Ókút

Hajdani házunk udvarán, közvetlenül ott, ahol az udvarba léptünk a kapubolt alól, számtalan apró kavics csillogott egy sarokban. Ha esett, a csatornából alázúduló víz tisztára öblögette, meg-megmozgatta a fényes, kerek kövecskéket. Tilos volt játszanom velük, s ezt nehezen tudtam elviselni, mert szerettem minden kavicsot, minden pocsolyát. A kavics gömbölyű volt, tarka, drágakőnek tűnt gyermekszememnek, a pocsolya meg maga a végtelenség; az ég, de vízben, vízből, felhő, de csak a képe, a ház vagy akár én magam, igazán és mégsem igazán.

Apám-anyám indokolta a tilalmat, mert tudta, csak úgy, parancsszóra, nem engedelmeskedem. Elmondta, hogy az udvar sarkában, ahol a kövecskék tarkállanak, kút volt valamikor, ókút, régen betemették már, ám az ókutak álnokok, a föld besüppedhet, megnyílhatik alattam, és akkor végem. Ha egy ókút berogy, behörpöli a rajta állót.

Szerettem a szüleimet, nem akartam keseríteni őket azzal, hogy ellenállok tilalmuknak, holott nem tudtam elfogadni érvelésüket. Én nem rettegtem az ókúttól, én vágytam belé, azt gondoltam, csodálatosabb nem is történhetik velem, mint hogy csakugyan megnyílik a kavicsos felszín, s én lassan alásüllyedek. A látható kutak varázsa is vonzott, hát még egy láthatatlané, amely azzal kecsegtetett, hogy megláthatom mindazokat a titkokat, amelyeket ott őriz a kútfeneken. De álltam, amit megígértettek velem, csak messziről néztem a tilalmas helyet, sóvárogva és engedelmesen.

Ők ketten folyton megpróbáltak elhárítani rólam valamit, aminek nem tudták a nevét, de amit mögöttem éreztek születésemtől fogva. Holtig nem jöttek rá, mi az, csak féltettek tőle, s megpróbálták megszabni útjaimat, kijelölni életemben a veszélyes pontokat, mint egy középkori térképen a hajdani térképírók. Az élet irgalmas volt hozzájuk, holtukig megtartotta őket abban az illúzióban, hogy közém s a közé a számukra örökké definiálhatatlan valami közé állhattak, amitől annyira féltettek: sosem realizálták mesterségem hörpölő erejét.

Elhagytak már mind a ketten, a várost, ahol életem első huszonhárom évét töltöttem, magam hagytam el. Ha visszalépek a régi ház kapuján, nem kiált rám szeretetük tilalma, összegyűjthetem a kavicsokat, ráhághatok az ázott földre. Ha megnyílik az ókút, alásüllyedhetek oda, ahol még minden áll és változatlan, gyermekkorom díszletei közé, és visszahívhatom azt, ami volt, azokkal együtt, akik voltak, akik mi voltunk. Bármi történik velem odalenn, nem riasztok meg senkit, régi udvarunkban idegenek élnek. Nincs, aki utánam kiáltson, felnőtt vagyok, sem apám, sem anyám.

Két író házasságából születtem, akik tragédiája nem az volt, hogy boldogtalannak érezték magukat, amiért nem szentelhették egész életüket a művészeteknek, hanem hogy nem ismerték fel valódi hivatásukat, s ha olykor mégis, csak legyintettek, meg se próbáltak utat változtatni. Ha szűknek érezték létformájukat, sosem a létformán akartak tágítani, hanem megriadtak, önmagukra gyanakodtak, talán bennük a hiba, az ő méreteik abnormálisak, hibásak, s azonnal összehúzták magukat, hogy beleférjenek abba a világba, amelyből kimagaslottak. Pedig hivatásos és amatőr írók arca mosolygott rájuk régi festményekről, arcképalbumokból, a könyvszekrényünkben a Puszták Világa állt, Jablonczay nagyapám novelláskötete, mellette, kék albumban, a költeményei, a Vasárnapi Újság összegyűjtött évfolyamaiban apai nagyapám verseit olvashatták, s egy fiók gyönyörű írású kéziratot rejtett: egyik dédapám esti időtöltésül Vergiliust fordította le. Sárosy Gyula, az Arany Trombita szerzője éppúgy unokatestvére volt Szabó nagyapámnak, mint a Megkövetem a téns nemes vármegyét költője, a Cimbalom című kötet szerzője, Szakál Lajos. (Sárosynak az osztrák elnyomás miatt kesergő verse, az Ingeborg önszületése napján-nak rejtelmei az első titkok közé tartoztak, amelyek bogozásával sok időt eltöltöttem, a születésnap szó világos volt a címben, az önszületésnap már kevésbé, maga az Ingeborg varázslatos értelmetlenség. Szakál Lajosnak a téns vármegyéről szóló költeménye sokkal érthetőbb volt, jogász lánya voltam, a szabad királyi város fogalma éppoly korán tisztázott fogalom volt a számomra, mint a megye jelentősége, közjogi különbözősége a várostól, vagy mint a kétfajta zászló, amely a városi vagy a megyei közgyűlések időpontját jelezte a zászlórudakon. Ma se tudok úgy látni kék és fehér vagy kék és sárga színt, hogy ne szülővárosom és Hajdú megye jusson róluk az eszembe.)

Anyám novellákat írt, regényt is, kis színdarabokat, mesét rengeteget. Egyszer megpróbálta kiadatni a meséit, apám azt írta nagy ravaszul a pesti cégnek, siessen válaszolni ajánlatukra, mert mások is érdeklődnek anyám műve iránt. Ők csak a következő évben tudnák hozni – felelt a vállalat –, ha máshol hamarabb megjelenhetik, ne várjanak rájuk. Elmaradt a kötet, mint ahogy elmaradt annyi más is, voltaképpen az igazi élet is. A szonettek, a verses önéletrajz – apám munkái –, kitűnő elbeszélései, karcolatai sose láttak napvilágot, eszébe se jutott megmutatni bárkinek kívülünk, anyámban sokáig élt a remény, hogy esetleg pénzt kereshet a műveivel, apám meg se próbálkozott vele, nem vette komolyan saját tehetségét. Anyám testvére, Pelikánnak becézett, nagyon szeretett nagynéném is írt, apám bátyjai is, még zenét is szereztek operaszövegükhöz, egyik unokatestvérem regényeit külföldön is kiadták. Ambrus Zoltán vagy Csathó Kálmán is rokonunk volt, akár Dési-Leidenfrost Gyula, atyafiaink között egyaránt számon tartottuk Thaly Kálmánt és Beöthy Zsoltot. Apai-anyai ágon terheltek voltunk irodalommal.

Most már tudom, éppen ezen a természetességen botlott el a sorsuk: mindkettőjük családjában olyan általános ismertetőjel volt a próza- és versírásra való képesség, mint más famíliákban a muzikalitás vagy bizonyos hajszín, profil. Miután annyi családtag művelte az irodalmat, senki se vette túlságosan komolyan önmagát, gyermeke vagy rokonai műveit még kevésbé. Ha valaki segít a szüleimnek, bátorítja, meggyőzi őket elhivatottságukról, ha van hátvédjük, valami bázisuk, ők is hivatásos írók lettek volna, nemcsak én. Ám nem volt senkijük sem, aki kibogozza őket önmaguk gubancaiból, anyám anyátlanul nőtt fel, csupa félelem, sérülés, bizonytalanság volt gyerekkorában, hiszen eleinte majdnem hogy kegyelemkenyéren tartották dédanyám házában, apai nagyapám (a Fekete szem éjszakája-dal szerzője) meg egyszerűen beütemezte a fiait: egy pap, egy jogász, egy pap, egy jogász, egy pap, egy jogász. Hogy a legkisebb fiú – apám – más is lehetne, nem jött, nem jöhetett szóba, hát csak rágta a Pandektákat meg Institutiókat szegény a jogakadémián, pedig Ady köréhez tartozott, s az elsők egyike volt, akiknek a költő dedikálta azt a bizonyos Debrecenben megjelent első kötetét. Hányszor mesélte büszkén és szégyenkezve, hogy valami nagy mulatság után hogy lovagolta meg Adyval együtt a hősi emlékmű oroszlánját, s emlékezései, az együtt töltött kávéházi estékről való beszámolás mögött megfogalmazatlanul, de mindig érzékelhetően ott volt a más létforma utáni sóvárgás s önmaga gyöngeségének felismerése: nem volt bátorsága, nem moccant semerre sem arról az útról, amelyre szigorú, nagy tehetségű esperes apja állította.

Anyám rám maradt írásai azt mutatják, hogy tündökletes képzelettel írt meséi csodavilágán kívül leginkább az emancipált nő sorsa érdekelte, a nőé, aki megáll a maga lábán, nem szorul férfi segítségére. Az ifjú tanítónő olyan hamar férjhez ment, hogy nem sokáig élvezhette csepp fizetését, amelyet egyébként, ahogy megkapott, oda kellett adnia dédanyámnak, s amelynek egyetlen tárgyra váltott emléke egy Singer varrógép maradt. Kétszer is férjhez ment, mind a két férje mellett permanens anyagi bizonytalanságban kellett élnie, két gyereket szült, háziasszony lett és anya, hogy mikor írta, amiket írt, amikor mindig dolga volt, nem tudom, nyilván éjjel. A művészet más volt anyámnak, mint más, szerencsésebb sorsú alkotóknak, az volt a kötél a derekán, a mentőöv, mikor túl nehéz volt minden. „Én ám láttam Velencét!” – kiáltotta dacosan, ha sok volt a gond, majdnem megoldhatatlan a helyzet, bírhatatlan a teher, s egyszer a konyhakövön térdepelve, küszködve a felmosóronggyal, azt mondta: „Én hallottam Kurz Selmát énekelni!” A név nem mondott nekem semmit, mégis széttágította a konyhát, s beragyogta valami messziről jövő, idegen fénnyel a kövön térdelő és a felmosóvíz tengeréből egy régen elcsengett, csodálatosan fényes hangba kapaszkodó, bátor alakot. „Mindenem van – jelentette be boldogan, mikor a legrosszabbul ment minden –, mert amit akarok, azt én megírom magamnak meg kitalálom!” „Én is! Én is!” – nevetett vele a másik író, a férje, és elkezdtek beszélgetni és felsorolták, mi mindenük van, és közben nemigen volt semmijük. Írónak születtek, úgy is éltek, ha nem is tudtak róla, vagy nem is vették komolyan, íróként haltak meg, az egyik nyolcvanadik évében furcsa, fanyar szerelmes szonettet írva a szép kis fodrászlányhoz, aki fehér sörényét nyírta, hulló ősz fürtök és viruló arc ellentétével idézve-igézve a búcsúzkodó életet, amely nem ígér már mást, csak elmúlást, a másik meg bocsánatot kérve gyermekétől amiatt, hogy visszavonja hajdan adott ígéretét, hogy a Göncöl rúdjának középső csillagán fog rá várni, míg az is utána nem megy, s aztán majd együtt kávéznak, beszélgetnek, mint a földön szoktak, de ő annyira szeretne utazni annyi év sántasága, bénasága után, hogy inkább ide-oda száll majd, ha kiszabadul a testből. Olyan keserves csalódást éreztem szavai hallatára, mintha a Göncöl rúdjának középső csillaga konkrét és elérhető hely volna, szállodával és váróteremmel, ahová ezek szerint nem is érdemes majd elmennem, mert úgyse vár rám senki.

A két író mesélt.

Mind a kettő úgy is tudott mesélni, hogy nem írta le, csak elmondta, amit kitalált. Ha van a mese műfajának olyan változata, mint a drámának a commedia dell’arte, ők voltak ennek a mesterei. Családunkban senkinek sincs hibátlan szeme, hogy legalább esti fénynél visszavehessék a könyveimet, mesét kaptam minden lefekvéskor. Ezek a mesék nem szűntek meg a gyerekkorral, inkább módosultak, terebélyesedtek, s egyre aktívabb munkatárssá váltam magam is a kitalálásban, különös esti mulatságainkat nem cseréltük volna fel semmivel. Ahogy nőttem, egyre bizarrabbak lettek történeteink, melyeket hol apám, hol anyám kezdett el, hol meg én magam, mindig ezzel zártuk a napot, mint egy háromtagú, kicsit morbid fantáziájú munkaközösség. A mesék hősei részint kitalált figurák voltak, részint mi magunk, rokonaink, barátaink vagy ellenségeink, ha valamelyikünk elkezdte a történetet, a másik kettő megjegyzésekkel kísérte, tanáccsal segítette, bővítette a cselekményt. Apám otthagyta a könyvét, ha anyám volt a soros, anyám a pasziánszát, ha apám kezdte rá, harsogva nevettünk, módosítottuk egymás ötleteit, formáltuk az eseményeket. Olyanok voltunk kicsiben, mint a népmese teremtői, visszafojtott indulatainkat így éltük ki, így toroltuk meg sérelmeinket. Így lett valaki, akire haragudtunk, a mi mesénkben öt mázsa súlyú, így kalapált rá anyám fantáziája vasfűzőt, így tudtuk szeparálni magunkat mindentől a mi külön világunkba, amely felett cipzárral behúzható égbolt feszült, ahol a felhőt úgy meg lehetett rendelni, mint ma a taxit, s ha valaki megbántott minket, még aznap este kilőttük őt a titokzatos gépen, amelyet anyám már akkor kitalált, és lövőnek keresztelt el, mikor még fogalmunk se volt, nem lehetett az űrrakétáról. Nem tudtuk, mi a televízió, még csak telefonunk se volt, de meséinkben távolba látó és eseményrögzítő gépek szerepeltek, Ifi macskánk trónörökös volt egy távoli szigeten, fehér egyenruhában járt, és csokoládépénzt nyomatott az arcképével, kabinetjének tagjai művelt vadállatok voltak.

Hígítatlanul, alkalmazkodás nélkül csak önmagunknak adhattuk magunkat, tulajdonképpen és igazán egymáson kívül nem kellett nekünk senki. Annyira mások voltunk, mint bárki, akit ismertünk, hogy rá is kényszerültünk erre a belterjes életre, vicceinket nem értették volna, csak megrökönyödnek tőlük; miután senki se tudta rólunk, hogy mind írók vagyunk, minduntalan zavarba hoztuk a nem írókat. Gondosan vigyáztunk rá, hogy akikkel érintkezünk, azoknak mennyit adagolhatunk valódi önmagunkból, ki mit visel el, de ezt is már csak akkor, mikor már nőttem, s a miattam érzett aggodalom, a gond, hogy egyszer azért mégiscsak férjhez kell adni engem, s akkor olyan hátterem kell hogy legyen, amely nem riaszt el senkit, fékezte fiatalabb korukban annyira rakoncátlan játékaikat, ötleteiket. Apám illedelmesen elmondta, hogy kellene, hogy éljek, hogy nyerhetem meg az emberek rokonszenvét, ne mondjam azt a világnak, hogy fütyülök rá, mert a világ visszafütyül, alkalmazkodjam a többséghez, a józan és fegyelmezett emberekhez; mondta, tudta, csak nem élte. Pályája kezdetén polgármesteri titkár volt, később városi aljegyző, aztán a kultúrtanácsnok helyettese, városi tanácsnok; árvaszéki elnökhelyettesként ment nyugdíjba, ám a házunkban sose láttam én se városi, se megyei urakat, se katonatiszteket az első formális viziten túl. Ha valaki akkor állított be hozzánk, amikor ő éppen olvasott, vagy egyszerűen csak nem volt kedve találkozni senkivel, betegnek tettette magát, arcát eltakarta egy sapkával, úgy feküdt, szánalomra méltóan összehúzódzkodva, vagy kiüzent velem, nincs itthon senki, aztán mikor látta, hogy sikerült a bornírt vendégtől megmenteni a ház nyugalmát, felállt, táncolt, énekelt, s visszaült a könyvéhez, verset írt, barkácsolt, muzsikált vagy zenét hallgatott, a kertjében dolgozott vagy jegyzetelt. Gyakran szórakozott azzal, hogy bevette magát a Kollégium nagy könyvtárába, csak úgy, könyvszagot érezni, s ha mégis elkerülhetetlen volt a találkozás valakivel, annak az érzékeltetésére, hogy az illető, aki nálunk ül, ostoba vagy nem tisztességes vagy egyszerűen nem nekünk való ember, egyezményes jelként halkan röfögött, én meg visszaröfögtem neki. Ha lehetetlen volt kitérnünk a bejelentkezett vendég elől, egyszerűen visszaigazította a faliórát. Mikor a vendég becsengetett, pukkadozva leste, milyen idegesen néz a látogató, hogy hasonlítja össze saját óráját a miénkkel, s nem tudva eligazodni a pontos időn, mint megy el tőlünk hamarabb, mint tervezte. Holmija közt, halála után, találtam egy fényképet róla, makrapipa a szájában, lajbiban, bornyúszájú ingben, gatyában áll a képen, műkedvelő előadáson alakította Bugyi Sándor talyigást, de tudtam róla más titkot is, hogy egyetemista korában, még a Kossuth utcán hajdani házukban élve a nagyanyámmal és nagynénéimmel, gyakran állt álarcosan, s hol néger, hol kínai ábrázatot rögzítve a fejére, ki-kihajolt, úgy figyelte az arra járók reakcióit.

Írni iskolásfüzetekbe szeretett, majdnem javítás nélkül, első nekifutásra sikerült neki vers is, próza is. Írói magatartásnak se volt híján, ars poeticája elég sajátságos volt, és két alappillére éppolyan különös, mint egyénisége, nyilvánosság elé sosem jutott művészete. Az egyik pillér egy bizonyos márkájú fogkrémen nyugodott, a másik egy kisszekéren, mindkettőről elég sokat beszélt már legkisebb koromban is ahhoz, hogy sose felejtsem el.

Volt egy bizonyos fajta fogkrém, amelyet nem volt szabad használni a mi házunkban, vehettünk bármifélét, de olyat nem. Enorm tubusa ott vigyorgott minden utcasarkon, minden plakát között, a hirdetések valósággal rátukmálták az emberre, szinte belekényszerítették a tudatába, hogy másra ne is gondoljon, ha vásárolni akar, apám fellázadt ellene. „Nem, azért sem, sohasem – mondogatta –, minél jobban kínálják, annál kevésbé!” Ez a fogkrém, ahogy nőttem, önmagától megvilágította plasztikus szimbolikáját, és sokat segített később abban, hogy magam is vigyázzak, hogy se fogyasztója, se magasztalója ne legyek bizonyosféle agyonpropagált szellemi fogpasztáknak.

A másik pillér, ha lehet egy pillér lírai, lírai volt. A kisszekérnek az volt a története, hogy esperes nagyapámnak gyakran el kellett utaznia, közéleti ember volt, híres szónok, sokszálú, fontos egyházmegyei funkcióval, külföldre gyakran járt, Pestre még többet. Ha elindult, szép, fekete kocsija vitte el, apám, a legkisebb fiú, szenvedélyesen szerette volna elkísérni. (Az utazás mindig vonzotta, sose volt pénze rá, ehelyett Ibusz prospektusokat hurcolt haza kazalszám, és mindig volt nálunk magyar és külföldi menetrend, földgömb is, esténként apám a képzeletében utazott, földrajzi könyvekkel és mindenféle prospektusokkal körülbástyázva magát a szelíd lámpafényben, és olthatatlanul belém oltotta a vágyakozást az idegen városok és a tenger után.) Ha otthon hagyták – márpedig mindig otthon hagyták szegényt –, rettenetes sírás következett, nagyapám nem szeretett ezzel az élménnyel útnak indulni. Egyszer, mikor kisfia különösen hevesen zokogott, azt találta ki, hogy kiadta az utasítást, kössék apám kis játékszekerét a hintó után, ne sírjon a kis Elek, elviszik őt is, dehogy marad otthon. Apám felöltözött, feltette tenyérnyi kalapkáját, fogta az ostorát, s az örömtől szinte reszketve látta, hogy az udvaron csakugyan odakötik kis szekerét spárgával a nagy, fekete kocsi tengelyéhez. Elköszönt a testvéreitől, mindenki nevetett rá, mondogatták, jó utat, kis Elek, apám beült a szekérkébe, és várta az indulást a maga külön járművében. A kocsis elindította nagyapám hintóját, pár métert gurult a szekérke, aztán a spárga elszakadt, nagyapám kocsija eltűnt, s a kisfiú ottmaradt megszégyenülten és zokogva az udvar közepén, az óriási nevetés csattogásában, kis szekerében kuporogva. Nagyapám jókaiasan szép férfi volt, sudár, gyönyörű vonású, fekete, három idegen nyelven prédikált egyforma könnyedséggel, külföldi egyetemeken tökéletesítette tudását, jól ismerte Európát, Budenz József baráti köréhez tartozott Göttingenben, kitűnő szónok volt, lenyűgöző csevegő, még költőnek is jó – büszke voltam rá, de sose tudtam szeretni, és sose bocsátottam meg neki a módot, ahogy nyűgős, mindig betegeskedő, csepp fiát lerázta a nyakáról. Neki tréfa volt, megoldás, apám életében tragédia. Mindent úgy fogott fel később, mint ezt a balsikerű ál-elindulást, semmibe se volt érdemes beleülnie, az elszakadt spárga, a visszamaradt kisszekér nyomán felcsattanó nevetés eleve megszabta további lépéseit.

Felnőtt, olyan igazi, legokosabb felnőtt korában sem lett, mély, kényes műveltsége kincsei birtokában sem, volt egy finom, sárga, bőr levéltárcája, amelyben többnyire virágmagok tarsolykáját meg feljegyzéseket őrzött, mert ami papírpénz mégis volt nálunk, az anyámnál állt, annak egy rekesztékét minden reggel megnézte, halálosan komolyan várva, hogy megismétlődik legénykorának egy bűvös pillanata, mikor hasonló pénzzavarral küzdve, hasonlóan reménytelenül felnyitotta, s egy réges-régen elfelejtett, valamelyik nagybátyja által odacsempészett aranyat talált a kis bőrnégyszögben. Hogy imádkoztam, hogy csak egyszer, egyetlenegyszer találja meg, amit keres, de nem lelte meg sohasem, és külön istencsodája volt, milyen könnyen elviselte, milyen örök derűvel megbékélt mindenért, eltelve a világ ingyen való csodáival és szépségeivel, esővel, fával, könyvvel, muzsikával, szokatlan ajtókilinccsel, múzeumban függő képekkel vagy akár egy meglepő formájú gombbal, ásványdarabbal.

Anyámról, mikor még nem tudtam, hogy író, azt gondoltam, tündér, akit valami varázslat emberré változtatott. Nem volt könnyű az életünk, de ő valahogy mindig felette tudott maradni a hétköznapok problémáinak, csak körözött a bajok felett, minket is magasra emelve, mint egy mesebeli madár, gyönyörű, zöldesszürke szemében sosem ijedt, mindig csúfondáros fénnyel. A csapásokat kinevette, a bajokat egyenesen csúfolta, körmét össze-összeütögetve, mintha élőlények volnának, vagy fülük volna, hogy hallhatnák, házbérrel, kifizetetlen számlával, törlesztéssel vitatkozott, perelt és sértegette őket. Sose félt attól, ami konkrét, kézzelfogható, érzékelhető, a háborúban, míg mások szívszorongva imádkoztak vagy sírdogáltak a pincében, ő az óvóhely ajtajában cigarettázott, az udvaron sétált, a macskát hívogatta, szemét kezével ernyőzve, érdeklődve figyelte, hová hullnak a bombák. Szerette a vihart, szívesen járkált az utcán elemi erejű záporban vagy villámcsapdosás közben. Ha hózivatar támadt, előre tudtam, nem marad otthon, pirosra csípve, lihegve tér meg, s egészében csillogni fog ő maga is, mint a drágakő. Vonzotta a köd is, az az igazi köd, amiben elvész az ember, incselkedve, bennünket ugratva olvadt belé, ment, nem látva semmit, csak tapogatózva, élvezve a Tarnkappét, amiben egyébként hitt. De a tüzet is szerette, gyerekkorában még úgy jelezték a városban a tüzet, hogy a templomtoronyban vörös zászlót tűztek ki, a toronynak mindig a felé az égtáj felé eső ablakában, amely irányban valami égett. Órákat töltött a padláslyukban kuporogva, bámulva a toronytetőt, jelenik-e meg zászló vagy sem, térdét ölelte s figyelt – nem lehetett leszoktatni erről a tűzlesésről még akkor sem, mikor úgy próbálták ránevelni, hogy egyszerűen elvették alóla a létrát, amin felszaladt a padlásfeljáró lyukáig, ezen is csak nevetett, összegömbölyödött az irdatlan magasban, s várta, míg kiváltják a rabságból. Úgy úszott, mint a hal, az uszodában szívesen ijesztgette az ismerősöket, hogy megfulladt, mert egyszerűen elengedte magát, és alámerült a medencében, aztán a víz alatt teljesen más helyen húzta meg magát, s ki-kipillantva egy korty levegőért, leste, hogy keresi az uszoda közönsége, az úszómester, a rokonság, de túlúszott a bóján is, mikor tengerre vitte féltestvérem apja. Első férjét, aki félt a víztől, a parton hagyva lebegett a hullámok között, s számtalanszor elmesélte, milyen csodálatos halak kísérték kíváncsi falkában, amíg kinn ejtette-emelte a víz a szabad tengeren. Ha baj volt nálunk, csak ránk nézett, mint valami ütött-kopott, de belül mindenféle varázslattal örökkévalóvá erősített tündérhajó parancsnoka, és azt mondta a szemével, ne félj, ne féljetek, majd én elintézem. A húszas évek tisztviselői fizetése szinte semmire se volt elég, hogy mégis legyen valami pénzünk, játékot varrt a játékkereskedőnek. Ha sikerült eladnia a szállítmányát, hazafelé érkezve felintegetett az ablakba hirtelen lekapott kalapjával, apám a zongoránál leste, ilyenkor rázendített a Rákóczi-indulóra, úszott, áradt a dal, majdnem szétvetette a házunkat. Ahogy mindennek, élőlénynek és tárgynak egyaránt, nevet adott saját két lábának is, az egyik neve Fakó volt, a másiké Szürke, s ha sajnálták, hogy nincs segítsége a sok házimunkához, nevetett, bizonygatta, dehogy nincs, hogyne volna, bizalmas barátja és segítőtársa neki a Törpekirály. „De igazán – bizonygatta –, én látom is, olyan kedves, komoly kis ember, koronája is van. Mindent megcsinál, amire kérem. Nagy a szakálla, piros a zekéje. Segít, s közben mesél is nekem.” Kocsisa is volt, képzeletbeli lovait képzeletbeli hintója előtt egy János nevű képzeletbeli kocsis hajtotta, ő meg utazott csudakocsiján, míg vasalt vagy varrt, vagy főzte az ebédünket. Egy agyagpipát őrizgetett egész életében, azt állította róla, egy reggel a párnája alatt lelte, azt tartotta elém vagy barátnőim elé, ha valami iskolai ügy, dolgozat vagy feleltetés miatt féltünk, érintsük meg, s nem lesz semmi baj. Nem is lett. A mozdulat idegességfeloldó hatását pontosan kiszámította, tisztában volt vele, hogy a hit: a pipa megvéd, elég lesz rá, hogy segítsen a felelésre koncentrálni, s levezesse felesleges szorongásainkat. Csodálatos képzelőtehetsége nemcsak művészi téren mutatkozott meg – kislány korában előbb táncosnő akart lenni, később zongoraművésznő, dédanyám majd agyoncsapta az ötlet miatt –, a legképtelenebb munka elvégzésének módját is kitalálta. „Megvarrom én a falat is, ha kell!” – büszkélkedett. Volt rá alkalma, mert megrepedt a falunk, ő betömte a rést vattával, aztán meg begipszelte, maga kárpitozta a bútorainkat, s amikor nem tetszett a szobám fala, nagy, piros madarakat festett rá, a régi minta helyett, a másik szobában meg arany medúzákat, senkinek nem volt olyan különös falú lakása, mint nekünk. A hangról, amelyet valaki önmagában hall, mikor megszólal benne saját képzeletének teremtménye, az életre kívánkozó mű, tőle hallottam először a fantázia hivatalos megfogalmazása helyett. „Hangot hallok, ma gyönyörű mesét kapsz este!” – jelentette néha. Mikor magam is meghallottam azt a bizonyos hangot, mikor kiderült, hogy nálam, az én írói életemben is azzal kezdődik minden mű foganása, hogy egyszer csak megszólal bennem valaki, s ezt megmondtam neki, a tekintete pontosan kifejezte, milyen boldog, hogy mégis hagyhat, hagyhatott rám valamit, valami mást, mint jobban szituált anyák, valami egészen különöset, a Hangot.

Gyerekkoromban rengeteg volt a varjú, s mintha valami nappali állásuk vagy különleges elfoglaltságuk lett volna, mindig pontosan délután négykor szálltak át a házunk felett, a kerteken. Mindig köszönt nekik, azt mondta, jó napot, varjak, s úgy gondolta, talán iskolába járnak, és ilyenkor végződik náluk a tanítás. Néha verset is írt, hibátlan ritmikájú sorait maga kitalálta dallamra dúdolta, közben takarított vagy főzött. Mit tudom én, hogy éltem-e, volt-e létemnek üteme, madár voltam vagy bokor, játékos, bölcs vagy botor. Dúdolt, dúdolt, nem értettem minden szavát, nem ismertem a lét fogalmát, olyan kapcsolásban aztán pláne nem, hogy annak üteme van, de hogy ő madár volt valamikor, arra rábólintottam magamban, mert sose csodálkoztam volna, ha egyszer szárnyat bont, madárhangon rikolt, felettünk kezd el körözni, vagy akár gyökeret ereszt, és sose látott virágok nyílnak belőle. Ha nem volt semmi dolga, zongorához ült, ilyenkor mindig megváltozott az arca, volt valami olyan elszámolnivalója a muzsikával is, mint az irodalommal. Játszott, és közben dünnyögött, álltam mögötte, és hallgattam elbűvölten. Mondták, akik fiatal lányként hallották játszani, tündőklően tehetséges volt a zenében is, nagy nyilvános hangversenyeken tapsoltak neki, valami érmet is nyert; mikor el kellett adnunk a zongoránkat, csak első nap örültem, csak addig, míg el nem vitték (én utáltam zeneiskolába járni, értelmetlen gyötrésnek éreztem a zongoraleckéket), később már bántam, mert anyám akkor az egyszer, napokra, tanácstalanul szomorú lett. Sokáig terveztem, mint minden gyerek kicsi korában, mit veszek neki, ha egyszer megnövök, ha gazdag leszek. Legelőször is zongorát, ebben bizonyos voltam. Sose vettem, soha többé nem lett akkora lakásunk, amiben elfért volna.

Idegenek versét nem tudta hibátlanul megtanulni, gyakran mesélte, mennyi baja volt emiatt az iskolában. Ha költeményt kellett felelnie, mindig más szavakat kevert a versszakokba, a sor végére az új szavakhoz módosuló, vadonatúj rímeket talált. Folyton olvasott, de úgy, hogy közben vitatkozott az íróval. „Nem úgy volt az” – mondta akárhányszor valami műről, s hirtelen mondani kezdte az igazi történetet, amit az író – szerinte – nem jól dolgozott fel, s gyakran egyszerűen megváltoztatta a művek végét, a hősök sorsát, jellemét, új epizódokat talált ki, logikus, olykor csillogóbb részleteket, mint az alapműben állt. Ha nem ért rá velem jönni, vagy csak annyi pénze volt, hogy nekem tudott mozira adni, engem küldött el, s mikor megjöttem, elkérdezte a film tartalmát. Egy pontnál mindig megállított a beszámolóban. „Majd én” – mondta, és folytatta a nem látott film meséjét, elképesztő fantáziája hol hajszálra ugyanúgy, hol teljesen ellentétesen oldotta meg a művészi problémát. Világa tótágas, varázslatos világ volt, elemek-tárgyak kezes kutyaként alkalmazkodtak igényéhez, ízléséhez. A macskát úgy nevezte: „Az unokám!”, a barátnőjét meg Winnetounak, mert úgy találta, olyan, mint egy indián. Ha nem volt kelménk, felvarrta ruhának az ágyterítőt, erdei makkal díszítette a kalapját, ha megsértettek valamelyikünket, nagyot kacagott, s azonnal elmesélte ellenségünk általa elképzelt további sorsát. Nem tragikusnak, a görögök szigorával, drámai hangvétellel, hanem kifigurázva mindent, elvéve a dolgok súlyát, jelentőségét, még a sértés élét is azzal, hogy kinevette a történet hősét. Gyakran megkérdezte tőlem, olyankor is, mikor még semmi fogalmam nem volt anyanyelvem elvont főnevei világáról, magához szorítva, nála szokatlan, komoly szenvedéllyel, nem haragszom-e rá amiatt, hogy élek. Mit tudtam én akkor, hogy valami ilyenkor mégiscsak áthatolhatott bátorsága páncélján, hogy hirtelen kétség fogta el, szabad volt-e a számára legdrágábbat, engem, életre hívnia, s ezzel rám zúdítani mindazt, amit a jövő, egy véges emberélet számomra kínban, megalázásban, sikertelenségben, veszedelemben tartogathat. Minden alkalommal megnyugtattam, nagyon boldog vagyok, hogy élhetek, akkor hirtelen eszementen vidám lett, mint aki iszonyú súly alól szabadult fel, táncolt és énekelt.

Abban a meggyőződésben éltem, hogy két ember nem lehetett egymáshoz közelebb, mint mi voltunk ketten, s megsemmisülve álltam a kórházi ágy mellett, mikor meghallottam nyolcvankét éves ajkáról utolsó, kivehető mondatát. A messze készülő arcból a régi pillantás nézett rám, de már valahogy köd mögül, s a régi hang is szólalt meg, rekedtebben és halkabban, mint máskor, de mégis majdnem úgy, majdnem olyan hangszínnel, mint valamikor régen, mikor még azt mesélte nekem, a halál olyan, mint a nagyvakáció, nem kell félni tőle, ha mégis eljön, az ember meglengeti a kalapját, és jónapot kíván neki. „Annyi titkom van!” – mondta az anyám. Azt hittem, minden gondolatát ismertem, egész élete útját, szerelmeit, gátlásait, terveit, kudarcát, eredményeit. Csak álltam, és néztem őt, és nem volt erőm már kétségbeesni sem. Lehetséges, hogy nem tudtam róla semmit? Mik lehettek egy tündér titkai?

Az ókút fenekén ott a város: gyönyörűnek találtam.

Ugyanilyen gyönyörű maradt a szememben akkor is, mikor már volt mivel összehasonlítanom, csak elmosolyodtam, mikor évtizedekkel később a világ merőben valószínűtlen kulisszái között tudatosodott bennem ez, az Égei-tenger egy szigetén, míg a mimóza kénszínű és a hibiszkusz vérpiros bozótját borzolta köröttem a szél, s a sziklák alatt, a tenger egy pontjára rámutatva valaki azt közölte: ott szállt partra valamikor Pál apostol, vagy valamelyik európai város utcáin, neonfalú bulvárokon vagy a középkort változatlanul őrző, keskeny oromzatos házak árnyékában, ahol nem járt se török, se tatár, s Roland vitéz egy kút tetejéről bámulta az óratorony zenére mozgó, zománcozott köpenyegű, keringő figuráit, a tavon fekete hattyú ringatózott, mögötte, a horizont peremén gleccser villogott. Elmosolyodtam, mert tudtam, amit érzékelek, hogy az én szülővárosom mindennél szebb, nem lehet igaz, hisz se hegye, se folyója, se felhőkarcolók minden emeletét beszövő fényreklám falai, s hogy túlságosan régről ne maradjanak műemlékei, arról nagy történelmi összjáték gondoskodott ezer éven át. Nem számított, nekem mégis a legszebbnek tűnt, poros levegője is ízesebbnek, mint az alpesi réteké. Víz sem ízlett úgy soha máshol, a szél sem volt olyan igazán igazi szél, sehol se láttam többé olyan fényű csillagokat, mint ahol születtem.

Pedig ott por volt valóban, és keserves a hőség, és keserves a fagy. A nyár arany tőre meghasította a dinnyéket kánikula idején, a piacon a gyümölcshegyek között kibuggyant mézes belük, síkos fogaik felett a darazsak szinte belehaltak a zamatba és a ragyogásba. Ott nyáron minden évben úgy meghalt néhány ember a hőségtől, ahogy a sarkvidéken megfagyhatott az utazó. Ha befőztek, a nők bekötött fejjel, de alsóruhában kavarták a lekvárt, felsőtestük majdnem meztelenül villogott, olyanok voltak, mint valami ókori asszonyi misztérium részesei, mert a férfiakat ilyenkor mindenki elűzte hazulról. Eső néha hónapokon át nem esett, a virágok kisültek, s ha valaki a nagyerdőn járt, hallotta, hogy reccsen a felnyurgult, gyantás törzsön a fenyőpikkely, mintha a fa kiadná lelkét az elviselhetetlen hőségben. A felhőtlen ég pillantását nem állta a szem, a kutyák elnyúlt állkapoccsal hevertek, akár utolsó óráikat élnék, a lovak agyoncsípett farának, nyakának ragacsos, vörös csíkjain nyüzsögtek a legyek, hangjuk vékony volt, mint a fátyol, híg, zöld dünnyögés.

A tél kettős arccal fehérlett a városra. Volt gyönyörű arca a télnek, kristályragyogású, az ereszen olykor karvastagságú jégcsapok, az utcákon magasra tornyozódott a hó, a gyalogjáró két oldalán hófalak közt ment, aki arra járt, szabályos hófolyosóban. Ha a puszta felől fújt a szél, a hó száguldott, sikoltott, s a hófal vagy a sík hómező tarajos lett, a fasor meg olyan, mintha tátott szájú krokodilus volna, és két hófogsora közt gyalogolnának az arra sietők. Az utcák mentén sikankó húzódott, nemcsak én csúszkáltam rajta, a szüleim is, senki más gyerek szüleit nem láttam soha a gyerekeikkel együtt csúszkálni. (Anyám harminchárom éves volt, mikor születtem, apám csaknem negyven.) És senkinek nem volt olyan elegáns szánkója sem, mint nekem, apám csinálta ládából, lécekből, maga faragta kutyafejű támlányát, s önmagát fogta be lónak, rohant velem a hóban, az emlék évtizedek múltán is boldogító, vad, elemi örömmel keveredik, a csodálatos rohanáshoz hozzátartozott a hideg, a tél keménysége. És a tél volt a nagy képzőművészeti alkotások ideje is, a hentesművészek szezonja, akik abban versenyeztek, ki tud szebb csudát faragni a kőkeményre fagyott zsírból. Micsoda felejthetetlen alkotások ültek a kirakatokban: fagyos zsírtömbből készített Petőfi Sándor, zsírtemplom, zsírgulyás, zsír kilenclyukú híd zsírpusztával, pici hullámokat fodrozó, sekély zsírfolyóval. De volt a tél gyilkos is, rigóölő. Az erdei úton, a fák alatt madártetem sötétlett madártetem mellett, fekete szegélye volt a tél gyászjelentésének, mint azokénak, amelyeket a koporsós tett ki a kirakatába, ahol mindig olyan sokáig bámészkodtak a felnőttek, ki-kitörölve nyilvántartásukból egy-egy ismerőst, míg én a helyre kis gyermekkoporsókat néztem, a sosem igazán bús angyalkákat, akik kedvesen kövérek voltak, és olyan vígan tartották gödrös kacsójukban a cipruságat, mintha voltaképpen meg volnának elégedve azzal, hogy végtisztességen asszisztálnak, és egy percig se vennék komolyan a saját bánatukat.

A város, s hitem szerint alighanem a világ szíve is a Nagytemplom volt.

A Nagytemplomot akkorának képzeltem, hogy méreteit nem tudtam reális mértékegységek szerint meghatározni. Mikor gúlát láttam képen, s mellette a dimenzió érzékeltetésére embert, a Nagytemplomot gondoltam gúlanagyságúnak. Sárga homloka háromszögbe futott össze, tornyainak szeme, szája volt, éppúgy néztek a tornyai, mint az emberarcok, soha nem láttam később sem ennyire lélegzően eleven épületet. A toronyban harangok laktak, ha megszólaltak, apám-anyám megállt, a kongás nyomába bámult, megnevezte, melyik harang szólt, hogy mit néztek ilyenkor, mire figyeltek, nem tudtam rájönni egészen odáig, míg el nem vesztettem őket, s magamat nem kaptam rajta, hogy ugyanazzal a mozdulattal emelem a fejemet és bámulok a harangszó nyomába, mint egykor ők. A Nagytemplom magát az eget tartotta csillagain, anyám, aki a Kismester, azaz Bethlen utcán nőtt fel, s a Füvészkertbe ment férjhez, mindig köszönt is neki. „Kezicsókolom, Nagytemplom” – mondta anyám, ha elmentünk az épület mellett, ezen sose csodálkoztam, mert bár erről nem esett szó, valahogy tüstént megéreztem a Nagytemplom összefoglaló, szimbolikus jelentőségét, hogy az épület önmagán kívü1 egyben mindazokat is jelenti, akiket anyám valamikor szeretett, gyermekkora, ifjúsága tanúit, akikkel együtt egykor az árnyékában járt. A Nagytemplomnak körbefutó párkánya is volt a lépcsők tetején, kövei közein vézna fű nőtt, oda felállva szerettem a legjobban nézni a várost. A Piac utcán végig, a nagyállomás felé még kofák guggoltak gyerekkoromban a templomtértől a Csapó utca kezdetéig, ha arra jártunk, valami mindig jutott állandóan a karomon hordott kosárkámba, sós kenyér, pattogó vagy sült tök.

A Nagytemplom mögött feküdt az Emlékkert meg a Református Kollégium.

A Kollégium apám szemefénye volt. Ott végezte iskoláit, akárcsak minden férfirokonunk, már Vergilius-fordító dédapám is, úgy beszélt a négyszáz esztendős intézményről, nagy hírű nyugati egyetemek testvériskolájáról, mint szerelmes a szerelmeséről, kopott falépcsője minden fokát számon tartotta. Történetét úgy mondta el nekem, mint egyéb meséit, s akkora érdeklődéssel is hallgattam: tőle hallottam először Méliusz Péter nevét, a reformáció fogalmát, lényegét, olyan idős koromban, mikor érdeklődésem igencsak megmaradt volna a kutyák-macskák, édességek világán belül, tőle azt is, hogy van ilyen nevű hely: Wittenberg, vagy hogy Mária Terézia idejében nem maradhatott volna fenn a főiskola, ha svájci, skót meg holland egyházak nem segítik. Ahogy anyám a Nagytemplomnak köszönt, úgy simogatta meg apám a Kollégium falát, ha a vakolat hullni kezdett, fejét csóválta, sajnálta, mint egy beteget. Még nem jártam iskolába, de tudnom kellett az erdélyi fejedelmek nevét, akik sóval vagy valamilyen egyéb adománnyal segítették a főiskolát, s képekről ismertette meg velem az ősi diákviseletet. Meséi részint azt eredményezték, hogy minden diákon állandóan az ősi tógát kerestem, s bosszantott, hogy már nem hordják, olyan megvetéssel néztem a tógátlan református gimnazistákat, mintha pucéron járnának, részint meg azt, hogy az erdélyi fejedelmek ügykörét képzeltem másmilyennek, mint amilyen a valóságban volt.

Az udvar munkálkodásra és imádkozásra intő feliratát hamar megtanultam, annyit jártunk benne, főleg a régi traktusban; apám apróra megmutogatott az épületben mindent, az összes relikviákat. A könyvtárnak, az ősi folyosóknak, a házi múzeumnak szaguk volt, a falépcsőnek is. Önálló város volt a Kollégium, ezt tüstént megéreztem, szigorú négyszöge külön világot keretezett. A háborúban a Kollégium pincéjében vártuk ki az ostrom végét; míg ott voltunk, sose féltem, pedig ha kurta is, de véres pár nap volt, ameddig a front átlendült a városon, s a pergőtűzben a lövések a fejem feletti dupla vas óvóhelyablakra záporoztak szüntelenül. Háromszor annyi ember lapult a Kollégium óvóhelyén, mint a légköbméter mennyisége engedte volna, ám csak a rossz levegő kínzott meg, nem a halálfélelem. Elképzelhetetlen volt, hogy ez az épület ne védje meg azt, aki hozzá folyamodik segítségért.

A Kollégium belsejénél gyermekszememnek izgalmasabb volt a főfront; a fejek miatt.

A templom hátulját bámuló kőábrázatokat minden alkalommal jól megszemléltem, ha arra jártunk. Sokat hallottam a régi, híres professzorokról, s úgy képzeltem, a kőfejek őket ábrázolják. Miután olyan rettentően okosak voltak, és testüknek legjelentősebb része a fejük volt, egyéb tagjaikat nyilván pazarlás lett volna megörökíteni, hitem szerint hát csak az agyukat tartalmazó fejeket faragták ki és tűzték az épület homlokzatára, mint Falladát, a mesebeli beszélő lovat. Meg voltam róla győződve, hogy minden szobor éjszaka eleven, az elesett katonák hősi emlékén az oroszlán, az a bizonyos, amelyen egyetemista apám a nagy költővel együtt lovagolt, kirántja a belefúródott nyílvesszőt, nagyot ordít, a katolikus templom szentjei, de még Kossuth Lajos is, sétálnak. Méltánytalannak éreztem ugyan, hogy a professzorok fejének vélt fejek kimaradnak a mozgás lehetőségéből, de azért megértettem az okát. Mivel nem volt se törzsük, se kezük-lábuk, csupán fejük, úgy gondoltam, csak gurigálni tudnák magukat a földön, s ez nem illenék ilyen tekintélyes férfiakhoz, amellett nem láttam tisztán, ha egyszer le is kerülnek a gyalogjáróra, hogy jutnak majd vissza a falra. Beláttam, nem lehet másképp: ők, szegények, az egyedüli szobrok, akik nem élhetik a szobrok titokzatos éjszakai életét, ha eljön az éjfél.

Az Emlékkertben gyakran megpihentünk, a buzogányos Bocskai fejedelem, a gályarabok oszlopa és egy titokzatos korsós emlékmű közötti területen bolyongtam, egyik különösségtől a másikig. A bronzfejedelem földig érő ruháján, nagyszerű buzogányán éppúgy eltűnődtem, mint a vasgályán a gályarabok oszlopán, amely ősöm nevét is megörökítette. A tény, hogy a fejedelmek sóval támogatták a Kollégiumot, azt a természetes gyanút ébresztette bennem, hogy Erdély nagyságos urai voltaképpen királyi rangú fűszeresek voltak, fűszeresek, mint barátaim, akiket reggelenként meglátogatok. Hogy a kereskedők nagyon gazdagok is lehetnek, azt tudtam. Várady-Szabó Lajos patrícius kalmár dédapám éppolyan fantasztikusan gazdag volt valamikor, mint anyai szépapám, az a bizonyos Zelmus, akiről számtalanszor hallottam, hogy vékával mérte az arany és ezüst tárgyakat, mikor a dédanyámat sűrű átkok és balsejtelmek között hozzáadta anyai dédapámhoz, a szabadságharcos honvédtiszt Jablonczayhoz. Ám sem a sókereskedő fejedelem, sem a gályarab ős nem volt olyan megfejthetetlen, olyan titokzatos a számomra az Emlékkertben, mint egy korsó, ami talapzaton állt, s amiről elmulasztották közölni, hogy valami egyházi jótevő, és a felesége emlékét őrzi. Azt hittem, a korsót tisztelték meg, a korsót magát, és nem tudtam rájönni, miért. Nem is volt valami szép korsó, mégis szobra volt, mint Kossuth Lajosnak.

Ha a Kollégium mellett egyenesen a sínek mentén haladtunk tovább, az erdő felé közeledtünk. Úgy a Margit-fürdő környékén – amelynek kerítése mellett mindig félrefordítottam a fejemet, attól tartva, hátha egyszer csak meglátom az anyámat, nem azt, aki kézen vezetett, hanem régi mivoltát, a kislányt (ez a különös szorongás abból az elképzelésből fakadt, hogy az ember mögött elmaradt különböző korú alakjai valahol talán megőrződnek, s úgy sorakoznak térben-időben, mint egy album képei), aki itt ugrándozott gazdag rokona fürdőjében, s mikor végre ki tudták csalni a medencéből, végigcsepegtette ázott copfjaiból a lakást, ahová uzsonnázni hívták – már az erdő adott hírt magáról, a Péterfia utca vége felé egyszer csak, még a legnagyobb nyár idején is, hirtelen hűvösebb lett, feltámadtak a másfajta, a városiaknál keserűbb és könnyebb illatok, a tölgy, a fenyő, a bükk lehelete. Mintha valami hatalmas zöld hang kiáltott volna a házak közé: „Itt vagyok a város szélén, ideszorultam, de azért megvagyok, valahol a Simonyi út meg a Pallag között, meg azon is túl meg köröskörül, itt lengetem nagy gallyaimat. Éjjel beszélek is. Hallotok engem?” Ez az erdő is erdőbb erdő maradt mindörökre másoknál, a Kaukázus vagy Svájc rengetegeinél is meggyőzőbb, talán éppen azért, mert homokon nőtt, s olyan kitartást és földhöz való hűséget példázott, olyan, a sanyarúbb talajviszonyok ellenére is robusztus erőt, amit máshol nem érzékeltem.

A város közepe a Kossuth utca volt, apai dédapám gyermekeinek főhadiszállása, s persze a Piac utca, boltjaival és azokkal a méltóságteljes házakkal, amelyek közül szintén olyan sokban lakott rokon, vagy olyan sokról mondták, hogy valamikor valamelyik családtagunk élt benne. Hamar megtanultam, melyik házhoz van közünk, Úrnapján honnan nézzük majd a körmenetet, amelyet mindig egy kis riadalommal szemléltem anyám rokonsága közé vegyülve, mert a körmenetnek oltárt emeltek a kapualjban, amely köré girlandokat fontak, s aggódtam, nekem, a kálvinistának, való-e asszisztálnom ebben. Tudtam, melyik házban élt Zelmus szépapám, aki szobáit 1849-ben, a debreceni csata előtt először Paskievics herceg, később Rüdiger gróf számára foglalták le, s hol állt az a fal, amelyen Petőfi kardja függött, a kard, amelyet ősömmel cserélt, emlékül, hol ültek óriási gyarmatáru- és csemegeboltjukban anyám dédszülei, s hol Zelmus ősöm apja, ükapám, Kazinczy Ferenc postájának, külföldről vagy Pest-Budáról rendelt könyveinek továbbítója. Itt állt a városháza is, a Nagytemplom és a Kollégium után a harmadik legjelentősebb épület, amelyet azért kedveltem, mert ide gyakran felvittek, nemcsak azért, hogy ott dolgozó apámat láthassam, hanem hogy megmutassák nekem a bárányt. A bárány a városcímert ábrázoló nagy festményen, a bejárattól jobbra nyíló lépcsőház falán volt látható, míg pici voltam, magasra emeltek, hogy megcirógathassam. Az állatról, mely patájában sávos lobogót tartott egy pálmafa mellett, senki sem közölte, hogy az voltaképpen Krisztus, hát nekem csak bárányka volt, méghozzá elég nyomorúságos körülmények között élő, mert hát miféle élet az egy báránynak, hogy lobogón fogjon, ahelyett hogy legelne. Később, már íróként, magam is meglepődtem, milyen gyakran visszatér szimbólumaim közt a báránykép, mint összefoglalója mindannak, ami mögöttem maradt, szülővárosom emlékeinek, magának a gyermekségnek. A városházára gyönyörűség volt bemennem, csak a bejáratnál kellett vigyázni. Ha a hajdúk denevért fogtak, felfeszítették, irtózatos volt látnom a falra szögezett nyomorult állatot, akinek árva életéért, értelmetlen, babonás holtig-kínzásáért apámon kívül nem emelt szót senki, s akinek torz arca örökre úgy rögzült meg bennem, mint a kimondhatatlan, néma gyötrelem lárvája. „Ördögpofája van! – magyarázta a hajdúk őrmestere. – Akinek ördögpofája van, maga is ördög!” Egy páréves gyereknek csak reakciói vannak, nincsenek még érvei. A denevérért majd megszakadt a szívem, s a hajdú őrmester tétele tüstént, kicsi koromban is gyanús volt, nem meggyőző. Ma már tudnék vitatkozni az állat érdekében, akkor nem tudtam, csak megsirattam. De problémájának szimbolikus jelentősége később elég gyorsan eligazított, más, a denevér felfeszítésének szükségességéhez hasonló indokok alapján halálra szántak vagy halálra szánandók helyzetének mérlegelésében.

A városházán csak percekre láthattam apámat, a hajdúk őrszobáján vártam meg, míg hazamehetünk mind a ketten. Télen valósággal eltűntem a párolgó bundák védelmében, a dohányszagú, sűrű melegben, a bámulatosra pödrött bajszok, széles, barna arcú, mosolygó szemű és csúnya beszédű férfiak között. Minden alkalommal megetettek, s bár otthon rosszul és keveset ettem, a hajdúk kezéből minden ízlett, szalonnadarabkákat dugdostak a számba bicskahegyről, nyáron meg óriási hasábokból rakott faerődben bújócskáztak velem, harsányan nevetve, hogy iparkodik páréves lábam utánuk, felhajigáltak a levegőbe, meg egymásnak dobáltak. A sok arc és sok különféle hajdú, a mi otthoni Jánosunk is később egyetleneggyé formálódott az emlékezetemben, egy durva beszédű, csepp gyereket pesztráló, öreg férfimadonna lett belőle, epikai alapélményeim egyike.

Sokat kellett levegőn lennem, sokat sétáltattak, a helyek, ahol megfordultunk, nem voltak mindig szokványosak. Játszani olykor a Kincseshegyre jártunk, a homokbuckákhoz, amelyek egy régi temető maradványait őrizték, utóbb széthordták a homokot, eltűnt mindenestől, megváltozott az egész környék. Ha kiértünk, anyám olvasott, én kapirgáltam, meg felszedtem, amit találtam. Anyám azt mondta, mikor először meglátta, hogy kiások, megfúkálok, rázogatok és gondosan kitakarítok egy koponyát, rám kiáltott, kikapta és eldobta a kezemből a hajdani megboldogult maradványát. Mire feleszmélt, új kincset leltem, s vittem neki nagy büszkén: lábszárcsontot, medence maradványt. Akkor meg próbálta magyarázni, nem szabad semmiféle csontot felszednem, nem engedelmeskedtem, mert nem éreztem meggyőzőnek a magyarázatát. Nem hittem el, hogy amit a kezemben tartok, ember volt valamikor, hogy az én húsom is valami hasonló vázon áll, végül is abba kellett hagyni a kincseshegyi sétákat, mentünk máshová.

A temetőbe gyakran kivittek, ez jó volt mozgásnak, levegőzésnek is, amellett hasznos is, mert egybe lehetett kapcsolni a gyomlálással, öntözéssel. A Szabó nagyszülőkről kevesebb szó esett, mint anyám halottairól, a Szabók nem kaptak több, nagyobb részt az életünkből, mint hitem szerint megillette őket, ám anyai dédanyámat annyit emlegette anyám, és olyan rajongással, hogy ez mindig felbosszantott, mert indokolatlannak találtam. Nem tudtam szelektálni az emlékek között, sem az emlékezés folyamatának áttétessége nem jutott el tudatomig, felnőtt anyám utólagos reakciói inkább megdöbbentettek, mintsem nagyobb szelídségre vagy megértésre sarkalltak volna, mert a rajongás mellett azt is épp eleget hallottam, hogy az annyit emlegetett és imádott dédanya sosem adott anyámnak rendes vacsorát, és egy iskolai szereplés után, kislány korában, arra kényszerítette, hogy elhordja az iskolában a jelmezét, s vadászruhában menjen a tanításra, ami miatt a zárdista lányok nem is köszöntötték másképpen, csak így: „Piff-puff, te vadász!” Átvettem anyám hajdani sérelmeit, nem tudtam még, hogy az epizódok milyen keveset számítanak majd a kontinuitásban, hogy a halottról a részletek, olykor valóban nem kellemes részletek mellett milyen viszontlátásra szomjazó, örök nosztalgiát ébresztő benyomás is maradhat, s hogy az emlékezet milyen bölcs szobrász, ha valaki utolsó, immár egyedül hiteles figuráját faragja. Dédanyámat sokáig ki nem állhattam, bár a katolikus temetőt, ahol látogattuk, nagyra becsültem a csigák és gyíkok meg a titokzatos formájú szobrok miatt, ám mikor világítani mentünk, s a szélben újra meg újra elaludt a sírján a gyertya, a szélnek drukkoltam, nem a gyertyának. „Borzasztó vagy ezzel a kaján képeddel – mondta anyám –, soha életemben nem láttam ilyen kislányt. Hát mért nem szereted a dédanyádat, aki felnevelt engem? Ha ő nincs, akkor most nincs anyád se, megfogott a nyakamnál fogva, pedig már nem volt fiatal, kiemelt abból a környezetből, ahol picikoromban éltem. Mindent neki köszönhetek, ami vagyok, ami lettem. Hogy lehet azt kívánni, hogy ne sikerüljön világítanom neki?” Elképedt volt, szomorú, akkor valamit mégiscsak megsejtettem abból a kapcsolatból, ami a dédanyámhoz fűzte, és haragudtam magamra, hogy olyan vagyok, amilyen.

