Karikás költekezik

Mint a kacagás rebbent végig a falun a hír, hogy elérkezett a nagy költekezés ideje. A kollektív gazdaság földjeiről elkelt már a sok kövér paprika, piros paradicsom, a kék levelű káposzta, elhordták a fehér tyúkokat, libákat, s a cukorrépáért is jól fizetett a gyár. Az elnök s a könyvelő hajnalban érkezett a bankból; átalvetőben hozták a pénzt a tagságnak.

Szombati nap, borús délután.

Karikás Ferenc feszesen, komoran ül a könyvelő asztala előtt. A kezét összekulcsolta, mintha imádkozna. Pedig nem templomos ember. Már csak nagy néha jut eszébe az Isten, mint valami fakuló, távolodó emlék, de nem kapkod a jobb keze után, hogy lábra emelkedjék. Ő már a lábára állott, biztonságosnak érzi az életét. Talán azért ül most is úgy, mint aki mindjárt megszólal, és elnémul a világ körülötte. De biztonságérzete csak addig tart, míg rá nem kerül a sor az osztásnál. Mert ahogy a könyvelő azt mondja: „na most, Ferenc, rajtunk a sor” – megdobban a szíve, dubogni kezd a halántéka, s könnyű, jóleső bizsergés fut végig a hátán.

Az ő pénzét számolják.

A szemüveges könyvelő fürge ujjakkal számol. Kiskereskedő volt, sót, paprikát árult, ért hozzá. Számol – és közben – Karikás nagy rémületére – a mennyezetet, az ablakot nézi. Az ablakon túl az elnök felesége hajlong a kertben, a kiásott tormát gyűjti a kötényébe, azt nézi. Később a menyecske elindul, egyenes derékkal, feszülő mellekkel, a csípője reng, akár a bölcső, s erről, ki tudja, mi jutott eszébe a könyvelőnek. Karikás a vékony, fürge ujjait figyeli, nem tetszik neki, hogy olyan gyorsan számol, és az sem, hogy közben másfelé pillogat.

– Nem lehetne lassabban, Szacsvai elvtárs? Vagy esetleg a menyecskét elengedni… hogy menjen dolgára… – szólal meg Karikás.

– Hatezer-kétszáznegyven! – mondja válaszként a könyvelő, s bámulja tovább az ablakot. – Számolja meg.

– Hö! – rezzen meg Karikás. Pislogni kezd, sóhajt és mintha templomba lépne, leveszi a kalapját. Ennyi pénzt ő még nem látott egy helyen. Még a papnál sem, pedig annak volt pénze.

– Mennyi volna?

– Hatezer-kétszáznegyven. Számolja meg, s ne jöjjön vissza holnap, hogy hiányzik…

Az ember nekigyürkölőzik, mint Toldi Miklós a bikának. De nem tud olyan gyorsan számolni, mint a könyvelő. Az ujjai vastagok, lusták, bütykösek. Harmincévi szolgálat alatt, míg a papnál a ganét hányta ki az istállóból, nem volt ideje az ujjaira ügyelni. Meg a sok kőfejtés, rigolírozás, kaszálás, erdei favágás, napszámoskodás a csontfagyasztó hidegben – mindez odanehezedett a bütykös ujjaiba.

Számol az öreg, fél óráig is elpiszmog a rettenetes összeggel. Már verejtékes a homloka. Megszámolja, s hallgat bizonytalankodva. El is menne, meg nem is. A könyvelő észreveszi, hogy tekergeti a nyakát, s megkérdi:

– Megvan? Holnap aztán ne sírjon, hogy kevesebb…

– Kétszázzal több – vallja be Karikás, olyan hangon, mintha lopott volna.

Szacsvai azonban annyira biztos az ujjaiban, hogy azt mondja: hát akkor isten áldja meg, legyen boldog a kétszáz lejével. De ezzel csak megijeszti Karikást. Mert hátha kevesebb, s akkor ő hogy menjen el úgy, hogy többet viszen?

