Szökevény harangocska
|
|
A páros üveghangra menetelnek is helyben, amiként Dédapó masírozott hajdan a közösöknél, pattantyús korában. Csöndes mosollyal figyel, bólogat az öreg, majd azt kérdi:
– Ezt magyarul tudjátok-e?
– Magyarul nem tanítják – mondják kánonban az énekes madarak.
– Miért nem tanítják?
– Mert románul kell menetelni.
A lánykák összenéznek, vicognak, vonogatják a vállukat. Csak az hiányzik még, hogy az elénekelt szöveg tartalmát kérje tőlük számon Dédapó. Ugyanis a mindennapi gyakorlás folytán hibátlanul fújják, de egyetlen szavát sem értik.
– De miért nem tanítják magyarul is? – ismétli Dédapa konokul, miközben a gyermekek már kinyargaltak az udvarra, s nem csupán a kérdést: maguk után az ajtót is nyitva hagyták.
Egyedül maradok mellette faggatásközelben. Anyám a tyúkhúslevessel bajlódik, az ifjú szülék elkomorultan hallgatnak. Hát nem maradtak otthon a karmos, nyelvi gondok? Jobb lett volna már kezdetnek is vidám szavakat koccintani, mazsolás harangszót hallgatni. Ahogy elnézem magunkat a kényszeredett csöndben: elmehetnénk zúzmarának a tél bokraira.
Apám megragadja a karomat:
– Te meg tudod ezt magyarázni, fiam? Hogy magyarul a sólyom nem repülhet?
Mondom, hogy meg tudnám, de ez csak az ezeregyedik kérdés. Előtte még ezeret kellene föltenni, hogy végül a sólymokhoz eljussunk.
– Érthetetlen – morgolódik az öreg. – Hííí, te-te-te!
– Pedig minden világos – vet véget anyám a vasárnapi tévelygésnek. – A sólymok magyarul nem repülnek. Érted, ember? Gátá! (Kész.)
Az öreg ezt sem érti. Tovább ráncigálja a karomat magyarázatért. Belefognék újból, de anyám leint, hogy ne rongáljuk az ünnepet. Parancsot is ad közben:
– Csukd be, fiam, azt az ajtót.
– Hát ne jöjjön friss levegő?
– Friss levegő jöjjön, de az efféle beszéd ne fusson ki az utcára. Jól tudod, hogy apádnak csak kiabálva lehet magyarázni.
Üres pedig az utca, egyetlen árva lélek sem hallgatózik a mi sólymos eszmecserénkre.
*
Később kilépek a kapuba, amelynek alacsony homlokán újdonság díszlik, frissen préselt pléhtáblácska utcánk új nevével: STRADA IZVORULUI, ami magyarul forrást jelent. Lakóinak többsége szerint a falunak ezt a részét régen Magyar utcának nevezték, tábla nélkül persze. Illetékeseinket az új keresztelésben nyilván a Csorgónak hívott hajdani forráshely ihlette meg. Jéghideg édesvize csodaszámba ment a környéken, míg szomjas korsóink elől – fennebb, a forrás tövénél – ki nem fogták azt fejősteheneiknek az állami gazdaságok zord kútásói.
Lelki fülem hallja még az elapasztott forrás hangját. Bőséges bugyogásban énekelt nekünk éjjel és nappal. Víz alatti emlékezetünk szerint még Mátyás király is ivott belőle. Akkor tehát Kolozsvár felől jövet az Igazságosnak valahol itt kellett hozzánk leereszkednie.
Az út, amelynek minden göröngyét érzi még a talpam, ugyancsak a kincses város irányába kaptat a domboknak, majd hószakasztó fellegek alatt, mint égbe futó gyalogösvény, eltűnik a szürke horizonton.
Havazik azóta is, hogy a két öreg pangó csendjét a gyerekek fölverték. Ami fekete folt maradt még alant, szaporán fogyogat a gyolcsfehér omlásban. Hajdan ez a látvány rikkantó boldogsággal töltött el; most csak félig-meddig bizsergeti a kedvemet, amelybe különös szorongás vegyült; mindjárt fölbukkan valaki az égbe futkosó gyalogösvényen. Leereszkedik azon, mint Márton Szép Ilona látomása, de homlokán nem nyolcvan misegyertyával, hanem ugyanannyi kérdésével, amire nem tudok neki válaszolni, csak együtt töprengeni vele a hószakadásban.
Még jó, hogy Nyírfamagonc elényargal, s mondja:
– Gyere, láss csudát, Nagytata! A kutya mindenkinek kezet akar csókolni!
Megyek. Úgy van, ahogy mondja.
Dróton futkosó láncát rángatva, és bukfenceket hányva, a nyeszlett kuvasz boldogan vinnyog s áriázik a gyerekek tiszteletére. A kislányok nagy előkelően sorra elébe járulnak, csókra nyújtják a kezüket. Piros nyelvét öltögetve a magányából szabadult gavallér még cuppant is a művelethez.
– Pá, Fricike! – bókolnak a kisasszonyok, s örömükben maguk is cigánykereket vetnek a hóban.
– Szegény fejét megzavarjátok. Ez a kutya nem Fricike.
– Hanem micsoda? – kérdi Nyírfamagonc két kacagás között.
Nem jut eszembe.
