Kék álhalálMindenki elképedt, amikor karácsony első napján déli tizenkét órakor végre megszülettem. Mint valami kisded ágyúgolyó vágódtam a családi gyülekezet kellős közepébe, s olyan kéken, mint a halálos rémület; ha volt egyáltalán körülöttem egy szemernyi áhítat, azt először a színemmel ugrasztottam széjjel, majd azután a kicsiségemmel keltettem újabb riadalmat, és legvégül azzal, hogy nem jött ki hang a torkomon; a némaságommal, mely mintha nem is földi vándorutam kezdetét, hanem a végét – a sírkövemet – jelezte volna. Ettől még apám is megszeppent, pedig a fogadásomra egybegyűltek között ő mutatkozott a legbátrabbnak: ó, nem is olyan kék, nem is nagyon kicsi! Hogyne mentegetett volna, hisz létének egyenes folytatásaként sisteregtem anyám karjai közt. De végül a megértő és engem sírásra biztató mosolyával együtt lódult ő is neki a falnak, a jobbágykék színűnek, odatapasztva homlokát a hűvös vakolatra. – Két kiló ha lehet! – dünnyögte nagyapám. – Micsoda – ordította békasó szívű nagybátyám az általános zűrzavarban. – Megeszem, ami száz dekán felül van! Ez nyilván a csalódás túlzása lehetett. A kampós gyapjúmérleg, amelyre pelenkástul felakasztottak, pontosan százhatvankét dekát mutatott. Igaz, hogy nagybátyám szerint ebbe nemcsak a rengeteg pelenkát, hanem a kalimpálásomat is bele kellett volna kalkulálni. – Aki rugdalózik, a kelleténél mindig többet nyom a latban. – Nem látod, hogy csak repdes szegény? – állott apám újból a pártomra és loholt vízért a kútra, szaladott valósággal, mint a tűzoltó katonák. Talán nem is hiányzott a házból a víz; menekült a hangtalanságomtól, hogy mire visszatér egy korsónyi reménységgel, bizonyára bömbölni fogok már. Vele ment a többi is, kinek amerre dolga volt: nagyapám akácfagyökeret aprítani, hogy bele ne fagyjak a némaságomba. Rebeka ángyom orvosi tanácsért a tanítónőhöz, Békasó nagybátyám, hogy megetesse a disznóit. Anyám félájultan is a bajaink kormányfedélzetén maradva szólt utánuk: szerezzenek számomra téglát – melegítés végett –, csukják be gyorsan az ajtót, mert odakint sokan vannak, Mária néni pedig, a bábaasszony, törje a fejét: mit lehetne most már énvelem kezdeni. De különös viselkedésem a bábaasszonyt is gondba ejtette. Aggasztóan félszájú volt a vigasztalása: – Ne búsulj, Ágnes, nincs baj, még nincs semmi baj! – és ütögette gyöngéden az arcomat, hátamat, dörzsölgette a fejemet. Rémületkék színemet hol az égnek, hol az ablak zsebkendőnyi négyzetébe hasító jégcsapoknak tulajdonította. Fényes kicsi gyermek, azoknak a színét veri vissza. Ne búsulj, Ágnes, nincs baj, még nincs nagy baj, kettőt pislant a nap, lecsurognak a jégcsapok, a gyermeknek emberi színe lesz. Nagy semmiség volt ez. Visszajött apám a vízzel, nézte ő is az ablakot, az égi városkát, a lenyúló jégcsaptornyaival. – Akkor én ezt most szétverem! – nézett fejsze után. – A városunkat békén hagyd! – tiltakozott anyám, házasságuk első heteinek játékához ragaszkodva. Éjszakánként azelőtt is, a jövetelemre várva, szerette hallgatni a szélfútta jégsípok hangjait. De most nem fújt a szél, nem szóltak a sípok, már közeledett a délutáni istentisztelet, apámnak harangoznia kellett. A bábaasszony ebben is vigaszt keresett: a gyermek várakozó természetű; a vecsernyét várja. Apám legyintett, a sántáló faliórára vetett pillantást és rohant a gyógyszerészhez.
