Jön a tenger!

A tenger ágyát már megvetették, de Márton apóval nem bírtak megegyezni.

Hetek óta kérlelték:

– Apó, gyere velünk.

– Nem megyek! Itt maradok a feltámadásig.

– Apó, gyere velünk.

– Ti hová mentek?

– Túl a hegyen új házba költözünk. Négy ablaka nyílik a napra, és ha reggel kinyitod a szemed, minden csupa káprázat. Pipára gyújtasz, vakarod a lábad, és fényben fürdik a szakállad.

– Menjetek és legyetek boldogok. Én itt maradok a halottammal, az én életem társával. A fél életem a földben van. Hogy mennék el innen? Holnap megérkezik a nagyobbik fiam és megszenteli a sírját. Kiskata, vigyázz az unokámra. Szüld meg egészséggel, és nevelj belőle derék embert. A bölcsőt állítsd az ablak elé, hogyha reggel kinyitja a szemét, rákacagjon a napra. Milyen névre kereszteled?

– A te nevedet adom neki, apó. Ha nem jössz, azzal foglak csalogatni. Teleültetjük a neveddel az erdőt. Innen a völgyből hiába kiáltasz majd fel hozzá, a sziklák visszaverik a hangodat. Ki fogja megráncigálni a szakálladat, apó?

– Mártonka, Mártonka – motyogta apó, és cserzett, zord arcán mosoly suhant át. – Hehe! Mártonka. Kiskata, miért nem szülted meg itt, hogy én is láthassam! Akár egy púposra megrakott talicskát, hordod a nagy hasadat, és most elmész, elviszed az unokámat.

– Apó, gyere velünk. Jön a tenger! Add át a helyed a tengernek.

– Jöjjön! Megosztozunk. Énnekem csak annyi helyet adjon, amekkorát a föld adott édesanyádnak. A többit neki hagyom. Költözzék be a házamba, csak ki ne törje az ablakot.

 

Márton apó elszánta magát a halálra, mert újra szerette volna kezdeni az életét; nyolcvanéves volt, s a közelgő elmúlás nyomában a feltámadást várta.

Naphosszat kint ült a ház előtt, és pipázgatva figyelte, hogyan költözködik a falu a közelben várakozó tenger útjából. A dízelmotorok, héttonnás teherkocsik és exkavátorok dübörgésében földöntúli erőket sejtett, kalapot emelt előttük, és csöndes megadással nézett velük szembe. Ha bement, betonkolosszusok és acéloszlopok árnyéka vetült utána a nyitott ajtón. A felismerhetetlenségig megváltozott külvilág beszűrődő vagy bezúduló, bedördülő és berobbanó hangjai álmából is felriasztották. Ilyenkor felült az ágyban, s a hegesztőpisztolyok kísérteties kék fényében összefüggést keresett önmaga és a közelgő tenger között, amelynek üzenetét István, a veje hozta el mindennap a közeli cementgyárból. „Miért jön ide tenger? Az én életem társa ott nyugszik a kertben. Az aranytrombiták szavára vár, hogy meghasadjon a föld, és visszatérjen az elhagyott boldogsághoz. Elment romlandóságban és visszatér romolhatatlanságban. A tenger vizet hoz, és a vizek nem hallják meg az aranykürtök szavát.”

– Apó, az élők nem kísérnek el bennünket minden utunkon; a halottaink mindig velünk vannak. Emlékké semmisültek, és nem hagynak el bennünket. A tenger a te szolgád lesz, apó. A csizmádat is megmossa.

– Én nem szállok szembe veletek. Hagyjatok itt engem! Levelet küldtem a nagyobbik fiamnak. Őt várom. Csak előzné meg a tengert, hogy itt, ezen a földön imádkozzék édesanyátokért.

A nyájak, mint fehér folyamok omlottak le a hegyekről. Elköltöztek a házak, a fák és az állatok. A gépek lesimították a dombokat, és az emberek nevetve tömték be a szakadékokat. „Meg ne üsse a tenger a lábát.” Éjjel és nappal végtelen karavánok vonultak a hegyen túlra, ahol Kiskata már viaszsárgára súrolta a padlót és kitárta a négy, napra nyíló ablakot. A kerítésről a lyukas fazekak is lekerültek, és elvándoroltak a fejőszékek, favágó csutakok, ólak, tyúkketrecek, dunyhák, guzsalyok, kecskék, lovak, tehenek társaságában. Egy nyurga gyerek egész kalapnyi fajdtyúktojással haladt el apó háza előtt.

