Misi, a csillagos homlokú

Megnőtt a gyerek, és ez volt a baj.

Átvészelte a zord teleket, járványos tavaszokat, az éhséget és a báró úrék konyhájából kapott avas ételmaradékot. Mintha csodálatos erő óvta volna, úgy lépegette át apró lábaival a nehéz esztendőket.

Pedig sokan mentek el abban az időben, ezerkilencszáznegyven táján. Fejőstehén, tűzifa és orvos híján sok festetlen gyerekkoporsóval bandukoltak ki a parasztok a temetőbe.

Bitang Misin nem fogott a halál.

Szirmai ispán úr, az apja, ha decemberben, hóhulláskor még mezítláb látta, felderült, és kezdte vigasztalni magát: „Úgy, úgy! Hátha eltakarít egy kis tüdőgyulladás, agyhártyagyulladás.” De csak a kívánsággal maradt, meg azzal a csúnya folttal a magyar úri becsületén, hogy törvénytelen gyereke van, méghozzá a cigánysoron lakó román leánytól. Ezt a mind kényelmetlenebbé váló érzést nem annyira a lelkiismerete okozta, mely erős volt, sok mindent elbírt, hanem: a társaság. A leendő anyós, aki gyűlölte a román parasztokat, s a menyasszonya, aki buzgó katolikus volt, és igen-igen kényes az ispán úr hírnevére.

A gyerek, míg kicsi volt, nem okozott gondot. Elvegyült a többi között, mint a kismalac a kondában. Senki sem törődött vele. De Szirmai úr egy napon arra lett figyelmes, hogy – épp a házasodása előtti hónapokban – mind több szó esik a faluban a törvénytelen gyerekéről. „Né csak, hogy előtűnt!”

Őszre tél, tavaszra nyár, s a kis vadfa benőtt az ablakon. Már napestig csavarog a malomban, kocsmában, mindenütt, ahol sokadalom támad, s ötven baniért, egy-egy almáért csűrdöngölőt táncol.

Kérdik tőle:

– Hogy hívnak?

– Szirmai Misi.

– Ki az apád?

– Az ispán úr, Szirmai Misi.

– No, akkor te vagy a kisispán. De mondd meg apádnak, adjon egy kiscsikót a báró úr méneséből. Nem illik neked gyalogosan járni. Ha látod, szaladj utána, kiáltsad: „Édesapám, adjon egy csikót!”

Tetszett ez a játék a parasztoknak.

Az igazgató tanító, aki valamiért összezördült az ispánnal, zöld kalapot vett Misinek, s belé mátyástollat. Hogy minél inkább hasonlítson a kicsi ispán a nagyhoz. Lássa a világ, szörnyülködjék a mama s a menyasszony, amikor Misi megáll a dombon, és torkaszakadtából kezdi kiabálni:

– Édesapám! Adjon egy csikót!

A gyereknek is tetszett ez a játék. De néha váratlanul elszomorodott, és akármit ígértek neki, nem táncolt, nem kiáltott az apja után. Csak ténfergett otthon az udvaron, bámulta az embereket, akik a csütörtöki vásárból jöttek hazafelé, s fájdalmas irigykedéssel kérdezgette a gyerektársaitól: „Mit hozott édesapád?” Az egyiknek cukorfütyülőt, a másiknak tükrös pogácsát, mindnek hozott valamit a vásárból az édesapja. Neki nem hozott semmit senki sem. Az édesanyja egy esztendőben egyszer ha vásárba ment, s akkor is azt mondta: „Összeverekedtek a vásárosok, felborultak a sátrak, nem hozhattam neked tükrös pogácsát.”

Egyszer azt álmodta Misi, hogy újra kint állott a dombon, ott ment el a ménes, s gyönyörűséges lován oldalt az édesapja. Utánakiáltott: „Édesapám, adjon egy csikót!” Akkor az ispán úr odalépett hozzá, kiszállt a cifra nyeregből, megsimogatta a fejét, és így szólt hozzá: „Melyiket akarod? Válassz magadnak egy kiscsikót.” S valahonnan, mintha csak az égből ugrott volna le, máris ott termett egy csillagos homlokú kiscsikó. Misi felpattant a hátára, úgy vágtatott vele az illatos mezőkön. Reggel, mikor fölébredt, arra is emlékezett, hogy milyen jólesően fütyült a szél a füle mellett.