A hízónak járó moslékkal anyám botladozik az ól felé.
– Mama, hogy hívják ezt a kutyát? – kérdem.
– Nem tudom – mondja megállva. – A gyermekek minden esztendőben átkeresztelik. Volt az már Béla is. Jelenleg, úgy tudom, Bundás.
– Az egy másik kutya volt, mama. Most ötven esztendeje.
– Jól mondod, bizony. Azzal le is vagyunk fényképeződve.
Két fia között anyám fiatalasszonyként, hátrakötött, babos kendőben. Apám fején a bizakodó gépészsapka hetykén hátracsapva a nyári hőségben. Azt mondja az a sapka: no, jertek, évek, keljünk birokra!
– Hát akkor nem kéne tisztázni, hogy ezt a kézcsókosat kinek-minek hívják?
Anyám legyint, majd lába mellől felkapja a moslékostálat:
– Nekünk már mindegy, fiam.
Puha pampóiban elcsoszog az ól felé, utasítást adva:
– A gyerekek menjenek be kezet mosni.
Nagy nehezen végét vetem a játéknak, s mondom.
– Kutyakézcsók helyett hóembert fogunk teremteni!
Zsoltáros boldogság! Hóemberteremtés. A világ újból romlatlan és patyolatfehér. Ártatlan állapotát harangok zengik – templomozás előtt a másodikat húzzák –, jókedvében a kutya már nem ugat, csak üldögél és tilinkózik. Nyírfamagonc, aki a legotthonosabb itt az öreg portán, felnyargal menten a padlásra. Tudja, hogy egy valamirevaló hóembernek kalapra, pipára, ócska seprűre van szüksége. A lányok gyűjtik a havat, én adom hozzá a merész elgondolást. A nagy fehér anyaghalomból a fölösleget kezdem Michelangelóként lefejteni. Piero Medici rendelésére ő is alkotott hóembert Firenzében. Csodájára jártak a polgárok, húsz aranyat kapott érte a mecénástól. Ami engem illet: aranyakra nem számítok, de ihletettségemet ugyancsak serkenti a leánykák ámulata:
– Hóemberszobrász vagy, nagytata?
Most már, hogy a toronyban a harmadikat húzzák, páros harangszó fényesíti a teremtés perceit. Ilyenek lehettek azok Firenzében is. Mikor az ifjú titán keze alól a csoda kiszabadult, s megmutatta magát: az első napsütésig.
Nyírfamagonc hozza már művünk fejére a rossz szalmakalapot, kezébe a seprűt. Nagyapám cseréppipa-maradványát nem találta, de hozott helyette egy szomorkás hangú bronzcsengettyűt, amivel most a hóembert körülministrálja.
– Megkerült a szökevény! A szökevény – mondogatja.
Ismeri a csengő legendáját. Meséli lelkesen a lányoknak, hogy valamikor nagyharang volt, aztán föld alá bujdosott, úgy találtak rá, mikor a sármási szombatosok a mi kutunkat ásták. Ezzel az én hóemberem be is fejezi szórakoztató pályafutását, a firenzei mester elmehet jeget aszalni.
A szökevény harangocska gyűjti maga köré az egész társaságot. Egymás kezéből kapdossák, rázzák, nyakba vetik, nyargalnak vele. Egyik piros csikót, a másik csengős bárányt játszik, Nyírfamagoncnál pedig a karácsonyi angyal szerepére is föl lehet iratkozni egy szem rágógumi ellenében. A bérleti rendszernek sírás a vége; az áfonyaleányka keserves bömböléssel követeli részét a csodás metamorfózisból. Mielőtt igazságot tennék, az ölembe veszem, vigasztalni próbálom:
– Ne sírj – mondom. – Rágógumiért nem érdemes angyalnak lenni.
– Bárányka szerettem volna lenni – szipogja fürtös könnyeket hullatva.
– Majd elcsípjük neked is azt a csengettyűt.
A gézengúzok már a kert végében harangoznak vele. Látván a gyermek, hogy nehéz lenne őket utolérni, hozzám búvik, fészkelődik:
– Bánatomban egy kicsit megmelegszem – mondja.
A tornác kövén ülve belebámulunk ketten a hóhullásba. Egy idő után a harangokat összehúzzák, a nyelvüket lefogják, hallani mégis hosszan a torony körül örvénylő páros dallamot. Gyermekkorom kedvenc bánata volt, ha erről a szépséges utózengésről, mikor a harangok húzatlan szólnak, az elmúlás jutott eszembe. Valami volt, valamit elnyel végleg az égnek reánk boruló tölcsére.
– Hallod-e? – mondom az áfonyalánykának. – Ott fenn azt a távozó dallamot.
– Hova távozik, nagytata?
– Belé a nagy csöndbe – mondom, mert okosabb válasz nem jut eszembe.
A gyermek eltűnődik hosszan, s mivel éppen bánata van, vigaszra szomjas:
– Mondjál még valamit, nagytata.
– Mondok neked mesét egy másik báránykáról.
Meglobban a kedve. Ez már elégtétel az iménti sérelemért.
– Úgy kell nekik – ütögeti össze fényes körmeit –, cik-cik-cik, ezt ők nem fogják hallani. Mondjad.
– Volt egyszer egy leány, Júlia szép leány, s az egykoron kimene…
– Hová mene? – kacag a balladás igén.
