A Duna titkaiból

Hajnali indulás Gáfta néni kertjének végéből a kék párás vizekre. Annyi itt a halcsont, mint anyám kertjében a kukoricakóró. Eszi folyvást egy nyavalyás kutya s nem fullad meg tőle. Álmosan keltem. Este, tréfás történeteken mulatva, sokáig iddogáltuk a vörösbort. A szentekre való tekintettel az öregasszony az elsőházban nem engedélyezi a cigarettázást. Azt kérdeztem tőle:

– Mi a csuda az a kereszt a homlokán, néném?

Kacagott, legyintett, majd elmagyarázta, hogy őt a nagyanyja jegyeztette meg ilyenformán öt-hat éves korában, Allah és Mohamed rémisztésére. A makedo-románok ősi, önvédelmi szokása volt ez abban az időben, mikor a török keresztény lányokat rabolt a háremek számára.

– Így, ha jönnének azok a pogányok, engem nem vinnének el – mondta, és újból kacagott, majd hozzátette: – De nem jönnek, hála istennek.

Szinte-szinte kimondtam, hogy éppen ő hiányzik valamely török háremből, de bántástól félve hallgattam. Mert lám, az iszonyat túléli a veszedelmet. A történelmi emlékezet fáraósírjában csíraképesen költözik már-már halhatatlanságba.

Aljosát kávéval kínáltuk. Nem fogadta el. Török ital. Ő csak vodkát, szilvapálinkát iszik.

– Majd úgy jársz, mint apád! – mondta Gáfta néni.

– Hát az hogy járt?

Aljosa szégyenkezve hallgatott, míg az öregasszony elmesélte hosszan, hogy a fiú apja vadőrként vodka fejében lődözte orvul az őzet, vaddisznót, míg be nem zárták két esztendőre.

– Karácsonyra már szabadul – mondta a fiú.

Gáfta néni megragadt a múltban és az italozásnál:

– A vodka miatt verte anyádat is. Józanul nemigen bántotta.

Aljosa kiigazította:

– A konoksága miatt történt minden, néném. Nem akarta fölvenni az apám vallását. Nem akart ortodox lenni.

Úgy látszik, törvénynek szegült ellene.

Ahová megy a test, menjen a lélek is.

Aljosával csukásztunk egész nap.

A társaim motorcsónakkal vágtattak el az Uzlina felé. Reggel az öregasszony azt kérdezte a fiútól:

– Mi van veled, Aljosa?

– Mi lenne, néném?

– Úgy kacagsz, mint a ruca.

– Hát a ruca hogy kacag, néném?

– A ruca nem kacag sehogy, te mégis úgy kacagsz, mint a ruca.

Aljosa vállat vont, rám nézett. Ez bolond, mondta a tekintetével.

Később a nyílt vízen a síró babajkapárt – az evezőket – húzva, még mindig az öregasszony récehasonlatán bosszankodva nálam keresett menedéket, mondván erősen lágyított román szavaival:

– Az a kápolnafejű fehérnép tudhatná, hogy ha meghal az embernek az anyja, akkor az ember többé nem kacaghat úgy, mint annak előtte.

Hófehér sétahajó nagy sebességgel jött szembe velünk. A fedélzetén román tengerésztisztek harsány indulót énekeltek, s hangszóróján a kormányos bömbölve küldte felénk a szidalmait, amiért nem húztunk félre idejében az útjából. A kereszthullámok már-már felborították a csónakunkat. Aljosa káromkodva fordult szembe velük, miközben a tölcsérhang mindkettőnket leszamarazott.

– Vigyen el téged az ördög! – mondta Aljosa, majd később azt kérdezte: – Vagy talán tévednék, domnu séf? A kacagás dolgában…

– Azt hiszem, nem tévedsz – mondtam. – Mikor halt meg anyád?

Tűnődve nézett rám, mint aki eltévedt a halált bújtató időben. Felhúzta meztelen csontos vállát:

– Nem tudom.

– Elfelejtetted?

– Csak azt tudom, hogy idén, vízkeresztkor temettük.

– Ezt nem értem, Aljosa.

Fejével a falu felé intett:

– A lipovánok sem értik.

– Hát te nem vagy lipován?

Hosszan hallgatott, majd így szólt:

– Apám után, aki lipovánabb minden lipovánnál, de román is egyúttal, magam is lipován lennék. Anyám után? Csak az isten tudja.

– Hát mi volt az anyád?

– Hallhatta, hogy pogány – tért ki a kérdés elől. – Talán ezért kellett neki kétszer meghalnia.

– Kétszer? Hiszen egyszer is sok az!

Bólintott.

– Először, amikor apám Bukarestből idehozta a Deltába, ahonnan egész életében elkívánkozott, másodszor és véglegesen…

– Vízkeresztkor – mondtam.

Hozzátette:

– Eltemettük apám nélkül. És pap nélkül. Mert olyan papot nem találtunk…

– Milyen papot?

Legyintett papra, mindenre s arra kért: erről többet ne beszéljünk.

Napkeltekor egy kicsi, kerek tónak a szélén kötöttünk ki. A vize kristályos volt, hosszú szárú, fehér tavirózsával pöttyözött; beláttunk tisztán a hínáros mélyére. Hűvös idő, márványfelleges ég, reggeli páragomolygás a békalencsétől megtisztult vizek fölött: ez kell a csukának, mondta Aljosa. Szélfútta szeme ragyogott, sovány arca nekipirult a vízi tigrisvadászatnak.

– Lássuk, uram, mit tud a molinétája!

Vagyis a peremorsó.

Szorgalmas pergetéssel délig tizenöt ficánkoló csukát vezettem elé a tó mélyéből, a sötétzölden borongó, hínáros búvóhelyekről, nagyrészt két-három kilósokat. Akármerre hajítottam az ólomszürke, súlyos villantót, erős, mohó rántással kapták el alig néhány másodpercnyi csévélés után. De volt, amelyik a csalit a csónakig követte; kirántáskor ugrott utána és kapta el a levegőben. Ilyen csukaéhséget még sohasem láttam.

– Damnyé! Damnyé! Uramisten! – óbégatott Aljosa, miközben egy súlyos karóvéggel veregette agyon a csónak oldalának szorított, veszélyesen tátogó ragadozókat.

A csévéléstől felhólyagzott a tenyerem.

– Mi van itt, Aljosa? – kérdeztem ámulva.

– Duna-anyánk műve – mondta a fiú. – Halait a tavaszi árvízzel mind a Deltába menekítette. Különben a tengernek kellett volna beszolgáltatni.

A zsákmány tetemes részét átadtuk a halbegyűjtőnek. Az árát kipótoltam még, hogy Aljosa egy üveg vodkát vehessen magának. Öt csukát félretett Gáfta néninek.

– Úgy, ahogy ígértem – mondta neki, és kacsintott hozzá.

Az öregasszony kacarászva állt neki a belezésnek.

A nyavalyás kutya vidáman sepregetett a farkával.

A csukát eluntuk enni, szálkázni. Vadrécehúzás híján egy rakás szárcsát lőttem a horgászcsapatnak. Megnyúzták, megfőzték-sütötték Gáfta néni konyhájában. Az öregasszony csodálkozott, homlokán táncolt a kereszt. Hogy lehet az efféle dihániát – vadat – megenni? Vodkát iszogatva késő estig Aljosa is velünk maradt. Aztán, hogy anyja, apja megint szóba került, fogta magát és gyorsan távozott. Rokonánál van a faluban szállása.

