat éves. Fény sugárzik erről az arcról, derű és harmónia szép szeme nézésében, kedves szájának alig-mosolygásában. De igazi portréja mégsem ez, hanem amit Szobotka érzékeltet róla a verseiben.

Szobotka egyébként soha nem akart megházasodni.

Egész gyerekkori élményanyaga, még későbbi tapasztalata is, amelyet Trude házasságának változó széllel futó hajója szintén erősen befolyásolt, arra intette: vigyázzon. Naplója azt mutatja, gyerekkora óta kötetlenül kívánt élni, ahogy ő fogalmazta, lehetőleg hotelben, lehetőleg mindig másutt, kétkoffernyi holmival, hogy gyorsan továbbállhasson. Járult ehhez a gyerekkori „a házasság iszonyú intézmény” traumához más is, maguk a nők, akikkel összehozta a sors: Lola modellje, a Lola utódai, egyetemista korának szerelmei. A nők, akikkel összekerült, csak megerősítették a hitében: távol maradni tőlük, használni őket, aztán hazaküldeni, de gyorsan. A tudománnyal vagy irodalommal foglalkozó nőkről külön megvolt a véleménye, azokat vagy olyan visszataszítóan sterileknek érezte, hogy menekült a közelükből, vagy jelentéktelen kultúrbestiáknak, mint a Hazugság Veráját, a Rákoshegyen megismert Erdős Renée hiszteroid hősnőihez hasonlító álművészeknek, akik éppen női mivoltuk miatt képtelenek valódi művészi alkotás létrehozására. Szentül hitte, produkcióra csak a férfi képes, a nő, ha egyáltalán, mindössze reprodukáló művész lehet, mint az énekesnő vagy a színésznő, idegen gondolatok, érzések és indulatok tolmácsolója. Első házasságáig Szobotka és Gyulai Pál véleménye nemigen különbözött a nőkről, sőt Szobotka még szigorúbb bírónak bizonyult, szerinte a nők kártékony, de kikerülhetetlen állatok, még abban is alacsonyabb rendűek egy kutyánál, hogy hazudnak, és kifosztják a férfi testét, érzelmi életét.

A lány, akit mégis feleségül vett, régi ismerőse volt tulajdonképpen, Géza Erzsi húga révén, épp csak a kamaszkor idején nem vettek egymásról tudomást. Mikor Angliából visszatérve egy operai előadás szünetében ismét találkozik vele, s felújítják a gyerekkorig visszanyúló ismeretséget, majd Szobotka meglátogatja otthonában, hirtelen azt érzi, megváltozott a világ. Életében először találkozott nemcsak egy szép nővel, de egy jelentős intellektussal, aki méghozzá művész is: énekesnő.

A memoárjegyzetek között találtam egy mondatot: „Csodagyerek-előadáson vagyok, sírva fakadok, mert tudom, hogy én is az vagyok, csodagyerek.” Azt kérdeztem magamtól, míg a cédulát forgattam, amit ő, amikor a Meimei név jelentését magyarázta: hát ki súg az embernek ilyen különös pillanatokban? Mert Márkus Dezső, a népopera igazgatója és Szóyer Ilona énekesnő Ili lánya az volt, aminek a gyermek Szobotka tudta magát, csodagyermek, művészetének híre, kilencéves korától adott önálló estjei bámulatba ejtették nemcsak Budapestet, Európát. A kislány olyan muzikalitással született, mint egy madár, és két szakember nevelte gyermekművésszé. Akik ismerték, azt mondták nekem, ugyanazzal a szelíd méltósággal viselte gyerekkorában nem könnyű rangját, ami egész életében jellemezte, nem lett sem önhitt, se felnőttes, tudomásul vette, neki háromszor nehezebb az élete, mint más, hasonló korúaknak, zenét kell tanulnia, mindent, ami a muzsikára vonatkozik, zongorázni, énekelni, szerepet alakítani, folyton próbálni, gyakorolni, hiszen valaha operaszínpadon telik el majd az élete, el kell végeznie a gimnáziumot is, és megtanulni mindazt mindemellé, amire később szüksége lesz, nyelveket a külföldi fellépések miatt. Gyerekkora anomál, mint ahogy az otthona is, az énekesnő és a karmester lakásában kották, elméleti és gyakorlati oktatás, skálák és áriák között futnak az órák, amikor éppen nem utazni vagy próbálni vagy szerepelni kell. Mozart Blondéje, mint kislány, tökéletes énekhanggal, tökéletes alakítókészséggel, hiába gyermek még, ahogy énekre nyitja a száját, valami bűvölet fogja el a nézőteret. Persze hogy sokat várnak, persze hogy mindent kívánnak tőle. Mi történik, mielőtt felnőttként igazán csúcsra jutna, a hangszálaival, az idegrendszerével, ki tudja rekonstruálni? Egyszer csak azt érzi, nem tud szembenézni a közönséggel, nem tud fellépni többé, egyszer csak észreveszi, a hangja, ez az engedelmes eszköz nem a régi, vagy amikor olykor mégis a régi, nem tud dalolni már, ellenáll az akaratának. Iszonyú sors, a kisujja hegyéig dallam és harmónia ez a lány, az élete értelme alszik ki, mikor a reflektorok kialusznak, nem lehet büntetlenül Európa nagyvárosainak és Pestnek kedvence lenni, Mozartot énekelni gyerekként, felnőttként meg mint magántisztviselőnek és leckeadó tanárnak arra a csodára várni, hogy elmúlik belőle a görcs, hogy újra leküzdi a lámpalázat, hinni, lehet a hangszálain segíteni még, hogy nem rozsdásodott be végképp a hangja, elfogadni, hogy ő, aki eddig aktív művelője volt a számára a valláson kívül legnagyobb misztériumnak, a zenének, most passzívan kell hogy átadja magát a muzsikának. Egy énekesnő, aki tudja, hogy ma is az, csak elvarázsolták gonosz hatalmak, és egy író, aki tudja magáról, hogy az, csak a körülmények folyton elgáncsolják, és nincs fórum, amely arra biztatná, lépjen írásaival a nagy nyilvánosság elé, s most már aztán maradjon is ott mindörökre, egymásra néztek a budapesti Operában. Kik tartozhattak össze, ha nem ezek ketten, kik érthették meg egymást, ha nem ők? Szobotka nagy leckét tanul, szeretői hosszú sora után találkozik egy lánnyal, aki a szó biológiai értelmében is az, nem kékharisnya, mégis művelt, egy szikrányi azonosság se fedezhető fel benne Erdős Renée művészhősnőivel, tiszta és sugárzó, mint egy nagyon finom üvegpohárba töltött víz, amelyen átcsillog a nap, ami felé emelik. A nőkről alkotott kép hirtelen módosul, Szobotka életében először most valóban szerelmes, és olyan valaki szereti viszont, aki szellemiekben is társa. A háború alatt írt s fent közölt Szobotka-naplófeljegyzések pontosan megadják a lány képletét, igényét, ez a lány koncertekre jár, zenében él, zenében gondolkozik, de olvas is fontos, jó könyveket, a megtalált fél levélből jelleme is rekonstruálható. Mindennap írt neki behívásai idején, ha nincs ez a lány, Szobotka úgy jár, mint más művész-entellektüel, aki iszonyodik a háborútól, amiben részt kell vennie, s hogy ne kényszerüljön elviselni, engedi, hogy elsodorja az áradat, mert meghalni könnyebb, mint várni a golyót. Hogy foggal-körömmel átküzdötte magát minden nehézségen, hogy vállalkozott a bujkálásra, ennek a lánynak köszönhette, aki visszaimádkozta a pusztító erők közül, és akit annyira szeretett, hogy vállalta érte azt, amitől a legjobban rettegett, s ami miatt százszor eldobta volna az életét, csak ne kelljen átélnie: a katonaszökevény rettegését.

Eleinte nem akarta elvenni, akkor már nem amiatt, amivel kezdetben magának indokolta a házasságnak mint létformának abszurd voltát, egyszerű gazdasági okokból. Tudta, Ili az a lány, aki mellett le kell horgonyozni, mihelyt az őrült világ megfelelő kenyeret és lehetőséget nyújt, mihelyt ő is tud valamit kínálni annak, aki életét magához köti. Csakhogy Ilinek nem biztos egzisztencia kell, hanem férj és gyerekek, az együttlét állandósága, a lány elég realista ahhoz, hogy tudomásul vegye, a világ a feje tetején, ha a férfi gyűlöl minden kötöttséget, legfőképp egy iskoláét, hát privát angolórák adásából is megélhet egy nyelvtanár, és azt se feledje, egyre több írását közlik már rendszeresen: író. Ne sértődjék meg semmin – nyugtatja –, ne aggódjék, várjon türelemmel, majd eljön az ő ideje is, most éppen háború van, most csak egy a feladat, hogy túléljék. Mintha angyal állna alakja mögött, aki azt súgná, művészi karrierje azért került az élete legelejére, mert ez az élet nem tart soká, és holtáig mindent meg kell ismernie, a boldogságot, a nagy szenvedélyt, a nagy szenvedést, az oltár előtt kapott áldást hívő fejére, gyermeket kell a világra hoznia, még ha csak napokig él is ez a gyermek, de meg kell tudnia, milyen érzés anyának lenni. Szobotkának mindenben igaza van, amikor vonakodik a házasságtól, Szobotka megérzett előre minden veszélyt, százszor elmondta neki, várják ki a háború végét, ilyenkor nem szabad megesküdni, együtt élni, gyerekre gondolni, iszonyatos világ van, neki meg jövedelme is alig, mihelyt itt a béke, lesz neki már helye a megújult Magyarország megújult irodalmi életében, és. akkor bátran vághatnak a jövőnek. Ám Ili nem enged, mögötte a maga angyala áll a maga sürgető üzenetével, s itt most Szobotkának kell engednie. Amit Ili Szobotkának adott, a boldogság, a valakihez való tartozás, egy jelentős személyiség sugárzásának megtartó ereje, s amivel beteljesült vágyáért fizetett, az az élet.

1944 márciusában Szobotka otthon van, pár nap szabadságot kapott, s már indul is vissza, a pár nap elég arra, hogy a gyermek, akire Ili annyira vágyott, megfoganjon, s jelentkezzék majd a legszerencsétlenebb pillanatban, 1944. december 23-án. Amikor a mentők kórházba viszik, vajúdását az ostrom detonációi kísérik, férj és feleség üzeneteit a kórházba látogató szülők tolmácsolják, a katonaszökevény nem léphet ki a házból. A kisfiú 26-án születik meg, Szobotka akkor már az óvóhelyen várja haza a családját, oly közel a felszabadulás pillanata, Buda már elesett, a torkolattüzek az ő élete diadalát világítják meg, mégis túlélte, minden rendben lesz, anya, gyerek vidám, egészséges, nemsokára megkapja őket, aztán jön a szabadság, megindul a könyvkiadás, lesz állás, megjelennek az eddig írt regények, írások is rendre, a gégész biztat, talán az asszony hangjával lehet kezdeni még valamit, de ha mégsem, akkor majd az ő, a Szobotka művészetébe olvad bele elvetélt ambíciója, hiszen összetartoznak ők ketten. Még egypár napig tartoznak össze. Hogy közben mi történt, egy levél impúruma őrzi, amelyet szintén a levéltöredék és a fényképek borítékjában találtam.

Aki átélte Budapest ostromát, tudja, mit jelentett a fővárosban január 6-án egy gégemetszett, frissen szült anyát és egy csecsemőt a rosszul világított, nem steril pincében az ostromtól félőrült pincelakók közé elhelyezni. Víz, villany nincs, havat olvaszt Szobotka, cseréli a felmetszett gégében a gézt, a csecsemő nem eszik, az anya nem tud szólni, csak ír, írja a beszélőfüzetbe az utasítást, a kérést, a sikolyt, és amit nem ír le, az benne a szemében, a némaságában. Ő, aki álmában Lakmé csengettyűáriáját szokta énekelni, soha nem fog előadni tudni többé. Van Szobotkának egy Hosszú utca című novellája, amelyben a hős egy kis ládában hurcol magával egy holt csecsemőt, mikor írta, nem sejthette, így viszi majd ki eltemetni a saját fiát egy lekvárosládában, pelenkák között, s utána az asszonyt, akinek holt jelenléte ijeszti a pince lakóit, őt nem ládában, szekrényben temeti el az utca végén hevenyészett sírba. Meimei egy reggel keze könnyű mozdulatával félrehárítja a beszélőfüzetet, mint akinek se kérni-, se mondanivalója nincs többé, aztán megáll a szíve.

Hitler tébolyának nem kevés áldozata van, de nem haltak meg egyforma súlyú halállal, voltak irgalmasabb és gyorsabb halálnemek is. Ili és gyermeke halála rémregény, mint ahogy az a katonaszökevényből ismét polgárrá felszabadult Szobotka életének az a fordulata is, hogy utoljára mint sírásó lássa az asszonyt, akit először szeretett igazi szerelemmel, és a kisfiút, akiben folytathatta volna az életét.

 

Oly kedves voltál, mint egy régi dal, és elhangzottál és utána csend. A múlt idő, a két té betakar jobban, mint ezer göröngy odalenn. Fényképed nézem, hozzá zümmögök. Ez volt a dal? Nem. Így hangzott talán? Ritmusát verik tompa, bús rögök, mik megkoppantak koporsód falán. A csend maradt utánad egyedül. A fényképed nem kottázza a dalt. Még szivárványán Isten hegedül, a könny, mint apró ibolya, kihajt.

1946-ban írt, Száműzetésben című regényének elemzése válasz lehetne az író-olvasó találkozókon állandóan felmerülő kérdésre: hogyan is állunk az alkotó munkában a valóság és a képzelet arányával, mennyi életrajzi elem kerül – és ha kerül, hogyan – egy műbe. Ez a regény azért is különlegesen alkalmas volna a színképelemzésre, mert olyan történelmi időszakban íródott, amikor ha még nem is kötelező, de kívánatos volt az egészségtől duzzadó, a hatalmat frissen átvevő, romlatlan és külsejükben is népünk épségét-szépségét egyaránt kifejező paraszt- és munkásfigurák ábrázolása, a falu képe meg egyenesen oltárra került, mint olyan települési helyé, ahová nem kerülhet kóros miazma, nem is került soha, hacsak nem a paplakba vagy a jegyző házába. Szobotka ebben a regényben azt írta meg, úgy érzi, számára befejeződött az élet, a magány akkora súllyal nehezedik rá, mintha rádőlt volna egy felhőkarcoló, fel soha nem tápászkodhat a romok alól, azok a szavak: boldogság, szerelem örökre eltűntek a szókészletből, cserbenhagyta az élet, nincs köze hozzá többé, s bár fiatal férfi, nincs nő, aki szexuális érzékelésen kívül bármi emóciót kiválthatna belőle. Élőhalott, az is marad – hiszi –, mert ugyan mitől támadhatna fel, az ostrom kataklizmája után egyetlen pozitív élménye, hogy nem éhes többé, hetekig minden étel a várandós asszonynak jutott, Szobotkának élelmiszerjegyei se voltak, hiszen ő hivatalosan nem is létezett, katonaszökevényként a családtagok szájaitól megvont falatokon élt. Hogy nem kell koplalnia, már nem elég ahhoz, hogy életre rázza, a föld minden pontján amúgy is régóta csak átutazó idegennek érzi magát, örök utas ő, akár falun, akár városon, egy szál cérnán lóg az űrben, leszakadhat bármikor.

Ha regényében azt írta volna meg, amit átélt, ha személyes veszteségét érzékelteti, a katasztrófát, ami érte, s hogy az olyan régóta döngetett kapu akkor tárul ki fiatal élete előtt, amikor nincs, akivel kézen fogva átléphet a művészet, a szépség, a szabadság akkor még felhőtlenül és valóban demokratikusnak érzékelt világába, felfogták volna a bírálói, talán még méltányolják is, de mikor tudott vagy akart a felnőtt Szobotka úgy feldolgozni egy élményt, hogy önmagára vonatkoztatható, hogy vitathatatlanul direkt legyen, mint Jánoska korában, amellett ő maga is annyiféle volt, hogy annak, aki a könyvét kézbe veszi, ismernie kellett volna életét, álmait, terveit, múltját, egyéniségét, rögeszméit és rettegéseit, hogy rajtakaphassa, mit akar rögzíteni. Persze hogy hiába adta be a kiadókhoz kitűnő írását, mikor már visszakerült Pestre a faluból, ahová önmaga és gyásza elől menekült, s nagyjából egy évvel tragikus élménysorozata után megfogalmazza a maga szobotkai módján, hogyan vesztette el az élet minden értelmét. Mikor mindenki az újjászületést harsonázta, eleinte teljes hitelességgel és meggyőződésből, később már utasításra, sőt kötelező módon, ugyan kinek kellett volna az általa ábrázolt falu az általa ábrázolt nem ikonfigura parasztokkal, a semmiért lelkesedni nem tudó cingár, beteges tanárral – a Száműzetésben nem a földosztást dicséri, és nem a sarjadó életet ábrázolja, hanem a visszahúzódó, cserepekre bomlott Hirosima-létet. Verseiből, melyek 45–46-ban születtek, bárki kiolvashatta a társ és vigasz, most már a vallás vigasza nélkül is maradt ember sikoltását, bár nemigen figyeltek a lírájára, kemény és a háborús élményeit egészen más módon, ridegebb daccal és felháborodással közlő új költőnemzedék lépett a porondra, akik ha sírtak, másképpen sírtak, mint ő: a mezőny rendkívüli volt, Kálnoky, Pilinszky, Nemes Nagy Ágnes, Rába, Lakatos meg a többi fiatal személyes megrendülése sajátságos módon valahogy közéletibb volt, saját kínjukon túl a világ kínját is érzékeltető, persze később őket is süketek hallgatják és vakok olvassák, akik a közéletiségnek csak óvodás megfogalmazását ismerik fel, s nem tudnak mit kezdeni az új idők új dalaival. Ilyen tekintetben sokáig nem lesz szerencséje a Megbízható úriember-rel sem, Szobotka magánéletének jelzéseit rosszul keresték Gontran történetében, persze nem is találták meg. A fiatal Szobotka nem volt strici, bár igazán lehetett volna, Miss Higgins modellje, mint Géza egyik leveléből kiderült, valóban megkörnyékezte londoni tartózkodása alatt, alig tudott elmenekülni előle, pedig csakugyan éhezett, s ha megadja a bús kisasszonynak, amit az olyan félreérthetetlenül kívánt, a koplaló, a kitörni készülő háború elől valami fedezéket kereső Szobotka szállását, kosztját, esetleg angliai létét biztosította volna, csakhogy ő Gontranban mást vetített ki önmagából: a fasizálódó Magyarország ellen érzett felháborodását, amely azzal, hogy Hitler oldalára állt, valahol az ő személyes tragédiájáért, övéi pusztulásáért is felelős. S mert Szobotka a szónak abban a jó értelmében, amikor a polgár még nem nyárspolgárt jelentett, hanem a feudalizmussal szembeszegülő, városemelő, világkereskedelmet kiépítő, este muzsikáló, zenét, színházat, múzeumot alapító, magát az élre személyes szellemi értékeivel és becsületes munkájával küzdő nem nemest, polgár volt, mindig szívesen ábrázolta önmaga ellentétét, a fél- és alvilág izgalmas vagy szánalomra méltó figurái között sodródó kalandort, akit zárkózott lénye páholyából kifigyelve voltaképpen érdekesebb jelenségnek érzett önmagánál. Tulajdonképpen irigyelte egy kissé a Senki földje lakóit, akiket a börtönök árnyékában vagy talán éppen a börtönben valahogy szabadabbnak érzékelt, mint a polgárt, ezer kötöttsége, kötelezettsége között – itt a Hazugság című első regénye magyarázata! –, ugyanakkor, mikor tudta, munka és viszonylagos biztonság csak a polgári létforma keretei között valósulhat meg, sose volt képes irigység nélkül elmenni azok mellett, akik ezt tagadták. Felelőtlenül, a család és a szerelem voltaképpen mégiscsak mindig rabságot is jelentő érzelmi börtöne nélkül élni – ez volt a fiatal Szobotka álma, ábrándja, csak szabadon csatangolni a világban, hotelszobáról hotelszobára vándorolva, egészen másképpen, mint az apja, akit munkahely, nyomasztó hangulatú, civódó feleség és két eltartandó gyerek úgy köt, mint rabot a gálya.

Különös adottsága volt, hogy jót-rosszat mindig előre jelzett benne valami radar, sokkal előbb, mintsem bekövetkezett volna. Ha tiltakozott valami ellen, ha nem akarta vállalni, utóbb mindig kiderült, neki volt igaza. Elképedtem, mikor én szinte szárnyakon értem haza az örömhírrel: amerikai ösztöndíjat kaptunk, ő meg szinte összeroskadt a karosszék mélyén, és kérlelni kezdett, ne fogadjuk el, nem vezet jóra, meglátom. Mi az orvosával, Eckhardt professzorral együtt ujjongtunk a lehetőségtől: soha jobb frissítő, depresszióelűző lehetőség, mint egy hosszú utazás. Ellenkezését nem tekintettük másnak, mint az önmagába fordulás egyik tünetének, ami ellen, akár erőszakosan is, de harcolnunk kell. Mikor New Yorkban útban voltam vele a Szent Klára Kórházba a mentőkocsin, eszembe jutott az arca; kétségbeesett kérlelése, ne fogadjuk el az ösztöndíjat. Neki volt igaza, nem lett volna szabad eljönnünk Európából. Ne házasodjanak össze, ne jöjjön még a gyerek, várjanak ezzel, míg vége lesz a háborúnak, mondta annak idején Ilinek, ugyanolyan biztosan érezve a veszélyt, ami az asszonyra vár, ha megkezdi házaséletét, míg a békét meg nem kötik, Ilivel ugyanúgy nem boldogult, mint velem, s ugyanúgy nem mondott végül is nemet, elnémította, visszafojtotta belső tiltakozását. Amerikában a szíve ment rá, a háborúban a családja élete.

Mindezt azonban csak az tudja, aki most írja, s az, aki most olvassa ezeket a sorokat. A Megbízható úriember-t 1946-ban még rejti az idő, de a Száműzetésben anyaga már összeállt benne a Békés megyei faluban, ahol 45 tavaszán kikötött, s ahol persze semmi más nem történt vele azon túl, hogy felhizlalták, és a tanításért kosztot és állást adtak neki. Nem volt Cavelli Olga, nem volt versengés semmiféle tanítvánnyal, pár héttel családja pusztulása után csak a halottra gondolt, nem is egyértelmű indulattal, mert van verse, amelyben hűtlennek nevezi, megvádolja, hogy itt hagyta egyedül, idő kell még ahhoz, hogy harmonikusabban rögzítse emlékét, a seb még hámosodik, még csak önmaga szenvedése és kifosztottsága foglalkoztatja. Olvas a falun, ami könyvhöz csak hozzájut, és lesi, mi lesz az ebéd, a vacsora. Mikor Békésbe érkezett, olyan volt, mint egy csontváz, csak tántorgott a poros utakon, várta reggel, hogy este legyen, este, hogy reggel, gyászát elemezte, azt, hogy mások élnek, s ő maga csak látszatra tengődik közöttük. Már szerettük egymást, mikor egyszer feltettem neki a nagyon is logikus kérdést: tulajdonképpen miért nem lett öngyilkos a tragédia után. Akkor már tudtam, milyen gyerekkora volt, mekkora tehernek érezte az iskolai stresszt, az örökös otthoni veszekedést, milyen kilátástalannak a létet, ha kiválasztotta azt a bizonyos Damjanich utcai házat annak idején, mi tartotta vissza, amikor valóban mindent elveszített. „Nem tudom – felelte gondolkozás nélkül, olyan gyorsan, hogy látszott, ezt már ő is gyakran megkérdezte magától. – Azt hiszem, vártam valamit, annak ellenére, hogy úgy éreztem, nem lehet várnivalóm. Polgár voltam, tudod. Megköveteltem a rendet az életben, és a halálhoz méltó formákat is. Én azonnal eljöttem Pestről, képtelen voltam ott maradni. Gertrúd, anyámék agyonbecéztek, menekültem a részvét elől, nem bírtam elviselni. Közben a halottaim ott maradtak az ideiglenes sírban, az első időkben még nem lehetett exhumálásról intézkedni, hónapokba telt, míg tisztességgel eltemethettük őket, ki kellett várnom, míg megnyugodhatom, hogy legalább a végtisztességet megkapták, mint más szerencsésebbek. Míg az igazi temetést el nem intéztem, nem halhattam meg. Mire hozzám jutott a híre, hogy gondolhatok a dolgok rendezésére, az is kiderült, keresnek, mert állásom van, méghozzá a Rádióban, az irodalmi részlegnél, siessek vissza, indul a munka. Kétségbeesésemben elfakadtam sírva. Állás, nekem való, végre olyan, amilyet mindig kívántam, most, amikor ennyire egyedül vagyok, olyan volt, mint valami gonosz tréfa. De persze visszajöttem, temetni és elfoglalni az állásomat. Hirtelen annyi ember vett körül, annyi munka zúdult rám, hogy a temetés után egyszerűen nem volt időm mással foglalkozni, mint momentán tennivalókkal. Tudhatod, milyen időszak volt ez, egy országnak indult újra az élete. Tavasz volt, kora nyár, megkezdődött az újjáépítés, s bár azt éreztem, mindent elvesztettem, azért tudtam, számomra kitárult a kapu, most aztán véglegesen és örökre beléphetek az írók világába, ez visszafogott, megtartott. Újjáépítés volt, felszabadulás. Meg tudod ezt érteni?” Hogyne tudtam volna, ismertem annak a tavasznak, annak a kora nyárnak soha el nem felejthető színét, ragyogását. 1945. április negyedike után nemigen tűrte meg a tudat már az öngyilkosság gondolatát, olyan diadalmasan bontakozott ki, olyan erős és hatalmas volt az élet. Én is akkor kerültem Pestre.

Naplójának utolsó feljegyzését 1943. március 7-én írta, bevonulása előtt, a következő füzetet 1945 szilveszterén kezdi meg. Betűi ismét normálisak, 1943-ban alig tudtam elolvasni, mit írt, nyilván reszketett a keze.

 

 

 

Fél éve sincs, hogy zokogó verseit írta, még nincs egy esztendeje, hogy Ilit eltemette, s undorral gondol élete folytatásának lehetséges voltára:

 

Egy nő, egy másik nő? Hát nincs egyéb vigasz? Hess innen, buja, vén, fekete, rút csikasz! Állj elém, égi lény, tündér Beatricém, legyen a neved ez, vagy más, tudom is én, mi jó volt Danténak, nem éppen jó nekem? Vezess magaddal el, vezess völgyön-hegyen…

 

Mikor naplóját és verseit egymás mellé téve olvastam, nem azt éreztem, hogy hűtlenné vált a nőhöz, akit szeretett, vagy akár a magányához, bánatához, hanem hogy milyen nyomorult, kapkodó, zavart, tanácstalan és társtalan, hogy egyetlen percet nem hagy magának gondolkozásra a napban. Vagy dolgozik, míg belekábul, vagy valami nőhöz menekül. Szobotkának több szeretője van ebben az időben, mint ágyasa Salamon királynak, s olykor elég meglepő személyekkel állt kapcsolatban. Volt egészen alantas, kultúrájához nem méltó valakivel viszonya, de volt igazi művésszel is, vett részt sajátságos, Magyarországon akkor még nemigen dívó kollektív játékokban egy szűk baráti kör hegyi otthonában, ahol a férjek és a meghívottak, így ő maga is partnert kaptak és cseréltek, néha éppen a házigazda felesége állt rendelkezésükre. Ivott, szeretkezett, futott maga elől. A Rádió, ahol az irodalmi osztályon Grandpierre-rel és Képes Gézával dolgozott együtt, bő lehetőséget adott arra, hogy sokféle emberrel összejöjjön. Mindig egy vagy két fáziskülönbséggel vette észre, hogy megcsalják, minden íróról, aki közelített hozzá, és egy jó szót szólt neki, azt képzelte, igazi barátja, de csak Képes és Grandpierre volt az, Ortutay és Bóka mellett. Géza fogoly volt, Sanyi távol, évekbe telt, mikor új barátainak bizonyítaniok kellett volna a hűségüket, hogy rájött, egyszerűen éppúgy kihasználták, mint egyes nők, beprogramozták és körükbe vonták azért, hogy minél gyakrabban műsorra kerülhessenek. Később, mikor már terhessé vált a Rádióból kirepített Szobotkával való érintkezés, nemhogy meg nem hívták többé, de az utca másik oldalára átmentek, ha meglátták. A nők is mindenfélét akartak, vacsorát, szerepet, áradó érzelmeket, vallomást, legfőképpen persze házasságot, Szobotka nem akart semmit, csak feloldani egyre tömörebb magányát. A rádió műfaját nagyon szerette, értette, tudta is, később ez is ellene fordul, szokatlanul sokféle adottsága, hogy olyan kellemes orgánumú, olyan művészi láttató erővel fogalmazó riporter és helyszíniközvetítés-vezető, hogy tud színes és izgalmas összekötő szöveget írni, akármit, rádió-előadást, cikket, krónikát, riportot, aszerint, mi a kívánság, víg vagy komoly hangjátékot is. Kárára válik, nem hasznára.

Ír-ír-ír, a drogok közül, amikhez menekül, ez a legősibb, legtermészetesebb kábítószere gyerekkora óta, beledolgozik a hajnalba, mert nappal ott a rádiós munka, délután a barátok, este a nők, csak éjjel tud munkához jutni. Ezt az éltet több okból nem lehet folytatni a régi környezetben, munkalehetősége és szexuális élete biztosítására, mihelyt megszületik a forint, lakást szerez. Élete első főbérleti, önálló lakása, és olyan egyedül van benne, mint az űrbe kilőtt Lajka kutya, pedig a látogatók egymásnak adják a kilincset. Jönnek a nők, akiknek jönniök kell, mert nem bírja nélkülük, de akik aztán minél hamarabb hagyják is újra egyedül, hiszen dolgozni is szeretne. Az is eszébe jut, talán olyan messze kellene menekülnie emlékei színterétől, hogy tenger válassza el régi és új lakóhelyét. Anglia, mint tartózkodási hely, ismét felmerül, ezúttal reálisabb formában, ez részint az ösztöndíjasok nagy ideje még, de a BBC-nél is szóba kerül valami álláslehetőség. Jók a kapcsolatai az angolokkal, sokat fordít, tolmácsol, hol a Rádió megbízásából, hol a British Council felkérésére, itt járó politikusokkal, missziótagokkal készít riportot, emiatt az ötvenes években majd feljelentik az államvédelemnél, gyanús egyén, kétszer is járt Londonban, kitűnően beszél angolul, és előadásai tárgyául nagy szeretettel választ valami a brit birodalommal kapcsolatos anyagot. Akkor szerencsére már olyan mélyre süllyedtünk mind a ketten, hogy nem foglalkoznak vele, az államvédelem nagyobb halat akar fogni Szobotkánál.