– Búzavirág szedni a búzamezőbe…
– S aztán?
– Föl is föltekinte a magas egekbe.
– Ahogy én is fölnézek most?
Zsengén kreol arcát odatartja a sziromhullásba, göndör szempilláit rebegtetve kacag:
– Mondjad!
Mondom:
|
Csönd.
– Tovább nem mondod, nagytata?
– Betemet itt minket a hó.
– Temessen! Addig mondjad, míg elborít minket a hó.
Ha bajosan is, máskorra hagyjuk a folytatást. Megrázzuk magunk, és bemegyünk a házba.
*
Balladás összebúvásunkban észre sem vettük, hogy a csengettyűs társaságot is berendelték már a fűtő mellé szárítkozni. Levetkőztetve, és csapzottan gőzölögnek, de mitől hallgatnak a szüleikkel együtt? Anyám kivételével, aki teljes figyelmét egy sárgarépának szenteli, mindenki Dédapón csügg a tekintetével.
Úgy esünk be ketten a mély csöndbe, akár egy kútba.
Az áfonyaleányka pedig, mint valami közelgő eseményt, erős, csengő hangon adja tudtul:
– Egy szép gyalogösvény hát ott jődögél le!
Ez főleg azoknak szól, akik őt a csengős játékból kihagyták.
Lepisszegik.
– Hallgass!
A váratlan tiltástól a leánykának megrándul a szája, majd konokul kihúzza magát, és elzengi újból az elégtételét:
– Egy szép gyalogösvény hát ott jődögél le!
Újabb pisszegés:
– Dédapa mesél most.
A gyermek ezt tudomásul veszi, és elhallgat nagy szomorúan, könnyes szemmel.
Apámat a gyalogösvény híre sem zökkenti ki az elkezdett történetből, amelynek most így szól a vége:
– No lássuk, mondta a tanító úr, legutoljára kinek a nyakában maradt a csengő? A Iuonéba. Hát te kitől vetted át? Petricától. És Petrica? Moldovántól. Na jól van, térdepeljetek mindahányan a sarokba. Aztán elé a mogyoróvesszőt. Suhogott, mint jégeső. Fújhatták a markukat a tenyereléstől. Így volt.
– Rég volt – legyint anyám, hogy enyítsen valamit az elkomorult hangulaton.
Apámnak ezt a történetét én már hetedszer hallom. Ha iskolai ügyek kerülnek szóba, ha csengős lovak eltrappolását észleli, már mondja is: erről jut eszembe, te fiam…
Mielőtt meghánynók-vetnők a hervadatlan emlék tanulságait, meg kell vigasztalni a szipogó leánykát. Mi van azzal a gyalogösvénnyel? Honnan és mi végett jődögél? És ha már jődögél, olyan fontos az, hogy sírni kell miatta? Különös titkának egyedüli tudója lévén, megpróbálom ezt elmagyarázni, de a szavaimat anyám megszakítja:
– Eredj ki, fiam. Valaki kiáltott.
Az utca felől már hallom én is a rekedtes hangot:
– Berta néni!
Sapkát vetek a fejembe, s igyekszem a kiskapu felé.
*
Ismerősforma, ötvenes férfiú.
– Szerusz – mondja komoran, és úgy látom: ijedten is.
Kezet rázunk, nézem balsejtelemmel, miközben ide-oda kapdosok az emlékezetemben. Borostás, gyűrött arcának egyetlen ismerős vonásával, amely engem egy barázdában lapító mezei nyúlra emlékeztet, visszanyargalok a gyermekkor tanyavilágába. Sejtem, hogy ott szakadtunk el valahol egymástól, tikkasztó nyárban közös fürdésnek vélt dagonyázás után a kopár legelőn. Ám a baknyúlvonáshoz játszótársat, nevet nem találok hirtelenében, és mire megkérdezném: melyik is vagy te tulajdonképpen? – újabb rémületbe ejt a szavaival:
– Azért mondam, hodzs tudzsad. Most jöttem a szfáttúl, ott volt az oficer de szervics, kirregett a telefon, hallam, hodzs az anyád nevit emlegeti, és aztán mondzsa: ájájáj, damnyé-dumnyézéulyé!
– Jól van, de nem kérdezted, hogy mi az a baj? Mitől óbégatott?
– Nem erőltettem, mert lehet, hodzs a dolog szekrét. (Titkos.) Nézzetek utána. Adzson isten. Csak baj ne ledzsen, damnyé féréstyé. (Isten őrizzen.)
– Úgy legyen – mondom, és hiába nézek utána, a neve nem jut eszembe. Nem láttam ezt az embert évtizedek óta.
Most be kellene mennem anyámhoz a homályos hírrel. Keltsek vele fölösleges aggodalmat? Először tisztázni kellene a dolgot. Nézelődöm az út mindkét irányába. Amennyi lehetséges baj és veszedelem, falkában kerülgeti a szívemet. Családunk minden indája ott kapaszkodik már a város tűzfalain. Sose tudhatjuk, melyiket éri végzetes szerencsétlenség.
*
Anyám kilép a tornácra.
– Mit akart az az ember? – kérdi.
– Csak elbeszélgettünk – mondom.
– Akkor miért állingálsz ott?
– Egy üveg bort kéne venni.