Nem a harangok nyelve hiányzott, fiam, a torkodból. Boldog ünnepeket kiabáltam az üvegfal mögé, s mondtam a nevem is: itt Szilveszter Sándor. Mi kellene? Orvosság. Hol a recept? Nincs recept. Hanem akkor mi van? Csak panasz, mondtam, rendes időben, kilenc hónapra született a gyermek, elmúlt immár egy órája, de kék és hangtalan. Csóválta fejét az ember a kalitkaajtóban: kórusba akarlak máris beíratni? De hát a színe, gyógyszerész úr! Ó, semmiség! Születésekor az egyik lila, másik vörös, csak sárga ne legyen, mert az minden esetben sárgaságot jelent. Nem lehetne mégis valami orvosságot kapni? Mifélét, jóember, az isten áldja meg? Olyat, amitől sírjon az a gyermek. Mit csináljon? Agyaveszettnek nézhetett, bevágta előttem a kalitkaajtót. Még állingáltam ott egy darabig, aztán nyargaltam haza. Az ajtó előtt hallgatóztam, még mindig nagy csend volt. Nagyapád lépett ki, kérdem: mi van? Semmi. Anyád kihirdette a statáriumot, az egyszemélyeset, mert minden pontja egyedül csak nagyapádra vonatkozott: a szivarozásnak, éjszakai füstölésnek, horkolásnak, köpködésnek vége, térjen át bagóra, annak nincsen füstje, de sercintés ne legyen, hanem csak kint az udvaron. Szegény öregnek a pofazacskója már tele volt hatos dohánnyal, éppen köpni lépett ki, amiközben hallgatóztam. Odabent a bábaasszony téglát, sót melegített a plattenen, anyád téged rázogatott, szólongatott: Bálint, Bálintka, kire haragszol te, hogy nem akarsz sírni? Így egyeztünk meg: hogy Bálintka legyél. Odaültem anyád mellé, segítettem neki a kihallgatásban: kire haragszol, te Bálint? Szilveszter Bálint. Okosabb mondandó nem tellett ki tőlem, közöltem hát veled, hogy karácsony után a másik neved is közeleg, éjfélkor fölmegyünk majd a toronyba és elénekeljük, hogy Tebenned bíztunk elejitől fogva. A bábaasszony jóslata szerint megcsöppent enyhén az eszterhéj. Nézd, Ágnes, az égi városkád milyen fényes az ablakban. De hiába fogyogattak a jégcsapok, te csak felnyöszörögtél időnként, ami valójában sóhajtás volt inkább, olyasféle, mint a vízbe fúló madaraké. Siettem a tiszteletes úrhoz. A prédikációját tanulta éppen, fel s alá sétálva az ebédlőszobában. Egy és negyed óránk van még Szilveszter, a harangozásig! Mi ütött magába? Talán haragudott, hogy a konyhát megkerülve, a főlépcsőn egyenest reárontottam, nem a szolgálóra, s úgy találtam őt, kezében a rengeteg papírral. De megenyhült aztán, kabátot vetett a vállára s jött, hogy téged szemrevételezzen. A nyáját számon tartó pap volt különben, folytonosan fülelt, érdeklődött, hol, melyik házban várnak gyereket, és mikor az megérkezett, boldogan billegette a pennát az anyakönyv újabb lapja fölött. Velem is úgy jött az úton, mint akinek aranyrögöt mutatok majd, jövendőjét az egész gyülekezetnek. De amilyen boldogan lépett be a házba, olyan gyorsan kapta el rólad a pillantását. Anyád egészsége felől kezdett érdeklődni…