Annyira vágyik a rokonszenvre, hogy azt hiszi, igazán szeretik, annyira nagy szó, hogy végre neki való állása van, és szabadon dolgozhat, amennyit csak bír és akar, hogy ontja a sorokat. Ki hinné el neki, hogy nem elsősorban a pénzért csinálja, hanem valamikor tétlenségre kényszerített lába viszi előre visszafoghatatlanul az immár akadálytalannak tűnő terepen, s a munka az egyetlen, ami az olykor rossz szájízt hagyó kalandok után valahogy kitölti napjai kétségbeejtő ürességét. Sokkal később derül ki, a szakma oda se figyel kitűnő novelláira, igazán rangos rádió-előadásaira, hangjátékaira, csak azt jegyzi meg róla: folyton és mindent ír. Ez az induló fiatal irodalom értékítélete szerint inkább szégyennek számított, gyanús a sokoldalúság, ennek a Szobotkának alighanem nincs is profilja. Időbe telik, míg rájön, s akkor már késő is, még barátságból, kérlelésből se lett volna szabad dalszöveget írnia senkinek, vagy ráemlékezve hajdani saját áttörési kísérleteire, irgalom-műsoridőt biztosítani dilettánsoknak. Mások pályája helyett inkább a magáéval törődött volna többet, s megkereste volna azokat a kapcsolatokat, amelyek révén valami csoporthoz sodródhat, bármelyik, a koalíciós időkben alakult írótársaság bázis lett volna későbbi élete folyamán, mert a kör, amely mellett egy író a negyvenes években lehorgonyzott, kategorizálta későbbi írói útján. Sebzett volt, merev, mindig rossz helyen tartózkodó s rossz helyen bizalmas, ugyanakkor rádiós és szerelmi sikerei miatt elkényeztetett, azt várta, majd hívják ide-oda-valahova, valahol csak kell az, amit csak ő tud, de olyan sokat és sokfélét írt, hogy a nagy formátumú novellák is rendre elvesztek a rengeteg anyag között. Egy csoport sem hívta sehová. Sokat keresett, sokat szerepelt, mások kereseti lehetősége függött tőle, ez elég volt a szakma egy részének ahhoz, hogy átnézzen a feje fölött, és ne figyeljen fel, mikor megszületik az azóta antológianovellává vált Esős hajnalon vagy az Erényes emberek, a jellegzetes Szobotka-világ első jelzései. Egy rádióriporter – mondták –, egy összekötőszöveg-író, valaki, akinek hatalma van, azt a nőt kapja meg, akit akar, hisz minden alkalma megvan a viszonzásra, amellett ha barátságos is, csikorog a nyájassága. Szobotka nem vitte piacra, milyen súlyosan sérült, azt tudták róla, hogy özvegy, de az életmódja annyira rácáfolt arra a szabványra, ahogy az igazi gyász sújtotta emberek viselkednek, hogy nem vették komolyan. Úgy szemre mindenhová tartozott, igazán sehová. Írta a Száműzetésben-t, és kábította magát és társtalanságát a nőkkel. Élete most ismét hasonlít a Lola-korszak időszakához, csak komolyabb méreteket öltött, a remény lett oda, hogy valamikor is rendbe jöhet, nincs nő, aki elfeledtetné vele azt, akit elvesztett, testet kérés nélkül is annyit kap, amennyire igényt tart, de az egyik É. műveletlen, a másik olyan hangsúlyozottan finom úrilány, hogy már-már komikus, a harmadik É. megbízhatatlan, hazug, N. művész, de az is csak vándorol az életében férfitól férfiig, I. közönséges, durva, trágár, E. folyton pénzt kér, még Mari a legkülönb, aki bájos és szelíd, abba még szerelmes is, pedig folyton kifosztja, álbetegségekre hivatkozva szedi el a pénzét a börtön peremén tántorgó öccsével, s az eszkimó férjek kínálta feleségek reggelre virradva már undorítják. Biztosra vette, hogy Ili erkölcsi tisztaságát, művészi mivoltát, jellemmel párosult kívánatos testét hiába keresi, a halott eltűnt előle, tudomásul kell vennie, hogy kurta szerelmük valóban csak annyi volt, amit végzet sugallta becenevük jelzett, egy múló pillanat. Hát akkor előre, amerre a szél viszi, mindegy, hová, mindegy, kivel. Most már jól keres, van lakása is, az állása biztos, a Kisgazdapárt még képviselőnek is jelöli, a szabadkőműveseknél legénnyé, majd mesterré avatják, az élete csupa esemény, mégse történik benne semmi. Szeretkezés, átivott vagy átírt éjszakák, és a regény, amiről egyre világosabban kiderül, nem kell majd senkinek, van abban valami megrázó, hogy a nemcsak alkotó, az alkotást elemző munkára is képes agytekervényével még írás közben érzi, megint feleslegesen dolgozik. Csak a családi kapcsolatokat tartja hűségesen, hetente meglátogatja a szüleit, Gertrúdot, volt apósa, akihez nemcsak rádiós sikereinek, de más egyébnek a híre is eljut, egyszer félrehívja, és szeretettel figyelmezteti, rendeznie kellene az életét, ami elmúlt, nem tudja meg nem történtté tenni, nincs értelme ennek a talajtalan létnek, amelyben se társa, sem otthona, meg kellene nősülnie, ne éljen egyedül. Szerette az öregurat, később, mikor a szükség úgy hozta, mindig mellette állt anyagi, érzelmi segítséggel, de akkor olyan indulattal hagyta faképnél, mintha az orvos volna, aki nem ment ki az övéihez a Lorántffy-kórházba. Őt ne üldözze, hagyja békén, az ő élete lezárult, tanácsra se szorul, a nők arra valók, amire használja őket, az élet céltalan téboly, amúgy sem érthető. Van neki elég baja, a regény nem kell senkinek, Grandpierre és Képes azt mondják, kiváló írás, csak az ábrázolásával van baj, az optikával, ahogy a falut nézi. Nem érti? Nem értette, mert ő ilyennek látta a falut, Képes és Emil néha úgy beszélt vele, mint egy dacos gyerekkel. „Várj egy kicsit, most minden zavaros, várd, míg pontosabban körvonalazódnak a dolgok” – mondja Grandpierre. „Ha megdühödöl és nem folytatod, csak magadnak ártasz, később biztosan kiadják” – vigasztalja Képes. Csakhogy Szobotka nem akar várni, az egész addigi élete egyéb se volt, csak várakozás. Csőd – fogalmazza meg magának, csőd minden vonalon. Most már szerzett otthont, épp csak nem bír megmaradni benne egyedül, Pestet, de magát a Rádiót is elkezdi lassanként kudarcnak érezni, a koalíciós idők lejáróban vannak, s bár szépen emelkedik rádiós pályáján, egyre jobban csábítja a londoni lehetőség. Ahogy szerelmi életében visszatért a Lola-korszak, újjáéled a valamikori nagyon fiatal és kalandor hajlamú Szobotka is, a kalandvágyó, a csavargásra kész. Mit hagy itt, hogyha elmegy? Egy sírt, régi és új csődök emlékét és egy eléggé sajátságosnak ígérkező belpolitikai helyzetet. „Ma este, mikor eljöttem L.-tól, rájöttem, unatkozom. És unatkoztam Á. Évával is és D. Évával is, abban a hangulatban vagyok ebben a számomra céltalanná vált világban, amikor akárki vagy akármi kilendíthet utamról, elindulok a semmibe, a bizonytalanba. Este részegre ittam magam Grandpierre-nél, de hát örökké inni sem lehet” – írja 1947. március 24-én a naplójába. Külföldön talán természetesebb lesz a magány. Most már nem elég, hogy a folyóiratok, a lapok rendszeresen közlik, nem szenzáció, hogy rádiós rovataival nagy személyi sikere van, hogy az Írószövetség nyelvvédő bizottságába választják, hogy a minisztérium azzal bízza meg, dolgozza fel a magyarságra vonatkozó külföldi irodalmi vonatkozású cikkeket, hogy 42-ben készített fordításaira igényt tartanak, vagy hogy Keatsről beszélhet a főváros népművelési programja keretében, a nagy fogadások sem adnak enyhülést, a nőktől meg csömört kap, azok valósággal üldözik, s minél jobban ajánlkozik valaki feleségnek, Szobotka annál messzebbre szalad a kínálkozó elől. Házasság, még csak az kellene, Szobotka számára szent ez a szó, hisz abban a fogalomban, hogy hitves. Ami azonban a legjobban feldúlja, annak a tudomásulvétele, hogy a halott alakja megmerevedett az időben, Ili nem ad már friss emléket, csak a bánatét, s a fájdalom elől már elriadna az életösztöne. A síró versek abbamaradnak, végre felfogja, megérti, valami örökre lezárult, Meimei elment és elmúlt, soha nem jön vissza, akkor hát okosabb végleg szakítani mindennel, Angliában logikusabb és talán elviselhetőbb lesz, hogy idegenné vált az életben, mint Magyarországon, ahol otthonos, csak éppen otthona nincs, nyilván nem lesz soha.

Van persze perc, amikor habozik, talán mégse fut el a hazájából a saját megoldatlan élete miatt, mikor lefordít egy Shaw-darabot, és visszahallja saját szavait a színpadról, vagy különszobát jelölnek ki számára a Rádió egyik folyosóján, mikor Székesfehérvárra küldik szavalóversenyen zsűrizni, vagy „gyönyörű időben, színpompásan, sok embert megmozgatva” eljön a május elsejei ünnep, és közvetíti, megérezve az ünnep akkor még ártatlan és igaz pátoszát, vagy amikor száz kiadandó könyv listája fölé hajol, mit ajánljon a végtelen nagy irodalomból, mit hagyjon ki, tőle függ a döntés. 1946–47-es naplója csupa tépelődés, állandóan visszatérő motívum egy van benne: „Rossz hangulatom, céltalan magányom rányomta a bélyegét mindenre.” Szobotka naplója olvasójának nem kell képzett pszichológusnak lennie ahhoz, hogy rájöjjön arra, amire egyébként a napló írója nem jön rá: ez az ember, aki folyton azt kiabálja, nem is kell neki otthon, stabilitás, nem kell semmi, csak a világba menekülni, nem vállalni semmi kötöttséget, egyébre se vágyódik, csak otthonra, és fogalma sincs róla, hogy haza akar menni, le akar ülni a mindig egy asztalhoz a mindig ugyanegy asszonnyal, és beszélgetni a hétköznapok sodorta problémákról, hogy mi lett volna, ha csorbítatlanul megmarad Arany János életműve, vagy mennyire képzelhető el, hogy Caesar, akinek legendásan pontos felderítő stábja volt, nem tudta előre, mi vár rá március idusán. „Rettentően erős bennem a menekülés, a futás vágya” – írja 1947. június 26-án. Így van, csak az irányt látja rosszul, s ha valaki azt mondaná neki, Dickens Karácsonyi ének-ének hangulatát keresi, ráförmedne. Van időszak, amikor tizenkét nő jár egyazon periódusban a lakására, és tölti egymást váltva vele az éjszakát, ő a legnagyobb természetességgel használja mind a tizenkettőt, de felháborodik és kétségbeesik, mikor legkedvesebb barátnője, a szép kis színésznő rendezni próbálja rendezetlen életét, és férjhez megy, Szobotka mindenkit megcsal, de nem tudja elviselni, ha kiderül, hogy őt hagyják el. Vágyódva gondol arra, egyszer majd kiszórja valamennyit, legelőször P.-t, aki különös agresszivitással akarja belekényszeríteni valami kötelékbe, Szobotka hagyatékában megmaradt az impúruma, amivel visszautasította P. házassági ajánlatát. „Ne várj tőlem alázatot, nem vagyok alázatos ember. Korlátlan vagyok és figyelmes, hűtlen és kíváncsi, érzékeny és kegyetlen, s a szeretetre csak feltételesen vágyom, úgy, ha nem kötnek hozzá feltételeket. Az idillt majd keresd mással, kedvesem. Nekem nincs időm hozzá, az én dolgom mindössze annyi, hogy a magam módján megéljem és a magam módján leírjam.” Házasság! Nevetséges. Pedig a lány, akit majd feleségül vesz, már itt van Pesten, ha valami varázstükör megmutatná őket egymásnak, nem hinnének a varázstükörnek. A lánynak egy szőke, kék szemű, fiatal Básti típusú, barnára sült arcú férfit mutatna a tükör, akinek csak pontossága és rendszeretete teszi lehetővé, hogy szeretői egymásba ne fussanak az Attila utcai lakásban, s aki életvitele nemcsak meghökkenti, de felháborítja, mert Isten nem azért adja az embernek a tehetséget, a létet, hogy így sáfárkodjék vele. A férfi egy vékony, komoly, kun ősapáitól keleti arcot örökölt lányt látna, aki, amikor először vacsorázik vele, babfőzeléket rendel a Vén Diófában feltéttel és szódavizet kér hozzá, mert nem szereti az alkoholt. Felháborodott mondatára, mi jut eszébe, higgadtan közli, világéletében szerette a babot, s nem hajlandó fancy ételeket enni, pusztán mert ez Szobotka szerint így szokás; ha szégyenkezik a bab miatt, máskor nem kell meghívnia, egyébként a vacsoráit maga szokta fizetni. Az utolsó vendéglőbeli vacsoránál a soros nő, akit elvitt, pezsgőt kért, előételt, és nem a bal – a jobb oldalát nézte az étlapnak, mikor rendelt, kikereste a legdrágább ételt. Szobotka ingerülten tiltakozik, a lány mintha süket volna, úgy hallgatja. Nagyon kis pénztárcája van, amely macskafejet ábrázol, és villámzárral nyitható, valóban kifizeti a vacsoráját, borravalót is ad, Szobotka azt érzi, megüti a szél. A lány akkor neveti el magát először, s ettől a férfi valahogy megenyhül, azt hitte, ez a teremtés nevetni se tud talán, mi várható az olyantól, akinek macskafejes a pénztárcája, és nem fogad el egy tányér főzeléket. Szobotka megrémül, úgy megrémül, hogy nyirkos lesz a tenyere. A babfőzelék nyugtalanítóbb mindennél, mit lehet kezdeni egy ilyen lánnyal? Nem elég baj, hogy amikor nagyon fáradt, pihenésképpen Tacitust olvas, mint egy Jókai-hős a szabadságharc idején? „Nem lehet megvenni – gondolja nyugtalanul Szobotka –, ez rettenetes.” Most érzi csak igazán, hogy el kell mennie Pestről, itt ez a főzelékevő, és csak néz rá a ferde szemével. Majd Londonban elfelejti ezt az estét, amelyen így megszégyenült. Soha életében nem fizetett még nő az ő társaságában. A viaskodás, amelyet eleinte azért folytatott, hogy el tudjanak futni egymás elől, később azért, hogy megnyerhessék egymást, pontosan nyomon követhető Szobotka naplójában, 1947. július 14-től 1948. június 5-ig, az esküvőjük napjáig.

Szobotka, aki a hírközlés világában él, és olyan munkahelyen, ahol pontosan ki kell dekázni, melyik nemzet irodalmát, zenéjét, eredményeit milyen határig és milyen hangvétellel kívánatos az ország nyilvánossága előtt népszerűsíteni, nem volna a Lamberti mester műhelyében ábrázolt kisfiúból férfivá érett felnőtt, aki mióta csak megtanult olvasni, a vezércikktől kezdve a legutolsó apróhirdetésig mindig áttanulmányozta az újságot, ha nem érezné meg a negyvenes évek végén, miközben az országban nagyszerű dolgok történnek, és körülötte évezredes hiányokat bepótló óriási idomokat gyúr a történelem, valami szűkülni is kezd, mintha borulna a horizont. Még nem tilos a nyugati missziókkal, az angolokkal, amerikaiakkal való érintkezés, mindössze a kormány kulcspozíciói csúsznak ki rendre a polgári pártok kezéből, megint valami jelentősnek ígérkező változás várható, épp egyelőre csak azt nem lehet tudni, neki személy szerint javára lesz-e vagy kárára. 1945-ben, mikor az óvóhelyről feltámogatták, azt képzelte, számára most már aztán igazán befejeződtek a válság évei, 1947-ben megint csak gyanakodni kezd, talán nem csupán az emlékei elől való menekülési vágy vonzza annyira Londonba, inkább valami suta gyanú, hogy mintha nyugaton inkább befejeződött volna a háború, nálunk meg csak amolyan fegyverszünetféle lenne, a levegő közeli vihart ígér. Polgári párt tagja, nem is akármilyen éleslátással, érzi, a citoyen polgár fogalma hamarosan elveszti majd eredeti jelentését, s a visszataszító, sőt veszedelmes burzsoá szóval válik azonos értelművé. Akkor hát csak keljünk át a csatornán, ahogy lehet, addig meg verjük agyon az időt s magánya gyilkos tudatát azzal, ami adódik. Bármivel. Angol kapcsolatainak továbbmélyítésére megy el 1947. július 14-én az Írószövetség fogadására, amelyet egy Spender nevű író tiszteletére rendeztek; Szobotka egész jövője és további sorsa fordul meg a Spender-fogadáson.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ha befejezhette volna életútja ismertetését, nem tudom, mennyit árult volna el a lányról, aki macskafejes pénztárcájából kifizette a saját vacsoráját, és arról az önmagát is megdöbbentő szenvedélyről, ahogy szerette. Hogy milyennek érzékelte, azt közölte a nyilvánossággal. Megírta a Megbízható úriember Karola figurájában, de meg legkedvesebb regényében, az Összeesküvők-ben is, ha az olvasó nem restelli a fáradságot, vegye elő a könyvet. Ott van szerelmünk bonyolult képlete, ott a kettős portré, sokféle önmagának egyik rögzítése Kerkes alakjában, s ott vagyok én is: Katie.

Amikor megismerkedtünk, még költő voltam, nem is gondoltam prózaírásra. Devecseri szerette a verseimet, rábeszélt, próbáljam meg elhelyezni őket a Rádiónál. „Mért nem keresed fel az irodalmi osztályon azt a nagyon tehetséges Szobotkát?” – kérdezte tőlem egyszer, mikor benn ült nálam a minisztériumban, ahol akkor az államtitkárságon dolgoztam. Azt feleltem, nem házalok szellemi termékeimmel. „De ez nagyon rendes ember – agitált tovább –, és olyan árva szegény.” „Sajnálom” – feleltem. Még visszaszólt az ajtóból, nem gondolnám-e mégis meg, ez a Szobotka tetszenék nekem. Akkor már ingerülten ráztam meg a fejem, a verseket, amelyek között lapozott, visszadobtam az íróasztalfiókomba. Elég bonyolult volt az én életem, nem óhajtottam új ismeretséget kötni senkivel. Honnan tudhattam volna, hogy akivel vonakodom találkozni, olyan lesz majd számomra, mint a páncél, hogy amíg csak él, mindig köztem áll majd, és a világ között, elsikkasztja a postámból a mocskolódó kritikákat, meg ne sérüljek munka közben, míg a szervezett hajsza folyik ellenem, hogy azt ajánlja majd, mikor családostul ott vergődünk a Rákosi-korszak kútjának fenekén, ideadja, amije csak van, minden pénzét, sőt ha az öregeimnek könnyebb lenne úgy, akár leköltözik Debrecenbe is dolgozni, hogy mikor a személyi kultusz dühöngése idején már csak a napi levesünkön élünk, mert minden nélkülözhető fillér a folytonosan beteg, gondok közt fúlódó nyugdíjas szüleinknek kell, éjszakai különmunkát vállal, engem ágyba parancsol, ő dolgozik hajnalig, s fényfogóval takarja el a lámpát, meg ne zavarjon, míg alszom. Hogy tudhattam volna abban a percben, mikor Devecseri kimondja a nevét, hogy ha nincs Szobotka, nem leszek én sem, sem az én életművem, Rákosi iszonyú évei, a visszavett Baumgarten-díj, az évtizedekig tartó, gondosan előkészített és végrehajtott víz alá nyomás, ifjúságunk és reményeink legázolása alkoholistává zülleszt, disszidálásra bír, ideggyógyintézetbe vagy öngyilkosságba kerget. Ha ő nem áll mellettem, kalapáccsal verem szét az írógépemet írás helyett, ha nem fogja a kezemet, és nem unszol naponta, dolgozzam, nem írok én se Freskó-t, sem Őz-t, nem írok én semmit átkozódó verseken kívül. „Nekem írd meg! – kért, mikor végképp abba akartam hagyni mindent –, nekem egyedül, és ne törődj mással. Ha szeretsz, elég kell hogy legyen neked az, hogy én vagyok az olvasód.” Amiket azokban a dúlt, gyilkos időkben írtam, valóban sorra csak neki születtek. Volt meósom, kritikusom, esztétám, de volt szakácsom is, ha nagyon benne voltam a munkában, ő főzte meg az ebédet, hogy ne kelljen felállnom az íróasztaltól, volt, hogy ő takarított, ő vásárolt be, én meg vertem a gépet, időnként hozzám hajolt, és megcsókolta a fejem búbját, kezében valami háztartási eszközzel, és azt mondta: „Dolgozz!” Nevelt, bírált, tanított, szavára, javaslatára úgy dobtam a papírkosárba hatvan-nyolcvan flekket, hogy még csak nem is sóhajtottam utána, annyira megbíztam ízlésében, ítéletében, kezdtem a munkát elölről. Nemcsak a test mámorára tanított meg, de az Oxford Companion verseire is, mindenre, amit ő angol–német szakon megtanult, s ami az én latin–magyar képzésemből természetszerűleg kimaradt annak idején. Shalott kisasszonyának megrepedt tükre, szálló szőttese éppúgy az ő révén épült bele az életembe, mint Shelley, Keats, Kleist vagy Hölderlin munkássága, hogy ki volt igazán Goethe, és mi a tragédiája, éppúgy tőle tanultam meg, mint azt, mi az emberi helytállás becstelen időkben, vagy hogy milyen erőfeszítésre képes a szellem. Tíz esztendejébe került a halálnak, míg legyőzhette, mert újra és újra lábra parancsolta összeomlani készülő testét, hátha kivédheti, hogy egyedül hagyjon a világban, ahol nélküle olyan magam maradok majd, mint egy gyertyaszál egy sivatag közepén.

Azon a bizonyos Stephen Spender-fogadáson, amelyre Szobotka naplója célzott, örökre retinámra rögzült a kép, ahogy s amilyennek legelőször láttam: sűrű, világosszőke hajával, feledhetetlenül tiszta pillantású kék szemével. Ha tehette, mindig szürkét viselt, akkor is valami könnyű szürke ruhában támaszkodott a büféasztalnak. Fogalmam se volt róla, ki lehet, pillantásaink egybekapcsolódtak. Én sose hittem, hogy van ilyen, kinevettem, aki azt írta vagy állította, jöhet az életben olyan pillanat, amikor egy másodperc töredékére megáll forgásában a világ, s hirtelen megváltozik minden – velem akkor ez történt. Csak álltam, néztem rá; és minden sejtem azt mondta, én erre az emberre vártam egész életemen át, miatta zavartam el Z.-t, hárítottam el a házassági ajánlatokat, küldtem vissza G. jegygyűrűjét, én ennek az ismeretlennek a kedvéért születtem, ez a valaki az én világra jöttem indokolása. „Ismerőst látok a büféasztalnál – mondta Devecseri –, gyerünk oda, együnk valamit.” Mentem. A szőke férfi egyik oldalán Lengyel Balázs állt, a másikon Kosztolányi Ádám. „Ez Szobotka – mondta Devecseri –, Tibor, ez az a lány, akinek a verseit dicsértem. Ez Szabó Magda.” Váltottunk pár semleges mondatot, egyikünk se maradhatott sokáig a fogadáson, az is kiderült, rövidesen szabadságra indul ő is, én is, megbeszéltük, ha majd visszakerülök Pestre, beviszem a verseket a Rádióba. Balázsék meg Devecseri valami vendéglőbe mentek, Szobotka át Budára, vacsorameghívása volt, egyedül bandukoltam haza a Hold utcába, és igyekeztem megmagyarázni magamnak, valami Szent Iván-éji hangulat vett rajtam erőt az imént, tanácsos lesz hamar elfelejteni. Nyugalmat akarok én, és békét, Isten mentsen meg minden végletes szenvedélytől. És egyáltalán: hogy képzelhettem az imént, hogy az én emberem áll ott az asztalnál, mikor azt se tudom, kicsoda voltaképpen. Elkezdtem érdeklődni. Valósággal megnyugodtam, mikor kiderült, milyen életet él, szeretői száma, a mód, ahogy idejét, erejét, egészségét prédálja, a hír, hogy hajnaltájt jár haza, szinte megörvendeztetett. Nem az én világomba illik, nem hozzám való. Még szerencse. Debrecenből azzal tértem vissza, hogy a verseket, ahogy megbeszéltük, elviszem neki, aztán ezzel le is zárul, ami meg se kezdődött. Lehiggadva hívtam fel Szobotkát, megegyeztem vele, mikor keresem fel. Épp hogy leültetett, egy nő robbant be a szobájába, nem kellett nagy fantázia ahhoz, hogy kitaláljam, milyen kapcsolatban állnak egymással. Láttam, kínosan érzi magát, mert a nő agresszív volt, bizalmaskodó, s úgy éreztette a szobában előjogait, mintha más miatt mentem volna fel a Rádióba, nem hivatalos ügyben. Két perc múlva elköszöntem, azzal az érzéssel, valami nagy veszedelemtől szabadultam meg. Másnap egyszer csak belépett a minisztériumi szobámba, rábámultam, ugyan mit akar. Elnézést kért, hogy előző nap semmi lényegest nem tudott megbeszélni velem, a versek nagyon szépek, rövidesen sugározni fogják őket, egyébként örülne, ha hivatalon kívül is találkozhatna velem, mikor volna megfelelő. Megállapodtunk egy napban, csak amikor elment, tűnődtem el rajta, miért egyeztem bele, mi az az erő, ami nem engedte, hogy nemet mondjak neki. Éreztem, veszélyes talajon botorkálok, fel kellene hívnom a Rádiót, lemondani az egészet. Nem bírtam megtenni. Ahogy kérte, ott voltam a megbeszélt időben a Sörkatakombában, s attól fogva rendszeresen találkoztunk. A törzshelyünk ott volt, ahol most a Ságvári téri anyakönyv-vezetőség van, akkor eszpresszó üzemelt a földszintjén, nagy halak voltak a falaira festve, tengermélyi, zöld világításban, úgy neveztük el a helyet: a Hal. Kezdtünk rendszeresen közös programot csinálni. „Délután Magdával ültem egy koncerten – írja Szobotka a naplójában –, ennyit még senkivel nem hallgattam. Azt hiszem, nagyon fél tőlem.” Valóban nagyon féltem. Tudtam, ha nem leszek képes leküzdeni magamban azt az érzést, amely egyre nyilvánvalóbbá válik, baj lesz, nem hozhat ez a találkozgatás mást, csak szenvedést. Persze hogy nagyokat hallgattam mellette, de hát mit mondhattam volna? Hogy tudom, amit az egész irodalmi világ, a tucatnyi szeretőjét, akiket váltogatva használ, hogy ő a Kékszakállú, de neki még Judit se kell, hisz mindenkivel közölte és közli, nem házasodik meg soha többé? Nem valami kellemes hallgatni, amint élete ajtajait nyitogatja, márpedig azt teszi. Valahányszor együtt voltunk, egy gyerek őszinteségével tárt fel mindent magáról, a nőügyeit is, azt se tagadja, el akar menni innen, ahol minden csak a múltra emlékezteti. Angliába megy? Ott fog dolgozni a BBC-nél? Ez olyan szúrás volt, hogy majdnem elvéreztem bele, persze csak mosolyogtam rá, mint aki nagyon is helyesli, rajtam ugyan nem fog észrevenni semmit, arra vigyázok. „Magda talányos” – mondja a napló 1947. augusztus 2-i feljegyzése. Hogyne lettem volna az, mikor minden erőmmel titkolni akartam: beleszerettem, és azt is eldöntöttem, ellenállok neki, engem nem fog beiktatni a gyűjteményébe. Hetente általában kétszer találkoztunk, egy alkalommal, mikor hazakísért, minden előzmény nélkül elkapott és megcsókolt. Úgy vágtam képen, hogy lerepült a szemüvege. Riadtan hajolt le érte, én meg elkezdtem rohanni, majdnem otthon voltam már, mire elfogott. „Mit képzel – kérdeztem tőle, fuldokolva a dühtől –, mi vagyok én? Új beszerzése? Menjen innen, látni sem akarom, hagyjon engem békében. Én vidéki vagyok, más háttérrel, más szokásokkal, más ízléssel. Engem csak akkor csókolhat meg valaki, ha én is akarom.”

Elképedve nézett rám. Az volt a legiszonyúbb, hogy minden lényeges kérdésben annyira azonosak voltunk, mintha ikertestvérek lettünk volna, de amiben aztán különböztünk, abban tébolyító mértékben. Szobotka csak felületesen ismerte a magyar vidéket, jobbára kabarétréfákból, katonáskodása, irreális Békés megyei tartózkodása túl rövid idő volt a tájékozódásra, azzal a papi hátterű, külföldi egyetemeken iskolázott, puritán kálvinista réteggel, amelyből én jöttem, Pesten nemigen érintkezhetett, hiába volt református: ahhoz vidéken kellett volna élnie. Az én hátterem az ősök galériájával, gályarabbal, krónikaíró iskolaalapítóval, olyan, a nemi vonzásnak ellenálló erővel, mint amit az iskola és a család belém nevelt, teljesen új és idegen volt a számára. Megtévesztettem, mikor először látott, a külsőm, a mód, ahogy öltözködtem, a modorom, a bécsi nevelőintézetben rám ragadt európai zománc félrevezette, a szemüvegét kellett levernem az orráról, hogy rájöjjön, egy abszolút vidéki lánnyal került össze, akihez úgy hozzátartozik a rendezett élet, a módszeres tevékenység, az órarendszerűen szabályozott napok és a test kordában tartása, mint a levegő – lehet, hogy költő, de hogy a bohémságból semmi nem jutott a természetébe, az kétségtelen.

Később már békén hagytam a szemüvegét, megcsókolhatott, de úgy utálkoztam az életmódjától, hogy a szó szoros értelmében belebetegedtem a tudatba: ha megcsókol, elolvadnak a csontjaim, ha nem tartana, talán összeesném. Szenvedtem ettől a szerelemtől. „Magda lelki egyensúlya megbomlott” – riad meg a napló. Nem volt az én lelkemnek semmi baja, nekem a testi egyensúlyom bomlott meg, életemben először felelt a biológiám egy másik testnek. Minden, ami azelőtt volt, hogy a Spender-fogadáson találkoztunk, gyerekes szerelmeim, sután szépséges jegyességem naiv ujjgyakorlat volt ahhoz a szimfóniához képest, ami átzúgott rajtam, s amiről nem akartam, hogy felmérje a mélységét. Ha ez a szép tehetségét prédáló, magát pusztító ember nem lehet a férjem, legalább ne tudja meg, mit vagy mennyit jelentett nekem addig a nagyon is kurtának ígérkező ideig, amíg még itt van Magyarországon. Vacsorára először szeptember elején hívott meg, hosszú hegyi séta után a Vén Diófában kötöttünk ki, akkor fizettem ki azt, amit fogyasztottam, és elégedett voltam magammal, mert látszott Szobotkán, őrjöng a dühtől. Nem árt, ha megismer – gondoltam –, ha megtudja, nem tartozom abba a kategóriába, ahol ő a nőket számon tartja, én nem szorulok rá, megkeresem a kenyeremet, s ha nem hoz a műsorban, akkor nem hoz, van folyóirat éppen elég, amellyel kapcsolatban állok, nálam nem tud befizetni egy vacsorával vagy szerepeltetéssel, kár kísérletezni. Jobb, ha belenyugszik, olyan vagyok, amilyen, a magam külön és általa nyilván korlátoltnak minősített moráljával, nyilván fel se tudja fogni, másról van szó, mint amit képzel, kellene ő nekem anyakönyvezető nélkül is, csakhogy egészen, a tébolyával, a kétségeivel, a magát rágó, pokoli természetével, a pesszimizmusával, a riadozásaival, de csak ha szétkergeti a háremét, és afelől is biztos lehetek, hogy ha vele vagyok, nem hármasban leszünk, kettőnk eleven teste mögött egy felejthetetlen halottal. Én nem osztozom, engem le nem fektet, arra várhat. Néha valósággal gyűlöltem, mert rám hozott egy olyan szenvedélyt, amire nem voltam felkészülve, s ami normális menetű viszonzását megtiltottam magamnak.

Mikor ideadta regényét, a Száműzetésben-t, s láttam, milyen hibátlan írás, megszántam. Nálam vacsorált, céltalan, keserves magányát elemezte, milyen bután él, milyen kártékonyan, mennyire idegen módjára a saját országa földjén. Azt mondtam neki, ha én valakit elveszítenék, akit nagyon szerettem, nem ezt a formáját választanám a gyásznak. Hogy lesz így életműve? Írjon rendszeresebben, vállaljon méltó feladatokat, hát hiszen nem ok nélkül kapta a tehetségét. Tanáros voltam, tartózkodó, bölcseket mondtam, míg magához nem húzott megint, akkor megint csak azt éreztem, elolvadnak a csontjaim, s a sétából visszatérve velőmig keserűn futottam felfelé a lépcsőkön, elképzeltem, most hazamegy, várja otthon Pé vagy É vagy Zsé, az egész magyar ábécé, én meg lefekszem ebbe a hideg ágyba egyedül, és próbálom megtörni az ellenállását, mint egy női Vasgyáros. Egyszerre tudtam volna sírni és nevetni magamon. Fogalmam se volt róla, hogy szeptember 30-án már azt írja a naplójába, hogy én vagyok az a lány, akit feleségül kellene vennie, de ha tudom is, és reménykedni kezdek, majd észre tér, és ki is mondja, mint Trisztán kardja, közöttünk volt még London is. Én, amikor felbontottam az eljegyzésemet az osztrák vegyésszel, döntöttem, rájöttem, nem tudom elhagyni az országot, de mi lesz, ha Szobotka hív magával, akkor is vissza tud majd tartani Debrecen? Arról mindenesetre gondoskodtam, sose legyen biztos afelől, elmegyek-e a Halba a randevúra, ahogy ígértem, persze mindig elmentem, nem volt értelme a napnak egymás nélkül. „Ha a szeretőm volna, nagyon tudnám szeretni” – olvasom a feljegyzését, csakhogy nem voltam a szeretője. Előfordult, hogy összevesztünk, aztán néhány nap múlva valamelyikünk felhívta a másikat, megesett, hogy éppen én, s estefelé megint csak ott csatáztunk egymás mellett a szokott asztalunknál vagy az én Ember Gizikével megosztott Hold utcai társbérletemben. Kedvenc szeretője, a szép kis színésznő megunta a rá való várakozást, férjhez ment, ettől nagyon megneheztelt a lányra, aki rendezni akarta az életét, s hozzám kocogott el nagy búsan panaszkodni. Előzőleg egész éjjel ivott csalódott bánatában: olyan fáradt volt, hogy mikor magához ölelt, és Mari hűtlenségét panaszolta nekem, egyszer csak lecsúszott a vállamról, és elaludt az ölemben.

Eközben elkezdett elborulni a politikai horizont – ezek a koalíciós idők voltak –, a kisgazda Szobotka ugyan emelkedett a pályáján, ennek ellenére mindketten tudtuk, jön a változás, politikai érzékünk azt is jelezte, miféle. A várható jövő gondolatára elkezdte sürgetni Londont. Akkor már ő is érezte, túlságosan bonyolult lett az élete itt, körötte egy tucat nő meg én, a tizenharmadik, a tizenkettővel együtt hál, a vidéki lány meg, aki, mint felfedezte, hajszálra azonos ritmussal jár, mint az anyja, megkaphatatlan, s nem akarja vállalni, hogy ilyen értékes kapcsolatért, mint az övék, áldozatot hozzon, ha már akkora áldozat a minden tekintetben beteljesült szerelem. „Nem hozok – feleltem neki –, eszembe se jut, elmondtam már egypárszor: vidéki vagyok. Aki engem egyszer megkap, az megkap egészen, de azt el is veszem magamnak egészen én is, én nem vagyok se folytatás, se jóvátétel, nem tűrök se vetélytársat, sem emléket, sem álmot, egy árnyékot se tűrök el, jól vigyázzon, aki engem szeret, és akit én szeretek.”

