Zászlós Demeter ajándék élete

1944 szeptemberének hatodik éjszakáján, a Mezőség kellős közepén, a bodoki nádas felé vezető poros mezei úton, törpeakácok és kökénybokrok között két tábori csendőr kísérte Zászlós Demetert.

Két csizmás, fegyveres óriás az inas-bogas, mezítlábas parasztot.

Már jó negyedórája vonultak: a csendőrök begyakorolt, nehéz, dobbanó léptekkel, Demeter pedig fürge és suta botladozással, folytonosan oldalt- s a hátrapillogva. Ezért a járása nem is lehetett egyenes irányú. Az útnak hol az egyik, hol a másik oldaláról kellett a középre visszavezényelni. Nem tetszett neki, hogy viszik, ezért a legszívesebben az országút felé húzódott volna, mert ott házak voltak, emberek laknak, és Demeternek úgy tűnt, hogy a kivilágított ablakok alig észrevehető hunyorgással titkos jeleket küldenek feléje.

Sehogyan sem tudta kiokoskodni, mit akarnak vele, miért indították útnak a bodoki nádas felé. Sok baj érte már az életben, és az összekaszabolt boldogságával valahogyan mindig átvergődött a nehéz esztendőkön, de most egészen összezavarodott. Néhányszor megkérdezte: „Lennének olyan szívesek megmondani… hogy tudjam ugyebár…” „Menjen csak! Azzal maga ne törődjék.” Ez volt a válasz. Ezt mondta a fiatalabbnak látszó, szőke csendőr, akinek zordsága semmiképpen sem egyezett a fakó kék szemével. Demeter fölháborodott: „Micsoda beszéd! Hogy menjek csak, ne törődjem vele. Már hogyne törődnék! Ha én fognám a puskát, és ti lennétek az én helyemben, vajon ti sem törődnétek a sorsotokkal? Menjek csak! Hát ez bizony szamár beszéd. Ilyet nem lenne szabad okos embernek mondani.”

Vitatkozott velük magában, s ment, amerre irányították.

Hűvös, holdfényes éjszaka volt. Az út jobb oldalán elterülő réteken harmat ragyogott, s távolabb a völgyek fölött kékesszürkén gomolygott a köd. A nádason túl, az országúton egyenletes, mély morgással katonai tehergépkocsik vonultak Ludas felé, ahol a német és a magyar csapatok még tartották a frontot. Baloldalt, az agyagos hegyoldalon szőlőskertek szabályos négyzetei látszottak; a kertekben, a háborúval mit sem törődve, érett a szőlő meg a szilva, lent az úton is érezni lehetett a finom illatát.

– Megérett a szőlő – mondta Demeter bizonytalanul hátrafordulva.

A csendőrök nem válaszoltak. Ők is tudták, hogy ősz van, és ősszel érik a szőlő. Demeter bizalmas szívű, gyámoltalan ember volt, s nem ravasz szándékból hozta szóba a szőlőt. Valójában maga sem tudta, miért szólalt meg. Talán csak ablakot akart vágni feléjük, hogy valamilyen közös gondra essék a pillantásuk. De hát nem válaszoltak. Nem akartak vele barátkozni.

Később így szólt az egyik csendőr.

– Álljon meg, Demeter. Telepedjék oda a martra, s moccanás ne legyen!

Demeter leült a harmatos fűre. Megtörülte a homlokát, s míg a két csendőr – őt szemmel tartva – halkan tanakodott, újra elámult azon, miként is keveredett ő a dél-erdélyi hadműveletekbe.

Reggel nyolc órakor megszólalt három géppuska. A háború, mely addig valahol az elképzelhetetlen messzeségben zajlott, hirtelen-váratlan a falu határáig zúdult. Demeter a román jegyzőség udvarán ült a padon – ő volt a bakter s mellékesen a református egyház harangozója is –, parancsra várt a talpát vakargatva. Jólesett a reggeli vakarózás a meleg napsütésben. A román–magyar határ felől kattogó géppuskák nagy riadalmat keltettek. Az emberek hazafutottak a mezőről. Akik a jegyzőség előtt haladtak el, Demetert faggatták: Mi történt? Kik jönnek? Magyar honvédek? Kik mennek? A román hatalom képviselői? Úgy gondolták, hivatalos ember, vagyis jegyzőségi szolga lévén, tudnia kell, miért lövöldöznek. Demeter a megfelelő válasz helyett együtt ijedezett a falubeliekkel, s rögtön felköltötte a jegyző urat. A jegyző, a kanárisárga pizsamájában, borostásan és csipásan kihajolt az ablakon, úgy hallgatta a géppuskák kattogását. Demeter – most is világosan emlékezett rá – oldalt állt, a hálószobából kigőzölgő reggeli szagok áramában, s hosszú tiszteletteljes hallgatás után azt kérdezte:

– Mi lehet ez, domnu notár^*? – kérdezte románul.