Okos ember hírében állott a papunk; látogatása alkalmából a szüleim hirtelenében doktornak is előléptették. De a szavak falusi minisztere eleinte sem jót, sem rosszat nem mondott rólam. Az egyetlen lehetséges megállapítást, miszerint még nem haltam meg – ünnep fejében –, fölöslegesnek tartotta az arcunkra gyászkeretezni. Hanem hosszas tűnődés után azt mondta: – Ezt a gyermeket sürgősen meg kell keresztelni. A dolog lényegét apám fogta föl csak; anyám engedelmesen bólintott és azt mondta: – Bálint. Úgy gondoltuk, hogy Bálintka legyen. Ha eljön majd a keresztelés napja… A pap elszigorodott s nagy kímélettel anyámnak hátat fordítva kimondta mégis fölöttem az ítéletet: – Ha úgy hal meg kereszteletlen, nem tudjuk annak rendje-módja szerint eltemetni. – Eltemetni? – anyám úgy nézett a pap hátára, mint a véres ingre, majd hirtelen fölém hajolva a tintafoltarcomat vette – hányadszor? – szemügyre. Biztatást nem kaphatott tőlem, tehát elmosolyodott, mint mindig, ha fájdalom érte. A tiszteletes azt gondolhatta: ez a mosoly a megnyugvásé az Isten akaratában, mert így szólt: – Most már mindent Őreá kell bízni. Amikor Őt emlegette, fölnézett a mestergerendára. Annak a hasadékában volt eldugdosva nagyapám tartalék dohánya, ott száradtak spárgán a pelenkáim, fölöttük a padlás torka néhány üres méhkaptárral – és azontúl mindenütt az Isten. A tiszteletes, hogy pillantása fennakadt a mestergerendán, csak legyintett szomorúan: bármily végtelen az égnek kegyelme, Isten és az emberi lét közé odaszorulhat bármikor egy tasak dohány, vizes pelenka, méhkaptár, amitől a kegyelem kiszorul a házból. Elmenőben ugyanis azt mondta: – Imádkozzanak érette. Kétszáznyolcvankettedik oldal az Énekeskönyvben. Apám rémülten lapozott a haldoklónak szóló imádságra. – Elhallgass! – kiáltotta anyám. – Tedd le azt a könyvet! Nem imádkozunk! Sót melegítünk! Téglát forrósítunk! Mária néni! Borogatást a gyereknek! A mosolyával együtt a könnye is kibuggyant anyámnak; s hogy erejének kettős ikerforrása megnyílott, már kelt is volna ki az ágyból, nekirontani bárkinek, aki fölöttem a haldoklók imádságát mondja. – Ne lássam itt azt a könyvet! Apám gyöngéden visszatuszkolta. – Jól mondod, Ágnes. A tiszteletes úr eltévesztette az indikációt. – Eredj harangozni! Apámat, ki eleinte még a legbátrabb volt, a sürgős keresztelés gondja, ijedelme kapkodásba lendítette: már a kapuban volt s karjával a kabátujját még mindig kereste, a kötött fél kesztyűjét elhullatta, vissza se nézett, indult – még harangozás előtt – keresztszülőket keresni.
Mint az eltévelyedett: az első nyitott kapuban kerestem én is menedéket. Mihály, Róza, elvállalnátok, hogy a fiamat keresztvíz alá tartsátok? Mikor? Azonnal! Egy óra múlva. Negyedórát esetleg ráhúznék, megbeszélem a tiszteletes úrral. János ki se mozdulhat a házból, a suszter becsapta, foltos lábbeliben ő nem áll ki cégérnek az Úr asztala elé. Vedd föl az enyémet, vadonatúj! És akkor te mi leszel ott bús apaként? Mezítlábas Szent József? Rohantam Békasó bátyádhoz; asztalosmester, új csizmát rendelt még novemberben. De hát ők sem készültek föl semmi babakelengyével: a szükséges és kötelező ajándékok nélkül a falu szájára kerülnek. Mondom: a sárga bölcsőt, mit a kántor úrtól vásároltam, átfestem zöldre és mindenütt elhírelem, hogy tőled kaptam ajándékba. Az Istenre kérlek, sógor, ne utasíts vissza. Majdnem sírt a sógor, úgy sajnált bennünket, gondolom, téged is beleszámítva. Később mesélte Békasó, hogy azokban a percekben nem is tekintett engem normális embernek. A bölcsőajánlatomat ugyanis visszautasította, és amit hozzátett, azzal pedig porig sújtott.