Neki a magány az osztályrésze – magyarázta –, rossz csillag alatt született, az ő boldogtalan ziláltsága feloldhatatlan. Ha így van, feleltem higgadtan, akkor rám nincs is szüksége, akkor nekem nem volt szerepem az életében ezek alatt a hónapok alatt, és okosabb, ha nem is találkozunk, legalább több ideje lesz gondolkozni is, útra készülni is. Ettől pánikba esett, de nem sajnáltam, kezdett már az idegeimre menni ez a szerelem, a szívemet, a központi idegrendszeremet támadta meg a tusakodás önmagammal, akinek a teste egyebet sem akart, mint hogy teljesítse, amit kérnek tőle, de tudtam, mihelyt engedek, pontosan olyanná válok, mint a többi, én pedig azt akarom, olyan emléket vigyen magával Londonba, ami elég disszonáns lesz ahhoz, hogy holtig el ne feledje. Karácsonykor hazamentem Debrecenbe, előzőleg díszítettem neki egy kis karácsonyfát, és ajándékul beraktam neki egy ékszerdobozba egy antik gemmát, amely a győzelem istennőjét, Nikét ábrázolta, amiből később gyűrűt csináltatott, holtáig viselte, s amit most én viselek. Az ajándék megrendítette, expresszlevelet írt Debrecenbe: „Nézd, te biztosan nem haragszol a párhuzamért – írta –, annyira okos és kedves vagy. A Niké láttán elővontam a zsebemből azt az ajándékot, amit 1942 karácsonyán kaptam Ilitől, az apró feszületet a corpusszal, ami mindig velem van. Most itt volt ez a két karácsonyi ajándék egymás mellett, attól a két nőtől, akit a legtöbbre tartottam életemben. Az egyik Krisztust adta, a hitet, az alázatot, a másik Nikét, a gőgös pogány istennőt, és közbül van az igazság. Azóta egy nap telt el. Még csak lassan eszmélek arra, milyen nagy ajándékot adtál nekem, de múlt csütörtök óta már tudom, hogy meg fogom írni a regényt. A leveledet, amit a Nikéhez mellékeltél, magamnál hordom, s naponta többször elolvasom. Bocsáss meg érte, egy kicsit úgy érzem, mintha te ajándékoztad volna nekem magadat karácsonykor a Niké képében szellemileg, hogy lobogtassalak, és győzelemre haladjak vele. Elolvasom a leveledet, és fütyörészni volna kedvem, milyen jó nekem, s nagyot nő az önbizalmam. Na persze, ha két pogány istennő összefog: Te és Niké.”

Ez volt az a nap, 1947. december 25-e, amikor megéreztem, hogy Szobotka pontosan úgy szeret engem, ahogy én őt, s hogy el fog venni feleségül, csak még fogalma sincs erről. Naplója mutatja, igazam volt, időközben férjhez ment szeretője újra jelentkezett az új évben, de elég fanyarul fogadta, akkor már engem várt vissza a japán vázával, amelyen az ezüstön türkiz lakkréteg alatt nagy, fátyolfarkú piros halak lebegtek. Csak néztünk egymásra, eszelősen a szerelemtől, együtt vacsoráztunk, késő éjjelig beszélgettünk. „Úgy érzem, máris a feleségem. Olyan, mint Ili. Csakugyan mellette a helyem?” – írja a napló. Azt hittem, hamar szólni fog, de hirtelen megriadt: valami rádiós kellemetlensége támadt, ami később szerencsére elsimult, de elfogta a pánik, hogy rakjon ő új otthont, mikor ilyen életveszélyes az élet, nem, jobb lesz Londonban, felelősség és feleség nélkül, jobb lesz mégiscsak egyedül. Akkorra már úgy olvastam az arcában, mintha a gyerekem lett volna, nem szóltam, nem változtam, nem kérdeztem, nem próbáltam meg sem irányítani, se befolyásolni. Az életünkről volt szó, de neki kellett döntenie. Tudta, hogy szeretem, megmondtam neki, ismerte a feltételeimet, azt is, én nem moccanok: szenvedni tudok, osztozni nem. Volt alkalmam a szenvedés gyakorlására, sebzett voltam, boldogtalan, egy kicsit megalázott is, hogy az, ami én vagyok, nem elég súlyos ahhoz, hogy végre stabilizálja élete mérlegét. Római ösztöndíjat ajánlottak, minden vágyam Itália megismerése volt, nem küldött, de nem is tartott vissza, azt hiszem, titokban reménykedett, hátha én megyek el, s akkor rám lesz fogható a döntés. Maradtam, nem tudtam elmenni. Már írta a Megbízható úriember-t, akkor különös erővel vigyáztam minden megnyilvánulásomra, meg ne zavarjam valahogy a munkában, egyszer egy Lohengrin-előadáson mégis elsírtam magam, csudálkozva nézett rám, fel se fogta, mi keserít el. Olyan szorgalmasan dolgozott, hogy azt éreztem, ha túl optimistán ítéltem is meg a helyzetet karácsonykor, mégsem éltem hiába, megírja, amire kértem, amit vártam tőle, a fasizálódó Magyarországot, mely tönkretette fiatal éveinket. Bíráltam, elemeztem a fejezeteit, derűt színleltem, dolgozzék nyugodtan. Már majdnem elkészült a munkával, amikor egyszer csak egészen nyersen és brutálisan a lakására invitált. Még mindig hordta a jegygyűrűjét, tudtam, hogy a nők változatlanul feljárnak hozzá, ettől a naptól fogva már nemcsak ő, én is menekülni akartam a farkasveremből, ahová hulltunk. Szobotka újult erővel készült Londonba, én eltűntem. Nem keresett, tudta, nekem csak egy mondható már, s azt nem akarta kimondani, mindketten úgy éreztük, most már nemigen van közölnivalónk egymásnak. Ha nem jön a születésnapja, talán sosem kötődnek össze a szálak, vagy sokkal később és még több vérveszteség után, ám ahogy a március 19-e közeledett, eszembe jutott, mit mondott nekem az év legirtózatosabb, legfélelmesebb napjairól, a szilveszterről és a születésnapjáról. Minden más ember örömmel ünnepel ilyenkor, Szobotka rettegett e két dátumtól, számára az új év beköszöntése és az a tény is, idősebb lett egy esztendővel, azt jelentette: közelebb a halál. Az én totemállatom kislány korom óta az őz volt, vettem neki plüssből egy játék őzet, leadtam a lakásán a házmesternél, a borítékban, amelyre a nevét írtam, és ami az őzre volt tűzve, belül, a levélpapíron nem állt egyetlen sor sem. Másnap mint a vihar robbant be a vendéglőbe, ahová telefonon vacsorára hívott, úgy zuhantunk egymás nyakába, mint két bolond. Égtek a születésnapi gyertyák, hajnalig csókolóztunk, ott volt a szemében a riadalom helyett a régi pillantása, az a karácsony utáni. Parádi, kurta pihenése után barnára sülve jött haza, kalapja szalagja mellett még ott volt egy kék madártoll. Április 10-én a Halban várt, a nyárról beszélgettünk, úgy mellesleg egy félmondatban célzott rá, az az érzése, Londonból nem lesz semmi, valahogy elaludt ez az ügy. Ránéztem, mert látni akartam az arcán, felfogja-e, mit mondott ki ezzel, ő visszanézett rám, a szeme csupa mosoly, csak nézett, de mikor észrevette, figyelem, elkomolyodott, nyúlt a kezem után. Ez nem volt ismeretlen mozdulat, gyakran ültünk a Halban kézen fogva, ám akkor mást akart, mutatni valamit. Megfogta a jobbomat, és a tenyeremet rásimította a saját baljára. Kiszáradt a torkom. Megéreztem, üres a negyedik ujja, eltűnt róla a jegygyűrű. „Hogy ki hol nyaral? – kérdezte, mikor leolvasta az arcomról, értem, amit a keze üzent –, hát ott, ahol a másik. Akkorra te már a feleségem leszel, ha te is akarod. Ne félj, emlékszem, mit kötöttél ki annak, aki megkap egyszer. Nem tűrsz se vetélytársat, sem emléket, sem árnyékot, sem álmot, nem vagy jóvátétel senki elvesztése helyett, se folytatás. Elég igényes lány vagy, de megkapod. Nem vagy se jóvátétel, se folytatás, az élet vagy, amely újra, vagy ha így akarod fogalmazni: most kezdődik. Az Ili szüleit mindig segíteni fogom, a sírja ápolatlan nem marad, de ha jól megismertelek, téged háborítana fel, ha nem ezt tenném. Máskülönben pedig sem emlék nem lesz, sem álom, se vetélytárs, sem árnyék, csak én. Mindörökké.”

 

Június ötödikén volt az esküvőnk, de az van a gyűrűnkbe vésve: április 18. Aznap a Gundelnél ebédeltünk, ebéd közben mondta, most már ne tagadjam meg magamat tőle. A nők eltűntek, a múlt lezárult, minden, ami valaha volt, elporlott, megsemmisült, csak én vagyok, de akkor legyek is, kár egymás nélkül minden percért. Hallgattam, és velem együtt és bennem hallgattak és figyeltek a gének, a puritán Szabók, a magam gőgje, utálkozása attól a gondolattól, hogy olyan ágyba feküdjem, amelynek fél Budapest a vendége volt, de tudtam, ez a mondat most teszt: most méri le, áthágom-e a szerelmünk kedvéért a saját törvényemet, és most méri le, mennyire szeretem. „Fizess! – mondtam. – Hazamegyünk.” Az Attila utcai lakásban, ahol később tizenkét évig éltünk, bementem a fürdőszobába levetkőzni. Találtam egy kék köntöst, az övét, azt húztam fel, s a forgószél, ami elkapott, nem hasonlított semmihez életem addigi emlékei közül. Talán ilyesmit érezhettem, mikor a születésemkor kiszakadtam az anyám testéből, amikor elkezdtem élni. Feküdtem némán, hálás voltam, hogy arra, ami velünk történt, Szobotkának se voltak szavai. Eleredt a könnyem, lesimította gyöngéd, érzékeny ujjaival, mint annyiszor, ha valami fájt életünk későbbi folyamán. „Nem tudsz te semmit – gondoltam –, azt hiszed, a vidéki lány sír, akinek mindehhez templom kellett volna, papi áldás – ugyan már. Még soká lesz az, amikor felfogod, mi jár az eszemben. Majd ha ismersz, mert persze még nem ismersz. Azért sírok, mert megnyertem mindent, téged, a boldogságot és az életet, és azért sírok, mert elvesztettem önmagamat, mert nem vagyok többé ép és egész tenélküled, mert ettől a pillanattól fogva sosem én fogok igazán fájni magamnak, mindig csak te, s ha vérezni fogok, a te sebeidet vérzem. Sírok, mert velem megtörtént a csoda, amire gyerekkorom óta vágytam, amitől gyerekkorom óta rettegtem, itt a mitológiai szerelem, és mi lesz velem, vagy mi lesz veled, ha elveszítjük, ha kettőnk közül egyszer meghal valaki.”

Az esküvőnkön már nem sírtam, Devecseri csipkedte a hátamat az anyakönyvvezetőnél, Bóka meg folyton ki akarta húzni alólam a széket, az anyakönyvvezető csak nézett, nemigen adott össze még ilyen komolytalan párt, de ilyen komolytalan tanúkkal is ritkán találkozott. Otthon este Szobotka vacsorát kért, megsemmisülten néztem rá, kiderült, elfelejtettem bevásárolni, szombat volt, minden zárva, nem volt a konyhapolcon egy falat kenyér. Fuldokolva elkezdtünk nevetni. Eszembe jutott, hogy anyósom pár nappal ezelőtt fenn járt, és hozott valami befőttet. Rohantam a konyhába, de nem befőtt volt, hanem baracklekvár. Nagyon szépen tálaltam, kompótostányérban, habfehér abroszon. Azt ettük, minden nélkül, anyámtól kapott, villogó, címeres ezüstkanállal. Kinn csöndesen esett az eső.

Szobotka házassága nem fejeződött be Szobotka halálával: tart ma is. Memoárjának kiegészítője elnézést kér az olvasótól, ha e múlhatatlan eggyé válás folyamatát és részleteit nem dokumentálja többel, mint egy levél néhány sorával, amelyet Szobotka a feleségének írt.

 

 

A levél 1971. június harmadikán kelt, és a szigligeti alkotóházba címezték.

A Háromszék megyei lány, ahogy a gyermek Szobotkának elmesélte, öt kistestvért hagyott a falujában, mind fiú volt, keservesen nélkülözte őket. Amikor az ideje megengedte, a pesti gyermeket tanítgatta mindarra, amit az otthon maradottak már tudtak: dalolt a kisfiúnak, mesélt neki, a gyermek Lamberti mester műterméből kettős érzéssel figyelt, amit hall. Hogy gyönyörű, a szépre mindig felujjongó lénye tüstént felfogta, de hogy félelmetes, azt is. A dálnoki lány maga is különleges jelenség volt addig a kurta ideig, amíg a Szobotka házaspár különös világában maradhatott: a gyermek már megszokta, náluk sűrűn változik a háztartási segítség, s azt is sejtette, e változás valamiképpen mindig az apjával kapcsolatos. Ha az apja meg volt elégedve a cselédlánnyal, az rövidesen távozott, ha nem, akkor tovább tartott a szolgálata, de előbb-utóbb mindnek mennie kellett. Mikor a képek már összeálltak a fiatal férfi Szobotka fejében, és maga is járta a bolondját Lolával és a többi Lolákkal, de később is, egész életén át túlfűtött, örökké szeretkezésre kész saját biológiáján mérte le apja valamikori igényét, és anyja ismeretében nem is csodálkozott rajta, hogy a hitvesi ágyból kiparancsolt vagy fanyalogva fogadott férj kárpótlást keresett, sok munkája lévén, a lehető legegyszerűbb megoldással és legközelebbi helyen. A dálnoki lány, a gyerekek szerencséjére, nem volt a Szobotka apa esete, nagyon magas, koszorúba font fekete hajú, komoly lány volt, Szobotka apja a gömbölyded formákat, a világos hajúakat és nevetősebbeket kereste. Györgyjakab Ilka nem tetszett neki, s a gyermek ennek köszönhette a különös mondókákat, amelyeket fővárosi lévén valószínűleg akkor sem ismert volna, ha anyja nem születik morva földön, és játékosabb, nem örökké gyanakvó és pesszimista. Arra, amit Györgyjakab Ilka tudott, Gertrúd se lett volna képes megtanítani, mert ugyanolyan nevelést kapott, mint az öccse, ő se tudta addig, míg Ilka nem közölte, mit kell mondani a csigabigának, aki elképesztő sorsa örök titok maradt a gyermek Szobotka fejében, mert hiszen kinek lehet lelke rábeszélni azt a nyomorult csigabigát, hogy kijöjjön, mikor válogatott halálnemekkel kecsegtetik. Maga Györgyjakab Ilka is rejtély volt furcsa nevével, mert hiába kellett Ilkának szólítani, vezetékneve valószínűtlenné tette a személyét, s a tény miatt, hogy viszonylag tovább maradhatott, mint mások, és nem kísérte személyét semmi olyan szó – anyja, amikor éppen rajtakapta a férjét valamelyik alkalmazottal, tüstént elfelejtette, milyen szókincsre tanították a Morovská Ostrava-i apácák, megmondta magyarul, minek tartja a férjét meg a lányt –, néha azt hitte, hogy leányruhás férfi. Ilka tudta, hogy milyen szövegre száll vissza a katicabogár, de tudott Ilka mást is, iszonyú dolgokat Heródes királyról meg arról, mikor mi szabad, pénteken, szombaton például szappanozni, de arra, hogy csütörtökön vagy kedden miért tilos, nem adott magyarázatot, mint ahogy az sem volt érthető egyik meséjében vagy mijében, amit félig énekelt, félig meg mondott, hogy ha már egy katona elvisz egy anyát, akkor miért akkor teszi, mikor már amúgy is rengeteg halott felesége van, és ha már elviszi, akkor miért olyat választ, aki a katonát megöli, és aztán nyugodtan hazasétál, és megszoptatja a kisgyerekét, mintha mi se történt volna. Györgyjakab Ilka rengeteg titokzatos dolgot ismert, tudott valami Bíborkánéról is, akinek a lányát bíborban, bársonyban, gyöngyös koszorúban viszik el, csupa rejtelem volt körötte, még az is, hogy Marosszéken vagy hol egy nagy erdőben csak tizenkét madár lakik, és az sem azzal táplálkozik, mint a Berta néni kajdácsa vagy a Gizella néni kanárija, hanem cukorral. Ezt meg is kérdezte Györgyjakab Ilkától, hogy lehetséges, Ilka közölte: a marosszéki madár különleges madár, örüljön, hogy megelégszik a cukorral, mert van más madár is, az bizony mással él, és attól aztán félni kell, mert igen hatalmas madár. A kisfiú borzongva itta a szót, mert a világ, amelynek kapuját Györgyjakab Ilka kitárta előtte, nagyon sajátságos világ volt, ott Szűz Mária a mezőn sétált, szarvasok meg madarak beszélgettek, meg a virágok nem is igazi virágok voltak, hanem halott szeretők, és ismerhetett rengeteg haramiát meg hegyi tolvajt meg csobánokat, az volt a legiszonyúbb, hogy azt is megölte valaki, a kis csobánt, és a furulyáján eresztették le a koporsóját, és a csuklyája volt a szemfedele.

Ilka mitológiájában leginkább a rejtelmes madár volt a nyugtalanító. A halál madár képében jár – mondta Györgyjakab Ilka –, ahová és akire benéz, annak régen rossz. Nem mindjárt viszi el az illetőt, csak kinézi magának, jól megfigyeli, hogy a rengeteg sok ember között aztán rátaláljon, ha üt az óra. „Mikor üt?” – kérdezte a gyermek Szobotka. „Ki tudja azt? – felelte Györgyjakab Ilka. – Isten szabja meg.” De Tiborka csak figyeljen, mert a halálmadár többször benéz, mielőtt végképp elviszi azt, aki soros. Györgyjakab Ilka nem az apa állandó szerelmi készenléte, hanem a saját házassága miatt került el a háztól, egy vasutashoz ment férjhez vidékre, de a kisfiú sose felejtette el a halálmadarat, Isten küldöttjét, és számtalanszor riasztotta Gertrúdot, siessen, húzza fel a rolettát, mert neki az az érzése, ott les mögötte a halálmadár. Gertrúd dühös volt, semmi érzéke a mesékhez, babonákhoz, balladákhoz, ki nem állhatta Györgyjakab Ilka történeteit.

Megtömte a kisfiú fejét mindenféle baromsággal – panaszkodott az anyjuknak –, nem elég, hogy amúgy is mindentől fél, és folyton sírva fakad, most meg már a halálmadarat is egyre lesi, amiről az az őrült lány beszélt. Az a fogalom, hogy fantázia, olyan távol állt a Szobotkáék lányától, mint a sarkcsillag, de a Szobotkáék fia, amíg csak élt, emlékezett Györgyjakab Ilka madarára, és valahányszor súlyos beteg lett, rá-rápillantott az ablakra, látni-e az árnyat, és eltöprengett, fél-e igazán tőle, vagy voltaképpen örül neki. A gondolat, mint annyi minden a Szobotka életében, kettős volt: jön a madár, elviszi, rettenetes, jön a madár, elviszi, jaj de jó. Akkor soha többé nem kell félni: iskolában felelni, vizsgázni, sorozásra menni, bevonulni, ostromot átélni, temetni, rettegni a másik életéért, állást elveszteni, a pálya legszéléről nézni azokat, akik a pálya közepén úgy játszanak, hogy neki még csak a nevét sem ismerik, állásért kilincselni, éhezni, tűrni, hogy megalázzák – végül is ki tudja, nem azonos-e a halálmadár a marosszékivel, és nem él-e az is voltaképpen cukron. Nem lehet az olyan iszonyú, az alvás is jó, s a halál talán irgalmasabb álmokat sodor, mint az ember hétköznapi éjszakái.

Volt alkalma ennek az elemzésére, mert sokszor volt beteg, nemegyszer a gyógyulás minden reménye nélkül. Gyerekkori kisebb betegségeit be se jelentette, Gertrúd lopott gyógyszert, hőmérőzte, ápolta, a skarlátot meg a tüdőcsúcshurutot már nem tudta eltitkolni, főleg az utóbbi volt komisz betegség, számvetésre késztető, kamaszkorának ebben a szakaszában jön rá, másnak a Tátra jut ilyen esetben, neki a Gellérthegy, és még örülhet neki, mert van, akinek az sem. A betegség nemegyszer úgy támadta meg, mint egy dzsungelállat: minden előzmény nélkül egyszer csak ráugrott, és egy darabig életre-halálra vívott vele, majdnem megölte, aztán minden magyarázat nélkül önmagától távozott. Így jöttek rá különös vesefájdalmak, rohamok, a legváratlanabb és legindokolatlanabb gyomorgörcsök, minden biológiai ok és előzmény nélkül, s úgy is múltak el, váratlanul és maguktól egyszerűen egyszer csak megszűntek, mintha csak játszani akartak volna vele, összemérni erejüket, s azt tapasztalva, még mindig elég ellenálló és védekezik, hirtelen továbbálltak. Ő az, aki ha a tengerparton jár, kettészeli a talpát egy, a homokban megbúvó, élével felfelé álló nagy kagylóhéjjal, akinek fegyvergyakorlaton elgennyed a lába, de nincs lehetősége, hogy becsületesen elláttassa, hát majdnem elviszi a szepszis. Kap minden előzmény nélkül vesevérzést, agyonvizsgálják, de semmi sem magyarázza, mitől vérzik a veséje, állandó fejfájás kíséri, megnézik az agyát, hátha tumor okozza a kínt, tumorról szó sincs, de a feje tovább fáj, szüntelenül, csillapíthatatlanul, hónapokig, aztán egyszer csak hirtelen abbahagyja, s holtig éppoly szórványosan jelentkezik ismét, mint bárki más életében. A depresszió inaktívvá tevő fajtája gyakran tör rá, azt a ráhulló, hallgatagsággal párosult testi fájdalomnál gyötrelmesebb állapotot külső körülményei megváltoztatásával sikeresebben lehetett volna orvosolni, mint antidepresszív gyógyszerekkel és injekciókkal. Ez utóbbi megoldást elégszer megkísérelte, mindig csekély vagy semmilyen eredménnyel, ez is novella egyébként, mintha ő írta volna, az idegorvos és a beteg, akik néznek egymásra, s beszélgetésük folyamán kiderül, a betegnek konkrét oka van arra, hogy olyan rosszul érezze magát a világban, s mit lehet kezdeni egy olyan pácienssel, aki nem túlérzékeny, nem is képzelődik, aki betegsége teljesen természetes reakció egy lehetetlen helyzetre: egy ember áll az arénában, zászlót lenget, hogy jelezze jelenlétét, nem is akármilyen zászlót, nagyszerűt, s hol utasításra, hol figyelmetlenségből a közönség folyton másfelé néz, az ember meg csak áll az arénában, és egyre csüggedtebben lejjebb ereszti, végül leteszi a zászlóját. Életem legnagyobb eredményének érzem, hogy a nemtelen start, a kezdetben semmibe vett, sőt támadott Megbízható és a visszaadott Züzü után még kiimádkoztam belőle a novellásköteteket, az Összeesküvők-et meg az utolsó regényét, hál’ istennek nem voltam egészen egyedül ebben a harcban, a Magvető új vezetősége szemmel láthatólag programjává tette, hogy helyrehozza az irodalmi justizmordokat, betegsége egy különösen súlyos szakaszában még állást is ajánlott neki, sőt a kiadó munkatársai közé szerződtette, ne legyen ideje, módja arra, hogy otthon, egy székben ülve el nem ért eredményeit elemezze. Sajnos akkor már nem tudott mit kezdeni a lehetőséggel, fizikai állapota rohamosan romlott, akkor már azt is meg kellett gondolnom, milyen hosszú sétát engedélyezzek neki naponta úgy, hogy ne érzékelje: a séta betervezett, s váratlan végénél el is higgye, én lettem hirtelen fáradt, az én térdízületem nem hajlik, miattam kell visszafordulnunk a Budagyöngyétől, ahelyett hogy elsétálnánk a zugligeti végállomásig, mint régen. Fent és lent, a kulturális és társadalmi élet legmagasabb és legalacsonyabb szintjén mindig akadt, aki megpróbálta megoldani a testi állapota stabilitását mindig befolyásoló lelki válságát, értetlenek, ellenségesek a középkáderek voltak, akik sehová se tudták beilleszteni különös személyiségét, hát a legegyszerűbb megoldásnak azt gondolták, ha nem vesznek róla tudomást, majd csak megszűnik egyszer. Sok embernek tartozom hálával, nőnek-férfinak, szakmabelinek, minisztériumi vagy még magasabb helyen dolgozónak amiatt, hogy el-elhessentette az ablakunkról Györgyjakab Ilka mitikus madarát.

Depresszióra való hajlamát nyilván örökké pesszimista anyjától örökölte, aki életrajzát ismeri, azt is tudja, érték olyan megrendülések, amelyeket nem rendelne senkinek idegorvos, de a döntő lökést azon a lefelé vivő úton, amely utolsó stációja az a karosszék volt, ahonnan akár tíz sor leírására, akár arra, hogy megigyék egy csésze teát a vendégünkkel, 1982-ben már, a felismert, elfogadott, várt és közeledő halál tudatában olyan nehezen lehetett kicsalni, mégiscsak egy, a novelláskötetét a nyomdából visszarendelő gesztus adta meg. Magát a tényt Szobotka rögzítette a Megmaradtam Szobotkának fejezetben, a betegségről, amelynek kapcsán e gesztusról szó került, nem írt részletesen, pedig Györgyjakab Ilka madara ezúttal kitett magáért. Még akkor, 1959–60-ban, mikor több mint egy évig tartó betegsége kezdődött, nem volt az orvosunk Eckhardt professzor. Én, a vidéki nem ismertem senkit a pesti doktorok közül, SZTK-ba jártam, vagy elhívtam a körzetit, Szobotka megtartotta gyermeksége orvosát, s ha már végképpen elkerülhetetlennek látszott, hozzá fordult panaszaival. Furcsa kis öregúr volt az orvos, sok mindenről híres, műgyűjtő, irodalombarát, Szobotka egyszer azzal ment el hozzá, hogy sajátságosan heves fájdalmat érez a dereka körül. Orvosa megröntgenezte, közölte, nyirkos hely a Pasarét, itt előbb-utóbb mindenki reumás lesz, vagy csúzos, lumbágója van, tűrje türelemmel, szedjen Algopyrint, majd elmúlik. Szobotka egyre rosszabbul lett, ismertem testét, reakcióit, arcszínét, visszaküldtem az öregúrhoz, nézze meg még egyszer, szerintem itt nagyobb a baj, mint képzeli, nem lumbágó ez, röntgenezzék meg újra. Eredmény nélkül tért haza, a röntgen nem mutat semmit, az öreg végigkopogtatta, meghallgatta, azt mondta, marad a terápia. Mikor felszökött a láza, és elkezdett azon a sajátságos hangon köhögni, ami már nemcsak a mellhártyagyulladást, de a megtámadott tüdőt is jelzi, koncertre készült az orvosa, amikor rátelefonáltam: azonnal jöjjön, csaknem negyvenfokos a betege láza, intézkedjék. Morgott, haragudott a koncert miatt, aztán mégiscsak eljött, és kelletlenül megvizsgálta. Én kimentem kávét főzni, egyszer csak hallottam, szólít. Szobotka félmeztelenül feküdt az oldalán, az öregúr azt mondta „Kérem szépen, tegye a fülét a férje hátára, és jelentse nekem, mit hall.” Ránéztem, olyan volt, mint egy Örkény-egyperces, hát miért én hallgassam meg azt, amiről úgyis képtelen leszek érzékeltetni, micsoda, hát ki közülünk az orvos, hallgassa meg ő. „Ne mondja senkinek, kérem – mondta az öregúr –, én már évek óta süket vagyok, csak nem akarok nyugdíjba menni, és nem tudja odabenn se senki. Nagyon kérem, tegye a hátára a fülét, míg sóhajt, és míg én kopogtatom. Maga olyan pontosan fogalmaz szóban, csak kiderül valami.” Attól félek, nem voltam nagyon udvarias, visszahúztam a csupa láz Szobotkára a pizsamakabátját, s az orvost minden megjegyzés nélkül kivezettem a lakásból. Vinnyogó, holtra rémült jelzései végigkísérték Szobotka betegségét, az orvos tudta, ha ez a beteg meghal, tőlem nem számíthat irgalomra, én nemcsak a magam gyásza, de a magyar közegészségügy érdekében is kivégzem. Ha hallottam a hangját „…doktor szeretne érdeklődni”, nem is feleltem, levágtam a kagylót. Az öregúr végigszenvedte a semmivel nem biztató, inkább gyógyíthatatlannak látszó, egy évig húzódó, kínos betegséget, teste-lelke belerokkant, mikor egyszer, már a Szobotka gyógyulása után összetalálkoztunk az utcán, nem mert nekem köszönni. Minden oka megvolt rá, hogy féljen tőlem: Szobotka olyan tüdő- és mellhártyagyulladással került kórházba, hogy az izzadmány, amely jelentkezett, már sűrű és gennyes volt; bűzös, fekete váladékot szívtak ki a hátából, s azt is milyen szerencsétlenül. Orvosi műhiba orvosi műhibát követett, a tű a pungálások egyikén túlszaladt a kellő ponton, megsebezte a tüdőt, és átvitte a gennybaktériumot az alsó bal tüdőlebenyre. Szobotka nem tudott kivergődni a betegségből, egyik kórházból a másikba, egyik orvostól a másikig került, a műhibát a tizennegyedik szakember fedezte fel, Kerényi, a tüdőspecialista, aki megoldotta az egy esztendőn át megoldatlan, de annál pusztítóbb és fájdalmasabb, estére magas szeptikus lázzal járó rejtélyt. A betegnek empyemája van – közölte –, magyarul gennymell, a vastag kalluszréteg miatt nem mutatnak semmit a röntgenfelvételek, de a szeptikus láz azt jelzi, fel kell bontani a mellkast, s operációval eltávolítani az időközben nyilván betokosodott gennyt. Ha sikerül sterilen, tehát úgy, hogy a genny nem fut szét a vérbe, túlélheti, ha nem, ott marad a műtőasztalon. Egy negyedóra híján hatórás műtét volt, míg a narancs nagyságú, valóban betokosodott valamit a bal alsó tüdőlebennyel együtt pontosan a szíve alól eltávolították, egy negyedóra híján hat órán át néztem a műtő ajtaja feletti vörös lámpát, tudtam, akkor végződik az operáció, ha a lámpa kialszik. Hosszúak az ilyen órák, nincs reális mértékük, végiggondolhatja alatta az ember egész házaséletét. A kalluszt, amely a mellhártyát és a tüdő alsó részét a majd egyéves helytelen kezelés és a sok téves diagnózis miatt már több centiméter vastagon benőtte, sebészvésővel és kalapáccsal fejtették le róla, mintha márvánnyal dolgoznának. Bonyolult gépekbe kapcsolva és fejjel lefelé, mint egy fordított Krisztus küzdött a madárral az intenzív osztályon, amikor már úgy látszott: túlélte, behívatott Kerényi doktor. Arra kért, a több hónapig tartó lábadozás alatt gondom legyen rá: nem érheti sokk. Hogy operálni tudják, mesterséges halálban tartották majdnem hat órán keresztül, gép intézte a vérkeringést, a lélegzést helyette, gép dolgozott a szíve gyanánt. A teste gyógyulását, miután a műtét sikerült, garantálni tudja, de hogy a központi idegrendszer hogy fog reagálni erre a beavatkozásra, az kiszámíthatatlan. Ne érje válság, sokk, tragédia, csak kellemes élmények; amin átment, az még mindig közelebb van a túlvilághoz, mint a reális talajhoz, ami nyom most a tudatába rögzül, meghatározza a jövendőjét. Nem fogja sokkélmény érni, ígértem, anyám akkor már velünk élt, tudtam, ketten majd elintézzük a postát, a telefont, és voltaképpen nincs is félnivalónk semmitől, sokk csak a Magvetőtől érhette volna, ám a kötete végre már nyomdában van, várjuk a megjelenését, itt nem lehet baj. Szobotka csak jelzi az írói pályáját ábrázoló fejezet vonatkozó helyén, mi történt: a Magvetőnek betegsége ideje alatt új vezetője lett, azt nem kötötte elődje szerződésben lefektetett ígérete, „visszakérette a nyomdából a zsugorított kéziratot is” – írja.

Testi-lelki szemérmét mindenki ismerte, még az is felfigyelt tartózkodására, aki csak felületesen érintkezett vele. Valamit nem írt meg élete e sorsdöntő epizódjáról sem, amit pedig tudott, mert évekkel később, amikor már nem volt veszélyes felfednem az igazságot, elmondtam ezt a beszélgetést. „Ilyenfajta polgári nyekergés nem illik az én kiadói programomba!” – mondta a vezető. „De ha felbontja a szerződést, esetleg megöli vele – feleltem, és elpusztulni szerettem volna szégyenemben, de elsírtam magam –, itt most nem irodalompolitikáról van szó, hanem egy ember életéről. Emberről, akiről plakátokon kiabálják, hogy a legfőbb érték. Hát mégsem az?” A vezető felállt, felálltam én is, szerencsére akkor már vissza tudtam parancsolni a könnyeket. Nem fogtam vele kezet, megrebbent a szeme, nyugtáztuk egymás magatartását. Arra kértem, az én nevemre és lehetőleg ne egyhamar küldjön értesítést a felbontott szerződésről, s otthagytam a Magvetőt. Az volt a tervem, megkeresem valahol ennek az embernek a főnökét, vagy elmegyek az atyaúristenhez, nem tudom, kihez, de nem történhet meg, ami fenyeget, Kerényi doktor nem viccelt, itt most, 1956 után ne megint mi legyünk a habarcs, amivel a téglákat összeállítják, elég volt az én 49-ben visszavett Baumgarten-díjam, az ő elbocsátása, mindkettőnk elvesztett állása, meddig tart még az életünkkel ez a játék? Hazamentem, a látogatásról persze nem szóltam semmit senkinek, haditervet kovácsoltam, mire léphettem volna, már patthelyzetbe kerültem, Györgyjakab Ilka madara ismét megjelent.