– Vegyél – kacag anyám –, de azt a boltban árulják.
Nem itt a kapuban persze.
Riadalmas léptekkel igyekszem a tanácsház felé.
Elhaladok hajdani iskolám előtt, amely csak emlék már. Tágas, néptelen udvara apám csengettyűs történetének is röptere. A századforduló idején, mikor a helybéli román gyermekek magyar iskolába kényszerültek, az állam nyelvét féltvén tőlük, a tanító úr megtiltotta nekik, hogy akár szünetben is az anyanyelvükön csiviteljenek. Nehéz volt ellenben a törvényszegők lefülelése. Ily esetben segít a lángelme: csikójának nyakából a tanító úr leszedte a csengőt, kinevezte nyelvi felügyelőnek. Megszólalt románul a rakoncátlan gyermek? A csengőt menten a nyakába akasztották. Aztán az utána következőnek. Ilyenformán szünet végén a kihágások számbavételekor könnyebb volt már a büntetés.
Elmegyek a templom előtt is. A hóban alig néhány ember nyoma vezet az istentisztelet felé. Ilyenkor a pap a prédikációt a lehető legrövidebbre fogja. A mi segedelmünk jöjjön az Istentől, ámen, legyetek jók, és tűrjetek, ámen. Igaza van. Két öregasszonnyal, három aggastyánnal nincs mit filozofálni. De szépen szól, barna basszusával és ezüst hangjaival zengi erős várunkat árván az orgona.
Mielőtt a templom után jobbra felkanyarodnék, a szemközti kocsma irányából felém int valaki, majd futásban közelít. Meg kell állnom. Talán épp a hírhozó ember! Mocskos fehér köpeny, gumicsizma rajta; csak tehenész lehet. Hajnali szolgálatából szabadulhatott az állami gazdaságban. Közelebbről már felismerem: másod-unokatestvérem. Hamuszín lehet az arcom, ahogy ölelkezés közben a szavait várom a rokoni közelség tejillatában, silótakarmánybűzében, amit a ruházata áraszt.
– Baj van-e? – kérdem minden rosszra felkészülten.
– Baj – mondja mélységes aggodalommal a vérmes kék szemében.
– Mondd hamar!
– Hívjuk el a papot – vet pillantást a parókia felé.
– Minek a pap? Mi történt, ember?
– A halottakért a pap felel, igaz-e? – s úgy néz rám, hogy ezt helyben meg kell erősítenem.
– Ő felel – mondom –, de ki halt meg?
– Most nem halt meg senki.
– Na hála Istennek! De mit akarsz a pappal?
– Jöjjön, hogy mutassak neki valamit.
– Mit akarsz mutatni?
– Majd te is meglátod. Ott van a szekérben – int a kocsma felé. – De először jöjjön a pap, és csináltasson jegyzőkönyvet.
Mondom, hogy templomozás közben a papot nem lehet kihívni. Álljon a templomajtó elé, várja meg a végét, aztán, ha istenes ügyről van szó, majd megállapítja, mi van abban a szekérben. A dologra magam is kíváncsi lennék, ám a rokont hiába faggatom. Nagy disznóság, de kényes ügy. Míg a pap nem hitelesíti, Tógyert a Tógyerét, a szekér tulajdonosát ő gyanúba nem keveri, románokkal nincs kedve tengelyt akasztani.
– Mert te elmész – mondja –, én meg itt maradok – veti föl figyelmeztetőleg a mutatóujját.
– Akkor maradj – mondom, és nyargalok a tanácsiroda felé.
*
Zárva minden, odabent hosszan és reménytelenül kirreg a telefon, ahogy a másik rémhírszállító mondaná. Eltűnt a szolgálatos ember, talán épp hozzánk igyekszik. Bizonyára másnak is küldtek üzenetet Kolozsvárról, Marosvásárhelyről; ki tudja, merre bolyong az mostan e szétszórt faluban.
Próbálom megnyugtatni magam. Ájájáj! – mondta, de sok mindenre lehet azt mondani. Potomságra is. Anyámnak valamelyik testvére, Ilona, Eszti, Rubi, Zsófi azt is üzenhette, hogy disznóvágáshoz nem lehet szemes borsot kapni. Óbégatni erre is lehet, kivált ha az oficer is érdekelt az ügyben.
*
Visszaballagok a kocsma irányába. Már messziről látni az összefutást egy lószekér körül. Fehér köpenyében a rokonom, sötét ruházatában a széles vállú, bajnok termetű tiszteletes úr, meg egy sovány, konok arcú román ember. Ő lehet Tógyer a Tógyeré. Tisztes távolból két fejkendős öregasszony guvasztja rémülten a szemét. Mintha János apostol lélekfagyasztó jelenéseibe bámulnának. A szóváltást nem hallom, azaz még nem értem, de látni lehet: a helyzet drámai. A tehenész indulatosan magyaráz valamit, a tiszteletes kilöki a jobb karját; a milícia irodája felé mutat, a szekeres ember pedig egyik lábáról a másikra állingál, vonogatja zavartan a vállát, s hallom már: neki-nekiveselkedik egy mondatnak, amit a vitázó felek nem hagynak befejezni.
– De kérem! Domnu părintye! (Tiszteletes úr!)
– Tudja maga, jóember, hogy ezért börtönbe kerülhet?