Békasó bevezette apámat a műhelybe; ott száradozott lécekre állítva egy kicsi kék koporsó. Épp az én színemre festve. De másnak – szomszéd falubeli gyereknek – készítve. Apám kitámolygott az ajtón. – Sógor, mit akarsz ezzel mondani? – Néhány szál deszkám maradt még… – Kicsi széknek, járókának! – vágott apám a szavába. – Járókának? Kicsi széknek?… – Kicsi széknek, járókának, járókának! – ismételgette apám kétségbeesetten. – Nem értelek sógor! A bajon kívül semmi egyebet nem tudsz elképzelni? – Láttam a bajt. És láttam azt a másikat is, ugyanígy született, sajnos. Valamivel tán kékebb volt. Annak az utólagos diagnózisát küldték el Kolozsvárról a tanítónőnek. – Nem lehetséges. Az én fiamnak eljön az ideje… Láthatatlan kicsi székre ülve rázogatta apám a csörgőmet; az elképzelt járóka rácsaiba kapaszkodva topogta körül Békasót; az én lépteimmel, amelyek még sehol sem voltak. Ha voltak is, velem együtt a Semmi szélén ültek. Güngüri, güngüri, mondta, és kacagott. Görcsösen kacagott bele Békasó szigorú arcába, sőt nekidőlt fél vállal, mintha egész testével akarta volna eltömni annak a száját, mert látta: a koporsóm esik menten ki belőle. Semmi kétség ugyanis: a sógor ezt akarta felajánlani nekem babakelengyeként. Csupa jóindulatból s a szókimondás kegyetlenségével. – Akármit is gondolj, én azt mondom: güngüri. Az első szava ez lesz: güngüri. – Ha Isten megsegéli – enyhült Békasó. – Isten nem segél már senkit! Egyedül csak minket fog gyámolítani. Mert a kerek világon már csak mi vagyunk reá szorulva. – Ámen – mondta a sógor. A koporsóm ilyenformán ott rekedt a gondolatában.
Indultam harangozni – keresztapa nélkül. Ezt a hiányt már nem bántam: örültem, hogy a koporsókelengyétől megszabadulok. Az egyezkedés miatt késtem egy keveset: a késedelmet a kicsi harangon behoztam. De a harmadiknál, zárókondításkor, a nagyharang nyelve csúnyán félreütött. Békasó bátyád jóslata jutott eszembe, és kicsi híjja volt, hogy hátra nem estem a torony ablakából. Meghal valaki, mondták akkor minden házban az emberek. Meghal valaki, mondtam én is, mert valamennyien így szoktuk mondani. Reszketegen szedtem össze magam, hogy lebotorkáljak a lépcsőkön. Mintha Békasó torka lett volna az a csigalépcső, és benne az a léceken száradó kicsi kék koporsó. Megérkezett a pap, Józsi tekintetes úrral meg a kántorral, a templomban várta már őket a nép, kezdtem a fújtatást. Akkor olyan gyengeség fogott el, észre sem vettem, rosszul fújtatok, az orgona kétszer is befulladt; a szívünk vígsággal ma bétölt, mint egy zsák fűrészpor suppant a gyülekezet nyakába. A kántor a hangjával javított, amit tudott a helyzeten, s hirtelen magamhoz térve én is kiegyensúlyoztam valahogy a Nagy Láda lélegzetét – s egyúttal a magamét is –, de odalent százötven ember, asszony és gyermek fejét visszaforgatni nem tudtuk. Nagy ünnep lévén, nagy felháborodással néztek bennünket. Mi az isten lovát csinál maga, Szilveszter? – szalasztott hozzám egy legényt a kántor a Láda másik oldaláról, mivel mi nem láthattuk egyik a másikát. Visszaüzentem; nem tudom, de ígérem, több vétség nem lesz. Míg a tiszteletes a filippiekhez írott levelet olvasta, örüljetek az Úrban, ismét mondom, örüljetek, a kántor bizony szomorúan kérdezte újra – most már személyesen –: mi történt, Szilveszter? Figyelmeztetőleg a pap is felém hajította föl a hangját: a ti szelíd lelkűségetek ismert legyen minden ember előtt. Az Úr közel! Kántor úr, a fiamért estem gondba, lecsúszott a lábam a deckáról. Semmi felől ne aggódjatok! Az Úr közel. De az a másik gyerek, tetszik látni, meghalt, annak sem jött meg a sírása. Idő előtt semmit se ítéljetek! Mindennél veszedelmesebb hajlamotok a szomorkodásra. Téglát is raktunk, melegített sót is. Mennyire elesett volt valamikor Pál is, míg rá nem nyitotta Isten az égnek ablakait. Ó, kántor úr, attól félek: a belérekedt sírás megfullasztja. Rakja ki a számokat, Szilveszter: kilencvenhét…
Lentről a maga külön kis rekeszéből József úr föltekintett, s a kilencvenhetes énekkel együtt apám is fennakadt a pillantásán. Nézték egymást régi ismeretséggel. A tekintetes fején vadászkalap volt, jobb kezében dupla csövű puska, a baljában egy fekete szárcsa fehér diadémmal a homlokán. Azután elsüllyedt, és összecsaptak fölötte az ének hullámai. Zöld vízimadárként a kalapja maradt csak fenn a szószék és az Úr asztala között. Hé, Szilveszter! – kiáltott a vízben fulladozó tekintetes úr. Komám! – mondta akkor apám megkönnyebbülten.