Eleinte azt hittük, mindennek vége, a műtét mégsem sikerült. Szobotka ágyban feküdt még, csak ritkán volt szabad felkelnie, egyszer csak bekiáltott a másik szobából, menjek, nézzem meg, mi történik vele: valami nedveset érez a lapockáján. Levettem róla a pizsamakabátját, a gerincén genny folyt egy hirtelen megnyílt sebszájon át. Telefon, orvos, mentők, mint később és sokáig annyiszor, szerencsére az derült ki, csak drénfertőzés: a dréncső sokáig a hátában volt, csak a cső és nem a tüdő járata gennyes. Hetekig naponta ki taxin Budakeszire, kezelésre, nyársszerű szondával tisztogatták, kutatták a sebét, Szobotka hang nélkül tűrte, mint minden orvosi beavatkozást, ha nagybeteg volt, mindig ő volt a kórterem meg a kórház kedvence, szelíd némasága, semmi fájdalmat vissza nem jelző gesztusa, fegyelmezettsége valahogy mindenkit, aki látta, valami furcsa szégyennel töltött el – Szobotka volt az a beteg, akitől soha egyetlenegy ápolónő nem fogadott el pénzt. Még nekem se volt igazán nevem, nemhogy neki, s már akkor nem engedték segítségükért fizetni az orvosok sem. Volt benne valami szavakkal érzékeltethetetlen, valami olyan, amitől annak, aki látta, hirtelen heves bűntudata támadt, csak pszichiáter tudta volna kibogozni számára, miért. Mikor a drénfertőzéssel végeztünk, és már-már azt reméltük, minden rendben van, elkezdtem gondolkozni, kihez menjek, kivel tudom a leginkább megértetni magamat, hiszen én se hálok rózsákon, a Szabad Nép azóta lányos lírai költővé szelídült, éber kritikusa nem átallott cikksorozatot szentelni az Őz-nek, amiből megtanulhattam, lehet-e életében tragikus pillanata olyan valakinek, aki a végzet kifürkészhetetlen akaratából se nem munkás se paraszt, hanem dzsentri, mint én. Ekkor tört ki Szobotkán az inkubációs hepatitis, akkor zártam be magam mellé. Kezelőorvosa, aki mindennap kijárt hozzá, megmondta, ez az ember belebolondul már abba, ha megint kórházba visszük, hiszen egy évig meglakta Budapest szinte minden kórházát, ezt itthon kell ápolni, ha vállalom. Vállaltam volna különbeket is, ez igazán egyszerű volt. Aludtam mellette ugyanúgy, ahogy addig, a közös ágyban, egy lavór tele volt fertőtlenítő folyadékkal, abban mártogattam, sikáltam a kezemet, külön edényben mosogattam, hivatalos szervnek nem is jelentettük, hogy fertőző beteg van nálunk. Ahhoz, amit én akartam, kevés volt a levél, személyes beszélgetésre lett volna szükség, de hát nem mehettem ki az emberek közé, míg ápoltam, ez volt a feltétele annak, hogy a kezelőorvosa megengedte: a beteget – érdekében – otthon tarthatom. Főztem, mikor egy nap megjött a posta, anyám volt, aki bevitte neki, Szobotkát mindig szórakoztatta a sokfelől érkező meghívás, reflexió, ez az én életemben az Őz hullámveréses periódusa volt. „Van hivatalos?” – kiáltottam ki a konyhából. Anyám a sötét előszobában nem vette észre, hogy ott a borítékon: Magvető. Nincs, mondta vígan, odaadta a vejének, hadd űzze az unalmát az ország minden tájáról érkező levelekkel. Mikor az ebédet bevittem, csak megálltam az ágynál, még a paplanon szétszórt postára se kellett pillantanom, ott volt a Szobotka arcán minden. A bárd leesett, gondoltam, ez kész. Soha nem fogja kiheverni.

Nem is heverte ki. Mielőtt az empyema-ügy megkezdődött volna, Züzü regényét adta vissza a másik könyvkiadó, most éppen csak a felbontott szerződés hiányzott még. A magában való hitet intézik el, azt a biztonságot, amit az artistának éreznie kell, ha ugrik, azt vesztette el. Soha nem lehetett meggyőzni arról, kinek mikor és igazán mi miatt volt a játékszere, sosem másokban kételkedett, mindig önmagában. A halál torkából hozta vissza Kerényi, megmagyarázta, sokkélmény esetén mi várható, hogyan kérhettem volna Szobotkától számon a magatartását, milyen jogon vártam, vártuk, akik szerették és tartották valamire, hogy majd összeszedi magát, erősebb lesz, megküzd az ellenállókkal. Mitől változhatott volna meg már akkor? Mire pár évvel a halála előtt már nyílni kezdett a kapu, amit 12 éves kora óta vert az öklével, rég nem hitt már a dicsérő szónak, az elismerő kritikának sem. „Nyilván megszervezted – mondta nekem –, meg aztán talán már tudják, hogy nemsokára meghalok.” Ember kívülem sem sejtheti, mibe került nekem, hogy a hepatitis lezajlása és az után, hogy nagy nehezen lábra állt megint, mindannak ellenére, ami történt, ami érte, még ki lehetett imádkozni belőle a többi írást, kedvencemet, az Összeesküvők-et és élete legeslegutolsó szakaszában, mikor megérte a Menyasszonyok, vőlegények felsistergő karácsonyi könyvvásári sikerét, végre belement, hogy mégiscsak megírja pályája emlékezetét.

Különös módon ez az elhatározás is a Magvetővel volt kapcsolatos, a Magvető vezetője számon tartotta, három év múlva lesz majd hetvenéves, kísérje ünnepi kiadvány, egész novellaírói munkásságát felölelő gyűjteményes kiadás és mindenféle rendezvény a nagy eseményt. Azon a napon, amelyen a Magvető levele megérkezett, zavart, megilletődött és boldog volt, s bár nem tartozik ide, valahol mégis beletartozik a Szobotka-memoárba a tény: boldog voltam én is, akinek írói pályámon attól a perctől fogva, hogy az irodalmi életben betöltött szerepünk, értékelésünk és utunk elvált egymástól, nem volt egyetlen harmonikus órám, egyetlen igazi sikerélményem. Szobotka ezekben az években, amelyek engem egyre közelebb vittek minden támadás és piszkálódás ellenére a Kossuth-díjhoz, egy gyermek elragadtatásával állította össze az én sajtókivágat-könyvemet, s néha elszégyelltem magam, gyér baráti körünk előtt milyen áradva és fenntartás nélkül dicsekszik, megint mit értem el, hol adnak ki, hány példányban, mekkora a postám, hány világlap elemez. Annak, aki nem szerette Szobotkát, aki ártani akart neki, aki elgáncsolta vagy agyonhallgatta, meglehet az a dupla öröme is, hogy nemcsak azt a vadat találta el, akire célzott, hanem a mellette futót is. Én, ha azt éreztem, igazságtalanul bántanak, a magam egészséges temperamentuma szerint reagáltam, hol megátkoztam az illetőt, néha meglepő sikerrel és eredménnyel, hol összeomlottam, kijelentettem, nem csinálom tovább, aztán megint feltápászkodtam, és persze leültem a géphez. De boldog írói pályámon nemcsak hogy nem voltam, de minél nagyobb sikerem volt, annál hevesebben éltem át a mellettem élő másik író tragédiáját, akit sose vagy a legritkább esetben hívtak telefonhoz, akit sose vagy a legritkább esetben, többnyire azért, hogy én menjek el valahová, hívtak meg író-olvasó találkozóra, akit mint művészt többnek tartottam magamnál, s a tény, agyonhallgatják, vagy átnéznek rajta, megmérgezte minden személyes eredményemet. Boldog, mint író, életemben háromszor voltam, amikor kitüntették, amikor József Attila-díjat kapott (Simó államtitkár váratlanul bekérette az írószövetség díjazottai névsorát, s elcsodálkozott részint azon, hogy én 1972-ben még mindig az 59-es József Attila-díj második fokozatának büszke birtokosa vagyok, részint azon, hogy Szobotka semmilyen listán nem szerepel), s amikor a születésnapjára tervezett kiadványról és a tervezett rendezvényekről szóló Magvető-levél megérkezett. Ennek a harmadiknak örült e három közül egyedül, a másik kettőnél gyanakodott, s valami jóindulatú összeesküvés vagy egyéb, még hatalmasabb vonalon elindított akció teljesülését gyanította. A Magvető-ügy más volt. Az a levél, amely a Vetőkártya főhadnagya és a születésnapra esedékes hármaskönyv kiadását bejelentette, bevonta sugárzásával azt az időt, ami az életéből még hátravolt.

A Megmaradtam Szobotkának fejezetnek eredetileg más befejezése volt, a zárósorokat egy levélboríték tetején találtam meg a hagyaték rendezésekor. A leadott, kinyomtatott szövegben ez áll: „Az út, amelyen egykor reménykedve és boldogan indultam el, vigasztalan sötétségbe vezetett. Kitalálok-e belőle valaha, s kitaláltam-e csakugyan – ki tudja?” A borítékra más van feljegyezve, nem értem, miért nem ezt írta le. A szöveg szó szerint ennyi: „vigasztalan sötétségbe vezetett. Húsz évvel később a némaságba hangok vegyültek, a sötétségben fények villantak, napcsíkok. Csakugyan most, húsz év múlva – ki tudja?” Ennyi. Mikor írhatta? Mert ez volt az igazság, és ezek szerint felismerte. Ha Györgyjakab Ilka madara még vár egy kicsit, ma egy síkban állunk a hivatalos értékelés szerint is, nemcsak a magánéletünkben, elválaszthatatlanul eggyé válva, ahogy éltünk.

Hogy a magyar irodalom mit vesztett Szobotka 1960-as elnémulásával, nem ennek az írásnak a feladata, hogy elemezze, valószínűleg annál is többet, mint baráti köre és igényes kritikusai gyanítják. „Halála mélyen lesújt valamennyiünket, akik őt személy szerint szerettük, és olyan vesztesége irodalmunknak, aminek súlyát, mélyét még át nem látjuk igazán” – írta valaki kondoleáló levelében. Szobotka mindenesetre a maga módján felelt a szerződését felbontó írásra, folytatta, mihelyt tehette, egyetemi munkáját, és úgy, ahogy szokta, teázás közben, egy mellékmondatban megkért, ne említsem többé az irodalmat, tudomásul kell venni, visszafogják, agyonhallgatják, s az Elfújta a szél Butler kapitányát idézte: „I don’t risk my heart anymore” – többet nem kockáztatom a szívemet, nem próbálkozom. Fogalma se volt róla, a szív szóval mit mond ki, akkor a műtét utáni kaszabolás nyomait próbálták eltüntetni utókezeléssel, ami időt nem az egyetemen töltött, azt az orvosokra várva: súlyfürdőt vett, bőrgyógyászhoz járt, hirtelen psoriasis tört ki rajta, ami állandó rettegésben és feszültségben tartotta, leste, mikor szóródik el rajta úgy, hogy arcán, kezén is látható lesz majd, érthetetlen módon betegségeinek ez a legjámborabbika, ami szerencsés esetben inkább kozmetikai, mint dermatológiai probléma, jobban feldúlta, mint a tüdőműtét. – Akkor már megtaláltuk Eckhardtot, aki mindent tudott, ami a kezeléséhez szükséges volt, képes volt pszichiátere is lenni, nemcsak belgyógyásza, traumatológusa, ha kellett, még dermatológusa is. Szinte naponta összetalálkoztam vele, mert a mi házunkban volt a garázsa, egyszer félrehívott, s figyelmeztetett, ki kell emelni a jelenlegi lelkiállapotából, mielőtt baj lesz, állandó kudarcélményben él, hisz nem szereti az egyetemet, amit valamikor nyilván kiváló munkahelynek tekintett volna, de – magyarázta – jelen állapotában csak azt érzi, az egyetem az a hely, ahol nem végezhet művészi munkát. Mennyire igaza volt! Felnevelte jövendő kritikusait, hajdani tanítványai szemében mint kiváló oktató, mint jelentős egyetemi előadó rögzült, mikor a nevét itt-ott mégis valami novella kapcsán megtalálták, azt hitték, amolyan Szerb Antal-i, Halász Gábor-i dolog ez, egy esztéta irodalomtudós kicsapongása, kilengése a széppróza területére, hiszen elég literary gentleman ahhoz, hogy azt is tudjon írni, fikciót, de persze túl komolyan nem kell venni „míves írásait”. A hetvenes évek legvégéig tartott, míg végre feleszméltek, egy pályáról leszorított szépíró dolgozik tudományos területen, méghozzá kiválóan, mert ahhoz is ért, tehát a tétel fordítva áll, mint ahogy ők képzelték.

Kirángatni a letargiából, irodalmi munkára ösztönözni, új életkedvet adni, felrázni? De hogy? Álltunk a garázsajtóban az orvosával, és törtük a fejünket, hogyan emeljük ki abból a súlyos depresszióból, amibe egyre mélyebben süllyed. Nem szabad betegségre gondolnia, irodalmi érdektelenségre, még az egyetemre sem, el kellene vinni messzire, a környezetváltozás talán segít. A lelkemet kitettem, hogy megpróbáljak segíteni rajta, de otthon nem ment, akkor már olyan sötétség volt körötte, hogy a kérdéseimre is alig válaszolt, elhárította minden ajánlatomat, tervemet. Ekkor jött az az év, amikor Simó volt az államtitkár, és a József Attila-díjasok több évre visszamenő névsorával együtt az írószövetség ösztöndíjasainak listáját is bekérte, kínos perceket szerzett az illetékeseknek, amikor felfedezte, Szobotkát annak idején egyszerűen kizárták a Szövetségből, s miután visszavették, úgy gondolták, elég a tény, törődni már nem kell vele, ösztöndíjat pedig nem kapott soha. Az eredmény meglepő fordulatot hozott, az irodalmi főosztály a minisztériumból örömmel értesített, mi vagyunk az első iowai ösztöndíjasok a nemzetközi írói program keretében, szeptemberben indulunk Amerikába. Azt éreztem, mégis van Isten, itt a megoldás, itt a segítség, megmenekültünk. Rohantam oda a karosszékhez, ahol, ahogy szokta, olvasott, elhűltem a reakcióra, ami az én túláradóan boldog bejelentésemre következett. „Ne, jaj, kérlek, ne – nézett rám kétségbeesetten –, ne kívánd, nem megyek, nem lesz ebből semmi jó, késő.” Belenémítottam a tiltakozást, pedig hogy könyörgött, milyen szépen kért, mindenre kért, amire máskor engedek. Most nem hallgattam rá, és nem hallgatott Eckhardt sem, akinek szintén könyörgött, sajnos, elfelejtettem, hogy megérzős. Én sosem érzek meg semmit, mint ahogy míg meg nem halt, álmodni se igen tudtam, azóta vannak csak rendszeresen, naponta álmaim, mióta üres mellettem az ágy. Holtsápadtan sokáig a fejét ingatta, aztán egyszer csak elernyedt, feladta, azt mondta, jó, menjünk, most eszmél csak rá, milyen önző volt, hiszen én annyira vágyom Amerikába kislány korom óta. Beleegyezik, menjünk. Ő látta, hogy ott ül az ablakon Györgyjakab Ilka madara, én nem, és nem látta Eckhardt sem. Mi az orvossal csak a percet érzékeltük, és azt, hogy csoda történt, megvan a mód, amivel visszavezethetjük önmagához, a kijárat az alagútból, és külön írói ösztöndíjat kapott, nem mondhatja, hogy kísérőként jön velem; szuverén, saját jogán utazik el. Kinn nem fog a psoriasisra gondolni, a kudarcokra, a szerkesztőkre, végre lesz sikerélménye, igazi. Szeptemberben elutaztunk Amerikába.

December tizenötödikén, reggel negyed kilenc tájt New Yorkban rosszul lettem. A szívem nagyon fájt, a verejték elöntötte a testemet, homlokomat. Előbb megpróbáltam elhelyezkedni a karosszékben, aztán végigdőltem az ágyon.

Mi történjék? Idegenben vagyunk, kihez forduljunk?

Én azt javasoltam, feleségem hívja fel Sz.-éket, akik ENSZ-megbízásból már régebben New Yorkban élnek, biztosan lesz orvosuk, akit ajánlhatnak, elküldhetnek. „Szívroham, majd elmúlik.”

A feleségem másként gondolta. Kíméletlen volt. „Hiszen itt halsz meg a szemem előtt.”

(Később kiderült, hogy Sz.-ék nem is voltak otthon abban az időben, de állandó orvosuk sincs, s ha lett volna is, reggel semmiképpen nem áll a rendelkezésünkre.)

Míg feleségem lement a szálloda portájára segítségért, egyedül maradtam. Valahol tudtam, hogy baj van, nagy baj, de mégsem akartam elhinni. Mindent nagyon pontosan megfigyeltem, magamat, a fájdalmat legfőképpen. Még öltözetlen voltam, pizsamában. Vártam.

Aztán visszajött a feleségem, nyomában két rendőr: Ezen meglepődtem. Mit keresett a betegszobában két rendőr? Ma sem tudom. Erős, nagydarab emberek voltak, a legtöbb New York-i rendőr az, szinte zavarodottak a beteg jelenlétében, zavartan néztek rám is.

Később mások is jöttek, úgy tetszett, sokan, megtelt velük a szoba. Kereken gördülő széket toltak ápolók, egy kínai – vagy japán? – orvos jelent meg, hátul meg a szálló igazgatója. A fiatal, pattanásos arcú orvos meghallgatta a szívverésemet, aztán azt mondta: „To the hospital.” Szóval kórház. A baj mégis nagyobb. A feleségemnek volt igaza.

Rám adták a bundám, a prémsapkám, a lábamra zoknit húztak, aztán besegítettek a székbe. Kigördült a kerekes alkotmány a lifthez, le a kilencedik emeletről a hallba. Aránylag korán volt, a hallban nem sokan tartózkodtak, akik mégis, megbámultak. Nem lehettem vonzó szállodai látvány.

A mentőautó útja csak percekig tartott. Közben feleségem arcára emlékszem, néz engem, nem beszél. Egyedül az egyik mentő mondja: „Nem megyünk messzire.”

 

*

 

Máris fekszem újra, vizsgálnak. Most még többen vesznek körül, a nagy sarokszobában hordágy van, lift, különös, majdnem ünnepélyes ágy. Később megtudom, a haldoklóké. Infúzió, az orromban oxigén, egyre több orvos az ágyamnál, hindu, kínai, mindenféle. „Trombózis?” – kérdezem. „Az” – feleli dr. M., későbbi kezelőorvosom. A feleségemet a sok ember között már csak egészen elmosódottan látom.

Katolikus kórház, hamarosan jön is egy ferences barát, magyarul mondja: „Isten áldjon meg, Tibor!” Szlováknak vallja magát, mindössze ennyit tud magyarul. Később egy protestáns lelkész is jön, imádkozik velem, értem, majd mondja – ha jobban leszek, lelki épülésemet szolgáló könyvet is hoz. Soha többé nem látom, csak éppen kicsit gyanakodni kezdek: ennyi imádságra szorulok?

Aztán, hogy magamra maradok, elönt a zene. Különös, mennyei zene ez, semmi köze a mennyek dantei értelmezésű zenéjéhez, gépmuzsika, de szól szakadatlanul ébredéstől elalvásig. Karácsony előtt vagyunk, a Stille Nacht éppúgy műsoron van, mint a Tannenbaum, oh Tannenbaum, de minden egyéb is, ami lágy, elzsongító, éteri. Tenor hangok, szopránok a teremben, amelynek éjjel-nappal mesterséges a világítása. Halkan, de mindent elborítóan szól a zene, akkor is, amikor a haldoklók szobájából bekerülök a válságosok különtermébe, amikor a helyemet Mrs. Singer foglalja el, akinek a férje, Mr. Singer, kis, csapzott emberke, ott ül maga elé meredve, az izgalomtól reszketve, akkor is, amikor Mrs. Singert elszállítják, mereven, mozdulatlanul, és Mr. Singert megtörten, kicsit kábán kicipelik. A mennyei zene akkor is szól, amikor dr. M. idegesen legyint, hagyják már abba, nem tudja kivenni a szívhangjaimat. Egy pillanatra lehalkul, de mihelyt dr. M. felemeli a fejét, a zene is felerősödik, nincs kímélet – az élet szép, derűs, kiváltképpen így karácsonytájt.

Aztán elkezdik dekorálni a kórházi szobát. A sarokba, ahol az ápolónők tartózkodási helye van, kis színes koszorúcskák kerülnek, a haldoklók szobájának ajtajára Karácsony apó, pirospozsgás, fehér hajú, vidám öregúr. A kórház nem adja meg magát, hamarosan megtanulom, a reggeli kérdésre: „How are you?” csak úgy illik válaszolnom: „Fine!” Remekül.

A koronát a Jesus Christ Superstar című musical szereplői teszik fel. A betegek megörvendeztetésére bejönnek mindannyian, barátkámzsákban, fehérek, négerek vegyesen, hogy a Broadway nagy sikerű produkciójának a műsorát elénekeljék. Hozzánk is betérnek, a „válságosok” közé, nyüzsögnek, boldogok, fiatalok, „Happy Christmas!” – mondják, és megszorítják a haldoklók kezét, megszorítják az én kezemet is, majd kitáncolnak. Az ápolónők szorgosak, kedvesek. Nem mindig értem dialektusukat, ők sem oxfordi angolságomat. „Maga magyar?” – kérdezi az egyik csodálatosan gyengéd, hamvasan szőke jelenség. Igen, az vagyok. Azt mondja, az ő apja is az, anyja svéd, de nagyanyja szinte csak magyarul tud. Ő egyetlen szót jegyzett meg a nagyanyja szókincséből, egyetlenegyet: fiam. Ezt szokta az öregasszony az ő apjának mondani. Nekem is megismétli, nagyon gyöngéden: fiam.

 

*

 

Karácsony este lesz, s egyszer csak közlik: elhagyhatom a válságosok osztályát, új helyre kerülök, tüstént, azon nyomban. Feleségem megriad, jobb lett volna most már legalább reggelig itt, a váratlan változás is indokolatlannak látszik, de minden hiába. Átraknak egy lapos saroglyára, kevés holmim – szappan, borotva – mellém kerül, megint lift, folyosók útvesztője, s egy kétágyas szobában találom magamat.

Ott, a válságosok között, feleségem révén tudták, hogy az állam vendége vagyok, a State Department többször érdeklődött hogylétem iránt. Itt, az új helyen, ismeretlen jövevényként érkezem, a kutya sem törődik velem, olybá vesznek, mint egy átlagos amerikai beteget. A szobában rajtam kívül még egy öregember van, féltékenyen óvja ablak melletti ágyát, asztalát, karosszékét. Barátságtalan, bizalmatlan, fogatlan szájából, ha szól is, nem értem, mit mond. De csak este kérdi meg, honnan jöttem, s csak másnap reggel közli, egyik fia magyar lányt vett el.

Ágyam az ajtónak áll, de úgy, hogy az ajtót nem lehet becsukni, éjjeliszekrényem nincs. Feleségem a növekvő zajban riadtan hagy magamra, de én unszolom, csak menjen: ez a karácsony este nem sok jót ígér.

Valóban nem. Közel a konyha, a telefon, állandó zubogás, zúgás, csörömpölés hallatszik, s a színes alkalmazottak danolászása, jókedve. Mert széles mosoly deríti mindannyiuk arcát, karácsonyi jókedv, s hirtelen újabb csapat viharzik végig a folyosón, dilettáns énekkar. Kodály kórusaihoz szokott fülemnek olyan az énekük, mint egy italozó társaságé. Nem, itt nyoma sincs a mennyei zenének, de még ha a halált nem is, legalább az illemet respektáló tartózkodásnak sem, itt pontosan olyan beteg vagyok, akár a többi, akiknek, úgy látszik, nem jár se figyelem, se kímélet. A State Department támasztéka kicsúszott alólam, ápolónőm nem is néz felém, a folyosón tarka egymásutánban nyüzsögnek, tréfálkoznak, hangoskodnak a sétálók, betegek, egészségesek: karácsony este van. Amikor később a váratlan csendben egy kutya felugat, szinte boldoggá tesz: ez a hang otthoni, természetes, megnyugtató.

Hajnaltájt mégis elalszom, de nemsokára felkelt thaiföldi ápolónőm, hogy rendbe tegye az ágyamat. Eljárása meglep, de azt hiszem, a gyógykezelésemhez tartozik, hogy felültet, és kiléptet az ágyból, s hogy a gumiharisnyámat is egyedül kell lehúznom. Tíz nappal a trombózis után a kétlépésnyi séta kissé megvisel, összeomolva fekszem vissza az ágyamba, miközben a thaiföldi ápolónőt öreg szomszédom faggatja, s megtudom, bérének jó részét hazaküldi szülei támogatására. Jó lány.

Így talál rám dr. Hong, a kínai orvosnő. Mi történt? Elmondom. Dr. Hong kirohan, parázs botrányt csap, aztán újra oxigén kerül az orromba, a vérnyomásom 110/70, aránylag nem rossz, mondja dr. Hong. „Kérem, ne hagyjanak el, ne hagyjanak itt!” – mondom neki. Egy óra múlva visszatér dr. M.-val, már intézkedtek, hogy különszobát kapjak, ez az elhelyezés valami tévedés. Csakugyan hamarosan visznek is a kilencedik emeletre, tükrös, fürdőszobás, telefonos szobába. Újra a State Department vendége vagyok. A fogatlan öregnek búcsút intettem, de nem felelt.

 

*

 

A gyógyulás, a lassú, óvatos gyógyulás. Teljesen sótlan, elképesztően rossz ételek, feleségem telefonja reggelenként s aztán még egyszer, este, mikor visszatér a kórházból a szállodánkba. Egy hindu orvos, egy indonéz orvosnő és dr. M., aki olasz. Az ápolónők a csengetésre azonnal bejönnek, az ágyam villamos erővel szabályozható, naponta kétszer húzzák át, az öreg néger, aki déltájban bekopog és porszívózik, szintén soha nem mulasztja el megkérdezni: „And how are you?” „Fine, fine!” – nagyon jól vagyok, csak már mehetnék ebből a tükrös pokolból, ahol a rosszul záródó ablakon, illetve légkondicionáló szerkezeten át bejön a hideg, ahonnan nincs kilátás semerre, s ahol a hosszú éjszakák önvizsgálatában – csak tizenegykor kapom az altatót, ki tudja miért? – a távolságot mérlegelem, amely a hazától elválaszt (a repülőgép gyorsasága valahogyan nem hatol el a tudatomig), s a magánynak és elhagyatottságnak azt az elképzelhetetlen töménységét és súlyát, amely a feleségemre rázuhant. S közben, amíg el nem alszom, géphangok: „Dr. X., helyi hívás. Dr. Z. tárcsázza a nyolcas számot! Dr. X., a húszas szobába!” Ébredés ugyanerre.

Pedig ez a különszobások folyosója. Béke, csend, nyugalom, és – amint mondják – napi 200 dollár.

Aztán vége a mozdulatlanságnak. Előbb kiülhetek a karosszékbe, majd lépkedhetek a szobában, végül kimerészkedhetem a folyosóra. A folyosó végén ablak, látom a felhőkarcolókat, ezt az egész valószínűtlen világot, amely ellen az idegeim folyvást tiltakoztak: Amerikát, New Yorkot.

 

*

 

Hazajöttem. A Pasaréten rügyeznek a bokrok, hideg szél fúj, bujkál, el-eltűnik a tavasz. Nem, igazán nem vagyok jól még, csak éppen otthon vagyok.

A Madách Gimnáziumban, 1926 januárjában, néhány hónappal azelőtt, hogy a Rátapostak a szívemre című vers született, az osztály a levél- és ügyiratformákat tanulja, a tanmenet annak az elsajátítását kívánja, hogy töltünk ki ajánlási csomagszállító vényt, hogy írunk nyugtát, táviratot, magán- és hivatalos levelet, milyen legyen a címzés, hova kerüljön a dátum, az aláírás; a neveket, akikkel a fiktív levelezés folyik, a tanuló maga szabja meg. Szobotka iskolafüzetében a fiktív levelek egyike méltóságos dr. Nagy János miniszteri tanácsosnak szól, a szorgalmas diák önkezével és ceruzával rajzolt művészi bélyeggel is ellátta a füzetlapot, a 3, azaz hárommillió koronát viszont, mely összeget fizetés fejében a városi pénztártól felvett, már Szobotka Tibor főmérnök nyugtázta. Megint villan a sorok között a jövő, a könyv nélkül tanulandó versek mellett ez a kérdéssor áll: „Mi a rádió? Hol alkalmazzák? Melyik alkalmazásában tetszik nekem?” Erre majd 1945-ben, amikor lektora lesz, és 1950-ben, amikor elkergetik onnan, tudna érdemben válaszolni. Egyelőre a Hogy töltöttem a karácsonyi szünetet címmel kívánt magyardolgozat egyetlen sokat sejtető mondatból áll: „Nem kívánom senkinek”, s a levelet immár nem Nagy János dr. miniszteri tanácsosnak írja, hanem önmagának, a címzett méltóságos Szobotka Tibor nyugalmazott államtitkár, kormányfőtanácsos, író, a sokállású jeles férfiú budapesti címe Andrássy út 67. Ha a fenti adatokat a sződi nyaralást megörökítő verssel együtt olvassuk (nem vette be az Irka-firka kötetbe, nyilván nem érezte elég komolynak, nem volt benne se világfájdalom, se halál, se honfibú), amely szintén 1926-os költői termés, mégiscsak fel kell figyelnünk valamire.

 

Ez a falu egy szép falu, ablakain van ám zsalu, van benn templom és sok ház, a házakon pedig máz, van benne még oskola, községháza és kocsma, ki meg szeret vásárolni, annak ott van a Weisz Móni, a neve pediglen Sződ, rémes, e vers milyen blőd. (Kelt 1926. szept. 4-én, Sződön.)

 

A vers alá szerzőként ez van írva: Szobotka Tibor polgármester.

A Lamberti mester műtermében megörökített gyermekarcra új vonás kerül: a féktelen ambícióé; magasra kíván törni, egyre feljebb, a legmagasabbra. Szobotka államtitkár, kormányfőtanácsos és sződi polgármester pályája a következőképpen alakult.

Ahogy elvégzi az egyetemet, és leszolgálja önkéntesi évét, apja ragyogó arccal fogadja: ezekben a lehetetlen harmincas években sikerült állást szereznie neki, méghozzá ugyanabban a gyárban, amelynek ő maga is alkalmazottja. Isteni szerencse érte, megfoghatatlan égi csoda: angol–magyar levelezőnek szerződtetik. Szobotka majd elájul, a jó hír, amelynek előkészítése katonaideje alatt történt, kivédhetetlen, brutális ütés. Soha életében nem gondolt arra, hogy angol–magyar szakos diplomáját akár oktatási, akár irodai munkával hasznosítsa, el akart indulni, ha gondok és tenger nehézség közt is, de most már igazán szabadúszóként, írói pályáján, csak az irodalomból kívánt volna élni, mint más, kezdő író, mint más fiatal. Csakhogy a szülők türelme véges, apja megmondja kereken, a gyárnál biztos kenyere lesz, már csak az ő munkája miatt is, akit ott nagyon megbecsülnek, semmiféle ködös ábrándról, létfenntartást, komoly egzisztenciát nem biztosító álomról nem lehet szó, ők tovább nem tartják el otthon. Azzal, hogy az állást elfoglalja, csak adósságát törleszti, ők a legnagyobb anyagi áldozatok árán juttatták el a doktori címig, amivel a Szobotka család tagjai közül egyedül ő rendelkezik. Vitának helye nincs, tessék nemcsak elfogadni, de megköszönni az apa segítségével szerzett állást.