– Nem öltem meg senkit, domnu părintye. Én csak azt gondoltam, hogy… Na! Milyen az ember! Akárhogy vigyáz magára, vétséget is elkövet az ember – mondja Tógyer a Tógyeré.
– Vétséget! – enyhül a pap. – De éppen ilyet! Nem fél maga az Istentől?
– Az Istentől mindenki fél – tekergeti nyakát az ember –, de tetszik tudni, nekem is meghalt a feleségem.
– Nyugodjék békében – mondja a tehenész, majd a pap is reábólint.
Néhány pillanatig, mit a halál ténye kormoz be fájdalmasan, szótlanul néznek maguk elé. A konok arcú, öreg Tógyer vonásai keserves rándulással térítenék másfelé most a beszédet: bevallott tévedéséről, esendő mivoltáról az ő nagy veszteségére. Csöndesen ingatja fejét a rátelepedett szomorúságban.
– Tógyer bácsi, volt, ami volt – szól megbocsátólag a tiszteletes. – Most az egyszer nem állítom magát törvény elé. De helyben megfordul, és amit a helyéről elmozdított, a helyére visszaállítja.
Fogadatlan prókátorként csak bámulok. A tehenész a fülembe súgja:
– Ellopta Domokost.
Bólintok letörten, mert akármiről légyen is szó: vidám dolog ez a Domokos-ügy nem lehet. A tiszteletes gyors mozdulattal szétsepri a sarjút a szekér derekában, hogy magam is lássam: az öreg sírkövet lopott. Fekete márvány, a hajdan aranyozott, de már lekopott felirattal: Itt nyugszik Magyargyerőmonostori Zeyk Domokos, 1815–1870.
– Ennek az értéke most egy Trabant – mondja. – A sírkőfaragók vékony lapokra szeletelve hasznosítják. Ezért tűnnek el a fekete márványkövek a Kemény bárók temetőjéből.
Ezzel persze nem azt akarja mondani, hogy Tógyer a Tógyeré közvetett módon autót lopott volna. Lehetséges, hogy csak arra gondolt: báró Zeyk Domokost eleget szolgálta már az a fekete márvány. Szolgáljon még mást is!
Tógyer a Tógyeré a zsebébe nyúl, kétszáz lejt nyújt a tiszteletes felé, ám az fölháborodik:
– Le akar engem spercelni?
– Dehogyis, dehogyis, domnu părintye! – mondja vidáman az öreg. – Én ezt a büntetést szabom ki magamnak. Tessék elfogadni az egyház javára.
A tiszteletes a fölkínált pénzt mint ördögi kísértést, elűzi magától. Ahhoz képest pedig, hogy mi került mostanság a templomi perselybe: szép summa. De kényszeradakozás lenne, mely nélkülözi a lélek irgalmatosságát.
A sírkőtolvaj megfordítja a szekeret. Elégedett orcával indul vissza a Kemény bárók temetkezési helyére. Megy, mint aki jó vásárt kötött. Nem kerül törvény elé, s a pénze is megmaradt.
– Szerencsés napja volt – mondja a tehenész.
Úgy néz utána, mintha irigyelné ezt a mostani állapotát.
*
Ott maradunk még egy darabig hárman a galiba színhelyén. A tehenész elmeséli hosszan, hogy miként fülelte le az öreget, akinek fölkéredzkedett a szekerére. A sikert tulajdonképpen egy ihletett pillanatának köszönheti, amidőn is föltűnt neki, hogy az álcának szánt sarjúréteg alatt mily kemény és hideg ez ülés.
– Hoppááá! – kopogtatja ujjával a halántékát. – Akkor az én fejemben kigyúlt a lámpás! Ez nem tiszta dolog.
Tettéért a pap megdicséri, és arra biztatja, hogy legyen máskor is éber. Azt ő megteszi jó szívvel a halottak érdekében, de attól tartani kell, hogy a lefüleltek egy szép napon megbosszulják magukat. És ezt az ő háta fogja bánni.
– Nem fogja bánni – rázza a fejét a tiszteletes, majd az ég felé mutat. – Erős várunk nékünk az Isten.
A tehenész a fejét tekergeti.
– Nem mondom én, hogy nem erős. De mikor ezek itt berúgnak és engem kézhez vesznek… Hajaj!
Ehhez nincs mit szólni. Nincs rá garancia.
Elbúcsúzom tőlük. Hazafelé menet megpróbálok ettől-amattól is érdeklődni: ki lehet az a telefonszolgálatos, aki anyámnak szóló hírt tartogat magánál? Mondják, hogy ilyen embert nem láttak, de ne is keressem. Ha rossz az a hír, hamar megérkezik. Némelykor még úgy is, hogy elszökik a gazdájától. Bekopog a várakozó szívbe rossz sejtelem vagy mérgezés formájában. Ezt ugyancsak felhős ábrázatú unokaöcsém mondja, akivel házunk előtt találkozom. Kutatólag nézzük egymást. Ketten sok dalt elfújtunk hajdan.
– Van valami rossz sejtelmetek? – kérdi.
– Ó, az rengeteg van – mondom.
– Akkor csak válogassatok – adja határozottan a jóindulatú tanácsot. Hozzáteszi, hogy amitől tartani kell: mindig bekövetkezik.