Mielőtt elpihentünk volna, Gáfta néni megkérdezte:

– Tulajdonképpen milyen nyelven beszélnek maguk?

– Magyarul – mondtam. – Hallott-e valamit a magyarokról?

Nem sokat. Annyit csupán, hogy valamikor régen a törökökkel együtt garázdálkodtak az országban, míg tizennyolcban ki nem zavarták őket a románok.

– Nem éppen így volt ez, néném – mondta valamelyikünk, ám az ellenvetés nem nagyon érdekelte. Azt kérdezte: Magyarországról jöttünk-e?

– Erdélyből, néném! – mondtuk szinte kórusban.

– Mit csinálnak ott?

– Ott lakunk.

– Hát nem vonultak vissza tizennyolcban?

– Hová vonultunk volna?

– Oda, ahonnan jöttek – mondta kedvesen inkább s némi sajnálkozással.

Megpróbáltuk elmagyarázni a helyzetünket, miszerint akármely visszavonuláshoz előnyomulás kell. Mi, erdélyiek pedig közel ezer esztendeje mindennel foglalkoztunk, csak épp előnyomulással nem, semmilyen irányba. Hanem tartjuk, ahogy lehet, a helyünket.

– És azonkívül, hogy maguk itt vannak öten, hány magyar van még Erdélyben? – kérdezte végül.

Mondtuk neki: közel kétmillió.

Úgy hallgatta, mint valami csalimesét. Kacagott jóízűen, és azt mondta:

– Tréfás emberek! Vicces emberek!

Ma tizenhét csukát fogtam újból Aljosával.

A begyűjtőközpontba menet megállapodtunk, hogy holnap süllőt fogunk fenekezéssel. Annak finomabb a húsa. Csalinak csíkhalat kell a horogra akasztani. Sírdogál majd a víz mélyén, a süllő messziről meghallja. Kétkedve néztem a fiúra. Fölemelte figyelmeztetőleg az ujját s azt mondta:

– Domnu séf, ezt én tudom jobban. Mert apámtól tanultam.

Naphaladáskor, gyöngyházfelleges ég alatt az óriás madárkörhintát bámultam. Lent a vizeken is nagy volt a szárnyasforgalom. Síró bíbic, kacagó csér, ezüst sirály, hófehér kócsag, vészkiáltó gulipán hangja, nyüsletése ejtett ámulatba. Rengeteg a madár, amit nem ismerek, de jó néhány deltabeli szárnyassal többször találkoztam már. Csek! Csek! – hallom. Ez csak szerkő lehet. A fehér gém szürke rokonával gyakran találkozom a Mezőség csenevész nádasaiban is. A hattyúk pedig? Tanúja lehettem néhányszor őszi vonulásuknak, de ismerőseim voltak már Petőfi Tündérálmából is. Isten pillantása lehetett az, mellyel a költő az énekes hattyút meglátta; a kegyelem ritka pillanata, midőn az első szerelem távoli sugallatára megszületett a virágirodalom legszebb metaforája:

Ismerőseim a rózsás gödények is. Mintha konflisban utaznának odafönt; csőrüket a behúzott nyakukra fektetik. Aljosa gyűlöli őket, mert a sekély vizeken csatárláncba sorakozva halpogromokat rendeznek, amiben nagy kárókatonák segítik őket a víz alatt.

Tőkés récékre vártunk, de nem jöttek.

Alkonyatkor a távoli horizonton tűntek fel fellegszerűen. Szárcsával, vízityúkkal kellett megelégednünk.

Elgyönyörködtem hosszan a búbos vöcsök alábukásaiban. Csak lőtávolon kívül tűrte – szinte játékosan – a bámészkodásomat. Egyetlen léptemre már eltűnt a víz alatt. Hosszan kellett körbenézelődni, hogy felbukkanását harminc-negyven méterrel odébb észrevehessük. Tollbóbitás fejét rázogatva, mintha szembekacagott volna bennünket.

– Ezt én is tudom, ezt az alábukást – mondta Aljosa. – De még halat is hozok föl a mélyből. Elhiszi, domnu séf?

– Elhiszem, ha látom.

Aljosa egy uborkásüvegben rengeteg csíkhalat hozott. Fenekezéssel a Szent György-ágon három szép süllőt fogtunk. Hosszadalmasan lestük a bot végét. Aljosa végül azt mondta: jobb lenne csukászni. (Ha sokat fogunk, beszolgáltatjuk, kilója nyolcvan bani, vagyis fillér, a pénz az ő markát üti.) Elbarangoltunk hát a kánaáni tavacskára, de csak sügér akadt a villantóra. A jármák – csukák – sztrájkolnak, mondta csalódottan a fiú. Főleg pisztrángász lévén, sügért mostanig nem fogtam. Megjártam velük. Valahányszor szájukból a horgot próbáltam kiszedni, sörényúszójuk erős tüskéi véresre szúrták a kezemet.

– Nem úgy megy az, domnu! – mondta Aljosa.

– Mit csináljak?

– Ne fogja kézzel, rázza le.

Ráztam. Nem ment.

– Várjon csak – mondta a kulacs formájú sügéremet szemrevételezve. – Én majd imádkozom, s maga rázza.

Kezét összekulcsolva, s az égre pillantva mondta románul:

– Segíts, uramisten!

A zsinórnál fogva rázogatott sügér a csolnakba potyogott.

– Így – bólintott Aljosa.

Azután hármat fogtam még, Aljosa könyörgött, én ráztam, a sügér potyogott. Ám a negyedik a horgon maradt, Aljosa csak nézte somolyogva. Hallgatott.

– Szólj már az Úrnak! – biztattam.

– Nem lehet – mondta, miközben a hal szájából a horgot kiszedte. – Ne éljünk vissza a fennvaló jóságával.

– Akkor most hogy legyen? – kérdeztem a játékot felkapva. – Mit mond az Úr? Rázzuk, vagy ne rázzuk?

– Egyszer igen, máskor nem – mondta Aljosa és csodálkozó bambaságom láttán úgy mulatott, majd kiesett a csolnakból.

Dallamosan, gyermeki önfeledtséggel kacagott.

Aztán megvilágosodtam én is.

A következő sügérnél szerepet cseréltünk. Én mondtam az imát, az ő kezébe nyomtam a botot, hogy rázza, vagy ne rázza. Látván, hogy a horog a halnak csak a szája peremébe akadt, s nem beljebb, ahol a csontos részeknél már érvényét vesztette az Úr segítsége, rövid fohászt küldtem az égre. A sügér a lábamhoz potyogott.

– Nacsuda! – rikkantott Aljosa kissé csalódottan. – Fogjon hamar még egyet, domnu séf!

Újabb dobás, újabb kulacs.

Az orrom előtt harangozott. Aljosa levett kalapjával hamiskásan intett az ég felé, hogy imádkozni kell.

– Az Úr nevét hiába fel ne vedd – mondtam. – A halat viszont letesszük, hogy jól megnézhessük.

Sörényúszójának tüskéitől félve a sapkámat borítottam rá. Látni lehetett, hogy hegyes fogai közül, a torka tájékáról kell kiszedni a hármas horgot.

– Aki az Úrral tart, annak elméje megvilágosodik – mondta Aljosa.

Nevettünk. Az árvalányhaj-szőke fiú faunkacagása meghökkentett. Ritka virágnak elkószált, ismerős illatát éreztem. Egy borongós-játékos kedély merészségét, amellyel magát az Istent is bevonja fortélyos csínytevéseibe. Ábel, mondtam magamban. A Hargita pásztoraként elegyít fehéret, feketét, szentségesen komolyat és játékosat, mely nem ismeri az alázatot s a félelmet.