Egyszer azt mondtam neki, van az úgy, hogy az ember előtt letérdel a fehér elefánt, azaz eljön egy olyan pillanat, amikor valaminek az elvetése vagy elfogadása évtizedekre, esetleg örökre megszab az életünkben valamit, ritkán térdel le a fehér elefánt, de akkor helyesen kell dönteni, különben ég tudja, meddig kell várni, míg ismét arra jár, ahol mi vagyunk. Szobotka rosszul döntött, az elefánt továbbállt. Később már tudta, kegyetlennek kellett volna lennie, azt felelni, ő nem óhajtott a világra jönni, ami képzést kapott, kivételes képességei miatt megillette, s ha tartozik érte, mihelyt tudja, megfizeti, de most ne nyomorítsák meg ezzel az irodai állással, engedjék szabadon, hadd keresse meg az útját, már kezdenek közölni a lapok rendszeresen az írásaiból, hadd kaphasson egy kis türelmi időt, majd kihúzza, ami még hátravan a befutásig, angolórák adásával. Nagy jelenet következik, amelyben az anya zokog, az apa érdemeire, mindkettő arra a végtelen lemondásra hivatkozik, amire a fiú taníttatása miatt kényszerültek, van a jelenetnek egy líraibb felhangja is: ne törje meg anyja amúgy is beteg szívét. Szobotka nem töri meg. Olyan formában közelítették meg, hogy ahelyett hogy elmenekült volna bármilyen bizonytalan, de mégiscsak egyetlen igazi közegébe, a művészek közé a fehér elefánton, elfogadta azt, amitől iszonyodott, lett irodista, és dolgozott reggeltől némi ebédszünettel kora estig egy szövőgyár irodájában. A szülők lelki szeme előtt feltárult az óriási lehetőségek kapuja: amilyen tehetséges – remélik –, talán itt is továbbküzdi magát, még a végén cégvezető lesz belőle, esetleg, hiszen olyan vonzó fiatal férfi, észreveszi az egyik vezető gazdag lánya – beláthatatlan lehetőségeket kínál az új horizont. Szobotka kis híján két évig szenved az irodai munkában, elvégzi a rá annyira jellemző pontossággal, szorgalommal, megbízhatósággal hibátlanul, határidőre, amit rárónak, csak éjjel vagy vasárnap jut íráshoz ezekben az időkben, s néha azt érzi, megőrül. Az egyetlen, aki valamit megért, mi megy végbe a fiatal férfiban, az immár régen asszony Gertrúd, mindenkori védelmezője és bizalmasa, ő kezdi rábeszélni a szülőket, ha sikerülne öccsének valami más módon kenyeret keresnie, ne tartsák kényszerrel a gyárban, reménytelenül boldogtalanná, sőt talán beteggé is teszik. Gertrúd ravasz, előhozakodik a gyermekkorban átvészelt tüdőcsúcshuruttal, egészségtelen ez a munkahely – mondja, ennél még tanítani is jobb. A tanítás szóra Szobotka rémülten néz a nővérére, az, hogy oktasson, legalább annyira abszurd gondolat, mint hogy cégekkel levelezik, nem tud ő, csak felnőttekkel szót érteni, és különben is világéletében utálta az iskolaszagot. 1938 nyarán – ezen a nyáron tartja élete első rádió-előadását Keatsről, a szabadságát Dalmáciában tölti –, pihenés közben, míg a gyárból való menekülés lehetőségét latolgatja, az is eszébe jut, mi lenne, ha megpróbálkoznék a családtól távol helyet keresni magának, abban az országban, amelynek kultúráját, még inzularitását is csodálta – hátha sikerülne Angliában elhelyezkednie, s ott próbálkozni írással valahogy. Gertrúd meggyőzi a szülőket, akik most azért közelíthetők meg könnyebben, mert a Szobotkához időnként érkező pedagógiai jellegű ajánlatok lehetetlen vidéki helyeken lehetetlen pozíciót kínálnak, s nehezen tudják elképzelni fiukat véglegesen távol a családtól, Budapesttől – így hát tekintettel egészségi állapotára s arra, hogy csakugyan látszik rajta, mélyen boldogtalan, hozzájárulnak, tökéletesítse nyelvtudását a fizetéséből összespórolt pénzen Angliában, onnan hazajőve valóban megélhet abból, hogy felnőtteknek nyelvórákat ad, ha már semmiképp nem tudja megszokni, megszeretni az irodát. Gertrúd nélkül persze oda se figyelnének arra, mit magyaráz a fiú, de Gertrúd később aztán szilárdabb alapon holtig megmaradó házassága épp akkor van felborulóban, s a fiatalasszony nem kímél senkit, szemükbe vágja, nem tűri, hogy őutána öccse is boldogtalan legyen, senkinek sincs joga elállni az útját a fiúnak, csak azért, mert az apa álma egy gyári munkahely, az anyáé egy gazdag házasság. Szobotka-Gontran átvonatozik hát a második világháborúra készülő Európán, s kiköt mint fizetővendég a Pandora Road egyik házában, ahol sikerül feje tetejére állítani a ház rendjét és nyugalmát. Nem a Megbízható úriember Miss Higgins és Fred szituációja valósul meg itt, Szobotka, naplója feljegyzése szerint, nem utazott egyedül: „Claire-rel Brüsszelen át Londonba utaztam.” (Nem tudom, ki volt Claire, Géza, aki utal rá egyik levelében, nem jelzi, hiszen ismeri, azt se tudom, mi lett a nő későbbi sorsa, Londonból visszatérve már nem szerepel többé a naplóban.) Viszonyuk elég intenzív lehetett – ez a Géza soraiból derül ki –, annak ellenére, hogy Szobotka rettentő anyagi körülmények között él, s minden gondja az, hogyan tudna valami elhelyezkedési lehetőséget találni odakinn. Átutazva a fegyverkező Németországon, hirtelen egészen közelinek érzi a szinte elkerülhetetlen háborút, s megfordul a fejében, akár mint leendő internált is elviselhetőbb létformában élné át Angliában majd az elkövetkezőket, mint ami akkor várja, amikor hazatér. Persze a háború kitörése előtt egy fél évvel sem arra nem lehetett módja, hogy alkalmazást kapjon, sem arra, hogy megtűrjék a brit hatóságok. Angoltudása mindenesetre csillogóan elegánssá csiszolódik, bár igazán felesleges luxus, mert június utóján Őfelsége Kormánya udvariasan felszólítja a távozásra. A háborútól való rettegés ott van a csontjaiban, még mindig csodát remél, Svájcban talán fordul a helyzet, történik valami. Zürichbe megy, kibogozhatatlan, mit vár, miben reménykedik még, koplal, a cipője lyukas, nincs senkije, akit ismerne, aki segíthetné. A csoda helyett Géza levelet ír: „Úgy vagyok a leveleddel, hogy szinte reszkető kézzel bontom fel. Aug. 9-én írtál nekem, 11-én már megkaptam, öt napig vártam a válasszal, mert tényleg úgy vagyok vele, hogy lehetetlen erre a levélre válaszolni. Tulajdonképpen egy dolgot kellene kifejteni okos mondatok során, és érvekkel hazacsalnom téged Zürichből, Londonból, a Sandwich-szigetekről, haza ide, Budapestre, ebbe a gonosz, hitvány, csodás és egyetlen városba, ahol és kizárólag ahol otthon vagy. Be kellene bizonyítanom, hogy extra Hungariam non est vita, de mindezt te nálam is sokkal jobban tudod, mert leveled minden egyes betűjéből sír a honvágy Budapest után. Nemcsak az a bajod, hogy nincs mit enned. Tudom, ez is nagy baj. De ami neked fáj, az az ősi magyar intellektus fájdalma, ez a fájdalom tépte a középkor olasz egyetemein tanuló magyar fiúk szívét, akik a baccalaureatusság megszerzése után otthagyták a bolognai, ferrarai alma matert vagy a firenzei kalmárboltot vagy Verona ötvösműhelyét, és hazajöttek, ez a fájdalom fojtogatta az utrechti egyetem protestáns növendékeit, a párizsi universitas polgárait, a wittenbergi, a norinbergai, a lipcsei és danckai tanulók és kereskedők, iparosok és katonák szívét, ha véletlenül a Duna mentén hajlongó jegenyéből csinálta a bölcsőjüket a kolompár cigány. Ne gyere haza, nem kell hazajönnöd, mi, akik itthon maradtunk, majd csak megjátsszuk a dolgokat, kell, hogy maradjon kinn valaki a lyoni, a lőweni, a salamancai universitason. Más kérdés persze, hogy kinn tudsz-e maradni. Szomorú és tehetetlen vagyok, mert semmi segítséget nem tudok nyújtani neked. Akartunk Sanyival csomagot küldeni, ne értsd félre, nem alamizsnát, egy falás hazait, egy korty magyart. Nem lehet, ha küldünk, több vámot fizetsz, mintha ott vennéd meg. Küldj meghatalmazást nekem, hogy felvehessem itteni honoráriumaidat, Sándor svájci ügyfeleivel neked Zürichben kifizettetjük a pénzt, a honoráriumot meg Sándornak én fizetem ki. A Pesti Napló-nál van három cikked, a Magazin-nál kettő, az Új Idők-nél egy, ebből mégiscsak kijön pár pengő.

De vegyük elő még egyszer a hazajövetel kérdését. Teljes mértékben oktalannak és céltalannak találom, hogy nem akarsz hazajönni, innen azért mégiscsak könnyebb volna újra kimenni, mint éhesen és kimerülten várni a szebb jövőt. Vagy tudod mit, ne gyere haza, igazad van, mert itt a lőporos hordóban már ég a kanóc. A Zürichi-tó nem azért van Zürichben, amiért Pesten a Duna. A Duna itt végzetet jelent, a Duna végzet, halál és megsemmisülés. És gondolj arra is, hogy meghalni mindenütt lehet, de nyugodni csak az anyaföldben. Ha úgy látod jónak, ne gyere haza élni, de meghalni mindenesetre gyere haza, Tibor.”

A zürichi hatóság és megoldatlan anyagi helyzete eldönti a kérdést: a háború kitörése előtt egy nappal érkezik haza. A háború kitörése előtt egy nappal egyébként Bécsben is felszáll az Orient expresszre egy vékony, alacsony, ferde szemű lány, a vőlegénye, egy osztrák vegyész még akkor is fogja a kezét, amikor a vonat lassan elindul Budapest felé. Szobotka és a ferde szemű lány nagyjából ugyanazon a napon érkeznek haza, más-más vonaton. Megint villan a jövendő: kilenc év múlva házasok.

A világháború kitört, Szobotka megjött Budapestre. Nem kormányfőtanácsos, nem államtitkár, nem polgármester, nem is hivatásos író – órákat ad. Hagyatékában találtam egy nyilván ő fogalmazta újsághír impúrumát: „Angliából most visszatért tanár kivándorlók úti okmányainak fordítását vállalja. Ugyanott angolórák vehetők.” Anglia és a nagyvilág megismerése után még elképzelhetetlenebb lett számára az iroda rabélete, s bár furcsa módon nyílik rá alkalom: visszamehetne a gyárba, nem teszi. Gertrúd, mint annyiszor, megint segít, tanítványokat hajszol fel neki, van munkája. A szülők persze felhősek, nem így képzelték a jövőt, de szerencsére van annyi józan eszük, hogy felfogják: a felajánlott álláslehetőségek vagy már behívott kollégák helyettesítését ígérik, persze ideiglenesen, vagy olyan képtelenséget tartalmaznak, mint a kecskeméti árvaház levele: „A vezetésem alatt lévő kecskeméti Faragó Béla Országos Árvaházban nyugdíjazás folytán megüresedett bennlakó árvaatya nevelőtanári állásra, nyelvszakos tanerőre volna szükség. Az intézetben tanítás nincs, a gyermekek a helybeli elemi és középiskolákat látogatják, így az árvaatya feladata a gondos előkészítésre és az intenzív nevelésre, jellemképzésre szorítkozik. A gyermekek 6 éves kortól 18–20 éves korig vannak gondozásunkban. Amennyiben t. cím kedvet és hajlamot érez a munkakörre, szíveskedjék engem mielőbb értesíteni.”

Kafkai gondolat, Szobotka, a született pesszimista, a Damjanich utcai emlékek Szobotkája, de akár a hajdani Hacsek is, mint árvaatya Kecskeméten! Órákat ad hát, kezdetnek jó ez is – gondolja, hiszen érzi attól a pillanattól fogva, hogy a háború kitört, minden csak átmenet most, az igazi élet csak a békekötés után kezdődik, hiszen bármely percben behívhatják. Be is hívják, aztán leszerelik, megint behívják, megint leszerelik, isteni csoda, hogy megmarad az élete. Mikor a háborúnak vége lesz, mégiscsak tanításra kényszerül, részint emlékei elől menekül a fővárosból, részint az élelmezési nehézségek kényszerítik az utazásra, sem régi, sem új otthonában nem lehet az éhező fővárosban senkinek terhére. Egy kis Békés megyei helyen veti meg a lábát, ott tanít, ételért. 1945. június 18-án kapja meg végre azt az első munkalehetőséget, amely – úgy érzi – elindítja végre a fiktív levélminta jelezte út stációi felé: „Felkérem, hogy a Rádió irodalmi osztályán próbaidős lektori minőségben a lehető legrövidebb időn belül szolgálatát megkezdeni szíveskedjék.” Azt képzeli, megoldódott az élete, öt évig egyre emelkedik a pályán, véglegesítik, szerkesztő lesz, főszerkesztő, osztályvezető, végül műsorfőtitkár, 1950-ben aztán újra levelet kap a Rádiótól: „Értesítjük, hogy vállalatunknál viselt állását f. évi május 1-i hatállyal törvényes határidőre, tehát 1950. október 31-re felmondjuk. Szolgálatára a felmondási idő alatt nem tartunk igényt. Esetleges szabadságigényét a felmondási időt beleszámítva kielégítettnek tekintjük. Amennyiben a felmondási idő alatt máshol elhelyezkedne, köteles azt nálunk haladéktalanul bejelenteni. Az utólagos fizetésre való áttérésből kifolyólag mutatkozó január 1-én folyósított előlegét a 13/1950. számú rendelet értelmében október havi illetményéből fogjuk levonásba hozni. Tisztelettel: Magyar Rádióhivatal.”

1956-ban megkapta káderanyagát. Tanulságos olvasmány ez a dosszié, különösen X. Y. elvtárs véleményezése, aki az Eötvös egyetem kérésére indokolta, miért távolították el annak idején Szobotkát a Rádióból. „A Rádió volt személyzeti osztálya vezetőjének, Q. elvtársnak, aki jelenleg a Rádió gazdasági osztályvezetője, véleménye szerint: Szobotka Tibor, akinek akkori magatartására jellemző volt, hogy a kultúrát és politikát különválasztotta, nem volt alkalmas vezető funkció betöltésére.”

Takarosan és takarékosan fogalmazott kis szöveg ez, Szobotka egész további sorsát eldöntötte. Ha a Rádió 1956 után nemcsak annyit közöl vele, hogy miután a legszorgalmasabb kutatás után se képesek rájönni, minek az alapján hozta az akkori vezetőség ezt a döntést, kérik szépen, térjen vissza a régi munkahelyére, Szobotka nem esik olyan súlyos depresszióba, ami miatt elfogadtattuk vele az amerikai ösztöndíjat, hátha feloldja azt a masszív kudarcélmény-állapotot, amiben él, s nem kap New Yorkban szívtrombózist, hanem egy csapásra visszakerül megint az irodalmi élet sodró áramába, s alighanem ma is él. Született rádiós-tévés személyiség volt, amolyan Vitray-típus, kínálhattak volna neki állást az éppen alakuló televízióban, akár az MTI-ben is, de hát nem tették, így aztán lett előbb általános iskolai nevelő, aztán tisztviselő az egyetemen, karrierje „csúcspontján” docens, kandidátus, meg tudta csinálni, csak éppen mindig azt érezte, semmi köze az egyetemhez. Nem passzíve, aktíve akarja fenntartani az irodalommal a kapcsolatát, nem magyarázni, írni akar műveket, nem filosz. De X. Y. és Q. elvtárs győztek, és Szobotkának ráment az élete.

Mert hát hogyan is állunk ezzel a vezető állásra alkalmatlan, apolitikus személlyel, akinek, mint a káderlapján olvasható, gondja van rá, hogy a kultúrát és a politikát különválassza? 1945-től a kapott felmondásig idézek Szobotka rádió-előadásaiból, illetőleg lapokban (Demokrácia, Haladás stb.) publikált cikkeiből.

 

 

 

 

 

Szobotka nem volt sem apolitikus, se jobboldali. Ugyanaz a hazugság- és rágalomhullám verte ki a személyéhez méltó munkaterületről, amely a nem bölcsődei hangon gőgicsélő költők és írók működését szimatolta a fordulat évétől kezdve. Egy külön tanulmányt kitevő dokumentációs anyaggal megcáfolható hamis vád alapján törték meg pályaívét, s járatták meg vele pokoljárását. Öt esztendő boldogan végzett, szép és eredményes munkája után állástalanná válik megint, a káderanyag levelei megőrzik kétségbeesett sürgetését: teljesítsék már azt, amit a felmondáskor a személyzeti osztályon ígértek, hogy ha már mennie kell, segítenek neki más állást keresni. Kap egy cinikus válaszlevelet Q. elvtárstól, amiről tüstént eszembe jutott Dickens Barnacle Titusa és a Kis Dorrit Huzavona hivatala, ebben közlik vele, az a szerv, amely az elbocsátottak elhelyezésével foglalkozott, időközben hogy, hogy nem, megszűnt, szíveskedjék a doktor úr (ez az akkori hivatalos fogalmazásban nagy sértés!) maga gondoskodni magáról. Hiába kilincsel, nem kell senkinek, közben már én is tudom, hogy az államtitkárság, ahol én dolgozom, rövidesen felbomlik, s állás nélkül maradok magam is. Látom, hogy pusztul szemem előtt az inaktivitásra kényszerített, megalázott munkanélküli, s kétségbeesve töröm a fejemet, mi legyen, mi lehet a megoldás. Hivatali munkám során gyakran bejelentettem Bókánál a Tankönyvkiadó Vállalat egyik vezetőjét, akivel el is beszélgettem, ha az államtitkárra várnia kellett, neki megemlítettem, bizony, gondjaim vannak, Bókát menesztik, ilyenkor a stábja se marad helyén annak, akit elküldenek vagy áthelyeznek. Ladányi – így hívták a Tankönyvkiadó említett egyik vezetőjét – azt felelte, nála alighanem elhelyezkedhetem, neki aránylag elég szabad rendelkezési köre van. Ha segíteni akar rajtam, mondtam neki, adjon állást a férjemnek. Velem majd lesz valami, nekem nagyjából mindegy, nyilván akad valahol egy iskolai hely, a férjem viszont rámegy arra a nemtelen játékra, amit a Rádió játszik vele. Ladányi – nem tudom, mi lett vele később, ha él, akkor életében, ha már nem, haló porában áldja meg az Isten – valóban segített, nem törődött a Rádió káderjellemzésével, egész pontosan: nem is kért a Rádiótól káderjellemzést, odavette Szobotkát a kereskedelmi osztályra, és megtette vezetőnek. Iszonyú felelősség zúdult rá, reszket keze-lába új munkahelyén, eleinte semmit sem ért, mindent meg kell tanulnia, megtanulja, elvégzi, de hát ugyan mi köze van neki számokhoz, kereskedelmi hitelkerethez. Szerencsés szerencsétlenségére a Tankönyvkiadó személyzeti osztálya pótolja Ladányi mulasztását, és érintkezésbe lép a Rádióval, így nincs alkalma komoly hibát elkövetni munkája során, Ladányit felfüggesztik – nem Szobotka alkalmazása, egyéb ügyek miatt –, Szobotkát meg, mint Dreyfus kapitányt, látványosan leminősítik, fizetésének egy töredéke meghagyásával korrektort csinálnak belőle ugyanannál a vállalatnál. Megint összepakolja a kis cókmókját, ceruzáit, hamutartóját, megint költözik, benne van a káderanyagában: „A beszerzett információ szerint új beosztását minden kommentár nélkül fogadta.” Amit csinálnia kell, ahhoz képest hajdani munkája a Hungária Jacquart-nál művészi karrier, nincs egy szabad pillanata; egyetlen fogódzója ebben az időszakban egy, a vállalat pincéjében meghúzódó, gazdátlan és mindig éhes macska, aki fellopódzik a korrektori szobába, ételt koldul, majd karikába fekszik Szobotka nappal is égő korrektori lámpája alatt, alszik, vagy figyeli mozgó kezét gömbölyű szemével. Mintha valaki külön megtervezné, ami vele történik, csupa orvosi könyveket kell lektorálnia, sorra olvassa a halálos betegségek jelentkezési tüneteit, mintha nem járna felborult élete és alig megkezdődött, máris véget ért írói pályája miatt amúgy is folytonosan eszében a halál. Nem bírja ezt sem, megint a megsemmisüléshez van közel, a fizikai és lelki összeomlás előrejelzései félreérthetetlenek. Én akkor egy általános fiúiskolában tanítottam már, s bizonyos átmeneti nehézségek leküzdése után – engem se képeztek ennyire kisgyerekek oktatására – hamar beleszoktam az egyre növekvő sikerrel végzett munkába. Felfigyeltek rám a kerületi és a központi tanácsban, ki akartak emelni, áthelyezni bemutató gyakorló iskolába, beleegyeztem, de azzal a feltétellel, kérjék ki a Tankönyvkiadótól a férjemet, és nevezzék ki az én üresen maradó helyemre, azt reméltem, a pedagógusoknak járó hosszabb vakáció rendbe hozza majd valamennyire az idegeit. Teljesítették, amit kértem, Szobotka elfoglalta új állását, s eleinte a tébolyhoz állt közel a kisfiúk között is. Az egyetemen sose vette komolyan a pedagógiát, fogalma sincs arról, hogy kell felépíteni egy tanórát, mi a módszeres egység, hogy mérje ki az időt, hogy ossza fel az oktatás perceit, nem ismeri a metodikát sem, úgy kell megtanítani arra, hogyan írunk óravázlatot, s milyen szempontok szerint értékelje a dolgozatokat. Kezdetben csak azzal tudtam tartani a lelket benne, hogy azt mondtam, ilyen helyről, mint egy általános iskola, az ő képzettségével és műveltségével hamarabb kerülhet neki megfelelőbb állásba, és mindenért kárpótolnia kell annak a tudatnak, hogy a nyár legforróbb hónapjaiban majd hosszú hetekre szabad lesz. Az általános iskolából végül is a központi tanács egy abszolút becsületes, igazán emelkedett gondolkozású dolgozója, Bakos és gyermekkori barátja, egyik házassági tanúnk, Bóka segítségével egyenest az egyetemre került, eleinte adminisztratív beosztásba, később tanszékre. Teste-lelke romokban volt már, mire belépett a Pesti Barnabás utcai kapun, a kari titkári teendőket ugyan ugyanazzal a pontossággal ellátta, ahogy mindent végzett, de akkorra már az arcára fagyott a maszk, a visszautasítás: ne közeledjetek hozzám, nem akarok szót váltani senkivel. Elvégezte a munkáját, és futott haza hozzám. Számtalan ellenséget szerezhetett magának rideg tartózkodásával, de hát ki tudta Bókán kívül Szobotka történetét, ki sejtette, hogy egy írót és egy embert egyszerre aláztak meg ártatlanul a személyében, olyan valakit, aki mögött úgyis volt, amit tanácsos az embernek elfelejteni, ha élni akar. Melyik kolléga találhatta ki Szobotka életének rémregényét az adminisztrációban vagy később a tanszéken? Zsákutca volt az egyetem, pedig nagyszerűen csinálta, tanítványok levelei, ha beteg volt, virágküldeményei igazolták, szerették hallgatni, mert varázslatos előadó, s ha valami szíve ügye órát adott elő, még a maszk is eltűnt az arcáról. De a csőd, az csőd maradt, a kudarc is kudarc, a Rádióban embargó volt a szerepeltetésére, az egyszerűség kedvéért az enyémre is, így aztán rá se gondolt, hogy írni próbáljon, minek és kinek? Zúgtak az országban a sztálinista irodalmi himnuszok versben és prózában.

Államtitkár, kormányfőtanácsos, polgármester és író. Egy vékony, beteges, mindenkit kerülő, merev, sebzett férfit figyelmeztet az egyetemi orvos, vigyázzon a vérnyomásával, a szívével, oda se figyel, elég sérült a lelke, hogy minden tünetre legyintsen, s azt mondja: pszichoszomatikus, az idegrendszer okozza. Baktat az egyetemi folyosókon, igyekszik eltűnni szem elől, hogy ne kelljen köszönnie senkinek, inkább felgyalogol három emeletet, csak ne találkozzék senkivel a liftben. A boldogtalan emberről könnyű azt képzelni, gőgös, róla is azt hitték. Nagyon jó pszichológusnak kellett volna lennie annak, aki ha a szemébe nézett, észreveszi, ennek az embernek teher a lét, és meglátja udvariasan közömbös, majdnem mindig elutasító álarca alatt a sebzett ember kétségbeesését.

Mikor alakul ki az emberben az íráshoz való hajlandósága, életének hányadik esztendejében, melyik korszakban, az elmosódó. Bennem a közlési vágy – hogy képzelt történeteket mondjak el – nagyjából akkor támadt, amikor olvasni kezdtem, tehát alig hat-hét esztendős koromban. A szüleimtől soha nem hallottam mesét – komor házban éltem –, de az olvasás gyönyöre nagyon hamar hatalmába kerített, s mindjárt utána a vágy, hogy én is az olvasottakhoz hasonló történeteket írjak. Élőszóval mesélni, ezt – megint csak szigorú házi erkölcseink mértékével mérve – hazudozásnak tartottam volna, de kitalált történeteket írni, ezt műalkotásnak éreztem, bár természetesen fogalmam se lehetett arról, hogy csakugyan az. Biztos, hogy tízéves koromban már írtam, nem jobbat, nem rosszabbat, mint más gyerekek, akik Benedek Elektől Shakespeare-ig, Malot Hectortól Jókaiig mindent összeolvasnak.

Az igazi irodalmi alkotások ideje később következett el, tizenhárom-tizennégy éves koromban. A kor kultúrpolitikájára jellemző, hogy nem volt egységes ifjúsági lap, a katolikusok a Zászlónk-at járatták, a reformátusok Az Erő-t. Én persze a Zászlónk-at is olvastam, Upmann kapitányostul, még Tóth Tihamér erkölcsnemesítő könyveit is, az erényes és önmegtartóztató ifjakról, de Az Erő-re fizettem elő. Ennek volt egy rovata, a Csittvári Krónika, abban jelentek meg a diák munkatársak versei – így a velem egykorú Weöres Sándoréi –, prózai írásai. A lap szerkesztője Karácsony Sándor volt, akkoriban a Tavaszmező utcai gimnázium tanára.

Ide, Az Erő-nek, illetve Karácsony Sándornak küldtem el első késznek érzett novellámat, amelynek címe az volt: Tizenketten a temetőben. Valóságos, megtörtént eseményt idézett.

Ugyanis életerős, egészségtől duzzadó osztálytársam, Mészáros Tibor valamely délelőtt arról panaszkodott, fáj a hasa, hazakéredzkedett. Aztán csak azt hallottuk róla, hogy gennyes vakbélgyulladásban meghalt. A halállal ilyen közvetlen közelségben akkor találkoztam először, valahogy úgy képzeltem, csak az öregeket ragadja el. (Később még egy osztálytársam, Bánó Pál is meghalt, agydaganata volt.) Osztályfőnökünk, Valentin József sírva fakadt, amikor a néma osztálynak bejelentette Mészáros Tibor halálát. Szegény, aligha sejtette, hogy néhány év múlva, kevéssel igazgatói kinevezése után, alighogy átvette a Barcsay utcai gimnázium épületében lévő szolgálati lakását az addigi igazgatótól, Acsay István tankerületi főigazgatótól, aki latin nyelvkönyvünket írta, és megközelíthetetlenül nagy úr volt, ő is – ugyancsak vakbélgyulladás következtében – ott hal meg Bakay professzor kése alatt a műtőasztalon.

Szóval Mészáros halála nagy megrendülést keltett, temetésére az egész iskola kivonult, aztán mintha megfeledkeztünk volna róla. Egy ízben a két utolsó óránk elmaradt, jó néhányan úgy döntöttünk, elmegyünk focizni a grundra. De a grund – akkor még ugyanolyan élő fogalom, mint a Pál utcai fiúkban – foglalt volt, így elszéledtünk. Alig egy óra múlva mindannyian találkoztunk Mészáros Tibor sírja körül. Nem beszéltünk össze, aki jött – az egész futballcsapat –, spontán akaratából érkezett, ki egyedül, ki kettesével-hármasával.

Ezt a történetet írtam meg, s aztán legnagyobb meglepetésemre Az Erő 1928. februári számában megjelent. Karácsony érdeklődni kezdett felőlem, később több írásomat közölte, közülük az Anyóka az erdőn, a Gyógyszertárban címűekre emlékszem. Ez utóbbiról Karácsony azt mondta, olyan hibátlan, hogy majdan az összes novelláimat tartalmazó kötetbe is felvehetem. Ez a kiadás éppen most készül, a Gyógyszertárban-t azonban végül mégsem vettem bele.

Karácsony többször is fogadott Szentkirályi utcai lakásán. Mikszáthra emlékeztető, tömzsi ember volt; keze-lába kurta, gyerekekkel – nekem legalábbis akkor úgy tűnt – nagyszerűen tudott bánni. Fiatal házas volt, könyvekkel tömött szobájából át-átszaladt a másikba, hogy megcsodálja újszülöttjét. „Úgy jár a keze, mint a motolla.” Nem eredeti hasonlat, de Karácsonytól hallottam először, s azóta is megjegyeztem.

Karácsony vett elsőként írószámba, érdeklődött pályám, további terveim iránt, tanácsokat adott. Az ő révén ismerkedtem meg Bóka Lászlóval, aki tanítványa volt. Egy balatonszárszói konferenciára szóló meghívást közvetített Bóka, a sötétedő téli alkonyatban soká sétáltunk a Tavaszmező utcában fel s alá. Végül is nem mentem el Szárszóra.

Első próbálkozásom sikerén felbuzdulva nemsokára a Pesti Napló-nak küldtem kéziratot. A novellának Szomorúság volt a címe. Michelangelóról szólt, akibe – mint az egész spontán felfedezett olasz reneszánszba, Walter Horatio Paterrel és John Addington Symondsszal együtt – teljesen bele voltam habarodva. Ez a novella feltehetően Mikes Lajos kezébe került, szintén megjelent, 1930-ban, hetedikes koromban, de sajnos példányom nincs belőle. A honoráriumért nem mertem felmenni, töprengve jártam az Est-lapok Rákóczi úti szerkesztősége előtt, végül is hazamentem. Csak később, Kárpáti Aurél biztatására gyűjtöttem annyi bátorságot, hogy felkeressem őt a szerkesztőségben. Kárpáti kiábrándítóan kis szobában ült, gyér haja volt, és kancsal tekintete. De soha még kancsal szemben annyi barátságos biztatást nem láttam: küldjek el neki mindent, amit írok. Ő ajánlott be Földi Mihályhoz, a Pesti Napló nagy tekintélyű főszerkesztőjéhez, aki viszont szép, tágas dolgozószobában fogadott.

Földi tekintélye, népszerűsége akkoriban igen nagy volt. Hogy ez mennyiben múlott katolikus miszticizmussal átitatott regényein, mennyiben az Est-lapok-kal szoros kapcsolatban álló Athenaeum Kiadó reklámkampányán, nem tudom. Tény, hogy a Földivel való beszélgetés semmi konkrét eredményt nem hozott. Később, amikor bejáratos lettem a Tükör-höz, a Franklin kiadásában megjelenő magazinhoz, ennek egyik szerkesztője, a klasszika-filológus Révay József azt javasolta, írjak Földiről tanulmányt valamelyik folyóirat számára, az majd megnyitja előttem az utat Földi kegyeinek elnyeréséhez. Nem írtam, s a népszerű író kegyeit sem nyertem el. Fiatalon, negyvenes évei végén halt meg, orvos létére mindig csak egy betegségtől, az influenzától félt, az is vitte el.

Nyolcadikos koromban nyugtalanságom új utakra vitt, akkor kerültem kapcsolatba a Sziget-klubbal és a Fiatal Magyarországgal. Mindkettőt a rendőrség tiltotta be, a maga indítékai szerint nem is ok nélkül.

A Sziget-klub a Jókai tér egyik bérházában volt, tagjai hetente összegyűltek, zenéltek, felolvastak. Én is felolvastam, novelláimból, majd kedvelt Michelangelómról. A klub elnökét Reinhold Alfrédnak hívták, nagy tisztelettel néztünk fel rá, mert ha mégoly vékony, de önálló kötete jelent meg, ezzel a furcsa címmel: Reinhold Alfréd első és utolsó kötete. A cím mögött egyébként tetszetős és – akkor – modern versek rejtőztek. Ha hinni lehet a kósza híreknek, a címválasztás realisztikus és jövőbe látó volt: Reinhold Alfréd csakugyan nem írt több verset, sőt később Angliába utazott, ott közgazdász lett, és – ismétlem, mindez ellenőrizhetetlen – új pályáján olyan tekintélyre tett szert, hogy elnyerte a lordi címet.

A Sziget-klubba – amely valamiféle illegális szervezkedés volt – egész gyanútlanul jártam fel a klub feloszlatásáig, ugyanilyen gyanútlanul vettem részt a Fiatal Magyarország megalapításában. A nem havonta, csak évente tízszer megjelenő folyóiratok megindításához nem kellett rendőri engedély, éppen csak tőke, amiből a papír- és nyomdaköltség, valamint a terjesztés fizethető volt. Ilyen tőke megszerzésére biztatott engem Demjén József, aki később mint nyilvántartott illegális kommunista került büntetőszázaddal Ukrajnába, ott el is pusztult. De akkor még szinte mindig nevető, kedélyes fiatalember volt, kicsit link, mégis vonzó. Összehoztam őt Sándor barátommal. Sándor apjának szállodája volt a Baross téren, s ugyanott jól menő úridivat-üzlete, villája a Stefánia úton és Siófokon. Sándor bőséges zsebpénzt kapott, amelynek egy részét szinte dzsentris könnyelműséggel elverte (már huszonhárom évesen autója volt, Benczúr utcai lakásán inast tartott), másrészt üzleti vállalkozásokba fektette. Ilyennek tekintette rábeszélésemre a Fiatal Magyarországot is, ezúttal rosszul számítva, mert a lap a rendőrség közbelépése nélkül is kimúlt volna. Három vagy négy száma jelent meg csupán, ezekben saját nevemen és álnevek felhasználásával mindenfélét írtam, műbírálatot tárlatokról, hozzászólást a korabeli oktatás problémáihoz (ezt mindenképpen álnéven) és természetesen novellát. A munkatársak közül csak Demjént ismertem, holott közöttünk volt Nemes György, sőt a fiatal Radnóti is, aki akkor nyilvánvaló szürrealista hatásról tanúskodó verseket írt.

Mint látható, ezekben az időkben csakúgy, mint később, erősen az illegalitás határán jártam. Miért, hogy társaim soha nem leplezték le magukat, soha még csak kísérletet se tettek arra, hogy eszméiknek megnyerjenek? Nem tudom. Talán azért, mert modorom, ízlésem, öltözködésem olyan jellegzetesen polgári volt, hogy bármiféle bizalmas közeledést eleve elhárított. Hiszen én még az ötvenes évek elején is, amikor mindenki micisapkát viselt, kalapot hordtam, nyáron is nyakkendőt, ujjamon pecsétgyűrűt – no nem címereset, ami nem is illetett meg, hanem azt a feleségemtől kapott, gemmával díszítettet, amely az intercisai ásatások során került elő Dunapentelén, s a harsonáját fúvó szárnyas Nikét, a győzelem istennőjét ábrázolta.