– Máré bai, Demeter^*! – mondta a jegyző.

Ekkor az úton feltűnt a részeges, hasas őrmester, a rúdra csavart román nemzeti zászlóval.

– Demeter! – kiáltotta.

– Parancs!

– Magát keresem! – mondta ugyancsak románul.

Demeter kérdő pillantást vetett a jegyzőre, azután meg úgy nézett körül az udvaron, mintha ott egy másik Demeter is bakterkodott volna. Furcsának találta, hogy a kezdődő égzengésben az ő nevét hallja. A válságos pillanatokban elhangzott nevek végzetes jelentőséget nyerhetnek; Demetert megsuhintotta a szél, amely végül felkapta őt az ismeretlenségből, és mint a száraz falevelet hordozta meg a falu fölött.

– Menjen csak, ha hívják – szólt rá a jegyző.

Az őrmester kibontotta a zászlót, amely lobogni, csattogni kezdett a hosszú rúd végén. Demeter viszkető talpával a földet súrolta, s ijedten állapította meg, hogy minden a helyén marad; a csipás jegyző az ablakban, az emberek a házukban, az akácfák a sánc martján a mélybe nyúló gyökereikkel – és őneki az eresz alól ki kell mozdulni. Mereven bámult a zászlóra. A zászló csupa bátorság volt, az őrmester csupa félelem.

– Azonnal tűzze ki a magyar templom tornyára.

– Minek az, őrmester úr?

– Mert én erre felesküdtem a királynak! Ha elmenekülök, nem hagyhatom a sarokban. És ne tekergesse nekem a nyakát, mert hadiállapotba kerültünk, és menten agyonlövöm.

Demeternek most is a fülében csengett az ordibálása. A géppuskák kattogását is hallotta, és ahogy a szemét lehunyta, álomszerű kavargásban elevenedtek meg előtte a nap eseményei.

Amikor a zászlót kitűzte, Máriskó, a felesége kint állt a kapuban. Kövérkés kezeit a hasán összefogva, valamikori szép, bánatos arcát az ég felé emelve, fölkiáltott neki:

– Vigyázz, nehogy kibukj az ablakon.

Valahányszor Demeter kihajolt a torony ablakán, ahonnan épp a háza tetejére láthatott, és ahonnan oly sokszor elgyönyörködött a fehér galambok szerelmes játékában, az asszony mindig erre figyelmeztette időtlen idők óta: „Édes uram, nehogy kiess az ablakon!” Ezt oly sokszor hallotta Demeter, hogy a szavak már elveszítették a jelentésüket, és örökösen visszatérő dallammá szövődve szálltak föl hozzá a harangok közé.

Később a román–magyar határ felől kattogó géppuskák elnémultak.

A nagy csendben újra megmoccant az élet. A toronyból hallani lehetett a jegyzőné sopánkodását a menekülésre előállított lovas szekér mellett. Máriskó hangját is hallotta. „Pi-pi-pi” – szép, dallamos hangja volt Máriskónak, s máskor, amikor nem lövöldöztek, jólesett hallgatni.

Az úton román lovas határőrök vágtattak el a közeli mezővároska irányába. Demeter lebaktatott a toronyból. A templom nehéz tölgyfa ajtaját nyitva hagyta, hogy szükség esetén ne szólítsák elő megint a kulcsért. Tudta, hogy a zászló kitűzésével értelmetlen dolgot cselekedett, a magyar hadak elől menekülő őrmester azonban még ott sürgölődött a szekér körül a jegyzőség kapujában.

A felesége megkérdezte: vajon megeshet-e, hogy ágyúval lőjék a falut, és hogy az ágyúgolyók ledöntik-e a ház falát, ha eltalálják.

– Ha eltalálják, bizonyos, hogy ledöntik – mondta Demeter. – De nem fognak ágyúval lőni. A román határőrség visszavonult. Lehetséges, hogy a Maros mentén az oroszokhoz csatlakoznak, ott veszik föl a harcot a németek és a magyarok ellen.