– Holnap mutatok magának egy másik smekeriát^* – mondta végül a fiú. – Azt csinálja majd utánam.

Menjenek csak a társaim messzi vizekre a motorcsónakkal. Én szívesen maradok Aljosával, bár nem biztos, hogy az ő babajkáival eljutunk az Uzlina-tóra.

Pedig ott cipruserdő is van.

Látni szerettem volna a gyerekkor dalainak erdejét, amelyben a kis pej lovunkat annyiszor elveszítettük, s elkopott a csizmánk sarka a nagy keresésben.

Eldúdoltam a dalt Aljosának. Szájtátva hallgatta, majd megkérdezte, hogy mifelénk van-e cipruserdő? Én csak arról tudok, amelyben az ének hordozott meg minket.

– Akkor azt nem lehet kivágni – mondta nevetve.

Anyja dolgában, aki kétszer halt meg, szigorúan bezárkózott.

S mert futó vidámságaiból is felborong a gyásza: felhagytam a kérdezősködéssel.

Az esti szárcsalakoma, s a vörösbor mellett motoros horgásztársaim anekdotákat meséltek. Aljosa madárfürgén kapkodta szőke fejét a magyar szavak után. A szeme Jóska öcsémére emlékeztet. Csordultig tele jobbágykék esedezéssel. Bár semmit se kér. Adakozik inkább. A halbegyűjtőben a legszebb három csukát újból félretette.

– Annak a kápolnafejűnek – mondta.

Az öregasszony udvarán, mint a drótra kiterített fehérnemű, rengeteg hal szárad a szélben.

Újból harap a csuka. Mitől? Miért? És miért nem mozdult a tegnap? Te tudod, Aljosa? Ő is azt kérdi: miért jajgat a bíbic, mikor semmije se fáj? Csak az Isten tudja. Félzsáknyi halat ajándékozott megint Gáfta néninek. Az boldogan köszönte, segített nekünk a vacsorakészítésben. Miután Aljosa eltűnt az éjszakában, egy gyermekrablás történetét mesélte hosszan. Árvíz idején az ember részeg volt, nem akart kimászni az ágyból. A Duna pedig ott locsogott a házban, az ágy alatt. Az ember csak úgy fektében merítette meg vízzel a kancsóját, s énekelte: hej, Duna, haj, Duna, be nagyon szeretsz bennünket! De nőtt szemlátomást a víznek a szintje, az agyagfalak repedeztek. Az asszony a csolnakban ült már a gyermekkel a karjában, menekülésre készen. Jössz-e már, te átkozott ember? Jössz-e már? Hej, Duna, haj, Duna, az ággyal megyek én is utánatok! Az asszony a gyereket a lába elé ültetve kézbe vette a babajkát és elindult Murighiol felé. Onnan hajón ment tovább Tulcea városáig. Ki tudja, hányadszor szánta el magát, hogy szakít véglegesen azzal a bolondos emberrel. Takarítóként vállalt munkát az erdészeti hivatalban. Levelet írt a szüleinek: apám, a gyermekemmel hazamehetek-e? S jött a válasz: Ott ülj meg, ahová a bomlott eszed sodort! A szerelem!

– A szerelem árvízi sodra – szóltam közbe nagy megértéssel.

– A meggondolatlan szerelem! – rikkantotta valamelyik a csukászok közül.

Felkapta keresztes homlokát az asszony:

– Amiként nincs meggondolt, ugyanúgy nem létezik meggondolatlan szerelem.

– Ha sem ilyen, sem olyan, akkor mégis milyen? – szólt az újabb kérdés.

A csukanyúzást abbahagyva, s egy körbevetett pillantással csöndet teremtve Gáfta néni suttogó hangon kérdezte:

– Domnilor pescari! Halász urak! Milyen az Isten?

– Hát mondjuk, hogy… – vetettem volna közbe, de letácsolt erélyesen:

– Az én házamban az úr ne vétkezzék! Mert senki sem tudhatja, milyen az Isten. A szerelemmel is így vagyunk. És így is kell azt megítélni. Akárcsak az Isten bármely házát, kicsi kápolnáját. Elmegyek előtte, nem kérdem senkitől és magamtól sem, hogy mi van, mi lehet odabent, hanem keresztet vetek, és továbbmegyek az utamon.

– Jaj nekünk! – mondtam magyarul.

– Mit óbégat az úr?

Az óbégatást románra fordítottam:

– Áuleo!

Felderült és énekelni kezdte:

A hirtelen-fordítás más változatában:

A román dalt mindannyian ismertük. Együtt énekeltük végül az öregasszonnyal, aki magyarázatot is fűzött hozzá, mondván:

– Tudja a szerencsétlen, hogy baja lesz belőle, mégis megy. Mert eljött az este és mennie kell. Az a lány is tudja, tán még a fejét is fogja: áuleo, áuleo! De kiül az ablakba! Kisettenkedik a kert végébe! Hohó!

– És mi lett azzal az asszonnyal? – próbáltam az elejtett szálat felkapni.

Így folytatta:

– Míg ott Tulcea városában az irodákat seperte-súrolta, és hullott a könnye, a gyermek az udvaron játszott egy farkassal. Azt még az apja vitte volt be a Deltából, ott tartották láncra kötve. Senki se mert hozzá közelíteni. A gyermeket nem bántotta. Napestig hancúroztak, így talált rá az apja s lopta el a farkas mellől. Aztán jött utána az anyja is. Az ember letérdelt előtte, esküvéssel fogadta, hogy többé nem üti, nem veri, felhagy az iszákossággal. Mert két élete volt: egy józan és szelíd, a fogadkozások idején, meg egy részeg őrjöngés, mikor az asszonyt a hajánál fogva rángatta a sarki Krisztus-kereszt elé: no lám, lám, lám, te pogány asszony, megtanultál-e keresztet vetni? Az tűrte a pofonokat, de nem volt hajlandó keresztet vetni. Szegény, szerencsétlen asszony!

– Aljosának volt az anyja – mondtam.

– Hogy ki volt, nem fontos – legyintett Gáfta néni.

– Miért titkolózik, néném? A fiúcska pedig árvalányhajú volt.

Rosszallva nézett rám az öregasszony:

– ltt mindenki szőke – mondta közömbösen, és elfordult tőlünk. – De ha faggatnak, többet nem mesélek.

Aljosának azt találtam mondani: Gáfta néni erősen szerelempárti.

A fiú nevetett és így szólt:

– A homlokán a keresztet törökijesztőnek szánták. S az első férje meg éppen, hogy török volt. Míg meg nem halt. He? Ezt ugye nem gondolta, domnu séf?

Pedig épp erre gondoltam.

– Áuleo!

Jó hátszéllel, gyorsan haladtunk, harcsás reménységgel. Aljosa kezében megszárnyasodott a fényes babajka.

Gyökérszakállas kecskefüzek a lagúnák mentén.

Jön a víz, kicsalja belőlük a folyondárszerűleg nyújtózó, fekete gyökérszálakat. A táplálék reményével indázó kapaszkodást. Aztán elapad a víz: a nyújtózó reménység a levegőben marad. Szél fújja, lengeti.

– Elátkozott, özvegy törpék – mondtam Aljosának, a kecskefüzekre mutatva.