– Megszámolom még egyszer…

– De húzódjék innen, oda né, a sarokba, Ferenc bácsi. Mások is jönnek, ne zavarjuk az osztást.

Karikás behúzódik a sarokba, leül a padra, kalapját a térde közé veszi, abba számolja a pénzt. Nagyság szerint rakja stószba a bankókat, megnézi, hogy nem hiányzik-e valamelyiknek a sarka, az egyik százast pedig, mivel gyanúsnak tűnik, az ablak elé tartja, a világossághoz.

– Nem tojás az, Ferenc bácsi, nem kell lámpához tartani. Mennyi van?

– Háromszázzal kevesebb.

– Menjen már haza, jóember, ne bolondozzék velem.

– Megszámolom még egyszer, Szacsvai elvtárs.

– Itt kapja magát az újesztendő. Adja ide azt a pénzt. Álljon ide, s nyissa ki jól a szemét – mondja ingerülten a könyvelő, s kezdi számolni sebesen a pénzt, csak úgy villan a sok kék bankó.

Karikásnak káprázik a szeme, s amikor kiderül, hogy a könyvelő nem tévedett, röstelkedve, s ímmel-ámmal megyen ki az ajtón, mert még mindig nincs meggyőződve az elszámolás pontosságáról. Öt perc múlva vissza is szól neki:

– A tavaszon a gyümölcsfaültetésnél volt egy fél normám, azt beszámították?

– Mindent beszámítottunk! A vasárnap délutáni alvást is beszámítottuk!

Karikás behúzódik odakint a gépszínbe, letelepszik a vetőgép rúdjára – számolni. Elölről kezdi az egészet. Ha hiány van, nem mondhatja a könyvelő, hogy hazamenet, az úton vesztette el, mert igazolhatja: „né, uram, csak idáig mentem, itt voltam húszlépésnyire, a gépszínben.” Amikor aztán – fél óra múlva – kénytelen megállapítani, hogy mégiscsak okos ember a könyvelő, biztosan mozog az ujja, megtörli a homlokát, nagyot szusszan, s kihúzza magát.

Úgy tűnik neki, hogy ahogy fölegyenesedett, kisebb lett a világ körülötte. „Hazamegyek, és kivágom a töméntelen pénzt az asztalra.” Mi lesz abból! A felesége, az anyósa, a három fia úgy tekint majd föl rá, mint Szent Cecília a jóistenre. Mindig azt mondták neki: „Te tajdag, te bumfordi, egyebugya, te tökagyú, nézd az élelmesebbjét, mind mozog és leszedi a tejfelt, csak neked marad mindig a savója!” Hányszor megalázták, mennyit bántották, mert jó szíve volt, élhetetlen is volt, szegény is volt, s nem acsargott a máséra. „Hát most itt az igazság az én rongyos kabátomnak a nagy belső zsebében!” Odadugta a pénzt, meg is lapongatta, eligazgatta, hogy jó fekvése legyen, s most csak úgy feszül tőle a bal oldala. „He-he! – kacag magában. – Kibéleltem a kabátomat. Jó kis bélése van, a kiskacrát neki!”

A füle mögül két szivarvéget veszen elő, mert a kövérebbjét – spórolás végett – oda szokta ragasztani a fülének a belső karimájára. Eldörzsöli a markában, újságpapírba facsarja, rágyújt s elkezd berzenkedni:

„Na, most halljam, hogy tajdag, egyebugya, most lám, ki szedi el a tejfelt énelőlem! Nézzétek meg, milyen lesz a házam négy hét múlva. Az agyagos földjét bepadoltatom, olyan lesz, akár a tiszteletes úré, csak úgy kopog majd, amikor elunom magam és hátravetem a kezem s elkezdek sétálni rajta. A cövekes ágyat a szemétre vetjük. Kihúzom a cövekeket a földből, ne virágozzék ott alattam a fűzfa. S a háztetőre kéményt rakatok. Pirosat. Ne gyűljön meg nekem a füst a házban, hogy ha melegedni akarunk, sírni kell hozzá, mintha örökösen halottunk lenne. Arra aztán rakjon fészket a gólya!”