Később észre sem vették, hogy többszakasznyi magyar katona kezd gyülekezni a dombon, a templom tövében. Észak-erdélyi gyalogosegység nyomult dél felé, román területen. A nagy darab hadnagy a román zászlót nézte komoran, majd mondott valamit az egyik honvédnek, aki mindjárt el is tűnt a templom bejáratában. Demeter Máriskóval behúzódott a házba. Elhúzták a zsebkendőnyi vászonfüggönyt, s az ablakon át, mint valami lőrésen, figyelték a honvédeket.

– Mit csinálnak? – kérdezte suttogva Máriskó.

– Kicserélik a zászlót – mondta Demeter. – A román helyére kerül a magyar.

– Neked azt nem kellett volna kitenni.

– Parancsba volt adva.

A torony ablakában feltűnt a csákós, nyurga honvéd. Két kezét a párkányra téve, először számba vette a falut, és úgy tekintett le, mintha beszédet akarna tartani. Csákóját levéve hajadonfővel látott munkához. A vastartóra erősített zászlórudat kezdte ráncigálni. Megcsóválta a fejét, a zsebében kutatva talán bicskáját kereste, hogy a spárgát elvágja. Demeter úgy látta, boldog a fiú, s magában megállapította: bizonyára sokat gondolt szegény e mostani cselekedetére a harcok idején. Ekkor a temetődombról puskalövés hallatszott. Egyetlenegy puskalövés. A honvéd hátratántorodott, azután a szívéhez kapva ráhanyatlott az ablakpárkányra.

– Meglőtték – mondta Máriskó.

– Meg – bólintott Demeter egész testében reszketve. – Ugyanígy engemet is meglőhettek volna.

A katona két karja lelógott a párkányról. Mintha odalentről magához akart volna ölelni valakit. Nagy lövöldözés kezdődött. A honvédek a cinterem bokrai közül vették tűz alá a temetődombot. Amikor este kiderült, hogy egyazon magyar gyalogosegység katonái lövöldöztek egymásra, elővezették Demetert. Ő rakta ki a zászlót, őmiatta történt a félreértés, hogy román katonának nézték a magyart.

Tíz percig tartott a kihallgatása. Ezalatt kilenc pofont kapott, s végezetül a szemére hányták, hogy magyar ember létére a román őrmester szolgálatába szegődött, majd a katona halálát okozta. „No, gyerünk – mondták a kihallgatás végén. – Vezessen el minket a bodoki nádashoz. Messze van az a nádas?” – „Nincs, nincs messze” – mondta Demeter.

Míg vissza nem kergették, az asszony is kísérte. Eleinte az út szélén botorkált, jajgatózott, és csak azt kérdezte növekvő kétségbeeséssel: „Hová mész, Demeter? Hová mész…?” Később, miután a csendőrök az útról lezavarták, a kerteken átszaladva, minden kapuba kiállott és azt kérdezte: „Hová mész, Demeter?” Mintha megsokszorozta volna önmagát, hogy sorfalat álljon Demeternek, míg kivezetik a faluból.

Demeter most minden kapuban a feleségét látta. A falu végén az utolsó ház a Costan Pávelé volt. A román gazda vesszőből font kapuja sarkig nyitva volt, de Máriskót már sehol sem látta. Szívébe nyilallt a gondolat, hogy Máriskó Costan házában tűnt el, ám ezt a lehetőséget el is vetette mindjárt: „Mit keresne ott a régi szeretőjénél?” Nagy csend volt körötte. Háta mögül csak a két csendőr csizmájának dobogását hallotta. Elhagyták a falut. Réten át haladtak.

 

Ekkor megszólalt az egyik kísérője:

– Ide hallgasson, Demeter. Megkegyelmezünk magának. Fél óra múlva hazamehet, és lefekszik a felesége mellé. Szereti a feleségét?

– Én már öregember vagyok…

– Attól még szeretheti – kacsintott rá a csendőr, és kacagott. – Maga tehát mindjárt hazamehet. Értem?

– Ideje volna már. Későre jár az idő – mondta Demeter.

– Pedig agyon kellett volna lőni magát. Ezt kaptuk parancsba.

Időbe tellett, míg – akár a megforgatott kerék – a helyére billent a Demeter agya: míg azt is felfogta, hogy most már megkegyelmeznek neki. Hazaengedik. Megmenekül a kilenc pofonnal.