– Miért viszed el azt is? – kérdezte apó. – A tyúk majd keresni fogja és nem találja.

– A fajdok és a császármadarak is velünk jönnek, apó.

– Össze ne törd azokat a tojásokat!

– Jön a tenger. Hajókkal jön. Hallottad, hogy a hajóit is hozza?

– A viharait és a fellegeit is hozhatja. Nem megyek innen.

 

Márton apó hivatalokat járt, megátalkodottan vitatkozott, nem fogadta el a felkínált alkut és a barátságos szóval kínált cigarettát sem. Le se ült a bőrfotelekbe, és lehunyta szemét a százszor is felrajzolt jövendő előtt. Elvásott rajta a türelem és visszapattant róla minden felszólítás. „Nem, nem, nem!” A feltámadás helyi megbízottjaként védelmezte azt a behorpadt halmot a kertje végében. „Hallgass ide, apó! Elmagyarázzuk neked a vízi erőmű egész működését…” Értelme összecsombolyodott, akár a sündisznó; tüskéin szerteszakadtak a közeli és távoli összefüggések, a köz- és magánérdek, az ésszerűség, az erő és energia magyarázata. „Megosztom én az ágyam a tengeretekkel. Hagyjatok engem! Egy napon megszólalnak az aranytrombiták, és én nem leszek itt, hogy anyónak megfogjam a kezét.” „Az ő keze ott integet a fákkal és a kerti füvekkel, apó. Ne áltasd magad.” „Nem, nem, nem!”

Kiskata a diadalmasan ígéretes hasával kétségbeesetten, s néha könnyeket hullatva járt a nyomában. A szégyen égette apó makacssága és tudatlansága miatt. Az alacsony, füstös falú, szúrágta házban az új ház fényességével és tágasságával kecsegtette.

– Láttad, apó, hogy itt a napnak le kell guggolnia, ha be akar nézni az ablakon?

– Láttam.

– A hegyen túl akkora ablakunk van, hogy magad is elférsz benne, mint egy képrámában.

– Rámáztassátok be magatokat. Maradok.

 

Egy napon, reverendáját fölfogva, hogy be ne sározódjék, megérkezett a nagyobbik fiú. Hosszú volt és vértelen, akár egy üres házas istentisztelet. Kofferjében új Bibliát és új pipát hozott apónak.

– Sándor! – kiáltotta apó, és rogyadozva, meg-megbotolva sietett elébe.

Kiskata – kezét a hasán összekulcsolva – a ház töltésén ült a tavaszi napsütésben. Tekintete messze révedt a hosszú völgyön, ahol a kék párák fölött fehér szárnyú sirályokat látott a képzelet; de füle befelé hallgatózott a várandós test titkos neszeire.

– Hol a falu? – kérdezte Sándor. – Mi lett a falunkból?

– Elmegyünk a hegyen túlra. Istvánék idehozzák a tengert – mondta Kiskata.

– És mi lesz az élet folytonosságával?

– Az élet folytonossága fiú lesz! – kacagott Kiskata, és mutatóujjával a hasára bökött.

– Az élet folytonossága nem a születés, hanem a halál.

– Mártonka élni fog, és révkalauz lesz.

– Az ő születése – első lépése is a vég felé.

– Szerencsétlen ember vagy, ha a reggelben is az estét látod.

– Csak a halálban nyerjük el az örök életet.

– Csak az életben örökíthetjük meg magunk.

– Ezek nem a te szavaid.

– Már az enyémek.

– István visszhangja lettél.

– Apó is az lesz, ha elmész innen. Miért ígértél neki aranytrombitákat?

Sándor vékony, áttetsző ujjával az égre mutatott:

– Az ígéret onnan jön. Én csak földi szószólója vagyok.

– Igen sokat tanultál, ezért nem tudod, mi az igazság.

– Isten egy pillanat alatt találta meg az igazságot.

– Olyan is az.

– Mi lesz édesanyánkkal? Hantjával és poraival.

– Ővele már nem fog semmi sem történni. Mert nincs.

– És mi lesz a kegyelettel?

– Megőrizzük a szívünkben és az emlékezetünkben.

– És a halottak napjával?

– Minden gyertyaszálra százezer voltot ad a tenger.