Vállát vonogatta:

– Az ő bajuk. Hatra-vakra csak növesztik a szakállukat.

A tulceai ornitológus átutazóban a tenger felé, a Szahalin-szigetre.

Aljosa az ő segédjeként segít a madárgyűrűzésben. Szép munka lehet. Repül a sarlós fecske százötven kilométeres óránkénti sebességgel; száll a gólya, a vándorsólyom, a vadludak serege; aztán a kócsagok, gémek, hattyúk, sirályok. Az ember postása lehet mindahány. A madár szárnyának csücskébe rejtett hártyapapíron vihet üzenetet Ázsiába, Afrikába, Isten tudja még, hová! Aljosát az ornitológus egyszer azon kapta, hogy a tudományos szöveg helyett saját üzeneteit küldi világgá. „Én itt vagyok a Deltában, Ti hol vagytok? Aljosa.” Válasz még egyszer sem jött sehonnan. De valamikor talán…

A kápolnásfejű Gáfta néni szűzmáriás házában vidám estét töltött a társaság. A motorcsónakosok újabb demizson vörösbort szereztek. Mire Aljosával – vízi gyalogosok – elékerültünk, már nótaszóval keseregték október elsejét. Hajdani katonaköteles legények a mindenkori bevonulás napját.

Ahogy partra szálltunk, szíves invitálással fogott karon engem is a kicsi házból szálló pentaton dallam.

Aljosát tanítgattuk az énekre.

Úgy nézett ránk, mint akitől nyaktörő mutatványt óhajtunk. Nocsak! Egyet se félj! Próbáld utánunk mondani.

Az öregasszony óbégatott:

– Ki akarják törni a nyelvét?

A fiú neki-nekifutamodott a szövegnek, aztán megtorpant, arca kigyúlt, zavartan nevetett.

– Már megint úgy kacagsz, mint a ruca – mondta Gáfta néni.

– Hát a ruca hogy kacag, néném? – kérdeztem Aljosa helyett.

– A ruca nem kacag sehogy, ő mégis úgy kacag, mint a ruca.

Nem lettünk okosabbak. Egy szót se többet arról az átkozott récéről! Énekeld velünk, Aljosa! Jajistenem, katonának megyek én! Az istenem még kikerekedett valahogy a száján, de jaj helyett váj-t mondott, román indulatszóval helyettesítvén a magyart. Vájisténém! Mert az e hangra sem volt öntőformája. Nem baj! Így is jó! Mindegy az Istennek, hogy miféle jajgatás tekeredik a nevére. A legényt így is, úgy is elviszik katonának. Jaj-váj, jaj-váj! – mondta Gáfta néni, úgy gondolván, hogy ezek a szavak legalábbis unokatestvérek. Elölről, a hétszentségit! Ne félj semmit! Gyere csak utánunk, Aljosa!

Októbert a fiú könnyedén gyűrte le, ám annál bajosabban a katonát, annak hírhedetten konok és árva a hangja miatt, amit szinte lehetetlenség idegen torokból kicsalogatni. Kórusban kiáltoztuk: Nem kotoná, jóember! Ka-to-na! Már megint az ajkad csücsöríted! Az álladat ereszd lennebb! Lennebb! No most egy cseppet vissza, felfelé. Rettenetes! Ott ül a szó kapujában cerberusként az istenverte magánhangzó! A kiejthetetlen! A lebírhatatlan, aminek foglyul ejtése pedig csupán egy pirinyó szájmozdulaton múlik. Látszólagosan, persze. Mert Isten a megmondhatója: honnan indul e titkos mozdulat? Hol az ősmoccanás, amire tápláló permetként hull bölcső felett az édesanyai hang és fáradatlan mondikálás? Ki az, aki nyelvünk dallamainak forrásához eljuthatna – jelt állítani a Kezdetnek a némaság határán a sarki éjszakában? Ugyan ki lehetett tanúja a legelső megszólalásnak, amely minden gyermekkel megismétlődő világteremtés; nehezebb az isteni munkánál, mert nem hatnapi fáradalom, nem is hatszáz napi, hanem egy életre szóló fáradozás a szavak mécseseinek meggyújtásában. S míg lobog az egyik, kialszik a másik – szélfúvásban, szógyilkolásban, mécsesüldözésben, midőn a szomszéd ferde szájjal fúvogatja el az apró lángokat.

No, most elbúcsúzunk a lányoktól, Aljosa!

Búcsúzzunk! Csak ne lennének csíkkarcfalviak!

– Damnyé, dumnyézéulé! – riadt meg újból Aljosa. – Atyaságos úristen! Hogy lehet őket megközelíteni?

– Csak bátran, ügyesen! – biztattuk minden irányból.

A fiú nekiugrott vakmerően a helyhatározónak. Az elejét el is kapta szépen: csik-csik, ismételte tisztán a híres székely országocska nevét, ám a második szótagba belebonyolódva a szépen iramló kiejtés fölhengeredett, maga köré sodorván Karcfalvát, amelynek magánhangzói szétrebbentek, s ami megmaradt belőle, olyan csúful szólt, akár egy seregélyriasztó: krcflv.

Kacagtató nyelvi hempergés volt.

Baknyúl a kenderhálóban.

Aljosa velünk tartott egy darabig a nevetésben, majd hirtelen összerándulva a sírás határán kiáltott ránk:

– Mit kacagnak az urak? Cirkusz vagyok én maguknak?

Földhöz verte a kalapját, mintha az lett volna hibás Csíkkarcfalváért. Csönd lett, s némi röstelkedés a vidám szívekben.

– Ne haragudj, fiú – mondtam. – Tanítani akartunk mi téged, nem bántani.

A vadludak leszálltak a tóra.

Aljosával lestük őket a dombhajlat hátáról. Csöndesen mizserélve úsztak felénk, mi kúsztunk szembe velük a törpe bokrok takarásában. Lőtávolon belül felugrottunk, megrohamoztuk a partot. Hogy megláttak bennünket, a vadludak visibálni kezdtek, mint a csórén kapott fehérnépek.

Kétségbeesett szárnycsapásokkal menekültek égnek a feredőzésből.

– Lőjön már, domnu séf!

– Először célozni kell, ember!

Duplára kettőt lőttem ludaskásának valót.

A puska dörrenésére vízen és nádasban feljajdultak a madarak. Menekült, ki merre látott. Vadrécék seregének apraja-nagyja, csérek, szerkők, meg a sirályatyafiság. És átkozott bennünket egész madárország.

Miután Aljosa kihozta csolnakkal a vízen hányódó ludakat, cigarettára gyújtottam.

– Üljünk le, fiú, egy cseppet szégyenkezni.

– Miért, uram?

– Nem hallod, mit mond ez a rengeteg madár? Martalócok vagyunk.

– Nekik az a dolguk, hogy sírjanak – mondta Aljosa.

Szinte pironkodva vártam, hogy égen és vízen elmúljék a szárnyas riadalom, s újból szóhoz jusson a merengő Delta: hármas füttyentésével a piros lábú cankó, vészkiáltásával a gulipán és a jajgató bíbic, nyomában a nádasmotozó délkeleti széllel. Ez a szél! Akár a rendőr! Jut belőle éjjelre, nappalra.

Nagy magasságban az égen hattyúsereget pillantottam meg.

Küldtem feléje máris a költő borongó kérelmét:

Aljosa azt gondolta, hogy imádkozom.

– Amin – mondta románul az emlékezet végén és nevetett.