És hazamegy, és a fájó arcát tapogatva azt mondja Máriskónak: „Itt vagyok. Visszajöttem. Azt kérdezted, hová megyek, hová viszen a forgószél. Minden kapuból hallottam a hangod. Láttalak is, de nem válaszolhattam. Valaki más, idegen ember szerettem volna lenni, hogy ne fájjon a szíved érettem. Mind a ketten a halálra gondoltunk, és a halál elszaladt mellettem, Ne sírj. Itthon vagyok. Elmentem, és visszajöttem. Soha semmiben nem volt szerencsém. Most nyertem. Elengedtek. És itt vagyok. És jó, hogy nem álltál ki a Costan Pável kapujába. Rossz lett volna látni, hogy akkor is ott vagy, amikor én kimasírozok az életből. Adj egy csupor meleg tejet és vizes ruhát az arcomra. Ne sírj, ez volt az utolsó… Énvelem most már minden megesett. Ezután csak élünk, és aminek lehet, örvendezünk. Ugye, nem gondoltad, hogy én kopogtatok? Pedig én voltam. És most itt vagyok…”

 

– No, Demeter! Szedje össze magát, s jöjjön, mutasson nekünk egy igazi románt, akit agyonlövünk maga helyett.

– Énhelyettem?

– Másként nincs kegyelem.

Demeterben megfagyott a lélek. Mintha csörgőt ráztak volna meg előtte, amely hirtelen késsé változott.

– Ó, maguk csak tréfálnak… – mondta kínban mosolyogva.

– Jöjjön, mutasson nekünk egy románt, akit agyonlövünk maga helyett.

– Kit mutassak?

– Azt, aki a zászlót kitette.

– Én tettem ki…

– Nyilatkozatot ad arról, hogy nem maga tette ki, hanem az a másik. A román. Mi pediglen példát statuálunk. Értem?

– Kit mutassak? – nyöszörgött Demeter.

– A legjobb haragosát – mondta a csendőr, és kacagott a szójátékán.

Demeter megtapogatta a harmattól nedves nadrágját, megtörülgette zsibbadó homlokát, azután leejtette a karját és körbe-körbe nézelődött a holdfényes határon, egyik lábáról a másikra állingálva.

– Nos, Demeter…

Demeter! A neve most is úgy hangzott el, akár a reggel; váratlanul és azzal a különös, nehéz csengéssel, amely egyszer már megrémítette.

– Nem tudom, kire mutassak…

A feléje nyújtott szabadság vonzó-taszító közelségében moccanástalan riadalommal nézte a csendőrt, aki három percet adott a gondolkodásra. Egy perc múltán azt mondta Demeter:

– Menjünk vissza a faluba.

Elindultak, Demeter úgy érezte: forog vele minden. Szédült bele.

Fel-felbukkanó, aztán elvillanó és gyanútlanul újra visszafénylő arcok sereglették körül: az éjszakába nyúló nap emléktörmelékei. A szomszédok a kerítésnek támaszkodva szembenéztek a felkelő nappal, és azt mondták: „Jó reggelt, Demeter”. Kocsis Károly a szekerén ült, málét majszolt, és beleharapott egy óriási hagymába, amelynek hosszú szárával a tehén farát csapkodta. „Hová viszed a zászlót?” „Parancsba kaptam, s kiteszem.” A templom előtt gyerekek gomboztak; messzire ugró, szürke pléhgombokat vagdostak a falhoz, és bambán meredtek föl rá, amikor hazakergette őket: „Ez itt az Isten háza, itt nem szabad gombozni. A tiszteletes úr majd elfenekel benneteket…” Reggel, szolgálatba menet a Bucur Ioan húszéves lánya szaladt szemközt vele, és rámosolygott a gyöngyfogaival. „Parazsat viszek, palacsintát sütünk, hazajött a vőlegényem” – mondta románul. Demeter hosszan utánanézett, és eszébe jutott, hogy Anicuţa négy esztendeje vár a fronton szolgáló vőlegényére, és megsuhintotta megint a régi fájdalom: „Énrám egy hónapot sem vártál, Máriskó és micsoda ostoba vénember vagyok, most is eszembe jut, és nem bírom elnézni, mert fáj látnom az igazi hűséget”. Anicuţa a piros kötényével csapott szelet a szeneslapáton izzó parázsnak, hogy ki ne aludjék; keresztülszaladt az úton, kacagott a tűznek, amely palacsintát süt a vőlegényének. Anicuţa volt a boldogság ezen a reggelen. A telefondróton, mint fekete kottafejek, fecskék sorakoztak, s a cipész felesége két pár frissen talpalt csizmával a hóna alatt, tűnődve tekintett föl rájuk: „Vajon már elmennek?” – kérdezte. „Nem tudom. Csak ők tudják, min tanakodnak.” Milyen békés volt a reggel, és milyen váratlanul jutott a halál szakadékába! Ha szeretné őt az Isten, nem engedte volna feljutni zászlósan a torony ablakába.