– A szavaidat sem érted.

– István érti. S én hiszek neki.

 

– Imádkozz, fiam, és szenteld meg az otthonát – mondta apó a kertben a sírnál.

Apó nem tudott egyetlen tételes imádságot sem; suttogva elmotyogott szavai értelmetlenségükben egymásra csodálkozva s üresen hagyták el az ajkát. „Milyen közönyös a világ” – gondolta. A föld mozdulatlan, a száraz kóró önmagának zörög, és a virágjukat hullató fák nem az ember, hanem a szél után fordítják az arcukat.

A harkály féreg után kutat és belekopog az imádságodba.

A fehér és fekete pillangók anyó fejfáján szerelmeskednek.

A vizek elfolynak a szomjúságod elől, és a fellegek nem köszönnek vissza az embernek, aki a szív bolondos sugallatára üzenetet bízna rájuk.

Mindenre ránézel, és semmi sem néz vissza rád, csak az ember, a vizek pásztora.

Anyó sem, pedig milyen közel van, s mégis milyen véghetetlen távolságban, a füvek gyökerei alatt.

Messze van, mert MÁS; a különbség börtönében mindent elfogad, és nem ad vissza semmit; egyetlen érzést és gondolatot sem.

Sándor is olyan, mint akiből elszállt az élet; imádkozó, fekete oszlop.

– Nincs hatalmad, Sándor. Közönyös vagy. Azt gondoltam, eljössz és megnyugszom.

– Nem fújhatom meg az aranytrombitákat – mondta Sándor, és keserűen kacagott.

Kiskata fehér zászlókat aggatott a kerti bokrokra, pelenkát, pici nadrágokat, bojtos sapkát. Furcsa, imbolygó járása volt, mint a tavaszi pipéknek. Néha megállt, s tenyerét a derekára szorítva, moccanástalanul figyelt. Májfoltos arcát az égre emelve hallgatózott. Gyereksírást hallott; ismeretlen, új hangot a mindenségben.

– Te láttál tengert? – kérdezte apó a fiától.

– Láttam.

– Én csak álmomban láttam. Milyen színű?

– Mint az ég, mint a föld, mint a méreg…

– Ez is olyan lesz?

– Olyan.

– Mi lesz benne?

– Virágtalan virág, ízetlen fű, moszat, békaszőlő, nyálka és halak, kerek szájúak, harántszájúak, tüskebőrűek, lábasfejűek, síkosak, kocsonyásak, piros és fekete szeműek, tömlőállatok, medúzák, poliposok, hólyagosok, hideg, sötétség és hínár.

– Hazudsz! – kiáltotta Kiskata. – Te vagy a hínár. Hínár vagy.

A hasához kapott, és leroskadt a földre. Arcát az égre emelve jajgatott. Riadtan és diadalmasan a férjét kiáltotta: „István, István!” Fölkelt, néhány lépést tett a ház felé. A kövek súlyával rázúduló fájdalom újra leteperte. „Az első lépés a VÉG felé” – suttogta a pap, és lágy mozdulattal keresztet vetett. Aztán betámogatta Kiskatát a házba.

Apó, kalapját a kezébe markolva, szaladt a bajban segíteni.

A vöröskeresztes kocsi hosszan, élesen dudált, és nyikorogva fékezett le a ház előtt. „Olyan a hangja, mint az aranytrombitának” – mondta apó, és ügyetlen, reszketeg mozdulatokkal segédkezett a csomagolásban. A bokrokról leszedte a kiteregetett ruhát, s a kis bojtos sapkát elhullatva, sietett a kocsihoz, ahol István egy ápolónővel Kiskatát hordágyra fektette.

– Az ember úgy jön a világra, mint az ágyúgolyó – mondta kínban mosolyogva, s verejtékes homlokát törölve.

– Apó, holnap költözünk! – mondta István. – Szedj össze mindent, amit vinni kell.

– Menjetek! Isten veletek. Vigyázzatok az unokámra!

 

Amikor a hószínű, bojtos sapkát megtalálta, elszorult a szíve, és enyhe szédültséget keltő gyöngédség ömlött széjjel a testében. Leült a kerti padra. A kis sapkát a bütykös, fekete öklére húzva nézegette. Könnye rácsöppent a szakállára. Kiskata oly váratlanul ment el az életéből, ahogyan felröppen és elszáll a madár az ágról. Az ág tovább lengedezve őrzi az emlékét, de a megüresedett teret nem tudja betölteni.