Sosem tagadtam se magam, se más előtt, ha vétettem, akkor, abban a percben, úgy éreztem, valóban nem vagyok büntetlen. Néztem a keresztet, régi kereszt volt, dédanyám neve már régen rajta állt a családtagok közös, nagy márvány sírkövén, ám a keresztet nem távolíttatta el anyám, úgy képzelte, talán érinti valahol odalenn a neki olyan kedves koporsót, hagyjuk a helyén, hiszen ezt tűzték le a temetésen. A halottak mind éltek a szememben – ezért nem tudtam komolyan venni a kincseshegyi csontokat –, csak másképpen és máshol, mint mi, föld alatt, s a gyertya, amit gyújtottunk nekik, csak megerősítette azt az elképzelésemet, hogy adható nekik valami. Nemigen voltak kincseim, tulajdonaim között legtöbbre akkor éppen egy nefelejcses rézgyűrűt tartottam, amit szerencsecsomagban leltem, a rézkarikán négy kis világoskék gyöngyszem szabályos virágocskát képezett. Lehúztam. Gonosz, irigy gondolataim voltak – érveltem magamban –, hogy kibékítsem, nekiadom dédanyámnak a gyűrűt. Beleszorítottam a karikát a kereszt egy repedésébe. Anyám látta, de nem szólt, anyám sose regisztrálta, ha valami szelídebb megértés lett úrrá indulataimon, tudta, ha megdicsér, dacból vagy buta szégyenkezésből visszacsinálok mindent. Ez volt az egyetlen olyan alkalom, mikor ellágyultan gondoltam sosem látott, fösvény dédanyámra, s mikor a következő héten már nem találtam a gyűrűmet a kereszt repedésében, úgy éreztem, nagyon is helyesen jártam el, mikor ennek a fukari halottnak, aki olyan rosszul táplálta az anyámat, és hagyta, hogy hozzámenjen ahhoz, akit voltaképpen nem is szeretett, neki ajándékoztam a gyűrűmet, ugye, hogy feljött az ékszerért most is, most aztán ő viseli odalenn. Az ilyen, aki a használhatatlan esernyőkből kifejtette a vázat, és azt is eladta, és azt mondta annak a majdnem vészesen vérszegény, szúnyoglábú fruskának, aki az anyám volt, miközben ő csokoládét uzsonnázott, hogy ott a kenyér, sózza meg, paprikázza meg, jó az vacsorára, bizony hogy nem hagy ott ebek harmincadjára egy ilyen szép, finom, nefelejcses gyűrűt. Dédanyámat, akit festményről jól ismertem, különben egyszer, egyetlenegyszer sikerült meglátnom életben is, haldokló anyám kezét fogva, a mentőkocsiban. Anyám arca a szemem láttára tört darabokra s formálódott újjá, orra megnyúlt, ajka vonala más lett, mintha valami iszonyú varázslat érzékeltetni akarta volna, hogy máris a holtakhoz tartozik, elvesztette régi külsejét, nem ő, a dédanyám feküdt előttem anyám ingében, pongyolájában, pokrócba bugyolálva, némán, félig csukott, ismeretlen szemmel.

Az ókút fenekén még olyan a Szent Anna utca, amilyennek én ismertem akkor. A fák felnyúlnak az égig, törzsük vastag, négy sor fa alkot rajta dupla fasort. Az utca házunkkal szemközti oldalán templom áll, májusban, mikor az ájtatosságok Szűz Máriát köszöntik, kedves csillagkoszorú villog a szent asszony hajában. Hányszor megcsodáltam, ha anyám bevitt, ezt a templomot, olyan piros volt a szobrok ruháinak pirosa, olyan kék a palástok kékje, és olyan arany az arany, ami a glóriákon izzott. Csak álltak a szobrok fülkékben, talapzatokon, jó szag volt köröttük, én meg töprengtem rajta, hogy érezhetik magukat ebben a kálvinista városban olyan emberek között, akik templomában nincs, csak meszelt fal, és akiknek az énekeik is másképpen szállnak az égbe, nem olyan fürtösen, olyan füstként kacskaringózva, mint az övéik, hanem vastagon, lassan, mindig egy kicsit dühösen, mintha azt hinnék a hívek, messzi az ég, jó lesz kiereszteni a hangjukat, különben nem hallik fel odáig, amit mondani akarnak. A Szent Anna utca különben is csodálatos utca volt, egyik szára a korzóba torkollt, a másik meg a nagyhíd felé mutatott, mindkét végét patika zárta le, a görög templom felé eső részen egy különösen izgalmas gyógyszertár, az Aba bácsi patikája. Róla, a neve miatt, azt hittem, voltaképpen Babának hívják, csak szégyelli, és nyilván nő is, de nem lehet tudni, miért, férfinak és patikusnak álcázza magát. Errefelé jött minden húsvétkor a körmenet, cakkos templomi zászlókkal, fehér ruhás szüzekkel, katonazenekarral, és itt, majdnem a házunk előtt adtak a katonák feltámadáskor díszlövést, amitől féltem, és mindig előre befogtam a fülemet, hogy ne halljam, közben pedig állandóan szemrehányást tettem magamnak, hogy kimaradok egy ilyen fontos pillanatból, mint a feltámadás. A díszlövés miatt örökre összeforrt tudatomban az égnek szárnyaló Krisztus alakja meg a mindenkori helyőrség, gyerekkoromban meg voltam győződve róla, valami összefüggésnek kell lennie a Megváltó és a hadsereg között, hiszen a Golgotán is voltak katonák. Arrafelé, ahol az utca végződött, feküdt valahol a rejtelmek háza is, túl-túl a téren, kicsit jobbra, a dohánygyár környékén, az épület, amelyet megmutattak egyszer, s amiről azt közölték: én ott születtem. Felfoghatatlan adat volt, olyan határig, hogy nem is óhajtottam róla kérdezősködni. Hogy egyszer még nem voltam, aztán meg hirtelen lettem, méghozzá nem is ott, ahol laktunk, hanem máshol, olyan helyen, amelyet úgy hívnak: Bábaképezde, maga is elég lett volna, hogy megzavarjon, elnémítson, hát még a hely neve, a szó. Anyám és Jóska bátyám, anyám sógora tanítók voltak, tanítóképezdében képezték őket, elmondták nekem. Ha a tanítókat meg tanítónőket tanítóképezdében képezik, akkor a bábaképezde nem lehet más, mint olyan hely, ahol a bábákat képezik. Bába számomra csak egy volt, a vasorrú; úgy irigyeltem mindenkit, aki normális helyen jött a világra, nem olyan iszonyatban, ahová bábákat iratnak be varázslók vagy kicsodák, akiket aztán ott megtanítanak mindenfélére, ami undok mesterségükkel jár.

Az ókút mélyén ott vannak a piacok, valamennyi, a tej-vaj-tojás-túró elárusító helye az Aranybika közelében, a József királyi herceg utca táján. Ennek az utcának a nevét úgy tanultam meg: Józsefkirályherceg, és Józsefről, akiről egyébként nem tudtam, kicsoda, úgy gondoltam, ha egyszerre király is meg herceg is, igazán nevezetes ember lehet, mikor más vagy az egyik, vagy a másik, és ugyan mi lehet a dolga, mikor Magyarországnak kormányzója van. Közel a tejpiachoz halat is árultak, a halkofáknak különös szaguk volt, ők vonzottak is, riasztottak is, áruiktól tulajdonképpen idegenkedtem, különösen a halak szemétől.

Volt virágpiac is, kofái a Kossuth utcán guggoltak, kosaraik illatba burkolták a lépegetőket, cserepek barnultak a járókelők lába előtt, humusz feketéllt, palánták, mosolygó kiskerti csokrok, buta bokréták kínálkoztak, s közöttük rengeteg szép szagú fű, zsálya, borsfű, menta is. A nagypiac, az igazi, a mindenféle áruval hivalkodó, annyi kincset kínált egy kisgyerek szemének, akit egyformán elragadtatott egy kockás zsebkendő vagy egy sütni való tök, pattogatott kukorica, búzahegy, dinnye, kappan, tehénszarvból készített ivókürt vagy gomba, hogy még azt is elviselhetővé tette, hogy a piac sarkán ott emelkedett a zeneiskola, amelynek ablakaiból zuhatagszerűen ömlött alá a muzsika. A zene élvezéséhez, megértéséhez évtizedek kellettek: gyermekfülemnek, egész mivoltomnak valami barbár, elsődleges, melódia nélküli, csak ritmust reveláló zenei élmény volt természetes.

A vásártér és a rajta tartott nagyvásárok az ókút első absztrakt élményei, a komédiások sátraival, a lisztes arcokkal, szív alakúra festett szájakkal és ringlispillel, keringő krinolinhintával és erőművészekkel. „Háromezer korona mindegyiknek darabja, amelyiket választja” – énekelték a kikiáltók, s a bekecsek és a pipák, a szarufésű, a festett víz, az agyagáru, a lacipecsenye, a bajuszkötő, a similabda meg a pálcán felmászó majom mint mozaik helyezkedtek el tudatomban, képet adva valamiről, aminek jelentőségét csak később értettem meg; hogy gyári vackokkal elegyítve, álkínaiak legyezői és buddhái között még a nemes város egykori céheinek szinte utolsó emlékjeleit láttam. A vásár speciális illata – forró zsír, vattacukor meg verejték – egyszerre rögzült bennem csoda formájú mézeskalács figurákkal, sallangos lószerszámokkal, csepp, nemes formájú hordókkal, remekbe készült gyerekcsizmával. Mindig hármasban mentünk a nagyvásárba apámmal-anyámmal, megnéztünk minden bódét, sátrat, sőt a komédiát is. A krinolinhintára egyszer egy ismerősöm kis unokatestvérével együtt ültettek fel, egy varsói születésű kisfiúval, aki nálunk vendégeskedett, s egy szót se tudott másképpen, csak lengyelül. Rengeteg vattacukrot ettünk, a fiú hányt. Ámulva néztem, sose hittem volna, hogy tud hányni, mint mi, magyarok, majdnem hihetetlen volt, hogy idegen is képes ilyesmire. Nagyvásárban mindig rengeteg időt tölthettem, mintha szüleim tudták volna, hogy egyszer valamikor mind szükségem lesz ezekre az elemekre, amelyeket itt látok először, karbidlámpa fényére alacsony bódésor előtt, rúdon fityegő ködmönökre, a vásár esti hangulatára; egyszer, ki tudja, mikor, egy könyv lapján talán ott fog állni valaki, akinek figuráját az én fantáziám teremti majd, a ködmönök között, és nézni fog egy női alak után, aki besurran a bordélyház kapuján.

Az ókút legfenekén szülővárosom különös, kapu mögötti zajai is élnek. Állat csahol vagy bőg, ember sír vagy nevet, öblösen, vagy csak beszél, szebben, mint bármi föld bármely dialektusa, különös, zárt magánhangzóival, diftonguszaival. A friss jégen korcsolyák suhannak, ezek az első korcsolyák fából készültek, ugyanaz a kéz faragta őket, amely a szánkót készítette. Küszködik a fakorcsolya, karistolja a jeget, nyí a padlásajtó, nyitva maradt, a széllel van valami elintéznivalója, s a házigazdáék folyosóján idegen nyelven beszélnek. Ám a legfontosabb hang az emlékek között mindig a takarodó. A kaszárnyából jön, valahonnan Aba bácsi patikája mögül, száll, száll, nyáron, télen, minden évszakban, nyitott és csukott ablakon egyaránt hallani a hangját, s mindig azt jelenti, kilenc óra van, este kilenc. „Milyen fontos személy a katona – gondoltam sokszor esténként, míg hallgattam a hangot, s ott, az ágyam szélén már meséléshez készültek a szüleim –, ha akarják, a puskalövésükre feltámad Jézus, ők adják a díszkíséretet a botosnak is, aki a muzsikát csinálja a botjával, s lám, ők fejezik be a napot, akár a naplemente.” A húszas évek elejének városa csendes, az utcákat gázlámpák világítják, az ókút visszhangos fenekén a takarodó máig visszazeng. Szomorú ez a hang, de sosincs egyedül, dallama felveri a szelet, s a szél sem marad egymaga, míg átrohan a városon, vonatfüttyöt sodor. Olyan csendes a város, hogy az ágyból hallani, ha a pályaudvaron elindul egy szerelvény. Nem tudom, hova megy a vonat, nem tudom, mi a messziség, valószínűtlen, értelmetlen minden út, ami elvezet a városból, ha akárhová is, ha magába az égbe. Sír a takarodó, vékonyan, mint egy szál cérna, a hang pici szálán lóg a lét az ismeretlen és megismerni nem is vágyott világ felett, aztán elhallgat, elmetszik a napot a varázslatos és hatalmas katonák. Este van, jön az álom, semmivel sem reálisabb vagy irreálisabb, mint az ébrenlét.

A világ egyszerű volt, boldogító, biztonságos.

Egységes is. Nemcsak az emberek meg az állatok, de a tárgyak is éltek benne, és éltek, konkrét, hús-vér személyként mind a mesebeli lények, sőt olyanok is, akik semmiféle mesében nem fordultak elő, saját családi mitológiánk szüleményei. Szerettem élni, a nappal azért volt gyönyörűséges, mert sárga volt vagy fehér, az este, mert kék vagy fekete. Veszekedést, durva szót sosem hallottam (apám epikus kerekségű, hosszú körmondatokra terjedő, már-már művészi, szülőfalujából hozott és mindig minden indulat nélkül, majdnem mint egy áriát előadott káromkodásait nem lehetett „durva szó”-nak vagy pláne valami ocsmányságnak minősíteni, apám káromkodása művészet volt, mint egy átok a homéroszi eposzokból, mint egy vadnép kultikus szövege), ha belebotlottam valamibe, ha megütöttem magam a székben, vagy hasra estem a padlón, mikor leporoltak, talpra állítottak, szegény széklábon vagy szegény padlón is ugyanúgy sajnálkoztak a szüleim, mint az én zúzott térdemen vagy homlokomon. „Ejnye, hát kövesd meg őket!” – tanított anyám, s én bőgve, magamat is szánva, meg őket is, simogattam a bútort, amelynek nyilván ugyanúgy fájhat valamije, mint énnekem. Élt minálunk minden, élt, beszélt, érzelmeit, indulatait is kifejezte. „No nézd, milyen dühös!” – mondta elragadtatva anyám, aki különben is rendkívül élvezte, ha dörgött, villámlott, odaállított az ablakpárkányra, hogy a zuhogó esőn át lessem a morgó, háborgó eget. Törtem a fejem, ugyan mi háboríthatta fel úgy a fellegeket, hogy akkorát villannak, és olyan mély hangon kiáltoznak egymásnak.

A lét sokrétű volt, s annyi gondolkoznivalót adott, hogy a napok csak úgy repültek a feszült figyelésben és állandó gondolkozásban. A ház, ahol éltünk, L alakú volt, L-jének a talpa nézett az utcára, szára mentén keskeny udvar húzódott, amely faráccsal elzárt kertben végződött. Az utcai fronton, közvetlenül a kapu mellett, szabó dolgozott kis műhelyében, karján-térdén mindig férc fehérlett, s ha vasalt, s a facsaróvizes vasalóruhán át füstölni kezdett a kelme, pára lengte be az arcát. A szabó barátom volt, mint minden iparos vagy kiskereskedő az utcánkban. Megőriztem a képét, mint ahogy minden képet megőriztem, amely gyerekkoromban felkeltette a figyelmemet, s később, felnőttként ezek a képek mindig valami új fogalomhoz, látnivalóhoz kapcsolódva tértek vissza a tudatomban. Évtizedekkel később a Rigi csúcsán állva, míg lefelé bámultam a Tell Vilmos-vidékre, a hegyen pára úszott, híg köd; teteje, én magam is eltűntem a semmiben, ám a hegy lába-dereka vígan zöldellt odalenn. Álltam, éltem a pillanatot, hogy ott vagyok, aznap, akkor, s ugyanakkor mást is, mert annak, amit átéltem, két arca volt, a svájci tájkép, a Rigi ködfedte csúcsa, és ellenképe, egy alföldi városban a vasalójával győzködő, szelíd szabó.

A kapualj és a szabóműhely fölött az emeletet a háztulajdonosék foglalták le, túl a kapun, az L szárából nyílt a többi lakás, három a földszintről, három az udvarra néző emeletről. A földszint középső lakása volt a miénk, ablakainkból jázmin- és spireabokrokat lehetett látni, bejárati ajtónkkal szemben ott volt a poroló, amelyet két bodzafa lecsonkolt vállára rögzítettek, s amelyek minden tavasszal megpróbáltak úgy élni, mint a többi fák, levelet hoztak, friss hajtásokat, ha tűrték volna, kibontják virágaikat is. Ám a háziúr lemetszette minden évben az újszülött, próbálkozó gallyakat, a poroló tárgy volt a szemében, nem illett hozzá se levél, se virág, hiába állt két eleven fatörzsön. Az elmúlás és halhatatlanság sajátságosan bonyolult viszonylatára a lecsonkolt és évente újra kihajtó bodzafák tanítottak először.

A kapubolt mellett, az udvar jobb sarkában állt a tilalmas ókút. Szemben vele, hátul, a faráccsal elrekesztett kertecskében vérszegény pöszmétebokrok, ribizlicserjék és mindig férges gyümölcsöt hozó szilvafák tengődtek, a kert végéből három intézmény kertjébe nyílt kilátás. Jobbra a zárdára látott a nézelődő, bal felé egy zsidó magáninternátus kertjébe, középen a kálvinisták iskolájára. Minden érdekelt, de az apácák voltak a legizgalmasabbak, sokat figyeltem őket a mi kerítésünk mögül, míg sétáikon különös, fegyelmezett mozdulattal összefonva kezüket ott lépdeltek a zárdakert kavicsos ösvényén. Fekete-fehér ruhás alakjukat nem középkort idéző öltözék viselőinek érzékeltem, színeik és fátyluk hátrészének sajátos szabása miatt olyanok voltak a szememben, mint a pingvinek.

Sovány voltam, beteges, meghizlalhatatlan. Gyakran kényszerültem ágyba, s ha véletlenül senkinek nem volt ideje mesélni vagy játszani velem, könyvet adtak kezembe, már akkor is, mikor még nem tudtam olvasni. Legelső könyvemet a szüleim csinálták összefűzött lapokból, amelyet teleragasztottak metszett képpel, s a képek alá, szövegnek, saját verseiket írták. A második, amelyet annyiszor felolvastattam magamnak, hogy mielőtt még ismertem volna a betűket, már könyv nélkül tudtam a tartalmát, egy különös ábécés könyv volt, utóbb, már felnőttként, megtaláltam azt az eredetit, amiből magyarították: Wilhelm Busch egyik kötete volt. Nem tudom, ki végezte az átalakítást, esztétikai érzékem kifejlesztésében mindenesetre nagy szerepe volt. Az F betűhöz írt verse például: „Fáj a fogad friss fügére? Foly a fenyvesmadár vére!” – azonnal elkezdte olyan irányú képzésemet, hogy ne legyen olyan irodalmi vagy képzőművészeti absztrakt vagy szürrealista alkotás, ami bármikor is meglepne. Mi érhetett volna már az után, hogy az F betűn kívül azt is megtanultam, hogy abszurd elemek is eredményezhetnek harmóniát? Fügét nem láttam még, nem volt behozatal, a fogam tejfog volt, nem fájt, a „fogam fáj valamire” kifejezést nem ismertem, nem is tudtam, micsoda, a fenyvesmadárról sejtelmem se volt, miféle madár lehet, de mindenesetre olyannak képzeltem, akinek foga van, ami egy madárnál eléggé kivételes tulajdonság. Hogy a fügére fájó fog miatt miért csorog szegénynek a vére, az életemért nem tudtam volna rájönni, de egy idő múlva éreztem: nem is fontos. Megsejtettem, hogy mindegy. A hétköznapi érzékelés elmaradásáért bőven kárpótolt az a tulajdonképpen boldogító és töprengésre késztető ámulat, amelyet egy fogsoros madár füge miatt csorgó vére keltett bennem.

Ha elfáradtam könyvet tartani, gondolkoztam, gondolataim megpróbáltak valami rendet teremteni a látottak között. A határok eredeti adottságaim, szüleim sajátos természete és neveltetésem miatt amúgy is elmosódtak a valóság és a képzelet között a mi otthonunkban, ám egyvalamiben azért az eszmélés legelső idejétől fogva különböztem családtagjaimtól: rendkívüli igény élt bennem, hogy túl meséken és mágikus víziókon, rájöjjek a dolgok okára, magyarázatára, összefüggéseire. Az átmitizált világ csak reális talapzaton volt hiteles és otthonos a számomra, néha órákig csak feküdtem a betegágyban, néztem az ablakon át a szomszédos zárdaépület akkor még alacsony tetejét, s töprengtem valamin. Töprengtem például azon, hogy mi a magyarázata a szélnek. A szelet mindig szerettem, jobban éreztem magam, ha fújt, mint ha hallgatott, a viharos szelet is szerettem, valami elemit éreztem ki belőle, valami elsődleges megnyilvánulását a természetnek. Megfigyeltem, ha feltámad, mozog gally és levél. Ha a szél megindulásakor megmozdul a gally és a levél, akkor nyilvánvaló, hogy a szél és a mozgás között összefüggés van, és a szelet a levelek mozgása okozza, télen meg ősszel, mikor pedig nincs levél, s a gallyak csupaszon mozognak, a puszta gallyak okozzák a szelet. Az is világos volt, hogy a zene, amelyhez, hogy az utcakép még színesebb, érdekesebb legyen, katonákat is felvonultatnak, akik fényes hangszereket cipelnek, úgy masíroznak, és még a szájukat is mozgatják meg a kezüket, vagy felfújják a pofájukat, hogy a látvány jobban vonzzon, a tamburmajor vezénylőbotjából jön, bizonyos, hogy a botban lakik a zene. Színházba hároméves koromtól szinte mindennap elvittek, a zenés darabokban csak megerősödött a hitem, hogy a muzsika előidézője és teremtője a bot: a karmesternek is botja volt, míg fel nem emelte, abban a vájatban, ahol a zenészek ültek, csak néha-néha pittyent valami, de mikor fellendült az a pálca, egyszeriben elkezdődött a muzsikálás. A színpadon az énekesek produkciója is összefüggött a bottal, nyilván azok hangja is a botból áradt, azt gondoltam, mi különösen tehetséges család vagyunk, mert az én szüleim bot nélkül is tudnak muzsikálni, ez nyilván olyan külön adomány, mint amiről annyit hallottam, őseim irodalmi tehetsége. Évekig nézegettem, emelgettem minden férfilátogatónk botját, nem ad-e hangot, ha felemelem, s évekig hittem a színházi zenekarról is, hogy tagjai csak azért ülnek ott, mindenféle hangszerrel a kezük ügyében, mert így szebb a látvány, de voltaképpen nem csinálnak semmit, a zene, a nyilvánosan színházban vagy utcán hallott muzsika feltétlenül varázslat, a pálca műve.

Vézna testemben szokatlanul heves indulatok éltek, s örökké elemző logikámat olykor különös irányba csalták a hirtelen lobbant szenvedélyek. Miután születésemtől rendkívüli gyöngédség vett körül, minden barátságtalanabb megnyilvánulásra elsődlegesen, primitíven jelentkező vadsággal válaszoltam, azonnal bosszúállásra készen. Volt egy ostoba rokonunk, aki örökké kövérre hizlalt gyermekeivel büszkélkedett, az előttem bökte ki egyszer, miután megajándékozott egy labdával, amire régóta vágyódtam, milyen csúf kis teremtés vagyok, minden bordám kinn van, talán fel se növök, amennyit betegeskedem; íme, megint ágyban talált. Értettem, mit beszél, hogy arra céloz, még majd én is odakerülök a temetőbe, ahol mindig azzal a haraggal keveredett elképedést szoktam érezni a rokonok sírjai láttán. Egy darabig csak pislogtam a kövér rokonra kanyarós, gyulladásos szememmel; aztán mint egy miniatűr, mindennel leszámolt Caesar Pompeius oszlopalján, arcomra húztam a takarót, a labdát meg leeresztetten az ágy mellett a földre. Minek egy csúf halálraítéltnek akármi? A labdát felvették, visszatették mellém, azt hitték, leesett. Akkor már eldobtam, nem lehetett félreérteni. „Lázas szegény – mentegetett az anyám –, beteg.” „Na de akkor is – mondta a rokon –, miféle gyerek ez? Annyira talán csak nem lázas, hogy hajigálja a játékszereket!” Felemelte újra, megtörülgette a labdát. Anyám később gyakran elmesélte, hogy arcom, amely végre ismét kibukkant a paplan alól, aszott, betegségtől foltos és kontroll nélkülien gyűlölködő volt, mint egy bosszúra készülő vademberé.

Mire meggyógyultam, a rokon túltette magát az epizódon, ha emlegette is, csak nevetett rajta, legyintett, s egy idő múlva azzal állt elő, hogy magával visz. Vidéken lakott, sokkal jobb anyagi körülmények között, mint mi, azt ígérte, meghizlal, megerősít, ott, falun olyan ennivalóhoz is hozzájutok majd, amihez a húszas évek elején a mi lehetőségeink között városon soha. Szüleim azonnal beleegyeztek, tudták, szükségem van levegőváltozásra, jobb kosztra is, én ordítottam, küszködtem, megpróbáltam könyörögni, hogy maradhassak, de nem segített semmi. Mikor láttam, hogy összekészítik a holmimat, abbahagytam a sivalkodást, felfogtam, hogy nem érek el vele semmit, s a kövér rokont annyira idegennek éreztem, hogy szégyelltem előtte a könnyeimet. „Látod, jó kislány!” – ajánlgatott az anyám. „Remélem is!” – búcsúzott a rokon. „Nem is vállalnám máskülönben.”

Vonaton vittek el, sőt első osztályon, ez más körülmények között szenzáció lett volna, de akkor, úgy, csak kiterjesztése annak a borzalomnak, ami az idegen helyre való kerülés tényével járt. Logikám élén próbáltam elmetszeni a láthatatlan kötelet, amivel a rokonhoz rögzítettek. Jó kislányokat vállal, azt mondta? Akkor nyilván rossz kislányokat nem. Akkor rossz kislánynak kell lennem, és kidob a házából. Az ételét úgysem akarom megenni, mert azt mondta rólam, rút vagyok meg beteges, ha pedig sovány vagyok, magamnak meg anyáméknak vagyok az, otthon így is jó, otthon senki se lát csúnyának, ha nem is esik szó a külsőmről. Ezektől nem kell semmi. Csodálkozott a rokon, milyen csöndes vagyok, bele se nézek a képeskönyvbe, amit az útra velem adtak; csak ültem mellette, de az ablakon se bámultam ki, néztem az ölembe, hallgattam. Nem tudta, milyen feszülten, milyen kétségbeesetten koncentrálva gondolkozom. Éreztem, hogy néz, de nem néztem vissza rá, ismertem jól az arcát, kerek volt, tulajdonképpen jóságos, nem okos arc. Még a labdaepizód előttről idegenkedtem tőle, felejthetetlen és undorító élmény kapcsolódott hozzá. A rokon abnormisan hosszú ideig táplálta egyik gyerekét, az már régen futott, mikor még szoptatta, s egyszer, mikor éppen riadtan bámultam, hogy a nálam alig fiatalabb kislány állva szopik, a rokon észrevette, hogy nézem őket. Nagyot nevetett, rám fogta a mellét, mint egy vízipuskát, és a szemem közé fröcskölt a tejjel. Eszementen, visítozva menekültem előle, s mire az udvar szélére értem, már hánytam is.

Mikor megérkeztünk, a rokon családtagjai összecsókoltak, ételt raktak elém, mindenki nagyon kedves volt. Csak annyit ettem, hogy éppen egyem, nem sírtam, nem ellenkeztem, nem is panaszkodtam, dicsérgettek, milyen csendes kislány vagyok, latolgatták, mennyi idő alatt lesz normális az étvágyam. Békén hagytak, hadd barátkozzam a környezettel, bebolyongtam a szobákat. A szalonra külön felhívták a figyelmemet, hogy ott mindenre nagyon vigyázzak, ott lehetőleg ne is tartózkodjam, mert azt nagyon féltik, vadonatúj. De különben csak éljem bele magam, hogy most az ő gyerekük leszek, és mire visszavisznek, gyönyörű, kövér kislány lesz belőlem. Hogy mikor visznek vissza? Hát soká. Majd ha meghíztam. Két-három hónap múlva.

Másnap estére otthon voltam.

Az olló, a tilalmas, nálunk is az éjjeliszekrény fiókjában állt otthon, ott leltem meg, azzal szöktem be a szalonba később, és hasgattam fel végtelen türelemmel és szorgalommal a hat szék és a kanapé huzatát. Mikor elkészültem a szúrásokkal, metélésekkel, ahol csak bírtam, belenyúltam a hézagokba, és a lószőrt is kicibáltam, hogy feketén kunkorogjon elő a sebhelyeken. Mint a füst valami iszonyú tűzvész jeleként, gyűrűztek a lószőr fekete végecskéi a halott garnitúra felett. Mikor végeztem, kimentem az udvarra, ahol a rokon gyermekei ettek, nem maradt róluk más emlékem, csak irtózatos nagy tálak, amelyekből kanállal tömik a szájukba az ételt. Vártam, mikor veszik már észre, hogy rossz kislány hagyok, mikor zavarnak haza, mennyi idő múlva mehetek vissza a szüleimhez.

Mikor kiderült, mit csináltam, a botrány valahogy nagyobb, ugyanakkor csendesebb, méltóságteljesebb volt, mint amilyennek vártam. A rokon rosszul lett, le kellett fektetni, vizes ruhát tenni a szívére, de aztán felkelt, s mintha mi se történt volna, ő maga etetett meg, éppúgy, mint a saját gyerekeit, módszeresen, jó falatokkal, csak éppen némán, s mikor elkészültünk, becsukott a szalonba, nyilván, hogy ne tegyek több kárt, ott már igazán nem volt mit félteni. Nyár volt, az ablakok nyitva, hallottam, hogy a rokon gyerekek álnok, gömbölyű szavakat kiabálnak az udvaron, mindenki tudta, mit csináltam, valami gúnyverset-mit énekelgettek, az volt a lényege annak is, hogy csúnya vagyok, fekete, nem szeret engem senki sem, még az anyukám se szeret. „Dehogynem – gondoltam, míg ültem a kanapén, és huzigáltam a lószőrt –, dehogynem szeret. Mit tudja azt itt valaki.” Ágyat is a szalonban vetettek nekem, nem alhattam odabent a rokon gyerekekkel, voltaképpen ez se bántott, pedig akkor aludtam életemben először egyedül.

A visszafelé úton is a rokon vitt, különös módon csepp haragot nem éreztem iránta, valahogy úgy képzeltem, most kvittek vagyunk a spriccelés meg a sértések miatt. Anyám az udvaron volt, mikor beléptünk a kapun, ott állt a bokrok előtt, ránk bámult, mikor a rokon belépett. Addig nem sírtam, akkor kezdtem rá, odavetettem magam a karjába, anyám tudta, hogy örömömben sírok, mert ismerte minden hangomat. A rokon lassabban lépegetett, ő hozta a koffert, levágta a földre a porolónál. Míg beszélt, áradt belőle a vád, a panasz, belefúrtam az orromat anyám ruhájába, hogy ne lássak semmit, csak azt érezhessem, hogy itthon vagyok megint, minálunk, ahol ha a szüleim így akarják, a csillagok is besétálnak a szobába, anyám az elemekkel társalog, apám meg, ha valami váratlanul jól sikerül, mélyen meghajol, mint egy cirkuszos, és képzeletbeli pántlikát húz ki a szájából. A rokon le sem ült, ment azonnal, senki sem marasztotta. Anyám csendesen bocsánatot kért a nevemben.

Mikor egyedül maradtunk, lefejtette magáról a karomat, szemembe nézett, olyan mélyen, mintha a pupillámon át a gondolataim közé akarna látni. Nem szólt, nem szidott, csak némán csóválta a fejét. „Hazajöttem” – gondoltam, és hirtelen összeborzadtam, mint amikor fürdettek, s a váratlanul forró vízben hirtelen megrándult a testem. Apám kilépett a szobából, nyilván hallott mindent, mert nem kérdezősködött. Felhős volt az arca neki is, anyámnak is, ezt nehezen tudtam elviselni. Éreztem, hogy magyarázattal tartozom. A rokonnak nem, nekik igen.

– Nem szeretett – suttogtam. – Azt mondta, rút vagyok, beteges, és meg fogok halni. Nem szeretett.

– Jajistenem – mondta anyám –, hogyne szeretett volna. Ha nem szeret, nem visz magával, nem akar meghizlalni. Igazán sovány vagy. És milyen hiú! Mert nyilván azért ölted meg azt a kanapét, mert egyszer azt mondták, hogy csúnya vagy.

Ez fájt, mert addig még nem gondoltam végig, hogy valóban megöltem szegény székeket, szegény kanapét. A földet néztem, kétségbeesetten próbáltam valami érvet keresni, amivel menthetném magam. Hogy nem szeretek máshol lenni, csak velük, úgyis tudják. Mit mondjak még? Mivel védekezzem?

– Állva szoptatott, és lespriccelt tejjel – suttogtam.

Egy darabig senki se szólt, aztán hallottam, hogy apám kuncog, és akkor tudtam, hogy rendben van minden. Mielőtt reagálhattam volna, hallottam az anyám hangját.

– Ha már nem bünteti meg, legalább ne kuncogjon. Rémes, hogy neveljük. És nem mondaná meg, miből húzatjuk be azt a garnitúrát?

Megállt a szívverésem. Ezt nem gondoltam végig, ezt a részét a menekülési akciónak, hogy mi lesz azután, ha tönkreteszem a szalont. Hát hiszen azt nekünk kell rendbe hozatni, akármilyen gazdagok ők, és akármilyen szegények vagyunk mi. Miből?

Apám kisujján gyűrű volt, egyetlen ékszere, amit a jegygyűrűjén kívül viselt. Lehúzta, még csak rá se nézett búcsúzóul, míg letette az ablakpárkányra, anyám elé. Nem mondta, hogy adja el, azt se, hogy fizesse ki a kárpitost, nem mondott semmit. Tudtam, hogy szereti a gyűrűjét, játszott vele, beszélt róla, mutogatta. Leguggoltam a földre, és eltakartam a szememet. A kanapé és a hat szék ott volt lehunyt szemem mélyén, de már temették őket, nagy üveges temetkezési kocsin kocogtak, és mindnek olló állt ki a szívéből, mereven feszülve félszárán, mint a kés. A gyűrűt is temették, láttam világosan, apám kedves, utolsó gyűrűjét.

– Nem szeretem a rokonait – mondta apám.

Azt hittem, rám szakad az ég. Vihar készülhetett, nyári vihar, mert a fecskék alacsonyan vadásztak.

A város lakói közül néhánynak azonnal úgy rögzült bennem a figurája, hogy tudtam, sose fogom őket elfelejteni.

Az iparosok, a kiskereskedők, akik a környékünkön laktak, hozzátartoztak az életemhez, látogatásukkal kezdődött a nap. Őket hétköznapokon mindig a boltjaikban találtam, nagyjából azonos tevékenységben elmerülten. Barátom volt az ékszerész is, szerettem és szántam is őt egyben, gyakran felkerestem, és ültem a pultja mellett némán, le nem véve róla a tekintetemet, hogy valamiképpen érzékeltethessem, milyen szomorúnak találom az életét. Micsoda sors, igazán, úgy tölteni a napjait valakinek, hogy a fél szemén fél gukker van, és ahelyett hogy káposztát mérne ki, vagy csírás krumplit lapátolna a pincében, órát abajgat, vagy kaparászik valami aranydarabon. Nemigen beszélgettünk, pedig mindig megpróbált szóra bírni, sőt olykor, hálája és rokonszenve érzékeltetésére, kezembe is adott valami ékszert, nézegessem. Nem kellett nekem, adtam azonnal vissza, nem játszani jártam én hozzá, hanem együttérzésből. Mindig egymaga ült, fél szemét, amelyiken rajta volt az a valami, kikapcsolta a világból, részvét illette hát, meg emberi társaság, ha már a rossz végzet ékszerésszé tette, és nem lett belőle se suszter, se szabó. Ha nem értem rá vele üldögélni, ha éppen csak annyi időm volt, hogy elhaladjak a boltja mellett, annyit azért megtettem neki, hogy a ferdén a kirakat alá szerelt bádoglemezbe, amely attól védte az ékszerboltot, hogy a közvetlenül a kirakat alatt kínálkozó, kísértő helyet meg ne tisztelje valami magáról megfeledkezett kutya vagy részeg ember, irtózatosat rúgtam, akkorát, hogy belezengett a bolt. Ezzel jeleztem, hogy erre jártam, gondoltam az ékszerészre, hogy sajnálom és szeretem őt.

Két másik barátom, a két fűszeres, teljesen mások voltak, nem olyan boldogtalan lyukszemű, hanem igazi, finom kereskedők. Paszulyt árultak, kandiscukrot, tejet, kenyeret, mindig élesztőszag volt a boltjukban és penetráns petróleumbűz, a kávépótló papírhengerei magukba szívták a sok különféle szagot, élvezetes heringillat lengett, a padló sajátságosan, mesebeli módon kék lett a kiszóródott svábirtó portól, s nyáron légyfogók forogtak az ajtón át beáramló levegőben. Hozzájuk élvezetből jártam, sokkal gazdagabbnak hittem őket, mint az ékszerészt. Szerencsecsomagokkal is kereskedtek, soha izgalmasabb pillanatot, mint mikor benyúlhattam a zsákba, a titkot rejtő csomagocskák közé, s ujjaim hegyével próbáltam kideríteni, mit lesz érdemes megvennem, melyik ígér a legtöbbet. Nem hiszem, hogy a szenvedélyes rulettjátékos különbet érezne, míg a golyója körbefut, mint én éreztem gyerekkoromban, mikor végre feltéphettem a szerencsecsomagot, és kiderült, mi rejtőzik benne, kép-e, játék-e, nagyszemű cukor, színes üveggolyó vagy vadállatok metszetképei. Egyszer farsangi papírorrot találtam, élőpapírba csomagolva, ennél nagyobb értékem csak az a bizonyos nefelejcses rézgyűrű volt, amit aztán otthagytam a dédanyám sírkeresztjébe dugva.

A suszter is jelentős szereplője volt életemnek, ő látott el szurkos cérnával, minden ismerősömé között egyedül az ő műhelyében találtam értelmes és nekem való berendezést, háromlábú székeket és olyan alacsony asztalt, hogy nem éreztem magam törpének mellette. A falipolcán javításra váró ócska cipők sajátságosan vonzottak; miután az én szememben mindig minden élt, a cipőnek is története volt, érzelmi élete, múltja, kapcsolatai, rokonszenvei. Szabad volt a cipőket ide-oda hurcolnom a műhelyben. A suszter nem sejtette, milyen abszurd drámába illő párbeszéd hangzik el képzeletemben a cipők és énközöttem.

A borbélytól eleinte féltem, borotva, hajnyírógép- és ollósora a műhelye falán úgy riasztott, mint egy fegyvergyűjtemény, később összebarátkoztunk; ha rosszkedvűen is, de hagytam, hogy a hajamat levágja, pedig ismeretségünk kezdetén bömbölve védekeztem ellene. Nem tudtam megmagyarázni, miért voltam kétségbeesve, csak akkor tudtam volna már, mikor az iskola rengeteg munkát adó lekötöttsége csak percekre tette lehetségessé, hogy beüljek régi barátaim közé. Akkor már gátlásosabb voltam, nem mondtam meg a borbélynak sem, milyen primitív iszony élt bennem, majdnem biblikus, a hajvágástól. Úgy éreztem, belőlem, az eleven testemből rabol el valamit, hogyha hozzányúl a hajamhoz, ha lenyír belőle, én leszek kevesebb, azzal az erővel lemetszhetné az ujjaim egy-egy ízét is.

Legszelídebb, legmosolygósabb barátom Kis bácsi volt, a cukrász, a fürge testű, gyíksurranású, mindig derűs arcú kis ember. Őt is sokkal előkelőbbnek és gazdagabbnak hittem, mint az ékszerészt, mert az indiáner vagy a dobos vagy a tejszínhab értékesebbnek tűnt a szememben, mint az ékszer, s azt is megfigyeltem, lényegesen többen fordulnak meg nála, mint az ékszerésznél. Kis bácsi szeretett engem, annyira szeretett, hogy mindig megvárta, míg a felesége eltűnik a műhelyben, s ingyen adott nekem valamit, élvezettel nézte, mint habzsolom fel az ajándékát, teljesen tisztában volt vele, hogy az a tény, hogy megeszem, amit a kezembe csúsztat, nemcsak annyit jelent, hogy szeretem az édességet, valami másra is mutat, arra, hogy őt barátomnak tekintem, és ragaszkodom hozzá. Az utcában mindenki tudta, mit csináltam a rokon szalonjával, s azt is, ha olyan helyre visznek látogatóba, ahol rosszul érzem magam, semmit nem eszem. Boltja bolthajtásai alatt az édes illatok közt gyakran beszélgettünk egymás mellett egy üres márványasztalnál, évtizedek múlva, asszony koromban hazalátogatva, még ültünk egyetlenegyszer így az öreg cukrászdában mi ketten, s tanácstalan szeretettel meredtünk egymásra. Ő az államosítás küszöbén állt, én éppen akkor szorultam ki az irodalomból, az ívek füstösek és az emlékezettnél alacsonyabbak voltak felettünk, és nem volt már Kis néni, aki háta mögött meg lehetett volna vendégelnie. Nyári este volt, kék meg zöld, amilyennek megszoktam, amilyennek mindig láttam ilyenkor az eget, akkor gyúltak ki a fények, hogy visszaindultam a szálloda felé. Egyetlen barátom kis üzlete sem állt már, az ékszerészt a háborúban ölte meg egy bomba. Eltűnt, mint a köd, a kisiparosok, kiskereskedők gyermekszememnek olyan drága világa, a szabó vasalója éppúgy, mint a borbély borotvája, s velük barátaim, akiktől a szüleim házától elütő, a mindennapok realitásának varázsát kaptam, egy, az otthoni mindenki író-környezet mágiájától különböző, de felejthetetlen mágiát: a kisember keze eredményeit, a foltot a cipőn, a kifordított, használhatóvá tett zakót, a csorduló tejet, amely kannába, a kenyeret, ami kosárba kerül, az újra mozgó órakereket, az ünnepnapok konyhaízeit. Világom különös atlaszai örökre ők maradtak, hátukon az iszonyatosan nehéz húszas évek gyerekszememnek még észrevehetetlen, nyomasztó terhével.

A városnak voltak olyan lakói, akik nem tartoztak baráti körömhöz, de valamiképpen mégis részt kaptak az életemből, mert nemcsak hogy ismertem, de számon is tartottam őket. Majdnem szemben a mi házunkkal, a túlsó oldalon lakott a Vöröshasú, a rejtelmes pap, a nagy aranykereszttel, aki apám barátja volt, szépen kellett köszönnöm neki, s aki mindig megveregette illatos kezével az arcomat, hiába húzódoztam. Szégyelltem pedig a társaságában mutatkozni, mert a reverendája kétségbe ejtett, azt hittem róla, női ruha, ez annyira degusztált, hogy egyszerűen nem bírtam róla beszélni, így aztán senki se magyarázta meg nekem, hogy tévedek. Úgy gondoltam, aki nem átall nagy, vörös női övet kötni a derekára, és férfi létére szoknyában járni, attól minden kitelhetik, s ha egyszer felfújja a szél azt a fekete női ruhát, és kilátszik, hogy milyen a bugyogója, az lesz csak a nagy szégyen. A szelíd és gyermekkedvelő, finom, művelt prelátustól sokkal jobban tartottam, mint attól a bőrkabátban járó, nagyon piros ajkú, nagy bajuszú, parázsszemű férfitól, akire a szüleim hamar felhívták a figyelmemet, hogy ki kell térni az útjából, mihelyt meglátom, és eszembe ne jusson rá hallgatni, ha szól vagy ajánl valamit, ha meg cukorral kínálna, csak fussak el, vagy kiáltsak segítségért. „Szatír” – mondta apám anyámnak, ennek a szónak nem volt értelme számomra, csak azt gondoltam, valami alantas foglalkozás, olyasmi, mint a hóhér vagy a sintér. Loholtam hát, ha megláttam, ahogy utasítottak, bár nem látszott a szatír félelmesnek, és úgy gondoltam, valamit csak kell csinálnia, nem tehet róla, hogy éppen szatír lett, ha egyszer nem kapott más állást, hát miből éljen. De akármit csinál is, még mindig sokkal emberségesebb külseje van, mint a Vöröshasúnak, mert legalább nem jár női ruhában. A szatír elől utasításra menekültem, a prelátustól azért, mert valóban féltem tőle, nem értette szegény, miért futok, ha egyedül vagyok, kiabált utánam, csalt, kis eretneknek nevezett, és nagyokat nevetve azt mondta, menjek csak oda, tudja ő az apámtól, hogy szeretem a cukrot, ad ő nekem, csak menjek. Hogyne, még cukor is, azt lesheti! És még a szatírral ijesztgettek, aki soha életében nem ajánlott nekem még csak egy szem bonbont sem, s aki egyáltalán csak egyszer szólt hozzám, akkor is nagyon tisztelettudóan azt érdeklődte meg, milyen vagyok, ha pucér vagyok, ami elvégre nem olyan nagy dolog, hogy ne lehetne megkérdezni. Mondtam is neki, hogy nincsen még mellem, szaladva mondtam, de azt reméltem, azért megérti. Nagyobb lány koromban együtt ülve vele, megvallottam a prelátusnak, mit hittem róla, cukráról és öltözékéről kicsi koromban, könnyesre nevette magát, míg hallgatta.

Utcánkhoz több állandó figura tartozott: a Reszketősfejű, a Koldus, Goldfrász kisasszony és az ezredes. A Reszketősfejű ápolt, csinos nő volt, nyilván valami idegsérülés áldozata, mert állandóan reszketett a feje, ezt elragadónak találtam, praktikusnak. Eszembe se jutott, hogy esetleg beteg, inkább irigyeltem. Nagy, egymástól távol ülő szeme mindig könnyben úszott, összeszorított, vértelen szája lilás volt, ruhái divatosak, kalapja rengeteg. Reszketősfejűt hatalmasnak és bátornak éreztem, olyan valakit gyanítottam benne, aki eleve megtagadja bármi utasítás, parancs teljesítését, mielőtt még egyáltalán megfogalmaznák neki. Mindenre, jó előre a fejét rázza, így közli, hogy „nem”, ne próbálkozzanak, ne fárasszák magukat, nem engedelmeskedik senkinek. Ennek a nőnek mindig köszöntem, hangosan, tagoltan, nagy elismeréssel, sose fogadta, voltaképpen rám se nézett, ettől még nagyobb lett a tekintélye, mert az már csak nagyon előkelő és hatalmas valaki lehet, aki ilyen határig semmibe veszi, ha üdvözlik. A Koldus az utca koldusa volt, nyilván az egész városé, csak miután az én mozgáshatárom nem terjedt túl a görög templomon, illetőleg a Piac utca kezdetén, az utcához tartozónak gondoltam, mert ott minden házba járt, hozzánk is. Vénember volt, hetenként egyszer jelent meg, többnyire ugyanazon a napon, sose csengetett, csak az ajtóüveget kocogtatta meg, s mikor kinyitottunk neki, nagyon halkan kenyeret kért. A kenyeret mindig velem küldték ki, szívesen vittem, szebb öregembert azóta se láttam ennél a koldusnál, vállig érő, sajátságosan gondozottnak ható, ezüst haja volt, méltóságteljes homloka, nagy, kék szeme, cserzett, barna bőre s kicsit már görnyedő, hatalmas teste. Biblikusan szép jelenség volt, mint egy elátkozott pátriárka. A kapott kenyeret az iszákjába tette, megköszönte, s már ment is tovább. Elbűvölt ez a jelenség, hogy van egy lény, aki csak kenyeret eszik, aki semmi mást nem is szeret, nem is fogad el, hiszen sose kíván mást, csak azt. Ismertem egy mesét egy királylányról, akinek csak bizonyos fajta étellel volt szabad táplálkoznia, különben halálnak halálával pusztul el, ilyenfajta mesebeli lénynek képzeltem a koldust is. Előre száguldottam, ha véletlenül megláttam az utcán közeledni, hogy jelentsem, jön, és sebesen kanyarítsák le már neki azt a kenyeret. Nem is indokoltam a sietséget, gondoltam, másnak is olyan világos az, mint nekem: hátha már régen nem evett szegény öreg, vagy hátha nem kapott másutt neki való táplálékot, mert máshol, mondjuk, éppen leves volt otthon, hús, vagy pláne azzal kínálták, ami úgyse kell neki, pénzzel, neki meg nincs ideje vagy ereje, hogy fusson a pékhez, és kenyérre váltsa, s akkor úgy jár, mint a királykisasszony. Némán követtem a kapuig, lestem, veszi-e az iszákot, fal-e már abból az életét egyedül fenntartani tudó kenyérből, sose történt meg, ez még misztikusabbá tette az alakját, még megfejthetetlenebbé, mert azt a gyanút keltette bennem, talán nemcsak táplálékhoz, de helyhez is kötődik a koldus élete, s csak bizonyos titkos szobában láthat hozzá elkölteni a kapott kenyeret. Mikor egyszer meghallottam, hogy nem jön többé, mert meghalt, nem sirattam meg, pedig igazán szerettem; annyira mitikus alak volt a szememben kizárólagos eledelével, szép arcával, megható hajával, hogy egyszerűen nem vettem komolyan a hírt, s nem fogadtam el, hogy koporsóba tették, és kivitték a temetőbe. Tudtam, elment a maga különös közegébe, talán letelt róla a varázslat, mert az ilyesmi mindig valami varázslattal kapcsolatos, csak valami rossz tündér szabhatta rá azt, hogy örökké kenyérre éhezzék, semmi másra. Most megtört a bűbáj, a koldus szabad, talán öreg teste is megifjodott, és feleségül vett valami királylányt.

Más állandó látogatója is volt a Szent Anna utcai háznak, a házigazdáéknál gyakran megfordult egy különös jelenség. (Otthonunkban mindenki valami különleges nevet kapott, rokonaink egyikét Szausznak hívták a szüleim, mert így artikulálta ezt a szót: „Szervusz”, egy ismerős hölgyet Öviglónak, mert apámék esküdtek rá, a ruhája alatt derékig voltaképpen ló, ha jól megnézem, a feje is paripáé, egy hosszú karmú másik ismerős Kralle gróf volt, de az átkeresztelés nemcsak barátoknak vagy jó ismerősöknek, családtagoknak járt, hanem mindenkinek. Ilyen bizalmas név illette szüleim művészkedvenceit is vagy a különösen megbecsült írókat. Anyám nagyon szerette Lisztet, Ferkónak nevezte, nem tiszteletlenségből, szeretetből, Petőfit meg úgy emlegette mindig: az a drága Sanyó, akinél nincs nagyobb költő a földön. Sanyó, mint sok más élő vagy régen holt alkotó, velünk élt, állandóan szerepelt a meséinkben, szüleim olykor azt javasolták, ma arról meséljünk, hogy Sanyó él, és már kezdte is valamelyikük Petőfi átírt életrajzát. Az átkomponált biográfia kitörölhetetlenül bennem maradt, mert a szabadságharcot megnyertük benne, Ferenc Józsefet az aradi tizenhárom kivégezte, mi köztársaság lettünk, Sanyó vezetésével, és az egészben Rickl szépapám is nagy szerepet játszott, aki személyesen ismerte Sanyót. A történelem ilyen sajátságos, családi motívumokkal tarkítva érte el először a tudatomat, a vallásháborúkról onnan tudtam, hogy érintette gályarab ősünket, a Martinovics-szövetkezésről, mert azzal magyarázták, hogy anyám családja egyik napról a másikra olyan anyagi veszteségeket szenvedett, a szabadságharc részint Petőfi kardja, részint Paskievics gyakran emlegetett csákója, részint szépanyám köténye miatt került emberi közelségbe. Azt a bizonyos csákót szépapám házának ablakába rakta ki a herceg, hogy a megszálló cári hadsereg tüstént tudja, hogy az ittlakókat nem szabad molesztálni, a köténybe, szépanyám kötényébe meg akkor kisgyerek dédanyámnak kellett fogódznia, kislányát érezte legjobb védelemnek a cári tisztek között a szépanyám. Holtak s elevenek ki s be jártak különös otthonunkban, képzeletünk játékának és a legföldhöztapadtabb reális tényeknek ez a villogó ötvözete szorosabbra fonta hármunk kapcsolatát, mint a kígyó Laokoont és a fiait.)

A házigazdáék állandó vendége különös, befűzött kisasszony volt, aki télen-nyáron esernyőt hordott magával. Csudaszép ernyője volt, mindig megtanulmányoztam, ha mellette ügettem, s kilestem a pillanatot, mikor leveszi a porcelán ernyőgombról a kezét: az esernyő ugyanis egy bajuszos-szakállas szőke férfit ábrázoló miniatűrben végződött, akiről azt a mesét költöttem azonnal, hogy a kisasszony régen elhunyt vőlegénye. Kalapja is ugyanaz volt télen is, nyáron is, széles karimájú, mint amilyet a Tolnai Világlapja képein Zita királynő fejében láttam, a kalapon több madár guggolt, ijedt üvegszemmel lesve, hogy szállhatna el valahová. Szoknyája a térden felüli ruhák divatja idején is földig ért, mindig fekete volt, valami kis fehér dísszel, tarsolya meg hímzett. Hórihorgas, néma szűz volt ez a kisasszony, miért járt a házigazdáéknál, mi dolga volt ott, nem tudom, még a járása se hasonlított senkiéhez, akit valaha ismertem. Meg sem moccanó derékkal szinte csúszott a levegőben, nem voltak aprózott, tagolt léptei. Apám a kisasszonynak adandó néven sokáig törte a fejét, s édes fantáziáját, kiváló nyelvi humorérzékét, remek stilisztikai ösztönét idézi a név, amit végül is talált, pontosan érzékeltetve a kisasszony monarchikus légkört árasztó merevségét, anakronisztikus, kicsit eszelős eleganciáját, egész mivoltát, amelyben örök némasága és furcsa tekintete miatt volt egy csepp félelmetesség is. A kisasszonyt úgy nevezte el: Goldfrász.

Goldfrász alakja azok sorát nyitotta meg, akik – ellentétben az iparosokkal és kereskedőkkel – nem megnyugtattak, hanem ismeretlen, ingerült indulattal töltöttek el. Goldfrász olyan szemmel láthatólag nem volt magyar, hogy meg se kellett szólalnia ahhoz, hogy idegen mivolta érzékelhető legyen. Elképesztett, hogy valaki nem magyar, hogy más nemzet fia, hogy egyáltalán nem vagy rosszul beszél magyarul. Voltaképpen az is irritált, ha valakinek a neve nem olyan volt, mint amilyet megszoktam, foglalkozásnév, mint az enyém, y-os dzsentrinév, mint az anyámé. Az idegen keresztneveket éppoly gyanakodva vettem tudomásul, mint azt, ha valakit Müllernek vagy Bisotkának hívtak, mikor megtudtam, hogy két dédanyám közül csak az egyiknek volt elfogadható neve, Dabasi Halász Veronikának, a másikat úgy hívták: Rickl Mária, ordítani kezdtem, azt kiabáltam, nem igaz, lehetetlen, s csak akkor nyugodtam meg, mikor apám megesküdött, igaz magyar volt minden Rickl ősöm, gyanús neve ellenére, Petőfi ajándék kardjának csak hiszek talán.

Miután Isten és minden bibliai személy hitem szerint magyar volt, a judeai környezet csak azért mesélődött köréjük, hogy az egész érdekesebb legyen, máskülönben szó se lehetett volna róla, hogy imádjuk, az idegen származásút állandó bizalmatlansággal szemléltem, főleg ha az a gyanú ébredt bennem, hogy az idegen talán nem is boldog attól, hogy Debrecen város lakója lehet, ott élhet a Hortobágy mellett, és hallgathatja esténként, hogy dudál a pusztai szél, és hogy veri fel a homokot. B. nénit, aki Kréta szigetén látta meg a napvilágot – fogalmam se volt róla, hol van Kréta, s maga a sziget is abszurd volt, mesebeli –, s mészfehér, bús arccal merengett ablakán át a járókelőkre, mert görög volt az istenadta, úgy szántam, mint a nyomorékot, ugyanakkor jól meg is tudtam volna rázni, hogy mit komédiázik, mit néz olyan boldogtalanul, csak nem akarja elhitetni velem, hogy van a világon ahhoz fogható szépség, mint a debreceni Piac utca. Később eszembe jutott B. néni, mikor álltam Iraklion kikötőjében, és az Égei-tenger sötétkék hullámai verték a partot, amelyen tömjén és malagabor illatában álltak a férjükre váró görög asszonyok, mind fehéren, mind fekete kendővel bekötött fejjel, s valamennyien B. néni arcát és nagy, fekete szemét viselték. De szántam én az előkelő, gazdag és nagy házat vivő Dragota Natália nénit is, úgy szántam, mintha nem lett volna se keze, se lába. Micsoda végzet adhatott neki ilyen keserves nevet? Ha a városnak külföldi vendége érkezett, és a tolmács és a városi urak kimentek a híres ötös fogaton a pályaudvarra a vendég elé, mindig a városháza előtt ácsorogtam anyámmal, ha megérkeztek, hadd láthassam őket. Részvéttel néztem szegény nyomorultakra, akik egy szót se tudtak magyarul, valami idegen nyelven makogtak, azon tűnődtem, ugyan minek élnek.

Hogy a kis ezredest olyan mélyen megvetettem, arról voltaképpen apám tehetett meg a magyar szabadságharc. Apám még abba a generációba tartozott, amely kitűnően tudott, de fiatal korában nem volt hajlandó németül beszélni, azzal az indokolással, hogy ha valaki érintkezni akar velünk, tanulja meg az országunk nyelvét, az se lehet nehezebb egy osztráknak, mint nekünk a der-die-das. Később persze – a német nyelvet illetőleg – csillapult az indulata, de azt azért sosem tűrte, hogy a mi házunkban csak egy kicsit is halványuljon a 48-as szabadságharc emléke. A háborútól általában iszonyodtam, gyakran emlegették, hogy 19-ben a pincébe költöztünk pár napra, mert nem volt bizonyos, nem fogják-e a románok ágyúzni a várost, azt is tudtam, anyám egyszer utcai lövöldözésbe került velem, alig tudta épségben hazatolni a kocsimat, ezt még hallgatni is rossz volt, s a pince, mint lakóhely, riasztó. Féltestvérem mostohaanyja padlásán gyakran néztem az első világháborús Tolnai Világlapokat, az egyenruhás figurákat, a sebesültszállító vonatokat, a fegyvereket, amelyekről megmagyarázták, hogy ölni lehet velük. Irtóztam a háborútól, féltem még a nevétől is, ám ama kevés dolog között, amit valóban komolyan vett, apám szinte az elsők között tudatosította bennem, hogy harc meg harc között különbség van, a szabadságharc szent háború volt, teljesen más, mint a tizennégyes, és az aradi vértanúkat minden esztendőben meggyászoltatta velem, mint ahogy minden március tizenötödikén saját kezűleg készített kokárdát mindhármunknak, s személyesen tűzte a ruhánkra vagy a kabátunkra.