Eleven példaként tízévesforma unokájára mutat, aki nagy szomorún hallgat mellette. Nézem: titokzatos gyermekbánatán egy árvaház osztozhatna. Kiderül aztán, hogy nincs mit csodálkozni rajta. Miután szülei felrúgták a kétoldali tiltásban létrejött vegyesházasságot, a fiúcska a nagyapjához került magyar szóra. Már be is öltözött szépen az édesanyai nyelvbe, ám román apja visszaköveteli magának, sőt azzal fenyegetőzik, hogy el fogja lopni. Ez tehát most az aggasztó sejtelem: ha nem őrzik éjjel-nappal az unokát, egy szép napon eltűnik a nagyszülők házából.
– De te tudod, mi a dolgod – öleli át a nagyapja. – Ha apád jönne, elbújsz ügyesen.
Mélán tűnődve néz föl rá a gyermek.
És monda Salamon király: vágjátok két részre az eleven gyermeket, és adjátok az egyik részt egyiknek, a másikat pedig a másiknak.
Osztjuk-szorozzuk a siralmas ügyet. Sokra nem jutunk vele. Hogy kikászálódjunk belőle, azt kérdem végül az én rokonomtól:
– Hát énekelünk-e még?
– A magunkét mi már elfújtuk – mondja keserves mosollyal.
– A többi sem danolászik? – célzok a jótorkú rokonságra.
– Már csak úgy né. Maradékból.
– Az üveg fenekéről – mondom, ő meg hozzáteszi:
– Ahogy a halottnak is nő még a szakálla.
Átöleli az apja elől menekített unokát, elbaktatnak ketten az úton fölfelé.
*
Ahogy belépek az udvarunkra, meglep a csönd s a boldog kutya hallgatása. Az én hóemberem, akit örömre teremtettem, romjaiban hever a kerítés mellett.
– A gyerekhad merre van? – kérdem anyámat, miután benyitok a házba.
Elmentek rokoni látogatóba. Ebédidőre visszajönnek tehát. Ilyenformán különösnek találom anyám arcán a mélységes keservet. Nézem: a telefonhír megelőzött volna? Nem. Míg oda voltam, senki sem járt erre.
Anyám legyint, majd így szól:
– Az embernek szakad meg a szíve.
– Erről jut eszembe, te fiam – szólal meg apám is rendes borongó helyén a sarokban, de ritka szigorral anyám letácsolja:
– Most ne jusson eszedbe semmi. Mert itt nagyobb bajok vannak.
De többet nem szólt. Ha csak teheti: mindentől kímélni próbál, ami a kedvemet bekormozná. A baj csak az, hogy amit elhallgat, kiül a szemébe, ott homálylik az arcán; keserű vonásaiban meg-megrebben, akár egy néma zokogás.
– De mitől szakad a szív? – faggatom.
– Istenem – sóhajtja. – Szegény gyermekeink! A gyermekeitek, és azok gyermekei!
A többit úgy meséli, mint a világ végét.
A bibliában megjövendölt végkatasztrófát!
A hét mennydörgést a tengerből feljövő sárkánnyal.
A gyermekek végighallgatták apám történetét a csengettyűről; az anyanyelvi szót följelentő találmányról a kamarási román gyerekek nyakában. Aminek most épp nyolcvan esztendeje. Minekutána fölkiáltanak a mi gyerekeink: most is helye van annak a csengettyűnek, csakhogy a magyar gyerekek nyakában! Az iskolai igazgató megtiltotta, hogy akár szünetben is egymás közt magyarul beszélgessenek.
És a gyerekek? Játékot sejtenek ebben is. Akár a fullasztó vízben, az emésztő tűzben. No, mondjátok csak az anyátok nyelvén: Egy szép gyalogösvény hát ott jődögél le. Majd szól a feneketek!
– Istenem, milyen tudatlan a gyermek – sóhajt anyám.
Magamban még hozzáteszem: a gyermeki lét az elme álma. Azé a gyermek, aki őt álmában magához rántja. Mert nem születünk sem jóra, sem rosszra, sem örömre, sem bánatra. Hanem az élet kezei közé az Időnek hatalmas markában.
– Erről jut eszembe, te fiam – szólal meg újból apám a kicsi széken, a füléig lehúzott bundasapka alatt.
Anyám másodszor is letorkolja:
– Most ne jusson eszedbe semmi!
Egy kis csöndet óhajtana a csengős rémületéhez.
– De fontos! – erősködik az öreg. – Ezt meg kell mondani a gyerekeknek.
– Mit kellene megmondani? – kérdem.
– Jer közelebb – nyúlkál értem a semmibe.
Melléje állok, megragadja a karomat. Kihunyt tekintetével a térnek azt a pontját keresi, ahol az arcomat sejti.
– Mondd meg a gyerekeknek, hogy sokat-sokat énekeljenek magyarul.
– Megmondom.
– És el ne hagyják a nyelvünket.
– Nem hagyják.
– Úgy őrizzék, mint a terített búzát.
– Mint a terített búzát.
– El ne felejtsd ezt nekik megmondani.
– Istenem! Hogy felejteném!
Anyám is rábólint a fogadalomra.
– Hol van már az a búza?
Magamban még hozzáteszem: melyik nyárban?