Sokáig ült a padon a sűrűsödő csendben.

A közelben és a távolban elhalt a dübörgő motorok zaja.

Lent a völgyben, ahol a gát havasnyi betontömege sötétlett, kihunyt a hegesztőpisztolyok fénye.

A hangok és a fények is elmentek a tenger útjából.

Kiskata és István is elment; nem volt már kinek ellentmondania. Megrettent a gondolattól, hogy az elhatározása nem ütközik ellenállásba. Érdemes úgy maradnia, ha már nem hívja senki sem?

Bement a házba Sándorhoz, aki útra készülődött.

– Fáj nekem, hogy olyan közönyösen imádkoztál az anyád sírjánál – mondta neki.

– Tíz esztendeje, hogy meghalt. El kell menned, apó.

– Nem megyek.

– Mit akarsz tenni?

– Itt maradok, és pótolom a közönyödet. Mindennek és mindenkinek a közönyét, amivel anyádat bántalmazzák.

– A világ közönyénél csak Isten féltő szeretete nagyobb. Menj el innen, apó, és rád is gondja lesz.

– Magad mondtad, hogy elkárhoznak mindazok, akik elhagyják a halottaikat.

– Nem a te bűnöd lesz. A vejed és a lányod rovására kerül.

– Maradok! – kiáltotta apó. – S te menj, ne hozz nekem több ígéretet. Te csak élni akarsz.

Lehunyta szemét, belekapaszkodott az ajtófélfába, néma fejrázással és a gyökerek makacsságával utasított el minden emberi beszédet. István szigora és kirobbanó türelmetlensége csak megedzette az ellenállását.

– Zsákba varratlak, apó, úgy vitetlek el innen!

– Lyukat rágok a zsákodra, mint a róka, s visszajövök.

– Rád eresztjük a tengert!

– Nem fog kiadni nektek, mert idekötözöm magam a kövekhez. Itt maradok a tenger útjában.

De a tenger megtorpant apó előtt.

Millió tonna víz hőkölt meg a mélységre éhes vad rohanásban.

Sörényes kék hullámok toporzékoltak harsogva és remegve a nyugtalanságtól.

Acélsodronyok feszültek meg pattanásig a visszafogott iramon, amely vészjóslón követelt utat magának.

A felhalmozott anyag irtózatos erejének hánykolódásában százezernyi lóerő morajlott.

A völgy kitárta ölét, s a megnyugvás csábító hangjaival hívta a tengert; a partok hűséget ígértek, és a fenyőfák diadalmasan integettek feléje, mert látni akarták magukat a tükrében.

A türelmetlenség zubogva örvénylett a váratlan akadály előtt, melyet a tenger ősi ereje sohasem ismert. Hosszú útján hajókat roncsolt össze és városokat nyelt el haragjában. Nem ismert kíméletet, otthont, különbséget élők s holtak között. Az éhes vadak falánksága s a zuhanó tárgyak közönye vezette őt mindig.

De most nem mozdult: egy ember állott az útjában.

Apó az irdatlan meder mélységeiből föltekintett rá – és azt kérdezte:

– Honnan ismersz engem? Én téged csak álmomban láttalak.

A virágtalan virágokat, az ízetlen füvet, a moszatot, a sötétséget és a hínárt kereste benne. De a tengernek csak tiszta, kék vize volt. Minden megfürdött a tisztaságában, és a természet tavaszi pompával ragyogott.

– Márton apó! Gyere föl hozzánk!

Telefonhuzalokon a rezgés milliárdjai vitték a nevét a fény sebességével, csengők szólaltak meg, s a tenger moraja nem nyelte el, hanem óriási hangszerládaként erősítette föl az emberi szavakat, amelyek körülrepdesték apót, hogy eljussanak az értelméhez.

– Mintha várost építenének bennem, úgy fáradoznak – döbbent meg apó, és apró visszhangok támadtak benne.

„A világ közönyénél csak Isten féltő szeretete nagyobb.”