A tizenhármak emléknapja egy nappal esett születésnapom után, gyakran eltűnődtem rajta, lesz-e valami befolyással az életemre, hogy majdnem hogy nemzeti gyásznapon születtem. Volt apámnak egy óriási képe a tizenhárom aradi tábornokról, meg az önkényuralom többi áldozatáról, amely a hősök mindegyikét abban a pillanatban ábrázolta, amikor és ahogy kivégezték. Batthyány ott térdepelt, széttárta karját, maga szólította fel a katonákat, hogy jól célozzanak, Damjanichot akasztatták, pap állt előtte kereszttel, s a bakó a nyakába pászította a kötelet. Mindegyik képet meg kellett néznem, egyetlenegyet se hagyhattam ki, akárhogy is borzadtam, s mikor a végére értem, apám elszavalta Sárosy rokon Ingeborgját, és rettenetes szavakat mondott a Habsburgokról. Gyűlölte Ferenc Józsefet.

Az aradi tizenhárom kivégzése, Ferenc József machinációi, Sárosy bebörtönzése csak megnyitották a listát, amelyet, ahogy az idő telt, újabb és újabb adatok bővítettek: Habsburg király csapott le a Martinovics-szövetkezésbe bonyolódott ősünkre is, az vette el birtokait, Habsburg király alatt hurcolták gályára pap elődünket. Minden, amit lassan magamba gyűjtöttem, bosszúért kiáltott: alig vártam, hogy megállhassam az osztrákokon vagy legalábbis egy osztrákon. Az volt a baj, hogy nem ismertem más osztrákot a kis ezredesen kívül.

A kis ezredes ott lakott a közelünkben, egy pincsikutyát sétáltatott naponta háromszor, és nagyon szegény kis ezredes volt. Kopott, agyonkefélt kék egyenruhában járt, amely fölé telente valami furcsa, molyrágta prémmel megcsúfolt köpönyeget húzott, vásott, csillogóra subickolt cipője volt, kövérkés, rózsás arcából sápadt-kék szempár nézte fáradtan az utcánkat. „Osztrák a kis ezredes” – magyarázta apám, s csak bámultam, milyen higgadtan mondja, vártam, legalább belerúg, vagy fogad valakit, aki helyette megveri a gonosz idegent, akinek a nemzete annyit sanyargatta a mienket, s elálmélkodtam a felnőttek érthetetlen magatartásán. Lám, minden október hatodikán újra feltépik a sebeimet, de apám bezzeg köszön egy osztráknak, még anyám is mosolyogva bólint a kisztihandjára, a kis ezredes meg raccsol, a hitvány, azt se tudja kimondani tisztességesen, hogy „szervusz”.

Sose köszöntem neki, ő köszönt nekem. Sose fogadtam, és ha egyedül találkoztam vele, tőből rányújtottam a nyelvemet, a kis ezredes elképedve nézett ilyenkor, aztán nevetett, mintha valami kedves tréfának volna a tanúja. Vártam, mikor árul be, sose tette, emiatt is dühöngtem rá, mert egy osztrák miért nem árulkodik, mire vár voltaképpen, talán arra, hogy később tehet valamit, nagyon téved, engem nem csukathat börtönbe, mint Sárosyt, majd én csukatom be őt, ha feljelentem, hogy osztrák, és akkor nézheti, mi lesz a sorsa.

Évtizedeknek kellett elmúlniuk, hogy megriadjak a gondolattól, ki lehetett ez az ember, és hogy került oda a mi városunkba. Miféle balvégzet igézte oda Bécs helyett ziháló, hájas kis kutyájával, s ugyan hogy maradhatott annyira egyedül, hogy nemcsak a hadsereg meg a családja, de az Isten is elfeledkezett róla. Mi lehetett a tragédiája? Mindig van arra valami magyarázat, ha egy ember meg egy kutya ketten maradnak, csak egyedül.

Most már szégyellem, hogy hozzávágtam a süteményt kopott uniformisához. Kis bácsi boltjában történt, ott ólálkodtam, pénzem nem volt, aznap Kis néni szolgált ki, ez azt jelentette, hogy nem kaphatok semmit sem ingyen. Akkor bejött a kis ezredes, rendelt valami tésztát, és neki akart látni. Csillogott a szeme, úgy örült az egy szem süteménynek, amit megengedhetett magának, aztán meglátta, hogy én is ott állok, rút, undok manó, méregetem megvetéssel, és ha nem sejthette is, hogy éppen most sorolom magamban a tizenhárom aradi vértanú nevét és az osztrákok összes nemzetem és speciálisan apai-anyai családom ellen elkövetett bűneit és a Habsburgok álnokságát, azt azért érezte, hogy nem szeretem őt, és haragszom rá valami miatt. Már kezében volt a villa, letette. Most már azt is rekonstruálom, hogy nyilván nehezen tette le, mert olyannak látszott az a kis ezredes, aki ritkán vásárolhat süteményt magának. Leemelte a tányérról a tésztáját, nagyot nyelt, és odaadta a kezembe. Nem szólt, csak rám mosolygott, ebből kellett volna megértenem, hogy egyem meg.

Odavágtam hozzá. Úgy éreztem magam, mint egy szabadsághős, mint aki törlesztett valamit a nemzet nevében. Nem szaladtam el, eszem ágában se volt, és az se jutott eszembe, hogy féljek, mi lett volna nekem félnivalóm, nincs már Habsburg-uralom. Ki akartam élvezni a győzelmemet, de nem sikerült. A kis ezredes pénzt tett a pultra, a süteményt, ami kék zubbonyáról a földre pottyant, kikerülte a lábával. Elővette a zsebkendőjét, kicsit törölgette magát, aztán kilépdelt a boltból, nem nézett rám, nem is szólt. Kis néni megjött a konyhából, új tepsi krémest hozott, eltette a pénzt a pultról, felszedte a süteményt, nem kérdezte, mi történt, magamtól meg nem mondtam el, pedig úgy szerettem volna, ha megdicsérnek. Később otthon se beszéltem arról, mit csináltam, s erre nehezen találtam magyarázatot, mert büszke voltam magamra, és valahogy mégsem akaródzott elmesélni.

Nem adott ki rajtam, csak soha többet nem köszönt. Különös módon, attól fogva én vártam, hogy megszólítson, mert a diadalérzet, az öröm, a kajánság, minden, amit akkor Kis bácsi üzletében éreztem, valahogy elpárolgott belőlem. Elkezdeni köszönni, mikor soha odáig nem üdvözöltem, nem mertem azok után, különben is zavarba hozott annak a felismerése, hogy valami indulat eltűnt belőlem, valami más lett, hirtelen egészen más, nem haragszom már, csak éppen nem tudom indokolni, miért. Apámat változatlanul üdvözölte raccsoló szervuszával, anyámnak is tovább mondta a kisztihandokat, járt tovább a házunk előtt, aztán egyszer csak a kutyája nem kísérte már. Attól fogva egyedül járt, már nem sokáig, végül aztán nem jött többet, eltűnt, mint a koldus, mint Goldfrász, mint lassanként mindenki.

Felnőttnek lenni, és felnőttként elviselni az embernek hajdani önmagát azért nem könnyű, mert senki sem szeret bodeni lovas lenni, s tudomásul venni, aminek a tudomásul vételétől egy bodeni lovas se menekülhet. Nagyon kicsi voltam még, de annyi mindent megéreztem – hogy nem éreztem meg a kis ezredesről, hogy kövér kutyáján kívül még más is ott lépked mellette-mögötte, az, amitől már akkor, kisgyerekként is, szinte a háborúnál is jobban irtóztam: a tökéletes magány.

Szerettük az állatokat.

Szüleim rengeteg állatélményt hoztak saját gyerekkorukból, egykori kutyájukról-macskájukról, de nemcsak a lakásban tartott, az emberrel együtt élő, öregedő négylábúakhoz vonzódtak, hanem szinte minden állathoz, beleértve a madarakat, amelyeknek telente fokozott figyelem és válogatott ennivaló járt, de szerették a bogarakat, lepkéket, szép színű hernyókat, még a vadállatokat is. „Mit csináljon az a szegény pára? – kérdezte ingerülten anyám, ha arról olvasott, valami farkas vagy róka garázdálkodik a környéken. – Mit egyék? Táplálják rendesen, akkor majd nem megy lopni.” Meséiben mindig szerepeltek kitalált vagy valóban élő, nálunk tartott állatok, így macskánk vagy a nagynéném kutyája, akik persze mind tudtak beszélni, iskolába is jártak, sőt fontos állásokat töltöttek be – ezeknek a hajdani meséknek az emlékét őrzi regényem, a Szigetkék Kandúrkája, Harisnyása, többi állathősei. Képzelet szülte állatfigurái egyike az oroszlán volt, akiről gyakran mesélt nekem, egy voltaképpen orvosprofesszor oroszlán, a nagy tudós, aki olyan sajátságos módszerrel gyógyított, hogy az elaltatott és sebészi beavatkozásra váró betegből kiharapta az operálandó részt, majd sűrűn nyalogatva a sebet, nyálával gyorsan meggyógyította a pácienst, s így a betegek hamar rendbe jöttek, olyan természetes sebellátással, ahogy a sérült állatok maguk is gyógyulnak, s az oroszlándoktor is jól járt, mert a kiharapott húsrésszel legálisan megszerezte a maga ennivalóját. Apámmal minden különleges bogarat hazahurcoltunk az erdőből, az asztalon sétáltattuk, ott tanulmányoztuk, csodáltuk, úgy tudtunk gyönyörködni egy-egy nemes alkatú hőscincérben, mulatságos ájtatos manócskában, mint a műalkotásban. Ha már eleget szórakoztunk velük, megint villamosra ültünk lyukacsos dobozunkkal, amiben elhoztuk az erdő lakóját, s visszavittük oda, ahol találtuk, ám még utána is szóltunk és figyelmeztettük, aztán vigyázzon magára. Lepkét sose volt szabad fognom, de nem is kívánkoztam rá, tudtam, csak szállva igazi, csak akkor tündér; mihelyt megfogom, vergődik, elveszti varázserejét, szépségét. Mikor gimnáziumba kerültem, valahányszor rajzórán elém tették az üvegdobozba falazott, tűre szúrt lepkét, hogy rajzoljam le, fessem le, undort és kétségbeesést éreztem, és sebzett esztétikám tiltakozását is. Nálunk légyfogó se volt soha, pedig forró volt a nyár, és a szomszédos iskola kertjében disznót hizlaltak télire, akadt nálunk is légy. Apám hosszú nyelű légycsapóval verte ki őket, ha meg egy rokonnál véletlenül megláttuk, hogy valamelyik áldozat a lengő, forgó enyves nyelvre tapadva zizeg, míg én lestem, nem jön-e vissza a nálunk épebb eszű rokon, aki éppen kiment, széket rántott elő, leemelte az enyvről azt a legyet, akin még lehetett segíteni, a vízcsap alatt megpróbálta lemosni ragacsos lábát, potrohát, aztán az udvarra eresztette száradni. „Sír a légyfogón – mondta zavartan apám. – Úgy sír a nyomorult. Kártékony, betegséget terjeszt, nem szabad megtűrni a lakásban, de ne zümmögtessétek, rémes halál ez az enyven. Takarítsatok rendesen, és verjétek ki a légycsapóval. Nem szabad ölni.”

Vásárolni hamar eljártam, saját macskánk napi húscafrang adagjáért magam mehettem kis kosarammal, és évek teltek el, míg azt a valamit, amiből a hentes lekanyarított nekem valamicskét, azonosítani tudtam eleven állatokkal. Mihelyt rájöttem, nem akartam megenni, sírtam, azt kiabáltam, megölték, nem tudom lenyelni. Bár csirkevágást sose láttam, s anyám nem is engedte, hogy bármi olyan asztalra kerüljön, ami állati testre emlékeztet, fej vagy nyak, taréj, karom, persze egyszer csak rájöttem, hogy az ügyes és jóízű sült, amely egy csontocskára tapad, valamelyik baromfi lába, tüstént kiköptem, ordítottam. Rájöttek, baj lesz velem, ha meg nem változom, vegetáriánus leszek vagy állandó öklendezéssel és beteges bűntudattal ülök majd asztalhoz. Attól fogva a húsról azt mondták, részint nem igazi hús, csak gyártják, gyárban, részint meg csupa olyan állatot eszünk, akik maguk kérték ezt, mert belefáradtak az élet terhébe, vagy önmaguktól meghaltak, mert már nagyon korosak voltak. „Meghalt szegénynek az anyukája – kínálta anyám a sertéskarajt –, egy percig sem akart tovább élni szegény kis disznó, azon nyomban megszakadt a szíve, de írt levelet, és azt mondta, ha már így esett, legalább annyi öröme legyen a túlvilágon, hogy itt az emberek elfogyasztják. Ne zavard meg szegény kis disznó síri álmát. Egyél, szívem.” Elhittem, megettem. Ha a vágóhíd felé jártunk, aki éppen velem volt, éveken át elismételte, hogy boldogtalan, életben megcsalódott állatokat látok besorjázni a kapun, s ne jusson eszembe siratni őket, mert sok bánattal és titokkal terhes az állati lét, jobb nekik a hentesnél húsként, mint otthon.

Elhittem, mert magam is láttam, milyen terhes az állati lét. Nem az otthonra talált kutyáké, macskáké, hanem azoké, akik munkát végeztek, ökröké, lovaké, akik érdekében apám annyit futott, feljelentést írt, kiabált, ha azt látta, hogy a kocsis részeg vagy saját élete keserűségét a boldogtalan és az agyonterhelt, járművet már húzni se bíró állaton tölti ki. Ha vidékre utaztak velem, s láttam a mezei munkát végző állatokat, nyakukon iga, szájukban zabola, elképedve bámultam rájuk. Láttam, mennyivel erősebbek az embernél, az mégis dolgoztatja őket, dolgoztatja és nem kíméli, egészen addig a határig, míg aztán önként jelentkeznek arra, hogy elvigyék őket a vágóhídra, mert azt az életet, amit ők élnek, nem lehet elviselni. Ember és állat alakja, igénye, teljesítménye teljesen azonos volt a számomra, magamat vagy magunkat se gondoltam többnek, másnak, mint egy civilizált, este fogat mosó farkast vagy hivatalba járó galambot. Heves, soha nem szűnő, inkább erősödő szánalmat éreztem e néma testvérek iránt, akik a maguk sajátos nyelvét beszélték, és nem tudtak megszólalni emberi hangon, nem tudtak védekezni sem, teljesen ki voltak szolgáltatva az emberek jó- vagy rosszkedvének, emberségének vagy embertelenségének. Külsejüket, tollruhájukat vagy a pikkelyeket, vagy az irhát, amelyből szemük rám pillantott, úgy néztem, mint a színészen a jelmezt, s meg voltam róla győződve, egyszer majd leveszik, akkor nem marad, csak a húsuk, azonos, mint az enyém, s lesz egy pont, egy pillanat, amikor emberi hangon is megszólalnak majd, csak ki kell várni, meg kell érdemelni. Felnőtt életemnek abban a szakaszában, amikor az aktív irodalmi életben való részvétel helyett fordítani voltam kénytelen, mintha az én külön családi anyanyelvem szólalt volna meg Blake ártatlanjai szájából, s legkedvesebb fordításom Burns Egerének magyarítása volt.

 

Kisebbik pap nagybátyám ritkán fordult meg nálunk, messze lakott a városunktól. Ha mégis megjött, azzal az álmélkodással fogadtam, ami valami bizonytalan és megvallani is alig mert félelemmel vegyült: rendkívül hasonlított az apámhoz, alkata, arca annyira felismerhetően mutatta a rokonságot, hogy az már zavart. Nem tudtam megfogalmazni, miért, mai eszem kell hozzá, hogy érezzem, annyira egyedülállónak és csak a mienknek éreztem az apámat, hogy bármennyire is szerettem ezt a nagybátyámat, jobban tudtam volna vonzódni hozzá, ha mondjuk szőke, kék szemű, magas, mint így, ennyire hasonlítva öccséhez, jobban szerettem volna, ha apám homlokát, mosolyát senki se viseli őkívüle. Egyszer télen látogatott meg bennünket, télre való ajándékot is hozott, igazi acélkorcsolyát. Mint a Szabók általában, ő is nagyon szerette a telet, alighogy kicsomagolt, megfürdött, már csalt is bennünket, menjünk sétálni, tarajosan lepte a nagy hó az utcát, s tépte az ereszeket a szél. „Hosszú volt a döcögés a vonaton – mondta pap nagybátyám –, gyertek, járjunk egyet, jobban fog ízleni a vacsora.”

Elindultunk. Ketten fogtak kétfelől, hajszálra egyforma magasak voltak, s a bajusz kivételével, amely pap nagybátyám arcát díszítette, egyébképpen is egyformák. Csak mentem, fel-felnézve óvatosan hol egyikre, hol másikra, arra gondoltam, mindhárman rokonok vagyunk, és arra, hogy a nagyapám, e két fiútestvér apja, lát-e bennünket a túlvilágról, és vajon milyennek ítél meg engem, aki kicsi is vagyok, lány is. Havazott, de csak úgy, ahogy nagy hidegben havazni szokott, nem lágy és ingerlő csillagocskák ültek-lebegtek pilláinkon, arcunk körül, inkább szúrós kristályok. A Szent Anna utcán, a fasor mentén ott húzódtak a hosszú csúszkák, már kék volt a világ a téli délutántól.

– Jössz? – kérdezte apám, és elengedte a kezemet. Persze hogy mentem. Sokat csúszkáltunk együtt, apám úgy is tudott, hogy közben kopogott a fél lábával, és úgy is, hogy behunyta a szemét. Kopogni nem mertem még, de behunyt szemmel suhanni jó volt, majdnem irreális érzés, ilyennek képzeltem a repülést.

Elsőnek én hussantam, lezárva szememet, mikor a végére értem a csúszkának, apám eredt a nyomomba, szállt, elegánsan, mint egy fecske, csalta a nagybátyámat is, de az a fejét rázta, nem akart velünk csúszkálni. Apám nem erőltette, én meg tudtam, miért nem teszi, isten szolgájának valószínűleg nem illik behunyt szemmel vagy pláne a fél lábával kopogva sikankózni. Ugyanakkor rendkívül boldoggá tett, hogy nem vállalkozik rá, ez mutatta, igazolta mégiscsak nem az apám voltát s azt, hogy ha közeli rokon is, de idegen. Apám fütyülne rá, ki mit gondol vagy mond, ha a gyerekével játszhatik, és apám, ha pap volna, bizonyára el is intézné a jóistennel, hogy ilyenkor ne nézzen rá, vagy ha igen, inkább örüljön, hogy szolgájának ilyen jó kedve van, és így átengedi magát a szélnek, a fagynak, a télnek. Megint odaadtam a kezemet a két fivér kezébe, és mentünk tovább, a korzó irányába.

A lovat nagybátyám vette észre, ő kezdett róla beszélni. Barna ló volt, a Varga utca torkolatánál sötétlett a földön, lába furcsán kigyökkenve. Nem állt, de nem is feküdt, inkább valahogy mintha ült volna. Megálltunk.

– Még nem vitték el – mondta pap nagybátyám –, pedig már akkor itt volt, mikor érkeztem. Jobb volna pedig, ha már túllenne rajta szegény. Mikor jöttem, még itt állt a kordé is.

– Siessünk – mondta apám.

Néztem a lovat, amely nem mozdult, s amelyre hullt a hó. Közel voltam hozzá, hát láttam óriási szemét, és bár senki se mondta, tudtam, hogy baj van, valami nagy baj, onnan tudtam, mert annyira hallgatott. Később is, egész életem folyamán, ha állati gyötrelem tanúja voltam, mindig külön megdöbbentett a szenvedő állat némasága a halál felé közeledő út utolsó stációján, a titokzatos hallgatás, amely már nem panaszkodik, nem vár segítséget, hanem átengedi magát a sötét hullámoknak és a végnek. Csak néztem a lovat, előbb zavartan, aztán ijedten. A ló az úttesten van, de nem húz semmit, pedig egy ló mindig dolgozik, mikor nincs az istállóban. Mit csinál itt az út közepén? – Ez a tél átka – mondta pap nagybátyám –, milyen gyakran előfordul ilyesmi. Megcsúszik, elesik, lába törik, aztán vége.

Apám húzni kezdett, nem mozdultam.

– Gyere már – mondta apám –, hagyd a lovat pihenni. Tudod, hogy a ló mennyire elfárad, hadd szuszogjon egy kicsit.

– Pihen? – mondta a pap nagybátyám. – Hát hiszen látod, hogy a lába tört el. De hogy az a sintér is mire vár még, mit hagyják az ilyet kínlódni. Agyonütni, kész. Nem szenved tovább a szerencsétlen.

Sintér? Tudtam, ki a sintér. De annak a kocsija kicsi kocsi, abba hogy teszik be a lovat? És miért?

– Dehogy jön sintér – mondta az apám –, miért jönne. Orvosra várnak itt, állatorvosra, ha esetleg mégse pihenne az a ló, hanem megütötte volna magát. Viszik azt a kórházba, ne félj!

Tudtam, hogy nem mond igazat, ő is érezte, hogy tudom, és bár meg se nyikkantam, nagybátyám is rájött, valami történt, aminek jobb lett volna nem történnie. Antalffy úr kirakata előtt kis csoport állt, nők, gyerekek, idősebb férfiak, úgy álltak, mint a nagyvásáron, bámulták a lovat, várták, hogy jöjjön már, akinek az érkezését lesik, hadd legyen nehéz és eseménytelen hétköznapjaik között valami szenzáció, ha más nem, az, hogy letaglóznak egy állatot, amelyet nem tudnak már munkára használni, amelynek gyógyítására se apparátus, se lehetőség. Álltak és vártak. Elkezdtem reszketni, apám a földet nézte, nem mert rám tekinteni. Ha nem tesz semmit, nem moccan, pedig mindig szokott, ha állatkínzót lát, akkor nyilván nem is tehet, akkor ami történni fog, törvény vagy szokás: ha egy ló nem tud már dolgozni, elpusztítják. A szemem körbejárt, néztem a lovat, az arcokat. A népmesék tele voltak gyilkosokkal, még kivégzésekkel is, ez a két szó meseszó volt idáig, soha igazán végig nem gondolt, irreális. Most tudtam, hogy kivégzés következik, jön már a hóhér, itt fekszik az áldozat. Minden fogalom kétségbeejtően világos lett, s megkapta igazi jelentését. A ló még élt, de ez még rosszabb volt, mint ha már meghalt volna, mert tudtam, hogy rövidesen megölik.

– Fázik ez? – kérdezte pap nagybátyám. – Vacog a foga.

– Szereti az állatokat – mondta csöndesen az apám.

Pap nagybátyám nem szólt többet, senki se szólt, folytattuk az utat, mintha mi se történt volna, a felnőttek beszélgettek. Vontatott volt a társalgás, senkinek se volt kedve hozzá. Mentem, amerre vittek, engedelmesen. A hó most már sűrűbben esett, alig lehetett látni.

Nem arra tértünk haza, amerre elindultunk, hátulról közelítettük meg a házunkat, a Kandia utca felől, azon gondolkoztam, hogy ha azóta a lovat megölték, véres-e a hó. Láttam, ahogy ott hever némán és mozdulatlanul, furcsán kifordult lábával, és láttam, mint egy filmet, mindent, amit nem is, a sintért, a taglót, a gyilkosságot, a szemtanúkat, a ló utolsó moccanását, hallottam, ahogy felnyerít, és aztán elhallgat örökre, és először rémültem meg attól, hogy olyasmit látok meg hallok, ami nincs, amit csak elgondolok. A perc súlyosabb volt, mint bármi más addigi életemben, mert mint a kolonc, rajta lógott egy másik felismerés is, a vágóhidakról, saját hiszékenységem és ostobaságom lepleződött le bennem. A magukat önként halálra szánó, életunt állatok önzetlen sora megbomlott, nyomorult, szomjas áldozatok menete omlott térdre s aztán holtan a földre az előtt a belső tekintetem előtt, amelynek működésére, meglétére először figyeltem fel azon a napon. Azt is először éltem át, hogy az állat nem élőlény, csak étel vagy munkaeszköz. A világ, melynek glóbuszát szelíd szemű borjak és hőscincérek tartották eddig biztonságosan és mozdulatlanul fejem fölött, hirtelen elgurult, és pörögve elfoglalta helyét a tárgyilagos mindenségben.

Még lehetett látni, a földet néztem, a csúszkákat, de megiszonyodtam alattomos hátuktól, olyannak érzékeltem őket, mint a csapdát, mint a vermet, hiszen ilyesmin csúszott el az a ló is. Minél közelebb értünk a házunkhoz, annál jobban lassítottam. Tudtam, a hóesésben, az aláereszkedő alkonyban képtelenség meglátni, amitől rettegek, de azt is, hogy ott a sarkon történt vagy történik valami iszonyú, és a rettegés visszafogta a lábamat.

– Szép a mennyország, Béla? – kérdezte váratlanul az apám.

Nagybátyám megállt, elengedte a kezemet. Előzőleg diákkori emlékeikről beszéltek, apám kérdése értelmetlen volt, érthetetlen. Álltam köztük, nem érdekelt engem a mennyország, oly messze volt az, és olyan közel az a sarok a lóval. Nagybátyám azt felelte, nem érti a kérdést. Mit akar apám a mennyel?

– Te mondtad, mikor teológiára jártál, milyen szép az üdvözültek serege. Mindenki csak mosolyog, boldog, emberek, állatok.

– Állatok? – kérdezte a nagybátyám.

– Az üdvözült állatok, akik itt szenvedtek a földön. Te mondtad, Béla.

– Én? – kérdezte pap nagybátyám. – Megőrültél?

– Hogy ott legelnek, játszanak, egy se szomorú többé, egy se dolgozik. Jézus meg megy, lovat választ magának, ugrat, lovagol.

– Az Úrjézus? – mondta pap nagybátyám, és nem is elengedte, eldobta a kezemet. Nem bántam, azt se bántam volna, ha megüt, vagy ledob a hóba. Soha senki se mondta nekem, hogy az állatok is üdvözülnek. Hiszen akkor az a szegény azóta már üdvözült is, és boldog, és elfelejtette, hogy dolgozott, és lába tört, és szenvedett, és Jézus esetleg lovagol rajta, hát hiszen olyan szép, barna ló, csak többet ér, mint az a szamár, akije volt Jeruzsálemben. Már sírtam, a megnyugvás, amely levette rólam az iszonyú élmény terhét, levert a lábamról, s nem tudtam, hogy tudhattam volna, hogy most, ezekkel a megnyugodó könnyekkel lettem barátom és testvérem, a ló árulója, mert most nyugodtam bele abba, hogy megölték.

– Ahá – mondta nagy sokára pap nagybátyám. – Igen. Most már emlékszem.

Mentünk, én még zokogva, egyedül botorkálva a hóban, nem nyúltam a kezük után, mert oda-odakaptam az ujjaimat a szememhez. Már majdnem a házunk előtt jártunk, mikor pap nagybátyám hirtelen megállt, magasra emelt, arcomba nézett, megcsókolta a fejemet a sapkámon keresztül, aztán a földre állított megint, és nekihussant a kapu előtti csúszkának. Végigsuhant rajta, elegánsan, ugyanazzal a lábával kopogva, mint az apám. Mikor megállt, apám füttyentett egyet, s a nyomába eredt, ugyanúgy kopogva, mint a bátyja. Aztán csak álltak nevetve a csúszka túlsó végén, és néztek rám, hajszálra egyforma két arc volt, most még a bajusz se tette őket mássá.

Mint mondtam, nemcsak mi magunk voltunk az esti mesék szereplői, hanem kitalált figurák is. Apám majdnem mindig mókás, kalandos históriákat mesélt, anyám történeteiben meg gyakran szerepelt egy jó kislány. Ez a kislány karácsony vagy húsvét előtt rendszeresen felbukkant a mesékben, mintha valami titokzatos, csillagszórós vagy bárányos-tojásos közeg lakója lett volna, ahonnan csak bizonyos időszakokban volna szabad megidézni őt, erkölcsi világképem formálása érdekében, merőben didaktikai okokból. Tetteit azért hallgattam olyan áhítattal, mert ez a mesebeli kislány egy vonásában se hasonlított hozzám: illedelmes volt, szelíd, kedves, egyszer sem ordított az utcán, mint én, egyszer se mondta a néniknek a kötelező kezicsókolom helyett, hogy búbarom, mint én. Olykor támadt is bennem valami halvány gyanú, hogy voltaképpen nekem is olyannak kellene lennem, mint annak a kislánynak, s talán nem is véletlenség, hogy anyám annyi este őt emlegeti. Lesújtó gondolat volt; ha egyáltalán utánozni szerettem volna valakit, az utcánkban Guriga néven számon tartott garázda suhanc volt az eszményképem, aki faspulnikkal kereskedett, s úgy tudott káromkodni, hogy idősebb hajdúk piruló arccal suhantak el mellette.

Egy decemberi estén a mesebeli kislány végre valami olyat cselekedett, amihez nekem is volt hallásom: szabadon engedett egy rab madárkát. Szerettem az állatokat, anyám szava nyomán tüstént ott reszketett, reménykedett előttem a kismadár, s mikor a mesebeli jó kislány azt mondta neki: „Légy szabad!”, gyémántkönny hullt a szeméből örömében, odakopogott kalitkája fenekére, ő meg kihussant az ég felé, örökre szabadon. El voltam ragadtatva a mesétől, s elalvás előtt sokáig törtem a fejemet, milyen módon utánozhatnám a mesebeli kislányt.

Reggel aztán rájöttem. Volt egy kis víztartóm – akváriumnak nem merem nevezni, túlságosan primitív volt –, amelyben három ösztövér aranyhalacskát őriztem, azt remélve róluk, egyszer majd megszelídülnek, s ha meglátnak, feljönnek a felszínre, ott táncolnak előttem, így jelzik, hogy méltányolják társaságomat. A halak, persze, rám sem hederítettek, megették az ételüket, egyébként teljes közönnyel úszkáltak szűk szállásukon.

Elhatároztam, nem tartom őket rabságban tovább, szabadon engedem mind a hármat. Egy darabig sírdogáltam is, úgy meghatott saját áldozatkészségem, aztán a kishálómmal rendre kihalásztam a halaimat, és nagy küzdelem után megcsókoltam valamennyit. Gyönyörű, fényes tél volt, vad december, odakinn minden jég meg jég. A fürdőszobánk ablaka is csupa fagy, s az a kék fény derengett át rajta, amely a karácsony előtti délutánok hírnöke.

„Legyetek szabadok! – suttogtam a halaknak, mikor becipeltem a víztartályt a fürdőszobába, a szennyesláda tetejére, s potyogó könnyek közt ismét kiemeltem a hálóval őket –, ússzatok!” Az út a szabadság, az óceán felé az én elképzelésem szerint a fürdőkád alatti lefolyón át vitt, ott mindig iszonyú sustorgás, zubogás volt, ha a fürdővizet kiengedtük, egy pillanatig se kételkedtem benne, hogy ott lakik a tenger. Nálunk mindenki tudta, hogy a mi városunk helyén, ott, az alföldön, valamikor víz hullámzott, hát annak csak lennie kellett valahol, nyilvánvalóan a föld alatt, ahová a kád csövei is vezettek. Megpróbáltam először csak úgy leereszteni a halaimat, a lefolyó torkán át, de nem akartak menni, csak fickándoztak, az egyik meg is sérült, amíg taszigáltam, még dühös is voltam rá, micsoda elfajzott állat, akinek nem kell a szabadság. Soká törtem a fejemet, míg rájöttem, hogy könnyíthetem meg számukra a menekülést: vizet engedtem a kádba vagy egy arasznyit, aztán kihúztam a lefolyó dugóját, s akkor a csepp örvényen át valóban lesodródtak az én halacskáim – én úgy láttam, csak úgy csillogott boldogságukban minden kis pikkelyük. Mikor eltűntek, sokáig sirattam őket, de oly nemesszívűnek éreztem magamat, oly önzetlennek, olyan igazi jó kislánynak, mint még sohasem.

A víztartóból kiöntöttem az immár felesleges vizet, kiszórtam a földet, a kavicsokat, nagyon gyér növényzete volt, az is kikerült a homokkal együtt. Odatettem a szemetesládára, visszatértem a szobába. Szokatlanul csöndes maradtam estig.

Végre megjött apám, kiment kezet mosni vacsora előtt, elképedve jött vissza: mi történt a halaimmal. A víztartó üres, a halak sehol – csak nem pusztultak el? Anyám csak bámult, annyit lótott-futott az ünnep előtti rengeteg munkában, hogy oda se pillantott a szennyesládára, nem vette észre.

– Szabadok – mondtam, és nyeltem a könnyeket, boldogtalanul és büszkén. – Szabadon engedtem a halakat.

– Szabadon? – kérdezte anyám. – Hova?

– A tengerbe.

Csend lett, nagy csend. Apám, közelebb az ötvenhez, mint a negyvenhez, sose látta a tengert. A szó ott maradt az asztal felett, kéklett és tündökölt. Láttam a halacskáimat, amint boldogan bukfenceznek a habok között, és ismerkednek az igazi nagy halakkal.

– Hol van a tenger, Dolna? – kérdezte apám. – Hol engedted szabadon a halaidat?

– A lefolyóban.

Sült krumpli volt, anyám nagyon lassan kettétört egyet, gyönyörű, szürkészöld pillantását lesütötte a tányérra. Apám hallgatott, mindketten hallgattak, annyira, hogy valami névtelen aggodalom fogott el, valami riadt kétely.

– Hát nem ott van? – néztem át az asztalon, és szinte szűköltem az aggodalomtól, mert szerettem a halacskáimat, valami forró, édes szenvedéllyel, s olyan önzetlenül kívántam nekik a szabadságot, hogy majd beleszakadt a szívem. Csak nem engedtem rossz útra őket, mikor jó kislány akartam lenni végre, olyan igazi, mesebeli kislány? – Hát nem arra van a tenger?

– Ott van, ahol hiszed – mondta apám. Ő is megtört egy krumplit, maga elé húzta a tányérkámat; nekem mindig kibontották a héjából, úgy rakták elém a sült krumplit. Bámultam rá, anyám lehajtott, furcsán meghatott arcára, s azt gondoltam, akkor jó. Akkor semmi sem történt hiába. Zsírt kértem a krumplira, nem szerettem a vajat. A felnőttek nem beszéltek vacsora közben, apám néha megköszörülte a torkát.

Mikor valóban megláttam a tengert, különös módon éppen december volt, nagy hó, vastag jégcsapok a svéd házakon. Néztem a zöld hullámokat, és láttam hátukon inogni hajdani fürdőszobánk ablakát, amely mögött ott osont a hajdúsági karácsony, és láttam aranyhalaim villogását is, ahogy megkapják a szabadságot ügyetlen kezemből, és eltűnnek a lefolyón át örökre. „Hol van a tenger, Dolna?” – kérdezte bennem apám örökre elnémult hangja. – „Hol van a tenger? Ahol hiszed…”

Ott, a skandináv parton, tudtam, hogy igaza volt, s emlékeim között rezegni-remegni kezdett, élőbben, mint a téli szélben duzzadó valóságos habok, gyermekkorom fürdőkád-óceánja.

Én apám vallását követtem. Anyám a születésem idején éppen katolikus volt.

(Anyám többrendbeli valláscseréje annyira jellemző a korra is, amelyben élt, családjára is meg őrá magára is, hogy külön bekezdést érdemel. A Jablonczayak, akiktől származott, reformátusok voltak a reformáció kezdete óta, s gályarab-mártírt is adtak a magyar protestantizmusnak, ám a Martinovics-szövetkezésbe keveredve nemcsak birtokaik legnagyobb részét konfiskálták, hanem – bűnei feledtetésére – arra is figyelmeztették az illetékes őst, hogy vagyona elvesztésével még nem tett jóvá semmit, ha azt akarja, hogy viszonylag ép bőrrel szabaduljon, térjen vissza családostul a katolikus egyház kebelébe. A gályarab leszármazottja (ó, hogy szégyelltem gyerekkoromban ezt, ha tehettem volna, letagadom!) nem vállalta dédapja ideológiáját, nem is volt olyan bátor, mint a hajdani pap, hosszú lelkitusa után katolizált, s ahogy a neofitákkal már történni szokott, buzgóbb pápista lett, mint azok, akik keresztelésüktől fogva abban a hitben nevelkedtek. Anyám apja (annak a Zelmusnak az unokája, akinél 49-ben pár napig Paskievics lakott) egy Gacsáry nevű református pap lányát vette feleségül, s a századvég szokása szerint, mikor anyám meg testvérei megszülettek, gyermekei nemük szerint kaptak vallást, a lányok reformátusok lettek anyjuk, a fiúk meg katolikusok, apjuk után. Anyám tehát reformátusnak született, de hároméves korától kezdve a Jablonczayak nevelték, s dédanyám, az a bizonyos, aki 1849-ben köténybe fogódzó csepp lány volt, eleve úgy döntött, ha már ő neveli, nőjön fel csak az ő hitükben, és nem engedte református vallásoktatásra. Zárdában taníttatta, anyám gyakran elmesélte, vallási tekintetben milyen sajátságos tudatlanságban nőtt fel. Miután református volt, a többi zárdista lány katolikus hitoktatásán nem vehetett részt, a sajátjára viszont dédanyám rendelkezésére nem volt szabad eljárnia, nem tanult hát semmi tételes vallást, később ő maga csodálkozott rajta a legjobban, hogy egyáltalán voltak valamifajta fogalmai. Mikor tizennyolc éves lett, dédanyám ráparancsolt, térjen át, ha nem teszi, leveszi róla a kezét, anyám beleegyezett, csak egyetlen kívánsága volt, ne kínozzák most már, nagylány korában, semmiféle tanulnivalóval. Nem kínozta senki. Áttérése körülményeinek elmesélése óriási szám volt otthonunkban: anyám holtáig emlegette, mint adtak a kezébe a templomban egy gyertyát, mint kérdezték meg tőle, hiszi-e a zsinatok végzéseit, s mint ismerte el ő, hogy teljes mértékben hiszi, közben nem tudta, mi a zsinat, s olyan határig nem volt fogalma új hite alaptételeiről s elemeiről sem, hogy múzeumban járva vagy képeket nézve olykor a legkínosabb perceket élte, mert sejtelme se volt az egyházművészet ábrázolta személyek kilétéről. Jézus életét csak felületesen ismerte, vallása szentségeivel, amíg még élhetett velük, se nagyon tudott mit kezdeni, gyónni egyszer volt, de felemelő és megtisztult érzés helyett inkább valami riadalmat érzett, s hitélete maga gyártotta hiedelmek összességéből állt. Nekem sose beszélt róla, miben hisz egyáltalán, vallásos nevelésem teljesen az apám kezében volt, felnőttként kérdeztem meg tőle egyszer, hogy fantáziájának, kedélyének, minden szépért, meglepőért, színesért, élményt nyújtóért olyan könnyen lelkesülő szemének miért nem volt kedvesebb az annyi poézissal ragyogó katolicizmus. Ekkor egy magas rangú pap nevét említette, öregen is elpirulva, azét, akit egyik írásában Ady is megörökített, hogy az egyszer a zárdában, a kötényén át, megcsípte a mellét. Egyszeriben megértettem mindent, s borzasztóan sajnáltam miatta. Hogy formális katolikusságát a negyvenes évek elején miért cserélte vissza eredeti vallására, a reformátusra, ismét kikötve, hogy semmiféle vizsgát le nem tesz, és semmi tanfolyamot nem vállal, sokáig azzal magyaráztam, hogy a felekezeti gimnáziumban, ahol végleges állást próbáltam szerezni, tüske volt katolikus anyám, az megint a döbbenetek varázskörén belül esett, hogy volt visszatérésének azért más előzménye is: előzőleg bridzsezés közben csúnyán összeveszett partnerével, a katolikus pappal, aki a kártyaveszteség miatt ingerülten arra figyelmeztette, egyháza el se temeti.

Valláscseréi egyébként, melyeket a negyvenes évek őskutató mániája idején folyton fel kellett tüntetnem, mindig gyanúba hoztak pár percre a kutató szeme előtt, irataimban annyi változásról kellett beszámolnom, hogy első pillantásra mindig reménykedett az ellenőrző, talán mégis kiderül, hogy baj van valamelyik ősömmel. Mikor kiviláglott, hogy nincs, ennek sem örültek, volt ebben az ide-oda térésben valami lazaság, nem illett egy igazi úriemberhez.

Tudom, hogy minden este imádkozott – református korában is Szűz Máriához –, de hogy mit, fogalmam sincs. Nem hiszem, hogy akár egyetlen pillanatra is komolyan vette volna, hogy különböző felekezetek, tételek, az istenkeresés más-más kifejezési formái lehetnek a világon, sőt az a gyanúm, hogy imádkozni sem úgy imádkozott, mint az igazi hivők, inkább csak úgy, ahogy az ember ezt is, azt is megpróbál a bajban, de voltaképpen azt gondolja magában, ennyi zavar és szomorúság között úgyse lehet rendet teremteni. A túlvilágról való konvencionális képet még halála előtt pár nappal (mikor mindenki hajlamosabb valami ártatlan misztikára, s az élettől búcsúzva biztosítani vágyik tovább-fennmaradását) elvetette, s arról beszélt, mégsem vár meg engem a Göncöl rúdjának középső csillagán, mert tüstént utazni szeretne, elsőnek mindjárt Vietnamba. Ha idegen hallgatta volna a beszédét, azt hiszi róla, szentségtörő vagy bolond. Pedig tündér volt, és volt istene, ha nem is hasonlított ahhoz az archoz, amely az ó-, vagy az újszövetségből kinéz, és ha kereste, meg is találta őt. De persze nem tudom, kereste-e végül is, vagy csak az Istenanyára volt kíváncsi. Nem szerette a férfiakat.

Imádkozni apám tanított, őtőle ismertem meg egyházunk énekeit is. Jól ismerte a zsoltárokat, dicséreteket, hányszor láttam őt, ahogy leereszti a könyvét – szinte sose volt a keze könyv nélkül –, aztán minden előzmény nélkül egyszer csak valami szenténekbe fog szép baritonján. Ültem a lábánál, néztem rá, ő meg bámult a saját énekének a nyomába, mit látott ilyenkor, nem tudom. Ha most idézem távolba merengő arcát, saját asszociatív tevékenységem gyaníttatja velem, hogy amint számomra egyházi énekeink mindig az ő alakját hozzák vissza a múltból, ő talán a saját apját-nagyapját láthatta ilyenkor, testvéreit, vagy éppen önmagát kedves tarcsai templomában, a falusi parókiát, ahol született.

Éneke nemcsak azért volt kifogyhatatlan örömök tárháza a számomra, mert annyira szerettem őt, még csak nem is amiatt, hogy olyan kellemes volt a hangja, hanem mert amit énekelt, varázsos volt, titokzatos, csupa rejtelmes szépséggel teli. Uram, ki lészen lakója a te felséged sátorának… énekelte, s ezen úgy el lehetett tűnődni. Isten, a világ ura és teremtője vajon miért lakik sátorban? Milyen megnyugtató adalék lett számomra később ez a sátor, mihelyt rájöttem, hogy ez is nyilvánvaló bizonyítéka Isten magyar voltának. A kalandozó, Európát sarcoló, sátras ősmagyarok sem laktak másképpen. Hogy Árpád fejedelmet pajzsra emelték, ahogy mondakörünkből tudtam, meg valami képen is láttam már, teljesen érthetővé tette a szentének folytatását, hogy apám arra kéri az Urat, harcoljon az ő ellenségeivel, és ragadja elő a pajzsát. Hitünk judeai elemeit, Palesztina növény- vagy állatvilágára, meteorológiájára vonatkozó utalásait egy pillanatra sem vettem komolyan, a Teremtő és a biblia minden egyes szereplője nemcsak hogy magyar, de hajdúsági volt, Jézus meg a szent család falusiak, a háromkirályok bundás, csizmás, nagy bajuszú parasztok, ahogy a betlehemes játékban láttam. Azt persze sosem értettem, miért vittek az újszülöttnek mirrhát (ez a szó annyira hozzátartozott apám szókincséhez, hogy soha nem jutott eszébe megmagyarázni, mi lehet az), ahelyett hogy tejet kapott volna, subát vagy nagykendőt, ami igazán jól jött volna a decemberi dermedésben. Az én elképzelésemben Jézus születésekor ugyanolyan fagy lehetett Betlehemben, mint minálunk, a madarak holtan bukhattak alá az angyalok csizmája előtt. A pásztorokért, szegényekért, külön fájt a szívem, mert számomra a pusztaság, ahol mindez megesett, a Hortobágy volt, s tudtam én jól, hogy míg a jószág körül a körmüket fukálják, akármilyen csillag is mutatkozik az égen, ha százszor üstökös is, csak hideg az a bunda, kucsma, majd lemarja a fülüket-orrukat az alföldi szél.

Mivel Istennek csak ilyen harcos életet élő, sátorban lakó, magyar ruhás alakja egyezett az elképzelésemmel, nyilvánvaló volt, hogy más megfogalmazásban hiába énekelt róla az apám, már nem ismertem rá. Egyik legkedvesebb, legtöbbet énekelt zsoltára a nyolcvanadik volt, a Hallgass meg, Izráel pásztora. Pillanatig se gondoltam rá, hogy az ősmagyarok öltözékét viselő, pajzsos, s nyilván buzogányos Úristen, akinek különleges gondja van hazámra és nemzetemre, azonos lehet Izráel pásztorával. Én semmiféle Izráelt nem ismertem, pásztorát még kevésbé, gondoltam, Izráel valami személy, akinek nyája van, az ugyan nem volt világos, miért kell meghallgatásért éppen ennek az Izráelnek a pásztorához folyamodnunk, de azért elfogadtam, mert volt az apám dalolta énekekben éppen elég olyasmi, ami a varázslat bűbájával hatott a képzeletemre. Apám ezt a nyolcvanadik zsoltárt még az ősi kálvinista szöveg szerint énekelte, nem úgy, ahogy már később a gimnáziumban tanulnom kellett, apám verziójában Izráel pásztora, József vezérlő ura a kerubimokon ült, nem a mennyboltozaton. Szebbet igazán elképzelni se tudtam, mint Izráel pásztorát, aki olyan dolgokon ül, amikről fogalmam sincs, micsodák, viszont Józsefnek – Pelikán nagynéném férjének, mert ugyan ki más lehetne az a József, mint az én Jóska bátyám – vezérlő ura. Később, mikor már iskolába jártam, s ott rendszeres énektanulásra fogtak, a huszonharmadik zsoltár tanulása közben jöttem rá a pásztor szó magyarázatára, viszont nagyon is kedvetlenül daloltam, egyáltalán nem elégítette ki az ambíciómat, hogy az Úr nekem őriző pásztorom, és nekem azt kell magamról énekelnem, hogy mezőn élek, mint egy barom, és Isten legeltet. Sok időnek kellett eltelnie, míg a zsoltárok szimbolikája, felejthetetlen képei művészi rezonanciát vertek bennem elsődleges, naiv reakciók helyett.

Az Úr, a fényességes, akinek apám annyit énekelt (s milyen helyesen tette, mert nyilvánvaló volt a zsoltárokból, hogy zenekedvelő, örült az mindenféle hangicsáló szerszámnak, csupa olyasminek, amit én még akkor nem láttam sehol, citerának, lantnak, cimbalomnak), olyan nagyon hatalmas volt, hogy őt csak imádni tudtam, szeretni nem. Nagyon riasztott, hogy mindent tud, mindent lát, riasztott, hogy olyan szigorú. Krisztussal való viszonya, a názáreti ács szerepe, akit egyébként végképp nem tudtam elhelyezni a szent történetben, s ártatlan-istentelenül a Szűz Mária második férjének gyanítottam, csak megzavart. Arra tanítottak, úgy kell szólítanom az imáimban, hogy mennyei édesatyám, de folyton meggyőztek róla, mindent megtorol hetedíziglen, bosszúálló, erős, nagy haragú Jehova, s az összehasonlítás a saját apámmal szentségtörő módon mindig az utóbbi javára ütött ki. Reszketve vallottam meg magamnak, hogy Istent nem szeretem, csak imádom, és félek tőle, Krisztust nem értem, megváltó szerepe homályos, a bűn fogalmi körébe még akkor nem tartozott más, csak olyasmi, amit én magam is elkövettem vagy elkövethettem volna, Krisztus kereszthalála olyasmiért, ami az én bűnlajstromomon is szerepelhetett volna, elszomorító volt és aránytalan. A megváltás ténye általában olyan gondolatsort ébresztett, olyan érzelmi vihart kavart bennem, ami nem volt szerencsés: mivel mindent csak a magam gyerekes párhuzamaimmal tudtam érzékelni, egyfelől azt gondoltam, nekem aztán eszem ágában nem volna megváltani a világot és más embereket, nemhogy kereszten, de semmiféle módon, és hogy milyen nagyszerű, hogy én a szüleim gyermeke vagyok, akik nem várnak tőlem semmi hasonlót, másfelől megnyugtatott, hogy apám úgy futna, mint a nyúl, ha valami ilyesmiről volna szó, s engem, egyszülöttjét, eldugna falun a húgainál, a világ aztán, ha már bajba került, váltsa meg magát, ahogy tudja, de nélkülünk. Isten nekem túlságosan szigorú volt, egy alma miatt kiűzte az első emberpárt, özönvizet árasztott, elpusztította Sodomát (erről nem tudtam, mi, de riasztott a sorsa), azt is rossz néven vettem tőle, hogy a világot jobban szerette a fiánál, és ha képes volt sanyargatni szegény Jóbot, aki nem is csinált semmit, ugyan miért nem kólintotta főbe Pilátust vagy Kajafást. Mihelyt megtudtam, hogy Isten választottaihoz megpróbáltatások és csapások mérésével közeledik, így fürkészi ki, mennyire hű hozzá az illető, szívből reméltem, engem nem szeret túlságosan, nem is vagyok a kiválasztottjai közt, így sose lesz kíváncsi rá, én hogyan gondolkozom, és adott esetben mit viselek el. Ilyen tekintetben éppen az adott némi vigaszt, ami egyébként megijesztett: hogy mindent lát meg hall, úgy gondoltam, nem leszünk semmiben kívánatosak, elvégre hallhatja, apám miket mond a fáskamrában, mikor káromkodik, anyám reformátusnak született, aztán áttért katolikusnak, férje is kettő volt, a gyerekei is kétfélék, ez se lehet rendes dolog, magamról már nem is beszélek, mert én a legnagyobb örömmel kinyomnám az unokahúgom szemét, ha szabadna, akinek anyám az én meséskönyvemet nyújtotta át ajándékképpen és örökre, az én csudaszép könyvemet, aminek a tetején egy kisfiú ült egy kagyló fenekén, mert nem volt hirtelen a keze ügyében más, amit odaadhatott volna annak a gyereknek. Isten, Krisztus nagyon távoliak voltak kis eszemnek, valaki egyszerűbbre, érthetőbbre, hozzám közelebb állóra volt szükségem, hogy igazán ragaszkodhassam hozzá, s az énekekben szereplő személyek közül a nekem való szeretnivalónak a szegény Simont választottam ki.

Simon énekét apám annyira kedvelte, hogy nem volt nap, amelyiken el ne dalolta volna. Mindig ott sertepertéltem körötte, hamar megtanultam minden szöveget, egy idő múlva tudtam már a Simon énekét is. Ahogy nem jutott eszébe senkinek, hogy megpróbálja elmondani nekem, mi volt Izráel, ki volt József, vagy mi bajunk volt nekünk, debrecenieknek, ami miatt szomorúan ültünk a babiloni vizek mellett a fűzfáknál, ahová a hegedűnket akasztottuk, olyan természetességgel énekelt apám a Sionról, amely szónak az én fülem számára semmi értelme nem volt, amelyet hallásom azonnal átalakított Simonra, lévén hogy Simon nevű embert többet is ismertem otthon, Siont meg egyet sem. Hogy Sion hegy, s hogy az énekbeli még csak nem is hegy már, hanem a zsidóság, illetőleg egy hitbéli közösség, illetőleg a magyarországi protestánsok jelképe, ugyan hogy érthettem volna meg, magyarázattal is nehéz lett volna pár éves koromban elkezdeni az absztrahálást, hát még anélkül. „Térj magadhoz, drága Sion!” – dalolta apám, s daloltam vele én is, szentül hive, hogy szegény Simon nagyon beteges ember, gyakran fekszik ájultan, mint ama bizonyos rokonunk, akinél felvágtam a szalon huzatát, gyenge lehet a szíve, folyton biztatni kell, térjen már magához, hát hiszen mellette van a jó Isten, nem lehet semmi baja. Simonnak rémes élete volt, az kiderült a hosszú énekből, nyilvánvalóan tengerész volt Simon, rengeteg baja lehetett a hullámokkal, vészekkel, és mindig a tengerbe kellett neki belesírnia, még láncon is volt a szerencsétlen. Amennyire megértettem, hogy biztatni kell Simont, hogy térjen csak magához az ájulásból, mert majd lesz valami megoldás azon a tengeren, annyira homályos volt, hogy miért noszogatjuk egyre, hogy örvendjen meg vigadjon. Hát hogy örvendjen meg vigadjon szegény Simon, mitől, mikor azt is énekeljük róla, hogy kő megszánná a nyomorát. Hogy Simon meghalt az ének végén, azt szerencsére nem értettem meg, fújtam hát a vigasztaló éneket neki teljes együttérzéssel és némi rosszallással is, mert újra csak rájöttem én, hogy mindez a sok baj, ami Simonra zúdult, azért következett be, mert Isten különösképpen szerette őt, s megint csak azt kívántam magamban, eszébe ne jusson nagyon megbecsülni engem, legjobb lesz tán, ha észre se vesz, mert még majd nekem is úgy kell járnom, mint annak a szegény Simonnak. Nagyobb koromban, mikor az értelem és a táguló világ már tisztázta bennem Simon kilétét, valahányszor a reformáció emléknapján felhangzott ez az ének, egyszerre hozta vissza apám felejthetetlen hangját, saját kicsikori, figyelő arcomat, a képzeletem szülte szegény Simont, aki annyit szenvedett a tengeren, és gályarab ősapám sose látott, ezerszer idézett alakját.

Hitéletem ezekben az első években mindig intenzívebb volt az ünnepvárás heteiben. Az ünnepek érkezését illatok, ízek, izgatott készülődések és villogó kirakatok jelezték. Ezeknek a nevezetes időszakoknak először a színét jegyeztem meg: a karácsony ezüst volt, csillagszóró sziporkás, a húsvét csudakék ég előtt jegesen villogó fehér, mint a kirakatba tett tojáskák jégvirágos ablakokhoz hasonlító cukorfala, melyek hátlapján báránykép lapult, ismét igazolva meggyőződésemet, hogy a vallás és minden vallással kapcsolatos dolog magyar lelemény: szülővárosom címerében is bárány volt zászlóval. A pünkösd skarlátszín volt, csapkodó, élő, remegő piros, mint a kályhatűz, hajladozó lángnyelvei közé képzeletem bomló orgonaágakat, bazsarózsát és tajtékos fellegeket festett, azzal ellensúlyozva azt a reménytelen vállalkozást, amellyel el próbáltam rendezni magamban azt, amit apám kérdésemre készségesen közölt: mire is ünnepeljük. A szentlélek kitöltetése megoldhatatlan probléma volt, kitölteni én csak italt láttam, és a szentlélekről nem tudtam elképzelni, hogy jelentkezhetik külön, arról nem is beszélve, hogy lélek szerepelvén a szóban, azt gyanítottam, talán kísértet. Az ünnepek közt a legpompázatosabb a karácsony volt, úgy szerettem várni a közeledését, mikor elmúlt a Mikulás piros lángolása (a főutcán gyermek nagyságú csokoládépüspökök álltak a kirakatokban, mögöttük krampusz leselkedett, puttony a hátán, szigony a kezében), villogni kezdtek a boltok mind. Minden megszépült, elvesztette hétköznapi közszükségleti jellegét, szokatlanná, sőt pompázatossá vált. Férfikesztyűk, fantáziátlan alsónadrágok csinos dobozokba kerültek, üvegharangocska, angyalhaj fénylett rajtuk, s a legegyszerűbb zokni vagy pamutzsebkendő is megszépült a körbefutó ezüstboától. Minél közelebb kerültünk az ünnephez, annál sürgetőbb volt bennem a vágy, hogy lássam külső jeleit, délutánonként csak mentem-mentem anyám kezébe kapaszkodva, mint egy megszállott, amerre a főutca fényei csaltak.

A mi házunkban nem angyalt vártak legkisebb koromban sem.

Nagyapám szigorú pap volt, apámat úgy nevelte, hogy kisfiúként is tudja: a karácsony a szeretet ünnepe ugyan, ám a fenyőfával, ajándékokkal érkező Bambino-Jézuska fogalma összebékíthetetlen Jézus magasztos alakjával, és a karácsony semmit nem veszít a ragyogásából, ha hús-vér emberek gyújtják meg a fényeit, nem mennyei kezek. Apám így szokta meg, így plántálta át a maga otthonába, s talán sose realizálta, mekkora örömet szerzett nekem ezzel. Micsoda büszke és boldogító érzés volt, mikor ott kopogtam a jeges utcán, mentem vele karácsonyfát venni, szagolgattam, öleltem, simogattam, s előre láttam, még ott, a piacon, amint majd feláll fektéből, megrázza magát, sziporkázni kezd a szobában. Külön boldogság volt, hogy láthattam kialakulni végleges formáját, hogy díszíthettem, dolgozhattam rajta. Kevés ért fel későbbi élményeim között azoknak a délutánoknak az elragadtatásával, mikor az asztal körül ültünk valamennyien, diót aranyoztunk aranyfüsttel, papírláncot ragasztottunk apám ügyes keze útmutatása mellett, vattapelyheket fűztünk cérnára, s hintettünk meg ragacsos ezüstporral. Engem karácsony estéjén nem csukott ajtószárnyak mögül kihangzó csengőszó hívott be a szikrázó fához, ott állhattam, mikor anyám meggyújtotta a gyertyákat, a csillagszórót, s érezhettem, hogy a semmiből, a papír-ezüstszál-üveggömb élettelenségből, egy feldíszített fa fényei között hogy lesz csakugyan ünnep, a családé, az otthonunké, a biztonságé.