A gólya! Ezen elmosolyodik. Hogy eszébe jutott a gólya. Aki sohasem rakott fészket a házára, pedig ifjúkora óta hogy szerette volna. Mert gólya akadt volna, de nem volt kéménye. Sem gémeskútja. Sem istállója, hogy legalább a fecskék csiviteltek volna körülötte. Csak a veréb, az gyűlt mindig a padlásra. Igaz, haszna is volt madarakból; régen, amikor olyan bizonytalan volt az életük, mint a kutya vacsorája, galambokból kitelt egy gyenge paprikásra való a gyerekeknek, akik örökösen húsért kiabáltak. De most gólya kerül a kéményre. Majd csak akad vagy egy, amelyik még nem telepedett meg sehol. Ha más nem, egy árva, özvegy gólya.

A baj ellenben az, hogy az asszony költekezni akar. Rádión, függönyökön – s vaskanalakon jártatja az eszét. Nem állhatja már a szájában a fakanalat. Hat darab fakanál van az ajtó belső pántjába szúrva, de neki az kell, hogy amikor kihúzza, zörögjön az asztal fiókja. „Na, ezzel még várhatunk. Először a padló, a kémény, aztán ruha, csizma s majd jövőre megvesszük a vaskanalakat is.”

Így vitatkozik magában az asszonnyal, s amikor a ház előtt felrebben az álmodozásból és zsebéhez kap – nincs sehol a pénz.

Mintha meglőtték volna, úgy kap oda másodszor is a szíve tájához. Üres a zsebe. Elsápadva tapogatja végig magát, kifordítja a zsebét, s végül, nagy riadalmában a kalapját is leveszi, abba is belenéz. Nincs a pénz! Elölről kezdi a kutatást. Visszagyúrja a zsebét, begombolja a kabátját, s megmerevedik, behunyja a szemét, még egyszer végiggondolja, hogy indult, mit csinált, hogyan igazgatta el magát, s óvatosan kezd újra kutatni. „Csak lassan, csak nyugodtan, Karikás, mert itt van valahol” – csillapítja magát, de már remegnek a bütykös ujjai, lábából elszállt az erő, s a szíve kettő helyett hármat, négyet ver. „Istenem! Elvesztettem!” – jajdul fel hangtalanul, és rogyadozó inakkal rohan vissza a gépszínbe. – Hová szaladsz, Karikás? – kérdi valaki, de nem válaszol neki. „Hogyne, hogy elkezdje keresni és aztán megtalálja.” S amíg a másik látja, nem is úgy szalad, mintha keresne valamit. Csak siet, mert dolga van.

A gépszínben, azon a helyen, ahonnan elindult, ahol a pénzét megszámolta, ott ül az öreg nappali őr, nagy bottal a kezében.

– Mi baj van, Karikás?

– Nincs semmi baj.

– Megijesztett valaki?

– Nem… nem ijesztett…

– Ülj le, pihend ki magad.

Karikás nem ül le. Ijedt tekintetével végigsepri a gépszín földjét, számba veszi az öreget is, a zsebeit kezdi figyelni, hogy melyik dudorodik, mert csak ő találhatta meg. „Nála van a pénzem, s nem adja ide!” – rémüldözik Karikás, és szikrát vet a szeme, ahogy reátekint.

– Te, mért nézel úgy engem?

– Csak nézlek…

– Elkergettek hazulról?

– Engem?

– Úgy nézem. Mintha elszalasztottak volna valahonnan.

Karikás legyint, s nem tudja, mit szóljon. Ha elárulja az öregnek a nagy szerencsétlenséget és elterjed a híre és mindenki elkezd az udvaron, a kertben kutatni, valaki csak megtalálja a pénzét, de nem biztos, hogy visszaadja. Hallott ő már ilyet.