Eljutottak újból Costan Pável házához. A vesszőkapu zárva volt. Demeter nem mert az ablakra fölpillantani. Megbénította a gondolat, hogy ilyen hatalma még nem volt a tekintetének. Máriskón kívül senkije sem volt, akire a szemöldökét összeránthatta volna.

– Ki lakik itt? – kérdezte a beszédes, az idősebbik csendőr.

– Costan Pável.

– Itt van hát a maga legjobb haragosa.

Demeter a fejét ingatta szótalan. Úgy sejtette, hogy Pável nincsen otthon, szőlőt őriz a dombokon. A fiatalabbik csendőr megdöngette puskatussal a palánkot. A kutyák körös-körül ugatni kezdtek, s odébb, a harmadik házban, ahonnan csecsemősírás hallatszott, hirtelen kihunyt a lámpafény. Costan Pável ablaka sötét volt.

– Costan Pável, jöjjön ki! Ért ez magyarul? – kérdezte Demetert.

– Mindent megért, csak beszélni nem tud a nyelvünkön.

A szőlőpásztor fiatal menye dugta ki fejét az ajtónyíláson.

– Nincs itthon! – mondta románul, alig hallhatóan.

– Gyere csak ki! – szólt rá az idősebbik csendőr.

Az asszony kilépett a küszöbre. A válla meztelen volt, s a fekete haja derékig omlott le a fehér csepűing fölött.

– Nincs itthon – mondta románul.

– Mit mond? – kérdezte a csendőr Demetertől.

– Costan Pável nincs itthon.

– Megnézzük? – szólt a csendőr, aki talán a menyecskét szerette volna közelebbről szemrevételezni.

– Gyerünk másfelé, Demeter! – szólt a fiatal, a zordabbik csendőr, kit a jelek szerint nem érdekeltek az asszonyok. – Majd találunk egy másik Costan Pávelt. Eleget láttam itt belőlük.

A falu szétszórtan feküdt a kopár dombok között. Mindennek helyét a végszükség szabta meg, a megkapaszkodás egyetlen lehetősége, s nem a rend és elképzelés. Az ideiglenesnek tűnő szállás most mintha kihalt volna a reggeli lövöldözéstől, sehol szikrányi fény se villant, de a házak között kertek, rétek, egymás felé futó és szeszélyesen szétváló ösvények, az udvarokon kérődző tehenek árulkodtak az emberi jelenvalóságról.

Demeter az útra bízta magát. A csendőrök nem vették észre, hogy körbe-körbe vezeti őket. A háza előtt kétszer is elment; az ajtón lakat volt. „Vajon hol bolyong és hol keres engem Máriskó?” Az a különös gondolata támadt, hogy ha bejárja a falut, valahol bizonyosan rábukkan Máriskóra. Azt is elképzelte, hogy egyszer csak emberek állnak elébük, kimentik őt a csendőrök kezéből. Az ábrándozás káprázatában puha árnyak mozdultak az út mentén, emberi formát öltöttek, és tárt karok integettek feléje. A meg-megújuló reménykedés vitte még mindig – egyre távolabb a Costan Pável házától, amelyet sok esztendeje nem látott belülről, mégis folyton oda képzelte magát. Tudata legmélyén egyre követelőzőbb lett a bizonyosság: vissza kell térni Costan Pávelhez. Ott a menekülés! A mentség is arra, hogy miért nem választhatott mást, senki mást az égadta világon. Az emberi formákkal játszó árnyak az erősebb pillantásra mozdulatlanokká váltak, s a reménység gondolatai rendre mind elszálltak a visszhangtalan messzeségek felé.

Éjféltájt már a kutyák sem ugattak, és a csend s a tárgyi világ végtelen közönye véglegesen letiporta Demetert.

– Mondja, meddig hurcol még bennünket? – kérdezte a fiatalabb csendőr.

– Csak ide megyünk… ide… a román templom közelébe…

– Kihez megyünk?

– Van ott valaki.

Ott lakik Tolocan Mihai, a román harangozó, akivel régente – be régen volt a tegnapi nap! – a toronyból még játékos jeleket válthattak és ott lakik a románok nagy része, minden ház előtt meg lehetne állni, jó barátban s haragosban válogatni, de hol talál mentséget a megállásra?