Megvoltak a magunk sajátos szokásai. Anyám minden süteményt jóval hamarabb megsütött, mint megjött volna az ünnep, nagy papírdobozba borította, s kinn hagyta a tüllajtós kamaraszekrényben, amelyből karácsonyig az utolsó szemig mindent kiettünk, dacosan lázadva az ünnep minden olyan megfogalmazása ellen, hogy ahhoz valamifajta, pláne rituális étel szükséges. „A karácsony – mondta apám – lelkiállapot, nem étkezés.” Nem is volt nálunk szentestére egy falat sütemény se már, mikor boldog ünnepeket kívánni mentünk ünnep első napján, minden háziasszony elragadtatva nézett bennünket, mert mi voltunk az egyedüli vendégek, akik rávetették magukat a beiglire, és boldogan felfalták, amit elibük raktak. Gyönyörű karácsonyaink voltak, író szüleim játékos kedvét viselték magukon; nem ajándékok, inkább jellegük, szagok, hangulatok emléke rögzült bennem, fény, sziporkázó ezüst meg pattogó kályhatűz apró neszei, a kemény december ragyogásában. Odakinn mint valami orgona, mereszti öles jégcsap sípjait az eresz, a szél tép ajtót-ablakot, marokra fogja a havat, górálja az üveget, apám a fa alatt Krisztus urunknak áldott születéséről énekel, ezermester kezével betlehemet fabrikál, kifaragja a szent családot puha fenyőfából, s gyöngéd ujjakkal vattaágyat vet a pici Jézusnak, akinek jászlát tehénkék és szamárkák szagolgatják.

De a legszebb, az örök, az igazán üdvösséges, a kettőnk – apám és én – közös titkaként kedvenc ünnep mégsem a karácsony volt, hanem egy kisebb jelentőségű nap, egy másik ünnep voltaképpeni előkészítője, bevezetője, a virágvasárnap. Apám nemigen hívta ezen a néven, gyerekkoromban minden idegen szót hűségesen utána mondtam, ezt is így jegyeztem meg, ahogy ő tanította: Palmarum. Miért szerette annyira, fűződött-e ifjúságában valami különleges élmény hozzá, vagy egyszerűen csak mindig örömre kész természetét ragadtatta el, hogy olyankor többnyire már jön a tavasz, kivirítanak a kertjében ápolt virágok, illatozni kezd a föld, más lesz a napok színe, jönnek a böjti szelek, hozzák a langyos esőket, nem tudom. Mi köze volt hozzá, mit vállalt végül is a húsvét ideológiájából, sose jöttem rá, szenvedélyes, de mindig szemérmes egymáshoz ragaszkodásunk alaptörvénye volt, hogy egyikünk sem kérdezett a másiktól semmit, amiről a másik nem jelezte, hogy szívesen nyilatkoznék. Hogy protestantizmusa valami egészen specifikus, a maga gondolkodásához szabott, cseppet sem ortodox valami volt, azt lehetetlen lett volna észre nem vennem, hogy hitünk teológiai tételeit csak részben fogadta el, s bizonyos kérdésekben meglepő módosítást végzett Kálvin tanain, abból se csinált titkot. Néha már azt hiszem, a virágvasárnapban egyszerűen a nagy tablót szerette, az óriási, százszor elképzelt látomást, a Megváltót váró sokaság képét, és Krisztus nagy királyt, aki bekocog halála színhelyére, jól tudva, mi vár rá, s mi felé halad egy jámbor kis szamár hátán átvágva ugyanazon a tömegen, amely nem sok idő múlva hasonlóképpen megbámulja, és a Golgotára kíséri. A nagy király jön, hozsanna, hozsanna, zeng a kiáltás előtte-utána, zöld ágakat szeldelnek útjára, békességet hoz népe javára. Áldott, aki jött az Úrnak nevében, általa léptünk az Isten kedvébe… Ha apám énekelte, mindig láttam, amit énekelt, ott álltak azok a jeruzsálemiek az út mentén, erősen süt a nap, kiáltani szeretnék Jézusnak, milyen gyalázat, hogy nem lovat adtak alá, ez is csúfság, nálunk minden gazdának van lova, szólni kellene, nagyot sikoltani, menekülj, kedves Jézus, áldott, aki jött az Úrnak nevében, általa léptünk az Isten kedvébe, és kiáltok is belül és önmagamban, de Jézus, sajnos, nem hallja meg, csak kocog a szamarán, mi meg énekelünk, és mindenki velünk énekel, kinn az ég és a habos fellegek és a kert, amelyben kibomlottak a lombok, és már nyílik a virág. De hogy merre lehet az a Jeruzsálem? Jóval messzebb, mint a Nagyerdő, túl lehet az Pallagpusztán is.

Egy házban, ahol az apa, ha gramofonlemezről olyan muzsikát hall, amelyet különösen szeret, két karjával egy képzeletbeli zenekarnak vezényel, Mikulás napján gyermeke szeme láttára vattabajuszt ragaszt, vattaszakállat, kölcsönkért juhászbundát kanyarít a vállára, és megjátssza elragadtatott családjának a szent püspököt, méltóságteljes görnyedését egy pillanat alatt bohókás tánclépésre váltva át, s még úgy, püspöksüveggel a fején, amelyet szintén maga ragasztott magának keménypapírból, utánozhatatlan ügyességével, balettezni kezd, vagy elénekli a Loló bácsi kri kezdetű dalt, papagájkárogással érzékeltetve lányának Loló bácsi madár mivoltát, s az anya, ha a saját gyerekkoráról emlékezik, minden alkalommal elmondja, hogy nem emlékszik estére, amit nagyobb lány korától kezdve ne színházban töltött volna a nagyanyja oldalán, aki sosem akarta kihasználatlanul hagyni a páholyát, még olyan esetekben sem, mikor „kandarab ment” (háborús vagy csaknem kizárólagosan férfiszereplőket mozgató történet, vagy éppen Shakespeare, akinek istentelen drámai észjárása a férjével-apósával-fiával egyaránt szerencsétlen dédanyám véleménye szerint nagyon is jellemző volt a másodrendű, gyenge s a vaserejű nők mellett voltaképpen mindig jelentéktelen funkciót betöltő férfinépre, a kanokra), a színház nyilván természetesebb tartózkodási hely egy gyermeknek, mint más otthonokban.

Hogy színház van, s hogy végül is mi az, mit jelent, ad, milyen, szinte az első fogalmakhoz tartozott, amire megtanítottak. Apám előszedte színészkép gyűjteményét, óriási kollekciója volt az ő ifjúsága idején divatos színészek civil képeiből, és olyanokból is, amelyek egy-egy híres színdarab fontos jelenetében ábrázolták az illetőket, s habozás nélkül feláldozta kedves emlékeit, hogy örömet szerezzen nekem. (Ha anyám nem volt a szobában, még célozgatott is arra, hogy pályakezdése – fiatal polgármesteri titkár korában – sok színházzal, színésznővel kapcsolatos élményt őriz. Sunyin mondta, ravaszkásan, s hagyta, gondoljak, amit akarok.) Kinyírta a színészek figuráját a kartonból, s hogy meg tudjanak állni, még keménypapír támaszt is ragasztott nekik, így aztán számtalan színdarab számtalan jelenetét tudtam felállítani a magam színpadán. Színházamnak anyám adott helyet az ebédlőben a pohárszék bal oldalán (ahol egyébként minden volt, aminek semmi köze az étkezéshez), az ajtós rész mögötti három nagy polc középsőjéről elköltöztette az abroszokat, s én bevonulhattam papírtámlányos, állítható színtársulatommal. Ott álltak-ágáltak az én papírszínészeim, úgy csoportosítottam őket, ahogy éppen akartam, teljesen más-más színdarabok szereplőit párosítva össze, pokoli derűt keltve a szülőkben, hogy szerepel az én színpadomon egymás mellett Hamlet és Gautier Margit; guggoltak mögöttem, és lesték, mit csinálok.

Játék, varázslat, látomás és valóság összefolyt a mi házunkban, a színházban látottak csak folytatták az otthon csodáit, de teljesebben, intenzívebben, tarkábban. A speciális színek, a reflektorok játéka, a speciális ízek – óriási, hűs zöld kámforcukor és praliné – különös hangélményekhez kapcsolódtak: játék kezdete előtt valami cincogott, jelzett az orkeszterből, s a nézőteret szinte ejtette-emelte valami halk zsongás. Nagyon hamar, hároméves koromtól fogva rendszeresen vittek magukkal, apám fönt nézte az előadást, az első emeleti városi páholyból, anyám lent, velem, állandó helyünkön, a harmadik sor két szélső székén. Kettőjük jelenléte hozzátartozott a mindig újra feldúló gyönyörűséghez, visszafogott, földhöz rögzített, megtartott valamiképpen, mert mákonyos volt a színház világa, s jólesett tudnom, hogy az eksztázis mögött ott van a hétköznapi életem is, apám lefigyel rám a páholyból, anyám meg mellettem ül, lehet rángatni karját, szoknyáját.

Elragadtatva engedtem el magam a nézőtéren, először körbebámultam a páholysorok patkójára, aztán lesiklottam a székről, és üdvözöltem barátaimat, a katonazenekar tagjait, lenyújtva hozzájuk a kezem, azzal a részvéttel, ami az olyan szerencsétleneknek jár, akik teljesen feleslegesen réz nem-tudom-miket szorongatnak, de semmi szerepük nincs, csak ott kell ülniük némán, órákon át, míg a karmester a botját rázza, amiből a zene jön, s egy villanásnyit nem látnak az előadásból. „Megjött Lelek!” – mondták a katonák, akiknek első találkozásunk idején éppúgy mutatkoztam be, mint mindenkinek, apámat utánozva, azt hive, a bemutatkozás mindig azonos szöveg, mint a szervusz vagy a jónapot, s ha apám azt mondja: Szabó Elek, nekem is azt kell mondanom. Így ferdítette gyerekszájam a Szabó Eleket Szabóka Lelekké, rajtam maradt a Lelek egész gyerekkoromban. A felhúzódó vasfüggöny, a megmozduló, negyedik fal, melynek lassú ég felé való emelkedése és tovább aztán már követhetetlen útja pontosan érzékelt jele volt annak, hogy e pillanattól fogva bármi megtörténhetik, és az eltűnt vasfal mögött felbíborló függöny hátán át már készül valami, ami kiszámíthatatlan, de mindig boldogító. Ha karmester is jön, a botjában a zenével, akkor dalolni is fognak odafenn meg táncolni, nők szaladgálnak, ha nem jön a botos, akkor meg beszélgetnek, mindenképpen csodálatos ez, annál megrendítőbb, minél kevésbé értem. Hogy a művészi élmény létrejöttéhez kell valami csepp homály, bizonytalanság, hogy a műalkotás élvezőjét valamiképpen bele kell vonni abba a munkába, amit az alkotó végez, ha másképp nem, úgy, hogy törje a fejét azon, mit lát, nyilvánvalóan alapfelismeréseim közé tartozott, különben nem élvezhettem volna minden nehézség nélkül olyan színdarabokat, amelyekből jog szerint nemhogy a problémát, de voltaképpen egy szót sem érthettem. Nem zavart engem a színházban semmi, amit nem tudtam még követni, pontosabban: nem volt semmi a színházban, amit alapjában véve követni ne tudtam volna. Néztem pár évesen Shakespeare-t, és néztem operettet, mindegyik produkció nemcsak hogy lekötötte a figyelmemet, de rendkívüli örömet szerzett. Bármi történt odafent a színpadon, ha sikoltoztak, sírtak, kiabáltak, bepanaszolták egymást, hírt hoztak, esetleg meghaltak vagy gyilkoltak, akár minden előzmény nélkül táncra perdültek, daloltak, ordítoztak, ablakon másztak be, vagy bevetették magukat a folyóba, szünet nélkül azt éreztem, hogy emiatt, amit most odafent látok, mindent érdemes volna elviselni. Ha tudtam volna ilyesmiről beszélni, mint ahogyan nem tudtam, de éreztem, azt mondtam volna, a játék az egyetlen, ami az életben komoly, ami nem játékszerű, ami erőt ad, ami valódi.

Minden alkalommal, ha a gong megszólalt, és a lámpák fényét annyira csökkentették, hogy épp csak ne legyen vaksötét, heves, majdnem fájdalmas szívdobogást éreztem. Ami elfogott, nem szimpla kívánkozás volt, egy kisgyerek érdeklődésének vagy kíváncsiságának valami felé való irányulása, hanem fizikumot és lelket egyaránt megviselő, felnőttes vágy. Épp csak hogy fel nem sikoltottam ilyenkor, mint egy szerelmes, minden erőm ráment, hogy illetlen módon azonnal és mindenki előtt magamévá ne tegyem azt, akit szeretek, reszkettem az izgalomtól, mihelyt a vasfal eltűnt; a felparázsló függönyön lyukat láttam, azon mindig kilesett egy szem, nem fogtam fel, hogy arcból pislog elő, hogy fej, test tartozik hozzá, számomra az csak a Szem volt, mindentől külön álló, külön színpadi Szem, mint ahogy a nem egészen a padlóig érő függöny alatt olykor cipők suhantak el, csak cipők, amelyekben nem járt senki, amelyekhez meg láb nem tartozott. Bang-bang-bang – a szívem együtt vert a játék kezdetét jelző zengéssel, éreztem, ha tüstént meg nem indul, belepusztulok.

A színház komplex szenvedély volt, talán a legerősebb és legmaradandóbb minden más, később jelentkezett szenvedélyem között, és családi mesevilágunk, szüleim állandó komédiázásra való készsége tökéletesen hihetővé tett számomra mindent, amit csak láttam a színpadon. A színészeket megismertem az utcán civilben is, meglepően rövid ideig tartott, míg a különbség polgári és kosztümös figurájuk közt megzavart. Színésznő lakott velünk szemben a Szent Anna utcán, apám-anyám jól ismerte, én is tudtam róla, hogy idős édesanyjával él, kedves és szép nőnek érzékeltem. Mikor a színpadon trónuson láttam, fejedelmi pompában, az még csak elment, de mikor ugyanez a hölgy egyszer csak már meg fiú lett, s azt mondta róla valami nagyúr, hogy halott, adassanak rá fehér egyenruhát, ő viszont a függöny összecsapódása után mégis kilépett a közönség elé, és meghajolt, sőt másnap újra női mivoltában lépegetett az utcán, kezében szatyor, a szatyorban káposzta, s láthatólag a legjobb egészségnek örvendett, kis időre azt a gyanút keltette bennem, hogy a színész talán mindenkinél hatalmasabb, mert hol fiú, hol lány, hol él, hol meghal, s ha véletlenül valaki megöli, vagy természetesen kimúlik a világból, nem tart nála a feltámadás olyan hosszú ideig, mint egy átlagembernél. Azt is szerettem bennük, hogy olyan gyakran cserélik állásukat, társadalmi rangjukat, hogy néha fejedelmek (minden ékszerüket valódinak hittem, a koronát is), néha meg cselédek, s egyik napról a másikra durva, vörös vagy patyolat lesz a kezük, ami nálunk, nem színészeknél elképzelhetetlen. Utóbb éppen abból, hogy szüleim révén ismertem színészt, s közelről láttam az életét, tudomásul vettem, hogy mikor nem azonos külsejű és foglalkozású önmagával, akkor játszik, alakít.

A történetek, amelyeket láttam, nem voltak mindig elég világosak, de ez nem zavart a gyönyörűségben, méltányoltam a felnőttek világának tökéletes irrealitását, amelyben grófok és grófnők szenvedtek, szobalányok, egyéb cselédek majdnem mindig nevetséges dolgokat műveltek, mindezt áradó zene kíséretében, elragadtatott az olyan színpad is, ahol hullamező hevert, és szinte senki se maradt életben a szereplők közül. Ha leeresztették a tüllfüggönyt, ami anyám szerint azt jelentette, hogy ami a mögött történik, nem valóságos, hanem a játékban is játék, valamelyik szereplő álomképe, tűnődve néztem az újabb csodát, amely elkuszálta a kontúrokat, ujjaim reszkettek, hogy beleragadhassak abba a ködszerű valamibe, hogy rögzíthessem, ami olyan lágy és lebegő. Életem első tájélményeit is a színpad adta, szülővárosomban nem láttam se vizet, se hegyet, se sziklát, később a valóság, az igazi tenger vagy tó, az igazi ormok, az igazi szirt sokkal kevésbé volt meggyőző, mint az a festett, a színpadi, színélményeim sem ismétlődtek meg soha, a piros nem volt olyan lángszínű, a kék olyan kék, sem az éjszakai lomb holdverte zöldje olyan lélegzően igazi.

A darabokat, amelyek különösképpen foglalkoztattak, gyakran elismételtem magamban, hogy el ne felejtsem. Ha a történet nem úgy végződött, ahogy igényem kívánta, úgy tettem, ahogy anyám javasolta, aki egyszer, mikor látta, nem vagyok megelégedve a fent látottakkal, azt tanácsolta teljesen természetes hangon, ahogy legszikrázóbb művészeti ötleteit mindig közölni szokta: „Írd át, fiam, nem kell azt komolyan venni.” Óriási perspektíva volt, éltem is vele, ha a megoldás nem tetszett, folytatást vagy más véget gondoltam ki a látottakhoz, eleinte csak gondolatban szolgáltatva a világképemnek megfelelő igazságot, később meg is jelenítettem a figurát. Akkor még nem ismertem Agancsost, magamban játszottam ezeket a színházi játékokat, a monológ – miután egymagam voltam, s önmagamnak kellett arról a bizonyos másfajta, általam választott megoldás helyességéről meggyőznöm magamat, vagy esetleg azt a mást, aki ugyanakkor szintén én magam voltam – ilyen praktikus okból, kényszerből született. Mintha későbbi mesterségem különös hírnökei mozogtak volna köröttem a szobában, míg egyedül, önmagamba befelé fordulva, ágáltam az új szöveget, első személyként, hol mint férfi, hol mint nő, a szerint, hogy éppen kit játszottam, valahogy ilyenformán: „De arról aztán nem lehet szó, hogy engem megöltek, mikor végre már sikerült észrevennie a királynak, milyen szép vagyok és bátor és kedves, te, Konstantin, csak ne izgulj semmit, ezek nem igazán történtek, majd azokat az utálatosakat ölik meg, jön már a felmentő csapat, mindenki siet, az ellenségből egy sem marad életben, a törököt kizavarjuk, és ha elmenekültek, boldogan fogunk élni a palotában, és az egész színen egyetlen halott lesz, az az undok boszorkány feleséged, az nem lesz már ott láb alatt, és akkor én hozzád megyek majd a templomban, és koronát hordok, és aki azt mondja, hogy mi meghaltunk, az téved, mert élünk, és rengeteg gyerekünk lesz, először két fiú, Zoltán és György, de egy lányunkat se hívják Irénének, meg ne halljam annak a ronda feleségednek a nevét.” Az út későbbi, Agancsossal folytatott játékainkig egyenesen vitt a színházi élmények után otthon elgondolt vagy – többnyire – hangosan elmondott monológoktól, s olyasmi felismerésen alapult, hogy a színházra is érvényes, amit apám az istentiszteletről tanított, hogy az bárhol tartható, ahol az Úr nevében összegyűlnek néhányan, vagy akár egy ember, egyetlenegy nekikezd szobája egy zugában imádkozni. Akkor minden külső jel nélkül is ott a templom. Ha tehát meggátol valami abban, hogy színházba menjünk, vagy nem kapjuk meg az ingyen helyet, akkor majd otthon játsszuk el, amit a színészek szoktak. Ugyanolyan lesz, vagy majdnem ugyanolyan.

Városunk szép kis színháza téren állt, nem minden irányban egyformán szabad, szabályos, de mégiscsak valamifajta terecskén, körötte a házak illedelmes távlatot engedtek kecses épületének, amelynek esti előadásra szépen kivilágított bejáratát nyaranta örökké bomló trombitafák őrizték. A mesékben gyakran volt szó palotákról, gyermekszememnek ez volt az egyetlen palotának érzékelhető épület. Nem hasonlított templomhoz, de ház se volt, bejáratát kétfelől lehetett megközelíteni, előcsarnokából széles lépcsősor vitt felfelé. A homlokzatát, oldalát fülkékben álló szobrok díszítették, szelíden tűrték fejükön-vállukon a tiszteletlen madarakat és az évszakok viszontagságait. Ám az a valami, ami a színház, a színdarab, a színművészet, s általában a művészetekhez kapcsolódó mindannak a lényege volt, amit akkor se megfogalmazni, se kifejezni nem tudtam még, csak érezni, mégsem az épület belsejében, a főbejáraton belépve koncentrálódott számomra, hanem ott, ahol nem is vártam: az épület hátsó részén, a dísztelen hátulsó fronton, amely a Csizmadiaszín irányába vivő utcácskára nézett, s ahonnan szintén nyílt egy bejárat, nem olyan parádés, szépen kiképezett, mint amin át a kasszákhoz vagy a nézőtéri lépcsőházba juthattunk, hanem egy egyszerű, nagy vasajtó, amelyet, ha nem jött-ment át rajta senki, mindig gondosan zárva tartottak. Gyakran jártam arra, s ahogy nőttem, egyre többet, apám későbbi munkahelyére, sőt a zenedébe is arra vitt az út. A Csizmadiaszínt külön szerettem, a bőrszag, amely a hosszú rúdon a mennyezet alatt lógó végtelen csizmasorból áradt, amelyek úgy fityegtek odafenn az utca hosszúságú, istállót és laktanyát egyszerre idéző teremben, mint a kolbászok a füst alatt, mindig megkapott, mintha megéreztem volna a Csizmadiaszínben annak az időnek a tanúját, amikor a céhek még nagy szerepet játszottak a városunkban, s külföldi kereskedők is megpihentették fáradt testüket szikár alföldi egünk alatt: a Kandia, a Burgundia utcán. Ott ért az élmény, a feledhetetlen, mikor egyszer éppen akkor vittek arra, amikor a nagy vasajtót kitárták, s munkások léptek ki rajta, akik egy óriási lécre szegezett valamit hurcoltak ki nagy gonddal, amit aztán a földön fűrészbakhoz hasonlatos állványokon helyeztek el. Minden érdekelt, ami a színházhoz kapcsolódott, odarohantam a munkásokhoz. A tárgy, amit kihoztak, óriási volt, többen cipelték, ahogy a közelébe értem, láttam, szürke anyagból van, leginkább egy lécre feszített hatalmas vászonhoz hasonlított. Apró szögekkel meg valami ragasztóval dolgoztak körötte, valaki aláguggolt, el is tűnt alatta, utóbb észrevettem, hogy a vászon egyik sarkából egyszer csak megjelent, kibukkant egy ököl, ott mozgott, lebegett, chagalli képet nyújtva ámuló szememnek. Míg el nem tűnt megint, nem vettem észre, hogy lyukas az a vászon, s azt javítják egyszerre két irányból, lentről jelezve, meddig a folytonossági hiány, s fent annak megfelelően szabva a pótlást. Előttem folyt a munka, láttam, hogy vetik a lyukra a foltot, vászonból volt az is, a lefelé fordított része, a fonákja szép kék volt, a felső meg, a színe, szürke, mint maga a lyukas tárgy.

Hagyták, hadd lábatlankodjam ott, akkor se szóltak, mikor felsettenkedtem a nyitott vasajtóig és benéztem. Nemigen látszott semmi a híg lámpafényben, pontosabban leginkább csak ilyen bakok meg léces vászondarabok. Lenn érdekesebb volt, ahol a munka folyt. Ami mégis meglepett, az volt, milyen más szaga van a színháznak, ha a hátsó bejáraton át lép be az ember, mintha elöl, a főbejáraton, a folyosókról. A nézőtéren parfümszag leng, a foyer-ben dohány, itt, hátul, leginkább olyasmi érződött, mint Szendrő bácsi üzletében, akinél a gramofonlemezeket vettük, de aki hegedűt, hegedűhúrt és teniszverőt is árusított, és a húrokhoz valami folyadékot – annak volt ilyen a szaga. Visszatértem hát oda, ahol foltozták azt a vásznat vagy mit, s ahogy a munkástól láttam, aki az imént alábújt, és kibökte az öklét egy lyukon, alábújtam én is. Gondoltam, ha zavarja őket, ha haragusznak miatta, majd szólnak, de nem szólt senki, azazhogy mégis, az egyik, aki ragasztott, azt mondta a másiknak, aki oldalt szögezett valamit a lécen: „Meg ne üssétek azt a gyereket.”

És akkor megláttam azt, amiről először nem tudtam megfejteni, mi lehet, mert kezdetben csak valami abszolút kékséget láttam a fejem felett; a dimenziók és a perspektíva miatt hosszasan kellett tűnődnöm, mi az, míg végre rájöttem. Tó volt felém fordulva, körötte sziklák, csúcsok, láttam már én ezt a tavat, de szemköztről, most a fejem fölött feszült, fordítva, és szemmel láthatóan lyukas volt, annak dolgoztak a foltján, fel-felemelték, újra pászították, olykor bevillant a nyári fény a lyukon, vagy egy munkás negyed arca. Ültem a díszlet alatt, mint egy boldogtalan király a baldachin árnyékában, elfacsarodott a szívem a kétségbeeséstől, mert én ugyan tudtam, hogy a díszlet csak kép, de egész komolyan azért mégse vettem tárgy mivoltát, míg a színház és a játék varázsa tartott, mégiscsak igazi volt számomra az a víz, és igazi a hegy. Hát nem igazi egyik sem, belenyúlhatok a vízbe, nem érzem, nem nedves, nem is loccsan rám, pedig ha loccsanna, végem volna, megfulladnék, de a tó mozdulatlan, nem is él.

Csak ültem, felettem a kimondhatatlanul kék kékséggel, és egyszer csak mégis más lett minden. A felismerés most másik oldalról közeledett hozzám, megfordította a tételemet, s riadalmam egyszerre valami különös megdicsőüléssé változott. Ha tudtam volna, hogy fejezzem ki magam, akkor elmondom valakinek, de meg se tudtam mukkanni, csak éreztem, hogy az a tömény csoda, az igazi csoda, talán az egyes-egyedüli csoda, amiben életemben hinni fogok, ami előadásonként a színházban létrejön. Mert lám, valóban csak festék meg vászon ez itt, még ki is lyukadhat, és akkor meg kell javítani, mint egy harisnyát, de amikor a színház törvénye úgy akarja, hullámokat vet, kék, fenséges, hűvös, és muzsikál, és sellők laknak a mélyén, mert minden valóságnál hatalmasabb a káprázat. Csak ültem, jövendőbeli mesterségem fele boltozata ott ívelt már gondokkal, gondolatokkal teli fejem fölött. A munkások fütyültek, apró kalapácsütésekkel rögzítették a felpöndörült vásznat. Nyár volt, az az igazi alföldi nyár, kemény, szigorú színeivel. A tavat aztán felemelték felőlem, ott maradtam az üres bakok közt guggolva, néztem utána. Ment-ment a tó, hatan vitték, most már felém volt fordulva a képe, most vízszintes volt, úgy cipelték, mint egy óriási kék uzsonnatálcát. A tulajdonos biztonságával néztem, ahogy távolodik, és láttam, hogy gyűrűznek hatalmas hullámai, és hallottam az utcazajon át, ahogy zúg, és a csúcsokon, ott felette, mind hajladoztak az erdők.

Féltettük egymást.

Szüleim engem mindentől, nemcsak reális veszedelmektől, irreális, rémálmokban előforduló lehetőségektől is. Amit válaszképpen éreztem, nem volt egészen egyértelmű. Egy csöppet sértőnek találtam, mert korán megszoktam, megtanultam, hogy vigyázzak magamra, ugyanakkor boldoggá tett saját fontosságom tudata. Varrógépünk volt, de még csak a közelébe se engedtek, s nagylány koromban se tanítottak meg a használatára, anyám egyik osztálytársa miatt, aki a varrótanfolyamon nem kapta el az ujját idejében, s ráhajtotta a kezére a gép tűjét, halat akkor ehettem először, mikor már magam kerestem a kenyeremet, a szálkanyelés lehetősége eltiltotta tőlem ezt az eledelt. A halból nekem a kopoltyúja jutott, félelmes, irizáló, mindenféle különös gondolatot ébresztő, morbid játékszer volt a hal, a kopoltyú és a pikkelyes test gyakran visszatért költőkoromban a versformálás víziói között. Az idegen ízek mindig vonzották apámat, olykor megpróbálkozott valami izgalmas külföldi konzervvel, tetszéssel nézegette, lefordította az idegen nyelvű szöveget a doboz hátáról, szagolgatta – mindent megszagolt, mintha míg a szagát nem érezné, nem tudná lokalizálni –, fölnyitotta, újra szagolgatta, ezúttal a tartalmát, habozott egy kevéssé, aztán minden alkalommal odaadta a konzervet a macskának. Majd elepedtem, hogy megkóstolhassam, ám nemhogy én, ő sem evett belőle, mert egyszer konzervmérgezésről olvasott, és nem vállalta a felelősséget, hogy esetleg az ő csemegéje is ártalmasnak bizonyul. Az uszodában nagyon hamar megtaníttattak úszni az úszómesterrel, de voltaképpen nem szerették, ha a vízbe ereszkedem, mert hátha görcsöt kap a lábam. Féltettek ragálytól, rossz pillantású járókelőktől, apám állandó rémképei közé tartozott, hogy kalászt nyelek – hogy miképpen juthattam volna kalászhoz ott, a város közepén, ahol laktunk, ez nem jutott eszébe –, féltettek az ókúttól, hogy besüllyed alattam, a Nagyerdőben is, hogy valamelyik elhalt ág leszakad, letörik, és agyoncsap a fák között, félelmeik burája, amely életem kezdetére borult, még a templomban sem emelkedett fel: a templom mindig hideg, ott gyakran prüszköl vagy krákog valaki, könnyen meglehet, hogy rám ragaszt valami betegséget, ne menjek a templomba, imádkozzam otthon. A szűkölés attól a konkrét vagy számukra is megfogalmazhatatlan, képzelt valamitől intenzívebb volt, mint bizalmuk a templomban különösképpen jelenlevő Istenben.

Én nem féltettem magamat, még csak gyáva se lettem vagy ijedező. Bíztam bennük. Nem tudtam még csak elképzelni sem, hogy lehet valami, amit ne tudnának elhárítani felőlem, amellett állandó rettegésük azért nem volt különösképpen terhes, mert tüstént átalakult, illetve megszűnt, mihelyt valóban okuk lett az aggodalomra. Ha csakugyan baj volt, azonnal abbamaradt a bekövetkezhető veszedelem latolgatása, s helyet adott valami bátor, ronthatatlan derűnek. Micsoda két mesebeli nádszál volt az én apám meg anyám, csak akkor hajladoztak, ha szilárd volt a talaj, ha nem fújt a szél, s a rengő talajon, katasztrófák és valóságos veszedelmek időszakaiban úgy álltak, olyan rendíthetetlenül, mint a hegyek. Sokszor voltam beteg, nagybeteg is, olykor válságos állapotban, s a betegség gyermekkorom legfényesebb időszakai közé tartozott: elveszve nagyágyuk közepén, lázasan, mégis elégedetten engedtem át magam a párnák nyugalmának. Az éjjeliszekrényen mindig meggybefőtt piroslott ilyenkor, oldalának karcsú ezüstkanál dőlt, mint egy unatkozó őrszem az őrbódé falának, apám ujjainak citromszaga volt, ő csavarta ki a citromot a limonádéba, amit kedves, ómódi szóval limonátának hívott, s mindig megkóstolt, mielőtt kezembe adott volna. Ha arra gondolok, mennyit voltam beteg gyerekkoromban, a bajhoz, a rosszulléthez nem illő fogalmak társulnak az emlékhez: mese, nevetés, ágyban is játszható játék az anyámmal s az éjjeliszekrény lámpája, amelynek főkötőt varrt anyám, szabályos, zöld főkötőt az ernyőjére, hogy azon át érje érzékeny szememet a fény.

Én is aggódtam miattuk, csak nem olyasmiért, amit meg tudtam fogalmazni akkor, vagy egy kisgyerek szemérmes szája szóba hozhatott volna egyáltalán. Nyugtalanított családunk furcsa képlete, életük és életem előzményei. Anyám első férje, akit gyakran meglátogattunk, s akit mindig ágyban láttam, amint a hirtelen lucskosra váló, piros paszpolos hálóinget cserélgetik rajta élete utolsó szakaszában (fiatalon tüdőbajban halt meg szegény,) a testvérem, aki a testvérem volt, de csak félig, anyám után; anyám nagynénje, aki – mihelyt elváltak – anyám első férjéhez ment feleségül, és így testvérbátyámnak nagy-nagynénje és mostohaanyja is lett egy személyben, bonyolult, végzetet lehelő és elkomorító gondolatokat ébresztő figurák voltak, mint a görög mítoszok zavaros relációinak képviselői, mint az Atreidák. A vallások különbözősége is aggasztott, anyám egyháza, amelynek nem élhetett a szentségeivel, mert református volt mind a két férje, s az lett mind a két gyereke is, és a saját sorsunk is, a kálvinistáké, akikkel a vallásháborúk korában rémes dolgok történtek, hátha megismétlődik újra az üldözés. Az ősök, nagyszülők, dédszülők, egyéb rokonok, akikről gyakran hallottam, mert szívesen és hálával emlegették őket, ugyancsak nagy gondot okoztak nekem; legtöbbjük a temetőben volt, ott látogattuk őket, nem szóltam én senkinek arról, mit érzek, csak néztem a sírokat az elevenek riadalmával, majdnem haragosan. Nem értettem különös játékukat, hogy a föld alá bújnak előlünk, hogy csak emlékkövük van, de nem mozognak, hogy voltaképpen semmik, és úgy látszik, mégis valamik, mert a szüleim gyakran felkeresik őket, sokáig állnak sírjuk előtt, s anyám mindig megcirógatja dédanyám sírkeresztjét. Lenéztem a halott ősöket, úgy képzeltem, ügyetlenek, hagyták, hogy valami elfogja, föld alá kényszerítse őket, nevük nevemmel vagy anyám nevével való azonossága nemigen tudatosított bennem semmit, nem éreztem, hogy közöm van hozzájuk, még csak nem is sajnáltam őket. Mért nem menekültek, mért hagyták, hogy ez történjék velük, ilyen méltatlanság, mért vállalták ezt a képtelen lakóhelyet és létformát? A halál külső jeleit vadászidényben az összekötözött lábuknál fogva kampóra akasztott „öngyilkos” nyulak mozdulatlanságán, megtört szemén érzékeltem ugyan a hentesnél – de nem fogtam fel, hogy dédanyám és a nyúl valahol azonos képlet, és azt aztán egy pillanatig se hittem, hogy az elmúlás miránk is vonatkozhatik. Miért múlnánk mi el? Eszünk ágában sincs. Lehet, hogy más igen, de mi ügyesek vagyunk, szeretünk együtt lenni, élni is, az élet, az eső, a nap, a reggeli ébredés, a víz üdítése, egyáltalán minden, ami a világba tartozik, olyan boldogító, hogy mi aztán itt nem hagyjuk sohasem. Bennünket kergethetnek, minket nem fognak el, mi majd élünk örökké, mindörökké. Ha temetési menet vonult el az utcánkon, szakértelemmel nézegettem az üveges hintót, nagy butaságnak találtam, hogy ilyen keserves célra alkalmazzák, mert igen szép jármű volt, sokkal szebb, mint egy hétköznapi kocsi. A koporsó láttán bólogattam: másokat majd ilyenben visznek el. Csak vigyék őket, ha nem tudnak magukra vigyázni. A halál élő, ember formájú, szabályos hivatalnoki ügykört betöltő valaki volt a számomra, s leginkább olyannak képzeltem, mint a sintért, akit mindenki között a legjobban gyűlöltem, mert mindig vonzódtam az állatokhoz. Ám volt kutya, aki el tudott illanni a hurok elől, ez végképp megerősített abban a hitben, hogy ha a halál minket is űzőbe venne egyszer, elszaladunk, mint az ügyes ebek.

Nálunk gyakran volt szállóvendég, nagy volt a család. Apám igen későn nősült, lánytestvérei fiatalon férjhez mentek, egyik-másik unokatestvérem húsz-huszonöt évvel is idősebb volt nálam. Mindig örültem, ha erdélyi rokonok látogattak meg bennünket, mert sose jöttek üres kézzel, egyszer az egyik narancsot hozott. Addig nem láttam narancsot, a húszas évek közepetájt még nem volt nálunk behozatal. Magát az unokatestvéremet is akkor ismertem meg, addig nem találkoztunk, fiatal özvegy volt, és riasztó, de kellemes meglepetéssel szolgált. Megláttam ugyanis mosakodás közben a mellét, és én még nem láttam fiatal női mellet soha, csak idősebb nőét. Álltam mellette a fürdőszobában, bámultam rá, meghökkenve attól, amit észrevettem: milyen szép ez a meztelen felsőtest, milyen más, mint az anyámé, úgy szemléltem, mint egy tárgyat, mintha nem volna eleven, míg föl nem figyelt rá, hogy nézem, magára nem kapta a törülközőjét, és majdnem ingerülten föl nem szólított, keressem meg, mit hozott nekem Erdélyből, ott van a kofferjában, barna zacskóban, vegyem ki, nem illik kislányoknak a fürdőszobában álldogálni, és nézni, hogy más mosakodik.

Azonnal elfelejtettem a mellét, futottam a bőröndhöz. Gömbölyű, pirosas, sima héjú gyümölcs izzott a papírzacskóban, illatos, fénylő és ismeretlen, mint a mesék aranyalmája. Beleharaptam egybe, mintha körte volna, nehéz volt enni.

A felnőttek úgy találtak rám, hogy héjastul rágom a narancsot, együtt az édesét a keserűjével, elképedt, dacos arccal pusztítom ezt az ismeretlen valamit, amit szebbnek érzékeltem, mint amennyire ízlett. Kivették a kezemből, meghámozták, úgy adták vissza, s a háborúról kezdtek beszélni, egyikéről azoknak a képtelen fogalmaknak, amelyekkel nem tudtam mit kezdeni, amelyekre nem szívesen gondoltam. „No lám, a háború – mondták a felnőttek –, hogy egy ilyen nyomorult kisgyerek héjastúl lásson neki a narancsnak.” Unokanéném elkészült a fürdőben, végképp kicsomagolt, mint kiderült, selyemcukrot is kaptam, az nem érdekelt. Nyomorgattam a narancs héját, és a két fogalom, a háború meg a narancshéj valahogy összeforrt gondolataim között. A rokon azt mondta, szeretne azonnal útra kelni, a férje sírját látogatná meg, siet, hogy még nyitva találja a temetőt. Apám ajánlkozott, elkíséri, megkérdezte tőlem, megyek-e én is. Nem akartam, még tartott az ismeretlen gyümölcs bűvölete. Több narancs volt a stanicliban, talán egy kiló. Nézni volt igazán jó, meg szagolni.

A felnőttek útra készültek. Tavasz lehetett vagy ősz, mert apám kabátjához rögzült az emlék, volt neki egy fekete galléros köpenyege, ha megvolna, most divatos volna megint, azt kapta fel, aztán karon fogta az unokahúgát, és elindultak. Egy darabig kísértem őket, ki a kapun, a fasorban is, ameddig a nekem engedélyezett, önállóan is bejárható terület határa engedte, kötényem zsebét megtömtem naranccsal, mindkét kezemben is az volt. Néztem utánuk, ahogy mentek, unokatestvérem mesélt valamit, gesztikulált, apám csak ballagott mellette. Szél fújhatott, de meleg volt, mert a galléros köpenyeget nem gombolta be, a kabát kidagadt, két szárnyába belekapaszkodott a szél, apám fekete alakja olyan volt, mintha nem mozogna, nem láb vinné, hanem a levegő, csak sodródott a nyitott, fekete köpenyegben egy kis sovány ember.

És akkor történt velem valami, sose jöttem rá, miért, mitől, és miért éppen akkor. Bámultam utána, ahogy távolodott, és hirtelen megéreztem, hogy egyszer elveszítem örökre. Egyszer úgy fog elindulni a fekete szárnyak suhogásában, hogy nem fordul vissza, hogy nem jön meg soha többé, hogy ostobaság, amit kitaláltam az elfutásról meg a menekülésről, a halál van, kivédhetetlen, eljön érte, anyámért is, értem is, és egyszer mind ott leszünk majd abban az érthetetlennek és felháborítónak érzett sírban, virág felettünk, a nevünk kőbe vésve, és éppúgy nem fogunk tudni válaszolni és jelet adni egy felettünk álló kisgyereknek, mint ahogy nekem nem tudnak szólni az ősök. Csak álltam, meredten, holtra válva, még egy perc, és befordul a sarkon, eltűnik előlem, eltakarják a házak, máris olyan messze jár, hogy alig látni. Akkor elkezdtem futni utána, mintha az életemért szaladnék, futni, nem tudom, miért, talán azt remélve, hogy ha elérem, megfogom a kezét, és belekapaszkodom a köpönyegébe, akkor lassabban ér annak az útnak a végére, amit ő is bevégez egyszer. Hisz minden egymás nélkül töltött percért kár, hát ne váljunk el egymástól, amíg csak lehet, beszélgessünk, szóljon hozzám, kérdezzen, nézzen rám, hiszen egyszer mi mind meg fogunk halni.

Először az egyik narancs gurult el, aztán a másik, aztán sorra mind, azok is, amelyek a kötényem zsebe legfenekén zötykölődtek, míg rohantam. A járókelők rám szóltak, mutogattak, én meg ziháltam, és vissza se néztem a szétgurult gyümölcsre. Hosszú utca a Szent Anna utca, apámat a legvégén értem el, akkor már állt, visszafordult rohanó szandáljaim zajára. Állt, mosolyogva, csodálkozva, összefonta a kezét, állt, mint egy szobor. Mikor elértem, nekirontottam, belekapaszkodtam a köpönyegébe, fuldokoltam, de nem tudtam se sírni, se szólni.

– Mi van ezzel a gyerekkel? – kérdezte az unokatestvérem. – És hol a narancsa? Nahát!

– Mitől félsz? – kérdezte csöndesen az apám.

Nem feleltem, magához szorított, míg meg nem nyugodott a szívverésem. Az unokatestvérem az órát tudakolta, félt, hogy becsukják a temetőt.

– Megijedt valamitől – mondta az apám. – Akarsz velünk jönni?

Bólintottam, akkor megfogta immár üres kezemet, el sem engedte, vezetett. Nem faggatott, hiába is tette volna, arra, amit felfogtam, nem lettek volna szavaim. Szorítottam kedves ujjait, baktattam mellette. Beszélgettek, nem szóltak hozzám. A temetőben csak percekig maradtunk, mi elhúzódtunk a rokon mellől, hogy ne zavarjuk. Még fenn volt a nap, kurta árnyékunk rávetődött a sírokra. Sem akkor, sem soha, később sem, mikor már pontosan tudtam fogalmazni, és azt is észrevettem, milyen kétségbeesetten ragaszkodik az életéhez, nem tudtam megmondani neki, mivel néztem szembe azon a narancsos délutánon, amely örökre úgy rögzített akkor először látott unokatestvérem szemében, hogy alighanem félkótya vagyok, és préda is, és ugyan mire viszem, ha annyira nem méltányolok semmit, hogy szerteszéjjel górom a narancsaimat.

 

Mikor apámat temettük, s koporsója ott úszott előttem a gyászkocsi üvegfalú tengere mélyén, még egyszer visszafordította felém szép római arcát, és rám mosolygott. De csak egy pillanatra, mert aztán indult is, vállán a galléros köpönyege, amelyet évtizedek óta nem láttam már, amiről fogalmam se volt, hová tűnhetett. A szél, a márciusi szél hólyagosra fújta, apám nem mozgott, nem a lába vitte, csak a levegő.

A szavak, későbbi mesterségem nyersanyaga, mindig elragadtattak.

Apám mondókákat, ódivatú, gyönyörű magyarságú köszöntőket tanított nekem, olykor értelmetlen, réges-rég jelentésüket vesztett igéket. Ha nehezen alszom el, ma is el-eldünnyögöm néha a különös gyerekkori bájolót: „Ányi pányi pozsonyi, csiki, máki, papriki, hozd ki, fiam, a széket, néki adá a könyvet, telebutipáti.” Ilyenkor visszatér a szülői ház biztonsága a sötétben, s nem a pasaréti jegenye bólong be az ablakunkon, hanem a hajdani bodzafák.

Annyira szerettem a szavakat, hogy számomra a rímes sorok jelentették azt, amit másnak a zene élménye. Órákig tudtam motyogni verseket, dalszövegeket, persze csak akkor, ha nem voltak nagyon szomorúak, mert a szavak iránti rajongáshoz az is párosult, hogy mindent, amit hallottam, komolyan is vettem, s ugyan vigyázni kellett rá, mi jut a fülembe, mert nem állt arányban a szerzett esztétikai gyönyörűséggel az a könnyzápor, amely a tragikus tartalmú mű élvezetét követte. A munkáját veszélyeztető érzelmi hatás elől következetesen menekülni vágyó Iza kapta meg a Pilátusban gyermekkori tulajdonságul ezt a vonásomat, míg alakját felépítettem magamban, el-elmosolyodtam rajta, mint hívom majd segítségül valami lényeges rögzítésére a kis giliről szóló éneket.

Otthon hamar rájöttek arra, mekkora bömbölés következik, ha apám vagy anyám elfeledkezik várható reakcióimról, s vigyázatlanul eldalol valami régi, bús dalt. „Zöld ágon kis gili zokogva búg” – harsogta borotválkozás közben apám, s azonnal abba is hagyta, mert tüstént fülrepesztő ordítás hallatszott abból a helyiségből, ahol éppen tartózkodtam. Hogy is ne, mikor, bár nem tudtam, mi lehet az a kis gili, azonnal együttéreztem vele, mert zokogni is rémes, hát még zokogva búgni, s az, hogy valaki nem leli a párját, még irtózatosabb lehet. Akkor még nem ismertem a „pár” szónak más jelentését, mint hogy valami azonos külsejű-belsejű valamivel, mint például az egy pár kesztyű, egy pár cipő vagy a szeme párja. Azonnal láttam a kis gilit, aki minden járókelőhöz odahajol, sóváran az arcába néz, aztán zokogva búg, mert senki sem hasonlít hozzá, nincsen párja.

Apám szeretett énekelni, egyik kedvenc műsorszáma volt a megzenésített Petőfi-vers: Fürdik a holdvilág… Egy időre le kellett mondania kedves daláról, mert valósággal rosszul lettem a bánattól, valahányszor hallottam. Azonnal megjelent előttem a haramia, aki mélázik az erdőben, a mélázásról azt gondoltam, az valami sokkal gonoszabb dolog, mint a gyilkosság – s részint mert mélázik a boldogtalan, részint meg mert nem hallgatott az édesanyja szavára, most aztán előbb-utóbb felakasztják. Apám, hogy dalolhassa, átírta a szöveget, máig emlékszem rá, hogy életem első éveiben hogy alakult ez a csepp remekmű a mi otthonunkban.

 

Fürdik a holdvilág az ég tengerében, sétálgat a legény erdő közepében, a botja nyelére támaszkodva mondja, jaj de jól is él ő, nincsen semmi gondja. Édesanyám, mindig  javamat akartad, ha fázott a hátam, mindig betakartad, elhagytam a házad, tehénpásztor lettem, de majd felkereslek, csak ne aggódj, szentem!

 

Mivel otthonunkban minden élt, tárgy, fogalom, mesefigura, s személy is volt minden, mindenki, a jóság éppúgy, mint a meteorológiai jelenség, mondjuk, a mennydörgés, mindent lehetségesnek tartottam, s bármiről állítottak valamit, elfogadtam, elhittem, úgy számoltam vele, mint realitással. Házunk sajátos légköre és a szavak jelentésének azonos pillanatban történő elsődleges, ugyanakkor tüstént áttétes, megváltozott tartalmú érzékelése nem is eredményezhetett mást, mint hogy nem ismertem, nem fogadtam el élettelent. Nyilván ezért ajándékoztam meg egyszer, egy karácsonyon, a hóembert is.

A karácsony, főként az ajándékozási része, minden esztendőben nagy izgalmat és örömet jelentett. Miután, ahogy eszmélni kezdtem, közölték velem, hogy amit kapok vagy kapunk, nem a Jézuska hozza, hanem az enyéim adják, s nekem is módomban áll örömet szerezni másoknak, magam is hamar aktív szereplőjévé váltam a karácsonynak; nemcsak a megajándékozott voltam, hanem az ajándékozó is. Bárkit meg volt szabad örvendeztetnem, de vásárlásra nem kaptam pénzt, nekem kellett előállítanom az ajándékokat, vagy odaadnom valamit a kiválasztottnak gyér kincseimből, játékot, könyvet. Legkönnyebben az angyalokról szóló történeteket, a csalimeséket és a szüntelenül boldogságtól lihegő, álgyermeki látásmódot tükröző, irritálóan naiv versikéket vagy prózai írásokat tartalmazó könyveket tudtam nélkülözni. A csalimeséket utáltam, személyes sértésnek éreztem humorukat, ha beugrottam tréfájuknak, a szégyen, ami elfogott, indulatában már-már felnőttes volt. Hogy az angyalkákért mért nem lelkesültem, azt vallási nevelésem eléggé megmagyarázza, de hogy gyerekkönyveim egy része, azok a bosszantóak, amelyeket dühömben összevissza firkáltam, sőt irtózatos betűkkel beléjük is írtam: „Vacak!”, valami hamisat revelálnak, hogy álnyelven áligazságokat gügyögnek értelmes beszéd helyett, annak a felismerésére aligha kaphattam irányítást. Nyilván olyan ösztönösen idegenkedtem a hazug idilltől, ahogy a sós vagy a savanyú íz vonzott legkisebb korom óta, nem az édes.

Anyám emlékei szerint ötéves lehettem, mikor az ünnep előtt egy-két nappal meglátogatott bennünket W. bácsi. W. bácsi a rokonunk volt, nem szerettem különösképpen, de azért kedveltem. Mikor észrevettem, hogy befelé tart az udvaron, felemelkedtem a guggolásból, mert éppen a hóember talapzatát tökéletesítettem. Elébe nem szaladtam, az csak olyannak járt volna, akinek megörülök, például Pelikánnak vagy Jóska bátyámnak, de azért barátságosan néztem rá. W. bácsi integetett, csomag volt a baljában. Megdobbant a szívem. Ugyan nekem hozta-e?

Felkapott, megcsókolt, aztán visszazuppantott a földre. Az ajándékról nem beszélt, a hóemberemet nézte, amely apám mesterműve volt, felnőtt férfi nagyságú, délceg példány. Szeme szén, orra répa, szája fésű.

– Hinnye de gyönyörű! – mondta a bácsi.

Szerényen mosolyogtam.

– Hát ez mit kap karácsonyra?

Rábámultam, aztán a hóemberre, akinek kalapja is volt, igaz, hogy csak szabna. Nagyon kedves hóember volt. Anyám rongyot terített a hátára, mert féltettem, megfázik, hiszen nem mozog.

Azt suttogtam: semmit.

– Na tessék! Szép kis ünnepe lesz. Szegény hóember.

Elkomorodtam. Azért én csakugyan szívtelen vagyok és feledékeny. Itt ez a hóember, és kimarad az ajándékozásból. Mindenki kap valamit, még a macska is. Elfeledkeztem a hóemberről. Meg lehet rólam a véleménye.

W. bácsi hahotázott, indult befelé.

– Adhatnátok neki legalább egy vödröt, legyen miben elolvadnia, ha jön a tavasz. Mégiscsak kínos lehet szétfolyni a földön.

Bement hozzánk, én meg csak álltam. Rettenetes kép volt az olvadó, megsemmisülő hóember, majdnem olyan, mint a tehénpásztornak állt, megjavult haramia hajdani akasztófa perspektívája. Igaz, való igaz, minden hóember elolvad tavasszal. Ha elolvad, eltűnik, beszívja a föld. Micsoda szomorúság!

Vödröt mondott W. bácsi?

Vajon anyám odaadja a hóembernek a vödrünket?

Nem volt valószínű. Egyetlen vödrünk volt, a fürdőszobában állt. A vödör nem az enyém, az a mienk. Persze egy fazék is megtenné, csakhogy nincs fazekam, még babafazekam sem. Nem szerettem én főzőcskézni.

Néztem a hóembert, törtem a fejemet, végre eszembe jutott valami, akkor áttáncoltam a vastag havon. A konyhában meleg volt, főzésszag. A macska a tűzhely alatt feküdt, karikába gömbölyödve. Annak teniszlabdát szántam az ünnepre, az is az enyém volt valamikor.

A bácsi később elment, különlegesen szépen köszöntem neki, mert hálás voltam, hogy figyelmeztetett valamire. Karácsony napján, nem sokkal fagyújtás előtt, besomfordáltam a hálószobába. Anyám éppen átöltözött, áthúzta a nyakán világoskék ruháját.

– Szeretnék még valakinek ajándékot adni – mondtam.

– Kinek? – nézett rám csodálkozva.

– A hóembernek.

– A hóembernek? Mit?

Hallgattam.

– Valamit, ami a tied?

Bólongattam.

– Ruha? – kérdezte anyám gyanakodva. (Nagyon kevés ruhám volt.)

– Nem.

Anyám nézett egy darabig. Tudtam, mire gondol, most számba veszi magában azt a semmit, amim van. Még csak a gondolkozása irányát is tudtam követni: nem valószínű, hogy a hóembernek valami értékesebb tárgyra volna szüksége. Játék nem kellhet neki, cipő se, se könyv, a hóember nem olvas. Talán kap egy új orrot. Legyen!

Elrohantam. Kértem egy gyertyát, olyat, amit rá lehet csíptetni a faágra. Gyufához még mindig nem volt szabad önállóan hozzányúlnom, de apám megígérte, ő majd meggyújtja helyettem, ha a hóembernek világítani is akarok.

Fagyújtáskor a kettős öröm, hogy adtam is, kaptam is, annyira igénybe vett, hogy apámnak kellett figyelmeztetnie: a hóembernek még nincs ünnepe, és ha csakugyan kapott valamit, ideje lesz meggyújtanunk odakinn is a gyertyát. Nyakába csavarta a sálját. Nekem kabátot kellett vennem. Szokatlanul hideg volt a tél az idén.

Áttopogtunk a havon. A hóember az udvar hátulján állt, csaknem a zárda falánál. Az ablakfényben vajsárga volt a hó. Közvetlenül előtte ott feküdt az ajándékom, rá volt csíptetve a gyertya is, egy még sose használt, rózsaszín karácsonyfa gyertya.

– Hol a gyertyád? – kérdezte apám. – Hova tetted az ajándékot?

Észrevette, közelebb ment. Hallottam, hogy visszafogja a lélegzetét.

Nagyon szép ajándék hevert a hóban, igaz, hogy kicsi, de hát nekem csak kicsi volt abból, amiből a felnőtteknek nagy. A mi hálószobánk, vidéki szokás szerint, messze esett a mellékhelyiségektől, nálunk minden ágyhoz tartozott bizonyos kényelmi berendezés. Szép, zománcos volt az ajándékom, mint a vödör, csak nem egészen olyan formájú, a fülére csíptettem rá a karácsonyfa-gyertyatartót.

– Ezt kapta a hóember? – kérdezte nagy sokára apám.

– Ezt – mondtam ragyogva. – Mert majd el fog olvadni, és ha nincs mibe, elnyeli a föld.

Apám hallgatott. Az volt az érzésem, valami bajt csináltam, s ugyanakkor az, hogy mégsem.

– Nem szabad neki adnom? – kérdeztem félénken. – Az enyém.

– De – mondta apám, és zsebébe nyúlt a gyufáért. Meggyújtotta a gyertyát, s állt előtte velem egy percig. Megfogta a kezemet is, jó meleg volt a tenyere. Mindig szerettem őt, de abban a pillanatban valahogy forróbban, felnőttesebben.

– Kívánj neki boldog ünnepeket – mondta –, aztán fussunk. Fagy.

Bent meleg volt, apám ledobta a sálját, leült szokott helyére, a nagyszékbe, anyám az asztalt rendezgette, vacsorához készültünk.

– Nekiadhatta? – kérdezte anyám a tányérhalmaz felett. – Az övé?

Apám hümmögött.

– Hát akkor gyerünk vacsorázni.

Apám nem állt fel a nagyszékből, két térde közé fogott engem, belenézett a szemembe. Fekete keretes szemüvege mögött szomorú volt a szeme, meg tudom is én, milyen. Furcsa. Megfogta kurta copfomat, annál fogva tartott, úgy nézett rám sokáig.

– Vacsorázni! – mondta anyám, és asztalhoz ült. Apám végre elengedte a hajamat, felemelkedett.

– Mi lesz belőled, mondd? – kérdezte. Úgy kérdezte, mint egy felnőttől. – Mire nősz te fel, Dolna?

Nem foglalkoztatott még akkor, mi lesz belőlem, nem is érdekelt. Éhes voltam, vígan kalapáltam a villával. Apám időnként rám tekintett, én meg rámosolyogtam. Az ünnep súlyosan, mégis könnyedén úszott el a házunk felett, mint a felleg.

Az élethez hozzátartoztak a képek is.

A képek részint otthon voltak, részint képtárba kellett mennünk, hogy láthassuk őket, ahová apám gyakran és szívesen járt. (Későbbi, már gimnazistakori egyik legriadalmasabb dolgozatírásom éppen szülővárosom múzeumának egyik híres festményével kapcsolatos, amelynek a feladat szerint bármelyik figuráját szabad volt szavakkal ábrázolnunk, s én ábrázoltam is nagy lelkesen hajlamomnak és érdeklődésemnek megfelelően a sovány, szemmel láthatólag gazdátlan kutyát, amely szintén ott volt a képen. Ezzel végképp meggyőztem magyartanárnőmet, hogy semmirekellő teremtés vagyok, mert ha szabad volt is a kép bármelyik szereplőjéről írni, ugyan hogy juthatott valakinek eszébe olyan figurák közt, mint Krisztus, Kajafás, Pilátus meg Szűzmária, egy ronda kutya. Ez a dolgozatjavítási óra jelentős alapszituációját vetítette előre későbbi felnőtt életemnek, csak persze ki sejtette volna akkor még.)