– A nagyharang vajon kinek a halálát jelezte? – kérdezte József úr, mikor templomozás után az emberek, mint valami kérdőjelek, az időjárás ügyében köréje gyülekeztek, mert barométere volt. – Arról van szó, tekintetes úr, hogy ennek nem kellene bekövetkeznie. – Vagyis minek? – Az említett halálnak. Tetszik emlékezni, mikor a tekintetes urat a vízből kimentettem? Azt tetszett mondani: kívánjak valamit magamnak. Akkor ugyebár fontosabb volt, hogy a tekintetes úr megszárítkozzék, de most fölkérném: vállalná el a fiam, Bálint keresztapaságát. A kucsmás kérdőjelek ijedtükben kiegyenesedtek, Józsi úr pedig olyan képet vágott, mint mikor a lőtt szárcsa után gázolva észlelni kezdte az alámerülést. Meglepetéséből apám újra kirántotta, mondván, hogy álmában sem támadt oly gyalázatos gondolata, miszerint ezek után lekomázhatná a tekintetes urat, hanem ellenkezőleg: ha elvállalná az említett tisztséget, annál nagyobb kalapot emelne majd neki, legyen akár lőtávolon kívül is. Józsi úr magához tért és azt mondta: – Ám legyen, Szilveszter.
Úgy szaladtam hazafelé, fiam, mint kinek a fejében félreverik a harangot. Nem mertem egyből a házba belépni; hallgatózni kezdtem a pitvar ablakán. Anyád az ágyban felülve ünnepélyesen fésülködött, téged pedig ott vettelek észre a bábaasszony karjában. Fel és alá sétált veled, majd az ablak elé tartott, a jégcsapoktól remélt – úgy tetszett – valamit. Onnan visszalépett, a kályha fölé emelt a vízgőzbe, majd letett az asztalra, dörzsölt, markolászott, s mint a hunyó parázsnak, vetette neked a szelet a morzsaszedő kicsi seprűvel. Adja ide, Mária, a gyermeket! Anyád az álla alá szorított, majd az ölébe fektetett, elsimította a rongyaidat, fejeden a fehér kötött sapkát. Most hagyjon magunkra, Mária. Menjen haza ünnepelni. Elment mellettem az asszony, ügyet sem vetett rám. Anyád kicsi köröket írt le az arcod fölött a tekintetével, s úgy láttam, szivárog a könnye. – Bálint. Bálintka, kire haragszol te, hogy nem akarsz sírni? Nincsen erőd hozzá, vagy még tudatlan vagy? Nyisd ki már a szemed, figyelj rám is, ne csak magadat hallgasd, aki nem szólsz semmit. Nézd, hogy sírok neked, ha reám néznél, te Bálint, mindjárt kedvet kapnál te is a síráshoz. Nézd, meggyűlik a szememben a könnyem és lecsurog az arcomon, mind reád patakzik, hogy meg se kell már fürösszelek, nézd, ha megrázom a fejem, csupa harmathullás vagyok, és te csak hallgatsz, hallgatsz, mint az egekben az Isten, pedig vehetnéd észre, milyen alacsonyan fekszel az ölemben, te Bálint, vagy tőlem félsz tán, mert csúf vagyok, ha sírok? Eszedbe se jusson, Bálint – ha most valaki látna, azt mondaná, amit apád szokott: istenem, de furcsa teremtés vagy, Ágnes – úgy hívnak engemet: Ágnes –, jaj de különös vagy, mindig szomorkás az arcod, csak olyankor vidulsz, amikor hull a könnyed. Megnézhetsz engem bátran, te Bálint, nincs amitől megijedned. No! No! No! Halljalak már! Nagyon megráztalak? Erősen megszorítottalak? Meg ne haragudjál, de most fájdalmat kívánok neked, mert nincs semmi fájdalmad, attól akadt el benned a sírás. Ha tévednék, akkor túlságosan is fáj valamid, attól bénulhatott meg a torkod, attól az ijesztő kékséged… hát embernek készülsz te, vagy isten verésének rajtam? Azért hoztalak a világra, hogy én sírjak helyetted, hogy tiszta formádban ne is láthassalak? Mert a könnyemen át csak úgy látlak, mint a törött kancsót, a csukott szemed az ablakon, fél arcod a mennyezet sarkában, ha kitakarlak, kezed-lábad az égre és a fák hegyére feldobigálva… diribdarabjaid röpködnek a szemem előtt… Istenem, mikor foglak már egy nyugodt pillantásommal összegyűjtögetni? Bálint, Bálintka, kire haragszol te, hogy nem akarsz sírni?