Se jelmezt, se pojácaruhát nem öltöttem magamra soha, senkinek a kedvéért.

Az illem és jó modor követelményeiről akkor se mondok le, ha egyetlen lakója maradok egy feldúlt világnak.

Pedig később, már mint egyetemi hallgató, rendőri megfigyelés alá kerültem. Ezt Hans Jobst árulta el nekem, aki a bölcsészkar német tanszékén lektor volt, s egyben az Eötvös Kollégium tanára, ahol őt gyakran felkerestem. Jobst egyébként páratlanul rendes ember volt, nemhogy a nácikkal nem rokonszenvezett, de Hitler hatalomra kerülése és a könyvégetés után is leadta Thomas Mannt csakúgy, mint Franz Werfelt, Stefan Zweiget. Örültem, amikor 45 után Thurzó Gábor felkeresett a Rádióban azzal, hogy aláírásokat gyűjt Jobst tiszta múltjának igazolására. Örültem azért, mert ezek szerint biztos volt, hogy életben maradt, másrészt mert az akkori, nem éppen alaptalan németellenes szenvedély tombolásakor találtam egy igaz embert, akinek léte és gondolkodása garanciát nyújtott arra, hogy a német szellem végül is majd visszakanyarodik a humanitásnak arra az útjára, amelyet Lessing, Goethe, Schiller nyitott meg előtte, amelyen Keller, Stifter, Storm járt, s nem éppen utolsóként Thomas Mann. Csak egyik legkedvesebb és legbecsültebb írómat nem sorolhattam ebbe a körbe: Heinrich Kleistet. Ő gyűlölte a franciákat, de hát voltaképpen Napóleont gyűlölte, ezt az önző, hiú és kegyetlen embert, aki mérhetetlen nagyravágyását milliók életének feláldozása árán elégítette ki, s a feláldozott milliók között ott voltak saját honfitársai is. Végül is Napóleonból nem maradt semmi, csak a Code Napoleon és a katonák reves csontja szerte Európa csataterein, Kleistből viszont a Penthesilea, Az eltört korsó és A homburgi herceg remeklése. Az erő mindig győz az erőszakon, csak az nem biztos, az erő hordozója megéri-e ezt a diadalt.

Szóval Jobst figyelmeztetett engem arra, hogy amikor Schöpflin Gyuláék egyetemi, illetve kollégiumi társasága lebukott, én is a megfigyelendő gyanúsak listájára kerültem. Akkor ebből semmit se vettem észre, nem úgy, mint 39-ben, Angliából való hazatérésem után.

Érdemben azonban csak húszéves koromban jutottam nyilvánossághoz, amikor is a már említett Tükör-höz, a Franklin Társulat kiadta magazinhoz küldtem be új novellámat. A novella címe A messinai ara volt, utalással Schiller egyik kevésbé ismert drámájára, persze a cím teljesen visszájára fordítva, humoros hatásával érvényesült. Az „ara” szó már akkor se volt közkeletű, megmosolyogták. Schöpflin szinte napokkal a novella elolvasása után behívatott.

A Franklin épülete eléggé ódon ház volt az Egyetem (ma Károlyi Mihály) utcában, belül is homályos, labirintikus, mindenhová felhallatszott a nyomdagépek zúgása. Schöpflin Aladár – Kárpáti Aurélhoz hasonlóan – eléggé kis, udvari, a nagy kritikushoz méltatlan szobában dolgozott, ennél kisebben csak a munkatársai ültek, Révay József és Komor András. Ez utóbbiról azért ejtek szót, mert kíméletlenül a szemembe mondta: egy soromat se szereti, nem tart jó írónak. Révayt 19-es állásfoglalása száműzte erre a lényegében méltatlan helyre, támogatását 45 után – amikor már öreg volt, s én a Rádiónál – igyekeztem viszonozni. De Schöpflin is óvatoskodott. Azt mondta, egy jó novellát mindenki tud írni, adjak át többet is, mielőtt eldöntik, íróvá avatnak-e. Csakugyan felvittem hozzá még vagy három novellát, ezek közül a Felesleges ember címűt hozta azonnal, A messinai ará-t csak később. Most az volt a problémája – éppen neki! –, elindíthat-e egy fiatal írót a pályán ilyen idegen hangzású névvel? Ha híres leszek, esetleg igényt tart rám más nemzet. Nem lettem híres, és még hazám se tart igényt rám, nemhogy idegenek. Megmaradtam Szobotkának, és csak akkor keseredtem el, amikor egy különben jelentéktelen novellám írójaként – a szedő jóvoltából – így szerepeltem: Szvobotka Tibor. Szvobotka – ez már kicsit sok volt.

A Tükör nívós lap volt, válogatott munkatársakkal, s igen büszke voltam, amikor az egyik karácsonyi számban a munkatársak listáján az én nevem is megjelent, olyanoké társaságában, mint például Szép Ernő vagy Kosztolányi Dezső. Valahol még őrzöm ezt a kék lapot, az évtizedek során felgyűlt tömérdek levél, kézirat között, amelyeknek tömegében magam se tudok eligazodni. Részt vettem néhányszor a Tükör szerkesztőségi ülésein is, a megjelentek közül már csak Szerb Antal okos, simára fésült fejére emlékszem.

Meg kell azonban mondanom, hogy dolgoztam kevésbé igényes lapoknak is, olyanoknak, mint az Új Magazin, Délibáb, Színházi Élet. Tevékenységemben nem pénzéhség vezetett, hiszen ezek a lapok rosszul fizettek – egy novelláért öt-hat, esetleg nyolc pengőt, ez már akkor is kevés volt, a Tükör-től tizenötöt kaptam, később a Magyar Nemzet-től is –, hanem a népszerűség vágya, az, hogy ezeknek a széles körökben olvasott lapoknak a révén minél többen ismerjenek meg. Bevallom, hiú voltam, s talán ma is az vagyok. Pedig munkásságomnak ezzel a ledér oldalával többet ártottam magamnak, mint használtam. A szakma bizalmatlanul nézett rám, komolyabb, igényesebb írásaimmal nem vetett számot. Holott ezek a ledérekkel egy időben készültek, csak írói alkatomnak egy másféle, a humor irányába hajló megnyilvánulásai voltak. Szellemes voltam, ezt elegánsnak tartottam, gyakran azonban csak szellemeskedő. Magamra tudtam irányítani a figyelmet, az értőkét is, de nem tartósan. Ezért volt, hogy – furcsa módon – kora ifjúságomtól fogva mindig felfedeztek, ám e felfedezések ismétlődése, gyakorisága mutatja, hogy sohasem véglegesen, egyértelműen.

A Délibáb-bal – ezt Tolnaiék csinálták, a Tolnai Világlapja mellékvállalkozásaként, a Színházi Élet olcsóbb, de hitványabb utánzata volt – nem alakult ki jelentős kapcsolatom, szintúgy az Incze Sándor szerkesztette Színházi Élet-tel sem, ahová pedig dolgoztak igazi nagyok is, Karinthy, Móricz Zsigmond, Szomory. De maradjunk az Új Magazin-nál, ennél a mai nyelven szólva pornólapnál, mely aktképeket közölt (egyszer egy később híressé vált énekesnőt is felfedeztem köztük, persze álarcot viselt, de azért felismerhető volt, karrierje csúcsára a náci Németországban ért, mint a berlini opera szólóénekesnője), ezeket a képeket megfelelő, úgynevezett pikáns novellák egészítették ki. A lapot Rácz Vilmos jegyezte mint főszerkesztő, igazában azonban Tiszay Andor szerkesztette. Mindkettőjükről van mondanivalóm.

Rácz Vilmos volt a párbajkirály, aki mint párbajok segédje és hőse egyaránt az érdeklődés előterében állt. Akármily hihetetlen, de még az én családom is ilyen vonatkozásban került először kapcsolatba vele.

A Miksa utcai ház harmadik emeletén, egy udvari lakásban lakott W. Antal becsületes szabómester. Ennek lánya, a szépségével és okosságával az „udvari” környezetből hamar kiemelkedett Jolán – később egy jónevű filmrendező felesége – úgynevezett jobb körökbe került, így találkozhatott Rácz Vilmossal. W. Jolinak mondta nővérem azt, hogy „Rácz közönséges krakéler”. Mi történt aztán, s ki pletykált, nem nehéz kitalálni: Rácz provokálta apámat, hogy álljon helyt kiskorú lánya rágalmaiért. Apám nem volt párbajhős, nyakába vette a várost, hogy két tartalékos tisztet találjon, akik az ő segédei lehetnek. Ezek aztán szépen elintéztek mindent: apám bocsánatot kért kislánya felelőtlen kijelentéséért, az ügy a lovagiasság szabályai szerint befejeződött, csak éppen W. Jolival nem álltunk szóba évekig.

Mikor én találkoztam Rácz Vilmossal, ezt a sok száz esete közül is feltűnően jelentéktelent bizonyára elfelejtette, mert nagyon kedvesen fogadott, s ami kitüntetésszámba ment, rám bízta két tündérszép, bálkirálynő lánya angoloktatását. Még később, amikor a Színházi Élet megszűnt, és az Amerikába kivándorolt Incze Sándor helyett Rácz Vilmos vette át az új hetilap, a Színházi Magazin szerkesztését, én lettem a lap londoni tudósítója.

Ideje, hogy erről a pár hónapos angliai tartózkodásomról valamivel részletesebben beszámoljak. Ugyanis két ízben volt, pontosabban lehetett volna bajom belőle: először a háború kitörése után, 1939-ben, másodszor a koholt perek időszakában, az 50-es évek kezdetén.

1939 augusztusának legvégén voltaképpen nem is Angliából, hanem Zürichből – ahol éppen tartózkodtam – jöttem haza. Tekervényes út várt rám: a német vonatok már – vagy átmenetileg – nem szállítottak polgári utasokat, csak katonavonatok közlekedtek, így Svájcból Itálián, Milánón, Velencén, Trieszten keresztül kellett hazajönnöm. Triesztben beszállt kupémba egy magyar család, apa, anya és egy tizennyolc éves fiú, akit Bor Ambrusnak hívtak. A fiatal Bor Ambrusra valamely okból mély hatást tettem, mert Perújítás című, 1975-ben megjelent könyvében aprólékos részletezéssel számol be arról, milyen voltam, hogy öltöztem, mit mondtam. Számomra kísérteties ezeket a lapokat olvasni, mert hiszen egy jó író érzékletes leírása pontosabban idézi a múltat, mint akármilyen fénykép.

Idehaza barátaim vártak, s a Fiatal Magyarországgal kapcsolatban már említett Sándor barátom közvetítette azt a vacsorameghívást, amellyel egy számomra ismeretlen rendőrtiszt és családja kedveskedett. A vacsora kitűnő volt, a tiszt fia és felesége lekötelezően nyájas. Arról kérdezgettek, mit csináltam Angliában, s milyennek ítélem a háború kilátásait.

Akkoriban Lajos Iván Szürke könyvének hatása alatt, de egyébként is azt hittük, a gazdaságilag gyenge Németország nem sokáig állja a háború megpróbáltatásait. Ezt ki is fejtettem. Bólogatva vették tudomásul. Aztán – miután még egyszer áradozva szóltam a kitűnő vacsoráról – szívélyesen elköszöntünk.

Egyszer csak elkezdtek járni hozzánk a nyomozók. Persze nem mint nyomozók jelentkeztek, csak sajátos és ügyetlen módon olyan helyekre invitáltak, ahol számot kellett volna adnom egész addigi tevékenységemről. A trükk olcsó volt, átlátszó, sehová se mentem el, a nyomozók lassan elmaradtak. Az egész ügyet összefüggéseiben elfelejtettem volna, ha a háború után nem olvasom az újságban, hogy a rendőrtiszt, fiával együtt, számtalan baloldali börtönbe juttatásáért, sőt halálra adásáért a Népbíróság elé került, ahol elnyerte méltó büntetését.

A másik ügy jóval későbbi. Aztán, hogy elmentem – elmentem? kirúgtak – a Rádiótól, koholt vádak alapján letartóztatták Káldor Györgyöt, a rádió külügyi osztályának vezetőjét. Amikor Káldor kiszabadult, találkoztam vele, azt kérdezte tőlem, nem volt-e kellemetlenségem az ÁVH-val. Nem, miért lett volna? Nagyon érdeklődtek a te angol kapcsolataid iránt – mondta.

Mik voltak ezek a kapcsolatok 45 után? Részben Schöpflin Gyula műsorigazgató, a régi illegális kommunista társaságában – aki Nagypál István néven regényt írt Budapest nem válaszol címmel, majd svéd követ lett, mint ilyet, a Rajk-per idején tanúvallomás-tételre hazarendelték, aztán tüstént disszidált, most orvos feleségével együtt kint él Londonban, remélem, jó egészségben –, tehát Schöpflin Gyuszival elmentem az akkor még Magyarországon működő British Council rendezvényeire és fogadásaira, továbbá én tolmácsoltam a budapesti angol misszió polgári és katonai tagjainak rádiónyilatkozatait, ha ilyesmikre nagy ritkán sor került. Ezek voltak a 45 és 47 közötti angol kapcsolataim. Szerencsére Káldor felelősségre vonása idején már olyannyira alámerültem az általános iskola tengervizének mélységes fenekére, hogy ott senki se keresett, senkinek se voltam fontos.

De hát mit tettem valójában Angliában, amitől mind a Horthy-rezsim, mind a Rákosi-korszak számára gyanússá válhattam? Semmit, a gyanúhoz egyszerűen elég volt az a tény, hogy a háború kitörése előtt hosszabb időn át Angliában tartózkodtam, egy olyan országban, amely éppen úgy volt a judeokapitalizmus, mint a feudális reakció fellegvára. Nem kellett benne okvetlenül politizálni, mint ahogyan én sem azt tettem. Szinte naponta bejártam a British Museum könyvtárába, ahol egy készülő angol irodalomtörténethez gyűjtöttem anyagot. Ez a könyv harminchárom évvel később meg is jelent, Szenczi Miklóssal és Katona Annával együtt írtam. A továbbiakban igyekeztem eleget tenni a Színházi Magazin-tól, illetve Rácz Vilmostól kapott megbízásomnak, riportokat készítettem, egy fényképes riportot Gracie Fieldsről, ő volt akkoriban Anglia legnépszerűbb táncos-énekes színésznője, egy kicsit már öregedő Rökk Marika. Ugyancsak fényképes riportot készítettem az angol színészképzésről, a londoni Színművészeti Akadémia tevékenységéről. Teremről teremre jártunk az intézet igazgatójával, ő mutatta be nekem egyetlen magyar növendéküket, Donáth Ágit, aki előzőleg odahaza már Bárdos Artúr színházánál működött, és nagyon zokon vette, hogy eddigi pályájáról oly keveset tudok. De a színész sikerkáprázatának mindenhatóságáról egy más alkalommal győződtem meg. Az Adelphi Színházban – azóta lebontották – fellépett egyfajta hazánkból érkezett népi együttes, a Gyöngyösbokréta mellékhajtása. Meghívást kaptam az előadásra, elmentem. A nézőtéren húszan-harmincan lézengtek, a terem kongott az ürességtől. Az est szólótáncosnője Bordy Bella volt, a szünetben – vagy az előadás végén? – felkerestem az öltözőjében. Lihegett, izzadt, de láthatóan boldog volt. Nem állhattam meg, hogy meg ne kérdezzem: miért? Hát a siker, a nagy siker! – és nevetett. Persze nem ő bukott meg, kitűnően táncolt, csak egyszerűen nem vette észre a közönyt, az üres házat, egyedül a saját szereplése keltette bódulatát érzékelte.

Március 15-re meghívást kaptam Barcza György magyar követtől a követség ünnepi fogadására. Akkoriban csak a nagyhatalmaknak volt nagykövetségük más nagyhatalmaknál. Tetszett a huszár, aki bejelentett, később égő gyertyával járt körbe, meggyújtva a dohányzó urak szivarjait, cigarettáit. A fogadáson ismerkedtem meg többek közt Buday Györggyel, a grafikussal, ő mutatott be aztán annak az idős angol hölgynek – hajadon volt –, akinek mint a Times műkritikusának kezébe került az Ortutay-Buday-féle székely népballada-gyűjtemény. Az öreg hölgyet annyira elragadták Buday remek fametszetei, hogy elhatározta, a hozzájuk tartozó szöveget is meg akarja ismerni, azaz megtanul magyarul. Elutazott Bécsbe, az ottani antikváriumokban nyelvtankönyveket szerzett be, továbbá régi Színházi Élet-eket, Az Est Hármaskönyvét, de Jókai-, sőt Jósika-regényeket is. Hogy miért nem utazott tovább Budapestre, rejtély, melyet ő maga sem tudott kielégítően megmagyarázni. Amikor megismerkedtünk, már tudott magyarul, arra kért, járjak el hozzá hetente egyszer konverzálni. Jövetelemkor kezét csókra nyújtotta – így tartotta magyarosnak –, aztán süteménnyel, teával, tejszínhabos eperrel kínált. Beszélgettünk. Mivel soha a kollokviális magyart nem ismerte, Jókait és Jósikát viszont igen, használta a félmúltat, ilyeneket mondott: bejöve, felméne, leüle. Nem javítottam ki. Minek? Csak zavarta volna azt az örömet, hogy idős fejjel tökéletesen megtanult magyarul, megzavarta volna az én örömömet is, hogy egy távoli országban s egy világnyelv birtokában valaki arra szánja el magát, hogy hazám nyelvét megismerje.

Már nem tudom, milyen irodalmi kapcsolataim révén kerültem abba a megtisztelő helyzetbe, hogy meghívást kapjak a Poets Club évi díszvacsorájára. Ezt a vacsorát a Criterion különtermében rendezték, s nem holmi kócos költők vettek részt rajta, hanem szmokingos urak. Én magam is ezt az öltözéket viseltem, fél üveg beaujolais-t rendeltem, a menüt előzetesen összeállították. Amikor a pincérek kitöltötték a bort, az elnök felállt, magasra tartotta poharát, és azt mondta: Gentlemen, the King! Mindenki követte a példáját, a poharak ünnepélyesen csillogtak a szikrázó fényben. Mindebben nem a teátrális hatott rám, hanem az ódonság varázsa. Mintha összeesküvők lennénk, akik valamely elűzött Stuart érdekében gyűltünk itt össze, hogy visszasegítsük trónjára. Szép és emlékezetes pillanat volt.

A banketten Dasgupta professzorral ismerkedtem meg, a calcuttai egyetem filozófiatanárával, aki azért jött át Európába, mert a varsói egyetem díszdoktorrá avatta. Másnapra találkát beszéltünk meg a Savoy halljában. A professzor kövér, cigányképű ember volt, mellénye és nadrágja között kidudorodott a hasa. Csendes szavaiból különös világkép bontakozott ki előttem. Nem sokra becsülte az európai kultúrát, pontosabban annak külsőségeit, valami ősi ösztön fűzte a természethez, egy fa vagy virágszál többet mondott neki, mint akár a körülötte zsibongó tömeg vagy Proust életműve. Alig várja – mondta –, hogy visszatérjen Indiába, s levehesse szűk, kényelmetlen európai ruháit. Nagy figyelemmel hallgattam. Soha nem léptem át az ő világának küszöbét, de módfelett meglepett, hogy ilyen világ létezik. A Pesti Napló-ban nagy cikkben számoltam be erről a beszélgetésről.

És hát a politika, amit később mindig számon kértek tőlem? Furcsa, de egy ízben egy ilyen – nem politikusnak szánt, de azzá vált – találkozásra is sor került, csak éppen némiképp másként, mint várható volt.

Valamelyik angol társaságban azt mondták, bemutatnak egy Botha nevű úrnak, aki Dél-Afrikából érkezett. Ez a Botha család igen nagy hírű a maga szűkebb hazájában; akik újságot olvasnak, tudják, hogy a Botha név ma is fontos szerepet játszik Dél-Afrika politikai életében. Azt viszont kevesen tudják, hogy a Bothák hírneve az angol-búr háború idején alapozódott meg, amikor is e család egy tagja tábornokként hősi és sikeres harcokat vezetett az angolok ellen. A későbbiekben Botháék beilleszkedtek az angol világba, s most, mikor én ezzel az úrral találkoztam, s a házigazda annak rendje-módja szerint megmondta, ki ő, és ki vagyok én, Botha visszahúzta már-már kinyújtott kezét, és azt mondta: fasisztákkal nem fogok kezet. Ezzel megfordult és elment.

Kínos jelenet volt, a sértést mégis – ha nem akartam hosszú és a társaságba nem illő magyarázkodásba fogni – le kellett nyelnem. Botha ugyanis, mint dél-afrikai, a brit birodalom egyik tagországát képviselte, ekként személyében is részese volt a Hitler elleni koalíciónak. Én viszont, mint magyar, a Róma-Berlin tengelyt képviseltem, gróf Csáky külügyminiszterünk jóvoltából. A látszat mindenesetre ellenem szólt.

Ez a látszat is csak sok-sok esztendővel később lepleződött le. Ha ma kimegyek Londonba, s Botha úr – vagy családjának egy másik tagja – nyújtaná felém a kezét, én mondhatnám neki: fasisztával nem fogok kezet. De hát nemigen megyek én már Londonba, alighanem még Ceglédre sem.

E hosszú kitérő után térjünk vissza az Új Magazin-hoz. A lapot – mint mondtam – Rácz Vilmos jegyezte, de igazából Tiszay Andor szerkesztette. Ma már, tudva azt, amit tudok, hogy Tiszay is részese volt az illegális mozgalomnak, még kevésbé értem, mint annak idején, hogy ez a joviális, szemüveges, nagyon művelt és olvasott férfi hogyan vállalhatta egy ilyen szennylap irányítását. Talán fedőfoglalkozása volt az illegalitás elpalástolására, talán az anyagi szükség kényszerítette? Nem tudom. Mindig nyájas volt, türelmes, pedig követelőző költőkkel és írókkal kellett alkudoznia, akik – nem ok nélkül – kevesellték az Új Magazin honoráriumait.

De a legérdekesebb az az épület volt, amelynek valamelyik emeletén a szerkesztőség helyet foglalt. Ez a Dohány utca és a Kazinczy utca sarkán ma is álló ház ugyanaz volt, amelyben Petőfi Sándor és ifjú hitvese lakott 48 márciusában, ahol a Talpra magyar-t írta, s ahol otthonukat ez izgalmas napokban az ugyancsak ifjú Jókai Mórral osztották meg. Mikszáth Kálmán így ír erről (Jókai Mór élete és kora): „…Petőfi ősszel megházasodott, és a Dohány utca 373. szám alá, akkoriban a Schiller-házba hozta a »feleségek feleségét«. E ház első emeletén vettek ki lakást közösen Jókaival, ki ideköltözött Szigligetiéktől. A lakás három szobából állott, ebből kettőt Petőfiék használtak, Jókai pedig a konyhán túli szobában lakott… Este rendesen otthon szoktak lenni; együtt teáztak és beszélgettek, vagy felolvasták egymásnak, amit napközben írtak.” Nagyjából ugyanezt írja erről az otthonról Illyés Gyula is Petőfi-könyvében, egy-két aprósággal kiegészítve: „A bútorzat szegényes, olyan, amilyen a költő vagyonából tellett… A hiányzó karszékeket és zongorát legfeljebb csak Júlia hiányolja; a költő tökéletesen meg van elégedve otthonával… A Dohány utcai lakásban éjjel-nappal irodalomról és közügyekről van szó; a vitát és töprengéseket a háziasszony egy percre sem zavarja meg holmi bevásárlási vagy konyhai ügyekkel.”

Az biztos, hogy a genius loci sehogy sem illett az Új Magazin-hoz. De hát megértünk már furcsább dolgokat is. A költők és írók, akik ebbe a szerkesztőségbe jártak, vagy eltűntek az idők és a történelem homályában, vagy jó útra tértek, s ma már – akik még élnek közülük – nem szívesen emlékeznek vissza arra az időre, amikor e lap munkatársai voltak.

A negyvenes évek elején főleg a Magyar Nemzet-nek dolgoztam. Soha kéziratot személyesen fel nem vittem, mindent postán küldtem. A cikkeim jobbára angol tárgyúak voltak, történelmiek, politikaiak, irodalmiak vegyesen – ez megfelelt a lap akkori németellenes irányvonalának –, de írtam Goethéről, Grillparzerről is, megmutatva a másik Németországot, azonfelül közöltek tőlem novellát, sőt verset is. A versírással igazában akkor hagytam fel – amit mint valami kamaszkori megszokott tisztátalanságot hurcoltam sokáig magammal –, amikor feleségem személyében megismertem egy igazi lírikust. Hol volt bennem annyi ritmus, rím és zenei érzék, mint amennyi nélkül a lírikus nem boldogulhat, hol a lírai reagálásnak és átélésnek az a mélysége, amely a született költőt jellemzi? Magda mellett – akiről viszont évekig nem tudtam, hogy prózát is tud írni – abbahagytam a versírást. Szerencsére még idejében.

A háború, majd az ezt követő vésztői időszak külön fejezetbe kívánkozik. Ide csak az tartozik, hogy Vésztőn ért a felkérés, foglaljam el helyemet sürgősen a Rádió irodalmi osztályán. Ez megtörtént. Csakhamar kitűnt azonban, hogy remek rádiós adottságaim vannak: érces hang, folyamatos beszédkészség, a lámpaláz teljes hiánya. Mindez olyan kísértést jelentett, aminek megint csak nem tudtam ellenállni. Lektori munkám kötelességszerű elvégzésén kívül vállaltam helyszíni közvetítéseket, összekötő szövegek írását és előadását, operettversek fordítását s természetesen hangjátékok írását is, eredetiekét éppúgy, mint mások alkotásának – mondjuk egy Poe-novellának – hangjátékká formálását. Sőt írtam Nagykovácsi Ilona számára sanzonszöveget, amelyet férje, Polgár Tibor zenésített meg, s e vers jellegénél fogva a rádió gyakran játszott, kedvelt esti műsorszáma lett. Mindezt újra csak azért, hogy valamiféle várt és kívánt népszerűségre tegyek szert, holott ez a sokágú tevékenység – amelyet a közönség azonnal elfelejtett, mihelyt megszűnt – csak ártalmamra volt. Ez azon a kapcsolaton volt lemérhető, amely köztem és az Újhold között nem jött létre. Jóllehet ebben az időben novelláim sorra-rendre már megjelentek a Herczeg Ferenc nevét immár nélkülöző, megújult Új Idők-ben, s ezek között akadt nem egy irodalmi-művészi igényű írás is, különben a lap akkori szerkesztői, a szigorú, mosolytalan Kassák, később pedig a nyájas, de ugyancsak igényes Fodor József nem közölték volna őket, az Újhold mégsem fogadott be, nem tartott igényt rám. Személy szerint a folyóirat minden egyes munkatársát ismertem, hiszen a rádió irodalmi osztálya akkor – s ezzel részben a múlt, Cs. Szabó hagyományait követte – az irodalmi élet egyik jelentős központja volt. A szándékos mellőzöttség különösen akkor lett kirívó, amikor 1947-ben megismertem, majd 48-ban feleségül vettem Szabó Magdát. Kevéssel házasságkötésünk után Magdának címezve érkezett egy meghívó, amelyet az újholdasok nevében Lakatos István küldött, s a feleségemet a Centrálba invitálta. Rólam szó sem esett. Magda azzal válaszolt, hogy sem akkor, sem később nem vett többet részt az Újhold összejövetelein. Ez azonban nem zárta ki, hogy az ötvenes évek során egyformán szorongatott létünk megpróbáltatásai ne hozzanak közelebb egymáshoz bennünket és az egykori újholdasokat. Akkoriban az Attila utcában laktunk, Nemes Nagy Ágnes és Lengyel Balázs a Vérmező túlsó felén. Mint erről a Kortárs 1981. szeptemberi számában Nemes Nagy Ágnes is megemlékezik, elég sűrűn találkoztunk, hol náluk, hol nálunk. A baráti körhöz tartoztak Mándy Iván, Ottlik Géza, Rába György, Kálnoky László. Az, hogy mit tartanak felőlem, mindvégig nem derült ki, még ma sem világos, amikor kapcsolatunk már inkább társadalmi és udvariasan korrekt, mint baráti. Azaz Kálnoky Lászlót kivételként kell említenem, ő sohase mulasztja el, valahányszor egy új könyvemet megküldöm neki, hogy kézzel írt, hosszú levélben ne válaszoljon, elemezve és értékelve munkámat. Mándyval levél helyett mindig cinkos mosolyt váltunk. Valójában azonban tudom, hogy egy cselekményes regény a szakma körében gyanús, különösen akkor, ha e jellegének velejárójaként feszült, izgalmas, váratlan fordulatok tarkítják. A magyar regény anekdotikus hagyománya kétségkívül megszűnt, de érdekességet követelő igénye – ismétlem, a szakmán, tehát a szorosan vett irodalmi körökön belül – még nem született meg, talán nem is fog soha. Sznobok lennénk? Nem hiszem, csak óvatosak.

Már említettem, hogy az Új Idők-höz szoros szálak kapcsoltak. Ezek csak akkor bomlottak fel, amikor Hámos György lett a lap szerkesztője. Ő egyszerűen nem is fogadott, csak kiüzent, hogy polgári írókra nincs szüksége. Ez úgy 48 körül történt, aztán hamarosan vége lett az Új Idők-nek is. Az elutasítás indokolása pusztán azért emlékezetes számomra, mert majd tizenhárom évvel később újra elhangzik.

Ami 48, pontosabban 50 után történt velem, azt már megírtam más keretek között. Pályám – úgy tetszett – újra emelkedik, amikor 1957-ben Tóbiás Áron felkeresett a Magvető megbízásából, hogy mindkettőnktől, Magdától is, tőlem is kéziratot kérjen. Magda kiemelte a fiókból a Freskó-t, én azonban zavarban voltam. Az ötvenes évek során mindössze két novellát írtam, ez kötetnek édeskevés volt. Más választásom nem akadt, mint hogy régebben írt és publikált novelláimból állítsak össze egy kötetre valót. Béládi Miklós azonban, a Magvető akkori irodalmi vezetője, nagyon bölcsen és helyesen azt mondta, nem előnyös, ha eddig ismeretlen – mert lényegében azzá váltam – szerző első munkájaként novelláskötettel jelentkezik, írjak inkább regényt, a novellákat majd kiadják később. Elfogadtam érvelését, Szigligeten nekiláttam egy régen magamban hordott regénytéma, a Megbízható úriember írásának. Az elkészült kézirat némi megütközést keltett a kiadóban, de elfogadták, bár itt-ott korrekciókat kértek. Ilyen volt az, amelyet egy ma már ismeretlen, rég elfelejtett politikai lángész kívánt. A regény hőse, Gontran Alfréd, a „megbízható úriember” beleszeret egy illegális kommunistaként tevékenykedő lányba, Karolába. Gontran és Karola együtt fürdenek a Balatonban. Karola trikójának vállpántját lesodorja egy erőszakos hullám, láthatóvá válik egyik meztelen keble. „Kommunista elvtársnőnek nem lehet fedetlen keble” – mondta az éber politikai lángész. Szó nélkül kihúztam a mondatot, Karolának azóta nincs keble.

A regénynek igen szép közönségsikere volt, nagyon hamar elfogyott, a kritikai visszhang azonban, enyhén szólva, vegyes volt. Némelyek – így Bóka László, Nagy Péter – kiálltak mellette, de például a Népszabadság kritikusa rövid cikkében holmi olcsó bestseller típusú lektűrnek bélyegezte. Ehhez járult még, hogy szellemi életünk egyik jelentős képviselője a regény kapcsán „magyar Sartre”-nak nevezett, persze korántsem hízelgő értelemben, azonfelül egy kiadói értekezleten a jelenlevők előtt a Megbízható úriember-t olyan regényként ismertette, mint amilyet a kiadók semmiféle körülmények között nem adhatnak ki. Megint csak több mint tíz évnek kellett eltelnie, hogy a Megbízható úriember második kiadása alkalmából, 1970-ben ugyancsak a Népszabadság-ban, Hajdú Ráfis úgy méltassa, mint a fasizálódó Magyarország figyelemreméltó, eddig irodalmunkban voltaképpen hiányzó társadalomrajzát.

Hátravolt még a novelláskötet. Béládi Miklós elment a Magvetőtől, utódját, sőt utódjait nem kötötte semmiféle ígéret. A kötet évről évre kimaradt mindenféle tervből, végre valaki – akit azonban csakhamar leváltottak – egy vékony, inkább füzetre, mint kötetre emlékeztető anyag kiadását hajlandó volt vállalni, ezt nyomdába is küldte. Az új vezető azonban visszakérette a nyomdából ezt a zsugorított kéziratot is. Feleségem elment hozzá, kérte, másítsa meg elhatározását. A vezető hajthatatlan maradt. „Nincs szükségünk erre a polgári nyekergésre” – ismételte Hámos szavait. Én akkoriban súlyos tüdőműtéten estem keresztül, nagyon lassan lábadoztam, orvosaim szerint bármiféle megrázkódtatásnak kiszámíthatatlan testi-lelki következményei lehettek. Magda – ezektől félve – a leselkedő veszélyt is közölte a vezetővel. Hiába. A kötet, Hekuba címen, csak tíz évvel később, 1971-ben, Kardos György és Sík Csaba konok elszántságában már-már megindító buzdítása nyomán – amely nagy nehezen lelket öntött belém – jelent meg végül is, még mindig csupa régen írt novellát tartalmazva. Soká kell élni – különösen történelmi időkben –, ha az ember ifjúkori álmainak-vágyainak akár csak egy részét is meg akarja valósítani. Még egy példát erre.

Kevéssel betegségem előtt – amely egy esztendőn át húzódott –, a Megbízható úriember közönségsikerén felbátorodva írtam egy új regényt, Züzü vendégei címmel. Ezt is annak rendje-módja szerint beadtam egy kiadónak. A kéziratot mint kiadásra alkalmatlant vette át a feleségem. Azért ő, mert akkor már beteg voltam, de még nem műtöttek meg. A Züzü is jóval később, 1973-ban jelent meg.