 

„Mert én egész életemben azon gondolkoztam, mit csináljak veled, Costan Pável. És bármit tettem volna, mindenki megértett volna. Akinek mentség kell: itt van az életem. Átadom neked az emlékeimet; próbáld elfelejteni őket. Odaadom a fülemet, hallgasd meg vele, amit én végighallgattam. És próbáld lenyelni az én torkommal, amit én teérted és Máriskó miatt lenyeltem.

Máriskónak megbocsátottam, mert bolond voltam és szerettem. Az én hajam akár a kender, a tiéd, mint a szurok; a te fogaid szikrát vetettek, és az asszonyok a szépségért a pokol tüzét is vállalják. És amikor megperzselődnek, a jóságra áhítoznak és a jóság előtt vezekelnek. De teneked hogyan bocsátanék meg? Tudtad, hogy Máriskó hozzám ígérkezett feleségül és jegykendőt váltottunk.”

 

A csendőrök már észrevették, hogy Demeter bizonytalanságban tölteti velük az időt; az elején fölháborodtak, később szórakoztak rajta, s hagyták bolyongani.

– Hol a híres magyar virtus, Demeter?

Demeter már csak befelé hallgatózott, és az emlékezet kísérteties pontossággal keltett életre régi szavakat, amelyek épp hamisságuk miatt maradtak felejthetetlenek.

 

„Szeretlek, Demeter, mert náladnál jobb ember nincs a világon. Hozzád megyek feleségül, mert tudom, hogy megbecsülsz; nincs semmid, amire büszke lehetsz az asszonyok előtt, de én mindig büszke leszek a jóságos emberemre.”

„Ejnye, te Máriskó, vajon mi rosszat tettél, hogy ilyen szép szavakra vetemedel? Úgy néztem rád mindig, mint a napra, te pedig titokban Costant áhítottad, és most, hogy az édesanyád nem akarja látni, a jóságommal vigasztalod magad.” „A szerelem elmúlik, a jóság megmarad.” „Megmarad? No, jól van, én elmegyek a vasúthoz dolgozni, és amikor hazajövök, lakodalmat tartunk.”

 

Üszkös sebek szakadtak föl benne; a sajogás maga volt a mentség, amelyet keresett, s amelyben mégis ott mocorgott az igazságtalanság – Costannal szemben. Amikor Costan Máriskót megszöktette – amikor Máriskó megszökött vele –, a férfi részeg és józan rokonai rátámadtak, anyja kiátkozta, apja kitagadással fenyegetőzött. A két fiatal közé bevette magát a gyűlölet, s két pap mindennapos számonkérése, hogy ha gyerek lesz, milyen vallású legyen, és kinek a nyelvén tanuljon ábécét.

Demeter megint kifelé tartott a faluból, a Costan háza felé. Amikor a közelébe érkezett, a mellékúton jobbra tért, a cigánytelep felé. „Jól van, Demeter – morgott a fiatal csendőr. – Mindjárt végét vetjük a játéknak.” „De itt lakik valaki.” A helybéli cigányprímás ablakát zörgette meg: „Mondd, hazajött már Hohoj a gáztelepről? Tőle akarom megtudni, merre van az öccse.”

„Bátor cickány maga, Demeter. És hogy mókázik velünk.”

 

„Mókázom. Mert téged is szánlak, Pável, magamat is szánom. De te miért nem szántál meg engem akkor? Az úton találkoztam Máriskóval, azon az estén, amikor hazaküldted, elkergetted. Hullott a könnye és a pártodat fogta. Mert bocsánatot kértél tőle, úgy küldted haza. Nem bírtad elviselni az anyád átkait. De aki mindenben a szülejére hallgat, az nem is szeretheti igazán a szülejét. Hát arra jó volt Máriskó, hogy az ágyba fektesd? Én pedig arra jó voltam, hogy amikor hét hónap múltán, mikor szégyent s megaláztatást, mindent félretéve mégis egybekeltünk – magam szaladjak a bábaasszonyért? Milyen gyalázatos és kegyetlen tud lenni egy asszony, ha beleesik a hálóba és ki akar vergődni belőle! Mivel mindig csak hallgattam, azt gondolta, olyan boldogtalan vagyok, azt sem tudom, mennyi időre születik egy gyerek. És amikor megszületett, a bábaasszony azt mondta: feleségem biztosan megemelt valamit, azért jött a gyerek hét hónapra. A fekete hajával és a fekete szemével. „Gyere, Demeter, nézd meg a fiad. A nagyapjához hasonlít. Ő volt sötét szemű, fekete hajú. És ahány asszony ott volt körülötte, annak mind lerítt az arcáról, hogy hazudnak, és engem tudatlan szamárnak néznek. Még dicsértek is a gyalázatosok. Én a Máriskó szeméből mindent kiolvastam. Feküdt az ágyban, engem nézett, és hullott a könnye, és amikor azt látta, hogy nem ütöm, nem verem, és nem török össze semmit, hangosan zokogott. És kimentem a házból, mert nagyobb volt bennem a sajnálkozás a haragnál.”