Olyan volt már az anyád szeme, fiam, mint a gyertya lángja. A szóból is kifogyott, mert énekelni kezdett a sírástól meg-megtántorodó hangon: édesanyám sok szép szava, kit hallgattam, kit nem soha, kit nem soha, nem soha, sok szép szava, sok szép szava, sok szép szava… Mit csinálsz, te Ágnes, mit művelsz, mért kínozod magad? Azt mondja: sírni tanítom, tanítanám a gyermeket. Tanítanám… nincs kit. Sándor, mit tudjunk csinálni? Keresztapa s anya van már! Csillapodj már! Magyarázata is van! Rebeka nénéd hozta a halott gyermek diagnózisát. A távolságit. A tanítónő orvos bátyja levélbeli érdeklődésre küldte Kolozsvárról. Olvasd.
„Kedves Húgom, az említett szótalan gyermek ügyében föltehetőleg arról a jelenségről van szó, melyet közönséges álkékhalálnak nevezünk. Szóba kerülhetne a fehér álhalál is, a fölsorolt szimptómák alapján azonban – a magzathenger szederjeskék vagy püspöklila színe stb. – valószínűleg livíd aszfikszia ténye áll – vagy állott fenn. A vele kapcsolatos légzőközponti gátoltság okát innen, közel száz kilométernyi távolságból és persze utólagosan, nehéz megállapítani. Az elöl fekvő méhlepény éppúgy figyelembe vehető, mint valamely terhességi toxicosis, vagy a köldökzsinór előesése, minek következményeként a magzati vérkeringésben támadnak enyhébb-súlyosabb zavarok. E szó, látod – enyhébb-súlyosabb –, a gyermek sorsának mérlege. Azóta elbillent már bizonyára a serpenyő. Írd meg, Húgom: mi lett az ügynek a vége? Családi vigalom-e vagy koporsó? Az is lehetséges, hogy magzatvíz került a tüdőbe. Mindannyiunk első nagy kalandja: bonyodalmas odüsszeuszi átkelésünk a szülőcsatornán, minden újszülöttnél megismétlődő kiűzetésünk a paradicsomból, számtalan veszély közt edződve s némelykor súlyos inzultusoktól sebzetten. A gyermek csöndessége tehát, ha nem alkati jellegű, talán agykéregi károsodásnak is lehet a következménye, vagyis a fogóműtétből eredő születés közbeni agyvérzés. Megemlíthetem az intrauterin élet sok más kockázatát – a pokol beköltözött már az édenkertbe –, valamint a világrajövetel arc- vagy koponyatartásos változatát is. Szegény magzathenger!”
– Nem henger ez! – vetett véget anyám a tudományoknak. – Az én fiamat senki le ne magzathengerezze! Ó, te Bálint! Magához kapott hevesen. Úgy megszorított: hengerből valószínűleg kicsi lapítóvá lettem. Amitől azután – a csodás változások hirtelenségével – a szemem is felpattant, az anyámé pedig lecsukódott ünnepélyesen. – Nézzétek! Mintha reám csöppentette volna a szeme világát. Akkor arcát az égnek emelve rögtönzött hálaimába kezdett: Atya, Fiú, Szentlélek – s fordult máris vissza hozzám, kit a Szentháromság negyedik tagjaként kezdett el dicsőíteni. Egyik karjával szorított, a másikkal félszárnyúlag és kacagva repdesett. Ágnes! Kirepülsz mindjárt az ablakon. Mint egy öreg betlehemi pásztor, berohant nagyapám is, letérdepelt a fűtő elé tüzet éleszteni.
