Szamár és pálmafa

A rétegesen kopacra nyírt, dudoros fejű legény már fél órája ott áll nagy borjúorcával a néptanács elnöke előtt, s nem hagyja magát:

– Elnök elvtárs, én az atyaistenig felmegyek, de Heródest nem hagyom!

A vaskosra faragott mezőségi hitvitázó az öklével hadonász tiszteletteljesen.

Az elnök kissé asztmásan szuszogva, és szelíd vonásaiból kikelve nyitott tenyérrel csattogtat a bőrmappán:

– Heródest a párt nem engedélyezi. Miért ragaszkodol annyira hozzá?

A pufók legény rámereszti szélfújta barna szemét: nem tudja, miért ragaszkodik Heródeshez. Egész esztendőben megvolt nélküle, soha eszébe sem jutott, ahogy a vadlibának sem jut eszébe nyáron az őszi vonulás. Tegnap lehullt a hó, zúzmara lepte be a fákat: hajnalonként disznóperzselő tüzek gyúlnak a kertek alján, s a lángokból fekete hópelyhek szállingóznak szerte. A munka megcsappant, s a csöndes tétlenségben, a szokás hatalmával megint előbukkant Heródes.

– Édes fiam, mit akarsz most Heródessel?

– Ő volt a zsidók királya.

– Szép dolog, mondhatom! – szigorodik rá az elnök. – Nagy nehezen elkergetjük a román királyt, te meg a zsidók királyával akarsz ide bevonulni.

Ez már politikai érv; a legény hallgat, s pislog kettőt-hármat. Aztán villan a szeme, s már játssza szerepét a betlehemesből.

– Képzelje csak el: ott állok karddal a kezemben a szent ládikó mellett. Mondom, hogy: „Forog a kerék a talpán, múlnak az évek sok változásban, mert ékes sereg jő napkelet felől”… Szent József odakint didereg, harcol a kutyákkal, merthogy mind bemegyünk a házba, s ő egyedül marad, a komédiás öltözete miatt a kutyák örökké reárontanak.

Jóízűen neveti, hogy Szent Józsefről a kuvaszok szedik le a felcser köpenyét.

– Az tetszik nektek – jegyzi meg az elnök –, hogy odabentről Józsefen röhögtök. Mondhatom, szép dolog.

– Pukkadunk meg a kacagástól – vallja be a legény vigyorogva.

– S amikor már nem bírja a hideget, a botjával veri az ajtót. Ha engem a rajoni pártbizottság nem engedélyez, ki mondja neki, hogy: „Már itt bizony szállást nem kapsz, ha a piacon meg is fagysz”?

– Vagytok elegen, mondhatja más is.

– Nem mondhatja.

– Hallgass ide, fiam. Hányszor mondjam el? Pártunknak semmi ellenvetése, ha kántálni és betlehemezni akartok. Elolvasták a szöveget, és Galambos elvtárs Heródes ellen kifogást emelt. Erről van szó.

– De ki mondja azt, hogy: „Márpedig itt szállást nem kapsz, ha a piacon meg is fagysz”? Ilyesmit ember nem mondhat. Ilyesmit csak király mondhat – erősködik a legény.

– Mondják a pásztorok.

– Szent József a pásztorok barátja. Miért visznek sajtot a fiának? A barátság: barátság. Színdarabot így összekavarni nem lehet.

– Akkor mondják az angyalok – vakarózik az elnök.

– Azoknak nincs beleszólásuk. Ők csak énekelnek, rázogatják a pásztorok vállát, és repdesnek a szárnyaikkal. Jól tudja az elnök elvtárs. Fiatal korában maga is járt betlehemezni.

Az elnök felráncolja orrát, homlokát:

– Te most káderezel engem? Mondhatom, szép dolog. Nem vennéd figyelembe, hogy énnekem azóta megjött az eszem?

– Mit tudjak csinálni, ha az enyém nem jött meg? – pimaszkodik Heródes.

– Csinálj, amit akarsz! – pattan fel az elnök. – A király nem mehet. Nem szerepel a Népi Alkotások Házának listáján, vége a Monarchiának. Én felelek azért, hogy ebben a faluban milyen propaganda folyik. Megértetted?