Kikacagott állapotában sajnáltam a költő tündérálmát, amely fehéren szállt az égen, egyedül nekem küldve jelt mintegy próbaként: vajon értjük-e még egymást? Illyés Gyula Petőfi-könyvének józanító figyelmeztetése szólt rám a tűnődésben: hattyút még senki sem hallott énekelni. A haldokolva szálló szép emlékezet: csak mesés megvalósulás. Bennünket pedig már régen elhagytak a piros lábú mesék. Ahogy szórvány cankóink is elmentek a Mezőségről.

De mit az ember tudomásul veszen: nem muszáj abba bele is törődni. Ha erőnkből többre nem futja, kérdéssel ostromoljuk bár a hiányt:

– A hattyúk valóban nem énekelnek?

Aljosa úgy nézett föl a magasba, ahogyan más emberfia a kicsi majorságudvarát veszi számba. Egyedül ő tudhatja – gondoltam –, merre tart a kacagó csér, honnan szálltak fel az ezüst sirályok, mikor térnek meg őrjáratukból a hóhér kócsagok. Égbirtokos. Őszi éjszakákon hallotta már sziszegni a vonuló bütykös hattyúkat, s énekelni az énekes hattyút.

– Tehát mégis?

Lelkesülten magyaráztam romantikus elgondolásomat az együvétartozás ősi törvényéről, a közös éneklés madárboldogságáról.

– La dracu! Ördögöt! – legyintett Aljosa. – A hattyúk nem azért énekelnek, mert együtt vannak, mint a halász urak voltak a vörösbor mellett.

– Hanem?

– Hanem, hogy odafönt, ahol nincsen lámpás, az éjszakában együtt maradhassanak. Különben százfelé szóródnának.

Így magyarázta neki domnu inginer, a híres ornitológus. Ezt Gyula bácsinak okvetlen el kell mondanom. Ha sikerülne még találkozni vele.

Eleven hús-vér kereszt a Gáfta néni homlokán, amely, ha ráncba szalad: a szent jelet megtáncoltatja.

Ezüstszínre mázolt fakereszt a falon az elsőházban, majoránnával, hímzett törülközővel, amit érinteni sem illik, mert ki tudja: nem őrzi-e – mint Veronika kendője – Krisztus arcának vonásait?

Görögkeleti kettős kereszt pléhkrisztussal az útkanyarban, ahol a Duna Szent György-ágának fordulunk hajnalonta, hogy csónakba szálljunk.

Kereszt a kicsi falu templomának bádogos hagymakupoláján, a pópa házának tetőgerincén, a kocsma előtt egy valamikori gyilkosság színhelyén; kereszt a lányok nyakában, a koporsón, amit tegnap láttam, a templomi zászlókon, a pap hátán, a kántor kezében…

Részeg férjének ütéseitől a pléhkrisztus előtt a pogány asszony féltérdre esett. Jobb karjával a melléhez kapva már-már keresztet vetett, hogy az eszelős parancsnak eleget tegyen, de szíve táján az ujjai görcsbe merevedtek. Megmarkolt ruháját akkor sem engedte el, hogy a dühöngő vadőr erőnek erejével kezdte a keze fejét ráncigálni. „Nem! Nem! Nem! – kiabálta visítózva. – Hagyjatok meg engem az én hitemben!”

A lipovánok köréjük gyűltek és nevettek. „Nézzétek! – mondták. – Megint működésbe lépett Gávrilov, a hittérítő. Elmehetne egy személyben Cirillnek, Metódnak.” S míg a vadőr a csúfondáros szavak miatt szembeszökött velük, az asszony elmenekült.

– Magam láttam ezt – mondta Gáfta néni, miközben a vadludakat kopasztotta. – A két szememmel láttam. Az asszony úgy szaladt féloldalason, mint a törött szárnyú vízityúk. Aljosa meg ne tudja, hogy ezt elmeséltem. Esküdjék meg, domnu!

Bólintottam.

Sátorban kinn éjszakáztunk egy szigeten, odvas kecskefüzek között.

Mint kiderült: vadváltó helyre telepedtünk. Éjféltájt arra ébredtem, hogy recseg-ropog a nádas. Villanylámpát ragadva rohantam ki a sátor elé, majd harminc-negyven méterrel odébb a nádas irányába.

A gyenge hold fényében körbevilágítva füleltem, nézelődtem. Sem ember, sem állat. Szemközt, ahonnan megnyálazott és feltartott mutatóujjammal a légmozgás irányát észleltem, kicsi gőzmozdony fújtatása vegyült a nádrecsegésbe.

Vaddisznók!

Egy egész konda, malacostul.

Mennek-e, vagy jönnek?

Ha felém tartanak, a délkeleti szellő nekem kedvez. Nem fognak szimatot, és egyenest rám jönnek. Vadászként fogtam föl ezt a lehetőséget. Csakhogy üres kézzel álltam ott egy csenevész bokor mellett, jól tudván, hogy a vezérkant vagy kocát egyszer fölvett irányából nehéz eltéríteni. Rohan szinte vakon az ormánya után. A kan odaüt egyet-egyet, ha kell, jobbra vagy balra; görbe kardként vág, hasít az agyarával.

Ezt az egyet el kéne kerülni, mondtam magamban. Hogy az első csuhást a zseblámpa fényével szembevertem: megtorpant, nagyot fújt, majd ormányos fejét leszegve, fürge kocogással folytatta útját, amelynek pont a közepén én lehettem az egyetlen akadály. Beugrottam hát hirtelen a derékig érő bokorba. Öles magaslaton néhány csenevész ágacska nem védelem, ha egy Zrínyi Miklós sorsába születik az ember. Egyébként a libasorba rendeződött konda a bokrot elkerüli. Nincs amiért az orrát beléverje. Ezt még a Kárpátokban tapasztaltam. Onnan a bokros földhányásról, mint apró szigetről próbáltam megszámolni a szürkecsuhásokat. Nem nagyon sikerült. Előttem félméternyire a röfögő folyam kettévált; egyik ága jobbra, a másik balra rohant el mellettem, jó ütésközelben. Az öregek fújtattak, a malacok sírdogáltak. Lehettek húszan-huszonöten is. Fél perc múltán csak sárkánybüdösség maradt utánuk.

Aljosa békésen aludt a sátorban. Reggel, mikor kalandomat elmeséltem, kiköpött megvetőleg:

– Ezek miatt került az apám börtönbe.

*

Aljosa újabb smekeriát, vagyis huncutságot ígért. Aztán meglepett vele. S látván, hogy bambán pislogva csodálom a teljesítményét, a foga között tartott ezüstbalint egerész kutya módjára rázogatta, morgott is hozzá, majd a halat elhajítva hanyatt vágódott a homokon, kezét-lábát lóbálva nevetett hosszan s mondogatta:

– Domnu séfből sóbálvány lett! Sóbálvány!

Úgy is állhattam ott, valóban sóbálványként, míg sebesen törtem a fejem, hogy mi történt valójában, míg a bot végét lestem eredménytelenül, s káprázó szemem a horizonton is repülő süllőket látott.

Aljosa pedig a markába köpött és azt mondta:

– Én most megmutatom, domnu séf, hogy kell bot nélkül halat fogni.

Gyorsan levetkőzve fejest ugrott a vízbe. Úgy tűnt el, mint az alábukó búbos vöcsök. Buborékot se láttam a nyomában. Tisztára vöcsök, mondtam kétszer is magamban. Tollbóbitásan lesz képes mindjárt felbukkanni vörös-feketén, selymes-fehéren, játékos fejbólintás közben. Hirtelenében pedig nem vettem észre, hogy távolabb a tavon karósor jelzi a hosszan kihúzott víz alatti hálót, melyen a halak változatos tömege fennakadt.