– Sándor teleültette hazugsággal a kertemet, és elment. A fák a szél után fordítják az arcuk, és anyó nem viszonozza egyetlen gondolatomat sem. Az imádságaim visszaperegtek az égről, s a Sándor szavai pernyeként rakódtak le az udvaromra. Mindenre ránéztem, és semmi sem nézett vissza rám. Nem ismert rám az öröm, és a szerencse lehunyt szemmel suhant el mellettem. A csukott szeműek között én is lehunytam a szemem, s te mégis rám ismersz. Csak te ismersz rám meg Kiskata meg István és az ő társai, akik téged ide hívtak… tenger, vagy mi lehetsz.

– Érted jöttem, apó! Nem a halottaidért. Hajókat hoztam neked.

– Hiszen te ismersz engem… Szembeszálltam veled, mégis a nevemen szólítasz… – motyogta apó melegedő szívvel. – Kérlek, bocsásd meg nekem, hogy idegennek néztelek.

– Mártonka hozzád hasonlít, apó! – üzente Kiskata. – Az élet folytonossága három és fél kilós. Szeme: a tengeré, a hangja: aranysípocska. Később, ha segítesz a bölcsőringatásban, trombita lesz belőle. Gyere, apó, hozd föl a kis bojtos sapkát. A tenger megérkezett.

Apó fölbaktatott a völgyből, s a feléje forduló emberi arcok sokaságában a Kiskata arcát kereste, de nem ismert rá, mert az öröm, melyet az ő feljövetele keltett, mindahányat egyformán bearanyozta.

– Hát a sirályok hol maradtak? – kérdezte tőlük.

– A sirályok is jönnek. Már fölszálltak! – mondták, és szabad utat intettek a tengernek.

 

*

 

Aztán megjött a tenger nagy harsogással, rezesbanda kíséretében, elfészkelte magát pironkodás nélkül az emberek ősi otthonában, eltemetve végleg a temetőket is hajdani világítások gyertyacsonkjaival, az emlékezés fehér könnytócsáival együtt, miközben újabb hírek érkeztek arról, hogy valahol messze, vigasztaló rendeletre fölszálltak és elindultak csapatostul a fehér sirályok Márton apó felé, aki megnyugvás helyett elfogadta a belenyugovást is, figyelte az eget körös-körül, de végül, ősz elején, mikor a nagy vizek tükrében eltűntek a sírhalmok fekete foltjai, csak egyetlenegy dankasirály tűnt föl a láthatáron magányos felderítőként. Délen várakozó társai megnyugtató híreket vártak tőle piros meg fekete szemű halakról, vitorlás hajókról és pihentető hullámokról, állandóságról a fészkelés, a költés, a csibenevelés dolgában.

Kalapkarima alól, szakállának árnyékából nézte Márton apó a kárminpiros lábú, fehér mellű madarat, amint alacsony repüléssel körözve vette számba a csecsemő-tengert, majd azután eltűnt dél iránt és többé nem tért vissza.

Eltemetett temetője fölött borongva, s az aranytrombiták hangjáról lemondva Márton apó azt kérdezte:

– Hol vannak a sirályok?

A szélben lobogó szakállával számonkérőleg egyenesedett föl a havason és kiáltotta mindazok felé, akik őt a helyéből kimozdították:

– Hol vannak hát a sirályok?

A követelésre kérdést vágtak hozzá:

– Úgy nőttél föl, sirály nélkül. Miért fontos az neked?

– Mert ígéret volt rá! – mondta Márton apó, s a várakozást elhajítva megindult a havason lefelé, a tenger irányába.

Baktatott sokáig erős lelki háborgással, hogy számonkérését az új vizek szemébe vágja.

Mire megtehette volna: a gyanakvó sirálysejtelem igazolásaképpen a tengernek hűlt helyét találta.

Amilyen harsogva jött, oly alattomosan szökött meg a földnek titkos tárnáin, iszapot, döglött halakat hagyva maga után. Pirospettyes és szivárványos pisztrángok hasa fehérlett körös-körül az elhagyott tengerágy dágványos peremén. Alant, a völgykatlan mélyén, mint óriási kútból kezdtek kinőni a feketébe vont kopjafák. Nézte hosszan Márton apó az eltűnt óriás lába nyomát, miközben újból gyülekezni kezdtek az emberek, hogy az elszökött vizeket visszatoloncolják.

S mert bűnbakra mindig szükség van, némelyek azt mondták:

– Elment a tengerünk, apó, mert nem hittél benne.

Megrázta szakállát az öreg és így szólt csendesen:

– A tenger ott marad meg, ahol sirály is van.

A sokaság nevetett rajta.