Heródes nem érti. Elkeseredve dünnyögi az orrát lógatva:

– Az én munkám az egész, s engem akarnak kidobni. Én ácsoltam a ládikót, én szereztem belé Jézust, Szűzanyát, szamarat és pálmafákat. A tiszteletes asszony a pongyoláját adta ide királyi palástnak. Két hálóinget angyali ruhának Tőkés Katicától kértem. Csak az micsoda munka volt, míg rávettem, hogy ideadja. Azt mondta az anyja: nem azért varratott csipkés hálóinget a lányának, hogy akkora bakszamarak bújjanak alája. De kikönyörögtem. Miért akarnak most éppen engem letiltani? Tiltsuk le valamelyik angyalt – kezd alkudozni. – Abból kettő van. De nélkülem az egészet rábízhatja az öregistenre, hogy… – s az obszcén kifejezésre az elnök is meghökken, pedig szokva van a nyelvjáráshoz.

– Mondhatom, szép dolog.

– Mit mondjak egyebet, ha elrontják a játékunkat? – mondja Heródes kissé megröstelkedve.

– Édes fiam, eredj a rajoni pártbizottsághoz.

– Elmegyek! – borzolódik fel a legény. – De magukat is feljelentem.

Az elnök a nyugodt lelkiismeret mosolyával néz vissza rá.

– Mit jelentesz? Hogy felvettük a küzdelmet a miszticizmus ellen?

– Ha maguknak szabad, nekem is szabad.

– Mi szabad nekünk, és mi nem szabad neked?

A legény Júdás-képpel fordul az elnökhöz:

– Tavaly karácsonykor a presbiterekkel együtt az alelnök is elment kántálni – s azzal fordulna is ki az irodából, mert érzi, hogy igen nagyot mondott, bár az igazat mondta.

Az elnök a színéből kimenve éles kampószavakat vet utána. Visszatessékeli. Leülteti. Körülsétálja. Asztmásan szuszog, káromkodások cikáznak benne. De türtőzteti magát, megiszik egy fél pohár vizet az asztalon álló kancsóból.

– Jegyezd meg magadnak… – mondja csikorgó hangon. – Az alelnök békeharci vonalon indult el kántálni. Másodszor: az alelnök becsületes ember, ne ferdítsd ellene a szádat. Harmadszor: milyen orcával támadod te materialista alapon az alelnököt, amikor ilyen reakciós, misztikus ügyekben futkorászol? He? Halljam. Azt gondolod, beadod nekem az áfiumot, s mindjárt berezelek a feljelentésedtől? Azt gondolod, nem tudják az elvtársak odafönt, hogy mit kínlódunk veletek idelent, hogy felnyissuk a csipás szemeteket? Más tanul és olvas, ragad rá valami, te meg olyan vagy, mint az abroncstalan hordó, minden kifolyik belőled. A kultúrotthonban hétről hétre gyúrjuk nektek a materializmust, te meg az egészet a hátad megé veted, hogy Jézusnak szamarat faricskálj. Mondhatom, szép dolog! A szentek ábrázatát hordod, s a káromkodásaiddal az eget hasogatod! Magatartás ez? Bevonulsz ide Heródesként, s az alelnökünket akarod feljelenteni? Na, majd mértéket szabok én a misztikus kedveteknek! – s ezúttal ő káromkodik, amitől megnyugszik a legény; ha az elnök is káromkodik: egyenlítettek.

Ekkor tűnik fel az úton a kávébarna motorbicikli.

A néptanács székháza felé kotkodácsol a fagyos-göröngyös talajon. S mivel a kéz, mely szabályozza, még álmatag és gyakorlatlan, a gödrökben és gödrök felett akkorákat ugrik, mint egy imádkozó sáska.

Kétoldalt felhajtott s biztosítótűvel megtűzött hosszú kabátban, fekete pantallóban és szuronyrohamos orcával a tiszteletes úr hányódik rajta.