Szerettem a képeket. Mikor még nem tudtam olvasni, s a szüleim könyveiben talált ábrák alatti szöveg semmit se mondott a szememnek, magam próbáltam megfejteni, mit látok. A lexikon valamelyik kötete szinte naponta kezemben volt, így néztem például a Kitüntetések, ordók dupla lapján szegény Szent Andrást tornásznak az andráskereszten, illedelmes leplét tornanadrágnak, olyasminek, amilyet a bátyám viselt, glóriáját meg kalapnak. A képet mint képet, mint az ábrázolás rögzítette tényt egyébként sosem akartam elfogadni olyannak, amilyennek láttam, úgy érzékeltem, az csak részlet, ízelítő egy egész képsorból, amelynek meg kell lennie valahol, de én csak ezt az egyetlenegy részecskéjét ismerem, s magamnak kell kitalálnom, mi történt az ábrázolt pillanat előtt az emberrel, akit látok, vagy a házzal, amelyből – mondjuk – füst kunkorog. Ki gyújtott ott tüzet? Mi lesz a tűzzel? Ha éjjel van, mi történt ott nappal, ha nappal van, mi lesz a lakókkal éjszaka? Egészen pici koromban mindig megfordítottam minden képet, mert azt gondoltam, az előzmény és a következmény ott van valahol a hátlapon.

Apám gyűjtötte az újságlapok vasárnapi mellékleteiben közölt színes reprodukciókat, ezekkel sokat szórakoztam. A portrék, a szemmel láthatólag valakit ábrázoló képek nem keltették fel annyira a figyelmemet, mint a kevésbé érthető ábrázolások, mitológiai figurák, sajátságos leplekbe öltözött nők, kecskelábú, dévaj arckifejezésű Pánok, vagy olyan tevékenységek végzői, amilyeneket sose láttam. Így vonzódtam azonnal a flamand iskola érthetetlen viseletű, lakomázó, angyali derűt sugárzó alakjaihoz, de így a bús Böcklinekhez is, anélkül hogy a leghalványabb sejtelmem lett volna arról, miért ülnek felnőtt emberek egymás ölében, miért isznak különös formájú edényekből, vagy miféle fák között miféle szigeten miféle fehér alak áll olyan egyedül, illetve hogy kerül intim közelségbe egy liba egy fura képet vágó nővel. Apám csak egyszer próbálta elmagyarázni Correggio Ió-járól, hogy nézzem csak meg azt a ködöt vagy felhőt, hogy formálódik ki belőle egy isten arca, tüstént abbahagyta művészettörténeti műveltségem alapelemeinek lerakását, mihelyt rájött, a jóistent gyanítom abban az Ió-t éppen megejtő felhőben, akiről mindig nehezen viseltem el, hogy nem látható, s annyira örültem, hogy ha ilyen halványan is, mint az említett képen, de mégiscsak kivehető, milyen a külseje.

Ám voltak nálunk a lakásban igazi, bekeretezett festmények és metszetek is. Legnagyobbrészt a falon függtek, de laktak szekrényben is, apám egyik szekrényében. Ennek a – még legénykorában – apám tervezte-rendelte sokpolcos szekrénynek egyébként az volt a jelentősége, hogy a legheterogénabb tárgyak halmozódtak össze benne a férfiholmik mellett; ha azt akartam, hogy valami, amit nagyon becsesnek éreztem, épen és változatlan szépségben megmaradjon nálunk, apámnak adtam, ő tegye el. Mondás járta nálunk e bizonyos szekrény páncélszobai biztonságáról: „elnyeli a sifon.” Ha a sifon elnyelte, biztos lehetett róla a tulajdonos, hogy semmi baj sem érheti, amit apám sajátságos bankjára bízott, éltünk is ezzel a lehetőséggel. Ma is, ha ünnepi asztalt terítek, s a teáscsészék közé állítom a gyönyörű, antik cukrosszelencét, amelynek gömbölyű tetején két kistestvér bújik össze, a hosszúnadrágos, abbécipős legényke szájához emeli kis öklét, húgocskája meg, akinek földön szétterült szoknyája nagy, puha ráncokat vet, míg ő komolykodva nézi főkötője alól olaszos dupla kosarát a rengeteg eperrel, s előttük, hullámos pázsiton, nyuszik ügetnek, az a bizonytalan rosszérzés fog el, hogy valami nincs rendben: ez a szelence nem ide tartozik, valahová máshová, a sifonba, amelynek szétszabdalt alkatrészeiből réges-régen könyvespolcok formálódtak, amely mint szekrény éppen azért nem maradhatott meg eredeti formájában mellettünk, mert elviselhetetlen volt a léte hajdani tulajdonosa nélkül.

Az apai vagy anyai őseimet ábrázoló festményeken kívül a falon függő képek sokfélék voltak, s különböző értékűek. Voltak olyanok, amelyeket érzelmi indokolással tartottunk; anyám egyik barátnője alkotásait például, amelyek orgonabozótot ábrázoltak hajdani kertjükben, városrészletet, erdei utat (ezt a zöld képet nagyon szerettem, mert ezen gondolatban el lehetett indulni, azt képzelni, eltévedtem az erdő sötétjében, szerettem – biztonságban – szenvedni vagy félni). Ha voltak nálunk márkás alkotások is, ezekről onnan lehetett sejteni, hogy igazi festők művei, hogy rendre eltűntek a falról, s arra az otthoni életkörülmények elég hamar rávezettek, hogy tudjam: a műkereskedő csak igazi értékekért ad pénzt. Nem sajnáltam egyiket sem, gyerekeszemnek nem mondtak semmit, nyilván nem voltak elég tarkák vagy egzotikusak ahhoz, hogy páréves szemem megszeresse őket. Ám apámnak a sifonban tartott képei közül sokat kedveltem, s ennek megvolt az oka. Az akvarell, amely elbűvölt, egy velencei részlet (ma is megvan, s nem olyan rossz, mint gyanús neve után képzelhető) semmivel se volt kevésbé varázslatos, mint a mesék világa. Pár centi eget ábrázolt a kép, két összeboruló palota közt, lenn, a paloták alján nem járda látszott, ahogy tisztességes városokban, hanem víz, a vízen csolnak, még valami hidacska is, ami a két palotát összekötötte, a hídra sose látott lombok hajoltak, árnyékuk lila volt a sok zöld alatt, s ami aztán mindennél érthetetlenebbnek tűnt, a vízből lépcsők vezettek fel a palotáig, amelynek ablakai nem egy hosszú üveglemezből, hanem sok kis fémbe foglalt üvegkarikából állottak, azt az aggodalmat keltve bennem, hogy a látott város talaja talán nem is föld, mint tisztességes helyeken, hanem ott valahogy a vízből nőnek ki a házak. Hányszor láttam apámat, kezében a kép, nézte-nézte azt a világot, amelyről eleve lemondott, amelyet sok évvel később én láttam, láthattam meg csak helyette, bámulta a számára elérhetetlen Rio del Torcelót, mosolyogva. Én, ha nem kaphattam meg valamit, ha meg is tanultam, hogy ne beszéljek róla, voltaképpen mindig keserű voltam miatta, míg el nem értem. Sem apám, sem anyám nem volt ilyen, anyámnak eleve nem kellett semmi igazán, a könyvein, a cigarettáján, a rádióján meg a napi feketéjén kívül, apámnak pláne mindig minden éppen úgy volt jó, ahogy fordult, s ha nem jutott neki semmi, akkor is örült, ártatlanul boldog volt azzal a tudattal, hogy semmit sem kell féltenie a tolvajoktól. Már gyerekkoromban éreztem, hogy a velencei részlet azért olyan kedves a szívének, mert a messzit, a nagyvilágot hozta be a szobájába, s a hattyús hölgyet és gyermekét ábrázoló rézmetszet nyilván szintén ugyanabból az okból került a sifon védelme alá. Az ovális metszet is tartalmazta mindazt, ami minden különlegesre olyan gyorsan felfigyelő szemének örömet szerezhetett. A képen csodálatos park közepén ampir női szobor állt márványtalapzaton, bal felől francia kastély látszott, az előtérben nyitott, alacsony kőfal, s a szoborral egy síkban lépcsők vezettek le egy tóhoz. A part mentén két hattyú fehérlett, ételre várva, kaptak is, mert egy gyönyörű, nagy kalapos hölgy állt a lépcsők alján, fiatal, szép és bámulatos ruhába öltözött, bal kezével kislánya kezét fogta, hogy a gyerek (akinek világ szégyenére majdnem hogy földig ért a bugyigója, pedig egyébként rendesen fel volt öltözve, még középen elválasztott szőke haját is à l’anglaise fésülték, s kis, barna köténye volt levendulaszínű ruháján) bele ne pottyanjon a vízbe, míg a szép hölgy egy kosárkából ételt szór a hattyúknak.

Apámat minden gép, minden műszaki felfedezés is érdekelte, His Master’s Voice gramofonunk, rádiónk és lemezgyűjteményünk végigkísérte gyermek- és fiatallány éveimet, persze hogy fényképezőgépe is volt még legénykorából. Kitűnő ösztönnel választotta ki témáit, jól és sokat fényképezett (finom gépe ugyanúgy eltűnt később, mint a márkás képek), rengeteg fénykép volt a lakásunkban, részint ugyancsak látható helyen, részint a sifonban. Apám az ágya mellett szülőháza és nagyapám temploma képét tartotta, gyakran elnéztem a két nagyított fotográfiát. A köröstarcsai parókia semmi hatást nem tett rám, tízablakú, nagy kerítés övezte épületét jelentéktelennek találtam, s nagyapám temploma, amelyről apám sokszor elmagyarázta, hogy 1796-ban épült, s remek sétálójáról, ahonnan messze el lehetett látni, a fenn keringélő hajdani kis Elek borzongva-gyönyörködve élvezte élete első igazi magasságélményét, évtizedekig őszintén nem tetszett, pedig egyebet se hallottam róla, mint hogy micsoda toronygombja van, milyen remek órái, szószéke, padjai. Ám mikor apám halála után szortíroztam a holmiját, s immár kivéve keretükből, külön tettem két kedves fényképét, a régi köröstarcsai felvételek egyszerre artisztikusak érértékesek lettek a szememben. A tízablakos parókia nem egy kétkéményes, egyszerű falusi ház volt többé, hanem az az épület, ahol az jött a világra, aki éppen most lépett ki belőle, kövei tanúk mindarra, ami gyerek-apámmal történt, s a templom, a sétálós, a délceg gombú, ahol nagyapám prédikált, számomra jelentősebb műemlék a Westminsternél vagy a Notre Dame-nál, mert valahol még őrizte a hozzám legközelebb állók lélegzetét. Elcsomagolni diapozitív és negatív-üveglemez hagyatékát amúgy is temetés utánra illő foglalatosság volt: kisgyerek korom hajdani Debrecenjét, rég lebombázott, lebontott, átépített vagy eltűnt épületeket, boltokat, cégtáblákat láttam viszont, egykori életem kulisszáit, egy marék örökre rögzített pillanatot.

Anyám egyetlen fényképet tartott mindig maga mellett, s ez sem délceg apját, sem szinte zavarba ejtően szép és kalandos életű anyját nem ábrázolta, hanem a dédanyámat, aki felnevelte, azt a bizonyost, akit én ki nem állhattam, bár nem is ismertem, s akinek a sírkeresztjébe egyszer engesztelésül beledugtam azt a kék köves rézgyűrűt. Ránézni se szerettem semmi kis kontyára, terebélyes testére, fekete ruhájára, úgy haragudtam rá fösvénysége miatt, anyám meg korholt, miért azon lovagolok örökké, hogy fruska korában nem táplálta jól, meg vadászruhában járatta, bár el se mondta volna nekem, azt bezzeg sosem emlegetem, hogy taníttatta, férjhez adta, csodálatos kelengyével engedte útnak, s öregkorára már úgy megszerette, hogy lélegzeni sem tudott volna nélküle. Utólag magam is csodálkozom rajta, miért rögzült meg dédanyámról csak ez az egyetlen tény gyerekagyamban, hogy fösvény? Miért nem más is, több? Nyilván ugyanabból az okból, ahogy apai nagyapám mindig a kiskocsis trükkel kihajtató kegyetlen férfi maradt a szememben, a karácsonyi ajándékról elfelejtkező, s felnőtt koromig nem érdekeltek hajdani egyetemi és középiskolás jegyzetei, külföldön vezetett naplói, versei. Gyerek voltam, a gyermeki szenvedésre a legérzékenyebb, apám-anyám gyerekalakja tőlük különszakadt, önálló lényként élt bennem. Aki akkori magukhoz jó volt, mint apám pesztrája, Mári, vagy rokkant nagyapja anyámhoz, azokat szerettem, akik bántották őket, azokat elítéltem könyörtelenül. Családi albumunk azért volt akkora kincs a számomra, mert a sok lencsébe merengő rokon-ős-ismerős olykor színpadi kosztümnek érzékelt öltözéke, csalmája, érthetetlen rendeltetésű köpönyege, díszmagyarja, uszálya, főkötője, gombos magas cipője mellett szüleim ifjú vagy gyerekkori arcát is meglelhettem benne, s bár voltaképpen nem örültem annak, hogy megvoltak már, mikor én nem, meghökkenve és valami furcsa, leginkább a részvéthez hasonlító érzéssel nézegettem egykori mosolyukat vagy komorságukat. Bámultam anyámat, hogy tizenkét-tizenhárom éves fruskaként valami réten táncol két rokon debellával, hogy mint utolsó éves tanítóképzős, hosszú kötényben, karcsún, szőkén, gyönyörű kezében cukrot tartva egy foxi felé, úgy sudárodik fel előttem, mint egy arany gyertya, negédesen könyököl merev arcú szüzek és ál-huszártisztek között, mint az egyik Gyurkovics leány egy műkedvelő színpadon, vagy a hatéves Szabó Elek néz rám komolyan egy biedermeier szék mögül, két sor gombos divatos zakóban, nyaka körül fodros gallér, s egy másik felvételen divatos sapkával a fejében két ifjú hölgy karját kulcsolja a magáéba a jégen, míg jégtáncra készülődik.

A számomra legtalányosabb kép se falon nem függött, sem a sifon nem őrizte, hol itt volt, hol ott.

Nem volt se festmény, se metszet, se rajz, még csak nem is fotográfia, hanem egyszerű képes levelezőlap, amelyet könyvjelzőnek használt apám. Volt ennél parádésabb könyvjelzője is, anyám hímezte gyönggyel még menyasszony-vőlegény korukban, de azt a sifonban tartotta, mert bíbor selyemszegélye foszlani kezdett, féltette, tönkremegy egészen. Ez a másik volt állandóan használatban, s azért keltette fel a figyelmemet, mert rengeteg levelezőlap megfordult a házunkban, de azokat mindig nekem ajándékozták, ezt az egyet azonban nem kaptam meg, akárhogy is kértem. Egyik könyvből a másikba került, már megkopott, behasadt, mégis őrizték. Hogy különösen becses lehet, két tény mutatta: részint hogy könyvből könyvbe vándorol, részint hogy egyszer, mikor különösen szívhezszólóan könyörögtem érte, apám egy másik kedves képét ajánlotta fel helyette a sifonból, amit egyébként esze ágában se lett volna nekem adni. Nem kellett, nem fogadtam el, nem dacból, egyszerűen csak mert a virágzó fa alatti idill, a tökéletes családi boldogságot sugárzó, feltehetőleg német kép, amelyen a háttérben a sipkás, kötényes, botra támaszkodó, jóságosan mosolygó nagyapa, a salátát aprító, hasonlóképpen révült örömmel maga elé meredő fiatal anya, a négy túl boldog gyermek és a túl boldog kutya egy eksztatikus külsejű legkisebb fiúcska eb vonta taligában való kocsikáztatására készül, engem, a Szibill szerzőjét, a csak tragédiára igazán felfigyelőt már akkor is idegesített valamiképpen. Nekem az a kép kellett volna, amelyet kértem, a barna, sok vihart láthatott levelezőlap, amelyen érdekes bélyeg volt, zöld színű, ötfilléres, Özvegyeknek és árváknak hadisegély felülbélyegzéssel, hátán apám ismerős betűi, amelyek elárulták, hogy a lapot valamikor anyámnak küldte, másfél évvel az esküvőjük előtt, amikor anyám még első férje felesége volt. A lap amúgy is rejtelmes volt, mert a hátlapjára nem volt írva semmi, egyetlen szó sem, csak a dátum meg a hét napja: Debrecen, 1915. VI. 17. Csütörtök. Soha életemben nem láttam még hasonlóan értelmetlen dolgot: az ember írja tele a lapot, ha már küldi, felbélyegzi. A kép egyébként tetszett: egy kislány látszott rajta, középen elválasztott, hosszú, barna hajú gyermek, óriási világos íriszű szeme beszédes, szelíd. Orra, gömbölyű álla, feje formája tökéletes, párnás vállát valami sálszerű, áttetsző fehér anyag borította, jobbjában meg csokrot tartott, pár szál hosszú szárú, fehér rózsából. A kép alatt, ahol a rózsaszálak beleolvadtak a selymes barnaságba, az eddigi értelmetlenségeket felülmúló értelmetlenség állt, mert oda, a kislánykép alá már írt apám, szerencsére négy szót csupán, így is meglepően hamis volt az üzenet: A haja azonban szőke. Ha tehettem (mert nem szerette, ha játszottam ezzel a képpel), kiemeltem a rózsatartó, ábrándos gyermek képét, néztem, néztem, és próbáltam megfejteni, mi történhetett apámmal, aki okos, aki mindent tud, és olyan mulatságos dolgokkal szokta teleírni a leveleit meg a lapjait. Küld egy levelezőlapot, amin nem közöl semmit, azazhogy igen, csak nem ott, ahol kell, ahol illik, ám amit ráír, nem igaz, a vak is látja, hogy nem. Hogyhogy „a haja azonban szőke”? Hiszen barna az a lány, az a szép, csak nem érzékeli apám másképpen?

Mikor tizedszerre, huszadszorra is hiába próbáltam elkunyerálni, anyámtól kértem magyarázatot. Sárga, habos fából volt a hálószobánk, s minden tengerkékkel kárpitozott benne, anyám a lantvonalú alacsony széken ült az ablak mellett, töltötte kedves cigarettáit, mikor odaálltam mellé, hogy megfejtést kapjak végre a kép titkára. Nem felelt azonnal, riadtan néztem rá, mert arca váratlanul lángba borult, mintha megütöttem volna. A kép a kezemben volt, azzal mentem oda hozzá, hátam mögé dugtam, hirtelen félni kezdtem a képtől.

– De hiszen ez te vagy – mondta az anyám, s odahúzott a két térde közé. Álltam, elbabonázva.

– Nem ismersz magadra? – kérdezte. Még mindig piros volt, de már mosolygott, s abból már tudtam, nincs semmi haj. Csak amit mondott, az volt teljesen felfoghatatlan, mintha gúnyt űzne belőlem, mintha nem venné komolyan, hogy kérdeztem valamit, pedig velem mindig értelmesen szoktak beszélni. Hogy volnék én az a világos szemű, gyönyörű lány, a fehér rózsával? Életemben nem tartottam még a kezemben ilyen hosszú szárú virágot, és hát csak tudom, milyen vagyok. Ez egy idegen.

– Nekem már megvolt a bátyád, mikor apáddal elhatároztuk, hogy összeházasodunk, apád azt kérte, legyen majd neki egy kislánya is. Egy Mária Magdolnája, ahogy az ő anyját meg az én nagyanyámat hívták. Ez volt a minta, ez a kép, hogy ilyen legyél, hogy ilyen legyen a lánya. Csak a hajad ne legyen barna, hanem szőke, mint az enyém volt fiatal lány koromban.

Kevés olyan szégyennel teljes, súlyos perce volt az életemnek, mint amikor hátat fordítottam anyámnak, a képpel visszakocogtam apám könyvéhez, visszadugtam a lapok közé, magam meg kimentem az ebédlőbe. A mahagonitükör ott állt a fal mellett, jól megnéztem magam benne. Vékony csontjaim szinte kiszúrták kartonruhámat, egy mezítlábas, fiúszandálos lehetetlen kislány nézett velem szembe, akinek hajdan világos haja már erősen sötétedett, a szeme ferde és barna, mint a kínaiaké, és a kép ábrázolta, fátyolos vállú rózsás szépség szelíd derűje helyett vad és merev az arca, körbe és önmagára figyelő, mintha egy személyben volna vad és idomár. „Becsaptam őket – gondoltam –, rászedtem azokat, akiket legjobban szeretek a világon, megkárosítottam az apámat, mint egy kereskedő, akitől selymet kértek, és rongydarabot adott helyette.” Kiténferegtem a lakásból, behúzódtam a bokrok mögé. Köröttem folyt a kert élete, amelyben mindig részt vettem, hangyák vonultak, virágok hajladoztak, bogár mászott a gallyakon, a szél is fújt, s hangok hallatszottak a három kertből, mely házunkat övezte. Az ég a régi ég volt, a kerítés is az a mindenkori, csak én nem voltam már azonos önmagammal. Arra gondoltam, az egész idő, amit addig éltem, csalás, tévedés. A rózsást kívánták, a telt arcút, a kerek szeműt, az az ő lányuk, nem én, én csak betolakodtam ide. Már nem is sírtam, van egy foka a szégyennek és a kétségbeesésnek, amikor egy gyermek már nem tud sírni.

Anyám jött értem később, mikor nyilvánvalóvá lett, hogy se hívásra, se kiáltozásra nem jelentkezem, ott gubbasztottam a pöszmétebokrok mögött. Nem kérdezte, hol maradtam, miért, a vacsoráról beszélt, kézmosásról, mintha nem történt volna semmi. Apám a szokott helyén olvasott, éppúgy üdvözölt, mint máskor, ha órák óta nem láttuk egymást, egy szó sem esett rólam vagy a képről, de abból, hogy mindketten kerülték azt, hogy még csak célozzanak is a rózsás lányra, éreztem, beszéltek róla, és hogy apám is rájött már, elárulták a titkát. Mindegy volt, fáradt voltam már, fáradt, és különösen öreg.

Vacsora után, ha megfürdettek, anyám volt velem a fürdőszobában, de be az ágyba mindig az apám vitt. Értem jött aznap is, lefektettek, a mese talán még vidámabb volt, mint egyébkor. Anyám a törpekirályról mesélt, aki elrejtőzött Palika néni – egyik ellenségem – házában, és mindenféle mulatságos galibát csinált. Mikor befejezte, kettesben hagyott apámmal. Sötét volt, egészen sötét, csak az ebédlőajtó alján, a résen át csúszott be egy fénycsík. Apám ott ült az ágyam lábánál, nem láttam, inkább éreztem, hogy előrehajol.

– Dolna – mondta csöndesen (nagyon ritkán becézett így, ha mégis megtette, ünnepi alkalom volt, majdnem ünnepélyes, mintha valami furcsa módon önmagában és önmagához beszélne, önmagát szólítaná más néven) –, az a kép, amit láttál, az te vagy. Lehet, hogy nem érted, de akkor is te. Mindegy a rózsa. Mindegy, hogy mit mutat. Akármit mutat, csak te vagy. A gyerek, akit akartam, az anyádtól, akibe annyira szerelmes voltam. Az én gyerekem.

Nem kapott választ, s ebből tudta, hogy amit mondott, nem gyógyított meg, hogy követhetetlen vagy tán kevés. Várt egy kicsit, aztán éreztem, hogy mozdul, felállt. Felgyújtotta a villanyt, ez is szabálytalan volt, mesemondás után sosem égett a villany, hacsak beteg nem voltam. Azt mondta, keljek fel. Riadtan kapaszkodtam ki az ágyból.

A festmény alá állt, apai dédapám képéhez, odaintett engem is, álltunk az ős képmása alatt ketten. Úgy gondoltam mindig, ritka ronda ős ez, a feje pici, a keze keskeny, a szeme valahogy furcsa, könyvet szorít a melléhez, és elképesztő nyakravalója van.

– Anyád jobban tudta, mit akarok, mint én – mondta komolyan. – Nézd meg önmagadat, ott nézel a falról. Ott a szemed, az a kínai szemed, a homlokod, a koponyád formája. Csak épp bajuszod nincs, de olyan vagy egészben, mint Földmérő Szabó János, a nagyapám. Mindig ő volt a kedvenc rokonom. Honnan tudhattam volna, hogy őt is kérhetném anyádtól, őt, pontosan, amilyen valaha volt? Azt hittem, meg kell elégednem egy akármilyen kislánnyal.

Az emlék múlhatatlan: máig látom kettőnket, a hálószobalámpánknak kék fényében, ahogy állunk a kép alatt, és nézzük az őst, a szívéhez szorított könyvvel. Úgy érzem magam, mint akit megváltottak iszonyú végzetétől, mint aki elveszett vagy elbujdosott, de végre, keserves vándorlás után, hazaérkezett. Aztán a villany elalszik, és jön az éjszaka, és abban már nincs semmi tudatos, arról már nincs több emlék. De a reggelről már van. Állok az asztalnál, ahol apám az olvasnivalóját hagyta, ahogy elment a hivatalába, s készülök rá, hogy előszedjem a képet, a rózsás, gyönyörű és szelíd gyermekét, és diadalmasan ránézzek ferde szememmel, mert lehet, hogy ő szépség, igazi, és csodálatos valamivel takarták le a vállát, én meg zöld béka vagyok, kínai szemű, meghizlalhatatlanul sovány, ruhám is alig van, ám mégis én hasonlítok Földmérő Szabó Jánoshoz, nem ő. Felnyitom a könyvet, s meglódul a szívem: van benne könyvjelző, de a világos szemű gyermek eltűnt, saját fényképem néz rám, a negyedik születésnapomon felvett, nyakamban az ünnepi csipkegallér, fülemben korall fülbevaló.

Mindenki rendszeresen olvasott nálunk, szenvedélyes érdeklődéssel, válogatás nélkül, mint az örökké szomjas ember, aki azt is megissza, ami voltaképpen nincs ínyére, mert máskülönben szomjan hal. Ha éppen nem volt könyv a szüleim kezében, akkor zongoráztak vagy énekeltek. Anyám régi koncertjeiről mesélt, a ruháról, melyben meghajolt a tapsoló közönség előtt, máskor meg arca elé emelte fiatalasszony kori strucctoll legyezőjét, a mögül nevetett rám, tett egypár tánclépést gyönyörű, hosszú lábán, és arról beszélt, milyen szívesen lett volna balerina, de hát hogy lehetett volna arról szó, hogy ilyen illetlen mesterségre képeztessék ki a nagyanyjáék. Apámat nem oktatták zenére, nem is ismerte a kottát, ám mindent lejátszott a zongoránkon, ami zenét csak hallott, a zene alapelemeinek tudása nélkül, abszolút hallása és kitűnő zenei memóriája volt, mint nem egynek rokonai közül. (Nagybátyáim zenét szereztek, nagyapám is, apai nagynénéim koncerten énekeltek, zongoráztak, dédapám fuvolázott, s egyik alapítója volt a debreceni zenedének.) A művészetek mint a háziistenek éltek közöttünk, szüleim mindegyike azzal akart gazdagítani, amiből neki nem jutott, vagy ha igen, akkor is túl kevés, úgy gondolták, ha már nekik nem sikerült kibontakoztatniuk a képességeiket, legalább nekem adassék meg az ő ki nem élt ábrándjuk teljesülése. Anyám szenvedéllyel táncolt valamikor, beírattak hát tánctanfolyamra, attól téve függővé komolyabb képzésemet, milyennek bizonyulok, apám ambícióját sosem elégítette ki, hogy csak úgy, a maga ösztönéből, nem igazi zenei képzés eredményeképpen zongorázik, beírattak hát a zeneiskolába is.

Mindkettő irtózatos élménynek bizonyult, és váratlan eredménnyel járt. Táncra egy csodálatos pár, Karola néni és Renée néni együttese oktatott, ámulva, idegenkedve néztem a tömzsi, alacsony Karola nénit, hogy idomtalan öregasszony létére nem átall forogni, hajlongani, a vasmarkú Renée nénit meg, aki derékon kapott, és próbát táncolt velem, egyszerűen nem éreztem épelméjűnek. Kétségbeesve, viszolyogva néztem társaimat, a táncterem bal oldalán felsorakoztatott többi kislányt és szemben a kisfiúk sorát. „Hölgyek bókolnak!” – üvöltötte Karola néni, ekkor a pár esztendős kislányok dühödt magammal együtt begörbítették a térdüket és hátrarúgtak. „Urak bókolnak!” – hangzott az utasítás, s a lenyalt hajú, rémült fiúcskák mélyen meghajoltak. Elviselhetetlennek, emberhez méltatlannak éreztem a táncórákat, amelyeket anyám elragadtatva asszisztált végig. Nem kellett ahhoz a velem szemben függő nagytükör, hogy érzékeljem, milyen természetellenes a tartásom, milyen merev a lábam, milyen végtelen komorságot árasztok, s milyen darabos minden mozdulatom, mihelyt kecses mozgásra próbálnak nevelni. A torna, az más volt, fára mászni Gurigáékkal, vagy a porolóra felkapaszkodni, megrögzíteni magamat a két lábammal, aztán lógni lefelé fejjel, mint egy majom, kiszökni a padlásnyíláson a háztetőre, s a cserepek közt egyensúlyozni, míg lenn visítanak a felnőttek, az élvezet volt, természetes mozgás, de ez a tanfolyam nemcsak a mozdulataimat tette gátlásossá, mindig nevetésre kész kedélyemet is rossz irányban befolyásolta. A tánc valahogy megalázott, a páros lépegetés, a mesterkélt mozdulatok, a tény is, hogy parancsszóra kérnek fel. (Mert mindig az kért fel a kisfiúk között, aki a fiúk sorában éppen szemben állt velem, másnak nem volt szabad, hogy a tánctanárok elkerüljék az esetleges sértést vagy sértődést.) Kijelölt állandó partnerem, a boldogtalan, ugyanolyan reménytelen arccal közeledett felém, ahogy én néztem őt, a végén már azért szerettük meg egymást Olivérrel, mert kölcsönösen rájöttünk arra, hogy a másik is utál bennünket, és ki nem állhat velünk táncolni. Hogy megviselt a tipegés, Karola néni figyelmeztetése: „Nem elég finom, nem elég kecses, szebben, szebben!”, hogy mentem volna haza a nagyteremből, ahol csupa olyan dolgot kellett csinálnom és tanulnom, amit nemcsak értelmetlennek, de sajátságos módon kártékonynak is éreztem. Renée néni megtanított minket a nagy udvari bókra is, én, a született köztársaságpárti, a Habsburgok ősellensége, micsoda arccal nézhettem rá, míg oktatott: „Most kecsesen széttárjuk a két kart, bizonyos különleges, a szokásosnál lazultabb mozdulattal behajlítjuk a térdet, aztán lassan leroskadunk, és a mozdulatban mindig egyenesen tartjuk a derekunkat, hogy arcunkat jól lássa az, aki előtt meghajoltunk.” Meg is mutatta, hogy kell csinálni, többször egymás után. Olyan csodálatos bájjal tudott meghajolni, mintha naponta megjelennék valami udvarnál, és királyokat és királynőket köszöntene. Nem tudtam felfogni, mért nem szégyelli magát, hogy nem átall másokat is ilyen rondaságokra oktatni, mint az a parkettkaparó roskadozás. Vezényelt csak Renée néni nagy udvari bókot, olyat rúgtam hátra, hogy belezengett a padló, sovány testem csak azért is összevissza hajlott az előírt mozdulatlanság helyett, a tanfolyam végeztével ugyan mindkét néni megdicsérte ügyes és kecses táncomat, de nem tudták anyámat rábeszélni, hogy megkezdjük a balettoktatást is. Aki csak egyszer látott viharfekete arccal a táncteremben, annak nem lehetett sok illúziója. (Első színdarabom premierjén, mikor a színpadon kellett meghajolnom a közönség előtt, színész barátaim megdicsértek, azt mondták, nem vagyok lámpalázas szerző, egészen természetesen mozgok a függöny előtt, sőt isten tudja, hogyan, de normálisan meg is hajolok, nem reszket a lábam. Második darabom bemutatóján már figyeltem önmagamat, s rémülten vettem észre, milyen reflexszerűen merevszik meg a felsőtestem, hogy hajlom meg, a bókban csak deréktől lefelé véve részt, a nagy protokoll meghajlás mozdulatával. Túl a civil létformán, az orkeszter másik oldaláról nézve a közönségre, a fejeken túl láttam Karola és Renée néni tánctermét, két sor kisgyereket, a kislányok mind vagy világoskékben, vagy rózsaszínben, a kisfiúk sötétkék hosszúnadrágban, Mozart nyakkendővel, én is ott vagyok, rúgom a parkettet, pukkadozom dühömben, Renée néni meg szálfaegyenesen és villogó, fekete pillantásával rendet tartva, udvari bókot vezényel a csettentőjével.)

Később persze, már gimnazista koromban, élvezet lett a tánc, életünk szerves része, mozgás, amely éppúgy kifejezte a kimondatlan gondolatokat, vágyakat vagy életörömöt, mint az erőt, az egészséget, a vidámságot, egész optimizmusunkat, ami végigkísérte ezeket az éveket. Sosem volt elég a táncból, megunhatatlan volt, szükséges, mint a víz. Ám amit a zeneiskola rombolt bennem, azt évtizedekig nem tudtam kiheverni. Még egyetemista koromban is idegesen sietni kezdtem, valahányszor a zenede épülete elé értem, hogy minél hamarabb kikerüljek még csak a körzetéből is. A skálák végtelen sora, a gond, amellyel szokatlanul hosszú ujjaimat a megfelelő billentésre igazgatták, hátam tartása, körmeim hosszúságának kínos és folyton vitatott kérdése annyira igénybe vették a zeneiskolában töltött időt, hogy arra már nem jutott, hogy azt is realizáljam: a zene művészet, örömet kellene találnom benne, a muzsika boldogító, a muzsika szép. Hogy ideges vagyok, illetőleg hogy egyáltalán ideges tudok lenni, az növendék-hangversenyeken derült ki rólam, amelyeket évente tartottak, s ahol mindig szerepelnem kellett. A koncertra való külön gyakorlás, a kétségbeesett koncentráció, hogy el ne felejtsem, amit játszanom kell, akkor sem, ha már nincs előttem a kotta, a rettegés, mi lesz, ha félreütök, s a drukktól nyirkos ujjaim megbicsaklanak, a fullasztó szívdobogás és a megújuló küzdelem a zongorával, azzal az iszonnyal, amelyet otthon se bírtam látni már, pedig míg engem is el nem kezdtek taníttatni, fő örömeim közé tartozott, ha ott állhattam mellette, és hallgattam, hogy játszik anyám vagy apám, évtizedekre kiölték belőlem még a leendő koncertlátogatót is. Szüleim adni akartak nekem valamit, többet, nagyobbat, mint ami nekik jutott, s elvették tőlem, amivel gazdagabb lehetett volna az életem. Valami alapvető hiba történt a zenei nevelésem körül, később, mikor már magam is pedagógiával foglalkoztam, rájöttem, mi lehetett, a zenede nyilván arra koncentrált, hogy jövendőbeli zongoristákat, előadóművészeket neveljen, ahelyett hogy a muzsika alapelemein kívül valami naivabb zeneélvezetre tett volna alkalmassá, s megtanított volna úgy zongorázni, hogy a magam gyönyörűségére bármit eljátszhassam, aminek a dallamát vagy ritmusát szívesen bevittem volna otthonunk falai közé. Alighanem művésznek akartak nevelni pici koromtól fogva, pedig éppoly kevéssé voltam muzsikus alkat, mint egy írói hajlam nélküli gyerek, akiből tűzzel-vassal írót akarnak képezni. Otthon a zongoránkon Liszt Ferenc miniatűr képe állt a kottatartón, arca, lénye sokáig a megfejthetetlen titkok közé tartozott, mert a vállig érő hajú, bibircsókos arcú, nagy orrú egyénről gyerekszememmel teljességgel megállapíthatatlan volt, férfi-e hát vagy nő. Valahányszor kinyitottam a zongorát, szembekerültem ezzel a képpel, szegény Liszt Ferenc lett a szimbóluma mindannak a rettegésnek, amit a zenedei órán való részvétel vagy az egyre közeledő vizsgahangverseny jelentett. Ez volt az egyetlen olyan szakasza az életemnek, amikor a viszolygásomat igazoló, egyre sokasodó jelek ellenére szembekerültem szüleim akaratával, pontosabban mikor az én olyan okos szüleim akkor se látták be, hogy nincs értelme a taníttatásomnak, mikor már tagadhatatlan volt. Évekig kínoztak, kísérleteztek velem, hátha mégis megkedvelem a zongorát, hátha egy napon úgy ébredek, már nem kényszer. De az maradt, abba kellett hagyni, s még így is, hogy nem tartott az oktatása túl sok ideig, már férjnél voltam, míg végre békén végig tudtam hallgatni egy zeneművet, önszántamból bekapcsoltam a rádiót, míg egyáltalán éreztem bármit is bármilyen muzsikából, mert hosszú ideig sugalmazhattak nekem akármit a címek, én ugyan ki nem hallottam semmiféle zenéből se a tengert, sem az örömet, sem azt, hogy valami gyereket akarnak elaltatni.

Azok a vizsgahangversenyek, a tömény iszonyat órái! Lenn, az első sorban az igazgató és az oktatók, hátrább, a koncertterem soraiban a szülők, rokonok, érdeklődők, mi, szereplők, a művészszobában. Minden porcikám reszketett, alig láttam ilyenkor a félelemtől. Minden koncertre kijárt nekem egy virágkosár, nekem, a „kis művésznőnek”. Házinéni küldte, szeretetből és büszkeségből, hogy ilyen ügyes muzsikus kislány lakik az ő házában, azt mindig a portás hozta fel a művészszobába, s tette le elébem. Majd elájultam a szégyentől ilyenkor, úgy éreztem magamat, mint egy csaló, tudtam én jól, nem jár az én klimpírozásomnak semmi, virág aztán legkevésbé, mint egy dühös halott meredtem a virágkosárra, aki azt gondolja a koporsóban, őt aztán szépen kifizették az élők a koszorúkkal meg egyéb cipruságakkal, övé a virág, az élőké az élet, ő mehet a föld alá, az élők meg hazamennek ebédelni. Az volt a szokás, hogy a szereplőnek száma végeztével vissza kellett térnie a pódiumra a művészszobából, hogy még egyszer megtapsolhassák, s aki boldogtalannak virágkosara volt, annak azt is a kezébe nyomták, hurcolja csak vissza, mutassa meg mindenkinek onnan fentről, mit kapott, milyen gyönyörű virágot. A koncert előtti pillanatok nem hasonlítottak a természetes lámpalázhoz, amelyet minden színész és előadó ismer, amelyet magam is számtalanszor átéltem és átélek, a természetes lámpaláz nem bénít, hanem segít a produkcióban, anélkül nem is lehetne talán jól dolgoznia egy művésznek, kell az a feszültség, amely valahogy belekapcsolódik az idegrendszer áramkörébe, s odabenn a lélekben kigyújtja a lámpákat. A koncert előtti, a művészszobában töltött pillanatokban nem volt más, csak sivár, megalázó, elsődleges gyötrelem, olyan félelem perceit éltem, amelyek sokkal később, a háború idején tértek vissza, mikor rá kellett jönnöm, hogy a történelem olyan időszakot mért az emberiségre, amikor ki-ki hiába csukja magára a kaput, nem érvényes a zárt ajtók és kulcsok egyébként érvényes törvénye, s mikor láttam, mint dől hátra s fekszik el a földön óriási, kettős vidéki fakapunk, amelyet dupla vasretesz pántolt egybe. Méltóságteljesen, lassan hanyatlott egyre hátrább, mint egy élőlény, s mikor hanyatt feküdt a földön, mint Hannibál elefántja, felszürkéllt mögötte az, ami pántjaiból kitépte, egy addig sose látott tank, amely az udvarba hajtott, s agyontaposta apám hatvanhét darabból álló, a langyos esőre kiállított kaktuszgyűjteményét. Azt éreztem ott a művészszobában, hogy rab vagyok, nyomorult fogoly, kiszolgáltattak a felnőttek néha merőben érthetetlen világának és törvényeinek, odavetnek a nézők elé, ahol minden megtörténhetik velem, bármi, s közben a publikum cukrot szopogat, az anyák a ruhámat bámulják, lakkcipőmet, a masnit a hajamban, még külsőségeimben is egybevetnek saját gyerekük felszerelésével, a tanárnőm le nem veszi rólam a tekintetét, s még ha derültebben néz, az se nekem szól, hanem önmagának, hiszen ő az, aki megtanított minderre. Az út a művészszobától tán hatméternyi ha lehetett a zongoraszékig, a padló, amelyen a pódiumon végiglépdeltem, hullámzott nyomorult talpam alatt. Mikor először meghajoltam, hogy köszöntsem a közönséget, s hallottam a tapsot, amely udvariasan minden egyes szereplőnek kijárt, legszívesebben végigfeküdtem volna a földön, beszorított szemmel, füllel, vagy tökéletesen passzívan, átengedve magam akár a halálnak is, mint az a Varga utcai ló. Gyűlöltem a termet, a széksorokat, a koncertzongorát, a hallgatóságot, legkivált az igazgatót, aki minden fellépés után gratulált a szüleimnek, s mindig hajszálra ugyanazt a kellemes mondatot mondta: milyen érzéssel játszom, milyen finoman. „Nem is igaz – gondoltam, míg néztem a magas, komoly férfit –, csak azért mondja, hogy ki ne vegyenek. Hát hogy játszanám én érzéssel vagy finoman vagy bárhogyan, mikor annyira rettegek, és olyan borzasztóan gyűlölök zongorázni? Ha volna bátorságod, ha nem akarnád megbántani a szüleimet, akkor legfeljebb azt mondhatnád, hogy veri ez a szegény kislány a zongorát, hogy rohan a zenedarabbal, hogy minél hamarabb vége legyen, és eltűnhessék az emberek szeme elől.” Ha vége lett a produkciónak, szédelegve, émelyegve menekültem le a dobogóról, vissza a művészszobába, ott a karomra akasztották a Házinéni virágkosarát, azzal még egyszer visszatámolyogtam, hurcolva az ártatlan, szép virágot, mint egy undok tetemet, aztán magam is levánszorogtam a nézőtérre, és nem akartam látni és hallani semmit. A szüleim ragyogtak, Pelikán nagynéném, akivel imádtuk egymást, mert valami örök kötöttség volt köztünk, valami viszonylatunkhoz nem is illő, szokatlan barátság, mintha volna egy furcsa szféra, amelyben én, a pár esztendős gyerek meg nagynéném, a kétgyerekes anya korkülönbség nélkül tartoznánk egymáshoz, s akiről mindig azt sejtettem, önmagát látja újraszületve az én kislány-magamban, rám zúdított ajándékot, pénzt, dicséretet, biztatást (utána is több kötetre menő vers meg kis színdarab maradt, s egy álmait soha végig nem álmodott élet pátosza), rohant velem a cukrászdába, s vígan lóbálta a virágkosaramat. Olyan öregnek éreztem magam ilyenkor, mint a kis Dombey Pál, öregnek is, betegnek is, és azt is éreztem mindig, hogy valamiképpen megaláztak.

Pedig színpadon állni és szerepelni jó volt, és erre is Pelikán tanított meg óvodájában, amely csak külsőségeiben hasonlított Somos Aranka óvodájához, felszerelési tárgyaiban, krepp lepkeszárnyaiban. Pelikán légköre villódzó, mulatságos és számomra mindig különös örömet és meglepetést tartalmazó világ volt, nagynéném és férje, az igazgatótanító, ha tehették volna, legszívesebben örökre ott tartottak volna maguknál, harmadik gyereküknek. Pelikán férje, akitől annyi jó szót és életem egy későbbi, nem könnyű szakaszában annyi effektív segítséget kaptam, úgy maradt meg emlékeim között, hogy komoly arca hirtelen olyan mosolygósra derül, mintha hirtelen átrendezték volna a vonásait, valahányszor felriasztotta gondolataiból éles gyerekköszöntésem. Duckónak becézett, nem lett volna ember, akitől vállaltam volna a komikus, kövér nevet, tőle ezt is szerettem, mint ahogyan szerettem őt és Pelikánt mindenestől.

Pelikán óvodája évente nagy ünnepségeket rendezett, a műsor előkészítésében, a szereplők kiválasztásában, a táncok betanításában olykor nagynéném barátnői, Karola és Renée néni, és anyám is segítettek. A műsor anyagát vagy teljesen Pelikán írta, vagy anyámmal együtt, én, ha szerepeltem, persze, főszerepet kaptam, szavaltattak velem vagy színdarabban játszattak, voltam prológ, voltam gésa, voltam egyszerű versmondó, anélkül hogy hivatalos növendéke lettem volna nagynéném óvodájának. Az első szereplésekre való készülés azért nem mosódott ki emlékezetemből, mert amilyen iszony volt végiglépkednem a koncertdobogón, olyan boldoggá tett, ha szavalhattam vagy figurát alakítottam, ez természetes, vidám, szórakoztatóan izgalmas feladat volt. Milyen varázslatos volt, milyen részegítő a festék, a jelmez, másnak öltözni, mint ami vagyok, s azt játszani, amit amúgy is annyira szerettem, hogy nem vagyok azonos önmagammal. A színpadon beszélnem kellett, szavakat mondanom, verset vagy prózát, a mimikán kívül hangokkal, anyanyelvem eszközeivel érzékeltetnem valamit, aminek a kifejezését szerepem rám bízta, ez olyan természetes elem volt a számomra, mint a madárnak a levegő, tökéletesen ellentétes, diadalmas érzés a zongoránál való megalázó szerencsétlenkedés helyett. Ha valaki megmondta volna nekem – az a bizonyos vénember, a földig érő szakállú, ősz haján nagy kalap, akivé a mesében a jövendő álcázza magát, kezében görbe bot, ajkán titoktatos igék –, hogy mindez azért olyan könnyű, mert jövendőbeli mesterségem nyersanyagával dolgozom, amely nem melódia, zenei hang, hanem a magyar nyelv harminckét betűje, s azért természetes a pici, amatőr rivaldafény vagy festék az arcomon, a játék, hogy én én vagyok, de bizonyos órákra mégsem én, hanem hazámat sirató honleány vagy életre kelt, elbitangolt játékszer, mert egyszer színdarabokat meg hangjátékokat fogok írni, s ott nézem a próbát a rendező asztalánál, vagy az üvegen túlról figyelem a Rádióban a saját szövegemet mikrofonba olvasó színészeket, bizonyára kővé meredek Pelikán színpadán mint bujdosó japán baba, a Renée néni fogalma szerint valódi japánosra fésült frizurám alatt, amelynek krizantém virágdíszét Agancsos édesanyja horgolta. Később, iskolás koromban sűrűn szerepeltem, nagyon sok verset mondtam ünnepi alkalmakkor, amelyeket, akárcsak anyám a maga iskolás idejében, a sorvégeken gyakran megváltoztattam én is. Apám mesélte később, hogy figyelte meg, hogy valahányszor valamit változtattam a verssoron, az új rím, más szóval, mindig az eredeti fogalom szinonimája volt, és mindig tiszta, és hogy anélkül hogy tanított volna rá, csak úgy magamnak, szórakozásképpen, pontosan úgy, ahogy ők valamikor a muzsikától remélték, ütemezve is dünnyögtem a verssorokat, ringva-lebegve a verslábak hullámverésén, amelyekről még nem tudtam, micsodák, de melyek törvényét így is, öntudatlanul is, megéreztem, s pontos sormetszettel vagy skanziós szünetekkel állítottam meg olykor szó közepén a sort a ritmus kedvéért. Fogalmam se volt róla, mi a sorok különös szívverése, amelyet érzékeny fülem megérzett, de egyet tudtam, biztosan tudtam, hogy amit valami költő megírt, vagy amit színpadon mondani kell, mondani és nem muzsikálni, az hozzátartozik az életemhez, s ha nélkülöznöm kellene, nem tudnék boldog lenni soha már, mert nekem meg ez kell úgy, mint áldott öreg koldusunknak az a bizonyos kenyér.

Anyám nagynénjétől, aki egyben anyám első férjének második felesége lett, több okból idegenkedtem. A legelső, a főok, amit annyira abszurdnak éreztem, hogy tapintatom megtiltotta az említését, az a képtelen családi viszonylat volt, amelyet a rokonok ilyen sajátságos szerepcseréje eredményezett. Állandó zavart, majdnem szégyent éreztem abban a házban, ahol anyám első férje, féltestvérem apja élt a nagy-nagynénivel, s bámultam a szüleimet, milyen természetesen viselkednek, milyen egyszerűen veszik tudomásul, ki mikor kihez s milyen kapcsolatban tartozott. Féltestvérem apjától féltem, nem mert ez a szép arcú, kedves, halálos beteg ember bármivel is megriasztott volna, hiszen olyan nyájasan üdvözölt, valahányszor meglátogattuk, valami más, komplikáltabb, s igazán csak a lélektan segítségével kibogozható okokból. Ha tehettem, nem is néztem rá, kisomfordáltam mellőle, mihelyt lehetett. Betegsége inkább csak színezte riadalmamat, az én apám folyton barkácsolt, mozgott, ugrált, dalolt, szaladgált, anyám első férje olyan csendes volt, olyan passzív, mindig felvetett ágya mellett a nagynagynéni-feleség ékszeresdobozkája állt, egy aranykeretes, aranylábas, piros selyemmel bélelt üvegládika, nyilván jelentéktelen kincsekkel. Ám mivel nálunk nem volt hasonló, én mesebeli gazdagságot képzeltem belé, bátyám apját meg valami kincstartófélének, aki ha már mást nem is tud, legalább azt az üvegládikót őrzi, mint a mesében a törpék. Anyám üdvözülése vagy elkárhozása mellett állandó gondom volt a családtagok jogi helyzetének tisztázása: ki kinek lesz végül is a házasfele, ha egyszer már nem élnek itt a földön. Aggódtam, anyámnak az elsőség jogán esetleg majd az első férjével kell élnie, és akkor mi árvák maradunk az apámmal. Az első férj aztán egyszer csak eltűnt a házból, olyan elképesztő volt, hogy féltestvérem egyik napról a másikra hirtelen félárva lett, mintha apjával együtt hirtelen a fél keze vagy a fél lába is eltűnt volna szegénynek.

Nem szerettem a nagy-nagynéni lakását sem, ahol minden ragyogott a tisztaságtól, s ahol az állandó molyirtó szag belengte a kínos pedantériával ápolt, finom régi bútorokat, s a nemes porcelánból úgy kínálta a nagy-nagynéni a cukrászt megszégyenítő sütemény-remekeket, hogy közben izgatottan nézte a kezemet, nem ejtek-e le morzsát az áhítattal kefélt szőnyegre. A hétköznapok tárgyainak effajta kultusza hiányzott a mi otthonunkból. Szívesen kimentem volna a lakásból, ha nem keltett volna a nagy-nagynéni otthonának környezete már a lakásajtó előtt is félelmet. Az udvar lakói közül az egyik házi ápolásban élő őrült volt, villogó szemű, majdnem mindig seprőt szorongató nő, aki ugyan sose bántott senkit, de külseje, rendkívüli némasága vagy váratlan sikolyai, nézése, ahogy arcomba meredt, elképzelhetetlenné tette, hogy kimerészkedjem játszani a küszöb elé, a köves udvarra. A másik lakó az átlagos özvegyasszonyoknál is búsabb özvegyasszony volt, nála csak egyetlenegyszer jártam, többször nem kívánkoztam hozzá, őt a berendezése tette gyanús társasággá. Előszobájában velem körülbelül egyforma nagyságú néger fiú faszobra állt, a szobrocska kezében réztálca, emléke annak az időnek, mikor az özvegyasszony még nem volt özvegy, hanem nagy házban élt a férjével, sok vendéget fogadott, akik névjegyét – ebből egyébként a nagy-nagynéninél is tömérdek volt egy enorm tengeri kagyló mindent befogadó öblében – a réztálcán őrizte, selymes fényű, titokzatos címerekkel meg kacskaringókkal ellátott, kicsit sárgult névjegyeket. Féltem a néger fiútól, mint ahogy voltaképpen minden szobortól tartottam, éppen amiatt, hogy csak mozdulatlannak érzékeltem őket, de nem élettelennek, s a félelmet az özvegy még csak elmélyítette bennem, aki első és egyetlen látogatásom alkalmával, ugyancsak észrevéve, hogy akkora vagyok, mint a néger fiúcska szobra, azt találta mondani, ha a fiú elfárad, majd én veszem át a réztálcát, én tartom a névjegyeket, ott maradok örökre nála, jól fogom magam érezni az előszobában, a néger fiú meg hazamegy a szüleimmel. Az özvegy nem tudta, milyen reménytelen vállalkozás tréfálkozni velem, én mindent komolyan veszek, elsődlegesen értek, még az őrülttől se rettegtem annyira, mint tőle azontúl, mert hátha valóban ott fog, beállít kis néger szolgának, a névjegyes fiúcska meg kislánnyá változik, és viszik haza az én szüleim. Inkább benn tartózkodtam hát a nagy-nagynéninél, mint olyan veszedelmes udvaron, olyan veszedelmes és mindenre képes lakók között, pedig odabenn a szobák is riasztottak. A hálóban betegszag volt, s az értékeket őrző, szegény haldokló, az ebédlőben minden tabu, a nagy-nagynéni kétségbeesetten nézte, ha nekidőlök valaminek, ujjaim nyomot hagynak a kényes politúron, vagy meglökök egy virágállványt, egy érthetetlen rendeltetésű tárgyakkal megrakott asztalkát. A szalon lett volna még a legelviselhetőbb, ott legalább volt hely a mozgásra, s a bőrgarnitúra sem olyan finnyás, mint a politúros bútorok, ám ott meg az ősök olajfestmény képmásai között egy olyan kép is lógott, aminek a látványa, ha nem is félelmet keltett bennem, de zavart, tanácstalanságot, valami elemezhetetlen szorongást, és rendkívüli, gyermekhez nem is illő bánatot.

Komor festmény volt, két alak látszott rajta, egy férfi meg egy lány, a lánynak jobbára csak nyaka, tarkója, nagy, sötét haja fordult a szemlélő felé, s a férfiarcból annyi, amennyit az előtte feszülő rács engedélyezett. Ez az arc szomorú volt, mélyen, vigasztalhatatlanul szomorú, a férfi szemében könny, a lány is zokogott, nyilvánvalóan őt siratta, az ismeretlent, aki a börtönrács mögött szenvedett. Beszédes kép volt, de mint annyiszor máskor, nem próbáltam megfejteni vagy kitalálni a történetét, úgy megriasztott a látottak szuggesztív szomorúsága, féltem megkeresni a magyarázatát annak, miféle börtönt ábrázol a festmény, ki az a lány, aki kendőbe temeti az arcát, és ki a férfi, akit sirat. Ha bevittek a szalonba, mindig háttal helyezkedtem el a két alaknak, a plüsspamlagon gyöngyhímzéses párnák voltak, azokat piszkáltam elmerülten, szerettem volna teljesen leszedni a virágokat, s hazavinni, de csak annyit értem el, hogy a rögzítő cérnaszál elpattant, s helyenként, ahol az ódon gyöngy lepergett, kopasz lett a virág.

A nagy-nagynéni lakásából haza, a Szent Anna utcába többnyire a Füvészkert utcán át mentünk, s ez azért volt kellemes út, mert szerettem átmenni az Emlékkerten. Mint mondtam, a Nagytemplom anyámnak, a Kollégium apámnak volt kultikus helye, sokat időztünk a két épület között. A szüleim leültek, én szaladgáltam. Gyakran keringtem egy oszlop körül, amely a kert egyik sarkában állott, s amely abban különbözött egy normális oszloptól, hogy fémdíszítés volt a tetején, valami vashajó. Láttam, több név van rávésve, eleinte síremléknek gondoltam, bár csodálkoztam rajta, miért temetkeztek többen éppen ide a város közepére. Mikor már tudtam olvasni, megdöbbentem, hogy anyám leánykori neve is ott áll a többi név között. Azt hittem, minden nem élő rokonunk a temetőben fekszik, ugyan hogy került ide ez a családtag, ennyire messze a többiektől?

Megmondták, nem sírt látok, hanem a gályarabok emlékoszlopát, a rokon neve, amelyet felfedeztem, egyik ősömé, mert egyik ősöm az volt, gályarab. További magyarázatra szorultam, mert nem tudtam, mi a gálya, s ebből következőleg azt sem, ugyan mit csinálhat azon egy fogoly. Mikor megértettem, hogy ősöm büntetésül hajópadhoz nyűgözött bokával, rabszolgamunkára ítélve evezett, s nappalát-éjjelét láncra verve töltötte, kétségbeestem. Volt a mi családunkban már rab, Sárosy, de az az osztrákok börtönében szenvedett, hazája iránti szeretetből, s hazafiasságból börtönben szenvedni dicsőség, ezt megtanultam, de egy rabszolgamunkát végző, evezőpadhoz láncolt, tengerre hurcolt rokon csak valami szégyellni való haramia lehetett. Ölt? Lopott? Mit csinált, hogy ilyen rút vége lett a szerencsétlennek? És tettestársai is lehettek, mert több név van azon az oszlopon, amiről már nyilvánvaló volt, hogy olyasmi lehet, mint a pellengér, valami szégyenfa, kőből.

Apám, ha a Kollégiumban sétáltunk, gyakran beszélt a reformációról, most derült ki, nem értettem én abból semmit. Időérzékem nem volt, ami nem a jelenben történt, eléggé összemosódott, csak árnyalati különbség volt a között, ami apám fiatalkorában esett meg, vagy akkor, mikor Árpád fejedelem hazánkba vezette a magyarokat a Vereckei hágón. A sókereskedő erdélyi fejedelmek vagy Mária Terézia időbeli hovátartozása semmiben sem különbözött, mondjuk, a Szabó nagyapámétól, régen volt, régebben, mint a tegnapi nap, nagyjából követhetetlen, kusza távolságban. Az ellenreformáció korának ideológiai küzdelmeiből keveset értettem, ám annyit azért felfogtam, hogy volt valamikor egy olyan pap ősöm, akit semmi fenyegetéssel nem lehetett rávenni arra, hogy mást higgyen, mint aminek az igazságáról meg volt győződve, és annak érdekében, hogy megőrizhesse a meggyőződését, vállalta, hogy mint egy közönséges bűnözőt, elhurcolják az otthonából, elszakítsák a családjától, láncot verjenek a bokájára, s aztán évekig ott himbálódzott nyomorult, tengert addig sose látott teste az óceánon, ütötték, verték, kínozták, ő meg evezett odaláncolva a gályapadra, és zsoltárokat énekelt, és bizonyára ott halt volna meg, ha ki nem váltja váltságdíjjal valami holland admirális. Ezt megértettem, ez világos volt, csepp agyam boldog büszkeséggel befogadta, amit hallott, azt gondoltam, ha itt lehetne még, hogy szeretném őt, hogy vigasztalnám amiatt, amit szenvednie kellett. „Milyen volt?” – faggattam anyámat. Anyám nem tudta, nem maradt róla kép, azt mondta, Lipót király uralkodott akkor, nagyon régen volt, 1670 körül. A dátum nem mondott nekem semmit, ahogy nem voltak idő-, nem voltak számfogalmaim sem. Az ős, akit megszerettem, arc nélkül tekintett rám gondolataim közül, csak palástja volt ábrázattalan testén, s fején, melynek nem voltak vonásai, papi süveg.