– Na csuda! – mondtam tehát, mikor Aljosa a második balint is kihozta a szájában a víz alól. Diadalmasan mosolygott rám.

– Hát pontyot fognál-e? – kérdeztem.

– Holnap azt is fogok, ha kell – komolyodott el a fiú, és felnézett az égre. – Előbb azonban kirobbantjuk a madárháborút.

– Hát az micsoda?

Csak mosolygott titokzatosan.

Reggel a csolnakban első dolgom volt megkérdezni Aljosától: mi lesz a madárháborúval? Válasz helyett két sárga disznótököt gurított elé a hátizsákjából. Bicskájával a belüket kiszedegette, majd a messzi tavak felé intve azt mondta lelkesen:

– La drum! Indulás!

A Szent György-ágról letérve másfél órányi evezéssel csatornákat és lagúnákat hagytunk el, míg az Uzlina-tó sarkában a két sárga gömböt a vízen útnak eresztette.

– Minek?

– Előkészület – mondta fontoskodva.

Átszeltük a csendesen fodrozó tavat. Aljosa annak északkeleti sarkában sejtette az óriás csukákat. Eleddig háromkilósnál nagyobbat nem fogtunk.

– Ott akkorák vannak, mint az őrmesterünk – mondta megvetőleg.

Az őrmester tegnap letartóztatott valamennyiünket. Bekísért az őrsre. Arról kellett számot adnunk, hogy loptunk-e halat a termelőszövetkezet víz alatti hálóiból? Mert azon a környéken látták Aljosa csolnakját. A fiú nevetve mesélte a három rendőrnek, hogy énnekem mutatta be a smekeriáját. Nem hitték el, hogy a hálóból csak egyetlen mutatványbalint hozott föl. Úgy szerették volna, hogy többet valljon be. Ezért megpofozták. Valamennyien tiltakoztunk, nagy ribilliót csaptunk, végül elengedtek.

Napsütésben az Uzlina – ahová éjféli indulással mégis elvergődtünk – olyan kék, hogy fáj az ember szeme tőle.

Csak ímmel-ámmal hajigáltam a villantót, amiről Aljosa azt mondta: igen fényes, fabatkát sem ér. De hiszen rengeteg csukát fogtam már vele! Erre is volt érve, mert azt mondta:

– Itt hatalmas, öreg csukák vannak. Ezek ravaszabbak a többinél.

Úgy volt, ahogy mondta. Egyet se fogtunk. A kísérletezést elunván, azt kérdezem Aljosától: ásóludat tudna-e nekem mutatni? Ez a fura madár némely helyen a rókával él közös kotorékban. Messze van az nagyon, mondta Aljosa. A Razim-tó északi felében, Popina szigetén. Légvonalban is közel félszáz kilométer.

Erről a csodáról le kell mondanom. S a távolabbi cipruserdőről is.

Ellenben majdnem odapusztultunk.

Naphaladáskor hazafelé jövet az Uzlinán viharba kerültünk. Aljosa méteres hullámokkal fordította szemközt a csolnakot, amely csak épp, hogy nem nyerített az ágaskodásban. Egyik végéből a másikba kúszva lapátoltam a vizet belőle.

– Hány méter? – kiáltottam az üvöltő szélben.

– Még másfél kilométer – mondta Aljosa aggodalmasan.

– Nem a partig! A tó fenekéig, ember!

– Ó, az csak harminc! – jött a megnyugtató válasz, majd a fontosnak tűnő kérdés is: – Tud úszni, domnu séf?

Jókor kérdi, berzenkedtem a szokatlan és keserves hányódásban. A hátamon vastag, bélelt kabát, a lábamon irdatlan gumicsizma, a zöld vászonnadrágból a térdszűkülete miatt hirtelen kilépni nem lehet; a két buggya két cseber vizet tárol majd nekem a gyors alászálláshoz. De mindez potomság ahhoz képest, hogy mezőségi születésű vagyok, ahol patakocskáinkat a tyúk is átallépi, vízi tudományban egy-egy poshadt tavon a kutyaúszásig ha eljutottunk. Amit fürdésnek hívtunk: dagonyázás volt a marhalegelők pocsétáiban, ahonnan ez időre a malacok tisztelettel félrehúzódtak. Most meg itt a harmincméteres mélység és a vizek bősz nyargalása!

Olyan hangon, mintha máris ugrani kellett volna a megbolondult hullámok közé, Aljosa másodszor is megkérdezte:

– Úszni tud-e?

– Már hogy az ördögbe tudnék!

– Damnyé, dumnyezéulé!

Ijedtében a fiú felnézett az égre és motyogni kezdett. Úgy láttam: imádkozik. Kalapját a szél elsodorta, árvalány-haját százfelé fújta. Keserves képe mutatta, hogy bajban vagyunk. Minden erejét összeszedve próbált előrejutni, de minduntalan szembe kellett fordulnunk a tarajos hullámokkal, amelyek félpercenként fenyegettek oldalról felborulással.

– A pokol ördögserege! – kiáltozott Aljosa a víziszörnyek láttán, majd egyenként nevezte meg őket: – Né, az anyjuk! A nagyanyjuk! Ez maga az ördögök vajdája! Uram, ne hagyj el!

Keresztet vetett. Rákiáltottam:

– Hagyd a keresztvetést! Az evezőt mindjárt elveszítjük!

A felénk száguldó fekete falak láttán lapátoltam fürgén a vizet s magamban elköszöntem a világtól. Egy pillanatra vizes arcomon éreztem az otthoniak meleg leheletét, majd egy lakodalmas menet porfellegét láttam káprázó szemekkel. Nem tudom, kinek lehetett a menyegzője. Csak azt sajnáltam, hogy arra hivatalos már nem leszek. Most, hogy visszagondolok a tegnap oly nagyon megháborodott Uzlinára, úgy emlékszem, hogy a legveszélyesebbnek tűnő percekben elszállt minden riadalmam. A halál csak addig ijesztő tán, míg messze van tőlünk? Nem tudom. Ám azt mintha épp tegnap tapasztaltam volna, hogy érintésközelben egyetlen fúvással oltja ki bennünk a félelem száz szál gyertyáját. Mi céllal, mi végett? Talán, hogy Isten helyett magadnak adj számot a zsoltárbeli rövid éj átvigyázásáról. Szép volt, gondoltam, e rettenetes világban a szépet hajszolni.

Közben a rövid nyelű, kicsi lapátot a kalapommal cseréltem föl. Nagyobbat tudtam meríteni vele. Imádságos szavainak ellenére Aljosát is úgy mintázhatták volna meg a híres Kolozsvári szobrász testvérek, mint a sárkányölő Szent Györgyöt.

Másfél órás garázdálkodás után a vihar kifogyott a szuszból. Vad nyargalásait a víz abbahagyta.

Megmenekültünk.

A hattyúk megbarátkoztak a vízen hányódó két disznótök sárga látványával. Aljosa ma reggel egy harmadikat hozott. Kibelelte, sisakot mesterkedett belőle, majd a fejére húzta, és csobbanás nélkül úszva, tizenöt méternyire közelítette meg a hattyúkat. Mielőtt azonban egynek is elkapta volna a lábát, egy távoli lövés az egész hattyúcsapatot az égre menesztette. Sárga disznótök képében Aljosa még sokáig leselkedett a nyílt vízen. A hattyúk nem tértek vissza.