Hányódik, de halad mutatványosan, testi bizonytalanságában is nagy lelki elszántsággal, ahogyan motor nélkül ugyan, de fülében az Isten hangjával Pál apostol nyargalhatott haza Damaszkuszból.

– Te mondtad a papnak, hogy baj van Heródessel? – kérdi az elnök.

– Említettem – bólint a legény, s a reménységtől, hogy most már ketten veszik majd fel a küzdelmet Heródes ügyében, hajnalos orcával tekint az ablakra.

– Eridj csak át a másik szobába! – mondja az elnök.

A tiszteletes úr valóban balhírrel jöhet; olyan komor, mintha füstről vették volna le.

Az elnök harci állapotba helyezi magát a széken. Ingerülten rendezi a papírjait, ceruzáit. Rámegy a napja ilyen oktalan dologra. Csak ismerné jobban annak a pokolra való Heródesnek a történetét. Annyi bizonyos, hogy legyilkoltatott egy csomó gyereket. Az igazgató tanítóra volna most szükség; a végrehajtó bizottságban ő felel a tudományokért, de elutazott disznót vásárolni.

– Jó szerencsét, elnök úr – köszön a pap bányász módra.

– Adjon isten, tiszteletes elvtárs. Foglaljon helyet.

– Köszönöm szépen – a pap megnézi a fotelt, hogy nincs-e benne gombostű, s letelepszik. Kabátját, melyről még odakint leszedte a biztosítótűket, szétveti, a hosszú lábát keresztbe rakja. Ideges matatással cigarettára gyújt, meglátszik a fiatal arcán, hogy zaklatott napja van.

Az elnökben máris mocorog az engedékenység. Heródessel vagy anélkül… ördög vigye az egészet. Az is igaz, hogy Galambos elvtárs a pártnál nem adott határozott utasítást, meg aztán: ő még nem az egész rajoni vezetőség, csak egy, a sok közül. Hogy is mondta? „Ez a Heródes, ez egy problematikus figura. Ezt meg kell gondolni.”

Ami azt jelenti, hogy vagy meggondolja, vagy leállítja. Ha nem állítja le, akkor a dolog nincsen meggondolva. De ha csak meggondolja, és nem állítja le, nem ér semmit az egész meggondolás.

Az ilyesmibe valóban belegabalyodik az ember.

Halljuk először a papot. Hogy csillapítsa – mert alaptermészetére nézve az elnök taktikus ember –, a motorbiciklire tereli a szót.

– Nem jó annak a menyecskének a fara járása, tiszteletes elvtárs.

– Melyik menyecskének?

– A kétkerekűnek.

– Nem működik egyenletesen a motor. Köhögési rohamai vannak, mivel ócskán vettem.

– Meglátszik – bólint az elnök. – Olyan csúf, mint egy lótetű.

– He-he! – a tiszteletes kényszeredetten nevetgél. Az elnök is. Rátérhetnek a tárgyra.

– Mi járatban, tiszteletes elvtárs?

– Le akarok mondani a papságról.

– Netene! Mi történt?

– Bizonyos értelemben materialista lettem – áll fel ünnepélyesen a tiszteletes.

– Ugyan bizony mikor? – képed el az elnök.

– Úgy lassacskán… – szól a szemérmetes válasz.

– Lassacskán… Hát elment magának az esze?

– Én azt hiszem, hogy megjött.

– Ha maga tudta, hogy egyszer megjön az esze, miért lépett erre a pályára?

– Elhanyagoltam a gondolataim tisztázását. Nem vettem figyelembe, hogy a lehető legkisebb az állami fizetés, az egyházi kepe majdnemhogy semmi. Csak éppen hogy nem éhezünk, elnök úr.

– Ne vicceljen már velem!

– Nem viccelek, elnök úr. Tanár akarok lenni. És már levizsgáztam.

– Szó sem lehet róla! Nagyon jó, hogy materialista lett, de a falut s a híveket nem lehet itthagyni. Meggondolta maga ezt a dolgot?

– Már hogyne gondoltam volna.

– S mi a panasza? Magát itt becsülik. Bántása nem esett. Segített a kollektivizálásban… A békeharcban.