Ezek voltak az előzményei annak, hogy megfogadtam, a tanszéki munkámhoz tartozó cikkek és tanulmányok, valamint a civil pályámon való boldogulásomat elősegítő kandidátusi disszertációm megírásán kívül soha többé tollat azért, hogy fikciót, tehát regényt vagy novellát írjak, nem fogok a kezembe. Az út, amelyen egykor reménykedve és boldogan indultam el, vigasztalan sötétségbe vezetett. Kitalálok-e belőle valaha, s kitaláltam-e csakugyan – ki tudja?

Az átlagosnál lassabban, nehezebben állt talpra, azazhogy úgy igazán sosem állt talpra többé, csak voltak betegségének könnyebb és nehezebb, olykor szinte tünetmentes szakaszai. Még New Yorkban kiderült, szívizmának csak ötvenöt százaléka maradt épen, az infarktus nyoma helyén sarjadt kötőszövet nem rugalmas, kihagyásokkal és csak úgy-ahogy biztosítja a szívműködést. Ahogy hazakerül, vihetjük kórházba megint, szívelégtelenség, ödéma, mellhártyagyulladás – mondja Eckhardt, s nehezen hozza rendbe, naponta eljár hozzá, míg ismét meg nem gyógyul. A külseje nem valami bizalomgerjesztő, mikor hatvanadik születésnapján kitüntetik, aki jelen van, borzadva nézi csontvázzá apadt testét, karonfogva kell állni vele az aktus alatt, hogy megbírja a lába. Hogy előbb-utóbb mi várható, az senki előtt nem volt kétséges, Amerikában nem teketóriáznak, a beteg és a hozzátartozó ha kéri, ha nem, brutálisan őszinte információt kap a helyzetről. „Ön altatóval alszik?” – kérdezte tőlem amerikai kezelőorvosa, mondtam, igen, apám halála óta nem tudok másképpen. „Most majd leszokik – mosolygott dr. M. – Meg kell tanulnia figyelni a lélegzetét, másodperceken múlhat egy speciális szívhelyzet kialakulása. Megtanítom pulzust ellenőrizni és a légzési rendellenesség típusaira, lemegyünk két emelettel lejjebb, egy közös kórterembe. Doktor Hong, kérek Szobotka asszonyra orvosi köpenyt!” Szobotka a különszobában persze nem sejtett semmit.

Pár hétig a kezelés befejezése után még hotelben laktunk Amerikában, ahogy hazahoztam az Edison-szállóba, tüstént elhagytam az altatót. New Yorkban tévét néztem, míg ő aludt, itthon, Magyarországon olvastam. 1973 és 82 között éjjelente az én ágyrészem mellett mindig égett a lámpa, ültem, és körülbástyáztam magam könyvvel. Ha túl voltunk azon az időszakaszon, amikor a testben a legkisebb az ellenállás, elengedtem magam, hajnalban elaludtam én is, de a legmélyebb alvásból is azonnal felneszeltem, mihelyt változott a lélegzete, ha moccant, fordult, tüstént éberen nyúltam a csuklója után. Nem tudta, hogy őrzöm, altatóval hált, nem is volt szabad megtudnia. Eckhardtnak szerencsére sikerült annyira egyensúlyban tartania, hogy viszonylag ritkán került sor kórházi kezelésre, s még a régi életünket is folytathattuk, persze módosított keretek közt. Járhattunk moziba, koncertre, színházba, társaságba, de csak ha nem volt semmiféle járvány, szabad, sőt kívánatos volt a szellemi munka, nem hosszú időre még az írógépelés is, a séta, egyenes, sima úton egyenesen kötelező, részt vehettünk fogadásokon, elfogadhattunk s küldhettünk meghívást; mikor sikerült egy kicsit megerősítenünk és felhizlalnunk, külsőre olyan volt, mint aki meggyógyult, épp csak mi ketten Eckhardttal tudtuk, mi az igazság, és úgy mértük ki a lépéseket, ahogy fizikai állapota megkívánta. Még utazhattunk is néhányszor ebben a 73–82 közti időben, láthattuk újra a holland kisvárosokat, jártunk pár napig Kairóban, voltunk PEN-delegátusok Bécsben. Ha lassított tempóban is, tulajdonképpen ment még eleinte minden. Ebben a hibernált és minden oldalról biztosított létformában sikerült rábeszélnem két utolsó regénye megírására, persze ehhez az is hozzájárult, hogy egyszer csak tapasztalni kezdtük, mintha szűnnék a Szobotka-embargó, mintha alig észrevehetően, de változnék irodalmi helyzete, a szakma stadionjának kapuja megmozdult, s amit sose képzelt volna, éppen a pár elkészült memoárrészlettől tárult ki végképp. Az ütés, amitől térdre bukott, és nem tudott felegyenesedni többé, furcsa módon nem is neki szólt, hanem nekem, csakhogy a mi életünket, sérüléseinket, örömeinket házasságunk első napjától fogva soha többé nem lehetett már különválasztani. 1980-ban már folyt a nagy csata a színházi világban, engem nem nagyon érdekelt, mennyire vág egybe a komplex színház divatjával az, amit én csinálok, világéletemben azt és úgy írtam, amit én éreztem lényegesnek, és olyan formában és szókinccsel, ahogy az a megnevezhetetlen, de minden művész által ismert valami, ami az alkotónak segít, munka közben megszabta bennem és nekem. A meráni fiú valóságos színházi merénylet volt azoknak a kritikusoknak a szemében, akik nem a saját nemzeti hagyományaink fejlődési vonalát követve, hanem nyugati mintán elindulva próbálták friss vérrel megtölteni a bizony szklerotikussá vált színházi élet ereit, A meráni kiváló alkalom volt annak a demonstrálására, mi az, ami a színpadon őszerintük nem kívánatos.

Volt a kritikák némelyikében valami olyan elem, hogy megjelenésük után ismeretlen jogászok telefonáltak a lakásunkra, jogi képviseletemet akarták vállalni, és arra biztattak, törvény adta jogomnál fogva pereljem be hitelrontás, rágalom és becsületsértés miatt ennek meg annak meg amannak a lapnak a színikritikusát. Nekem nem jogi győzelemre lett volna szükségem, hanem valami azonnali, nyilvános és naiv elégtételre, mert Szobotka olyan állapotba került, hogy át kellett hívnom az orvosát, a sajtó okozta rombolás eredménye ijesztő volt: totális depresszió. Megmondta az okát is. Harmincnégy éven át egyebet se tett, mint megpróbálta kiegyensúlyozni az alattam szüntelen billegő földet, ő születésétől fogva értelmetlen kapálódzásnak érzi a létet, betegen és sikertelenül azért küzdött mégis az életben maradásért, hogy engem ne kelljen egy ellenséges világban egyedül hagynia. Azt hitte, mostanra talán már elértem annyit, hogy nem használnak többé labdaként, ha a csapatok összemérik az erejüket az arénában, hát itt a bizonyíték, éppúgy ki vagyok szolgáltatva a rágalomnak, a gúnynak, mint újholdas koromban, ezek szerint semmi se változott. Depressziója olyan méreteket öltött, hogy kórházba kellett vinnünk, beszállítása napja volt egyébként az a nap, amelyen magam is lemértem írói pályám eredményét annak a kudarcnak a tudomásulvételével, hogy egy már amúgy is a semmi felé botorkáló embert nem tudtam megvédeni attól a golyótól, amit nekem szántak, s lemondtam valamennyi közéleti funkciómról. Egyszerűbb és hozzám méltóbb válasz volt, mint egy sajtóper.

Szobotkát hetekig tartották kórházban, Eckhardt mint konziliárius járt be hozzá, megbeszélte új orvosaival a terápiát, aztán szabadságra utazott. Állapota javult valamelyest, míg egy napon az antidepresszív szerek gyógyító hatása az ellenkezőjére fordult, és szívrohamok sorozatával tiltakozott a kúra ellen, amit a kardiológus azonnal abba is hagyatott. Közben a minisztérium irodalmi főosztálya, az egyetlen olyan szerv, amelynek mindig gondja volt rá, hogy megkérdezze, hogy van (az Írószövetség, mint testület, egyetlenegy alkalommal nem vette a fáradságot, hogy érdeklődjék, mit csinál, él-e még, a nemrég újonnan alakult vezetőség gesztusát, arra kérik, legyen az etikai bizottság tagja, csak a halálos ágyán tolmácsolhattam, amikor nem értette már, mit beszélek), megkérdezte, megfelelő állapotban van-e ahhoz, hogy közös szereplést vállaljon velem a wilhelmshaveni Magyar Héten. Akkor hoztam haza a Kútvölgyiből azzal a zárójelentéssel, „párnapi otthoni pihenés, és szabadon mozoghat, a megfelelő gyógyszerek továbbvételével utazásra alkalmas, az előadást megtarthatja, gyógyultnak tekintendő”. Eckhardt akkor már itthon volt megint, összeültünk megbeszélni, mi lesz a hasznosabb. Ha eltiltja az úttól és a szerepléstől – mondta Eckhardt –, esetleg visszazuhan a depresszióba, ahonnan bizonyos mértékig mégiscsak kirángatták, ha elengedi, annak a veszélynek teszi ki, hogy nem fogja bírni. Láttuk rajta, vágyik, a kórház rabsága, az egész megelőző év sorozatos megaláztatása után hogyne vágyott volna, amellett mikor itthon megjelent, nem akadt egy lélek, aki méltányolta volna remek Goethe novelláját, a Józanság trilógiájá-t, azt szerette volna felolvasni odakinn, még sose szerepelt külföldön. Hát akkor menjen, elengedi, mondta Eckhardt, én úgyis ismerem a teherbírását, vigyázzak rá. Még nem voltunk Wilhelmshavenban, mikor a jelek egész sora mutatta, valami fenyeget. Rögtön Ferihegyen volt valami zavar a jegyünk, a csomagunk miatt, a kofferem úgy elkeveredett, hogy meg sem érkezett Bremenbe, ahol másodszorra átszálltunk, ott álltam a vadidegenben egy szál ruhában, a szállodában nem volt lift, Szobotkának tilos volt a lépcső, amellett Frankfurtban a repülőtéren szemünk láttára ölt meg valakit a szívroham a tranzit csarnokában. Előadás előtt megbeszéltem vele, ha azt érezné olvasás közben, hogy kifulladt, tegye az asztalon elém a balját, akkor én azt játszom majd, mintha nem tudnám fékezni szereplési vágyamat, és közbevágok, majd rögtönzök valamit németül, legfeljebb azt hiszik, modortalan vagyok, és irigy a saját férjem sikerére.

Nem került rá sor, elsőnek az ő felolvasását tétettem, hogy ne érezze a várakozás stresszét. Tomboló sikere volt, a német közönség lélegzetvisszafojtva hallgatta valóban rendkívüli Goethe-ábrázolását, amelyet nagyon szépen adott elő, utána én következtem, majd kimentettem magunkat a város vezetőségénél, arra hivatkoztam, nemrég kórházban volt, tekintsenek el a bankettől, holtfáradtan lerogytunk otthon az ágyba. Mi még maradni akartunk előadás után a tengerparton, azt terveztük, ott töltünk pár napot az elmaradt nyaralás helyett, de még akkor éjjel kiderült: lehetetlen. Felfigyeltem, volt a lélegzésében valami új, amit évek óta nem észleltem, csak akkor, ha meggyűlt a testében a víz. Hozzáhajoltam, azt hittem, alszik, de ébren volt, felnézett rám. „Nem kellene hazamenni? – kérdeztem. – Félek, hogy nagyon elfáradtál.” „Talán – köhécselte. – Majd meglátjuk. Aludjunk.” Másnap nem haza, a kórházba vittem, mert ott esett össze a fürdőszobában, mikor borotválkozni próbált. Négy napig tartották Wilhelmshavenben teljes szívelégtelenséggel, mikor elengedték, hogy hazavihessem, akárcsak 73-ban, New Yorkban, az igazgató főorvos figyelmeztetett, nagybeteg, éljen értelmesen, védetten és stressz nélkül. Értelmesen! Védetten! Stressz nélkül! Mikor volt számunkra ebben a gyilokjáró életünkben védelem, amikor ki-ki nemcsak a saját háborúját vívta, hanem a másik miatt még brutálisabb szögekkel szegeződött a keresztre; mondjam el a főorvosnak, mi az összefüggés egy színházi klikk akciója és egy ember összeomlása között?

Más szállítási eszköz nem volt Bremenig, ahonnan hazarepülhettünk, csak a tűzoltókocsi. Ezt is ő írta, gondoltam, míg a kultúrtanácsnok autójában a kórház előtt vártam, hogy kitámogassák, ez is egy Szobotka-novella a betegről, aki állandóan szirénázó tűzoltókocsin teszi meg az utat a közeli halál felé. Keserves hazatérés volt, nem egészségügyi tekintetben, jól bírta a légi utat, csak a szégyen kínozta, hogy a szép fiatal stewardess-lányok emelik, cipelik betegszállító székét, a kórház kísérőlevele csak így engedte meg a hazautazást, nem volt szabad járnia. Nagyon hatásos gyógyszerekkel engedték el, ahogy hazaértünk, jött Eckhardt, nem is szól egyikünk sem – mit volt itt beszélni. Patthelyzet, mint már annyiszor. Karácsonyig szépen javult az állapota, s hogy mit jelentett teste konzerválása tekintetében az elismerés, azt a nyúlfarknyi tévéreklámban való szereplés és a Menyasszonyok-vőlegények megjelenése után kirobbant siker bizonyította. Karácsonyig az orvosa is, én is meg voltunk győződve róla, elhessen Györgyjakab Ilka madara, de aztán a javulás megállt, s egyszer csak nyilvánvalóvá lett, hogy viszonylagos ereje se térhet vissza már. Ez övön aluli ütés volt, sose felejtem el a pillantását, amikor Eckhardttól megkérdezte, szerinte utazhatunk-e még külföldre, s orvosa gondosan válogatott válaszszavait: ez nem is kétséges, de egyelőre jobb lesz még pihenni valami kellemes, szubalpin vidéken, mondjuk Kőszegen, Szombathelyen. Nem néztünk egymásra, de tudtuk, a másik is tudja, most tűntek el az életünkből a tengerek, a havasok, sosem állunk többé Thunban az alkonyat árnyai közt, szemben a csúcsokkal, nem lépkedünk a mirtusz- és hibiszkuszcserjék között Vula és Glifáda között, és sose látja már többé Londont. Eckhardt elment, vacsorához terítettem, láttam, néz. „Ez csak olyan fölösleges óvatosság – mondtam –, mindig rendbe szoktál te jönni. Forget it!” Nem arra felelt, amire logikus lett volna, mint aki nem tartja érdemesnek, hogy válaszoljon a hazugságomra. Annyit mondott: „Te, mire hagylak én itt téged?” Terítettem tovább, közöltem, okosabb volna azon tűnődnie, hogy miután rengeteg visszahívással tartozunk, ki legyen az első vendég. Nem felelt, csak intett, menjek oda a karosszékéhez, leültem a lábához, a Rickl Mária zsámolyára. „Én egyszer, mikor kisfiú voltam, láttam az angyalt – mondta olyan komolyan, ahogy szinte sose szólt még hozzám, s valami olyan hangszínnel, hogy nekem lett aritmiás a szívem. – Igazi angyal volt, állt az apám ágya fölött, szárnya volt, hosszú fehér inge, és nézett rám.” Felálltam, elfordultam, közöltem, nem hiszek angyalokban, amellett ne haragudjék, de azt sem hiszem, amit mond, az ember nem lát jelenést, hacsak nem idegbeteg vagy álmodik. „Tudom, mi az álom és mi az ébrenlét – mondta megint csak azzal a szokatlan komolysággal –, hidd el, angyal volt.” Reszketett a kezem, összekocódtak a villák, míg kiszedtem őket. „És boldog voltál az angyaloddal? – kérdeztem. – Beszélt?” „Nem beszélt – felelte Szobotka –, nézett.” „Akkor nem sokra mentél vele” – csuktam be a fiókot. „Most kivételesen te tévedsz – felelte ő. – Lehet, hogy nincs semmi gyakorlati jelentősége egy jelenésnek, de nem is fontos, hogy legyen. Nekem elég a tudat, hogy láttam valamit, amit nem szoktak látni mások. Nem édes angyal volt, nem olyan muzsikáló, szép, olasz, hanem komoly és szigorú, talán szomorú is.” „Nem ártott volna, ha jobban vigyáz rád” – mondtam kedvetlenül, valami végképp nem tetszett nekem ebben az angyalhistóriában, amiről hirtelen riadtan megéreztem, nem ok nélkül meséli el, és nem is szimbolikus közlést hallok, hanem bármilyen furcsa, de valóságot: a gyermek Lamberti mester műhelyéből csakugyan látott egy angyalt egyszer, és végtére is én ezzel az ortodox kálvinista fejemmel minek az alapján merem állítani, hogy attól, hogy én még nem láttam soha semmi hasonlót, nincsen. A Biblia is emleget angyalokat. „Te, én nem őrangyalt láttam – mondta Szobotka, és felállt, óvatosan kezével segítve a felemelkedést, mint Wilhelmshavenból hazatérése óta mindig –, csak angyalt, aki nem beszélt, csak nézett, és nekem évtizedek múltán most jutott eszembe, hogy nálam járt, amikor az Eckhardt irgalmas szavaiból kiderült, hogy örökre becsapódott előttem a világ kapuja.” „Hülyeség – mondtam azonnal –, és én nem is szeretek erről beszélgetni. Én félnék az angyaltól, én gyerekkoromban Krisztustól is borzasztóan féltem.” „Én nem – válaszolt azonnal –, én örültem, hogy eljött. Azt gondoltam, ha itt van, és éppen a Miksa utcára jött, és éppen velem szemben áll az apuka ágya fölött, az olyan, mint valami angyali üdvözlet, csak más tartalommal. Így, némán közli, hogy mit bíztak rám, mint Máriára a kisdedet, és nem tehetek róla, hogy nem volt sem időm, se lehetőségem azt a megbízást végrehajtani.” Akkor már értettem, mire céloz, nyújtottam felé a kezem, ő megfogta, mindig összekapaszkodtunk, ha baj volt. Kimondtam azt a nevét, amin csak én szólítottam, amit sose hallott idegen. „Átadtad te azt az üzenetet, hidd el.” Ingatta a fejét, nem, dehogy; hiszen ellene volt minden. „Átadtad – mondtam megint –, és egyszer mindenki tudni fogja, hogy a te apád ágya felett angyal állt, és üzenetet bízott rád, és te elhoztad az üzenetet, és meg fogják írni, és ki fogják mondani rólad, hogy így volt, és ha nem éred meg, akkor is így lesz, mert akkor én írom meg.” Egymáshoz szorítottuk a homlokunkat, ez is szokásunk volt, Szobotka-jelbeszéd, így szoktuk érzékeltetni, hogy most aztán elég a szóból, ami jönne még, azt nem szabad másképpen kifejezni, csak így, ahogy szoktuk, hogy nagyon lassan, egy ütemre mozgatjuk a fejünket, azt a két szorosan összezárt, egymásnak feszülő homlokot, hisz nincs nekünk se külön fejünk, se külön sorsunk, se külön életünk.

Közeledett az ünnep, felhívtam Eckhardtot, megkértem, a szokásos heti kontrollon módosítson valamit a külföldi utazásokkal kapcsolatban. Mindegy, hogy nem igaz, a többi úgyis az én dolgom, de most sikere van, írnia kellene, s nem ír, azzal védi ki az unszolást, minek, ha neki már csak Szombathelyig szabad utaznia. Most kell, hogy megírja a memoárt, magyaráztam, most jött el az idő, minden szakmabeli, barát és ellenség érzékeli ezt, az összes gátló körülmény ellenére kezd összeállni a Szobotka-életmű, a kapu nyitva, csak be kell lépnie oda, ahová mindig vágyott; segítsen. Segített. Elhozta magával csodálatos, mindenfajta szívvizsgálat elvégzésére képes kis japán gépét, sokáig foglalkozott vele a karácsony előtti kontrollon, aztán ragyogó arccal jelentette: „Öregem, a múltkor elsiettem a diagnózist, pesszimista voltam, pedig nem szokásom. Lehet tervezni a jövő évi utazást, én Svájcot ajánlanám vagy Ausztriát, a tengeren túl azért még ne menj egyelőre, és ha lehet, ne szerepelj többször, csak egyszer.” Mit hitt el belőle, nem tudom, valamit azért elhitt, mert az új évbe való átlépés pillanatában, amit mindig állva fogadtunk, mióta csak házasok voltunk, egymásba kapaszkodva, egyszerre mondott, magunk által írt, rituális szöveggel, mint az úrvacsorán, egyazon pohárból kortyolva egy csepp bort, a szokásos szövegünk után nagyon halkan ezt az egy szót mondta: „Talán!”

A január jól kezdődött, azzal a meglepetéssel szolgált, hogy kozmetika és csalás nélkül is váratlanul jobb eredményt rögzített az Eckhardt kis gépe, a minisztérium meg azzal a telefonnal jelentkezett, nem volna-e kedvünk márciusban Bécsbe utazni, a Collegium Hungaricumban kellene kettőnknek előadást tartanunk. Előbb meg se mondtam neki, hívtam az orvosát, Eckhardtnak az volt a véleménye, távolság tekintetében édes mindegy, Debrecenbe megyünk-e vagy Bécsbe, a szíve momentán kompenzált, ha van kedve, miután Bécs a wilhelmshaveni nagy siker után hívta meg, menjen, használni fog a munkakedvének. Kíváncsi voltam, hogy fogadja – megörült, ettől, hogy így reagált, boldog lettem én is, pedig én már akkor rettegtem minden úttól. Végül megnyugtattam magam, Wilhelmshavenban szívelégtelenséggel olvasott fel, csak nem tudtunk róla, mégis sikerült a felolvasás, most a szívrendellenességek bármelyikének kivédésére vannak gyógyszereink, hát mi történhetik, nyilván semmi. Kiválasztottuk, ki mit olvasson fel, s éltünk, mint máskor. Akkor már sokan és sokat beszéltek a memoárrészletekről, az utolsót, a Megmaradtam Szobotkának-ot még novemberben adta be, s nagyon várta, hogy megjelenjék, az ÉS karácsonyi számába is adott egy kurta részletet, dolgozott, jegyzeteket készített, foglalkozott az anyagával. A január hideg volt, az Örkény-premierre nem mertem elengedni, enyhe influenzajárvány grasszált, keveset jártunk el, otthon nézegette A meráni folytatásának, a Csatá-nak díszlet- és kosztümterveit. Január 21-én újabb öröm érte, találkozott Szántó Erikával és a Megbízható úriember-t tévéfilmre átíró Málnay Leventével, ez nagyon szép délután volt, míg együtt ültek, vitatkoztak, úgy beszélt, viselkedett, mint egészséges és fiatal korában, amikor az Erényes emberek bemutatójára készült Várkonyinál. Szántó Erika még visszaszólt neki az ajtóból, szívesen megcsinálná a Megbízható után a Züzü-t, ez boldoggá tette. A Menyasszonyok-vőlegények fogadtatása, a memoárrészletekre kapott kritikák fellelkesítették, Málnayék látogatása után, anélkül hogy szóba foglalta volna, észrevétette velem, hogy még így, korlátok közé kényszerítve is, miután nem tiltották el a munkától, sőt mindenki írásra biztatja, talán mintha újra kívánna élni. Naplóit forgatta, mit vegyen be a memoárba, februárban volt egy felejthetetlen közös ebédünk Pókékkal, mi voltunk a soros házigazdák, a Hiltonba hívtuk meg őket, ahol még mi sem jártunk addig, gyönyörű idő volt, olyan nap, amely mindent ígért, örömet, hitet, életet.

Este későbben kerültünk ágyba, latolgattuk a bécsi utat, töprengtünk, hány pótnappal hosszabbítsuk meg a kinnlétet, mi 23-án olvasunk fel, 26-án viszont már a Csata premierje van, talán előbb kellene indulni, s fellépés előtt sétálgatni egy kicsit a tavaszi Bécsben. Februárban könnyű influenzán mentünk át mind a ketten, előbb én vészeltem át, aztán Szobotka, megúsztuk egy kis hőemelkedéssel, inkább csak bágyadtak voltunk, elesettek, nekem a torkom fájt, fájó torokkal készültem a Csata olvasópróbájára február 15-én. A tény, hogy ez a nap is eljött, hogy A meráni elleni kampány dacára mégis meg tudtam írni, olyan aktívvá és boldoggá tette, hogy előttem kelt fel, ő csinált reggelit, ragyogó arccal behozta nekem az ágyba, mellém ült, nézte, míg reggeliztem, kente vajjal a pirítóst. Aznap a Kortárs is telefonált neki, a következő hétre ígérte a Megmaradtam korrektúráját, délben, mikor meghallotta tőlem, hogy fogadták a színházban a színészek a darabot, és milyen volt a hangulat az olvasópróbán, annyira fellelkesült, hogy bejelentette, míg a próbák tartanak, szeretne mindentől mentesíteni, engedjem, hadd vásároljon be ő ezentúl, én csak örüljek a próbaidőszaknak, ne legyen más gondom, csak a színház. Gyűlölt telefonálni, másnap délelőtt mégiscsak ő ment a készülékhez, valami megbeszélnivalónk volt a márciusi bécsi út miatt a referenssel, mintha sose lett volna beteg, derülten és energikusan tárgyalt, intézkedett, bejelentette, marad a Goethe-novellánál, ez úgyis jubileumi esztendő.

Február 16-a van, éppen egy hónap választ el a premiertől, jó étvággyal megebédeltünk, utána sétálunk egy keveset, a délután úgy telik, mint máskor, olvas, én végzem a munkámat, ötkor megfőzöm a teát, beszélgetünk azzal az örök izgalommal, ami egész életünket végigkísérte, soha nem érezve elegendőnek, amit egymásnak egymásról, a világról, az irodalomról, a hétköznapokról, bármiről el tudunk mondani. Korán vacsorázunk, a tévében még folyik a bolondos sorozat: Nem kell mindig kaviár, megnézzük, végignevetjük együtt, aztán egy szovjet film következik, nem látom az elejét, mert fel kell hívnom valakit. Megkérem Szobotkát, figyeljen helyettem, míg átmegyek a másik szobába, percek múlva itt leszek megint. Hamarosan jövök is, elmondom, mit intéztem, ő ismerteti a film elejét, ettől fogva már ketten nézzük. Mindig úgy ülünk a képernyő előtt, hogy kommentáljuk is, amit látunk, ez a legjobb a tévézésben, ez megy ezen az estén is, jó este van, szép, boldog, derült, csupa fény este, mintha nem volna betegség, nem lett volna Wilhelmshaven, összeomlás, nem volna szomorúság a világon, semmi negatívum, mintha minden rosszat, ami ért, csak álmodtuk volna mind a ketten. A lámpa nem ég, a képernyőn valaki táncol. „Kígyótánc!” – kiáltom, és várom, hogy mit felel, de nem válaszol. „Kígyótánc, látod?” – ismétlem meg, közben figyelem a tévét, megint csak nem felel, elmosolyodom, mert előfordult már, hogy elszunnyadt, ha unt valamit, a szívgyógyszerében sedativum is van, nem első eset. Elbóbiskolt, de felébresztem, mert aztán nem fog tudni elaludni. Mondom a nevét, akkor se válaszol, de a félhomályban felém fordítja az arcát, és látom, hogy néz. Nem alszik, tévedtem. Akkor miért hallgat? Felugrom, villanyt gyújtok, végre teljes világosságban látom őt, az arca szürke, mintha kőből volna, nem húsból, kemény, vonás nélküli és merev, a szemében valami szóval nem is érzékeltethető pánik, óriási a szeme, de nem az ő szeme ez, kék márványgolyók ülnek az üregében. „Infarktus” – gondolom, s már rohanok, futtomban kiáltom, meg ne moccanjon, hozom a vizet, a gyógyszert. Megjövök a pohárral és a pasztillával, ugyanúgy találom, ahogy hagytam, a székben, a szája egyetlen mozdulatlan, vízszintes vonal, mikor itatni próbálom, hogy beadhassam a szívgyógyszerét, nem nyitja ki, csak néz rám mozdulatlanul.

„Beszélj – kiáltom –, beszélj, rögtön hívom az orvost, de tudnom kell, mit mondjak, mit érzel, mi fáj, ne hallgass, miért hallgatsz, beszélj!” Csak néz rám a két márványgolyó, lecsapom a poharat, a pasztilla elgurul, nézek rá fegyelmezett rémülettel, s végre feleszmélek: hisz ez az ember nem tud beszélni, ez megnémult. Megnémult, sőt a fél oldalára meg is bénult, most látom, lelóg a jobb karja, olyan, mint egy törött faág. Nem szívroham ez – gondolom –, valami agyvérzés. „Meg ne moccanj!” – kiáltom, és futok a harmadik szobába a telefonhoz, és közben imádkozom, Istenem, add, hogy otthon legyen Eckhardt, teljesen valószínűtlen, hogy otthon lesz, hiszen vagy utazik, vagy hivatalos vacsorán van ilyenkor, de azért tégy csodát, Istenem, és legyen mégiscsak itt. Eckhardt otthon van, míg a feleségével beszélek, kintről iszonyú csattanás, mintha leomlott volna valami – most esett ki a székből, érzem meg, és lecsapom a kagylót. Visszarohanok, valóban a földön hever, a jobb oldalára borulva, felemelem, megtörölgetem az arcát, összezúzta a pofacsontját, vérzik is kicsit, először azt hiszem, míg mellé térdelek, már nem is él. Megkeresem a pulzusát, ver, csak alig tapintható, és teljesen aritmiás. Az arca vérzik, nem tudok most ezzel foglalkozni, nincs időm kétségbeesni; sosincs nekem semmire időm válságok idején. Lerohanok kinyitni a kaput, hogy ha ideér, fel tudjon jönni Eckhardt, elkezdem pakolni a kórházba menetelhez szükséges dolgokat, néha benézek hozzá, látom, vergődik, mint aki fel akarna állni, abbahagyom a csomagolást, mellé guggolok, lefogom ép karját, nem szabad most erőlködnie. Fekszik a szőnyegen a kisszobában, ugyanazon a helyen, ahol szeptemberben Bodri kutyánk meghalt, nézem az arcát, tág, valamit folyton kérdező kőszemét, de mintha mondanák, olyan pontosan tudom, most nincs menekülés, ma éjjel ő is, az életünk is úgy eltört, mint egy pohár. Eckhardt beesik az ajtón, a pózból, ahogy látja, már tudja, mi történt: agyembólia, én is tudom, nem tévedtem az imént, itt járt Györgyjakab Ilka madara, és most nem lehetett elhessenteni. Úgy dolgozunk, mint két kolléga, Eckhardt mondja, mikor mit tegyek, ketten felemeljük, iszonyú nehéz, ő a vállánál, én a lábánál tartom, behurcoljuk az ágyig. Míg mentőt hív, befejezem a csomagolást, hallom, Ambrózy doktort is megkeresi a lakásán, menjen azonnal a neurológiára, és várja kész ággyal a beteget, aki neki jó barátja, ne haragudjék, tudja, hogy éjjel van, de akkor is menjen be azonnal, kéri szépen. A mentő megjön, percek alatt kinn vagyunk az István-kórházban, azonnal ellátják, karjában az infúzió, mikor fél egykor ott hagyom. Akkorra tudunk már beszélgetni is egymással, mert annyira feleszmélt, hogy jelezni tud: két szemhunyás a nem, egy az igen. „Tudod, hol vagy?” – kérdezem tőle. Lehunyja a szemét. „Fáj valamid?” Két verdesés. Megcsókolom, nem tudja viszonozni, nem nyílik még a szája. „Reménykedjünk” – mondja Ambrózy doktor. „Reménykedjünk!” – mondja Eckhardt. „Reménykedjünk!” – mondom én is udvariasan. Hajtunk hazafelé, hátradőlök az Eckhardt kocsijában, nézem az éjszakai várost, akár külföldön járnék, olyan idegen. „Apám átment ilyenen – mondta Eckhardt –, és szobán belül folytatni is tudta az életét.” Nem válaszolok, elképzelem Szobotkát szobán belül, amint az életet folytatja, amiben vagy néma, vagy béna, talán még írni-olvasni is elfelejtett, s azt a pillanatot, amikor ezt esetleg teljes mélységében felfogja. Megköszönöm az orvosának a megköszönhetetlent, nemcsak ezt a felborított estéjét, ránk áldozott éjszakáját, azt a majdnem tíz évet is, ami előtte volt, nem szóval, csak úgy, hangtalan, ért ő engem szó nélkül is, én is értem a válaszát, az üzenetét, Eckhardt nagyon nagyra tartotta mindig és szerette Szobotkát, szeretett engem is, és talán az egyedüli ember, társam ebben a csaknem tízéves küzdelemben, aki pontosan tudja most, mit jelent nekem ez az éjszaka és az ezután következő stációk. A szomszéd házban lakik, mielőtt hazamenne, megvárja, hogy én is beérjek a kapun. Kiderül, a lakásban égve hagytam minden villanyt, az ajtó sincs kulcsra zárva, a mentők után tárva-nyitva maradt az előszoba, kirámolhattak volna mindent, de ilyenkor nem történnek ilyen emberi dolgok. Magam vagyok, tökéletesen magam, és tudom, ezentúl magam is leszek ezek között a falak között, amelyek figyelték életünk gyötrelmeit, félelmeit, kudarcait, eredményeit, felszabadult boldogságát, kitörő nevetését, azt a mitológiai szerelmet, amelyben voltunk egymás szolgái, királyai, zsoldosai, bajtársai, szülei, gyerekei és soha nem csillapodó vágyú szeretői – a halálon túl is folytatódó, az enyészet törvényeit lebíró, múlhatatlan pillanat színterét.