Kézre került az énekes hattyú!

Szárnyával csapkodó fehér ijedelem.

Hogy a fogságban össze ne törje magát, Aljosa rongyszalaggal gondosan összekötözte a szárnyát, fekete lábait. Oldalára billenve feküdt a homokon, hosszú nyakát az ég felé nyújtogatva. Dióbélszín szemében iszonyat és nádas az ég felhőfoszlányaival keverten.

– Most érkezett északról – nézte derűsen Aljosa.

– Mit akarsz vele? – kérdeztem.

– Majd bemutatunk mi ketten valamit – mondta titokzatosan.

Azt gondoltam: meggyűrűzi, hártyapapíron üzenetet rejt a szárnya töve alá. Hogy arra se kapjon majd választ a tundrákról. Nem faggattam tovább. Futottam a parton kitámasztott horgászbotomhoz, amelynek hegyén megszólalt a csengő. Aljosa miatt raktam föl őrszemnek, mikor hóna alatt a fogoly hattyút meglátva elébe szaladtam. De valami húzta már a botomat a vízbe. Visszanyargalva utolsó pillanatban kaptam el és kezdtem küszködni az ötkilós ponttyal, mely a harmincas zsinór végén a mézes puliszkára kapott.

Ez idő alatt Aljosa a megkötözött hattyú hátát, nyakát, fejét pemzlivel pirosra mázolta. A begyére keresztet pingált. A ponty nem érdekelte.

– Mit csinálsz, ember? Megbolondultál?

Rám se hederített.

A hattyút szabadon engedte.

Boldog szárnyalással pillanatok alatt tűnt el a magasban.

– Bohócot csináltál abból a madárból – mondtam.

Nevetve kapta fel a szót, az égre mondogatva színét és fonákját:

– Bohócmadár, madárbohóc!

– Mit gondolsz, hová megy ez mostan?

– Megkeresi a társait – mondta Aljosa nagy bizonyossággal, mint valami madárfelügyelő. – Csak legyünk türelemmel.

A megcsúfolt madár lehangolt.

– Ez már nem smekeria, te fiú! Hogy is juthatott eszedbe így tatárkodni?

A madármázolást nem ő találta ki. Apjának az öccse matróz egy óceáni halászhajón. Elmennek Afrikáig, Kanadáig, némelykor egész esztendőre. Unalmas őszi napokon megfáradt vándormadarak telepednek a hajó fedélzetére pihenni. Egyet-egyet elfognak, olajfestékkel színesre mázolják, majd szabadon eresztik, és azon szórakoznak, hogy a társai miként fogadják, amikor bohócként hozzájuk csatlakozik.

Azt kérdeztem: mi ebben a szórakozás?

– Majd meglátja, domnu séf! Rejtezzünk el a nádasban – mondta Aljosa, és úgy nevetett, hogy a keresztes homlokú öregasszonnyal mondtam magam is: – Akár a ruca!

– Tudom, tudom! A ruca nem kacag sehogy, én mégis úgy kacagok… Bolond az a vénasszony.

Jó fél óráig leselkedtünk a nádasban. Akkor a hattyúcsapat visszatelepedett a tó közepére. Jött később a bohócmadár is piros villanással. Odasiklott a társai közé. Véres rongynak a hószínű szigetre. Aljosa a nádas takarásában a csónakhoz kúszott. Ütött-kopott, nyolcszor negyvenes távcsővel tért vissza. A kezembe nyomta.

– Nézze csak! De jól figyeljen, domnu séf!

A kicsi fehér seregben nyugtalanság támadt. Tizenhét hattyút számoltam meg nagyjából, de ennél több lehetett. A számbavételt abba kellett hagynom a hirtelen támadt bolydulás miatt. Hosszú nyakukat fenyegetőleg nyújtogatva kerülgették a bohócmadarat, majd elhúzódtak tőle. Pirosra csúfolt fejét a vízbe mártogatva forgolódott egy keveset és újból a társaihoz siklott.

Mintha vidra vágódott volna közéjük.

Felszálltak nagy hirtelenséggel. Hullámzó, ferde vonalban távolodtak dél felé. A bohócmadár utánuk szállt. Velük tért vissza később, mikor a ferde vonal rendje már megbomlott. A festett hattyút mind sebesebben forgó, fehér örvénynek a közepében fedeztük föl a távcsővel.

– Már tépik – mondta elégedetten Aljosa.

Fehér tollcsomók szállingóztak a magasból.

Valóban kitört a madárháború. De rosszul mondom. Hisz egyetlenegy szál, gyanús madárra vetette magát a hosszú nyakú fehérek hada. Égi lincselés volt ez, nem háború. Oh lassan szállj és hosszan énekelj…

Fájdalmas szégyenemmé lett Aljosa áldozatának sorsa.

Csőcselékké lett a poétikus metaforák népe.

Őszi napokon elnéztem fehér vonulását a Deltában. Hallgattam vándorútjának hárfazengését. A némának is nevezett bütykös hattyú a szárnyát szólaltatja meg az égi magasságban. Énekes rokonáról csak hallomásból tudtam, hogy a vadászkürt hangján ad jelt magáról, ha vonul. Fellegszórta, szomorkás üzenet. Nem csoda, hogy a borongós emberi emlékezés önmagát véli fölismerni benne.

De odafentről most verekedő szárnyak, csőrök csattogása hallott.

A bohócmadár tétován és erőtlenül védekezett, fokozatosan lennebb ereszkedve. A kecses lincselők hada – mintegy a magasság védelmében – felülről csapott le rá. Néha percekig szem elől tévesztettük a vad gomolygásban. Ha elmenekül: bizonyára nem követték volna. De mert konokul ragaszkodott hozzájuk, egyre dühödtebben támadtak rá. Ki vele az ég mezejéről! Le vele! A földre! A vízbe! Víz alá!

Már szabad szemmel figyelhettük a tollfelleges kavarodást. Látni lehetett az úszóhártyás, fekete lábakat is.

– Lőtávolon belül vannak – mondtam.

Kedvem lett volna sörétrajt küldeni közibük.

Kiléptem a nádas takarásából, kiabálni kezdtem:

– Hahó! Hess, madár!

Aljosa hápogva kacagott.

Hattyúbéke idején egy zsebkendő fehér villanása is tovariasztotta volna őket. Akár egy puskalövés. Most elvakultak-süketültek az öldöklő gyűlöletben.

– Szép dolgot műveltél, hallod-e? – mondtam Aljosának.

Nem szólt. Kicsi, lapos üveget vett elé a kabátja zsebéből. Az utolsó kortyot itta ki belőle. Rám nézett hosszan és vállát rándítva torz grimaszt vágott. Kacsintott is a jól sikerült smekeriához. A madárinkvizícióhoz.

Akkor láttam, hogy részeg.

– Mi ütött beléd, ember? Mi az ördögnek kellett most berúgni?

Karját az ég felé lóbálva félig eszelősen kiabálta:

– Azok vannak berúgva! Odafönt! Odafönt, az Isten közelében!

A melletépett, véres nyakú hattyú valamiképpen kivágódott a forgatag belsejéből. Féloldalasan tovaszállt, akár el is tűnhetett volna a békés messzeségben. Társai nem követték. Ellenkező irányba, északnak vették az útjukat, szinte pillanatok alatt rendezve soraikat hullámos vonalba.

– Megmenekült – mondtam.