De nem sokáig, csak addig, míg legközelebb újra el nem mentünk a nagy-nagynénihez látogatóba, s a betegszag és a pedáns ebédlő és a nagy-nagynéni nyomasztó jelenléte be nem űzött ismét a szalonba. Ahogy beléptem, ráesett pillantásom a családi festmények között arra a képre, amitől mindig olyan szomorú lettem, amiről ahogy lehetett, elfordítottam a pillantásomat addig a napig. Álltam az ajtóban, szemben a festménnyel, és telegyűlt a szemem könnyel, mert világos volt, hogy az arc, amely a rácson át kinéz, ősömet ábrázolja, s a lány, aki arcát kendővel fedi, az ő lánya, aki most búcsúzik az apjától, mert azért már jönnek is szegényért, ráverik a láncot, viszik ki az országból, és aztán evez-evez, hajnaltól napestig. Mért mondták, hogy nem tudják, milyen volt, hogy nem maradt róla kép? Hiszen itt van, csak a nagy-nagynéni őrzi, persze valami joga van hozzá, ő is Jablonczay lány, nagyapám testvére, lehet, hogy nem mondták meg anyámnak, azért nem tud róla? Lelkendezve közöltem a szüleimmel, hogy megvan az ős, nézzék csak meg, ott lóg a nagy-nagynéni szalonjában, apám azt felelte, a festmény sokkal későbbi, a szabadságharc után készült, valóban olyan néven ismeretes, hogy A gályarab búcsúja, de semmi köze nincs nemhogy a mi ősünkhöz, a gályarabokhoz sem: ez a kép jelképezte az üres otthonokban – ahonnan az osztrákok börtönbe hurcolták a szabadságharc bukása után az apát vagy fiút – azt a családtagot, akit bebörtönöztek. Sok példány van belőle, divatos festmény volt valamikor.

Nem a mi ősünk? Nem hittem el neki, azt hittem, valami oka van rá, hogy tagadja, s nem folytattam a témát, úgy gondoltam, értem én, miért akarnak lebeszélni a képről. Mint mondtam, nem volt se kor-, se időérzékem, nem tudtam megítélni, voltaképpen nem jelent-e még mindig veszedelmet, hogy mi is ragaszkodunk a hitünkhöz, azt képzeltem, talán biztonságosabb nem közölni senkivel, hogy családunkban megvan és tiszteletben áll a gályarab képe. Attól fogva soha többet nem kerültem el a szememmel a festményt, sőt valósággal vonzott, már nem érdekeltek többé a gyönggyel kivarrt virágok, csak néztem, míg bele nem fájdult a szemem, az őst meg a lányát, néztem, s most már megpróbáltam kitalálni annak, amit látok, az előzményét, és azt is, ami utána következik. Volt a nagy-nagynéni plüssdíványa előtt egy faragott lábú zsámoly, arra ereszkedtem le, mikor már eleget bámultam a képet, ráborultam a díványra, beleszorítottam az arcomat a naftalinszagú huzatba, és vártam, hogy behunyt szemem mögött jöjjenek a képek. Mindig jöttek, olykor zajokkal együtt; mindig eljött, amit hívtam, amire csak kíváncsi voltam. Láttam egy házat, nagy, alacsony szobában az őst, az ős palástot viselt, mellette gyertya égett az asztalon, a lány meg levette a kendőt az arcáról, végre látszott, hogy milyen, de a kendőt azért a kezében tartotta változatlanul, csak éppen varrt rá valami virágot. Csak ketten voltak a szobában, valahányszor felidéztem a képet, azazhogy hárman, mert az alacsony mennyezetű szoba sarkában nagy kalitka állt, s a kalitkában egy piros papagáj. Sosem kívántam az őst vidámnak vagy pláne nevetősnek látni, az ős mindig komoly volt. Gyakran hívtam azt a képet is, amitől voltaképpen borzadtam, de amit azért újra és újra látnom kellett, ha a végén sírva is fakadtam tőle, a percet, amikor elviszik a katonák, akik mind aranyzsinóros, fehér egyenruhát viselnek, s amikor az én díványkelmébe préselt, becsukott szemem látta-felidézte utolsó kép és mozdulat azonossá vált azzal, ami a valóságban ott lógott a falon, az addig mozgó, teljes elevenséggel átélt képsor megállt, valahogy megfagyott, s már ott volt az ős a rács mögött megint, és a kendő, amibe előzőleg hímzett a lány, eltakarta az arca nagy részét. A tengert csak ritkán idéztem fel, s egészen másnak, mint amilyen az igazi víz, tömör és zöld volt az én tengerem, majdnem olyan sűrű, mint a pép, mártogatni lehetett benne, nem rántani az evezőket, cuppogott ez a tenger, mint az iszap, lassan-lassan haladt a hajó, s a cuppogást énekszó kísérte, apám kedves énekei. Micsoda játék volt, micsoda gyönyörűséges és veszedelmes, örökre nyomot hagyó szenvedély ez a szellemidézés az őssel, akihez olyan hűséggel ragaszkodtam, mintha élne.

Kiszámíthatatlan, mikor mi, milyen erővel és később milyen hatást kifejtve karcolódik egy gyermek tudatába. Ahogy nőttem, mint a néni párnáinak gyöngy ékességei, maradtak el mellettem az úton gályarab ősöm életének romantikus kellékei, a tenger képe is más lett, nem tömör. Elfogadtam, elhittem, hogy a képhez semmi köze nincs, valóban nem őt ábrázolja, s ami a nagy-nagynéni falán lóg, álcázott honfibú, nincs köze az erőszakos térítések korszakához. Arca, amelyet először, legelőször, mikor a szüleim beszéltek róla, üresnek, vonástalannak láttam, mint ahogy testét is csak palást borította, s egy palást és egy papi süveg kontúrjai közöttről fordult felém úgy, arctalanul, a múltból, később meg felvette a festmény vonásait, elfoszlott, semmivé lett, ismét nem volt felismerhető. Viszont már nem sirattam, irigyeltem. Nem kellett sok idő, hogy megérezzem, hogy ő volt a legszabadabb rokonom, ez a szigorú prédikátor, akinek csak azt kellett volna mondania, hogy nem hiszi már, amiben hitt, és megmaradhat az otthonában, a szerettei között, még baj sem éri, csak éppen nem mondta, mert tisztában volt vele, hogy nincs az a tengerzúgás, ami lebírhatja az ember belsejében szóló hangot, és mit számít deportálás és fogság és bilincs és elveszett otthon vagy család, vagy akár az elvesztett élet is, mind lényegesen egyszerűbben elfogadható, mint amikor az ember megtagadja és elveszti önmagát.

Hozzánk rengetegen jártak, a legsajátosabb gyűjteményünk volt barátokból, rokonokból, ismerősökből. Anyám mindenki látogatását visszaadta, apám a közvetlen családtagjain kívül nem keresett fel senkit (hogy az állásával kapcsolatos viziteket hogy fogadta, írtam már). Rendszeresen összejönni a testvérein kívül voltaképpen csak két emberrel láttam, s ezek se voltak a barátai, nehezen tudnám megmagyarázni, miféle kapcsolatban is állt velük. Csak mi ketten érintkeztünk velük, anyám nélkül, ők sose jöttek a mi otthonunkba, s ha faggattam apámat, kik hát ezek az ismerősök, hümmögött, azt mondta: „Jó embereim.” Nem tegezte egyiket sem, de a keresztnevén szólította mindkettőt, azok meg őt tanácsos úrnak, ebből következtetem, városházi pártfogoltjai lehettek, irodatisztek vagy nyugalmazott hajdúk, akikkel valamikor jót tett, s a maga sajátos módján barátságot kötött. (Rengeteg jót tett úgy, hogy nem tudott róla senki, legkevésbé az, akivel cselekedte.) Ha nagyobb sétára vágyott, Bálint bácsihoz mentünk el, hosszú, hosszú út volt, míg kiértünk hozzá a Tócós kertbe. Mindig ott uzsonnáztunk négyesben Bálint bácsival meg a lányával, Juliskával, nyáron nem is a házban, hanem az udvaron, amelynek keményre döngölt földjét fényesre seperték, s ahol az eperfa alá terítettek nekünk, mérhetetlen sok ételt hordva fel az aranyossárgára súrolt kerek asztalra. Ha végeztünk az evéssel, apám cigarettára, Bálint bácsi pipára gyújtott, engem meg Juliska vitt magával, ólba, istállóba, állatokkal játszani, s végül be a szobába, amelynek fő ékessége egy sor óriási, rózsaszínt és gyöngyházfényt villantó tengeri kagyló volt egy sublót tetején. Hosszú-hosszú negyedórákig ültem Bálint bácsi sublótja előtt a padlón, a rongyszőnyegen, s fogtam be mindkét fülemet egy-egy recés szájú kagylóval. Hallgattam a neszt, amiről azt hittem, tengerzúgás, a kagylóból árad, és törtem a fejemet, milyen hűséges is az a csigahéj, hogy megőrzi hajdani lakóhelye morajlását. Az ablakokon zsalu volt, a zsaluszemek nyári délutánokon mindig nyitva, zöld és arany volt a fény, amelyben ültem, abszolút süketen minden külső zajra, mint egy űrutas, kívül szakadva a reális világon, kagylósisak alatt. Bálint bácsi és Juliska sokáig mitikus alakok maradtak apám különálló, rejtelmes szférájában, a hajdúsági kiszáradt tenger öreg királya meg a lánya, a sellő, zöld tengermélye-fényben, triton kürtök zúgásában, villogó kagylók között. Úgy is tűntek el egyszer, ahogy a tenger behörpöl valamit, egyszer csak nem voltak sehol, Bálint bácsi nyilván meghalt, Juliska elköltözött, máshová ment férjhez, vagy apám érdeklődése nem terjedt ki rá is. Felnőttként megpróbáltam megtalálni házukat a Tócós kertben, de csak eltévedtem a sok egyforma bejárat-udvar-ház között.

Sándor bácsihoz nem jártunk, vele az utcán álltunk meg beszélgetni, vagy beültünk vele Kis bácsi cukrászdájába, és apám és Sándor bácsi megtárgyalták a világ eseményeit. Ünnepek előtt gyakran sürgettem apámat, induljunk el már sétálni, hátha véletlenül találkozunk Sándor bácsival, mert sose telt el úgy ünnep, hogy meg ne emlékezett volna rólam, szemérmes ajándékait gyönyörű habos selyempapírba hurkolt, aranyszalaggal átkötött csomagban nyújtotta át. Majdnem mindig könyvet kaptam tőle, gyakran levélpapírt, de piperecikket is, játékot soha, mintha pár évesen is túl komolynak érzett volna a játékszerekhez. Ha olyasmi ajándékot adott, amire írni lehetett, mindig ajánlást is fogalmazott az adományára. Bármit kaptam, mindig ugyanaz a szöveg állt az ajándékon, gyönyörű, cikornyás betűkkel: „Szabó Magduska úri kisleánynak, Sándor bácsitól. Sast nemzenek a sasok.” Mit törtem én a fejemet, mikor először láttam Sándor bácsi sajátságos dedikációját, ugyan mit jelent. Nem tudtam, mi az, hogy nemzeni, megkérdeztem apámtól, mit közöl az üzenet. „Én vagyok a sas – mondta szerényen. – Így bókol Sándor bácsi neked is meg nekem is. Azt mondja, olyan leszel valamikor, mint én, olyan bátor és jeles, mint apád, a sasmadár, mert hogy ő ilyennek lát engem.” Sírni tudtam volna a gyönyörűségtől arra a gondolatra, hogy valaki méltányolja végre őt, felismerte nagyságát és értékét. Elragadtatva néztem, ahogy ott ült előttem, s rám nevetett okos kis szemével, láttam, két csudaszárnya van, sas ő valóban, csak nem mutatkozik meg mindenkinek, és sikoltozni tudtam volna büszkeségemben, hogy én is sas lettem, mert ő megnemzett engem annak, majd lesznek egyszer nekem is titokzatos szárnyaim, mint neki, és akkor engem is szeretni fognak az ártatlanok, mint őt, Bálint bácsik és Sándor bácsik, csupa rejtelmes, csak néha mutatkozó ember, és élünk majd mindörökké mi, sasok, meg ők, akik tudják rólunk, mik vagyunk igazán. Fekete galléros köpenyének madárszerű lebbenése mindig igazolta is számomra Sándor bácsi felismerését, s apám és én felnőttesen, majdnem férfiasan forró és tartózkodó barátságára volt jellemző, hogy sose faggattam őt, sose kértem, árulja el nekem, mi volt a kapcsolata éppen ezzel a két emberrel, mért járt el az egyik otthonába, a másikkal meg olyan naiv helyekre, mint egy cukrászda, kezén vezetve még alig-alig eszmélő kislányát, és egyáltalán mi az oka vagy titka annak, hogy házasságával minden legénykori kapcsolatát megszüntette, igazi, régi barátait legfeljebb futólag hozta szóba, nem tartott többé igényt senkire, s a világban való élés és elhelyezkedés egyetlen formájának azt a felületes, felszínes lebegést választotta, aminek nem volt köze se társasághoz, se társadalmi eseményekhez.

Ha olyan vendég jött anyámhoz, akit unt, egyszerűen elbújt előle, ha a látogató valami sajátságos figura volt, akin mutatni lehetett, vagy mégis érdekelte, bent maradt, leült a nagyapa székének nevezett óriási karosszékbe, s onnan figyelte vendégünket, mintha az színész volna, és valami produkcióval szórakoztatná. Ha nagyon jó kedve volt, játszott, azt játszotta, hogy lelkes házigazda, ellenállhatatlanul bájos és szellemes tudott lenni, anyám minden barátnője szerelmes volt belé, de a férfiakat is elbűvölte, ha akarta – tulajdonképpen mindenkit elbűvölt. Mikor temettük, a legheterogénabb tömeg állta körül a koporsóját, olyan tanácstalan gyásszal regisztrálva pár hónap híján nyolcvanéves életének megszűntét, mintha a nap tűnt volna el az égről.

Anyám viszont nemcsak fogadta elképesztő mennyiségű látogatóját, de vissza is ment mindenkihez, magával vive engem is mindenhová, s így ismertem meg a legkülönösebb családokat, és rengeteg, különböző korosztályba tartozó és különleges egyéniségű embert. Főleg asszonyokból volt anyámnak figyelemre méltó gyűjteménye, jártunk eszelőshöz, kevésbé eszelőshöz, kedveshez, okoshoz, hiúhoz, olyanhoz, aki elhalt férje kihúzott fogait egy bonbonierben rázogatta, míg nála ültünk, s könnyeit itatva fel-felpislantott a megboldogult olajfestményére, azt a rémes gyanút szítva bennem, hogy tart talán még egyebet is a lakásán férje testéből, ha már a fogát nem átallja olyan helyen őrizni, mint más a pralinét. Látogattunk olyan rokont is, aki minden alkalommal újra elmesélte, miféle festékkel szokta kifesteni elhunyt hozzátartozóit, ha azok a ravatalon feküsznek, de jártunk apácafőnöknőhöz is, meg olyan kisasszonyhoz, aki az Üdvhadsereg tagja volt, s akihez egyáltalán nem mertem szólni, mert gyakran láttam főkötőben, egyenruhában, hallottam dobolni az utcasarkon, és miután tányérozott, nem volt előttem egy csepp tekintélye sem. Érintkeztünk művészi ambíciójú hölgyekkel (mikor a Pickwick-klubot olvastam, azonnal ráismertem Mrs. Leo Hunter debreceni rokonaira), akik táncoltak, gitároztak, operarészleteket sikítoztak, vagy őzeket festettek havas erdőn, s volt egy érdekes ismerősünk, az férje nem férfi voltát olyan természetességgel tárgyalta mindig előttem, mintha ott se volnék, abból kiindulva, úgyse értem, de ezzel csak azt érte el, hogy valóban nem értvén, hogy lehet az, hogy egy férfi nem férfi, azt a gyanút vonta a fejére, hogy azt hittem, törvény és szokás ellenére nőhöz ment feleségül, gondolta volna meg előtte, most aztán láthatja, mire jutott.

Anyám ideális hallgatóság volt, sziporkázóan szellemes, elragadó, ha a száját kinyitotta, már áradt a kacagás. Ha bajra érkeztünk valahová, megint csak más arcát mutatta: erős volt, higgadt, okos, hirtelen átvette az irányítást, mire kettőt néztünk, valahogy máris visszatérőben volt az élet a szokott medrébe. Nála jobb vigasztalót nem ismertem soha, barátibb barátot sem, tanácsai valahogy azonnali megoldást jelentettek, a kataklizmák tüstént való lazulását, mint a nagy kínban a morfium. Amellett sose beszélt sem apámról, sem önmagáról, így mindenkinek, akit felkeresett, bő tere nyílt, hogy saját problémáit ismertesse. Ha hazajöttünk a vendégségből, apám többnyire a kapuban leste, jön-e már, és köszönés helyett azzal fogadta: „Mi hírt hozott?” (Innen gondolom, a megszűnt világ mégiscsak érdekelte, de anyám fogalmazása kellett hozzá, hogy olyanná váljék a nyersanyag, mint a műalkotás.) Anyám már ott, az udvaron rágyújtott, elkezdett mesélni, én meg néztem őket, ahogy szörnyülködtek vagy kacarásztak aszerint, mi volt a mesélnivaló, úgy dobálva egymásnak a tényeket, eseményeket, idegenek örömét vagy félelmét, mint a labdát.

Ha otthon voltunk, szülővárosomban, megtarthattuk családunk külön alkotmányát, élhettünk sajátos törvényei szerint, megválogathattuk, kivel és mennyit érintkezünk. Ha elhagytuk a várost, ha nyaralni mentünk, létünk megszokott keretei szétestek, idegen világ vett körül, amelynek a mienktől eltérő volta azonnal megnyilvánult, s benne találtuk magunkat azok környezetében, akik merőben mások voltak, mint mi.

Nekem megvolt a magam külön köre, a magam ismerősei.

Ahogy eszmélni kezdtem, apróra megfigyeltem mindenkit, mintha sejtettem volna, szükségem lesz arcokra, hangokra, mozdulatokra, egykor majd embert, embereket, indulatokat kell ábrázolnom, s az a nyersanyag, amivel én dolgozom, kényes. Esetleges rokonszenveimnél, riadalmaimnál is mindig intenzívebb volt bennem az állandó érdeklődés: barátaimat ízlésem szerint válogattam, de érintkezni voltaképpen mindenkivel szerettem, mert mindenki nyújthatott valami újat, meglepőt, addig nem látottat, titokzatost.

Anyám kezdetben megpróbálta az ízlésemet irányítani, s összehozni olyan kislányokkal, akik szerinte megfelelő társaság lettek volna a számomra, de mikor látta, kelletlenül találkozgatom velük, nem kényszerített rá, hogy fenntartsam az ismeretséget, szemében szent és rokoni kötelékeknél alapvetőbb, igazabb volt a barátság, amely vérségi kapcsolattól függetlenül szövődött, s engedte, hogy magam keressek magamnak barátot-barátnőt. Az egyetlen, amit megkövetelt, s ezt kivételesen apám is, irgalom nélkül, az volt, hogy civilizáltan fogadjam azok közeledését, akikkel a napok összehoznak. Ha azt látták, hogy a más gyerekekkel való érintkezésben nyesegetni való hibáim ütköznek ki, újra meg újra olyan helyzetbe hoztak, ahol önmérsékletet és fegyelmet tanulhattam. Szerettem a játékaimat, vigyáztam rájuk, kisebb rokon gyerekek nálunk való látogatásakor aggódva kapartam el ágy alá, fiókba, rejtekhelyekre a holmimat, mihelyt észrevettem, hogy a nálam kisebbek dobálják, megcsorbítják vagy távozáskor egyszerűen nem adják vissza a kincseimet. „Nem szabad sem irigynek, sem önzőnek lenni” – mondta anyám, s kivette a kezemből a nagyszerű gyöngyöt, amelyet egész délután fáradságos munkával fűzdögéltem, s a rokon Sanyikának adta, aki borzasztóan megkívánta: „Neki ajándékozod, mert kicsi még. Ugye, neki? A meséskönyvet is, neked sok van, neki egy sem. Ugye, viheti?” Bólintottam, felnőttes-keserűen, megálltam, hogy ne bömböljek, ne csikarjam vissza a holmimat Sanyika kezéből, s azt is, ha jönnek a rettenetes kislány rokonok, engedjem, hogy hajigálják egymásnak a porcelán babáimat, és megint törjenek, mindig csak törjenek. „Szelídül” – mondta anyám, mikor látta, hogy nem kiabálok, csak nézem, amint a tömzsi kezek között megint megsemmisül valamim. Én csak álltam, se nem tiltakoztam, se nem védekeztem, átengedtem magam az eseményeknek, mint valami tragédiának a hőse, aki tudja, hogy a történelem erősebb nála, minek védekezni. Tudtam, hogy a halott valami számomra elérhetetlen helyen pihen, tudtam, hogy nem mozog. Néztem az ártatlan gonoszokat, az öntudatlan garázdákat, akik lassanként szinte mindenemből kifosztottak, s olyan hevesen kívántam, hogy haljanak meg, hogy ott feküdjenek a koporsós valamelyik gyerekre méretezett koporsójában, ahonnan nincs moccanás többé, ahonnan nem tudnak kinyúlni a babám vagy a bögrécském után, hogy belereszkettem a kívánkozásba. Mikor kiderült, mert egyszer kiderült, anyám örök játékossága gyakran kérdeztetett vele gyönyörű és irreális dolgokat, olyasmit, hogy ha jönne a tündér, mi volna a kívánságom, s én szemébe nézve, gátlás és zavar nélkül kértem a mesebeli tündértől más egyéb közt a kis rokonok pusztulását, anyám a szájára kapta a kezét rémületében, s úgy magához szorított, mintha valami reális veszedelemből kellene megmentenie. Nem kaptam ki, még csak meg se szidott, sőt meg se ijesztett azzal, hogy megmagyarázza nekem, mit is kívántam a jó tündértől. Ám attól fogva, ha a kis rokonok eljöttek, mielőtt ajtót nyitottunk volna nekik, ő maga tette el szem elől, amit különösen féltettem, játékaim közül csak a pusztíthatatlanok maradtak kinn, és soha többé nem ajándékozta el semmimet senkinek.

Büszke voltam magunkra.

Nehezen éltünk, de azokban az években szinte mindenki nehezen élt Magyarországon. Tudtam, hogy sok a gondunk, de nem éreztem, barátnőimnél folyton hallottam panaszkodni a szülőket, nálunk sose panaszkodott senki, tulajdonképpen mindig csak nevettünk. Anyám gyakorlati zsenialitása valahogy mindig előteremtett mindent a semmiből, apám ambíciótlansága olyan határig megtartotta őt sajátságos játékaink és mulatságos szenvedélyeink számára csak nekünk, a családjának, hogy életem első évei úgy rögzültek bennem, nincs az a mesebeli királylány, akinek olyan jó dolga volna, mint nekem, örök meseszóval, különös magánvilágunk kulisszái között. Hogy a gyermekkorom rendkívüli, hogy boldogabb vagyok másoknál, többet kapok, nemcsak kulturális, de emberi, s ha ismertem volna már ezt a szót, művészi tekintetben is másoknál, már akkor, egészen kisgyerekként is, világos volt előttem.

Rajongtam a szüleimért, s mivel már annyit felfogtam, hogy létem valami módon nekik köszönhető, rendkívül hálás voltam nekik azért, hogy élhetek. Boldogított a tudat, hogy megszülettem, minden reggel új elragadtatással ébredtem amiatt, hogy ismét eljött az új nap, s az mindent hozhat, bármit, többnyire örömet, s ha véletlenül valami nem jót, ott áll mellettem-mögöttem a két különös varázsló, és elbűvöli a rosszat, hogy ne tudjon hozzám érni. Külön világunk, mint egy buborék, szállt-lebegett a realitás felett, s ebből a buboréklétből nevettem ki másokra.

Egy évben különösen sokat voltam beteg, a háziorvos azt mondta, levegőváltozás kell, tenger vagy hegy.

Ágyban feküdtem, mikor elment, s ágyam szélére ültek le a szüleim megbeszélni, mit tegyenek. A tengerre vagy a hegyek közé menetel egyaránt kivihetetlen volt: pénzbe került volna. Eleinte nem tudták kitalálni, mit csináljanak, aztán pár nap múlva apám azzal jött haza, a Városnak van egy bérelt villája a Balaton mellett, amelyben ingyen kaphat az igénylő egy szobát, csak a kosztjáról kell magának gondoskodnia, oda megyünk. A Balatonról már tudtam, hogy tó, azonnal izgatott lettem, mert addig nem láttam még más vizet a Szinva patakon kívül, mint kutat és mesterséges medencét. Apám rosszkedvű volt, anyám is elég hallgatag, csak néztem rájuk csodálkozva, miért nem örülnek ők is. Később anyám megsúgta, nem olyan egyszerű vállalkozás, amire készülünk. Vadidegenekkel kell majd együtt töltenünk a nyarat, esetleg olyanokkal, akik nem nekünk való emberek, elkerülni nem lehet őket, mert az sértés, bizony, ha nem rólam volna szó, eszükbe se jutna odamenni. Nem tudtam osztani az aggodalmukat, kelletlenségüket. Engem minden új érdekelt, nemcsak új táj, új ember is, lábadozásom hetei boldog és feszült izgalomban teltek. Anyám varrt nekem csíkos frottírtörülközőből csuklyás fürdőköpenyeget, azt sokáig bámultam a nagytükörben, úgy láttam, földöntúlian elegáns vagyok.

Mindig, legkisebb koromban is szerettem utazni. A világ, amely amúgy is csupa kis csodából állt, ilyenkor megsokszorozta önmagát, a helyváltoztatás, akármilyen járművön s bárhová történt, ezeregyéjszakai varázslat volt, a másutt s a más emberek élete, környezete boldogító felfedezés. Nyaranta rendszerint elutaztunk, ezekről az utazásokról a legsajátosabb emlékképeim rögzültek. Életem első komolyabb útja Bihar megye román részére, Érmihályfalvára vitt, mikor apám közölte, hogy elhagytuk Magyarországot, s most léptünk át a román határon, csengően elnevettem magam, mint egy viccen, nevettem, abbahagyhatatlanul, aztán a nevetésem hirtelen megszakadt, szűköléssé, majd zokogássá torzult. Szülők és a határon a vonatra lépő útlevélellenőrzők együtt tanácstalankodtak hisztérikusan sikoltozó, kétségbeesett gyerek-magam előtt, akivel nem volt mit kezdeni, hiszen nem voltak még szavaim semminek a kifejezésére, s hogy tudtam volna megmondani, mit érzek, mitől riadtam meg annyira. Számtalanszor elmondták nekem, milyen jelenetet csináltam a magyar-román határon hároméves koromban, tizenhét évesnek kellett lennem, Bécsbe mennem németül tanulni, s érettségi után először s méghozzá egyedül elhagynom az országot ahhoz, hogy rájöjjek a magyarázatára annak az akkor megfejthetetlen jelenetnek, ami gyerektudatomat olyan határig megzavarta, hogy eszelős reakcióra ingerelt. Elhagytam Hegyeshalmot, de nem volt különbség az országok között, a föld osztrák területen pontosan ugyanolyannak hatott, minden geológiai vagy kozmológiai változás nélkül, mint amilyen nálunk volt, csak tudtam, hogy most már más ország következik, csak a közeledő házak előtti hirdetések megváltozott nyelvi szövege mutatta, hogy nem vagyok a hazámban, földrajzilag nem volt érzékelhető változás. Az érmihályfalvai utazás idején gyermekagyam és gyermekképzeletem nyilván arra volt elkészülve, hogy az idegen föld határát olyasmi jelzi, mint a házakat, zár vagy bejárat, hogy ha elhagyjuk, talán becsukják Magyarország kapuját, és kinyitják a másik államét, vagy legalább égig érő hegyek koszorúja jelzi a mi hazánk végét-kezdetét, s az idegen földön alföld van, a világ egységének, a föld totalitásának élménye nem felemelt, hanem lesújtott. Nem értettem valamit, a nem értés félelemmel töltött el. Szerencsére egyéb úti élményeim túl vagy innen a határon nem voltak többé rémületesek, bár szinte minden útról megjegyeztem valamit, ami mélyebben s másképpen érintett, mint ahogyan egy kisgyerek reagál epizódokra, eseményekre.

Történetet rengeteget őriztek meg a szüleim ezekről az első utazásaimról, kezdve azon a kétségbeesésen, amelyet mutattam, mikor kiderült, hogy nem hozták el nekem a párnát, amelyen aludni szoktam, s amelyet Lilinek neveztem, odáig a meglepődésig, mikor először láttam patakot a Bükkben és mohát, s ahelyett hogy moccantam volna, hogy tapickoljak vagy letépjek dús növényzetéből valamit, lefeküdtem a patak mellé, a szememet is behunytam, és a húsos levelek alá fúródva a fejemmel, egész testemmel beleolvadtam a harmatos, illatos fűbe a parton. Emlékezetem elsődlegesen is őriz emlékszilánkokat, de azok sose történetek, sose rám, személyemre vonatkoznak, mindig valami másra. Ha azt mondja előttem valaki: Mihályfalva, színt látok a nagynéném házában, a bejárati kis folyosó ajtaja tetején berakott üvegablakok tarkállanak, napsugár zuhog át rajtuk, szinte a színes üvegtáblácskák lelke vetül a kőre. A kirakott padló piros, zöld, királykék és sárga, meleg van, porszag, meg akarom fogni a színt, de lehetetlen. Ahogy a nap halad, csúsznak előbbre-előbbre, aztán megnyúlnak, összezsugorodnak, halványulnak, végül eltűnnek a foltok. Nem tudom, hová mentek, de jönnek-mennek mindennap, hozza őket a délután, viszi az alkony, a kis folyosón méhzümmögés és óra kakukkol. Ottomány számomra a dzsungel, az örökké bomló virágerdő, orgonabozót meg jázminbozót, mindenféle piros bokor, nárcisz meg gyöngyvirág szövevénye. Az illat fojtó, és a bokrok, mint egy folyosó, boltozzák fejemet, részegítő és boldog sírásra ingerlő a millió virág árnyékában az egybeolvadás valamivel, aminek nevet se tudok adni. Miskolc karhosszúságú pálcára, szőlőfürt mintájára a száruknál fogva cérnával odakötözött, több kiló sötétvörös, óriási szemű karmazsincseresznye, érthetetlen és irreális szépség, hiszen a cseresznye már cseresznyének is bámulatos, hát még hogy úgy kötözték össze kármin szemeit, mintha egy biblikusan paradicsomi szőlőfürt volna. Cseresznyét láttam, de mégsem az volt, hanem szőlő, szőlőt, de nem szőlő volt, hanem cseresznye, formáján kívül semmi köze a billinghez. Szeged az ocsúdás alkoholos lehelete egy patikában, miután a hídon elgázolt egy bicikli, és valami jelentéktelen sérüléssel bevittek a gyógyszertárba rendbe hozni a lábamat. A balesetre magára nem emlékszem, csak a szagokra s arra, hogy alulról, a padlóról nézve, milyen furcsán villogtak a pulton a gyógycukorkával telt üveghengerek. A Balatonra való emlékezés viszont nem tóélményként, hanem vízélményként rögzül, nincs köze semmihez, amit azonnal szerettem, földhöz, természethez, illathoz, színhez, a világ elsődleges megnyilvánulásaihoz. A Balaton szó embereket, arcokat és mondatokat idéz, s a víz, amely az emlékek közt meghúzódik, nem a tó gyűrődő habjai, hanem csak egy kanálnyi, csak annyi, amennyi egy celluloid játékpipa kis öblében meghúzódhatik.

Az emlék éles, mint a kés, és vékony, mint a kisfiú szája, aki hirtelen ott áll előttem a kertben, abban a kertben, amely önmagában véve is csoda, mert ázott, illatos földjén óriási csigák pihennek, és a bokrok alatt, félig felfordítva, korhadó csolnak barnállik. Ülök a csolnak tetején, az alváz bordázatába feszítem a talpamat, hogy le ne csússzam, büszke és boldog vagyok. Nevem napja van, most ünnepeltük, lent jártunk az állomás körül, néztük a vonatokat, vettünk kecskekörmöt, aztán felszaladtunk a mólóra, bámultuk a tavat. Nagy szél volt, tépte a hajamat, szüleim a két kezemnél fogva tartottak, míg előrehajoltam, hogy szembenézzek a kövek között ugráló hullámokkal, meg túl a vízen azzal, ami idelátszik. Kötényem zsebe telis-tele boldogító kecskekörömmel, most kaptam a névnapomra, de elfelejtem, pedig hogy örültem neki eddig, mert íme, szemben állok valamivel, ami valószínűtlenebb mindennél, amit kurta addigi életemben láttam. Ott messze, a másik parton van valami, valami épület, csakhogy nem a földön áll, az égen lebeg, alatta vastag fellegek, a fellegek alatt a tó. Talapzata nincs, semmi se tartja, olyan, mint egy ponthoz rögzített madár.

– Tihany – mondja apám. – Tihany, az apátsági templom, azt látod ott, a hegyen.

– Hegyen van – magyarázta anyám –, a hegy tetején, csak a hegy most nem látszik, elfedi a köd.

Tihany. Apám gyakran énekelt Tihanyról, valami leányról, akinek a szent hegy közül kell kiszállnia. Nem tudom, ki a riadó lány, nem tudom, mi az, hogy riadni, voltaképpen nem is érdekel, nem akarok megfejteni minden varázslatot. Ez hát Tihany, egy hegy, ami nem látszik, de el kell hinnem, hogy van, mert anyám mondta, egy láthatatlan hegy s fölötte a levegőben egy épület. A hullám veri a köveket, a tó nem kék, hanem zöld, készül a vihar.

– Tetszik? – kérdezte anyám. – Kéred?

Kértem. Gyakran kaptam ilyesmit csodálatos játékaink folyamán, ha valaminek a szépsége annyira megfogott, hogy észrevették rajtam a megrendülést. Kaptam már fasort így, kaptam különlegesen szép kanyargó ösvényt, érintetlen hócsíkot az erdőn, felleget is, nagy hasút, nevetőt, közepén lyukkal megszakadt barokk felhőt, amelyen át kikéklett az ég, és a pereme olyan arany volt, a sugaraktól, mint a templomi képeken.

– Neked adjuk a névnapodra – mondta apám. – Tied Tihany.

Enyém Tihany, akinek lánya is van, riadó, enyém a templom, aki egy láthatatlan hegyen ül, nem is ül, lebeg fölötte, hatalmasabban a madárnál, mert szárnya sincs, mégsem esik le. Talán az Isten is ott lakik, nem is a mennyben, ez végtére is csudatemplom a víz felett és az ég alatt, a levegő legközepén.

Ez a nap kulminációs pontja, mindenki tudja, én is, hazamegyünk. Még nincs ebéd – a vendéglőben ebédel mindenki, aki a villában nyaral –, nekem nincs kedvem még bemenni, szüleim azonnal visszavonulnak. Nem beszélnek róla, de tudom, mekkora áldozat apámnak itt lennie, mennyire nem szereti a társaságot, mennyire csak azért vett erőt magán, hogy megkapjam az orvos előírta nap-, víz-, levegőmennyiséget szülővárosom poros nyara helyett. Én a kertben maradok, felkapaszkodom a csolnakra, és átengedem magam az elragadtatásnak, újraélem a délelőtt örömét, turkálok a kötényem zsebében, és bár itt ülök a villa kertjében, és csak bokrok vannak előttem, a pázsit s a csolnak, amin ülök, látom Tihanyt, és mélyen és megrendülten boldog vagyok.

És akkor egyszer csak ott áll előttem a fiú. A fiú nem sokkal, de valamivel azért idősebb nálam, nyúlánk, fekete gyerek, a kezében valami pipa, nem ő érdekel, csak a pipája, de hiába bűvölöm a tekintetemmel, nem adja, csak áll és nézi, ahogy ott gubbasztok a kimustrált csolnak tetején. Nem köszön, én se köszönök, várok. Egy darabig nézzük egymást, aztán a fiú mégiscsak megszólal, s pár mondatunk, ami akkor térben és időben elhangzott, megrögzült, mintha súlyt akasztottak volna rájuk valami láthatatlan fonálon.

– Ez ki? – kérdezi a fiú, s akkor látom meg, hogy mások is vannak a kertben, egy hölgy meg egy úr, nyilván a fiú szülei, mert a gyermek arca kicsiben az asszonyé, ugyanolyan a szeme, még csak a nézése is.

– Ki vagy te, kislány? – kérdezi a hölgy.

Megmondom a nevemet, egy kicsit tanakodnak, aztán elhelyeznek ismerőseik között, azt is megtudakolják, hány éves vagyok, ezt is közlöm, az úr azt mondja, legalább nem lesz egyedül a kisfiú, majd játszhatunk együtt. Ők most érkeztek, a délelőtti vonattal, mondja a hölgy, még most ismerkednek mindennel. A fiú még most se szól, még mindig csak néz, rámosolygok, mert nagyon sok fiúpajtásom van, és – akkor még nem ismertem Agancsos barátnőmet – szeretek is fiúkkal játszani. Nem mosolyog vissza, de meglátja a kezemben a kecskekörmöket, amelyeket csörgetek, elvesz egyet, nézegeti, nála hagyom szívesen, nagyon sok kecskekörmöm van, akár meg is tarthatja.

– Akarsz ilyen kagylót? – kérdezi a hölgy a fiútól. – Vegyünk neked is?

A fiú kér, s én segíteni akarok, megmondom, hol lehet venni, azt is, hogy ma kaptam őket a névnapomra.

– Névnapod van? – mondja a hölgy. – Gratulálunk. És mit kaptál még?

– Tihanyt – mondom azonnal, gondolkozás nélkül, s hirtelen rájövök, hogy vágytam rá voltaképpen, hogy közönségem legyen, hogy megoszthassam az élményt valakivel –, Tihanyt.

Csak néznek rám, mintha nem értenék, mit akarok mondani, ez a nézés megzavar. Az úr azt mondja meghökkenve, ők idáig Tihanyban nyaraltak, onnan jöttek át, és csak néz, úgy néz rám, mintha loptam volna, vagy isten tudja, hogy. Elkezdek magyarázkodni, de a magyarázathoz még nincsen szókincsem, csak azt tudom ismételni, kinn álltunk a mólón, fújt a szél, odaát a túlsó parton látszott Tihany, és olyan szép volt, hogy apám nekem adta.

A fiú most szólal meg másodszor, azt mondja: „Hisz ez hülye.”

– Csitt, Ádám – mondja a szép hölgy és nevet. – Nem szabad így beszélni.

– Tihany – mondja az úr –, ezt adta a lányának, Tihanyt. Az istenfáját.

– Hülye ez – mondja a fiú.

– Ejnye – mondja a hölgy. – Ejnye. Hiszen nem a mi dolgunk. Menjünk be.

– Sose viszi semmire – mondja az úr, s pontosan értem, mit mond, kiről beszél, és akkor már csak nézek rá, és nem tudja, hogy azt motyogom magamban: „Hiszen sas ő!” A hölgy mosolyog, kezdi beterelni a családját, a fiú bámul, nem adja vissza a kecskekörmöt, nem nyúlok érte, nem érdekel. Aztán hirtelen arra riadok, hogy valami fáj, a kecskeköröm az arcomba repült, belezendült, ahol csontot ért, a szemem teliszökik könnyel. Ajkam elnyílik, a felnőttek már lépegetnek a villa kerti bejárata felé, hátuk mögött zajlik le minden, nem fogok a fiú előtt sírni, akárhogy fáj, nem. Aztán mégis elsírom magam, mert a fiút felbátorította, hogy nem volt válasz az akciójára. Egészen közel lép hozzám, azt mondja még egyszer, tagoltan: „Te hülye, te”, aztán szájába kapja a pipáját, amiről akkor derül ki, mire való játék: vízzel van megtöltve, s ha valaki belefúj, szemét-száját telefröcsköli annak, aki vele szemben áll. Ádám belefúj, szememet, a kecskeköröm ütésétől fájó arcomat elönti a víz, végigcsorog a képemen. Mire ki tudom nyitni a szememet, senki sincs a kertben, mohaszag van, vízszag, július huszonkettő, kánikula.

Mire beesem az ajtón, a felnőttek útra készülnek, délidő van, jön az ebéd. Az arcom csupa víz, a szemem alatt folt, valami karcolás is, de nem ez ijeszti meg őket, valami más. Előbb anyám karjába vetem magam, elkezdem csókolni, hevesen és zokogva, mintha hirtelen megőrültem volna, aztán otthagyom, és apámhoz rohanok, és csókolom és becézem most már őt is, és mint egy szerelmes, aki tehetetlenül vergődik a szenvedély hullámverésében, csak kiáltozom, hol az egyikre, hol a másikra nézve: „Szeretem anyut, szeretem aput. Szeretem, szeretem, szeretem.”

– Mi történt? – faggatnak. Nem felelek, tudnék, de nem akarok, az irtózat, hogy valaha megtudhatják, hogy gondolkoznak róluk mások, megnémít, még a vágyat is kiöli belőlem, hogy elpanaszoljam a vízipipát, az ütést és a megalázást. Én most nem számítok, először életemben észre se veszem magamat. Egyszer, mikor eltávolodott előlem fekete galléros köpenyegében, már felfogtam, hogy elvesztem majd az apámat, ha eljön az ideje, ez most megint olyan perc volt. Elnéztem őket, s abban a pillanatban többet tudtam náluk, hogy nem lesz helyük a világban sohasem, hogy is lehetne olyanoknak, akik Tihanyt ajándékozzák a gyereküknek, valamit, ami van is, meg nincs is, csak azért, mert olyan lélegzetállítóan szép.

Az ebédnél a vendéglőben Ádámék mellett ültünk, Ádám szülei udvariasan átköszöntek, szüleim nyájasan vissza, Ádámnak fel kellett állnia, hogy illendően meghajolhasson. A pipa nem látszott sehol, húsleves volt, mint majdnem mindig. Ettünk.

– Akarsz azzal a kisfiúval játszani? – kérdezte anyám.

Azt feleltem, nem akarok.

A vendéglő tele volt, ettem étvágytalanul. Úgy éreztem, a hármunk asztala csolnak, kinn úszunk mi hárman árboc, evező, vitorla nélkül valami partja nincs tavon, minden reménye nélkül annak, hogy valaha ránk találnak, sőt azt is tudtam, hogy aki mégis észrevesz, víz alá borítja a csolnakunkat, mert nem vagyunk mi méltók az életre.

Az eszmélés egyik legjelentősebb fázisa a nem kézzelfogható dolgokon való csodálkozás volt.

A lexikonban felfedezett rendjelek különösségén vagy a zsírból faragott szobrokon való ámulás konkrétumhoz, tárgyhoz tapadt, annak a felismerése, hogy én valamikor nem voltam, de a szüleim már igen, az ő hajdani mivoltuk viszont nem azonos apai-anyai külsejükkel-lényükkel, szükségképpen el kellett hogy vezessen az idő fogalmához, nem ahhoz, amit az óra mutatott, vagy a naptár rögzített, hanem a keletkezés-múlás-változás, az időfolyamat alig ébredt elmémnek nehezen felfogható kategóriáiig. Albumunk lapjain képek mutatták gyermek anyámat-apámat, akik csak halványan hasonlítottak általam ismert magukhoz ezeken a felvételeken, képek mutattak engem is pár órás koromban, csíkos pólyában a keresztanyám karján, ám az a hunyt szemű pólyás sem volt már sehol, helyette én bámultam önmagam egykori vonásait. Rólam azt mondták, megnőttem, a szüleimről, hogy megöregedtek. Valami történt velünk, s ami történt, nyilvánvalóan az idővel volt összefüggésben; az időt a felnőttek sűrűn emlegették, többféle megfogalmazásban. Hallottam róla, hogy mikor még a szüleim gyermekek voltak, arany béke volt. Később az arany idő háborús lett, az én gyermekségemben meg válságos, nehéz. Amúgy is figuratív ábrázolásra mindig készen álló képzeletemben az idő is személyként rögzült, ugyanúgy szabályos munkakörrel, mint a hasonlóképpen emberi alakban és hivatalnokként számon tartott halál. Mindamellett valahogy cikkelyes is volt ez a rejtelmes valami, narancsszerű, aminek részecskéi teljes egységet alkottak, ám alkalomszerűen külön is éltek, s ilyenkor ismét konkrétumokhoz kapcsolódtak, tárgy és perc egyszerre és egységként jelentkezett, sőt hang és perc is. Mert ha anyám a zongorához ült, kedves operetteiből játszott, s behunyt szemmel dúdolt is valamit saját játéka mellé, a konkrétum a dal volt, vagy ha úgy tetszik, a szöveg, amely arról kesergett, hogy ő meg szerelmese más-más világban élnek, de anyám azért híven őrzi kedvese képét, hiszen az első édes szerelmes csókot nem lehet elfelejteni, az idő felismerése meg abban nyilvánult, hogy azt érzékeltem, most szemem láttára visszament, elsüllyedt valahová, valami ismeretlen közegbe, amiből én magam nem azért maradtam ki, közvetlen közelében állva a zongora mellett, mert nem szeret eléggé, sőt legjobban a világon, csak mert nem tartozom abba a megnevezhetetlenbe, ami számára a dallal jelentkezett, pusztán azért, mert abból az időszakaszból származhatik, amikor én még meg se születtem. És bár tárgy volt, az első ibolya is idő volt valamiképpen, mert ha arcához emelte, s belerejtette finom orrát, az ibolya vékonyka szára megint csak az időbe kapaszkodott, azt húzta vissza valahonnan, s anyám, akinek az ibolyáról volt valami számomra titok, de örök emlékeznivalója, ilyenkor egy másik arcot is láthatott, sőt talán kettőt, az idegenén kívül saját fiatal vonásait, s a két arc, az ibolyakapó ifjú Jablonczay Lenke és az ibolyaadó kislánykori szerelem meg maga az ibolya együtt voltak hármasban az idő. Ha apám reggel, borotválkozás közben azt harsogta, hogy Szívem szívednek örökös rabja lett, és közben kuncogott, és ravasz pillantásokat vetett rám, számra szorítottam a kezemet, el ne ismételjem idegen füleknek, miket mesélt nekem legénykoráról (a legabszurdabb dolgokat elmesélte magáról pár éves koromban is már), nagyon jól tudtam én, hány színésznőnek csapta a szelet, s ha ilyeneket hallok, hogy Szívem szívednek meg Teveled, kicsikém, elmennék Bergengóciába, akkor jön már vissza, sajnos, az a lány-asszony, mit tudom én, ki a sok nő közül, s anélkül hogy én látnám, ott van a fürdőszobában megint, pedig már lehet, hogy régen meg is halt, de mit számít az, ha hívja apám hangja. Féltékeny voltam a szüleimre, azt szerettem volna, ha kívülem csak egymást szeretik, sőt valaha is csak egymást szerették volna, a köröttünk élők közül meg csak azokat, akiket én kiválasztok, egyáltalán engedélyezek; életük minden olyan fázisa, amiből én kimaradtam, sértett valamiképpen. Az idő, miután számomra 1917. október ötödikén reggel nyolc órakor kezdődött, úgy érződött logikusnak, hogy másoknak is ezzel induljon, az én születésemmel; mindent, ami azelőtt történt, legszívesebben eltöröltem volna. Apám-anyám, ha emlékeit idézte, sajátságos módon leginkább hajdani sérelmeit, fájdalmait emlegette felnőttként is, olyasmit, hogy anyám szűk koszton volt, vagy jelmezben járt iskolába, vagy a nagy-nagynéni gúnyolta, sértegette, meg mindig egyedül kellett játszania, meg milyen iszonyú volt a félelem picikorában abban a régi házban, ha a felnőttek mind színházba mentek, s ő egyedül maradt, vagy hogy apámat otthagyták a kiskocsin vagy megtették vele, hogy karácsony estéjén egyedül ő nem kapott számtalan testvére közül ajándékot, mert a keresztszülei elfelejtkeztek róla, nagyapámék meg elvből nem vettek ilyenkor semmit, nagyapám – mondtam már – nem szerette a látványos karácsony gondolatát, csak a szigorú, vallásos ünnepét, s ott állt rengeteg bátyja-húga között pityeregve a kis Szabó Elek, tört szívvel és tanácstalanul törve okos kis fejét azon: ugyan mit véthetett, hogy neki nem adtak, s fel kellett nőnie, hogy valahogy rekonstruálja a hajdani karácsonyest történetét. Úgy gondoltam, legokosabb, ha ezeket a szomorú dolgokat végképp elfelejtik, és sokkal praktikusabb volna, ha mindketten tüstént akkor születhettek volna, amikor én, egyenest az én szüleimként, akkor nem lett volna egyikük sok szívfájdalma sem, se kínzó gyermekkori betegségeik.

Nem szerettem az időt, amely egyszer csak megnyilvánult, volt valamiképpen, előhívhatta hang, tárgy, fénykép, akár egy fületlen gomb is, az idő nekem ellenségem volt, úgy éreztem, s mindig örültem, ha valami, ami az én világrajövetelem előtti fázist idézhette fel, megsemmisült. Diadalmasan vittem ki a nálam idősebb vázákat, csészéket, ha eltörtük, és ha tehettem volna, kiviszem apám szájából a reggeli harsogást is, az idegen nők miatt, anyám orrából meg az ibolyaillatot, amely mind az idő szövetségese volt.

Rengeteget sétáltunk anyámmal, ha csak lehetett, délelőtt, míg apám a hivatalban volt. Ha vásárolnunk kellett valamit, előbb hazavittük a szatyrot, csomagot a piacról, a színházátjárón meg a Batthyány utcán át, s aztán visszamentünk előbb a korzóra, kirakatokat nézni, aztán csak úgy levegőzni a mellékutcákba, ha nem az erdőre, a Kincses-hegyre vagy a temetőbe. Tudtam, minden séta mivel végződik: benézünk a Bethlen utcába is, ettől két okból viszolyogtam. Az utca közepe táján, egy magányos házban lakott testvérbátyám apja és ama bizonyos nagy-nagynéni második feleség, udvaruk házi ápolt és négerfiús özvegy lakóival, féltem az őrülttől, nem szerettem a nagynénit, hogy testvérem szelíd, beteg apja miért riasztott, megírtam már. Ám a főbaj a Bethlen utcával mégsem ez volt, hanem az, hogy ott állt a Jablonczay-ház is, a ház, amelyben az a bizonyos nagy-nagynéni meg a nagyapám gyermek volt, ahol anyámat hároméves korától fogva nevelték, amelynek ablakában dédanyám trónolt haláláig, s nézte, kik haladnak el a kapuja előtt. A házban réges-rég vadidegenek éltek már, de valahányszor arra jártunk, anyám azért benyitott, sőt be is álltunk pár percre a kapubolt alá, ha éppen nem volt kinn senki. Unatkoztam ilyenkor, szerintem nem volt ott mit nézni, bár a kapubolt alól kétfelé is vitt feljárat, s bizonyára rengeteg szoba volt bent, a nagy vasajtó mögött is rejtőzhetett valami, s a kapu tetején sem volt csúnya a cikkelyekre osztott, félkörös üveg. Maga a kapubolt nagy kertre nyílt, bozóttá nőtt orgona látszott a végén. Alig bírtam kivárni, míg anyám végre rászánja magát arra, hogy tovább menjünk. Ha már nem győztem türelemmel, elkezdtem rángatni a kezét. Féltékeny voltam rá, mint egy haragos szerelmes; tudtam, mindenféléket lát a kapu alatt, olyasmit, amihez nekem nincs közöm, éreztem, megint az idő játszik velünk ilyenkor, az teszi, hogy elfelejt még engem is ezekre a visszanézős percekre. Nem akartam, hogy a dédanyám közelségét érezze, azt se, hogy lássa az apját, vagy pláne önmagát, gombos cipőben, copffal, nem akartam vállalni életének azt a darabját, amiből hiányoztam. Rángattam kezét, ruháját, ha nem eszmélt elég gyorsan, otthagytam, kirohantam az utcára. Tudtam, utánam jön azonnal, a képek, amelyeket lát, vagy az én fülem számára kivehetetlen hangok, amelyekre ilyenkor önmagában figyel, elnémulnak az aggodalomtól, hogy aláfutok valami szekérnek. Egy csepp lelkifurdalást nem éreztem, ha így megzavartam, sőt úgy gondoltam, okosat, hasznosat cselekedtem, hogy visszatépem a veszedelmes és csak számára látható jelenések közül, amit a vén ház felidéz a számára, hisz valahányszor ide belépünk, más lesz az arca, mint rendesen, figyelő és szomorú. Minek búsuljon? Örüljön apámnak, örüljön nekem. Akik itt valaha vele együtt éltek, meghaltak vagy elköltöztek, akár ő maga is. Hányszor akarja elmondani, hogy itt valamikor családi fotográfiát csináltak, a kapubolt kövén, s ki mindenki állt itt akkor, míg ő egy szőnyegen ült fehér ruhában, a dédanyám lábánál. Kit érdekel már ez, s ha őt igen, voltaképpen nem szép tőle.

 

Nálunk a rossz híreket mindig a nagy-nagynéni hozta, híres volt erről. Ha becsöngetett, s én nyitottam ajtót neki, mindig aggódva néztem rá, ugyan mi baj lehet s kivel, mert külön ok nélkül egyszer sem jött hozzánk. Apámat nagyon szerette, folyton praktikus tanácsot kért tőle (apámnak nyolc évtizedre terjedő életében egyetlenegyszer se jutott eszébe semmi praktikus, mindig csak valami szeretetre méltóan abszurd, gyönyörű és kivihetetlen). Azon a bizonyos napon megint csak apámnak súgta meg először az előszobában, mi hírrel jött. Ott álltam mellettük, hallottam én is. Ilyen nagyszerű újsággal, mint amilyet akkor hozott, még sosem állított be. Igazán viszolyogtam a nagy-nagynénitől, de akkor meg tudtam volna csókolni.

Anyám az ebédlőben ült, körötte virág – mindig tele volt nálunk minden váza –, s rakta a pasziánszát a nagy mahagóniasztalon. Szerette nagynénjét – ezt se tudtam sose megérteni, hogy lehetséges, hisz annyiszor elmondta róla, milyen nehéz volt mellette felnőnie (tizennégy év volt köztük a korkülönbség), ám ő is aggodalmas arcot vágott, valahányszor bátyám mostohaanyja megjelent, sose lehetett tudni ilyenkor, mi történt, vagy van készülőben.

– Bontják a házat, Lenke – mondta a nagy-nagynéni. – A város kisajátította, utca lesz arra meg valami középület.

Anyám összeszedte a kártyáit. Mikor feltekintett, kerestem a tekintetében a bánatot, de nem látszott szomorúnak.

– Nem baj – mondta anyám. – Eszik valamit, Gizi?

Érthetetlen felnőtt-világ! Naponta elzarándokolunk ahhoz a házhoz, anyám meg is simogatja a kilincsét, csodálja a boltívet, nézi a vasajtót, a kertet, most aztán, hogy lebontják, és végképp eltűnik, még csak meg se siratja. Micsoda megnyugvás! Ha nem törődik vele, ha a ház megsemmisül, akkor ezt a kérdést végre elintéztük. Ha a ház ott a Bethlen utcán elpusztul, akkor vele pusztul minden, ami vele volt kapcsolatos. Ha nincs kapualj, ha nincs a tárgy, ami hívja, mint az ibolya, vagy ha úgy tetszik, a kottalap vagy a régi operettdal, akkor nem tér vissza az idő, az az idő, ami nem kell nekem, amit nem akarok vállalni, ami elmúlt.

Másnap elmentünk a házhoz, de csak pillanatokig maradtunk, s bár szó sem esett róla, és anyám meg sem érintette a falat vagy a kilincset, mint máskor, tudtam, most búcsúzik. Változatlanul nyugodt volt, derűs, megint csak nem mutatott semmi bánatot. Mikor megkezdték a bontást, és mi a Füvészkert utcánál bekanyarodva észrevettük a munkásokat, anyám hirtelen sarkon fordult, a Hajós utca irányába vezetett, valahol a Péterfián bukkantunk ki. Nagyon kicsi voltam, úgy képzeltem, már nem is kíváncsi semmire, nem fogtam fel, hogy nem bírja nézni, ahogy az épület előbb téglává bomlik, aztán semmivé.

A hajdani Füvészkert és a Déry múzeum környékének rendezése évekig tartott. Sétáink során a város más negyedeibe vezettek, gyakran a pályaudvarra mentünk ki vonatfüstöt szagolni, máskor az erdőre, a régi ház környékére soha. Mikor mégis arra tévedtünk, egy este, alig ismertem rá, hol járok, a ház nem volt sehol, olyan határig nem, mintha sosem állt volna. Teljesen ismeretlen, új utcában álltunk, félénk, fiatal telepítésű fák zsenge lombja alatt. Úgy megnyugodtam, hogy minden ilyen szépen elintéződött, a ház elszállt, mint a füst, van egy utca helyette, és semminek semmi köze sincs ahhoz, ami valaha volt. A Déry tér üres volt, ketten álltunk csak az utcán, szelíd lámpák világítottak ránk, volt egy csepp szél is, rezgett a lombok árnyéka.

Mindig kézenfogva jártunk, anyám akkor hirtelen elengedte a kezemet és leguggolt. Előbb azt hittem, valami játék jutott az eszébe, hiszen annyit játszott velem, és mindig különös játékokat. Melléguggoltam, nevettem és vártam, mi lesz. Aztán abbahagytam a mosolygást, mert hallottam, hogy anyám beszél.