A szemével kutatja hát az öreg zsebeit. De lapos mindenik. A kabátja alatt nincs mejrevaló, az alá tehát el nem rejthette. Az inge alatt sincs, mert ha ott volna, látszana. Csak a kalapja gyanús, mert igen-igen könnyedén áll a feje búbján. Mintha ki volna tömve belülről. „Ott a pénzem!” – nyilallik belé, s nézi megbabonázva a kalapot.

– Valami bajod van, Karikás? Kimentél a színedből.

– Hol vetted azt a kalapot?

– Ezt a kalapot? A vásárban…

– Mutasd csak.

– Ho-ho! Ilyenkor meghűl a fejem. Ősz van, Karikás.

– He! Mi van alatta?

– A fejem – mondja az őr mosolyogva, s olyan tartást veszen fel, mint egy pártás lány. – Tizenöt esztendeje hordom ezt a kalapot, egyszer sem jutott eszedbe, hogy megkérdezd, hol vettem. Te, Karikás, mintha meg volnál zavarodva. Erősen kóvályog a szemed.

Karikás hallgat egy darabig, aztán faggatni kezdi az öreget; mikor indult el hazulról, mikor ért a színbe, s mi végett áll ott a bottal a kezében. Titokban, hogy a másik észre ne vegye, még egyszer körültapogatja magát. Benyúl a zsebébe, az ijesztő ürességbe, s érzi, hogy elhagyja újból az ereje, mindjárt elnyúlik a vetőgép mellett.

– Tán beteg vagy – szól az öreg. – Most, amikor a sok pénzt kiosztották.

– Nem vagyok beteg. De neked mitől van olyan jó kedved? Tán találtál valamit?

– Nincs nekem olyan szerencsém.

Az őr eligazítja a fején a kalapot. Lejjebb húzná a fülére, de az a valami tartja, nem engedi. Karikás már azon van, hogy mindjárt torkon fogja a barátját, de eszébe jut, hogy az a dohányát szokta a kalap alatt tartani.

– Nem adnál egy szivart? – próbálkozik újra.

– Megsegítelek.

Az öreg benyúl a zsebébe, s tiszta új, gyönyörűen díszített nikkeltárcából kínálja Karikást bolti cigarettával.

Az csalódottan gyújt rá.

– Ilyen még a papnak sem volt – mutat a tárcára, s megvillan benne, hogy ezt az ő pénzéből vették, pedig jól tudja, hogy nem vehették.

– A fiam hozta Kínából – dicsekszik az öreg. – Ajándék.

– Jó messziről hozta.

– Nagy vásárt csinált ott. Elküldték a minisztériumból, eladott vagy hétszáz traktort. Na, szólj hozzá! Azt mondja, olyan jó piac volt, fél óra alatt elkelt mind a hétszáz. De az utolsónál kikötötte, hogy a tárcát is adják, mert erősen megtetszett neki. Te Karikás, téged ráz a hideg.

– Nem találtál itt semmit a rúd mellett?

– Nem. Én nem találtam soha semmit. Másnak mindig szerencséje volt, nekem soha. – S megigazítja a fején a kalapot.

– Hát ha találtál volna, visszaadnád annak, aki elvesztette?

– Hogyne adnám vissza. Ami a másé, az legyen a másé.

– Esküdj meg, hogy nem találtál semmit.

– Mit vesztettél el?

– Először esküdj meg.

– Nem esküszöm. Nem szoktam.

Karikás elszánt mozdulattal lekapja az őr fejéről a kalapot.