Aljosa vigyorogva billegette mutatóujját az orrom előtt:

– La dracu! Ördögöt!

Reménnyel néztem föl mégis a hattyútlan égre.

Megmocskolt tollazatát a bohócmadár vedléskor újjal felcseréli.

Tiszta fehérben kéri visszavételét a hószín csapatba, amelyet már-már feketének láttam az égi lincselésben: költő tollára, tündérálomhoz méltatlan társaságnak, égi kutyafalkának.

– Jönnek! – mondta Aljosa néhány perc múltán.

Visszahúzódtunk a nádasba.

Az égen kerengő madárkörhintában éppen csak hattyút nem láttam. Ám délkelet iránt a távcső mutatta, hogy a horizont fehér kondenzcsíkja közeledik. Biztonságos, nagy magasságban húzott el fölöttünk, ahová nemigen igyekszik föl a vízi szárnyasok címertelen fajtája. Azután félkört írva, és lennebb ereszkedve lett jól láthatóvá a hullámos hattyúlánc. Nem tudhattuk: azonos-e az északnak szállt eszeveszett rajjal.

De megláttam a sor legvégén a piros fejű, piros keresztes madarat.

Le-lemaradozva, szakadozott ütemben próbált megmaradni sereghajtónak bár. Ahol tán első is lehetett valamikor, a vezérváltásban.

– Utolsónak visszafogadták – mondtam Aljosának.

Ám ahogy a vezérhattyú irányt változtatva a sor végén lebbenő véres foltot észrevehette, félkörívben villámgyorsan mögéje siklott a társaival együtt. A mind szorosabbra vont körláncból újabb csetepatés kavarodás támadt, örvénylő madárdulakodás hosszú perceken át.

A főbe ütő fehér szárnyak, a szemet kiverő, fekete hegyű, rózsaszín csőrök, a begyet, húst szaggató madárharapások, a rugdalózó, hártyás lábak, a csontfütykössé lett hattyúnyakak, bukfencek, halálugrások láttán az a képtelenség jutott eszembe, hogy ezek a madarak mindjárt ugatni kezdenek. Mondtam ezt Aljosának.

– Az lenne csak az igazi smekeria: a hattyúugatás – kuncogott rám.

Rejtekhelyünkről kilépve rákiáltottam:

– Énekeltesd inkább őket! Hallod, fiú? Énekeltesd!

Hosszan bámult rám zavaros szemmel. Az éjjel-nappal sustorgó délkeleti szél tovanyargalt, nem hallatszott a nádas gúnársziszegése. Abbamaradt odafönt is a korbácsoló szárnyak éles csattogása. Fehér pihe és tollú szállingózott a vízre. A madaras kutyakalangyából egy hattyú kivágódott, mintegy jelt adván a tetthely elhagyására. Társai nagy rendetlenségben követték. A bohócmadár utánuk szállt, bele újból a csapat közepébe. Kiverték újból pillanatok alatt. Bukórepüléssel zuhant közéjük. Ki tudja hányadszor ismétlődő örvénylésben folytatódott a lincselés, aztán a tömeges menekülés a színhelyről.

Az áldozat féloldalasan repült már. S lemaradt végleg a társai mögött. Mint aki tudomásul vette, hogy nincs helye közöttük. Egyet-kettőt körözött felettünk.

Akkor hallottam meg a hangját.

– Most énekel – mondta Aljosa kegyetlen vigyorral.

Kendő takarta vadászkürt méla szólama volt. A torkából jött vajon? Mintha ellenkező irányból, a hátam mögül hallottam volna: sűrű ködből, nádas mélyéről, víz alól, vagy tán a halhatatlan metaforából:

A megcsúfolt hattyú valójában nem szállt és nem énekelt hosszan. A kendő takarta vadászkürt hangja csak segélykiáltás lehetett. La dracu! – villant eszembe Aljosa magyarázata: nem azért énekelnek, mert együtt vannak, hanem, hogy együtt maradhassanak, éjszakában, ködben és fellegben.

– Lezuhant! – közölte aztán Aljosa, amit magam is láttam. – Lezuhant a keresztjével együtt. Amíg élek, ne lássak keresztet!

Bár nem volt zuhanás. Csak félköríves kényszerleszállás a tó vizére, tőlünk százötven méternyire.

Hogy a csónakkal megközelítettük, a nádasig menekült, hosszú nyakát a sűrűbe fúrta. Onnan kellett kivonszolni. Szabadon maradt félszárnyával – akár egy törött karddal – vadul csapkodott még, s láthattam szétmarcangolt, véres-festékes begyét, a tépett nyak fehér csigolyáit, kivert félszemét, de csak néhány másodpercig. Mert ahogy szárnyával Aljosát szembevágta, már el is szabadult, s újból erőre kapva, alacsony repüléssel szállt odébb és tűnt el a szemünk elől egy úszó nádsziget mögött.

– Paştele mă-si! – bámult utána Aljosa. – Az anyja húsvétját!

Reménykedőn áltattam magam a szabadulásával, bár a csontjait mutató sebek azt jósolták inkább, hogy nem éli túl a színváltást.

– Megeszik majd a rókák – mondta Aljosa.

Búcsú a Deltától, Aljosától, Gáfta nénitől, a Duna hétezer éves tűnődésének szárnyas csodáitól. Éjfélkor elindulunk hazafelé. Vacsora után, hogy Aljosától elköszöntünk, az öregasszony a konyhaajtóból intett nekem titokzatosan:

– Mondanék valamit, domnu pescar.

Beléptem hozzá. Suttogó hangon kérdezte:

– Jönnek-e még hozzánk a Deltába?

– Öt éven belül nemigen – mondtam.

– Addig én meghalok – folytatta a majoránnás szoba felé sandítva. – Kár lenne, hogy ne tudják maguk is, amit tudni kell.

– Mit kell tudnunk?

Gyors, kapkodó szavakkal kezdte mesélni, hogy Aljosa rengeteg halat ígért neki, ha minekünk el nem árulja őt, a kilétét; az anyját, a szegény pogány asszonyt, aki pofonok alatt sem akart keresztet vetni. Kérdésemre, hogy mi készteti mégis szószegésre, így válaszolt indulatosan:

– Mert ha én most nem szólok, talán sohasem fogja megismerni a nagyszüleit, akik ott élnek valahol maguk között Erdélyben. Abban az énekországban.

– Milyen énekország, néném?

– Amit vele próbáltak elénekeltetni. Csik-csik…

– Csíkország! – mondtam.

– Az, látja, verje meg a szerencse! Csíkország. Onnan jött volt az anyja. Magyar volt. És azok közül való, akik nem vetnek keresztet. Hogy hívják őket?

– Reformátusok. De miért kell ezt Aljosának titkolnia?

Az öregasszony újból körülnézve, a fülembe súgta:

– Mert röstelli, sőt erősen szégyenli, hogy egyetlen babszemnyi szót sem tud az anyja nyelvén. Mert azt mondja, megbomlik az elméje, ha nem bírja elfelejteni az anyja szenvedéseit. Gátá! Nem szólok többet.

Megígértette velem, hogy ha netán még arra járnék, az elárult titok kettőnk között marad.

Vajon szószegés-e részemről, hogy lejegyzem most szavait? Ha Aljosa valamikor is elolvashatná: szégyellni való titka már nem lenne. Ám ez csodaszámba menne. Egy megtagadott anyanyelv a kitagadójával múlik el végleg. Nem vándorszellem.

1965