Még tíz napig élt, ha azt a lebegő állapotot, amiben láttam, életnek lehet nevezni, többnyire moccanás nélkül szendergett, s ha nem, csak egészen kurta időszakra nyerte vissza az öntudatát. E tíz nap alatt nem volt több húsz, nem összefüggő percnél, amikor látszott rajta, hogy tudja, hol van, érti, mi történik, mi történt, látja, ki áll az ágyánál, és mit kérdez vagy kíván tőle. Ha nem aludt, mert majdnem mindig aludt, minduntalan megnézte az óráját, mintha azt számítaná, meddig tart még az, amit el kell viselnie, persze ki tudja megfejteni, mi állt a reflexszerűen jelentkező mozgás mögött, minden csak találgatás. Arra a szintén reflex módjára visszatérő gyakori mozdulatára sincs magyarázat, amellyel mintha inteni, figyelmeztetni akarna valakit, magasra emelte ép balját, és felmeresztette a mutatóujját. Mit mutatott? Aligha az eget, ahol majd újra találkozunk, Szobotka a Katalin utcában hitt, az én Katalin utcámban. Éppúgy nem sejtem, volt-e köze e mozdulatnak a térhez, mint ahogy azt sem, állt-e valóban összefüggésben az óranézés az idővel. Mikor magánál volt, hallott és látott, undorodva, de lenyelte, amivel megetették, megitatták, a fürdetések pillanataiban ügyetlen ép baljával takargatni próbálta meztelenségét, ez az egyetlen olyan mozdulata, amelynek kétségtelen a magyarázata: Szobotka számára az intimitás egyértelmű jelzése volt a teljesen csupasz test. Ha én simítottam végig a bőrét a kinyomott szivaccsal, nem próbált takarózni, nem is védekezett, meg se rezdült, pedig akkor se volt magánál, csakhogy még eszméletlenül is megismerte, ezek az én ujjaim, ez az én kezem érintése. Ha lett volna remény a gyógyulására, harmadnapon, ha rossz artikulációval is, de meg kellett volna szólalnia – nem tette, ezen voltaképpen nem is csodálkozott senki, hisz nem kezelhették úgy, mint más, agyembóliát kapott beteget, már a kórházba szállítás utáni első éjszakán szívrohammal felelt az infúzióra, csak intravénás injekciókkal lehetett gyógyszerelni. A team, amely mellette állt, elsősorban maga Ambrózy doktor, aki haza se ment aludni e válságos napokon, hogy éjjel is ellenőrizhesse az állapotát, és a lehetetlennel kelt birokra az életért, a sűrűn összehívott konzíliumokon, amelyeken Eckhardt is részt vett, nemigen biztatták egymást a szakemberek. Szép komoly osztályorvosnője, akire öntudata ritka pillanataiban mindig rámosolygott, mert közös barátnőnkre, a külföldön élő Verára emlékeztette a külseje, gyöngéd tapintattal már a harmadik napon elkezdett engem lassan előkészíteni, mi várható. Nem szoktam látványosan reagálni semmire, akkor se tettem, már csak azért sem, mert hamarabb tudtam náluk, abban a pillanatban, amikor a tévészobában meggyújtottam a villanyt, és belenéztem a szemébe: a márvánnyá vált pillantás rémülete nem a saját elmúlásának szólt, hanem nekem, Szobotka gyerekkora óta készen állt a halálra. Az a kőszem világosan közölte a megnémult száj helyett, tudja, mi vár ránk, nézése egyszerre állított és kérdezett: kész, vége, most már nem tudok többet segíteni neked, és, uramisten, mi lesz veled nélkülem?

Ültem mellette ezekben a napokban reggel fél nyolctól vacsoráig, néztem az arcát, amelyhez több közöm volt, mint az apáméhoz, több, mint az anyáméhoz, néztem a számomra ezen a földön egyedül ismerős arcot, amelynek vonásai úgy összetartották az életemet, mint egy háló. Nagy pillanat volt ott a kórházban, mikor rájöttem, mindeddig nem voltam apátlan, mert mihelyt Szabó Elek meghalt, ő lett az apám, az anyámat is most vesztettem el, mert ő lett Jablonczay Lenke is, sőt debreceni házunk is most omlott össze február 16-án, abban a percben, amikor a harmadik szobában telefonálva hallottam zuhanása robaját; nemcsak az ő teste volt, ami a zajt okozta, akkor omlott össze szülővárosom régi otthona is, amit szintén ő épített be csorbítatlan épséggel a mi pesti falaink közé. „Most nőttem fel – gondoltam, míg figyeltem a szendergését –, felnőttem és megöregedtem egyetlen másodperc alatt.” Kinn a folyosón járókákban taszigálták a gyógyuló betegek önmagukat, torz hangon makogtak, elképzeltem Szobotkát járókában, szótagkihagyásos; zavaros beszéddel vagy lógó, élettelen karral, esetleg ügyes kis hajtható kocsiban, mint bénát – nem ment. Sokat beszélgettünk, tulajdonképpen egész életünk szerkezete beszélgetésekből állt, mintha aznap találkoztunk volna először a Halban, olyan mohón és kíváncsian ültünk le, amikor csak tudtunk, egymás mellé, és csak beszélgettünk, beszélgettünk mindenről. Tudtam, ha nem volna ilyen rossz a szíve, akkor se boldogulna vele orvosi erő, Szobotka, aki a haza micisapkás korszakában mellényes zakóban és kalapban járt, nem vállalja a létet akármi áron, nem tud és nem akar másképp, csak a saját ízlése és mértéke szerint élni, nem fogadja el – teljes gyógyulásra a legoptimistább pillanatokban se gondolt senki, csak valami négy fal közötti kanárilebegésre –, hogy önmaga hajdani lényének karikatúrájaként térjen vissza az otthonába.

Az első három nap elteltével túl volt a közvetlen halálveszélyen, de csak a közvetlenen. Kettőtől féltették, a vesegennyeződéstől a katéter miatt és a tüdőgyulladástól, az utóbbi aránylag hamar bekövetkezett, de nem keltett pánikot senkiben, jól reagált az antibiotikumokra. Olykor ott hagytam egy órára, másfél órára, elmentem étkezést imitálni, és a Madách Színházba, ahol megkezdődtek a próbák, ezekben a napokban mellékkíséretéül annak, ami történt, nekem is el kellett énekelnem a magam Bajazzo-áriáját, ahogy a darabot munkába vették, kiderült, ezt-azt változtatni kell a szövegen, elvégeztem a javításokat, néztem egy kis próbát, aztán futottam vissza a kórházba, tettem, amit az orvosnő kért, megpróbáltam bemérni a kérdéseimmel, mi minden esett ki a tudatából. írni-olvasni nem tudott, ezt kipróbáltam, mikor baljába – Szobotka mindkét kezével tudott írni – tollat szorítottam. Forgatta, mint aki nem érti, mire való, akkor összefogtam az ujjait, s kértem, használja, írjon vele, ha nem tud beszélni, így üzenjen valamit. Nem hiszem, hogy felfogta volna, mit kívánok, de valami kriksz-kraksz azért született bal keze mozgásából, nyilván csak belemagyarázom, hogy a torz betűkből olyasmi állt össze, mint a Menyasszonyok vőlegények kulcsszava, vlság, valami mássalhangzó-konglomerátum, de szinte bizonyos, reflexmozgás volt a betűkhöz hasonló vonalhuzigálás, nem lehetett egyazon időben öntudatlan és írói módon öntudatos is. Angol szavaimra éppolyan csodálkozva figyelt, mint amikor németül vagy latinul szóltam hozzá, neveket próbáltam mondani neki, egyszer azzal is megpróbálkoztam, Géza, Sándor, Ili, hátha ez az emlékezetszakasz épen maradt az agyában, de fiatal múltjának fontos nevei éppúgy nem jelentettek a fülének semmit, ahogy a saját családi titkos mitológiánkat nem értette már, nem tudta, ki a nyuszipostás, nem mutatta meg Frigyest, pedig a balját hibátlanul használta még, valami zavart tanácstalanság felelt a tekintetéből, mikor otthoni játékaink folytatásaként bejelentettem neki, mindjárt jön a bochumi gyakó, nem nézett sem oldalt, sem az ajtóra, ahogy a rituálé előírta, nem várta a gyakót, nem érdekelte.

Megjött a Kortárs korrektúrája, amit annyira várt, a Megmaradtam Szobotkának, baljába adtam, forgatta, udvariasan megnézte, aztán visszaadta, nem tudta, mit lát. Átadtam az Írószövetség üzenetét, Vészi aznap telefonálta meg, hogy beválasztották az etikai bizottságba, látszott a pillantásán, fogalma sincs arról, mi az az Írószövetség.

A hatodik napon megszólalt. Áldott jó szobatársai voltak, egy nagyon fiatal építőmunkás és egy – ha jól emlékszem – technikus, műtét előtt álltak mindketten. Szerették különös némaságát, szendergő nyugalmát, amikor nem voltam bent, számtalanszor felkeltek hozzá, hogy visszaigazítsák a takaróját, a fiatal kőműves gyakran odakönyökölt az ágyára, és szólt hozzá, pedig tudta, nem fog válaszolni. Őt hívtam akkor is, mikor a már bedeszkázott ágyban egyszer csak egy váratlan mozdulattal oldalra vetette magát, és elkezdett kikapaszkodni, a fiú és a nővér erejére volt szükségem, hogy visszatarthassam. Míg a nővér beért a csengetésre, megszólalt, iszonyú erővel áradt megnyílt torkából egy vokális sorozat, persze visszafektették, kapott egy nyugtató injekciót, s mikor közöltem, beszélt, a nővér a fejét rázta: tévedek. Szoktak az ilyen betegek mindenféle artikulátlan hangot kiadni, nem volt, nem lehetett annak semmi értelme. De beszélt, állítottam, nem úgy, ahogy mások, szavakkal, mégis beszélt, egy egész mondatot mondott, közölte, hogy ez itt megalázó, ő nem akar itt maradni, elmegy. Kedves fiatal ápolónője fegyelmezett, szerető udvariassággal rám hagyta, azt, mondta, majd jelenti, kár, hogy nem volt jelen. „Öblögetett valamit!” – igazolt Sanyi, a kőműves, ezt elfogadta a kis ápolónő, öblögetni szoktak, csak éppen nincs jelentősége az öntudatlan hangjelzéseknek. Kiment, főzött nekem egy kávét, Szobotka akkorra már mélyen aludt az injekciótól.

Ambrózy doktor, de az adjunktusnő is elhitte, amit mondtam: a kikapaszkodás kísérlete, a váratlan, dühödt erő, ami megrázta a testét, akkorát lökött elborult tudatán, hogy elképzelhető, valóban kifejezte magát a rendelkezésére álló eszközökkel. Így volt. Szobotka tőlem tanult igazán játszani, pontosabban a Szabó-házban, ahol felnőtt korunkban is mindig játszottunk, tőlünk tanulta és mesterfokra vitte a szókitalálósdit, ami abban állt, úgy kellett a másikat megérteni, hogy nem ejthettünk, csak vokálist, magánhangzót. ÓÉAÁ! – kiáltott jó éjszakát helyett az apám, mikor gyerek voltam, AÁAI – jött az ágyam felől a válasz: „Magának is.” Még kifelé kapaszkodott, nem öblögetett, beszélt. EIEAÁÓ ÉEAAO IAAI EEE. Ez itt megalázó. Én nem akarok itt maradni. elmegyek. Hát persze! Hogy érthette volna meg Sanyi vagy az ápolónő az osztályon, micsoda régi emlék aktivizálódik bennem, mikor megértem, mit kiált. Fiatal házasok vagyunk, ő éppen korrektor, éjszakai különmunkát vállalt, dolgozik, ha hajnalig bírja, megadnak érte harminc forintot is. Engem persze lefektetett, éjjel felriadok, azt sem tudom, mennyi az idő. ÁÓA – kérdeztem álmosan. Hány óra? Hátra se néz, úgy felel: ÉÉ. AUÉE. Éjfél. Aludj szépen.

Szólt aztán még egyszer, ez volt a búcsúja, s akkor már tudott nazálist ejteni. Kettesben vagyunk, valami mérkőzést közvetít a tévé, az egész folyosó a képernyő előtt ül, üres a szobánk. Lázas, előzőleg megnéztem a táblát az ágy lábán, láttam a lázgörbét, a pulzusszámot, a tegnapinál megint alacsonyabb tenziót, bár ne értenék minden orvosi jelzést. „Nemsokára itt hagy” – gondolom, s hirtelen rám tör a teljes iszonyata annak, ami elkövetkezik. Letérdepelek elé a kőre, mellé nem ülhetek: balján a fal, béna felén a deszka, csak térdelhetek előtte, s ráhajtom a sok intravénás injekciótól feketére bevérzett, mozdulatlan jobbjára a homlokomat. Elkezd ömleni a könnyem, nem érdekel, nem látja senki, ő meg alszik. Aludt valóban, és mégis felrezzen, ahogy sírni kezdek, pedig némán sírtam, nem hangosan: megérezte, s egyszer csak ott volt ép balja a hajamon. Felemeltem az arcomat. Akkor már napok óta a régi szemével nézett, amikor magánál volt, ha pillanatokra is; azzal ismerte fel Annát, az egyetlent, akit beengedtem hozzá, aki mindig oldani tudta lelke dermedtségét, némán, mosolygó szemmel elköszönt tőle: kőpillantását, akárcsak szája mozdulatlanságát, sikerült feloldaniok az injekcióknak. A régi csupa értelem, csupa szeretet pillantás sugárzott rám megint, ép balját levette a fejemről, s jelezte, menjek hozzá még közelebb. Felálltam, lehajoltam, magához húzott, a mellére vonta az arcomat, megcsókolt. Az arca tüzes volt, orra, ajka jéghideg. Akkor szólalt meg, háromszor egymás után nagyon pontosan és nagyon hangosan azt mondta: „Ne! Ne! Ne!” A három tiltószó kottázható volt. „Ne sírj, fáj hallanom!” – mondta az első. „Ne tarts vissza, eressz el!” – kért a második. És a harmadik! „Ne tűrd, hogy méltatlan roncsként is életben tartsanak.” Arcom a mellén, lehunytam a szemem, de tudom, ő mit lát az én fejemen át: a nyálkaelszívó műszert, az oxigénpalackot, a vérnyomásmérőt, mindent, amiből elég volt, amit nem akar elviselni már, és azt is tudtam, hogy ez most a búcsú, és hogy nem hallom a hangját soha többé. Lélegzete hirtelen megváltozó ritmusa éreztette meg velem, ismét eszméletlen, csak erre a három szóra volt még ereje, mire ismét felegyenesedtem, már aludt. A lepedő megint lesodródott róla, visszaigazítottam, közben láttam a testét, amelyet hiába ápoltak a nővérek olyan gondosan, csupa felfekvés volt máris, még a lábfején is valami különös, bomló szövetjelzés piroslott, mint Krisztus szöghelye. Levágtam egy tincset a hajából, nem vette észre, szendergett tovább. Aludt másnap is, akkor már nem ismert meg sem engem, se mást, nehezen boldogultak vele, köhécselt, nehezen kapott levegőt, a pulzusa, amelyet olyan szakszerűen tudtam ellenőrizni, olyan volt, mint egy erőltetett menetben hajszolt, alig élő rab járása, aki térdre bukik időnként, aztán feláll, botlik egyet, megpróbál továbblépni, de térdre hull megint. Aludt ezen a napon, a tizediken, enyhén rózsaszín volt a könnyű láztól, a homloka, ahogy felé hajoltam a számmal búcsúzáskor, harmatos.

Péntek volt, hat óra, hogy eljöttem a kórházból, otthon holtfáradtan beestem a fürdőszobába, letéptem a ruhát, beálltam a zuhany alá. Éppen szárítkoztam, mikor a telefon megszólalt, a frottírköntöst cibáltam fel vizes testemre, úgy léptem ki a hálószobába. Ezekben a napokban szinte minden beszélgetés, amit bárkivel folytattam, gyötrelem volt, egész mivoltom tiltakozni kezdett, nem szabad felvenni a kagylót, ne tegyem. A csengő nem békélt, csak álltam, néztem a telefont, nem nyúltam utána, míg csak világossá nem vált, hogy az, aki hív, nem fogja abbahagyni. Az volt a legiszonyúbb, hogy tulajdonképpen tudtam, ki keres, és mit fogok hallani, és azt is, hogy míg ki nem mondják, addig az a valami nincs, addig még minden úgy van, mint eddig. Összeszedtem magam, felvettem a kagylót. „Ambrózy doktor” – hallottam, aztán csend lett, hallgattunk pár másodpercig mind a ketten. Annyit kérdeztem „Mikor?” „Most – felelte. – Szívödéma. Nem tartott tíz percig sem. Mire észrevette volna, már odaát volt. Szeretném, ha be tudna jönni holnap reggel.” „Köszönöm, hogy felhívott” – feleltem illedelmesen, aztán csak álltam, és akkor is szorítottam még a kagylót, amikor ő már letette. Sötét volt, kinéztem a kertbe, láttam, a szomszéd házakban bekapcsolták a televíziókat, körös-körül világosak voltak az ablakok.

Másnap fél nyolckor beléptem Ambrózy szobájába, olyan volt, mint egy főhadiszállás, mindent elintézett, előkészített, ami a holtra vonatkozott, s azt is, amit nekem szánt, az élőnek: a nyugtatók, az altatók, az előre megírt gyógyszerelési menetrend a temetésig, a temetés napján, a temetés utánra ott voltak az asztalon. Túl közel kerültünk egymáshoz ebben a küzdelemben ahhoz, hogy bármi is mondható lett volna, megcsókolt, mint a testvérét, úgy engedett ki az ajtón, én meg vittem összeszorított bal tenyeremben Szobotka óráját, gyűrűit. A kórház olyan volt, mint mindig ilyenkor reggel, nővérek, orvosok jöttek-mentek, a lépcső alján megláttam az ápolónőjét.

Ő is észrevett, azonnal hozzám sietett, nem szólt, csak megsimogatta a vállamat. „Ott volt?” – kérdeztem. Bólintott, s mindjárt hozzá is tette, ne legyen egy rossz gondolatom, nem történt több, mint mikor elfújnak egy gyertyát. „Mondott valamit?” – faggattam tovább. A fejét rázta, semmit, hiszen tudom, hogy képtelen volt beszélni, azazhogy, ahogy Sanyi, a kőmíves mondta, öblögetett valamit, mielőtt rosszul lett. „Ejtett ki ó hangot?” – kérdeztem. Nézett rám, nem értette, miért fontos ez most, ebben az irreális pillanatban. Emelkedett a hangom, azt hiszem, kiáltottam. „Mondta, hogy ó?” „Mondta – felelt a lány. – Öblögetett, hiszen említettem az imént.” „Volt a hangjai között i hang is?” „Volt. I is, ó is.” „A is volt? – kérdeztem. – Kérem, feleljen! Volt a hang?” „Igen – felelte. – A meg i meg ó, ez a három.” Akkor elakadt, rám meredt, vissza is lépett előlem egy lépéssel, mint aki nem tudja, nem kell-e félnie tőlem. „Honnan tudja az írónő, miféle hangokat mondott szegény?” Haboztam, de csak néhány pillanatig. Olyan jó volt hozzá, olyan megfizethetetlenül kedves, étette, fürdette; és mindig olyan szívesen, hát miért ne mondjam el neki, hiszen nem titok, és mért ne mondjam ki utoljára, hiszen soha többé senki se fogja kimondani. „Engem nevezett Agyigónak” – feleltem, akkor már nem kérdezett többet, én meg megfordultam, és kimentem a kórház kapuján.

Ne félj, nincs stílustalan elem itt semmi. Megy minden a forgatókönyv szerint, a zárókép mindegyik szereplője tudja a tennivalóját, egy sorban állnak, mint a testőrök. Pista, akiről mindenki azt hiszi, az öcséd, mert egy kicsit emlékeztettek egymásra, de az orvosod is rám pillant időnként, állom-e, amit kell – persze hogy állom. Az áram, amely halálod percében átfutott rajtam, túl erős volt, elégette a vezetéket, amelyen át bármilyen emóció felfogható vagy továbbítható, még csak a lábam se reszket, erőt se kell vennem magamon, hogy megnézhessem, milyen koporsót választottak neked, mert nem érzékelek semmit. A nyugtatót, amit a kórház adott, egyébként elfelejtettem bevenni. Nyilván plusz-mínusz mindegy. Nem gyógyszerkémiai kérdés.

Hogy becsaptalak?

Be én. Egyébként tudhattad volna, hiszen mindig két irányba húztuk a szekeret, te a semmi felé, hadd legyen még mélyebb körötted a hallgatás, hadd siettesd te magad is az amúgy is múlót, én meg éppen ellenkező módon, hogy dolgozz, hogy abba ne hagyd, hogy élj minél tovább, hogy várd ki, amíg eljön – mert eljön, amire vágyódtál. Senkink se volt egymáson kívül, ki-ki csak a másikkal közölhette hát végső akaratát, neked három kívánságod volt, abból, mint látod, csak azt az egyet teljesítettem, hogy nem lesz a sírod Debrecenben. Nem lesz, itt maradsz a Farkasréten, nagyon szép helyet választott ki neked Garamvölgyi Marika; míg valamelyik nap kerestük, fel s alá bolyongva az úton, hogy láthassam még a temetés előtt, olyan volt az egész, mint egy novella, amit te írtál, mert a kijelölt sírhely egyszerűen eltűnt. Szegény Marika már majdnem sírt, míg nyomozta, én meg vigyorogtam, mint egy vízköpő, mert így volt tökéletes, hogy még a sírhelyedet is elveszítsék, és izgatott temetőalkalmazottak konzultációja után leljék meg végül is. Meg lehetsz elégedve, meg vagyok én is, a leendő társbérlő kritikus pillantásával méregettem, hiszen ez lesz majd az én sírom is. Mióta ismerlek, sosem csak úgy voltam szolidáris veled, mint egy férfival, akihez az átlagosnál több közöm van, mert véletlenül a felesége vagyok, hanem mint Kerényivel, Kazinczyval vagy – mondjuk – Birkás Endrével, akármelyik élő vagy halott íróval, akivel módszeresen kitolt az irodalmi élet. Ha nem akartad Debrecent, akkor nyilván nekem kell itt maradnom Pesten. Nem hagylak egyedül.

Hogy megtiltottad az egyházi temetést? Hát aztán. Van. Évtizedekig így kezdted minden írásodat: „Isten nevében!”, és a legsajátságosabb szexuális helyzeteket rögzítő regényeid végén ott áll a megjegyzésed: befejezted ekkor vagy akkor, az Úr segedelmével, és az ő áldását kéred a munkád sikerére, a családod egy ideig attól rémüldözött, még majd pap leszel. Ember nem bízott akkora hűséggel az égben, mint te, a második világháború eseményeinek kellett bekövetkezniök ahhoz, hogy megrendüljön a hited, hogy kiszokj a templomokból, hogy az ünnepeken ne kísérj el az istentiszteletre. Ám a kálvinizmus nem pusztán teológiai kategória, bizonyos magatartás, életvitel is, az „itt állok, másképp nem tehetek”-attitűd, ezt viszont vállaltad velem együtt rendületlenül. És ne felejtsd el, az egyház igazán ártatlan abban, ami veled történt vagy nem történt, s a nagytiszteletű úr az egyetlen személy, akivel én – mert hát én is itt vagyok – üzenhetek, s nekem a világnak is van mondanivalóm, Szabó Eleknek is. Apámat megsebeztem ezelőtt harmincnégy évvel, amikor közöltem, nem tartok egyházi esküvőt, mert nem vagyok hajlandó megesküdni semmire, ami még csak eljövendő, én a jelent és a múltat ismerem, azért felelek, de az esketési ceremónia szövegét nem zengem el, mert míg egy házasság létre nem jön, fogalmam sincs róla, hogyan illem a keretei közé, és én személy szerint mit vagyok hajlandó garantálni. Mit tudom én, hű leszek-e hozzád, megelégszem-e veled, leszek-e szegénységedben társad és segítőd, betegségedben gyámolod? Ha esetleg nem lennék, csak kínos emlék maradna utána. Majd mondd meg az apámnak, ha látod, hogy most már tudom, amit 1948-ban még nem, és hogy ez most az én egyházi esküvőm.

Jó, jó, értem, haragszol, mert másképpen fogadtam. Megígértem, ha az Írószövetségnek nem voltál élője, nem leszel halottja sem. Emlékszem arra az estére, vacsora közben tárgyaltunk ilyen szívderítő dolgokról, akkor mondtam, hogy be se jelentem, hogy meghaltál, és csak én leszek a temetéseden egyedül meg Bodri és Duda, ők húzzák majd a koporsódat – akkor még éltek a kutyáink. Ugyan már, ugyan! Aki felelős azért, ami veled történt, az ír nekem szép, szomorú levelet, és nagy ívben elkerüli a ravatalodat ebben az órában, aki meg nem, azt minek bünteted, miért nem fogadod el a szeretetét. Aki itt áll most, ez az elképesztően sok ember, nem protokollból áll itt, ez hozzád jött ki elbúcsúzni. Igenis sajnáltak, és igenis szerettek, sokkal többen, mint elhitted nekem, és igazán megrendültek, és ne kérj számon az Írószövetségtől és semmiféle szervtől olyat, ami miatt annak az elődje felelős. Hogy ne legyen állami temetésed, hogy ne mondják el azokat a szavakat, amelyeket életedben nem hallottál? Hát még most sem érted, amit annyiszor magyaráztam, hogy nekünk a halálunk és az életünk egyaránt más, mint a nem íróké, a mi életünk abban a pillanatban is megkezdődhetik, amikor meghalunk, esetleg ötven vagy százötven évvel későbben. Külföldön hamarabb észlelték, hogy írásaid kakofóniája jelzi, Bartók nemzetéből születtél, majd észlelik már itt is, mikor nem áll közted és műveid meg a világ között saját, idegen szemnek megfejthetetlen személyiséged.

Mit vártál voltaképpen, honnan találják ki, milyen vagy igazán, mikor még engem is meg tudtál téveszteni? Azt hittem, csak két arcod van, egy a nyilvánosság számára és egy, ami csak felém fordul, s amikor kinyitottam a fiókjaidat és a szekrényeidet, és nekiláttam a legnagyobb iszonyat elviselésének, ami egy élőt érhet, aki szerette a halottját, s most meg kell néznie, mi maradt utána, kiderült, becsaptál. Nekem éppúgy hazudtál, mint a Rádiónak, mint a Magvetőnek, mint mindenkinek, aki kéziratot kért-várt tőled, nem igaz az, hogy elégetted az anyagot, megőriztél te mindent, írásaid alapján az újjáépítés első öt éve, a Rádió egész működése rekonstruálható, letagadtad, pedig megvannak a hangjátékaid, a riportok, a verseid, a műfordítások, az első regények, novellák – kötetnyi novella –, és megvannak a naplóid is a levelekkel együtt. Nem kell, hogy magyarázkodj, én csak tudom, miért csináltad, eleget asszisztáltam kudarcaid mellett, mikor már bizonyosan tudtad – tíz éve lesz lassan, hogy tudod –, hogy véged lehet bármikor, elástad minden nem publikált anyagodat, mert ha eddig nem sikerült az áttörés, miért sikerülne most, amikor már beteg vagy, erőtlen, amikor már voltaképpen nem akarsz semmit a Semmin kívül. Persze gyanakodnom kellett volna, mert volt egy elejtett mondatod: „Amit én nem adtam ki, eszedbe ne jusson kiadatni holtom után.” Megesküdtem erre is, elképzelhetetlennek tartottam, hogy pár vázlatnál, novellaembriónál és a memoárra vonatkozó jelzéseknél többről lehetne szó. Azt elmulasztottad közölni, hogy amit hátrahagytál, volumenjében alighanem több, mint amit publikáltál, s azt is értem, miért nem tudtad megsemmisíteni: az utolsó két évben már nem bírtad elvégezni azt a nem csekély fizikai munkát, amit a gardróbszekrény bal alsó rekeszének kiürítése jelentett volna, ahhoz két ember ereje kellett, ketten végeztük Agancsossal. Amikor egyszer rendet akartam csinálni azon a részen, ingerülten tiltakoztál, nem ellenkeztem, sem felizgatnom nem volt szabad téged, sem illendőnek nem éreztem. A mi otthonunkban senki meg nem nézett semmit, amit nem raktak le eléje, nem volt szokásunk egymás holmijában kutatni. Volt életed, mielőtt megismertél volna, mint ahogy volt nekem is, azt gondoltam, azoknak az éveknek az emlékeit dugdosod ott, s ha nem mutatod, nyilván okosan teszed, mit szórakoztass idegen nők vagy ismeretlen kapcsolatok emlékivel. Most aztán minden titkod itt van előttem, üres minden szekrény. Dolgozom, mint egy gép, hajnaltól késő estig, olvasok, szortírozok, rendezek, témakörök szerint csoportosítok írást, levelet, s közben úgy mellesleg össze is áll az életed, ez az a levél, amivel kizártak 50-ben az Írószövetségből, ez meg az, amivel visszavettek, ezzel dobtak ki a Rádióból, ezzel rehabilitáltak, ez minősített a Tankönyvkiadónál osztályvezetőből korrektorrá, mert kiderült, mégiscsak polgár vagy te, ez az amerikai kezelőorvosod zárójelentése, ez a koponyád és a szíved röntgenfelvétele, ez valami oratórium, aminek te szerezted a zenéjét, ezek a rajzaid, hogy tudtál rajzolni, sose mondtad, a lakásban se járni, se ülni, se lépni nem lehet, köteg köteg mellett, kéziratok, özvegy ívek – hiányzik egy-kettő folytatása –, megjelent gyerekkori írások – mozaikokban: a teljes élted, kiterítve asztalokon, padlón.

Hát azt hiszed, hagyom? Azt hiszed, nem adom meg a lehetőséget azoknak, akik hittek benned, és segítettek, hogy elbúcsúzzanak tőled, hát azt képzelted, attól, hogy megígérteted velem, és eldugod, nem tárom a nyilvánosság elé, voltaképpen ki voltál, mit tett veled az élet, a történelmi erők játéka, a gyalázatos sztálini korszak, mit a háború s főleg mit a béke, amely nem volt hajlandó összekötni életed elmetszett szálait, meg a betegség, amely segédje lett az ellenségeidnek? Tényleg elhitted, magaddal viheted a sírba annak a bizonyítékát, hogy hamarabb tudtad, mi az új az irodalomban, mint a mostani modernek – ugyan már! Kármán Józsefért megtettem, majd éppen téged hagylak elsüllyedni a tiszta szeretet sugárzása és a jóvátétel nélkül.

Sokszor kértelek: ha majd megkérlelnek, ne haragudj tovább. Elmondom megint: ne haragudj. Itt vannak, eljöttek, az én szememet elfedi ez a fekete színházi kellék, de én látom az ő szemeiket, a könnyet is, amelyet el is irigylek tőlük, mert azt jelzi, az ő vezetékük nem égett el, mint az enyém. Figyelj, most beszél Nagy Péter, most idézett a svájci kritikából, és most szól Bata, egyszerre itt a múlt, most szállsz még csak igazán, mint akkor, közös utunkon, közel a mennyboltozathoz. Sebezhetetlen vagy, azzá lettél, kudarc többé nem érhet, s hogy az igazságot kimondják rólad, arra nem nekem, a feleségednek lesz gondom, hanem annak az írótársnak, aki úgy élt melletted, mint Eckermann. Hagyj időt a kritikának, hagyj időt az emberi tudatoknak, számodra már nincs ilyen mértékegység: idő, számunkra még igen. Úgy indulj el, hogy amiről azt hitted, most van vége, most kezdődik. Úgy indulj el, hogy el se mentél. Engesztelnek, hangos szóval, nem hallod? Engesztelnek, helyedre állítanak, kiáltanak miattad. Ez csak elér hozzád még most is? Nem ők a bűnösök, békélj már végre, valakinek meg kellett fogalmaznia, amit ellened mások vétettek, hát fogadd el az engesztelést.

Szép, mély sírod van, jól megnézem, Pista megfogja a karomat, azt hiheti, szédülök. Nem én, csak látni akarom, milyen, nem félek én a sírtól. Itt vannak Sinkovitsék, Imre úgy énekel, hogy zeng a temető, szinte mindenki elkísért idáig, míg a nagytiszteletű úr bevégzi a szertartást. Jób könyve 29:14, a textust én választottam, ráismernél, ha nem mondanám is. „Az igazságot magamra öltém, és az is magára ölte engem; palást és süveg gyanánt volt az én ítéletem. A vaknak én szeme valék és a sántának lába. A szűkölködőknek én atyjok valék, az ismeretlenek ügyét is jól meghányám-vetém. Az álnoknak zápfogait kitördösém, és fogai közül a prédát kiütém vala.” Most már mindjárt befejeződik, indulj. És ne nyugodj békében, hanem harcolj velünk, kollégáiddal, barátaiddal, hogy kimondódhassék végre és végérvényesen a teljes igazság rólad. Harcolj. Most már nem vagy beteg. Most már van erőd.

Hogy én? Hogy énvelem mi lesz?

Ezzel most ne törődj. Harmincnégy éven át csak azon törted a fejed, nekem hogy legyen könnyebb, hogy bírjam elviselni a magam sem éppen problémáktól mentes akadályversenyét, most magaddal foglalkozz, az én életművem kész. A szertartás is kész, hallod az éneket? Nincs már szívem félelmére nézni sírom fenekére… Ne félts, én a szó minden értelmében hiszek a feltámadásban. Hát csak várj majd rám a Katalin utcán, ahogy megbeszéltük, „majd jövök”, ahogy Encsy Eszter az Őz-ben ígérte. Holtbiztos jövök, olyan biztos, mint ahogy meghaltál, holtbiztos, hogy jövök, olyan biztos, mint ahogy nem haltál meg.