Ez délután öt órakor történt, percek alatt el is vonult az örömünk, a sírásodat mindhiába vártuk. Szaladott apád másodszor a gyógyszerészhez, még mindig sírásügyben bolyong itt, jóember? – visszafelé, mint a lőtt vad, húzta a lábát a hóban. Bár el se olvasta volna azt a levelet, amelyben a pokol egybeköltözött az édenkerttel. Annak a másik gyermeknek a halála, akár egy belélőtt golyó, úgy elfészkelődött benne. Ha felém fordult, fölvette szolgálatos vigasztaló arcát, de nem titkolhatta előttem, hogy kezdi letenni a fegyvereit. Többször is rákiáltottam: hol bolyong az eszed? Valósággal gyűlöltem őt akkor, hogy magamra kezd hagyni, bizakodjam csak, ő már lemondott mindenről, titkos tárgyalást folytat a kék halállal. Lassan kezdett besötétedni, s bár elmúlt karácsony szombatja, spárgára fűzött pereceikkel másodjára is visszatértek az ablak alá a gyermekek: szabad-e kántálni? Ó, nem lehet, később gyertek, ha fölsír a fiam! Egy nagy tarisznyás cigányleányka így is bekeveredett a házba, mire észrevettük, már ott énekelt melletted a kis boszorkány – rossz a Jézus kiscsizmája, sír a ködmöne –, hallod, mit énekel? Az egész életünk sír, még az a rongyos ködmön is, csak az én fiam hallgat, Bálint, Bálintka, kire haragszol te, hogy nem akarsz sírni? Mind a hat ujjával szorította már a fájdalom a torkát.
Anyám láza magasra szökött, az ő homlokát is borogatni kellett; felforrósodott oldalán a tégla, sós tarisznya, szakadt róla a verejték, egész testében reszketett, a gyöngyfoga kocogott: jeges eső a torkában.
Azt gondoltam, fiam: vége, végünk van! Mint az olasz fronton, körülkerített bennünket a halál. Ágnes, látsz még engem? Mintha kiégett volna a szeme világa. Segítségért akartam szaladni a bábaasszonyhoz, de visszarántott az elfúló hangjával: ne hagyj magunkra, Sándor! Fölibéd hajolva hallgatózni kezdett, majd odaintett engem is: figyelj csak… Elkezd az anyád szeme bogara táncolni, megbotlik bennem a lélegzet, nézlek, az arcod rezzenetlen, mégis hallom, hogy sírsz. Te is hallod, Ágnes? Mit művel ez a gyermek? Sír, de mintha nem ő sírna. Benne sír valami… valaki… Egyszerre kaptuk föl a fejünk és maradtunk sóbálványok. Én külön is megdermedtem az anyád vércsekacagásától; kezét a fejére kulcsolta, hála, hála, hála legyen! pedig csalódás volt az, nem a te sírásod, a szél sodorta hozzánk valahonnan egy kisgyereknek a bömbölését, de nem szóltam erről, visszatartott anyád lázálmos beszéde, hogy végre összetalálkoztatok, te meg az elveszett Sírás: a kicsi cigánylányka a nagy tarisznyával, aki oda volt kántálni, kiszökött belőled és elbódorgott énekelni, pedig melléd volt rendelve és nem teljesítette a feladatát, elcsalta karácsony vagy a betlehemi gyermek, akivel nem illett volna egy napon születni. Jó, hogy visszajött, jó, hogy elékerült! Nem ellenkeztem vele, mindent reáhagytam és jól tettem; kis idő múltán mintha megnyugodott volna, elfelejtette a cigányleánykát, újra sírni kezdett: ez az utolsó könnyhullatásom, Bálint, rád hagyakozom, boldogulj vele, ha tudsz, az életben, mert engem, kiürült kelyhet, le lehet már fátyollal takarni, testemet, véremet kiosztottam neked, mint egy úrvacsorát és elfogytam, nincsen borom, nincs több kenyerem…