*
Színes ágyterítőkön, végvásznakon a búzának első zsengéje kenyércsépléskor. Ocsútól, léha szemeitől vízben tisztogattuk, napra teregettük, esőtől, madaraktól óvtuk. Mezítláb is szentségtörés volt rálépni. „Mire taposol, gyermek? Isten képére taposol!” Énnekem soha nem sikerült észrevenni, de anyám mai napig is látja Jézus ábrázatát a búzaszemeken. S mert csodára mindig szomjas a gyermek: a búzáról átköltöztettem azt a szavainkra. Így én is láthattam valami láthatatlant: szavaink arcán a Megváltó arca vonását. Talán jó helyre menekítettem ilyenformán a hitemet.
A féltett élet környékét hajnalban szállta meg a csőrös veszedelem, amikor vadgerlék, házigalambok fehér és kék rajokban telepedtek a ház piros cserepeire, ahol annak előtte csak szürke verebek sírtak és ijedeztek az én kicsi kereplőmtől, amellyel napestig riogattam a búzatolvajokat, egy-egy tiltott káromkodást is utánuk eresztve, és hangos szóval pörlekedve: hát így jösztök ránk, nyílt rablási szándékkal, fényes nappal, Európában? Hess, madár! A varjak naphaladáskor jöttek, s a károgó fekete felhő széjjelszakadozva akadt fenn a toronymagas akácfákon, ahol nem okozott már ijedelmet az én kereplőm hangja, de még a kiáltásom is elhalt visszhangtalanul a varjúpárti egek alatt, hogy álmomban folytassam azután a riogatást: Anyám, édesanyám, a varjak elhordták mind a búzánkat!
*
Mérgesen és láncát csörgetve ugat a kutya, idegent jelezve.
Az ablak fehér függönyén át emberi árnyat pillantok meg az udvaron. Még mielőtt anyámat szólítaná, kilépek gyorsan a tornácra. Fejével int egy ember, hogy ereszkednék lennebb a lépcsőn, nem óhajt bejönni. Hajdani kollégám a tehénőrzésben és a mezei tekergésben; az utcabéli Jánosok közül való. Míg elébe megyek, hogy kezet rázhassunk, egyfolytában a fejét csóválja. Az ádámcsutkája jelzi, hogy nyeldegél is közben egyet-egyet a világ keservéből.
– Szervusz, János – nyújtom a kezem.
– Adjon isten – szól pillanatnyi habozás után.
Hirtelen nem tudta eldönteni, hogy tegezhet-e még engem.
– Mi újság? – kérdem. – Miért csóváltad a fejed?
– Én? – tekint rám tűnődve. A tekintete űzött, sovány arca borostás. Nem a templomból jön tehát.
– Valami nincs rendjén – mondom.
– Valami? – kapja föl a hangját. – Semmi sincsen rendjén. De még ezen belül is… Elgondoltam éppen, hogy milyen szép nagy család volt a Berta nénié, vagyis az öreg Székely Gergelyé. Egy egész táncházra való, s né, hogy olvad az ember szeme láttára! A tizenkét testvérből már meghalt ugye Sári, Mari, Erzsi, Jóska, Pista… Isten nyugtassa meg őket.
– És most melyik halt meg? – kérdem, hogy könnyítsek a dolgán.
– Ilona, szegény.
– Ilona – bámulok a semmibe röppent név után.
Az örökös néma töprengésben elmúlt háborús özvegy gróf Bánffy Miklós hajdani cselédlányaként hozogatta nekem csodás ajándékait Kolozsvárról: Áprily-verset, Tamási-novellát az Erdélyi Helikonban kinyomtatva.
János így szól folytatólag:
– Alexandru, aki szervicsben volt a telefon mellett, csak megállít a hídnál. Áuzi, mă János! Szpunyéj lui Berta néni, kă já murit szorăszá. Káré mă? Ájá gyilá Tîrgu-Mureş. Ilona. Na binyé.
(Hallod-e János! Mondd meg Berta néninek, hogy meghalt a leánytestvére. Melyik te? Az a marosvásárhelyi. Ilona. Na jól van.)
– Ezt ő már korábban tudta – helytelenítem szelíden a késedelmet. – Ez a gyászhír reggel óta kóvályog a fejünk felett.
János bólint.
– Az ember azt mondja, hogy ő maga jött volna futva, de annyi szomorúságot hordott már ide Berta néniéknek, hogy fáj a szíve belé. Ilyen dolgot, azt mondja, továbbítson más is. Ő megvárja, míg egy csepp jó hírt is mondhat. Ha lesz még.
– Reméljük – mondom, és megköszönöm János fáradozását.
A kapuból még visszaszól:
– Harangoztassatok!
Tisztes távolból megint tegeződünk tehát.
János elindul az úton felfelé. Néhány lépés után a fejéhez kap, megfordul.
– Azt is üzenik – kiáltja felém –, hogy szóljanak a román harangok is.
Vegyes létünkben Ilona gyermekei úgy gondolhatták: két pár harang sirató hangja messzebbre hallatszik.