És kihull a sok pénz alóla. Százasok, huszonötösök, tízesek, repülnek szerteszéjjel, mint a hulló falevelek. Karikás néhány pillanatig dermedten bámul az öregre, aztán ráveti magát, a torkát kezdi fojtogatni; már nem is a méreg dolgozik benne, hanem a nagy, végtelen csalatkozás, hogy ilyen emberek is vannak, akik megtalálják az egész évi keresetét, és nem adják vissza neki. Az öreg prüszköl és fújtat, a csontos ökleivel védekezik, segítségért kiabál. „Ki akarsz rabolni, te gyalázatos!” „Itt a pénzem, az én pénzem, itt vesztettem el és nem adtad vissza, te tolvaj!” – sziszegi Karikás, és az öreg torkát elengedve a pénzt kezdi összeszedni a földről. Az öreg hátulról csimpaszkodik belé, a bocskorával a lábikráját rugdossa, belekapaszkodik a kabátjába s felkiált:

– Állj meg, boldogtalan. Valami itt van a bélésben.

– Hol? – fordul meg Karikás.

Leveti mindjárt a kabátját, kiszakítja a bélését, hát ott a sok pénz. Az ő hatezer leje. A három tehénnek az ára. A padló s a kémény, a gólyafészekkel.

Megvan a pénz, de a szégyentől nem bír megszólalni. Összeszedegeti az öreg bankóit, letisztítja róluk a sárt.

– Ne haragudj, Mihály. Bocsáss meg nekem… Elborult az eszem…

Az öreg fedetlen fővel, felborzoltan, a dulakodástól s a méregtől vérmes szemmel, remegő inakkal ül a vetőgép rúdján, s végtelen szomorúsággal nézi Karikást.

– Kibújt belőled az ördög – mondja. – Elfelejtetted, hogy nekem is osztottak. Egész esztendőben együtt dolgoztunk, fáradtunk, bíztunk egyik a másikban, s most, hogy a sok pénz a kezedbe került, nekiesel a torkomnak. Már kiesel az emberek közül. Már csak magadat látod.

– Ne haragudj, Mihály… – kérleli Karikás. – Bocsáss meg nekem…

Csak ezt tudja ismételni, úgy elszorult a torka a nagy szégyenkezésben. Kezét nyújtja az öregnek, tétován s kínnal mosolyogva kapkod a marka után.

– Nem haragszom… mert szegény ember voltál, és harminc esztendeje vársz a mai napra – enyhül meg az őr, miközben a pénzét rakosgatja vissza a kalapba. – Ide rakom, tudod, mert most hazamegyek, azt kérdi az asszony, nos hol a pénz, mondom, nincs, nem adtak, erre aztán elkezdi kutatni a zsebeimet, s én leveszem a kalapom… Hehe! Megugratom egy kicsit az öregasszonyt.

S kacag hozzá gyerekes örvendezéssel.

– Nem volt soha semmid, Karikás, és megijedtél, hogy nem viheted haza a nagy örömet a családnak. De a torkomnak azért békét hagyhattál volna. Mert jövőre is osztás lesz. Minden évben adnak. Nem igaz?

Karikás leverten indul hazafelé, s útközben újra virágos kedve támad. A szövetkezet előtt már úgy megyen, mintha csak az imént adták volna számba neki a világot.

Az úton módos gazdák állingálnak, tárgyalják, hogy ki mit kapott az osztásnál. Karikás oda szeretné kiáltani nekik: „Félre, nagy hasúak, most én költekezem!” Az ördög is biztatni kezdi; jó lenne megmutatni ennek a népségnek, hogy ezután őt is meg lehet hívni a lakodalomba. Most már ő is odatűzheti a százast a cigány nyirettyűjébe.

– Hogy vagy, Karikás? – kérdi valaki.

– Jól vagyok! Az előbb vesztettem el hatezer lejt, három tehénnek az árát – válaszol foghegyről, s kalapját félrevágva lép be a szövetkezetbe.

Kivágja a száz lejt a pultra:

– Főnök úr! Öt szál cigarettát az olcsó nemzetiből nácionál! – de ne legyen benne fináncláb, hallja, mert új pénzzel fizetek…