Ez az álom hetekre elszomorította. S kereste mindig az alkalmat, hogy közelebbről és igazából megszólíthassa az édesapját.

Hát, egyszer ott ment el az ispán úr gyalogosan az iskola előtt, a csizmaszárában a kis vérvesszővel, amelyet felügyelet közben szokott suhogtatni a napszámosok háta mögött. Misi nyomába eredt, utolérte és elkiáltotta magát: „Édesapám!” Az ispán úr nem hallotta meg, pedig csak néhány lépés választotta el őket egymástól. Misi másodszor is utánaszólt, és akkor jött rá, hogy hiszen ő nem kiáltott, csak önmagának suttogta nagy riadalommal, hogy „édesapám”. Az ispán úr meghallotta a szuszogását, visszafordult, és megszólította.

– Mi az, komám? Hova szaladsz?

– Megyek… megyek az iskolába – mondta Misi elfúló hangon.

– Ki tanított arra, hogy utánam kiabálj?

– Nem… – nyekeregte Misi. – Én nem kiabáltam… csak mondtam, hogy kiscsikót… de csak úgy mondtam…

– No, itt van… vegyél magadnak cukrot, és többet ne kiabálj.

Az ispán úr egy lejt nyomott a markába.

Misi úgy vonult be az iskolába, mint valami herceg. Szünetben töltött cukorkát vásárolt, és boldog büszkeséggel osztotta szét a társai között. „Édesapámtól kaptam – dicsekedett. – Együtt jöttünk a reggel, és azt mondta, kapok tőle egy csikót is. Azt adja nekem, amelyiken vasárnap kilovagoltam a mezőre. Szép csillagos homloka van, úgy nyargaltam, fütyült a szél a fülem mellett.”

– Hazudsz, Misi! – mondták a gyerekek. – Nem volt annak csillag a homlokán.

És ettől kezdve tréfásan úgy nevezték: „Misi, a csillagos homlokú”. „Né, Misi, csillag van a homlokodon!” Misi nem haragudott ezért. Csak mosolygott, és szövögette az álmait a gyors lábú csikóról.

De amikor egy napon az édesanyja sírva ment haza az uradalomból, és elmondta, hogy nem adnak neki több napszámot, mert a fia az ispán úrral csúfolkodik, Misi rádöbbent, hogy ő nem fia – csak szégyene az ispán úrnak, és elhatározta: megbosszulja magát rajta.

És ennek is eljött a napja.

Egy őszi reggelen magyar csendőrök vonultak be a faluba. A községházában letépték a falról a román király képét, és helyébe akasztották Horthy Miklósét. A régi jegyzőt elcsapták – és helyébe ült az ispán úr apja. Az ispán úr pedig elhatározta, hogy a nagy nap örömére – megházasodik.

S nagy sütés-főzés kezdődött az uradalomban.

Tyúkot, libát, malacot öltek, hatalmas fazekakban töltött káposzta rotyogott, s a cselédleányok nem győzték a sok finom, nemzeti színekben pompázó tortát behordani a hűvös kamrákba. Az udvaron, a nagy eperfa alatt kormos üstökben főtt a gulyás, amit a cselédségnek szántak, s megtelt a falu a finom illatával. A kocsisok fényesre pucolták a gumiráfos hintót, a zenészek már déltájt muzsikálni kezdtek, az ispán úr parancsára a himnusszal fogadták a kocsin, lovon, autón érkező úri vendégeket. Három napig tartó fényes esküvőre készülődtek.