Békasó bátyám és Rebeka néném nem kérdezte: szabad-e kántálni. Benyomultak a pitvarba, elénekelték a Csendes éjt, felváltva rigmust is mondtak; a jókívánságaik közé, hogy mi minden teremjen a földön, az én hangomat is elkeverték. Olyan legyen, mondták, kalácsot lehessen vele szelni. Igen szép kívánság volt, amit Békasó bátyám a bortól kissé kapatosan el is rontott menten, hogy a házba belépett és engem szemügyre vett: – Hát ez a szarházi még mindig sztrájkol? A szeme, látom, kinyílt, de szamaras makacsságában nemhogy nőtt volna valamit, hanem inkább összezsugorodott. Ebből a jelek szerint nem is ember lesz, hanem sündisznó, a tüskés hajnalát! Ki tudja, mit művelhetett az anyja méhében, mert ahogy itt gugyorog, az a Vezeklés maga! Ezt nem siratni, borotválni kell a majompofáját, s megvizsgálni a lábát idejében, míg ki nem nőnek a csülkei, és Durumónak kell majd keresztelni. – Sógor! Sógor, nem tudod, mit beszélsz! – Már hogyne tudnám! Látom is! Szemünk láttára zabálja föl itt a húgom életét, mert hangja nincs, de megbízatása lehet még, ha ugyan nem teljesítette már, hogy apját-anyját a temetőbe költöztesse – hol a tükör, nem látjátok magatokat? –, majd azután a farkát kunkorítva eltakarodik a kéményen… – Hallgass! Elhallgass, te filiszteus! – úgy emelkedett föl anyám, mint az utolsó ítélet. Rebeka ángyom sűrű keresztvetésbe fogott, egész kis kápolnát ácsolt maga köré. – Nem hallgathatok! – folytatta Békasó a pusztítást a vélekedésével. – Addig el nem megyek innen, míg a bánkódást abba nem hagyjátok. Nem tetszik neki, hogy mezőségi magyarnak született? Az orrát fintorítja s hallgat, mint a szakadék a lábunk alatt? Mást csináltok majd helyette, olyat, aki bőgni fog, a lila keservét, hiszen még a csíkhal is nyöszörög, pedig a víz alatt nehezebb sírni. De még az is, a víz fenekén is tudja a kötelességét. Hát akkor mi… Ekkor anyám a bábasszony minden tilalmát áthágva, kiugrott az ágyból, nekieresztette a tíz körmét Békasó ábrázatának: – Testvérem voltál! Én eltemettelek! Átkozódva a szemét kaparta volna ki, ha hirtelen és erélyes mozdulattal apám ölbe nem kapja: Ágnes, csillapodj, ha lehet, sógor, ne tatárkodj, és visszahuppantotta anyámat az ágyba, s engem, aki mindennek oka voltam, majdnem agyonnyomott vele, bár szerencsémre Békasó hirtelen felkapott, ügyetlen mozdulattal a két lábamnál fogva s meglóbálva, aminek láttán anyám felsikoltott: Istenem, a gyermek! A falhoz vertétek! Ezt már én sem hagyhattam szó nélkül. Mint a szárazon fuldokló pontyhal, kerek szájjal tátogatni kezdtem, majd előfohászként egy darabig brekegve – s állítólag kék párákat fújva –, magasan az átkok és csitító szavak zsivaja fölött, keservesen rázendítettem: Oá! Oáá! Oááá! Apám, aki már elvesztette volt az első világháborút, a körülöttem támadt csendet katonailag értékelte ki: a gyújtózsinór elindul az aláaknázott ellenség felé. Fedezék mögé húzódtak a szavak és az indulatok. Az örökkévalóság másodpercei után megdörrent az ablak az éneklő rokonság hangjától. Apám leszegett fővel rohant a tálasnak, poharakat szedett elé, egyet elejtett, hármat telitöltött és anyám kivételével, aki ázott gerleként szárítkozott a megnyugovásban, a Sírás egészségére koccintottak. – Maradjon meg nektek örökre! – mondta Békasó. – És ha sor kerül rá: olyan legyen a hangja, mint a szamárállkapocs, filiszteusok réme – a Sámson kezében. Anyám megbocsátott neki – talán nekem is –, azután elájult. Estében annyit mondott még: áldott legyen a Gonosz, ki a gyermekeinket sírni megtanítja.
1974 |