– Nagymamám – suttogta anyám az utca aszfaltburkolatának. – Klári néni. Apa.

Finom, vékony kezét az aszfaltra tapasztotta, úgy maradt sokáig, lefelé figyelve, mintha érezné a régi föld szívverését a tenyerén, a földét, amelyen valamikor kislányléptei kopogtak. Mikor felállt, felemelkedtem én is. Gyönyörű szeme fogva tartotta a pillantásomat. Nem sírt, inkább diadalmas volt, mint aki győzött. Én se sírtam, pedig tudtam, hogy vesztettem. Az idő átgázolt gyerek-magamon, két múlhatatlan kezében tartva a mindenséget, a jelen mellett a pusztíthatatlan múltat, és végre megértettem, hogy nem szabdalódik szakaszokra, nincs más, csak a bontatlan jelen pillanat, amely mozdíthatatlanul áll örök tengelyén, talpa alatt tárgytól, dallamtól, háztól, bármi külső jegytől függetlenül, az emberi tudatba ágyazva, és csak az emberrel együtt elpusztíthatóan a múlt, és előre forduló homlokán a jövendő.

Az olvasmány kezdetben primitív élmény volt, mese, amin elszórakoztam, akár számomra is azonnal követhető, akár kellemesen félreérthető tartalma volt. Rengeteget olvastam, ugyanúgy válogatás nélkül, mint a szüleim, ha nem volt hirtelenjében más, megfelelt olvasnivalónak a menetrend is. A menetrend ott volt állandóan a kezünk ügyében, ha apámnak éppen nem volt szüksége rá valamelyik képzeletbeli utazása összeállításához, én kaptam meg. A jelentés nélküli, csak hangzással rendelkező helynevek elragadtattak. Sok kiszámolót, játékmondókát ismertem, bármelyik vasútvonal jól összeállított nevei egyenértékűek voltak az otthon tanult misztikus szövegekkel, akár az ányi-pányi-pozsonyi-csiki-máki-papriki mondókára gondolok, amelyet apám Köröstarcsáról hozott magával, akár a már szülővárosomban az utcabeliektől rám ragadt éne-béne-dunke-funke kezdetű kiszámolóra. Ilyen állomásnevek, mint Kiskóny, Nagykóny, Akarand, Mocsola, Kócs éppúgy ordíthatóak és értelmetlenek, de kellemesen ütemezhetőek voltak, mint egy akármilyen gyerekmondóka, s éppúgy megtölthette elemeit képzeletem tartalommal, mint a mesék varázsszavait, Hauff vezírjének Mutáborát vagy a Szezám, tárulj-t. (Évtizedekkel később, Rhodosz szigetén láttam szezám füvet, ugyanolyan méla bánatot éreztem láttán, amilyet egy arab érezhetne, ha gyerekkora egyik legkedvesebb meséjében mindig arra a szóra nyílnék fel a kincsesbarlang, hogy „csöröge”, s felnőtt korában Magyarországra kerülve rá kellene jönnie, hogy a csöröge voltaképpen sütemény.)

Hogy a mű, amelyet olvasok, másfajta élmény is lehet, s a fel teljes tudattal talán nem is fogott, de végre megsejtett esztétikum összetörhet és felemelhet ugyanakkor, és hogy aki egyszer átélte, egész életében hasonló megrázkódtatásra vágyik, egy Arany-ballada olvasásakor tudatosodott bennem. A szépséget akkor fedeztem fel külön, magamnak, akkor választottam el elvont alakját a konkrét, a köröttem érzékelhető világban lelhető, empirikus széptől, a rózsától, egy arctól, egy cipőtől. Éppen csak hogy megtanultam már folyékonyan olvasni, a vágy, hogy frissen szerzett, állandó hálával újra meg újra regisztrált tudományomat gyakorolhassam, újabb és újabb könyveket hurcoltatott ki velem a könyvszekrényből, vagy onnan, ahová éppen felértem, mert a mi házunkban nemcsak olyan helyen voltak könyvek, ahol az olvasmányokat logikusan tárolni szokták, de a varrógépen, a konyhaasztalon, a fürdőszoba szennyesládáján, az éjjeliszekrényeken, az evőeszközök között, esetleg az előszobafal fogas részén vagy a mérleg rézserpenyőjében.

Azon a napon a könyvszekrényben garázdálkodtam, a könyv, amelyet kihalásztam, kis formátumú, piros könyv volt, gazdagon aranyozott lapokkal, a piros tábla közepébe lantot préseltek, felette ez állt: Arany János kisebb költeményei. A lantról elég bizonytalan fogalmaim voltak, noha már tudtam a zsoltárokból, hogy valami olyan lehet, amit az Isten kedvel, láttam a valóságban is a hosszú hajú, csizmás költő kezében, akinek a Kollégium mellett állt a szobra, csak ezek az adatok valahogy nem egyesültek, nem jöttem rá, hogy a valami, amit Csokonai szorít, azonos azzal a tárggyal, amit Isten szeret, illetőleg hogy azon a bizonyos piros könyvön ezek képe látható. Nem zavart, hogy nem tudom, mi áll a könyv tábláján. Belelapoztam, láttam, hogy verseskönyv. Keresgéltem egy kicsit benne, aztán megállapodtam az Ötödik Lászlónál, a római ötöst nem tudtam elolvasni, de az, hogy valami így kezdődik: Vé László, mindjárt tetszett. Elolvastam végig, aztán újra kezdtem, aztán harmadszor is elolvastam, aztán elkezdtem motyogni, végül rémülten és boldogan leültem a földre, majdnem olyan bizonytalan egyensúllyal, mint aki hirtelen leitta magát, s most nem bír megállni a lábán. Csak ültem, zúgó fejjel, az élménytől részegen. Sűrű setét az éj, dühöng a déli szél, jó Budavár magas tornyán az érckakas csikorog élesen… Nem értettem a verset, hogy is érthettem volna, csak zuhogtak rám a sorok, egész mivoltom belerendült anyanyelvem szavainak ilyen összefüggésben, ilyen megfogalmazásban való megjelenésére. A végtelen és megnyugtató, addig soha még csak meg se gyűrődő kárpit, ami pár esztendős mivoltomat, mint egy második anyaméh, körbefogta, hirtelen megrepedt, s én kinn voltam a világban, védtelenül, az öntudatlanság, a művészi szépre való süketség irtózatos erejű védelme nélkül, valami tengeren sodortak a szavak, menekülés és partok nélkül, olyan hatalom tepert le, amelytől nem volt, nem lehetett szabadulás soha többé. Sűrű setét az éj… – ezt mondta nekem valaki. Nem ismertem az éjszakát, az én életem este végződött, a takarodó hosszú zengésével, a szülők meséjével, azzal, hogy elegyengetik rajtam a paplant, mindent, ami azon túl esett, titok takart, még a betegségek vagy a rossz álmok éjszakái is csak percekig tartottak, hisz azonnal meggyulladt az éjjeli lámpa, anyám legmélyebb álmából felrettent első kis nyikkanásomra, már terített is rá valami kendőt az amúgy is enyhe fényű világosságra, ne bántsa a szememet, s vett oda magához, hogy a fájdalom és köhögés, a félelem azonnal elnyugodjék vállán, karjai között. Mit tudtam én odáig, hogy az éjszaka sűrű és setét, sötétet ismertem ugyan, de a setét sokkal sötétebb sötétnek érződött, mint a közönséges, amelyet az alkony hozott el a csillagokkal együtt, s ebben a setétben az éjszakán belül újabb meg újabb éjszakák feketélltek, mint a fák az erdőn, hiszen az éj nemcsak setét volt, hanem sűrű is, hát nyilván több apró éjszaka tette sűrűvé és átláthatatlanná az egy nagyot. És déli szél dühöngött benne, ez valami okból irtózatos kép volt a számomra, riadalmas, mert ugyan mi hozhatta akkora indulatba, hogy dühöngeni kezdjen, méghozzá éjjel. Nem tudtam még, hogy az égtájak micsodák, a „déli” szót csak a déli tizenkettővel kapcsolatban ismertem, a déli szél nekem olyan szél volt, ami délben fúj, soha máskor, és éppúgy bizonyos időponthoz rögzül, ahogy a koldusunk kizárólagosan kenyérre sóvárog. Hát miféle éjszaka lehet az olyan, amely sűrű is, setét is, amelyben annak ellenére, hogy éjjel van, délelőtti szél dühöng, és jó Budavár magas tornyán érckakas csikorog? Micsoda kakas az? Ismertem kakast baromfiudvarban, és ismertem a templomtornyon levő másikat, de egyik sem csikorgott. Ezek után már elképedve botorkált képzeletem a rázúduló képek és fogalmak között. Egy szót sem értettem abból, mikor ki beszél, miért beszél, és az volt a legmegrázóbb, mennyire boldogít, hogy nem tudom, hogy nem értem, mert így tökéletes ez, így mindent felülmúlóan gyönyörű, hogy sejtelmem sincs róla, ki az a Vé László, ki a Hunyadi két fia, mikor ki mit csinál, ártatlanul és reszketve engedtem át magam a vers hullámverésének. Egyetlenegyet érzékeltem benne, azt se tudtam volna persze kifejezni, hogy a vers felépítésében valami párhuzamos, hogy két dolog történik itt, emberek és nem emberek, élőlények és elemek vagy természeti fogalmak cselekszenek egymástól függetlenül és egymás mellett, és egyik a másiknak valahogy a magyarázata. Nem tudtam rájönni, mi az, csak azt éreztem, van valami megfejtés, amire nem találok rá, amit csak érzek, ha okosabb volnék, talán tudnám, talán rájönnék. Először hallottam Arany Jánost beszélni, nem hozzám szólt, személy és név szerint, ám szavaira szűk tudatom kétségbeesve mozgolódni kezdett, tépte, tágította magát, hogy követni tudja. Nem láttam még folyót, de azt olvastam, a habok lágyan zsonganak, és hallottam a zsongást tüstént, pedig sose hallottam még vizet muzsikálni, és láttam a csillagokat, ahogy a Duna habjain rengenek, alázuhanva a sűrű setét éjszakában a mennyboltozatról, csak úsztak, himbálóztak, alá- és felmerültek, mint a halak. Csak ültem, előttem a könyv, valaki hűs cseppet kívánt benne, egyetlenegy hűvös cseppet egy hű csehtől, csak ismételgettem, mint a megszállott, mint az eszelős, ismét képtelenül rá, hogy az életem árán bár, de kifejezzem, mit érzek. Tudtam, hogy a hűs és a hűséges és a csepp és a cseh szó között összefüggés van, nem tudtam, mi, de éreztem, együtt járnak, egymáshoz tartoznak, hogy csak így, együtt állhatnak meg ebben a sorban, és ez a négy szó közösen eredményezi majd azt a sort, amit legszívesebben átugrottam volna, csakhogy nem lehetett, mert vonzott is, pontosabban, elháríthatatlan volt: következmény – „enyhít, miképp a sír”. Mint az állat, aki kétségbeesetten iparkodik kifejezni magát a gazdájának, de csak hangjai vannak, nyüszítése, mert nem kapta meg a tagolt beszéd tudományát, reszkettem az indulattól, hogy felelhessek a hangnak, hogy mondjak valamit annak, aki a versből hozzám szólt. Nem tudtam. Kicsi voltam. Hiányoztak a fogalmaim, a szavaim. Addig olvastam a verset, míg egyes részeit könyv nélkül tudtam már, végül is holtra fáradva, üvöltve elkezdtem sírni.

Az örömtől sírtam, a szépség örömétől, a szavak értékének felismerésétől, attól, hogy így lehet mondani valamit, hogy könyvbe lehet zárni és kifejezni a mondhatatlant is. A díványtakaróba burkoltam a fejemet és zokogtam, ha akkor lát valaki, halálra ijed, azt hiszi, megvertek, vagy valami iszonyú élmény van mögöttem, pedig csak boldog voltam, és nem tudtam másképpen kifejezni magam, a könnyek lassan kimosták belőlem a feszültséget. Ám a boldogság mellett különös módon azt is éreztem: félek. Az elragadtatás és a félelem egyszerre magasodtak fel mögöttem és a piros verseskönyv mögött, megint csak nem értettem, mitől félek – ugyan hogy tudtam volna az alkotás törvényeit, hogy tudtam volna, hogy méri szét csontját, idegrendszerét az alkotó, míg az, amit verssé sűrít legjobb önmagából, ilyen hatást tehet arra, akinek a kezébe kerül. Azzal viszont tisztában voltam, csak ismét nem tudtam volna megfogalmazni, hogy verset olvasni boldogság, és semmit nem von le sem élményemből, sem az átéltek irtózatos, széthasogató gyönyörűségéből, hogy nem értem voltaképpen, mi történik a költeményben, hogy úgy lettem rabja a soroknak, hogy végeredményben nem is tudom, mi tepert le. Megadtam magam feltétlenül, örökre, meg se próbálva eligazodni a rejtelmek között, megtanulva esztétikám legfontosabb törvényét, hogy nem szabad agyonelemezni az alkotást, hogy megölöm, ha szerteboncolom. Kell, hogy egy ponton, egy bizonyos ponton ne csak munkatársa, de áldozata is legyek az alkotónak, hogy eldőljek előtte, mert eltalált, és úgy pusztuljak bele az általa kapott élménybe, hogy ne is sejtsem egész világosan, mi hát a fegyvere.

Sokáig sírtam, soha életemben nem sírtam ilyen könnyekkel és ilyen különös okból addig. Megviselt voltam, mire végre elapadtak a könnyeim, és hisztérikus reakcióim lecsendesültek. Arról se tudtam, hogy valaminek vége lett azon a délutánon, egész pontosan nemcsak befejeződött, de meg is kezdődött valami: író még nem voltam, de bámész és henye szórakozó helyett olvasó már igen. Persze még nagyon kisgyerek olvasó. Mert nem akartam ingyen elfogadni a gyönyörű megrázkódtatást, és nem is tudtam volna elviselni, ha azt az ismeretlent, akinek a nevét a kötet viselte, azt az Arany Jánost meg nem ajándékozhatom valamivel. Adnom kellett neki valamit, azt éreztem, nem élem túl, ha nem adhatok. Gyönyörű levonósképeim voltak, apám gyártotta füzetekbe húzogattam le őket, de volt külön gyűjteményem is egy dobozban, amelyben a legszebbeket őriztem, húzva-halasztva az izgalmas percet, mikor elődörzsölöm színeiket a nedves papír alól. Megnéztem, mi a legértékesebb a raktáramban, egy rendkívül szép szilvát találtam és egy madarat. Vízbe mártottam őket, elkezdtem dolgozni nedves hátukon az ujjaim hegyével, aztán az arany lantos, piros kötéses könyv hátsó, finom moárélapjára rendkívüli gonddal, hálával és szeretettel lehúztam a madarat is, a szilvát is.

Később nyugtalan alvó lettem, mint minden beteges kisgyerek. Eleinte zománcos, felhúzható hálójú kiságyban háltam, melynek négy oszlopocskáján vidám rézgombok ragyogtak, s fején-lábán festett virágcsokor tarkállott. Gyakran voltam lázas, éjszaka is ápolásra szoruló, kényelmetlen volt fel-felugrálni hozzám, leereszteni a hálót az ágyamról, kiemelni. Apám kiköltözött hát a maga helyéről, a nagy, kettős ágy lábánál levő díványra ágyazott magának, s én a betegség és annak a tündöklő valaminek a jogán, amely ott világított egész gyerekkorom felett, beköltöztem hálótársnak anyám mellé, a nagyágyba. Apám olyan természetes derűvel, magától értetődően szendergett a díványon, és adta át nekem fekvőhelyét, ami holta napjáig jellemezte: legeslegutolsó emlékem is az róla, hogy nagy nehezen oldalra tapogatózik, az ágya melletti kisasztalon fehérlő tányérig, leemel, felém nyújt róla egy mandulás süteményt, és rám mosolyog bölcs, sárgásbarna szemével, amelyben már ott ült a halál.

Ha nem voltam beteg, nem fájt semmim, és mégis felébredtem, legtöbbször nem jeleztem semmivel, feküdtem némán tovább. A nappal átélteket boncolgattam, törtem a fejemet mindenfélén. Néha féltem is, vagy aggódtam valami miatt, a nappalok fényesek voltak, tele játékkal, a töprengés és kétely időszaka inkább az éjszaka volt. Anyámat rendkívül féltettem, s az első tudatos szembekerülés valamivel, amit hinnem kellett vagy illett volna, de amit logikám nem vállalt, egy olyan éjszakán történt, amikor ismét sorsán tűnődtem egyszer, akkor éreztem, éltem át legelőször azt, aminek igénye nyilván holtomig elkísér majd, a protestálást a ráció nevében.

Mikor valahogy végre túltettem magamat Atreida családom kusza viszonylatain, sajátságos módon már meg az gyötört, hogy fogom befolyásolni tudni anyám túlvilági sorsát. Hogy az evilágit, ha megnőttem, miképpen rendezem el, az nem volt probléma, sok időt töltöttem el azzal, míg elterveztem szüleim életét, milyen lesz az, mihelyt én gondoskodhatom róluk, s nem fordítva, ám az örök üdvösség, mindhármunk életének együttes és egy helyen való valamikori folytatása a túlvilágon nehezen látszott megoldhatónak. Mi apámmal egy hiten voltunk, én tetejében, ahogy kiderült, s az anyakönyvi kivonatomban is olvasható volt, „előzetes megegyezés alapján”. Volt valami kínos gyerekeszem számára, hogy rólam már akkor határoztak, mikor még sehol se voltam, sőt még a szüleim se voltak szülők, csak egy férfi meg egy nő. Anyám gyerekkoromban katolikus volt (elmondtam már vallásai cseréjének történetét), ám hiába fejezte be a napot az Üdvözléggyel, nem járt (nem is lett volna neki szabad) gyónni, áldozni, s a katolikus kislányok azt mondták nekem, ha meghal, pokolra jut miattunk, két kálvinista miatt. Főleg persze énmiattam, mert engem aztán végképp nem lett volna szabad odaadnia. Tudtam én, hogy nem tehetek erről, hiszen döntésük idején még nem is éltem, mégis magamat is bűnösnek éreztem jövendő szenvedései miatt. Tapintatom nem engedte, hogy bármikor is szóba hozzam a kérdést a szüleim előtt, azt képzeltem, őket is ennyit és ugyanilyen gyötrelemmel foglalkoztatja az egyszer elkövetkező szörnyű perc, a halálunk utáni elválás kényszere.

Azon a bizonyos döntő éjszakán megint a miatta érzett aggodalom tartott ébren, mikor felriadtam. Ahogy szoktam, áttapogattam a nagyágy másik felébe, éreztem bőre langyos simaságát, kerek vállát. Tudtam, még messze, mikor elveszítem őt, és eléri a pokol. Úgy elcsodálkoztam rajta, hogy olyan nyugodtan lélegzik, és láthatólag sem őt, sem apámat nem búsítja az, ami engem olyan nyomorultul boldogtalanná és tanácstalanná tesz.

„Ha félsz, imádkozz” – ezt hallottam mindig az elemiben. Nagyon féltem, a szokottnál talán még hisztérikusabban is akkor, a pokol reális kép volt a számomra, s a gondolat, hogy anyám elkárhozott, szenved, elviselhetetlen. Elkezdtem és abbahagytam a miatyánkot, amelyet voltaképpen sose szerettem mondani, a templomban sem, csak mímeltem, hogy együtt suttogom a pappal, úgy gondoltam, nem kell a jóisten figyelmét felhívni arra, hogy esetleg nem is kell teljesítenie, amit kérünk, s arra biztatni, legyen meg csak az ő akarata, nem a mienk. Aludni akartam, minél hamarabb elfelejteni, amitől rettegek, hát valami könnyebben vállalható imába fogtam, a legelsőbe, amit megtanultam, s amit úgy hívtak a szüleim, hogy leugszom-ima.

 

Fáradt vagyok, lenyugszom, álmos szemem bezárom, a te szemed, jó atyám, vigyázzon ez éjjel rám…

 

Mikor az imát tanultam, még nem ismertem a ritkábban előforduló szavak jelentését, azt a fogalmat se ismertem, hogy lenyugodni. „Fáradt vagyok, leugszom” – süvítettem a földig érő hálóingben, s ahogy később mesélték, nem javított ki senki, szüleim humorérzéke számára minden este megújuló mulatság forrása lett, hogy látták a párnán a lányukat, amint bejelenti, hogy fáradtnak érzi magát, és ő most le is ugszik. Hosszú ideig nem tisztázódott a szó értelme, mikor már iskolás voltam, akkor sem, mert zsoltáraink és a bibliai történetek tele voltak a legcsodálatosabb szavakkal. A leugszom, mivel senki se hívta fel rá a figyelmemet, sokáig mint valami mély értelmű vallási szó kísért, mint mondjuk a thalita kumi vagy lamma shabaktani, mikor végre versolvasás közben a napról írt költői sorok („lenyugszik az ég peremén”) tisztázták visszamenőleg is a tévedésemet, s rájöttem, milyen szót torzítottam el, meglepett, hogy leugszani mégse héber szó, és csak annyit jelent, hogy megyek lefeküdni.

„Fáradt vagyok, lenyugszom” – kezdtem imádkozni a félelem ellen, mert tudtam már, hogy amitől félek, azt azzal a belső, másik szememmel látom is, én meg nem akartam látni a poklot, a katlant, a lángokat. „Álmos szemem bezárom, a te szemed, jó atyám, vigyázzon ez éjjel rám, vigyázz az én szüleimre, vigyázz az én testvéremre, mire a nap újra felkel, csókolhassuk egymást reggel, köszönöm, hogy megmentettél a nagytükörtől, ámen.” Most nagyon figyeltem rettegésemben, feszülten és boldogtalanul koncentráltam az imára, s valósággal megütött a váratlan záradék. Az ima végéhez gépiesen hozzámondott hálaadás olyan groteszkké tette a fohászt, hogy riadtan felkönyököltem.

Mi van ezzel a nagytükörrel?

Mióta mondom én ezt az imát így?

Törtem a fejemet, és rájöttem, nem tudom. Alighanem a leugszom-korszak óta. Talán mindig így imádkoztam, mióta imádkozni tudok, mert a nagytükör históriáját csak hallomásból ismerem, tehát olyan régen történt, amikorról még nem aktívak az emlékeim.

Anyám mesélte, mennyire szerettem azt a szobánkat, amelyben a faragott könyvszekrény állt, a fura lábú antik asztalka meg a nagytükör. Ahogy járni tudtam, már futottam az ajtajához, döngettem az öklömmel, így akarva megmagyarázni, hogy be szeretnék menni a fekete, faragványos szekrénybe, amelynek a hasában könyvek vannak, tarka kötésű könyvek. A szőnyeg felett, amelyen a kirámolt kötetekkel meg a kirakós kockával rendszerint játszani szoktam, ott lógott egy, még a dédanyám háztartásából hozzánk került, vastag fakeretű, óriási biedermeier nagytükör, amelynek egyszer elszakadt a tartózsinórja, és a földre zuhanva ezer darabra tört. Hogy nem rám esett, és nem csapott agyon, azon múlt, hogy éppen akkor valami kocka kigurult a kezemből, s utánafutottam egy sarokba, onnan visszafordulva kezdtem el bőgni a váratlan csattanásra, amelynek hallatára alig tudott betámolyogni holtra ijedt anyám.

A kocka megmentett, én még nem tudtam méltányolni, apám igen, nyilván tőle származott a záradék, amellyel aznap estétől kezdve a leugszom ima bővült, s később nyilván ő magyarázta el, mikor már értelmesebb lettem, miért kell hálát adnom a nagytükör históriája miatt. Aztán ahogy nőttem, abbamaradt a fennhangon való imádkoztatás, ám a pótmondat tudatomban akkorára már egybeforrt az alapszöveggel, s minden este hűségesen elimádkoztam azt is.

Ültem az ágyban, megrettenve, zavartan. Én nemcsak félelemből láttam mindenféle szörnyűséget, akaratomtól független dolgokat, eseménysort azzal a belső szememmel, de úgy is, hogy magam kívántam; ha erősen becsuktam a szememet és nagyon akartam, figurácskák jelentek meg beszorított szemem előtt olyan akcióban, amilyet fantáziám diktált, de fel tudtam idézni önmagamban önmagamat is. Akkor is így történt: visszafelé koncentráltam az időben, s egyszerre láttam magamat meg azt a szobát, amelyet azóta már átrendeztek, és amelyből természetesen hiányzott a nagytükör. Láttam, mint totyogok egy törpét, Hófehérkét vagy mit ábrázoló fakocka után, és hirtelen képtelenségnek éreztem, hogy Isten gurította el előlem. Kivert a veríték, míg mindent apróra elemző eszemmel magyarázatot próbáltam keresni arra, ami történt. Valahonnan fordítva kezdtem el az érvelést: ha meg akart menteni, elég lett volna, ha tartja a tükröt. Nem is a tükröt. A zsinórt. Azt kellett volna fognia. Ha fogja, nem szakad le, és akkor nincs veszedelem. Ha meg akart menteni, vagy meg akarja mutatni, hogy meg tud, csak nem idéz veszélyt a fejemre szándékosan? Csak nem így él az örökkévalóságban a kerubimokon ülve, hogy elenged egy tükörzsinórt, vagy kockával gurigál? Lehetetlen.

Isten léte azon az éjszakán kizárta számomra Isten lényegének minden kockás-zsinóros megfogalmazását. Mintha teher szakadt volna le sovány hátamról, mintha valami régtől árnyát vető feketeség hasadt volna kemény, perzselő sugarakra, úgy villogott fel bennem a tudat, hogy anyámat, aki olyan jó, és úgy köröz az otthonunk felett, mint egy bátor és vidám vadmadár, a föld legkülönösebb meséit meséli nekünk, és ha bántanának, tagjait szaggatná le, azt dobálná oda az űzőknek, hogy mi egérutat nyerjünk, nem várja, nem várhatja a pokol. Isten nem gurigál, nem játszik zsinórral, valami nagyobbat lát, fényesebbet, teljesebbet, egyik szeme a nap, másik szeme a hold. És messziről néz, az örökkévalóságból, olyan messziről, ahol pillantásának egyformán kedves, akármit tűznek egy templom tetejébe, akár keresztet, akár csillagot.

Ráhajoltam a nagypárnára, megcsókoltam anyám hálóingét, boldogan, mintha valami rettenetes betegségből gyógyult volna meg. Aztán csak feküdtem tovább, kinn sütött a hold, apám szelíden lélegzett lábunknál a díványon. Éreztem, hogy reszketek, pedig az éjszaka langyos volt és erdőillatú, de fájtam önmagamnak, mintha ezen az éjszakán kínnal és verejtékkel nekem kellett volna világra hoznom saját kis mivoltomat, szinte ropogott bele lelkem egész váza.

Nem tudtam róla, mi történt, csak később jöttem rá.

Elkezdtem kételkedni.

Nem volt király, akinek olyan tanítómestere lett volna, mint nekem: anyám sajátíttatta el velem a kötelező anyagot az elemi első osztályaiban.

Megvolt az oka. Gyönge gyermek voltam, többnyire úgy alakult a tanév, hogy épp csak hogy megkezdtem az iskolába járást, aztán megkaptam valami sose könnyű lefolyású gyerekbetegséget, s azzal annyit hiányoztam, hogy mire felmehettem, nem tudtam volna már ott folytatni, ahol az osztály tartott. Ilyenkor átalakultam magántanulóvá, aki időnként benéz a tanterembe, mint egy vendég, felel egy keveset, hogy megmutassa, nem tölti csak játékkal az időt, aztán év végén külön kis bizottság előtt levizsgázik. Anyám okleveles tanítónő volt, de ettől még nem lettek volna olyanok ezek az első esztendők, mint amilyenek voltak. Nem a tanítónő, az író találta ki benne gyönyörű játékainkat, melyek közben mindent megtanultam, amit a tanterv előírt, s úgy, hogy közben nem is vettem észre, hogy oktat valaki, csak azt éreztem: szórakozunk. Sose láttam többé hozzá hasonló átadó képességű nevelőt. Ha tanár koromban, azonos körülmények között, többet értem el tanítványaimmal másoknál, ha meglepőbb és sikeresebb módszertani megoldásaim voltak, az ő pedagógiai észjárását, ötleteit rekonstruáltam munka közben. Különleges tehetségére vallott – hány ilyen különleges tehetsége volt! –, hogy később, már a gimnáziumban, mikor latint kezdtünk tanulni, e nyelven nemcsak kitűnően olvasó-értő, de beszélni is folyékonyan tudó apám unt velem foglalkozni, s ekkor ő vette kezébe a latin könyvemet, hogy segíthessen, mikor megakadtam, pedig anyám csak németül meg franciául tudott. Olyan fokig meg tudta szerettetni és tanultatni velem azt a nyelvet, amelyre őt magát sose tanították, s amit akkor, velem együtt kellett neki is elsajátítania, hogy mikor egyetemre kerültem, eszembe se jutott, hogy más szaktárgyat is választhatnék. Egyébként még egyetemista koromban is mindig hozzá fordultam segítségért, ahogy a latin nyelvtant, a finnt is őtőle tanultam meg, pár napig tanulmányozta a finn nyelv szerkezetét, aztán leültetett maga mellé, mint kicsi koromban, s elmagyarázott mindent, ami addig nem volt világos, megértetve velem már meg egy olyan nyelv strukturális különlegességeit, amelyet még annyira sem ismert, mint a latint, amelynek legalább egyes szavai voltak nemzetköziek és közkeletűek.

Betűt szépen formálni, olyan rendesen írni, ahogy más jó tanuló, sose tudtam, nem is tanultam meg, az „így húzom, úgy kerekítem, így kötöm a vonalkákat” intelem nem szerepelt óráinkon, ezt sosem érezte fontosnak, de az átlagosnál hamarabb felismertem a betűket, és tudtam a gondolataimat rögzíteni fertelmes írásommal. Az írás-olvasás megtanulása tudatosan érzékelt fordulópont volt az életemben, azonnal tisztában voltam vele, milyen jelentős dolog, hogy a papírra nyomtatott vagy írt betűsor ábrája szóvá, közléssé alakul, hogy értem, ha ránézek, mit jelent, s az is, hogy magam is tudok ezentúl papíron üzenni bárkinek, vagy megőrizhetem a rímpárokat, kezdetleges verseket, amelyek eszembe jutnak, de amelyeket többnyire nem tudok sokáig megtartani az emlékezetemben.

Az iskolában tett látogatásaim nem voltak egyértelműen csábítóak, s ez főleg az épület miatt volt így, mindig különösen érzékeny voltam a szagokra, ott azt éreztem, állandóan húgybűz van, meg a padlódeszkák is valami fekete leheletet árasztanak attól a gusztustalan, olajos folyadéktól, amellyel naponta bemázolják őket. A tanítónők nem ragadtattak el, bár nem is idegenkedtem tőlük, egyenletes, személytelen nyájasságuk pihentetett, fehérek, illatosak és unalmasak voltak a szelíd nénik, mint a szultánkenyér, s magyarázatuk ugyan hogy elégíthetett volna ki, mikor anyám otthoni oktatása közben minden átlelkesült, nevetett, s fogalomnak, tárgynak egyaránt magánélete, humora vagy tragédiája lett? Ki kelhetett valaha versenyre anyám óráival, amelyeken például gyakran szerepelt egy szorgalmas ember, akit úgy hívtak, Állítmány; azért hívták így, mert mindig állított valamit, hol azt állította valakiről, hogy elment vagy hazajött vagy eszik, hol azt, hogy bátor vagy gyáva vagy vörhenyes, hol meg, hogy kettő van belőle, vagy hogy strandfürdő, és nem patika. Az egyetlen, ami mégis vonzóvá tette az iskolát a szememben, az az osztálytársak jelenléte volt. Oly sokan voltak, külsejükben, egyéniségükben is annyifélék, szellemes csínyjeik, ügyességük, olykor megjelenésük azonnal érzékelt esztétikuma kívánatossá tette számomra az osztály közös életét. Mindig volt ott valaki, aki hátitáskájában csodálatos kis tárgyak, dobozok rejtőztek, vagy akár bátran és dacolva a várható követelményekkel, faragta-gyilkolta a padját, akinek a tintája elütő színű volt attól, amit mi használtunk, vagy aki verekedett vagy csodálatos szavakat ismert, amelyek használata tilos volt. Valahányszor benn voltam egy-egy fél napig, azzal mentem haza, nincs olyan óra, amin ne történnék valami részegítően izgalmas a magam korúak között, többnyire olyasmi, amit a tanító néni nem is regisztrál, amit csak mi veszünk észre, tanulók, és őrizzük meg a titkát azzal a megható némasággal, amellyel egy egészen kicsi gyerek hallgatni tud.

Vágytam a magam korú lányok után. Életem kezdete úgy alakult, hogy csupa fiú játszópajtásom volt, többnyire olyanok, akik az utcánkban laktak, és nem is voltak rokonaink, unokatestvéreim közül senki sem illett korban hozzám, mind vagy már felnőttek voltak, vagy olyan kicsik, hogy nem tudtam mit elkezdeni velük. Saját testvérbátyám apja haláláig nem is lakott nálunk, amellett csaknem tíz évvel volt öregebb nálam, bálványom nem ő volt, hanem a nálam csak pár évvel idősebb Guriga, a város leggonoszabb kölyke. Hozzám olyan jó volt, amilyen egy nemes lelkű zsoldos vezér lehet egy általa felgyújtott város kapujában lelt és pártfogásába vett csecsemőhöz: védelme alatt álltam, és mennyi mindent tanultam tőle. Én hordtam megbízásából a kosztot a patkányoknak a pincébe, félelmemet és undorodásomat legyőzve néztem egyre nagyobb érdeklődéssel, hogy növekednek, fejlődnek a jó falatoktól a születésükkor pucér kis patkányok, s kevés oktatásnak vettem akkora hasznát, mint amiben Guriga részesített, mert tanár koromban, fiúiskolában, kamaszok között, örökre megalapította tekintélyemet osztályom felismerése, hogy sem élő, sem holt patkánnyal nem tudják megingatni lelki nyugalmamat, s indián ügyekben is mindig számíthatnak abszolút tájékozottságomra. A kisfiúk életéhez tartozó dolgokban megmutatkozó vitathatatlan szakértelmem, mely Guriga gondos nevelésének volt köszönhető, lebírta azt a természetes ellenszenvet, melyet fiaim a magyar nyelv és irodalom iránt éreztek, még tanultak is nekem, hogy megmutassák, méltányolják felkészültségemet az élet valódi tényeit illetőleg.

Guriga parancsára barátai is befogadtak körükbe, én voltam köztük az egyetlen lány. Részt vehettem táborozásaikon, méghozzá nem is mint szemlélő, vagy hitvány indián húg vagy feleség: mint fiúnak elfogadott, egyenrangú harcos. Lényegesen mutatósabb felszerelésem volt, mint a legtöbbjüknek, mert akadt, akinek csak valami bús libatoll jelezte a rangját, ám nekem igazi, szalagra dolgozott fejdíszem volt, sőt apám kivágott bádogból egy csatabárdot is nekem, fanyélre szögezte, s mert szívesebben babrált ilyesmivel, mint bármi mással, még virágdíszt is ütögetett rá, hogy a munka tovább tartson, egy gondosan a lemezre pászítgatott szeggel. Ritka tomahák volt, közepében egy nagy SZ. M. és alatta egy csinos tulipán. Nem voltam se magányos, sem örökké a felnőttek világába szoruló, de mindig fiúk között, fiúkkal kellett játszanom, s hiányzott az azonos nemű, a barátnő. Az iskola legnagyobb adománya volt, hogy harmadikos koromban megismertetett első és örök barátnőmmel, Agancsossal.

Az az Agancsos, aki az Ókút fenekén él, ma is első arcát viseli bennem, kurta aranyhaja van, sötétkék szeme, s mert éppen hasra esett, és összezúzta az arcát, orrán két imponáló heg gyógyul, az egyik varnak sonka, a másiknak cipó alakja van, csak a kés hiányzik Agancsos orráról, s már falatozhatnék is. Agancsos egzotikus jelenség volt, mert nem Debrecenben született, hanem Kassán, mikor aztán Kassa elkerült Magyarországtól, családja áttelepedett Debrecenbe. Otthon Mädynek becézték, bár anyakönyv szerint Editnek hívták, én egyik nevével se tudtam mit kezdeni, adtam neki újat. Akkor már tudtam a tatárokról, magamnak, szerényen, a Dzsingisz nevet adományoztam, Agancsos Ogotáj kán lett, s az Ogotáj szót ferdítettük-torzítottuk végül is addig, míg Ogacs, majd Agancs lett belőle, Agancsból végre Agancsos. Soha szelídebb kánt, mint ezt a szőke Ogotájt, soha kedvesebbet, játékosabbat, érzékenyebbet mindarra, amit bolondos képzeletem csak kitalált, soha lelkesebbet, izgatottabbat, ha valami új játékot proponáltam. Barátságunk előzmény nélkül, egyszerre tört ki, mint valami betegség, és forrasztotta össze figuráinkat oly határig, hogy – miután mindig együtt voltunk láthatóak – akik nem ismertek bennünket, azt gondolták, testvérek vagyunk. Ha visszagondolok rá, gyakran látom úgy, hogy a Szent Anna utcai kapu alatt áll, bőg, és szép kis kezével a fenekét takargatja, ilyenkor önmagamat is látom, aki meg jázminbokrok mögül nézem őt, és részvétből úgy ordítok, hogy a Házinéni meg Goldfrász kinéznek az emeletről: mi játszódhatik az udvaron. Ha nem akarták hozzánk engedni, egyszerűen elszökött hazulról, hiszen mindig csak együtt akartunk lenni, nálunk nagyobb volt a lakás, több a hely, a lehetőség a játékra. Ha rajtakapták, hogy engedély nélkül van nálunk, Béla bácsi, az édesapja, érte jött, s hogy megtanulja, ne rohangáljon át hozzánk mindig, és ne engedetlenkedjék, rávert egy sort a kapubolt alatt ezüstfejű, fekete botjával. Agancsos más volt, és többet ért, mint a világ összes fiúja, akármennyi patkányt is mutogattak, akármilyen nevezetes indiánusok voltak is. Agancsos nő volt, végre valaki, akivel olyasmiről is lehetett beszélni, ami a fiúkat nem érdekelte, amiről egyébként voltaképpen akkor se beszéltem volna velük, ha meghallgatnak, ha nem is tudtam volna indokolni, miért; éreztem, hogy nem volna illendő. Agancsos mindent azonnal értett, ami az életemben fontos volt, anélkül hogy magyaráznom kellett volna neki bármikor is, azonnal felfogta a művészetek minden realitásnál fontosabb voltát, s tudta követni, velem együtt csinálni, sőt tovább fejleszteni fantasztikus játékaimat, ugyanolyan morfinista szenvedéllyel, mint én.

Pici koromtól fogva tisztában voltam vele, hogy az én szüleim rendkívüli emberek, a világért meg nem szomorítottam volna őket azzal, hogy eláruljam előttük, mennyire szeretnék férjhez menni. Gondoltam, búsak lesznek, megsértődnek, azt gondolják majd, nem szeretem őket eléggé, pedig igazán nem erről volt szó, hiszen a házasságot is úgy képzeltem el, hogy ők is ott lesznek köröttem mindig, s közös életünkben csak annyi lesz a változás, hogy ott él velünk a férjem is. Ám a házasság reménye, a férjhez menés egy pillanatra ki nem ment a fejemből, abszurdnak éreztem, hogy a felnőttek világának buta rendje szerint csak sokára mehet egy lány férjhez. Annál felemelőbbet, elragadóbbat, mint a fényképészek kirakatában kirakott esküvői képek, vagy a templomban olykor látott, ünnepélyes házasságkötés, el se tudtam képzelni, s nem volt barátom, az ékszerész kirakatában sem olyan érték, ami csak megközelíthette volna az egyszerű karikagyűrűt.

Biztosan tudtam, ha én férjhez megyek, nagyszerű feleség lesz belőlem. Nem láttam tisztán, mit csinál az ember azután, hogy kijön a templomból, de hogy a felnőttek többnyire elhibázzák valahol, aminek következtében később aztán válásra kerül a sor vagy állandó súrlódásokra, vitákra, amelyek megmérgezik a légkört, azt hamar megértettem azokból a beszélgetésekből, amelyeket mindig végighallgattam otthon, ha a vendégek panaszkodni kezdtek anyámnak. Elképedtem rajta, hogy tudja szidni, ócsárolni férj a feleségét, feleség a férjét, s csak ültem, hallgattam a felnőtteket büszke öntudattal, bizonyosan tudva, hogy nálam aztán ilyesmiről szó sem lesz, az én házasságomat megnézheti bárki. Tulajdonképpen mélységes csalódást éreztem, mikor megpróbáltam célozgatni rá, hogy ideje volna már férjhez adni engem, s apám közölte, ne gondoljak ilyesmire, gyerek nem mehet férjhez, ha kérnék vagy adnák se, törvény van rá, mindenképpen várni kell, míg legalább tizenhat éves leszek. Megvolt a véleményem az ilyen törvényről, még akkor is, mikor elkezdték magyarázni, milyen képtelenséget akarok: hogy tudna egy kisgyerek elvezetni egy házat, hogy tudná ellátni a családját, s hogy tudna az anyagi feltételekről gondoskodni egy másik kisgyerek, mert azt csak beláthatom, hogy egy magamfajta kislányt csak egy magamkorú kisfiú vehetne el, aki még szintén gyerek, iskolás, és semmiképpen sem alkalmas a házasságra. Érvelésemre, mikor közöltem, eszemben sincs, hogy egy kisfiúhoz menjek, mint amilyen Miki vagy Zoli barátom vagy akár köztünk a legidősebb, a tekintélyes és erős Guriga, én egy felnőtt, kész férfihoz mennék, de ha lehetne, azonnal, apám elnevette magát, anyám meg zavartan azt mondta: „Jézus Mária!” Fejüket rázták, tiltakoztak, nevettek, én megsértődtem, elhallgattam, úgy éreztem, nem állnak mellettem, nem értenek meg. Elvonultam az udvarra, tudomásul vettem, hogy akaratom akkora ellenállásba ütközött, amivel nem tud megbirkózni, s már meg azon kezdtem gondolkozni, hogy hidaljam át a nehézségeket. Megjött Agancsos, közöltem vele, hogy nem akarnak férjhez adni, Agancsos is nagyon szeretett volna menyasszony lenni már, elbúsult ő is, aztán egyszer csak felragyogott, s azt javasolta, mi lenne, ha ezt az egészet nem vennénk tudomásul, és mégis férjhez mennénk. Nem igazán, csak játékból, de ez nagyjából mindegy is. Ne törődjünk azzal, mit mondtak a szüleim, játsszuk azt, hogy minden úgy történt, ahogy mi kívánjuk, s mától fogva, ha ketten vagyunk, beszéljünk és érintkezzünk egymással, mint két férjhez ment barátnő. „Mint a színházban?” – kérdeztem elragadtatva, mert azonnal megláttam Agancsos ajánlatában a felülmúlhatatlan lehetőséget. „Mint a színházban” – mondta ő.

Szezám kitárult.

Szezám úgy kitárult, hogy voltaképpen azóta se csukódott be, legalábbis számomra nem: megkezdődött a képzelet határt nem ismerő uralkodása. Addigi játékaink hirtelen komolytalanná váltak, pedig igazán jól mulattunk, mondtam már, hogy anyám úgy segített pénzt keresni, hogy játékmackókat, kutyákat, babákat készített a játékkereskedőnek, persze hogy mindenből mintadarabom volt nekem is, néha ketten cipeltük őket Agancsosékhoz, ha éppen náluk játszottunk, fáskosárban, annyi anyám varrta játékszerem volt. Ám mit számított mindez amellett, ami Agancsos e döntése után elkezdődött: Isten lehetett ilyen elégedett a teremtéskor, amilyenek mi voltunk, mikor végre megállapodhattunk abban, kik vagyunk ezentúl, és kik a férjeink. Mert ha a törvény tiltja a házasságot még nekünk, s nyilvánvalóan nem lehet csak úgy szimplán férjhez mennünk, nem lehetünk mi sem nyolcévesek. Úgy döntöttünk, tizenhat évesek vagyunk mind a ketten, férjeink meg éppen betöltötték a huszonnégyet. Személyük nem bontakozott ki azonnal, mert a legnagyobb körültekintéssel kellett eljárnunk, hogy mindent megvalósítsunk, amit szeretnénk, eleinte csak a nevük és a külsejük volt meg, a szőke, kék szemű Agancsosnak fekete hajú, fekete szemű dalia, nekem, a barnának persze kék szemű, szőke. Agancsos férjét Rogernek hívták, az enyémet meg Róbertnek, mindkettő gróf volt, hogy gróf és dúsgazdag, azt azonnal tudtuk, csak azon volt napokig tartó vita, legyen-e valami foglalkozásuk e mellé, vagy sem. Úgy éreztük férfiasnak, ha van, akkor viszont az a nehézség támadt, hogy mi legyen a grófok képzettsége, s mert a három általunk leginkább tisztelt pálya közül nem tudtuk kiválasztani azt a legtiszteltebbet, ami mellett megmaradhatnak, az egyszerűség kedvéért megtettük a férjeket mindháromnak, a grófok óriási földbirtokok urai voltak, egyben sebészorvosok és repülő főhadnagyok. Dolguk gyakran akadt, valami nevezetes légi parádén való repülés, sőt néha háború is, amiben kitüntették magukat, máskor életet mentettek meg bámulatos operációkkal, mindig ketten dolgozva, egymás mellett. Ha se nem repültek, se nem operáltak, akkor társaságunkban birtokainkon tartózkodtak, lovagoltak, és vendégeket fogadtak, mikor béke volt, a föld felett, ha háború volt, s ők éppen nem vettek részt benne, akkor otthon, a föld alatt. Mert majorjaink kastélyai, melyek között részint lovon, részint repülőgépen közlekedtünk, nemcsak a föld felett pompáztak, ahhoz én túl sokat láttam a Tolnai Világlapja háborús évfolyamjaiban gázmaszkos szörnyetegeket, lövészárkot is, sebesült katonákat. Kastélyainknak pontos mása megvolt a föld alatt is, ahol csodálatos technikai berendezések biztosították, hogy megfelelő legyen a levegő, még a füst elvezetésére is kitalált Agancsos valami speciális kéményt. Gyerekeket is találtunk ki magunknak, fiaink voltak (ezen eleinte sok vita volt, egymást agitáltuk, hogy a másiknak legyen lánya, hogy a gyerekek összeházasodhassanak, ám egyikünk sem akarta grófi férjét kétségbe ejteni azzal, hogy nem gondoskodik az ősi név fenntartásáról, így hát fiaink születtek), elképesztően szépek, okosak és bátrak, és anyjuk és apjuk vonásait egyaránt magukon viselték.

Játékainkat brechti dramaturgia jellemezte. Díszletezésre nem volt módunk, jelmezhez ritkán jutottunk, olyankor, ha anyám megengedte, hogy valamelyikünk felvegye a ruháját, használja dédanyámtól örökölt csipkestóláit, strucctoll legyezőjét, egyszerűen kijelentettük hát a szoba erről vagy arról a sarkáról, hogy ez most ez vagy az, s önmagunkról: most ilyen meg ilyen ruha van rajtunk. Ha valaki visszagondol saját gyerekkori játékaira, emlékezhetik, mennyire lényegtelen bármilyen külsőséggel terhelni a fantáziát, a felfordított és égnek álló lábú asztal belső lapjára ülve igazán csak az eszement nem látja meg a viharzó tengert, mely odalent ringatózik. Miután ketten voltunk a produkcióhoz, a játék úgy indult, hogy eldöntöttük, ki kezdje, hol és mivel, s már indult is a cselekmény, így valahogy: „Most én vagyok Roger, megyek a háborúba, most jött a hír, hogy azonnal indulnom kell, eleinte nem tudsz semmit”. – És Agancsos már nem önmaga volt, hanem Roger gróf felesége, kisfia anyja, és úgy is beszélt, ahogy a mi fogalmaink szerint egy gróf felesége és egy kisfiú anyja beszél, eleinte nyájasan és mindenről, ami a majorban és a társaságban érdekelhetett engem, Roger grófot, ám mikor bejelentettem, hogy rövidesen hadba szállok, s míg odaleszek, hűségesen vigyázzon mindenre, bezzeg megváltozott a hangulata. Sírni nem tudtunk, de közöltük a másikkal, mikor mit csinálunk. „Most sírok” – mondta önmaga instrukcióját Agancsos, mikor visszavonultam termeimbe, hogy hűséges szolgámra bízzam őt és gyermekét, akit egyébként szintén nekem kellett játszanom, a hűséges szolgát, s ilyenkor önmagammal beszélgettem. Ugyanígy közöltük azt is, ha a házasfelek megcsókolták egymást. „Most csók” – mondta az, aki éppen nem alakított. Megrázó volt, elbűvölő.

Szomorú eseményeket majdnem hogy szívesebben eljátszottunk, mint grófi életünk felhőtlen napjait. Életünkbe sokszor keveredett tragikus elem, a gróf-sebész-repülő olykor lezuhant, többször került halálveszélybe, s már-már az fenyegette, le kell vágni lábát vagy kezét. Ha Roger esett le a repülőgépével, természetesen az én Robertem kapta a sebészi kést, és hozta vissza a halálból, miközben én a zokogó Agancsost bátorítottam, ha Robert járt szerencsétlenül, Roger mentette meg az életét. Ha többen voltunk képzeletbeli magunk körül, mondjuk, azt játszottuk, hogy bál van Lesley majorban (én ott laktam, isten tudja, honnan szedtem ezt a nevet, azt se tudtam, mi a major, de nagyon finomnak és előkelőnek éreztem, igazi grófi lakhelynek), akkor azt is belemondtuk a szövegünkbe, hogy amit mondunk, azt ki hallja, ki látja, azt is, az illetők milyen képet vágnak, így voltunk egyszerre szereplők és narrátorok. A külsőségeket teljesen mellőző színpadszemléletünk naiv előképe volt a jelenkor színpadi gondolkozásának, melynek darabos egyszerűségét hivatásos színdarabíróként soha többet nem tudtam megvalósítani. Órákon át játszottuk képzelt életünket, s ez teljesen megvigasztalt minden olyan vágyunkért, ami nem teljesülhetett, s minden kudarcért is. Ha szüleink lehetőségei nem engedtek meg valamit, tüstént beleraktuk a kívánt tárgyat vagy akciót életünk folytatásos történetébe, egy másik gyerektől elszenvedett sértés miatt azonnal pazar estélyt rendeztünk, amelyen az illető szégyenletesen elhalványult szépségünk és nagyszerűségünk mellett, amellett senki se kérte fel táncolni, a végén meg kanalat lopattunk vele, és akkor kivezette az inasunk, sőt a végén valamelyikünk férje, többnyire Roger gróf – az volt a keményebb, Robertet, az én kék szemű férjemet szelídebbnek terveztük – le is rúgta a lépcsőn. Ez volt az az időszak, mikor elhatároztuk Agancsossal, ha majd valóban férjhez megyünk, egy házban fogunk élni, egyikünk a földszinten, másikunk az emeleten, gyerekeink közös gyerekszobában nőnek fel, férjeink legjobb barátok lesznek, s ha valamelyikünk véletlenül szabad volna, mikor az, aki közülünk már férjhez ment, meghal, akkor a szabadon maradott automatikusan azonnal férjhez megy az elhunyt özvegyéhez. Hogy Roger és Robert valódi életbeli utóda mit szól majd mindehhez, ezen nem törtük a fejünket, teljesen természetesnek találtuk, hogy teljesíti haldokló felesége utolsó óhaját.

Minden szabad pillanatunkban játszottunk.

Volt, hogy meguntuk kastélyainkat, sőt meguntuk saját személyünket is. Kurta út vitt életünk képzeletbeli változatának színi produkciójától a mások életét, az Életet ábrázoló játékokig. Színdarabjainkat, amelyeket egyébként mi filmnek képzeltünk (mert áttételes lényeink egyik variációja Robert és Roger hitvese mellett az is volt, hogy mindketten filmszínésznők vagyunk, sőt mienk a gyár is, ahol darabjaink készülnek, a Sztár gyár; Putty Lia, a néma filmek csillaga éppúgy apám rokonai közé tartozott, mint Hettyey Aranka, a színésznő, a színi pálya sikerhozó lehetősége hamar tudatosodott bennünk), részint mi találtuk ki, körülbelül úgy, ahogy most egy író-rendező tanácskozásából formálódik egy forgatókönyv-embrió, részint ismert drámai műveket játszottunk újra, másképpen, hol meg olvasmányaimat dolgoztam át céljainknak és világnézetemnek megfelelően. Mint már írtam, mindent szabad volt olvasnom, ami a világirodalom klasszikusai közül nem felelt meg az ízlésemnek, átalakítottam. Így aztán volt egészen önálló alkotásunk, például egy híres orvos és egy árva leány története (az árva eleinte takarítónőként működik a kórházban, utóbb ő is elvégzi a megfelelő tanulmányokat, s még rangosabb orvos lesz a férfinál, karrierje csúcspontján pedig férjhez megy a kezdetben rideg professzorhoz), ezt többször eljátszottuk, mert nagyon szerettük csinálni (Agancsos remek árva leány volt, instrukciómra: „Vigyázz, mosd a lépcsőt, jövök, szenvedj” – már súrolta is a nem létező vödörből a nem létező lépcsőket, s nyögött akkorákat, hogy a süket is hallhatta, nem is ok nélkül, mert én, míg gőgős lépteimmel rohantam a műtő felé, a darab plotja értelmében széttapostam mind a tíz ujját), de számtalan nem tőlünk származó mesét is feldolgoztunk. A klasszikus regények dramatizálása vagy az eredetileg is színdarab művek megfelelő átformálása gyors és könnyű munka volt, néha a végét változtattuk meg az eredetinek, olykor csak egy epizódját vettük ki és fejlesztettük tovább, esetleg kettőből csináltunk egyet. A mi verziónkban Hamlet elvette Oféliát, mert minek fúljon vízbe a szerencsétlen, ellenben az egész királyi családot elnyelettük azzal a folyóval, aminek eredetileg Ofélia lett volna az áldozata, így állva bosszút Hamlet apja miatt, aki egyébként a legrokonszenvesebb szereplőnk volt, drámánkban főalak, mi nagyobb szerephez is juttattuk, mert nálunk ő fordította be a királyi gályát önkezével a habokba. Faltam, mint egy igazi dramaturg, a szüleim könyvtárát, mit játsszunk el önmagunk élete mellett vagy szünetében, s a szerelem, a végzetes, szomjas, holtig tartó szerelem tudata jellemző módon ilyen spirituálisan ért el, igazán szeplőtlenül foganva bennem.

Mert persze minden, a férjhez menési vágy és képzelt asszonyéletünk állandó eljátszása meg a sok csodálatos szenvedéllyel terhes színdarab abból fakadt, hogy egyeben se járt az eszem, mint a szerelmen, és nem járt egyeben az Agancsosé sem, csak Gurigáék maradtak teljesen közömbösek, és ezért sorvadt el a fiúkkal való barátságom lassú halállal: szűknek éreztem a körüket. Mindig a világot akarták felfedezni, mindig valami nagy és bátor dolgon törték a fejüket, hősi tettekre, kalandokra vágytak, ha olykor, próbaképp, szóba hoztam a házasságot, a szerelmet, vagy rám se figyeltek, vagy úgy válaszoltak, olyan semmibe vevő módon, hogy hamar elment a kedvem a kísérletezéstől. A szülőkkel nem lehetett megosztani ezt a gondomat – mindjárt elmondom, miért –, maradt Agancsos, de ő legalább teljesen és egészen megértett.

A szerelemről nekünk sose beszéltek otthon, csak következményeit taglalták: ismerős házasfelek eltávolodását, felbontott vagy muszáj-eljegyzést, rémes jeleneteket férj-feleség között, botrányos válást, házasságtörést (nyilván azt remélve: nem értjük), olykor, optimális esetben, gyerekek születését. Amit életünknek ebben a szakaszában erről a titokzatos érzelemről gyanítottunk vagy képzeltünk, azt mindketten Agancsossal a felnőttek akarata ellenére szedtük fel. Egyszer meghallottam, hogy apám azt meséli anyámnak, milyen különös, szinte bűnös módon érzett szerelmet ötesztendős korában egyik nála jóval idősebb unokanővére iránt, s milyen furcsa, hogy hajdani kisfiú-indulata féltékenységgel, kínnal, sőt fizikai kívánkozással is párosult. Ez nemcsak azért döbbentett meg, mert valami olyat közölt az apámról, amit egyszerűen nem tudtam elhelyezni az életében, hanem mert túl sok új fogalom kapcsolódott a szerelem szóhoz, amely ezek szerint kínos is lehet, s fizikai kívánkozás járhat vele. Fogalmam se volt róla, mi lehet ez a kívánkozás, de ösztönöm megérezte, hogy olyan valami, amiről éppúgy nem illik beszélni, mint azt megtudakolni, hogy születnek a gyerekek. (Ezt megkérdeztem egyszer anyámtól; éppen fürdetett. A kép teljes élességgel megmaradt bennem, régi fürdőszobánk berendezésének emlékével együtt, a sublóttal, amely a viszonylag tágas helyiségben állt, s amire mindig ráültettek piros szegélyes frottírtakarókba bónyálva, míg szárazra törültek a fürdő után. A sublóton ültem akkor is, mikor megpróbáltam puhatolózni, anyám kétségbeesetten nézett rám, s életében először s utoljára elvesztette biztonságát. Rám kiáltott, ne kérdezzek tőle ilyen ocsmányságokat, különben elmegy örökre. Annyira fájt, hogy ijesztgetett, s hogy éppen ő, aki annyira más és több, mint bárki felnőtt a világon. Sokáig próbáltam úgy féken tartani a gondolataimat, mint egy csordát, hogy ne bitangoljon megint a tudatomba a nyilvánvalóan mocskos dolog, amitől anyám örökre el akart bujdosni a házból, persze, hiába. Nagylány lettem, mire végre tájékozódni tudtam neveltetése körülményei között, míg végre megértettem múltját, fiatal éveit, s minden a helyére került, szigorú dédanyám alakja, zavaros szerelmi életű nagyszüleimé, főleg nagyanyámé, akinek kalandos sorsa, kusza viszonylatai miatt mindig az én ártatlan anyámat lakoltatták, kifejlesztve benne olyan esztelen gátlásokat, amiket megsínylett mindkét házassága. Akkor már csak sajnáltam emiatt, tehetetlenül, a segítség minden reménye nélkül – ugyan hogy tudtam volna én, a gyereke rendbe hozni azt, amit annyi szerencsétlen kezű, prűd és kegyetlen felnőtt valamikor ellene vétett.)