 

Demeter belátta: nincs mit keresnie a cigányok között, ott úgysem szabadul meg, hiába repes és döngicsél a sötét ablakok alatt. Mentő ötlete támadt: elmegy a csendőrökkel a szőlőskertek közé, s a sűrű bokrok között futásnak ered, és hiába lőnek utána, nem fogják látni, nem tudják megcélozni. S hosszú időn át csak ez a gondolat foglalkoztatta; a menekülés minden lehetséges változatát elképzelte, és minden gondolatsor végén ott látta magát rostává lőve a szőlőbokrok között.

A dombon állottak, suhogó jegenyefák alatt. Lent, a nádas felé vezető út mentén látni lehetett a Costan Pável házát. A csendőr zsebében megcsörrent valami. S aztán a mordulás.

– Nyújtsa ide a kacsóját, maga derék magyar.

Rákapcsolták a bilincset.

– Nehogy kellemetlenségbe sodorjuk magát, ha netán szaladni akarna. Úgy gondoljuk, Demeter, elindulhatunk a bodoki nádashoz…

„Ezek nem is emberek – nézte dermedten őket. – Sátánok. Belátnak a fejembe, kihallgatták a gondolataimat.” Így most már nehéz és fájdalmas volt a járás. A tehetetlenség tudata elszorította a torkát és kicsordította a könnyeit.

 

„Demeter, szeretlek, mert náladnál nincs jobb ember a világon.” De én nem akarok többet jó ember lenni. Én a gyerekedet is a vállamra ültettem és körülszaladtam vele a házat, és a fehér kötött sapkája repdesett a szélben. Azt kérdezte a kisbíró: mi van a vállamon? „A szárnyam, nem látod? Itt a fél szárnyam és jövőre kinő a második is.” „Az nem a te szárnyad. A Costan Pável szárnya.” Kacagott. Mégis, mit szólsz te most ahhoz, Costan Pável, hogy egész életemben mindenki kacagott. Azt mondtam: a fiam, és szemembe kacagtak. Azt mondtam: megszöktettek egy lányt, engem nevettek. Azt mondtam: lakodalom, összemosolyogtak. Azt mondtam: szerelem. „Hát hiszen te csak tudod, Demeter.” Igaz, tudom, tudom, mert úgy nehezebb szeretni, hogy a szíved is fáj belé. Mert hűtlenséget megbocsátani nem lehet. Én a hűtlenségben is szerettem Máriskót, te pedig… Nem tudom, mit viselsz. Lehetséges, hogy ha olyan vásár lenne, ahol bánatot árulnak, és megnézném a zsákodat, megsajnálnálak. De én csak azt ismerem, amit én hordoztam.

Lehetséges, hogy nem ti határoztatok így. Valami más; a hasonlóságotok. Lehetséges, hogy van valami, amit nem hoztak törvénybe, mégis törvény marad; a szép a szépet keresi, nem a jóságot, sem a hűséget. Lehetséges, hogy minden leánynak kétféle férfira van szüksége. Egyik, aki előtt megszédüljön, s a másik, akit ő szédít meg. Lehetséges, hogy anélkül nem tudnak élni. De mit mondtál nekem, amikor számon kértem a szöktetést? A leány mindig azé, akinek engedelmeskedik; aki őt engedelmességre bírja. Hát jól van, nem csendőrökkel vitetted el. Hátravágtad a kalapod és elmentél. Bevágtam a bicskát az ajtóba, nem bántottalak, pedig már belenyugodtam, hogy egyszer mégis gyilkos leszek. A gyereket sem bántottam. A boltosné papírdarabkákat gyújtott meg, úgy égette a gyerek kezét, mivel az urának az első felesége szülte… Énnekem a jegyző mindig azt mondotta: „Nagy mamlasz ember maga, Demeter”. Lenyeltem. Most visszafizethetsz valamit a keserűségemből…”

 

Costan Pável háza előtt a csendőrök megálltak. Az ablak állította meg őket az udvarra árasztott halovány fényével. Demeter is megtorpant. Csak gyermekként fordult meg a Costan Pávelék házában. Borzongás fogta el, ha arra a házra gondolt, mégis mindig látni szerette volna a szobát, amelynek néhány héten át Máriskó fiatalasszonya volt. A lámpát szerette volna látni, amit meggyújtott, és a tükröt, amelyben a haját felfésülte.