Misi egész nap ott csellengélt az uradalomban. Éhesen, bódultan bámulta a vidám, díszmagyarba öltözött urakat, a fényes hintókat, a tüzes lovakat. Azt is eltűrte, hogy a kocsisok csúfolódjanak vele. „No, kisispán, az apád megházasodik. Mondd meg anyádnak, ne várjon rá, mert szegény, és rossz a keresztlevele.”

Misi nem értette, miért emlegetik az édesanyjának a keresztlevelét, ő csak annyit tudott, hogy az ispán úr megházasodik, s ők nem kapnak az uradalomban napszámot őmiatta. Mert kiállott a dombra és utánakiabált.

Délután a vőlegény s a menyasszony, a kölniillatot árasztó, suhogó ruhás násznéppel a nyomában, elindult a templomba. A hosszadalmas szertartást, amely szép hálaimával kezdődött, és a himnusszal végződött, Misi is végighallgatta. Az édesanyja is ott volt, sápadtan és közönyösen bámészkodott az egyik oszlop mögött. Misi odabújt hozzá, szólni szeretett volna valamit, de pisszegni sem mert az ünnepélyes hangulatban. Azt akarta mondani: „ne búsulj, édesanyám, elmegyünk majd egy másik uradalomba, ott kapunk napszámot”. Aztán felbúgott az orgona, a nép kivonult a templomból, és a sok kocsi a parókia elé sorakozott. Az ifjú pár bement a paphoz, hogy nevét az anyakönyvbe beírják.

Ekkor találta ki Misi, mit kell tennie.

Behúzódott a kapu mögé, meglapult, és várt szívdobogva. Várt sokáig, a kis fekete homlokát ráncolva, teli félelemmel és vakmerőséggel. „Ha én az ő szégyene vagyok, lássák, hogy az vagyok” – ez volt egyetlen gondolata, ugrásra készen várta, hogy a tervét véghezvigye. Kilépett aztán az ispán úr, karján a feleségével. Peckesen vonultak ki a kapun, és hosszadalmasan rendezkedve foglalták el helyüket a gumikerekű hintóban. A násznép hintói is felsorakoztak, a kocsisok büszkén táncoltatták a kövér lovakat, s leghátul a stráfszekereken rázendítettek a kolozsvári cigányok.

Amikor pedig az ifjú pár lovai megugrottak, Misi kivágódott a kapu mögül, felkapaszkodott hátul a hintóra és a menyasszony s a vőlegény közé hajolva, torkaszakadtából, majdnem önkívületi állapotban, vékony csengő hangon kezdte kiabálni:

– Édesapám, édesapám! Adjon egy csikót!

A menyasszony halkan felsikoltott, az ispán úr hátrafordult, s hogy Misit meglátta, visszafojtott haraggal, kínban mosolyogva szólt rá:

– Mars le innen!

De Misi az útszéli bámészkodó parasztok hangos kacajára csak azt kiabálta a tengelyen ugrándozva:

– Édesapám, édesapám, adjon egy csikót a fiának!

Az ispán kivette a korbácsot a kocsis kezéből, s kettőbe fogva, jobbról és balról is arcul ütötte Misit. A vére is kiserkedt tőle. Elvesztette a szeme világát, a nagy vágtatásban minden összeborult előtte, de belekapaszkodott a lehajtott félfedélbe, s kiabált, kiabált, már maga sem tudta, mit mond, csak azt tudta, hogy az apjához szól és véges-végig az utcán a parasztok harsányan kacagnak.

Ekkor egy erős kéz mellen ragadta, és a következő pillanatban Misi szeme elől eltűnt az égbolt, el a falu a kacagó parasztokkal, hintórugók, kerekek, tengelyek, patkós lólábak villantak el fölötte, s amikor a harmadik kocsi lovai az ijedt kocsis mozdulatára hirtelen fölágaskodtak, és megreccsent a rúd, már mozdulatlanul feküdt a porban.

Vérszín homlokán, ha ott volt, kihunyt a csillag.

S a hirtelen támadt csendben már csak az ő hangja zengett vissza a messzeségből:

– Édesapám, édesapám, adjon egy csikót!