Apámtól nem kérdeztem semmit, ami szexuális dolgokra vonatkozott, apám férfi volt, ez megnémított, akármilyen jó barátok is voltunk, még előtte se bírtam szóvá formálni, ami érdekelt, nyugtalanított. Így ilyen tekintetben szülői irányítás nélkül nőttem fel, akárcsak Agancsos, egymásra voltunk hát utalva egészen, illetve az iskolai W. C. ocsmány képeire, vagy a többi osztálytársunk információjára kellett hagyatkoznunk. Ám láthattunk mi akármilyen rajzot, hallhattunk bármit az osztálytársaktól, csak nem értettük, hogy a felnőttek mit csinálnak egymással bizonyos alkalmakkor, illetőleg hogy amit mégis csinálnak, azt miképpen. Ezt még akkor se tudtuk elképzelni, mikor a házunkban vagy az utcán állatokat láttunk párosodni, mint ahogy a gyerekek születéséről se volt fogalmunk, bár ott guggoltunk macskáink mellett, ha kölykeztek, láttuk előbukkanni testükből burkostul a kiscicákat. Ez természetes kép volt, szokott, ismerős, érthető, állatok úgy jönnek a világra. Eszünkbe se jutott, hogy bármi hasonlóságot tételezzünk fel emberek és állatok között, s akárki akármit mondott, csak nem fogtuk fel azt, amire kíváncsiak voltunk. A probléma annyira izgatott bennünket, hogy mint végső segítséghez, ahhoz a Kuci nevű iskolatársunkhoz fordultam, akivel nemcsak hogy barátkoznunk nem volt szabad, de szóba sem nagyon állhattunk vele: Kuci rossz hírű kislány volt, s nem ok nélkül, mert nemcsak hogy nem titkolta, de egyenesen híresztelte: ő nemcsak tudja ezeket a titkokat, de maga is csinálja mindazt, amit a szerelmesek, amit a házasfelek. Nem szóltam Agancsosnak, nem hűtlenségből; művészi irigységből. Gondoltam, ha legközelebb játszunk, elkápráztatom szakértelmemmel, ha ismét filmrendezésre kerül a sor.

Magam mentem el Kucihoz. Szép kis ördög volt, teljesen más, mint Agancsos szőke, kék szemű, fehér bőrű szépsége, Kuci olyan volt, mint a parázs, haja göndör, szeme fekete. Úgy nézett rám, hogy gyerekértelmem is felfogta, nemcsak mulat most rajtam, de le is néz, úgy éreztem, joggal. Nem volt szabad, hát nem szóltam hozzá eddig én sem, most bezzeg, hogy szükségem volt rá, milyen jól tudom, merre laknak.

Kuci mamája elragadtatva rohangált konyha és szoba között, amikor beállítottam, étellel kínált, simogatott, úgy örült szegény, hogy végre valaki felbukkan náluk az iskolából, fogalma se volt, milyen híre van a lányának. Kuci azt mondta, hajlandó rajtam segíteni, mégpedig úgy, hogy igazán mindent megtudok, amit szeretnék. Majd rábeszéli a barátját, Gyurit, aki ott lakik az udvarukban, hogy megmutassa nekem azt a részét, amivel különbözik a lányoktól, de láthatok majd mást, többet is. Kedves volt, fölényes, higgadt, én majdnem elájultam, annyira izgatott lettem. Nem volt ez jó izgalom, mert tulajdonképpen féltem, és szégyelltem is magam attól, ami következni fog, ugyanakkor azt éreztem, mégis a végére járok mindennek, akármi legyen is az ára vagy a következménye, egy tudós halálmegvető bátorságával maradtam a veszélyes terepen, aki érzi, bármelyik pillanatban felrobbanhatnak a lombikjai, mégis végrehajtja a kísérletét. Mikor az udvaron felbukkant a kamasz, akiről sokat beszéltek az osztályunkban, de akinek a Kucival való kapcsolatában sajátságos módon egészen addig a percig nem hittem, míg meg nem jelent, hirtelen mégis elviselhetetlen irtózás fogott el, és odasúgtam Kucinak, ne szóljon a fiúnak, nem akarok már látni semmit. Sose fogom elfelejteni Kuci mosolyát, ahogy rám nézett, gyáva, sovány békára, akit nem tiltottak ki senki házából, s aki itt reszket és tehetetlenkedik mellettük. „Csak gyere – mondta –, gyere csak, szépen” – az anyjának meg odaszólt, elmegyünk hármasban játszani. A néni boldogan nézett utánunk; valami uzsonnát emlegetett, a kamasz közöttünk lépdelt, én a kapu felé sandítottam, de Kuci fogta a kezemet, hogy el ne szaladjak. „Lejön” – mondta Kuci a kamasznak, az nem szólt semmit, mintha süket volna, és mentünk hárman, én majdnem vakon az ijedtségtől, hagytam, hogy Kuci húzzon. Most már tudom, hogy neki nagyobb szüksége volt rám, mint nekem őrá, hogy nemcsak tanút akart felnőttes életéhez, de bűntársat is. A kamasz ügetett mellettünk, kifejezéstelen arccal, majdnem unatkozva, ismertem látásból, bár nem tartozott Guriga köréhez. Nem szólt egyikünkhöz sem, csak jött velünk, Kuci ujjai mindvégig a csuklómon, míg alá nem ereszkedtünk a pincébe.

A ház régi volt, minden helyisége bolthajtásos, a pincéje is öblös, alagútszerű, ha nem úgy s nem akkor látom, még élvezem is, és titokzatosnak találom, így csak azt éreztem, mindjárt megfulladok. A kamasz vezetett a pincerekesztékek előtt kanyarodó folyosó legvégéig, a mosókonyhába. Pára és mosásszag volt, teknők, üstök, még kályha is, s a kályha mellett összehajtogatva zsákok. Kuci nem gyújtott villanyt, lehetett valamit látni. Mélyen az úttest alatt voltunk, egy poros, kinyithatatlan ablaknak tán a negyede eresztett be egy kevés világosságot odafentről, fel vagy ki éppúgy nem lehetett látni, mint le vagy be. „Ide állj” – mondta Kuci, aztán végigfeküdt a zsákokon, s ott a zsákok tetején és szemem láttára olyan nyugodt természetességgel adta át magát az ölelésnek, amilyen dúltan és megszégyenülten én álltam itt a közelükben. Lassú, kidolgozott, elegáns ölelés volt, nem gyermekes, nem is naiv, hosszú, régi gyakorlat eredménye. Nem vártam meg, míg befejezik, egyszerűen nem bírtam megvárni, pedig voltaképpen alig láttam belőle valamit, s amit mégis, az semmivel se vitt közelebb a titok megfejtéséhez, de ahhoz elég volt, hogy intenzív, hányingeres undort ébresszen. Rohantam vissza a lépcsőkön, a felvilág felé, Kuci anyját szerencsére nem láttam, míg átvágtam az udvaron, úgyis azért imádkoztam, hogy elmehessek onnan szó és magyarázat nélkül. Mire hazaértem, lecsillapodtam valahogy. Aminek tanúja lettem, nem kínozott többé, elintéztem magamban azzal, hogy Kuci megint hazudott, s valami ronda játékához keresett tanút. Csinálnak ők ott valamit, valami ocsmányat, a pincében a férgek között, a zsákokon, de hogy lenne az a szerelem, és hogy születhetnének ilyesmiből gyerekek, hát ki az az őrült, aki elhiszi, hogy az én szüleim lejártak egy pincébe, vagy az Agancsos ápolt, szép anyukája egy mosókonyhában zsákokon feküdt. Akkor már haragudtam magamra, miért is kértem én útbaigazítást bárkitől, főleg Kucitól, akinek köztudomású, hogy még a lélegzete is hazugság. A szerelmesek csókolóznak, ilyet láttam színpadon, moziban, de mindig csak lakásban vagy a szabad ég alatt, amit Kuci csinált a pincében, az nem tudom, mi, de feltétlenül olyan, aminek nem lehet semmi köze a szerelemhez. Annyira kusza képet őriztem meg arról, aminek a tanúja voltam, hogy tulajdonképpen nem is tudtam elmesélni Agancsosnak, mikor végre beszámoltam róla, hol s miért jártam. A pince, a kamasz, a zsákok, Kuci, a negyedablak s a tény, hogy mint amikor W. C.-re megyünk, ki-ki a zsákon megbontotta a ruháját, reménytelen és degusztáló mozaik volt, egy darabig tárgyaltunk róla, aztán elfelejtettük. Elfogadtuk a szerelem tényét a szerelem tartalmának ismerete nélkül, és játszottuk tovább titokzatos játékainkat.

Aztán egyszer csak megoldódott minden. Olvasás közben oldódott meg, váratlanul, magyarázat és előzmény nélkül, a szerelem, a végzetes, a szomjas, spirituális eszközökkel kerített hatalmába. Rengeteget olvastam, összevissza mindent, s egyszer csak észrevettem, hogy szerelmes vagyok valamelyik olvasmány férfi hősébe. Most már nem kellett keresnem magyarázatot többé, milyen ez az érzés. Megfogalmazni változatlanul nem tudtam volna teljes értékkel, de már éltem a szerelmet. Lázasan, féltékenyen, reszketve, gyűlölve, akit a hős helyettem a regényben vagy a színdarabban feleségül vett, éreztem a kötöttséget ehhez vagy ahhoz az irodalmi alakhoz, s bár szentül hittem, annak, amit érzek, semmi köze nem lehet ahhoz, ami Kuci zsákjain szemem láttára történt, valami köze mégiscsak volt, mert zöldbéka testem egész biológiája belerendült. Szerelmem tárgyai sűrűn változtak, nem voltam monogám. Akibe beleszerettem, annak céljaim szerint változtattam az életén, ha írója koncepciója szerint esetleg meghalt, feltámasztottam, ha egyéb akadályok, mondjuk, feleség állt volna az utunkban, habozás nélkül megöltem a feleségét, aztán elkezdtem önmagamban, és ezúttal Agancsos kihagyásával immár harmadik áttétes játékomat, amiről már valóban csak én magam tudtam. Itt már nem voltam Robert gróf felesége, Mabel Shanlet (mert így hívtak), sem egyéb közös szerzeményű színdarab vagy átírt regény hősnője, mondjuk, Karenina Anna, hanem én, személy szerint én, a Szabó Elek és Jablonczay Lenke lánya. Első férjem Winnetou volt, az indiánvezér, leginkább hallgatagsága, tartózkodó magatartása és állandó segítőkészsége miatt választottam (még akkor nem sejtettem, milyen alapvető igényem marad felnőtt koromban is, hogy merev, hallgatag, tartózkodó férfi figyelme forduljon felém), cseppet sem zavart, hogy May Károly nem hagyta életben a harmadik kötetben, nem vettem tudomásul, nekem élt. Csak vadásznia nem volt többé szabad, mert sajnáltam az állatokat, így mindig vendéglőben étkeztünk, és persze elvégeztettem vele az egyetemet, mert kicsit zavart, hogy nem járt iskolába. Utána Szentirmay Rudolfhoz mentem feleségül, mehetett szegény Flóra világgá, a szpadasszent, mikor a párbajra sietett, egyszerűen elüttettem egy szekérrel. Végül aztán évekre megállapodtam Posa márkinál, akit mihelyt lelőtték, azonnal feltámasztottam, a fellázadt spanyolokkal pedig kivégeztettem Fülöp királyt. Az egyetlent, ami komoly akadály lett volna köztünk, Posa nagyvonalúan megoldotta. Nem tudtam, mi a máltai lovag, s mikor kérésemre apám megmagyarázta, azonnal láttam, addig szó sem lehet arról, hogy megesküdjünk a debreceni nagytemplomban, míg Posa ezt a kínos ügyet el nem intézi. Ám még sírnom se kellett, Posa fogta a Heidelbergi Kátét, s áttért reformátusnak azonnal. Így éltem, nemcsak hogy sosem egyedül, de nem is mindig mint önmagam, hanem olykor színdarab szereplőjeként, olykor jövendőbeli, felnőtt lényem gyanánt Lesley majorban mint Robert gróf felesége, olykor meg folyton cserélődő irodalmi hős férjeimmel, egyszerre három-négy formában, hűséges társammal és bizalmasommal, Agancsossal, heves és állandó, boldogító napsütésben.

Ha beteg voltam, Agancs nem jöhetett át hozzánk. Ha visszagondolok az ágyban töltött időszakokra, sosem az jut az eszembe, hogy szenvedek, vagy rossz volt, pedig nyilván nem volt kellemes egyik gyermekbetegség sem. Ám otthon olyan apparátus működött, hogy elfelejtsem, akármi kínozott is, hogy ezekről a hetekről különösen fényesek az emlékeim. Ilyenkor soron kívül is mesék születtek, s mikor nem voltam lázas, és nem kellett a szememet félteni, anyám kártyázott velem, vagy papírt-ceruzát adva a kezembe, akasztott embert és verses szekretert játszottunk. Az akasztott ember abból állt, hogy anyám felírta a papírra egy szó első és utolsó betűjét, mondjuk, a kutya szóból a k-t és az á-t, az u-t meg a ty-t kipontozta, s nekem ki kellett találnom, mi az a fogalom, amelynek csak kezdetét és végét mutatta a jelzés. Magán- vagy mássalhangzókat kellett mondanom sorra, anyám a megfelelő, kipontozott helyre írta be, ha valamelyik a feladott szóba illett, ha nem találtam el, elkezdte rajzolni az akasztófámat. Ha, mondjuk, a kutya szóba r-t javasoltam, húzott egy függőleges vonalat, ez volt az akasztófa függőleges cölöpe, ha a második hangot se találtam el, és azt mondtam például: „o”, húzott a cölöp tetejébe egy másik vonalat, és már állt is a rémes tákolmány, amelyre menthetetlenül rákerültem, ha nem sikerült rájönnöm, milyen betűk alkotnak az adott kezdő- és záróhang között értelmes szót. A következő tévedésnél a kampó, aztán a kötéldarab, utána már a fej következett, az akasztás ténye akkor fejeződött be, ha az embernek már a második lábát is felrajzolta ellenfele, s ott fityegett a papíron bús képemása.

Hosszú összetételeket nehéz volt kitalálni, gyakran irgalmatlanul felakasztottak, borúsan pislogtam, mikor a fejem már ott volt a papíron, éreztem, utolsó perceimet élem. Ha én adtam meg a szót, anyám voltaképpen nem is játszott velem igazán, csak azt mímelte, hogy játszik, olyan szókincse, nyelvérzéke, olyan káprázatos nyelvészfantáziája volt, hogy csukott szájjal nevetgélve engedte, hogy majdnem felakasszam, szándékosan csupa nem az általam feladott szóba illő hangot javasolva, mikor aztán már diadalmasan készülődtem, hogy megrajzoljam a másik lábát az akasztófán, egyszerre kimondta a legkomplikáltabb összetett szót is, amiből azonnal látnivaló volt, hogy az első pillanatban tudta, mit kell kitalálnia, csak hagyott rajzolgatni, élvezni a momentán áldiadalokat. (Ha kártyáztunk, ugyanígy tett, rengeteg kártyajátékot ismert, fölényesen, remek kombinatív készséggel játszott komoly, igazi játékokat is, engem, ha a lapjárás végképp hihetetlenné nem tette, pici koromban mindig nyerni hagyott eleinte, aztán mosolygott egyet, s máris ott álltam, kezem teli rosszul választott, rosszul elrendezett lapokkal, elvesztve a játszmát, ha pénzben játszottunk volna, ugyan fizethettem volna neki. Hogy figyeljek vagy kombináljak, az eszemet használjam, következtessek, gondolkozzam még a játékban is, ő tanított meg rá.)

Rendkívüli nyelvkészsége később is bámulatba ejtett, mint valami jó ételt, ízlelgette a ritkább magyar szavakat, kifejezésmódja, soha el nem hagyott debreceni dialektusa, szavai, mondatfelépítésének rendkívüli plaszticitása mindenki figyelmét magára vonta, idegenek szólították meg már pesti lakos korában, ha bevásárolni ment, elragadtatott pénztárosnők kérlelték a közértben, beszéljen velük, hozzájuk akármit, csak hallhassák tovább. Hogy a nyelv struktúrája, általában a nyelvtannal való foglalkozás olyan mértékig kenyeremmé és szenvedélyemmé vált nekem is, teljességgel neki volt köszönhető, nyelvtani játékaink felértek a legizgalmasabb szórakozással, könnyen elhittem neki, hogy tanítóképzős korában ő volt az első a magyar nyelvtan ismeretében az osztályában, hisz még nyolcvanéves korában is gyakran arra kért, kérdezzem őt mondattanból, mondjak neki komplikált összetett mondatokat, hogy elemezze, fejtse meg. Ültem ágya szélén, vizsgáztattam, ő itta a kávéját, szívta elképzelhetetlen mennyiségű, maga töltötte cigarettáját, és nevetve, köhögve egy pillanat alatt megoldotta legnehezebb feladványomat is, s rám sandított, büszkén és gyerekesen, mit szólok hozzá. De játszott csak úgy, magának, egyszerű szavakkal is, továbbképezte őket, arra törekedve, hogy tudna az új képzővel valami váratlan jelentésváltozást elérni, gyűjtött szinonimákat, tájszavakat is, este meg azon aludt el, hogy verseket mondott fel magának, hosszú balladákat vagy többkötetes, tizenkilencedik századi regények tartalmát.

Egész pici koromban ráfogott a verses szekreterre is. Első verstani óráimat betegágyamban adta. „Írok egy sort a papírra, aztán a papírt behajtom, hogy ne lásd, mi a szöveg. A behajtott papírra kívül azt írom rá, hány szótagból állt a sorom, mondjuk, hogy tizenkettőből, és ráírom azt is, mi volt nálam a legutolsó szó. Akkor te írj egy másik sort, számold ki az ujjadon, hogy a tied is éppen tizenkét szótagból álljon. Mindegy, miről szól a sorod, szólhat akármiről, egy a fontos, hogy olyan szóval fejezd be, ami éppúgy hangzik, mint az én sorom utolsó szava, amit kívül felírtam a papírra. Mondjuk, hogy én azzal végeztem: »kabát«. Akkor te keress hozzá olyan szót, amiben elöl van egy a, hátul meg egy á, ilyesmi, hogy magát, haját, és ahhoz találj ki valami sorelejét. Ha megvagy, írd a papírra, és írj mindjárt egy új sort is, de ennek már más legyen a vége, másféle szó, aztán most te hajtsd be, amit csináltál, hogy én ne láthassam, és te írd fel a legutolsó szavadat, hogy én keressek az én új soromban hasonló hangzású véget annak, amit majd én találok ki. Mikor már sok sorunk lesz, elolvassuk a versünket, csuda nagy bolondság jön ki belőle, mert hiszen te nem tudod, hogy én mit írtam, én meg nem tudom, mit írtál te, a kész szövegnek nem lesz se füle, se farka, majd meglátod, hogy dűlni fogunk a nevetéstől.” Így tanultam meg tőle a rím fogalmát, így tanultam meg ráfigyelni, hogy a szabályos sorok azonos szótagszámból állanak, így tanultam meg, ahogy az évek teltek, egyre differenciáltabb fogalmakat is, jóval azelőtt, hogy az iskolában ilyen jellegű képzésre fogtak volna.

Önálló verseimre a verses szekreterben elért sikereim buzdítottak. Első verseimet az ajtóra írtam. Ennek látszólag nem volt értelme, mert könyv és papír bármely mennyiségben rendelkezésre állt otthon, csak azért mégse volt ez minden jelentőség nélkül. Az ajtó családtagjaink egyike volt, élő figura, amely részt vett az életünkben. Nálunk az ajtó volt a Fasti Consulares, csöppet se lepett meg később latin órán, mikor közölték, hogy a rómaiak viaszos fatáblán leveleztek. Ajtóra jelezni voltaképpen apám kezdett nálunk, odaállított, és ceruzavonással havonta megjelölte, mennyit nőttem. Az ajtónk olyan volt, mint egy napló, dátum is állt minden vonáska mellett. Nagytakarításkor mindent le lehetett mosni, csak azt az ajtót nem, amely a hálószobánkba vezetett, apámban babonás félelem élt, hogy a jelzések valami összefüggésben állnak az életemmel, növekedésemmel, s ha eltünteti az ajtóról a ceruzajelzéseket, meghalok, esetleg nem fejlődöm tovább, törpe leszek. Így maradtak meg a jelzések, én meg megtanultam tőle, hogy lehet, hogy szabad ajtóra írni, hogy igazán jelentős dolgokat ajtóra ír az ember, azon próbálgattam hát friss tudományomat ronda betűimmel. Azt se távolították el, rólunk már úgyis olyan rossz véleménye volt mindenkinek, hogy mit se módosított a rólunk formált képen, hogy van a lakásunkban egy almazöld ajtó, amelyre a Szabó gyereknek szabad írnia, amelyre rajzolhat is, és amely hovatovább a legsajátosabb külsőt ölti fel. Józanabb rokonaink eleve számoltak azzal, hogy ilyen nevelési metódus eredményeképpen úgyis haramia lesz belőlem, de megérdemlik az olyan szülők, akik ennyire nem hajlandók civilizálni a gyereküket. Verseim eleinte egyszerű rímpárok voltak, olyasmik, mint Elek-lelek vagy barna-marha, s nyilván a szekreterjáték gyakorlatából kaptam rá kedvet. Mikor már nagyon sok rímpár volt az ajtónkon, apám adott egy pepita füzetet, ezentúl abba írjak, nem mintha az írásom nem mutatna jól a lakkon, inkább amiatt, hogy talán kísérletezzem hosszabb sorokkal is, ha már ilyeneken jár az eszem, ilyesminek, hogy Elek-lelek, nincs sok értelme, nem árt az, ha egy verssor ki is fejez valamit. Ajtón nem lehet igazán fogalmazni, tanított; érvei igazságát annyira beláttam, hogy áttértem a füzetben való nagyobb kompozíciók készítésére.

Akkorra persze már volt fogalmam arról, mi az igazi vers, az a valódi, ami más, mint a nevettetésre szánt játék, a szekreter vagy az én rímpárjaim. Sok igazi verset tudtam könyv nélkül, elengedve csepp csolnakomat Arany János művészetének óceánján, majdnem felnőttes szenvedéllyel figyelve alkotóerejének szinte fájdalmas boldogságot szerző csodáira. Mint Odüsszeusznak, nekem se jutott eszembe betömni a fülemet, ha ez a hollóbajuszú, diószemű szirén énekelt, mit bántam én, mivel fizetek érte később, csak az a hang, az a senkiéhez nem hasonlító, énekeljen nekem. Arany soha egészen meg nem értett és éppen ezért a varázslatosnál is varázslatosabb balladái talán pontosan hézagos kifejezési módjuk, brutális szűkszavúságuk miatt váltak eggyé velem, annyit és annyiszor olvastam őket, hogy rájöjjek titkukra, hogy felfogjam végre is, mi történt a hősökkel, hogy a végén már tudtam a legtöbbet könyv nélkül is.

Elkezdtem verset írni egy pepita füzetbe, amelyet szüleim sosem akartak átlapozni, ha magamtól nem tettem elébük, sose emelték ki a fiókomból engedélyem nélkül, s amelynek tartalmát a legkisebb emóció nélkül vették tudomásul, mikor végül is megismerték, mert hiszen mind a ketten jól verseltek, és az effajta tevékenykedés, mint amit én a szürke füzetben műveltem, olyan hétköznapi jelenség volt a szemükben, hogy az ellentéte ütötte volna meg őket, mert hát ha családjaikban mindenki tud, meg tudott verset írni, én miért volnék más. Az a gyanútlanság, amellyel azonnal odaengedtek későbbi pályám arénájába, az az önfeledtség, amellyel végigélvezték verskísérleteimet, ahogy nem biztattak, hogy akkor is írjak, ha éppen nem volt kedvem, de nem is tiltották, ha látták, hogy ezzel foglalkozom, gyanútlanná és szabaddá tette a gyerekkoromat. Senkinek nem fordult meg a fejében, hogy hivatásos író lesz vagy legyen belőlem, hiszen anyám novellái, meséi meg-megjelentek a helyi lapokban, de sose sikerült kitörnie a háztartás köréből, miért sikerülne hát nekem, jogász apám pláne nem is kívánkozott írónak, legfeljebb asztalosnak vagy kertésznek, s igazán csak a saját örömére írt. Meglepődés helyett inkább tanított ő is. Mikor először írt előttem szonettet, csak úgy, a vállán át, hátraszólva megértette velem, mi az a terzina, s szintén csak mellékesen, ahogy általában tágította az ismereteimet elképesztő tudásanyagával, azt is közölte, ki és mikor írt a magyar irodalomban szonettet és azt tanácsolta, próbálkozzam meg nyugat-európai versformával én is.

A füzet tanúbizonysága szerint két dolog kötötte le figyelmemet, a politika és a szerelem. A politika még csak meg volt magyarázható, tanrendünk tükrözte a húszas évek Magyarországának eszmevilágát. Soha életemben nem láttam idegent a görög B. nénin és a kis ezredesen kívül, ám lírám megvetéssel ostorozta a köröttünk élő népek apraját-nagyját, a nagyhatalmakat sem különben, amiért magunkra hagytak bennünket nagy veszedelmünkben; indignálódva felhívtam figyelmüket arra, mit tettünk mi, magyarok, a világért különféle történelmi időszakokban, több államot meg is fenyegettem, hogy várjanak csak, lesz még a kutyára dér. Honfibánatom és vad magyarságom még csak érthető következménye volt az iskolai tananyagnak, ám hogy a bánatos szerelmes póza honnan ragadt rám, azt utólag se tudtuk kideríteni.

Színdarabjaimban, folytatásos játékaimban – legalábbis a végén – mindig diadalmas szerelmes voltam, győztes és gyönyörű, a férfiak csak bámultak rám, ha megjelentem valahol, öten-hatan versengtek egyszerre kezemért, Róbert gróf, a férjem, a megőrülésig imádott. Szerelmes verseim viszont folytonosan sírtak, epedtek, egy földön heverő, a viszonzatlan szerelem megalázó élményétől letepert fájvirág siránkozott és ajánlkozott a soraimban, sőt olykor zsarolta is imádottját azzal, hogy ha nem fogadja el érzéseit, majd nézheti, mi lesz, hogy számol el a jóistennek arról, amit vele cselekedett. A versek később, amikor elolvastam őket, azért döbbentettek meg, mert mintha nem ugyanaz a személy írta volna őket, aki a drámai műveket vagy az életjátékot kitalálta, felnőttként persze világos volt, hogy az a Proteusz gyerek, aki a sirámokat írta, az még önmagával se volt azonos, nemhogy azzal, akinek élete se volt, csak szenvedései.

Mikor a füzet betelt, apám azt mondta: ez már valóságos kötet, adjunk neki címet, minden könyvnek van címe. Kértem, adjon ő, azt felelte, nem, legyen csak az egész az én munkám, címet is magam válasszak neki. Törtem a fejemet, de nem jutott eszembe semmi, átnéztem az otthon levő versesköteteket, de a legtöbbnek csak annyi volt a címlapján, hogy valakinek a versei vagy költeményei. Megint megkérdeztem a szüleimtől, mi jöhet még szóba, apám sorolt régi és új variációkat: Kesergő Szerelem, Boldog Szerelem, Cipruszlombok Etelke sírjánál, Lilla dalok, Harcidalok. Nem tetszett egyik sem. Hát akkor Vér és Arany, Levelek Írisz koszorújából. Nem vonzottak. Nem tudtam kifejezni magam, de éreztem, hogy a verseket két énem fogalmazza, és legszívesebben két címet is adnék nekik, egy olyat, ami azt mutatja, mit érzek a hazám iránt, és egy olyat, amiből az derül ki, milyen boldogtalanul szerelmes vagyok.

Itt megakadtam. Rájöttem, hogy megírni nem röstellek semmit – ez döntő momentum volt, jelentős pillanat az életemben, csak még nem tudtam róla –, de azért nem szeretném mégsem, ha mindenki tudná, hogy én szerelemért esedezem, és a szerelmemet visszautasítják. Szerettem volna, ha azt hiszik rólam, hogy csak úgy tiprom a szíveket, hogy számtalan szeretőm volt és van (a szerető szót elsődlegesen értettem, azt gondoltam, az a szerető, aki a szokottnál, az átlagosnál jobban szereti az embert), ha mindenki azt képzeli, több kérőm volt, és csak rajtam állt, hogy még nem jegyeztem el magam. Leírni, ábrázolni a kudarcot differenciáltabb feladatnak, költőhöz méltóbbnak érződött, mint azt gagyogni, boldog vagyok, boldog vagyok, boldog vagyok, de abban a hitben hagyni a világot, hogy én ilyen határig nem kellek egy ismeretlen, titokzatos férfinak, mégiscsak borzasztóan zavart volna. Éreztem, nem vállalom a kötetnek csak a hazafias részét, nem fogom ráírni a nevemet, mert ha mégis eljutna idegenekhez, kinevetnek vagy sajnálni fognak, ami megalázó.

Eltettem a füzetet, nem adtam neki címet se, nem is írtam a címlapra semmit. Aztán egyszer csak rájöttem a megoldásra.

Szüleim vezettek rá, mint annyi mindenre, ami az irodalomhoz kapcsolódott. Hogy Ingeborg, aki önszületése napján azon töri a fejét, hogy az anyja, ha sejtette volna gyermeke jövőjét, nem hozta volna a világra, nem igazi Ingeborg, hanem valamiképpen Sárosy rokonunk, azt régtől fogva tudtam, mikor Tompát olvastuk apámmal, megtanított rá, hogy az Icarus versben nem a mesebeli Icarusról van szó, hanem rejtetten voltaképpen Magyarországról, a magyar szabadságharcról, a gyönyörű kísérletről, hogy kivívjuk végre a szabadságunkat. Az allegóriák megértetése után került szóba az írói álnév, hallottam az Eszter szerzőjéről, arról is, hogy apám kedvenc Dickense Boz néven is kiadta a könyvét, s hogy nem mindig írja ki az alkotó a valódi nevét, hanem másvalakinek kereszteli el magát. Azonnal megéreztem a rendkívüli lehetőséget, amely minden problémámat megoldja: írói nevet választok, csak azt kell eldöntenem, mi legyen az. Keresztnevem sok volt, öt, az elsőből, a Mária Magdolnából leválasztottam a Máriát, mert az azért én voltam, csak nem egészen. Családnév nehezebben akadt, de azért akadt az is. Apám anyja Várady-Szabó lány volt, rokonaink mind ilyen kétnevűek, elvettem nagyanyámtól a fele nevét, és ráírtam a füzetem szabadon hagyott első lapjára kacskaringós betűkkel úgy, ahogy azon a bizonyos délutánon a lantos piros Arany János kötetben láttam: Várady Mária kisebb költeményei.

Várady Mária nem sokáig élt. Mihelyt apám észrevette, hogy Várady Mária csinál mindent, amit én nem akarok vállalni, hogy Várady Mária szemtelen módon beköltözött hozzánk, és képzelőtehetségem máris úgy számol vele, mint egy különálló lénnyel, és valami Jekyll-Hyde kettősség indul meg a lánya lelkében, amiből nem nehéz kikövetkeztetni, hogy kurta lesz az út, míg Várady Mária eljut odáig, hogy mindent léleknyugalommal elkövessen, amitől apám lányát a józan megfontolás visszatartaná, mert hiszen nem azonos vele, hogy volna azonos, Várady Máriát kivégezték. Apám végezte ki, nem sokat teketóriázott. Kurtán, kímélet nélkül, olyan komolyan beszélve velem, mint egy felnőttel, közölte, vagy beírom a nevemet a füzetbe, és vállalom a verseket, amiket én írtam, vagy széttépi mindet, a versek megsemmisülnek, mert hiszen tulajdonképpen versek se lehetnek, ha én nem vagyok, ha azok Várady Mária művei. Igaz, hogy szégyelltem magam, amiért olyan alázatos szerelmes vagyok, hogy mindig könyörgök, a karomat nyújtogatom, sírok, de a hazafias verseimre büszke voltam, s azokat meg akartam menteni. Fogtam hát a radírt, kitöröltem Várady Mária fertelmes betűkkel írt nevét, és beírtam helyette a magamét. Megint megkezdődött valami, akkor se tudtam róla. Az ember csak később veszi észre az ilyesmit.

A műfajok közti különbség elég hamar megvilágosodott előttem.

Ha tele volt a szívem szenvedéllyel, mondjuk, eszembe jutott a törökök, az osztrákok, esetleg valamelyik más állam fondorlata, amely különösen rútul elbánt hazámmal, vagy egy hajdani csatatér, amelyet meghökkentően pontosan el tudtam képzelni, milyen lehetett, s amelyen sajátságos módon sosem maguk a halottak voltak számomra a legriasztóbbak, hanem a tehetetlen, sebesült, mindig szomjasnak képzelt katonák és a halálra sebzett csatamének, azonnal alkotássá oldódott bennem az indulat: verset írtam. A rímes forma tüstént megszabadított a feszültségtől, még akkor is, ha esetleg csak többszöri nekifutásra tudtam befejezni a költeményt, s ugyanígy volt, ha annak kívántam hangot adni, hogy boldogtalan szerelmes vagyok, és hasztalan epedem imádottam után. Szerelmi lírám pesszimizmusa csak kezdetben lepte meg a szüleimet, később elkönyvelték mint fantáziám újabb bizonyítékát, ama bizonyos hiába-lázmérős esten örökre tudomásul vettek rólam valamit. (Egyszer sírdogálva találtak az ágyamban, kezem-lábam jéghideg volt, egész testemben reszkettem, hiába raktak újabb és újabb takarót rám. Megmérték a lázamat, nem volt még csak hőemelkedésem sem, ennek ellenére apám orvosért indult, meg voltak győződve arról, hogy valami gyermekbetegség van rajtam kitörőben. Bár féltem szakállas, szemüveges, medvetestű első háziorvosunktól, mikor láttam, hogy apám már a kabátját keresi, nem közöltem, hogy nem vagyok beteg, s csak azért fázom és sírok, mert az imént az jutott eszembe, én szegény árva vagyok, eltévedtem kinn az erdőn a viharban, betemetett a hó, most fagyok meg éppen.)

A vers a nagy szenvedély vagy a momentán feszültség levezetője volt, a próza a világ tárgyilagos, személyemtől független szemlélete, az általam képzelt totális realitás. Ha elkészültem egy verssel, tüstént üressé váltam, súlytalanul lebegtem a világ felett, egyszerűen kiírtam magamból a bánatomat; verset írni olyan volt, mint egy heves, gyors ölelés. A próza mást adott, kevésbé lázas, de állandóbb örömet: a kontinuált alkotás mámorát. Ha verset írtam, sosem éreztem azt, hogy teremtek valamit, csak azt, hogy érzek, akkor is, mikor tudtam, hogy csak kitalálom az érzésemet. Mikor prózába fogtam, ha ismertem volna már ilyen szavakat, nyilván azt mondtam volna (mert ha megfogalmazni nem is tudtam, valahogy mégis sejtettem): most függetlenné váltam önmagamtól, kiléptem saját kis szférámból. Hősöm nem azonos velem, hősöm úgy a gyerekem, ahogy én a szüleimé. Én teremtettem őt, mint Isten a világot, ha akarom, király lesz belőle, vagy lefejezik.

A regény fogalmáig más regények ismerete vitt el, még nem voltam tízéves, s rendre olvastam már a tizenkilencedik század legtöbb nagy prózai alkotását. (Első regényélményem a Pickwick Klub volt, apám kedvence, a második is Dickens, a Dombey és fia.) Nem mindig értettem, mit akarnak ábrázolni, de valamit minden regényben találtam, ami elragadtatott, sőt amit fel akartam használni mint útmutatást, példát vagy ellenpéldát saját felnőtt, jövendőbeli életemben. Legtöbb bajom az alkotóknak az enyémmel gyakran homlokegyenest ellenkező szemléletével volt. Boncoltan például a Dombeyban Dombey alakját, kissé merevnek, de rendkívül rokonszenvesnek éreztem, úgy gondoltam, Florence anyja valóban „erőt vehetne magán”, és meglepett Edith sajátságos magatartása, mert igazán felfoghatatlan, miért nem tud békén megülni Dombey mellett, s miért szökik meg azzal a sokfogúval. Amellett, mint kiderült, az se kell neki; kibogozhatatlan, mi kellett volna hát igazán.

Bár költeményeimben állandóan szerelmes voltam magam is, mást értettem ezen az érzelmen, s mást is kívántam választottamtól, mint a nagy regények hősei. Miután fizikai kötöttségről nem tudtam semmit, a szerelem azt jelentette a számomra, hogy a világ legnagyobb áldozatait, hősiességét vagy lemondását nyújtanám a képzeletbeli keményszívűnek, de az nem tart erre igényt, s ez képzelt boldogtalanságom oka, alapja, lángoló soraim mögött kezdetben sose volt olyan kívánkozás, hogy értem tegyenek valamit, csak az, én hadd tehessek. Persze hogy a Bovarynéban minden részvétem Bovary úré volt, és csak a fejemet csóváltam, mit békétlenkedik annyit az az asszony. Úgy gondoltam, ha magam volnék Emma, én bizony jobban méltányolnám azt a derék orvost. Ritkán örültem annyira, mint amikor kiderült, hogy megmérgezte magát, szerintem úgyse volt létjogosultsága. Minden passzív figura bosszantott, ki nem állhattam Copperfield Dóráját, aki prototípusa volt a szememben a henye, munkakerülő, ostoba és a férfiak életét nehezítő, lehúzó nőnek. Ugyanilyen ingerültté tett Thackeray Ameliája, akinek állandóan a legrosszabbakat kívántam, s őszintén sajnáltam, hogy kedves Shakespeare-em csak darabokat írt, és nem regényt, mert az aztán tudott a kedvemre fogalmazni, az megmutatta volna, mi az élet. Shakespeare bezzeg tudta, hogy az olyan nőnek, aki még annyit se mer megvallani becsületesen, hogy elveszett a zsebkendője, és csak hazudik, köntörfalazik meg énekel, legokosabb kicsavarni a nyakát, Shakespeare tisztában volt vele, mi az igazi szerelem. Igaz, hogy Júlia is meghalt, de annak volt értelme, úgy kell élni, és úgy kell meghalni, ahogy Júlia élt és meghalt, az okos Júlia, a bátor Júlia, a leleményes, a vakmerő, a mindenre képes. Később meghatódtam gyerek magamon, amely olyan ártatlan butasággal elutasította magától a nagy realista regények nőfigurái zömét, milyen békélten, fejtörés nélkül, puszta ösztönből elfogadtam a szerelem egyetlen igazi ábrázolási lehetőségének a világirodalom talán legkoncentráltabban pusztulást és szerelmet egyszerre sugárzó, s a szerelemnek mint érzelemnek voltaképpen mitikusan veszedelmes, az érdekelteket halálba vivő sodrását legkifejezőbb remekművét, a Rómeó és Júliát.

Mai eszemmel már tudom, a nemek megfogalmazását gyerekagyam a hagyományossal ellentétes módon végezte: családomban erős nők éltek gyönge, szelíd, beteges vagy munkára képtelen férfiak mellett, s hordták vállukon a világ terheit. Nyilván ez volt a magyarázata annak, hogy magam mindig a munkálkodó, erős férfialakokba szerettem bele olvasás közben. Osborne György például senki se volt a szememben, egy nulla, egy féreg, se gőgjét, se szívtelenségét nem méltattam arra, hogy egyáltalán tudomásul vegyem ezt a hitványt, ám Dobbin, az aktív, nem mutatós, a mindig segítő, ott állt szóba jöhető férjeim listáján, ha nem is legelöl. Mert a regények olvasása nemcsak azt jelentette, hogy míg olvasok, szórakozom, vagy esztétikai élményeim vannak (Pegottyék bárkája vagy a Dingley Dell-i karácsony a Pickwick Klub-ban például azonnal tudatos esztétikai elragadtatás forrása volt!), hanem azt is, hogy akiről olvasok, az szerepet kap az életemben, az mind él, számolok velük, mint a fűszeressel vagy a vörös hasú pappal, mint akárki elevennel. Mint írtam, első férjeimet is regényekből választottam, és ha valaki azt mondta volna, mint ahogyan sem a szüleim, sem a barátnőm nem vetemedett volna ilyesmire, hogy azok, akiket én házasságkötés céljára kijelöltem, a képzelet szülöttei, nem elevenek, de mint ilyenek is, egyesek közülük a regény végére meghaltak, egyszerűen kinevetem, nem veszem komolyan.

A prózai művek olvasása azt tudatosította bennem, hogy az élvezet tovább tart, ha regényt vagy színdarabot tartok a kezemben, mint amikor egy versben merülök el. Ha olvasva tovább tart az öröm, akkor nyilván írva sincs másképpen, a versírás kurta élmény volt, kurta megbékélés. Állandósítani, nyújtani akartam a művészi közegben való tartózkodást: elhatároztam hát, hogy magam is regénybe fogok. Bejelentettem a szüleimnek.

Megdicsérték az ötletet. Mindenki pártolta irodalmi működésemet, mert csendes foglalkozás volt, olcsó is, órákig ültem, alkottam némán, nem zavartam senkit, amellett láthatólag én is jól mulattam. Apám úgy gondolta, a készülő mű befogadására nem lesz elegendő egy normális füzet, olyasmi, mint amibe a verseimet gyűjtöm, vagy szépírás gyakorlataimat végzem. (Fertelmesen írtam, alaktalan, rút betűkkel, figyelmetlenül, a szépírás gyakorlására másoltatott szövegeimre siralom volt ránézni, de siralom volt őket elolvasni is; másolásom sosem volt azonos szövegű az eredetivel. Hosszú ideig volt állandó téma nálunk az egyik hazafias vers füzetembe másolt variációja. A „Hajdankor, hajdankor, zivatarral, fénnyel, hős vezér, nagy Árpád örök dicsőséggel” kezdetű költemény így alakult betűimmel: „Hajdankor, hajtlankor, happankor, zivatarral, fénnyel”, világosan mutatva, hogy nem ismertem a „hajdankor” szót, értelmetlen betűsornak néztem, amit másoltam; a „hajdankor” olyan volt számomra, mint a telebutipáti vagy akármi magunk csinálta családi szó, s miért is ne, mikor mi, ha esténként rám csukták a hálószoba ajtaját, azt üvöltöztük egymásnak az apámmal: „efekerem”, ami körülbelül ennyit jelentett: „Szervusz, kedvesem, aludj jól, jó éjszakát!” Hajdankor vagy hajtlankor vagy happankor, mindegy volt, láttam én, hogy a könyvben nem így áll, de nem tartottam érdemesnek, hogy kijavítsam, minek, a hajtlan vagy happan legalább olyan szép és legalább annyira nem létező szó volt, mint a hajdan. Egyébként ha egy nem ismert szót puszta hangsornak fogva fel, értelmetlen varázsigévé torzítottam, még mindig kevésbé volt aggasztó, mint amikor rosszul olvastam el valamit, s a hibás olvasás értelmes új fogalmat eredményezett és fogadtatott el velem. Így olvastam például a Vidoni Szalámigyár óriási pingált betűit egyik sétánk alkalmával Vidmi Szalmagyárnak, egyszerre keltve derűt és aggodalmat sétáltató szüleimben, kik mellettem beszélték meg, mi istencsudája válhatik egy olyan kislányból, aki szemében a gazdag Vidoniék üzeme szalmagyár, és csak nem valami jövőbe mutató elszólás volt ez, csak nem fog nekem egész életemen át szalámi helyett szalma jutni, vagy nem növekszem tán olyan valakivé, aki útjait megszabja majd az a bizonyos szalma, ami mindenki másnak szalámi lesz, csak nekem, egyedül nekem más. Így olvastam a mérlegkészítő cégtábláján levő szöveget úgy, hogy méregkészítő, s voltam meggyőződve róla, hogy ez is engedélyezett foglalkozás, mérget keverni, eladni, ez nagyon imponált.)

A mi házunkban mindig ládaszám állt a papír, és volt otthon minden, ami egy kisebb papírkereskedés felszereléséhez tartozhatott volna, gemkapocs, megszámlálhatatlan ceruza, színes tinták, puha meg kemény fedelű noteszek, tollhegy marokszámra, a legsajátosabb tollszárakkal, köztük egy gyönyörűvel, egy fehér csontból valóval, amelynek kis ablaka is volt, és ha az ember belenézett, a schönbrunni Gloriette-et látta odabenn, és voltak persze üres füzeteink is. Apám megsaccolta, mennyi papír kelhet az én születő regényemnek, kiemelt vagy egy fél kiló tiszta papírt, fogott egy zsákvarrótőt, s nemzetiszínű vékony spárgával, amiből szintén göngyöleg számra volt otthon mindig, varrt nekem egy kódexet, még le is nyomtatta súllyal, mikor elkészült vele, hogy szebb formája legyen. Tessék, lehet bele regényt írni.

Mikor nekikezdtem, úgy tudtam a cselekményt, hőseim életét, még azt az írói üzenetet is, amit a prózai műnek továbbítania kell az olvasóhoz, mint később hivatásos író koromban. Szűkszavú, szigorú etikájú kamararegényem kész volt a fejemben: csak két szereplőt terveztem bele, a feleséget meg a férjet. Arról szólt, hogy a férj, Tasnády (keresztneve nem volt, úgy éreztem, finomabb, előkelőbb, ha nincs), aki igen gazdag, és boldogan él feleségével, a gyönyörű Szibillel, egyszer csak észreveszi, hogy a nyomor küszöbén áll, minden vagyonát elvesztette, szó sem lehet arról, hogy eddigi gond nélküli életét folytatni tudja, még a legprimitívebb életfeltételei sem látszanak biztosítottnak. Hosszú habozás után közli ezt Szibillel, aki magára kényszerített nyugalommal végighallgatja, aztán termeibe vonul, hogy átgondolja, mit tehetne annak érdekében, hogy könnyíthessen férje sorsán. Sok tépelődés és álmatlan éjszaka után végre rájön. Megvilágosodik előtte, hogy el kell hagynia Tasnádyt, hisz férje főleg amiatt szenved, hogy őneki most már nem lesz olyan jó dolga, mint eddig volt. Tasnádyra szörnyű önvád vár – gondolja Szibill –, meg fogja őrjíteni a szenvedés, hogy tragédiája hű feleségét is a nyomor szakadékába dönti. Eltökéli, megmenti férjét, akit imád, bár választott módszere krudélis. Úgy határoz, napról napra kevesebbet eszik, a legvégén már egyáltalán nem, akkor aztán éhen hal, s ha Tasnády kifizette a temetkezési költségeket, amire az immár feleslegessé vált jegygyűrűkből csak telni fog, akkor csaknem teljesen megszűnnek gondjai, még tán új életet is kezdhet, hátha majd özvegyen összeakad valami gazdag nővel, aki talpra állítja.

Nekikezdtem a munkának, önfeledten, részegen, elhanyagolva minden mást, s a lapokon megszületett Tasnády és megszületett Szibill. Mikor megláttam a nevüket a papíron, és átéltem, hogy az imént még nem volt ott semmi, már meg egy ember áll ott, akinek külseje van, szeme, sorsa, jelleme, s mindezt attól kapta, hogy én megírtam neki, és általában minden, ami a papíron történik, annak az eredménye, hogy én betűket raktam egymás mellé, s ebből lett Szibilléknek házuk, ruhájuk, szenvedésük, terveik, zilált anyagi helyzetük, sőt korai haláluk és özvegységük is, azt éreztem, soha nem élhetek át ennél varázslatosabb boldogságot. Több volt, százszor többet adó élmény, mint a vers, amelyről tudtam, engem, érzelmeimet adja vissza, honfibúmat vagy epedésemet, de mindenképpen csak engem, akkor is, ha nemzeti öntudatában megsértett honleányt vagy a szerelem miatt szenvedőt játszom képzeletemben. Ugyan mi érhető el a versekkel? Nem tudok bosszút állni egy nemzeten sem, a törökök nem is sejtik, mi róluk a véleményem, a szerelmemet meg hogy befolyásoljam a versben ontott könnyekkel mikor nem is létezik. Ám idegen teremtményeim életének és sorsa fordulásának szuverén ura vagyok – megrészegített hatalmam tudata.

A készülő regényt mindenki látta, a kis női mahagóni íróasztalon írtam, ahol a leckét is szoktam. Teltek a lapok a kódexben, senki sem unszolt, hogy mutassam meg. Házunkban olyan természetes funkció volt az írás, mint az, hogy fürdünk vagy fésülködünk, semmi feltűnést nem keltett, hogy nagyobb munkán dolgozom. Szerettem volna már teljesen készen átadni a könyvet a szüleimnek, de tovább tartott, míg elkészültem a munkával, mint eleinte képzeltem. Meglepett, mennyit kell érvelni, írni, ábrázolni, míg egy boldog feleség öngyilkossági szándékból éhen tud veszni, méghozzá úgy, hogy aki egy szobában alszik vele, és elvileg egy asztalnál étkezik (elvileg, mert az első fejezeteket leszámítva, mikor Szibill eleinte a látszat kedvéért még evett egypár falatot, csak Tasnády fogyasztott az ételekből, Szibill csak ott ült az asztalnál), hitelt érdemlő módon nem veszi észre, mi történik előtte, s úgy fogja fel Szibill különös magatartását, hogy nyilván gyomorrontása van, de ha nem is az asztalnál, a konyhában bizonyára csak eszik-iszik valamit, pirítóst, teát, amit ilyenkor az orvos megenged a betegnek. Csak a koplalás harmadik hete végén kezdett el Tasnády aggódni a feleségén, csakhogy akkor már késő volt, mert Szibillnek már csak igazán percei voltak hátra, csak annyi ideje, hogy elmondja férjének, mit is cselekedett érte. Nem vitt rá a lélek, hogy szegény asszony úgy távozzék az élők sorából, hogy az se tudja meg, milyen nagy lélek is volt ő, aki miatt mindezt vállalta. A végre mindent megértő Tasnády sírt is nagyon, többször megcsókolta a csontvázzá apadt Szibillt, s a regényt hősnőm temetésével zártam, temetéssel, amelynek évtizedekkel később annyi regényemben juttattam jelentős szerepet, leleplező funkciót. Szibill koporsóját, miután egzisztencialista alkotásomnak csak ez a két szereplője volt, mintha légüres térben éltek volna ezek ketten alföldi kastélyukban, csak Tasnády kísérte, aki utána nézve a koporsónak, azt zokogta: „Szibill, Szibill, de jó asszony voltál, most már csak magamról kell gondoskodnom ezután.” Az áldozat nem volt hát hiábavaló, Szibill lelke megnyugodva égbe szállt, a regény utolsó lapján a körülményekhez képest eléggé boldog Tasnády kocogott kifelé a temetőből, ismét előtte állt az élet, ezúttal az igényes, becézésre szoruló és rendkívül sokba kerülő Szibill nélkül.

Mikor alákanyarítottam a műnek, hogy Vége, letettem apám elé. Kérdezték, nem akarom-e magam felolvasni – szüleim gyakran felolvasták, amit írtak. Engem annyira megindított Szibill önfeláldozása, hogy féltem, elsírom magam, mondtam, olvassák el csak maguk. Anyám később elmondta, hogy borultak egymás nyakába a nevetéstől, mikor elolvasták, és hogy lesett ki ő az udvar felé, nem közeledem-e, nem hallom-e meg, milyen frenetikus hatással van rájuk hősnőm tragikus sorsa. Mikor nekem beszéltek a könyvről, megdicsértek, azt mondták, nagyon szép történet, érdekes is, de azt javasolták, foglalkozzam még vele egy kicsit. Anyám azt kérte, ne legyen olyan szomorú a vége, felhívta a figyelmemet arra, az olvasók nem szeretik a szomorú véget, ne kelljen annak a jó asszonynak meghalnia, inkább írjam újra az egészet, és az legyen benne, hogy Szibill segít a férjének abban, hogy talpra álljon megint. Értettem, mire céloz, hiszen mit el nem követett ő, hogy azokban a képtelen esztendőkben, mikor a tisztviselők szinte csak nominális fizetése miatt csak fúlódtunk a gondban, segíthessen apámnak, ám csak a fejemet ráztam, nem éreztem az életért indított harcot olyan magasztosnak, mint Szibill gyönyörű önkéntes halálát. „Küldd Szibillt dolgozni – mondta apám –, akkor Tasnádynak is lesz pénze, mindenki életben marad, még gyerekeik is lehetnek. Kérlek szépen, küldd azt az asszonyt dolgozni.”

Nagy búsan visszavittem a kódexet, eldugtam a fiókba. Ha összehasonlítottam a szüleimet más ismerős gyerekek szüleivel, láthattam, mennyire másképpen szeretnek engem, milyen megbecsüléssel, majdnem barátként, bajtársian. Ha azt akarják, hogy más legyen a regény vége, és Szibill éljen, nyilván rosszat írtam, csak nem akarják kereken megmondani. Hát elvégre úgy is be lehet fejezni, ahogy ők javasolják, meggyőzheti Szibill Tasnádyt kiváló jelleméről munkával is, nemcsak a halálával. Gondolkozni kell ezen, a regény eleje, Tasnády tönkrejutásáig, maradhat, aztán onnantól fogva, mikor Szibill elkezdi törni a fejét, mivel könnyítsen férje terhein, folytathatom másképpen.

Egész nap rosszkedvű voltam, nem a sebzett hiúság miatt, mert egyébként igazán megdicsértek. Amit éreztem, önmagam számára is megfogalmazhatatlan volt, csak azt tudtam, hogy kedvetlen gondolataim folyton vissza-visszatérnek Szibillhez. Kész volt bennem már a másik történet is az új Szibillről, aki dolgozik, vidám, később több gyereke van; ismét nem tudtam volna megmagyarázni – honnan szedtem volna ezeket a fogalmakat –, de éreztem a csontomban is a viszolygást a biedermeier családi boldogságtól, a piros arcú, lelkes Szibilltől, aki él kilencven esztendeig, addig szünet nélkül boldoggá tesz mindenkit, és maga is olyan boldog, hogy minden foga kinn van a nevetéstől. „Apám jót akar – gondoltam –, anyám is. Át kell írnom.”

Takarodó után aznap is jött a mese. Mikor úgy gondolták, már eléggé elálmosodtam, megcsókoltak, rám csukták az ajtót, kettesben maradtunk a sötéttel. Eldaráltam az imát, fejemre húztam a takarót, nem ment az alvás. Aztán egyszer csak mégis ment, onnan tudtam, hogy ment, mert hirtelen vége szakadt, és mikor kinyitottam a szememet, változatlanul sötét volt, tehát még éjszaka, ám kétfelől legyező lélegzetek emelték-ejtették a szobát. Máskor is megesett, hogy éjjel felébredtem, ilyenkor egyet fordultam, s már aludtam is tovább. Most is megváltoztattam a helyemet az ágyban, s visszacsuktam a szememet, vártam, hogy megint elszenderedem. Nem jött az álom. Egyre éberebb lettem, sajátságosan feszült.

És akkor a sötétben ott állt Szibill. Szibill nem volt látomás, semmiféle materializálódott gondolat, nem volt keze-lába, nem volt látható, és mégis ott állt, nagyon is érzékelhetően ott, és tudtam, azért van most mellettem, mert közölni akarja, ő meg akar halni. Nem érdekli, hogy van más megoldás, elismeri, hogy praktikusabb volna, ha dolgoznék, de ő már ilyen, ő csak ilyen esztelen módon tudja megmutatni magát és érzéseit. Ha elküldöm dolgozni, mint anyám akarja, és boldoggá is teszem, akkor ölöm meg csak igazán, mert ő akkor nem Szibill többé, az a Szibill, akit én teremtettem, hanem valaki más, az anyám szüleménye, nem az enyém. És azt is mondta Szibill, eszembe ne jusson sajnálni őt, mert éhhalála esztelenségében van valami olyan plusz, amiért semmi józanság nem tudja kárpótolni, és higgyem el, boldogtalan volna, ha Tasnády hirtelen visszakapná vagyonát, és nem volna indokolt számára a súlyos próbatétel.

Egyszerre ébredtek fel arra, hogy ébren vagyok, pedig nem is sírtam, pontosabban nem akartam sírni, inkább vinnyogtam, míg küszködtem az éjszakával és az önmagam teremtette figurákkal. Felgyúlt a fény, Szibill eltűnt mellőlem, ismét csak hárman voltunk a szobában, anyám, apám meg én.

– Fáj valamid? – kérdezte anyám. – Mi fáj?

Nem feleltem, átmásztam az ágyába. Megtapogatta a homlokomat, nem érzett lázasnak. Nem engedett el, ott tartott maga mellett a nagypárnán.

– Rosszat álmodott – mondta az apám. – Oltsa el a villanyt, aludjunk.

Megint sötét lett, de ebben a sötétben most már a felnőttek is hiába biztatták egymást, senki nem aludt vissza. Szibill megint ott állt a szobában, és nyilvánvalóan mulatott rajtunk, főként a felnőtteken, akik nem veszik észre, hogy ott van. Néha sóhajtott valamelyikünk, apám a torkát köszörülte. Egyszer aztán nem bírtam tovább.

– Hadd haljon éhen – suttogtam könyörögve.

Azonnal tudták, miről beszélek, ez volt bennük a csodálatos, hogy mindig tudták. Egyik a másiktól várta a választ, aztán végül is anyám szólalt meg:

– Jó, haljon éhen – mondta olyan természetesen, mintha azt közölné, fordítsuk meg a paplant. – Végül is ő tudja.

Apám hümmögött, szívszakadva figyeltem, mit felel. Szokatlanul sokáig tűnődött, míg végre belenyugodott Szibill pusztulásába, de végül mégis kimondta, és akkor csend lett. A fáradtság megrohant, letepert, visszadobott az öntudatlanságba, lehetett aludni. Szibill, mihelyt biztosította önmagát és csak halállal kifejezhető, esztelen és impraktikus szenvedélyét életem első regényében, ismét s ezúttal örökre eltűnt a szobából.