 

„Így tehát a leány azé, akinek engedelmeskedik. Én töröm a követ a vasútnál, hogy gyűrűt vegyek neki, és ő neked engedelmeskedik. És a gyereket elvitte a járvány, és ha most nem téged választalak legjobb haragosomnak, ha én elpusztulok, Máriskó nélkülem úgy marad, mint a nyesett ág, teneked pedig fiad, menyed, egészséges feleséged van.”

 

A fekete kutya a kerítést harapdálva vicsorgott rájuk. Az idősebb csendőr – a hosszú hajú, fehér inges, szép lábú menyecskére gondolva – berúgta a kaput.

– Gyerünk, Demeter. Itthon a barátja!

– Biztosan sütés lesz, azért keltek fel éjféli időben az asszonyok – mondta Demeter. A reménytelen reménységnek alig érezhető szellője suhintotta meg újra. Costan Pável a szőlőhegyen ül a kaliba előtt. Eltelik lassan az idő. Megvirrad, és napvilágnál minden, ami rossz, jobbnak mutatkozik.

Odabentről gyereksírás szüremlett ki az ablakon.

 

„Akkora lehet, mint Jánoska volt. Akit mindenki Pávelikának nevezett. A kisbíró rákacsintott a jegyzőre, és mindig azt kérdezte: „Van-e még dohányod, Demeter? Hát a szárnyadat hol hullattad el? Nem viseled már?” Ha énnekem szárnyam lenne, elszállnék innen közületek valahová, ahol az emberek megértik egymást. Mit vétett nektek az a gyerek, hogy mindenképpen ellenségévé akartok tenni? Miért nevezitek Pávelikának, mikor az János?”

 

Beléptek az udvarra. A megvadult kutyát a fiatal csendőr oldalba lőtte, s a dörrenés utáni csendben még élesebben hallatszott a gyerek sírása. Aztán, mint akinek befogják a száját, elhallgatott.

A kicsi ház olyan volt, akár a Demeteré. Mindig másmilyennek képzelte, s most nem okozott semmi meglepetést. Áporodott meleg levegő és füstszag csapta meg az orrát. Ahogy a csendőrök előtt belépett, először Costan Pávelnét pillantotta meg. A háromlábú fűtő előtt gubbasztott, száraz ágat tördelt a töredezett körmű inas, kék eres kezeivel. A hosszú hajú menyecske a riadalomtól égő orcával, az ágyon féloldalt ülve a gyereket szoptatta. Nagy, sötét szeme könyörgőn és kérdőn tapadt Demeterre; a csendőröket nem merte észrevenni, csak őt, az egyetlen közülük valót a betódult zord idegenségben. Az asztalnál, a lámpa fénykörében a határjárástól fáradtan, szeme körül az öregség s az álmatlanság szarkalábaival, Costan Pável ült kővé meredten, kezében a kurta szárú pipájával. Ő is csak Demetert nézte, s a fűtő mellett az öregasszony is hozzá menekült a tekintetével. A fűtőben fellobbant a tűz. Recsegve, pattogva égett a száraz ág, és dúdolni kezdtek a lángok.

– Itthon van-e Costan Pável? – kérdezte Demeter.

– Nincs! Nincs itthon… – mondta elfúló hangon az öregasszony és elfordult hirtelen, hogy ágat vessen a tűzre.

– Akkor jó – mondta Demeter és szó nélkül kifordult az ajtón.

 

*

 

A nádas felé menet, a szőlőskertek alatt újra elborította a muskotály illata. A hold még fenn borongott az égen, s a Mezőség szelíd dombjai a végtelenségbe vonulva ringatóztak a homály hullámain.

– Kilépni, Demeter! Magát lefizették a románok.

Erre már nem válaszolt. Az alkunak vége szakadt, s ezzel minden kötöttség megszűnt közöttük. Most, miután a váratlan kijózanodásban újra legbensőbb érzéseinek parancsa alá került, az a különös érzése támadt, hogy mégis megmenekült valamitől.

A rothadó kender szagát árasztó nádas előtt az útkanyarulatban még visszanézett a falu felé, amely egészen eltűnt a köd kék takarói alatt.