*
Állingálok az udvaron. Nincs még lelkierőm anyámhoz bemenni. Ünnepi ebédet készít a vendégseregnek. Amikor asztalhoz ülünk: négy nemzedék életfájának lombja susog velünk az együttlét örömében. Még itt vagyunk, látjuk egymást. Hogy meddig: nem tudhatjuk. Az életfa gyökerei maholnap kivettetnek, leveleit a szél elkapdossa. Ám ha lehet, susogjunk még egy darabig. Azt az átkozott csengőt is felejtve, erre készül anyám odabent. Kicsi örömét a gyászhírrel most nem akarom leforrázni.
Elindulok a harangozó lakása felé.
Öreg Szász Sándor, aki még engem is megtanított volt félreütés nélkül harangozni, meghalt néhány esztendeje. Egyházi tisztségét a legkisebbik lánya, Ilonka örökölte dinasztikus folyamatosságban. Asszony ugyan, mondják, de szolgálatát példásan teljesíti. Lefizetem neki a háromnapos harangozás díját, majd indulok hazafelé.
Nem bírok sietni, sőt elkóborolnék inkább a faluban.
Kezdem megérteni a telefonos Alexandrut, akinek nem volt szíve anyámat sírásra fakasztani. Rám tartozik most e keserves feladat. Meg-megállok, illő szavakat keresgélek magamban a mondandómhoz. Kegyes-kegyetlen igék rajzanak a fejemben, akár a hópelyhek. Mert újból havazik. Nézem a magasságot, az égnek álmos pillarebbenéseit. Ezzel is telik az idő, de végül csak hazaérkezem. Az ajtó előtt a tornácon sokáig veregetem lábamról a havat, még forgolódom is a szolgálatos seprű után nézelődve, amely nincs a helyén. Aztán meglebben a kicsi ablak fehér függönye. Fejét csóválva, és mosolyogva anyám jelzi, hogy eltekeregtem bizony, és nem szóltam neki. Gyermekdeden grimaszkodva, bűntudatos orcával fogadom a kedves rosszallást. Anyám megfenyeget játékosan az ujjával, és nyitja máris előttem az ajtót.
– Parancsoljon befáradni, méltóságos uram.
A játékfoszlány: egy darabka múlt, a hajdan volt uradalmi szobalány kecses meghajlása porrá lett gazdái előtt. Szabály szerint a kedvéhez kellene most igazodnom, de görcsben a torkom, és Szász Ilonka máris húzza a harangot.
– Úgy jössz, mint egy ünnep – ereszti be anyám velem együtt a harang hangját is, teljes gyanútlanságban.
Aztán elképed, ahogy a kondulás, amely ősi szabály szerint csak előjelzése a halálhírnek, váratlan megszakad.
– Valaki meghalt – mondja rebegve, majd azután, hogy a két harang párosan szólal meg, azt kérdi tűnődve: – Vajon ki lehetett?
– Ilona – mondom. – A mi Ilonánk.
Nem is kell több magyarázat.
A gonddal válogatott igéket elteszem más alkalomra. Mikor majd nem segítenek a harangok.
– Jaj, istenem!
Anyám először hátrakapja, majd elejti a fejét. A gyászhírütéstől kábultan néz maga elé, miközben többször is mély lélegzetet veszen. Mintha csöndre intené magát: kezét a szájához emeli, törött körme koccan a fogán. Nézem őt gyámoltalanul, s mert arcának mindenkori viselkedését jól ismerem: a sikolyból szelídült, keserves mosolyát várom. Mikor az elsuhan a szája szögletéből, magamhoz ölelem:
– Üljön le, édesanyám.
– Nem, nem – mondja alig hallhatólag, s amennyire a nyolcvankét esztendeje csak engedi, fölegyenesedik.
A húgát sirató harangokra figyel. Röpke fejmozdulatával jelzi, hogy nem jól van ez így. A tálashoz lép, fiókban kotorász, nyújtja felém a gyűrött százlejest.
– Chiriánának – mondja.
Tudom, mi a feladatom.
Csak a szemközti drótkerítésig kell lépnem, hogy szomszédasszonyunkkal megrendeltessük a román harangszót is. Tulváj damnyé! Jaj, istenem! Chiriána összecsapja rémülten a két kezét, majd keresztet vet, és rohan máris a kerten lefelé a másik harangozóhoz.
– El van intézve – jelentem anyámnak.
– Akkor jó – bólint, és úgy dönt, hogy most már leülhet.
Az ágy sarkán, az asztalnak roskadva mereng az ünnepi teríték fölött. Melléje telepszem, csontig fogyott karján karommal jelzem csak, amit vigasztalásul mondani szeretnék.
Messziről jön a sírása.
Borongó helyén apám mit sem sejtve gyökkent egyet-egyet a kucsmás fejével. Talán szunyókál, különben meghallotta volna már a harangok hangját. Megesik, hogy ilyenkor Doberdót álmodva leborul a székről, arccal bukik a padlóra, úgy kell összeszedni, végigtapogatni, törött-e csontja, állán, homlokán maradt-e kék folt? Az álmaim, szokta mondani kurta kacagással, a kék foltjait mutogatva. Hogy az újabb kalamitást elkerüljük, odalépek hozzá, vállát rázogatom.
– Te vagy, fiam? – kérdi.
– Én vagyok – mondom.
– Megint harangoznak? – kezd körülfülelni.
– Újból és újból – mondom, s anyám felé fordulok tanácstalanul.
Ő már nem lát engem.
Megérkezett a sírása.
Hangtalan őszi eső a Mezőség törött ablakán.
1986