– Az önbecsülés nagyobb a közmegbecsülésnél. Nem értek egyet azzal, amit prédikálok.

– Prédikáljon olyasmit, amivel egyetért.

A tiszteletes keserűen nevet, és legyint:

– Nincs már hangulata sem… Amilyet szeretnék.

– Nem értem – vakarja a fejét az elnök.

– A kántor például istentisztelet után tangót játszik az orgonán.

– Meg kell bírálni.

– A harangozó galambokat fogdos a toronyban.

– Meg kell szankcionálni.

– Vasárnap, szemem láttára, ketten aludták végig a prédikációmat.

– Beszéljen hangosabban!

– Az első padban aludtak. Hányan aludhattak akkor az utolsóban? Tessék kiszámítani.

– Maga csak prédikájon! Ne törődjék semmivel.

– Azzal se törődjem, ha megszégyenítenek?

– Ki szégyenítette meg?

– Milán apó.

– Milán apó meghalt.

– De mielőtt meghalt volna, kizavart a házából úrvacsorástul, egyházfiastul…

– Mivel háborította fel?

– Hát a kizavarással, uram! Mosdatlan szavakat mondott a haldokló személynek kijáró úrvacsoráról.

– Az öreg kommunista párttag volt, nem kellett volna zavarni.

– A rokonai hívtak. Kötelességem volt…

Az elnök mind sűrűbben vakarja a fejét:

– Maga csak prédikáljon, ne törődjék semmivel.

– A feleségemmel sem?

– Mi baj vele?

– Nézeteltéréseink támadtak.

– Meg kell bírálni.

– Kifogásolja, hogy parasztokkal tegeződöm.

– S miért tegeződik?

– Nekem az a bajom: ha iszom, tegeződöm.

– Szerencsés állapot – vigasztalja az elnök. – Maga tegeződik: én például rosszul vagyok. Mások üveget, poharat törnek, öklendeznek. Az még mindig jobb, ha az ember az italtól tegeződik.

– De másnap visszategezik az embert, és a feleségem ebből tekintélyi kérdést csinál. A presbiterek szörnyülködnek; azt mondják, régen a parasztok a báró kutyáját sem merték tegezni, nemhogy a papot… Isten szolgáját… Egyszóval rosszul érzem magam, kérem! Minden héten jön egy-egy előadó a tékátététől, és azt mondja: amit a papok hirdetnek, az filozófiailag helytelen, politikailag ellenséges. Eluntam én már ezt!

– Nem kell azért elkeseredni. Hiszen igaza volt az előadónak. Maga csak arra vigyázzon, mit mond. A többit bízza ránk. Hallgasson meg engem, tiszteletes elvtárs. Magának itt jó dolga van. Nem akarom dicsérni, de ha tudom, hogy maga prédikál, meg vagyok nyugodva. Nemcsak én: az alelnök is. Megszoktuk, megismertük egymást, akárhány megyei propagandafőnök érdeklődik, mindnek azt mondom: a mi papunk rendes ember, nincs vele probléma. Rendben van, az ember fejlődik, elismerem, de hozza meg azt a kis áldozatot, és maradjon itt, ne csináljon galibát. Ebből a hivatalból akkor kellett volna kiugrani, még mielőtt beleugrott volna. Ami engem illet és a pártpolitikát, ők a legrosszabbkor akarják újrafesteni a firmáját. A fáját megkapta?

– Húsz mázsát.

– Jó száraz fa?

– Bükk.

– Akkor csak prédikáljon, s ne törődjék semmivel.

A tiszteletes hallgat. Egyelőre kifogyott az érveiből.

Azzal búcsúznak egymástól, hogy most még nem kell új paptól tartani.

A tiszteletes feltűzi a kabátja két szárnyát, s ugyanolyan szuronyrohamos orcával veti magát a Jáwára, amilyennel jövet is gondba ejtette a taktikailag fejlett elnököt.

A betlehemes legény kétségbeesetten szól utána:

– Tiszteletes úr! Mi lesz Heródessel?

A nagy lélekmozdulásban és motorburrogásban a tiszteletes ezt már nem hallja. Siet haza gondolkozni.