Szárnyas szeptember

Elment a nyár fehér és fekete napokkal, riadalmas éjszakákkal.

Mikor a gyermektől azt kérdezték: mennél-e kollégiumba? Felsőbb iskolába! Hát mehetnék? Most már igen! Mert olyan idők járnak. S mikor e mesés fordulattal a gyermek álombeli repülései az ébrenlét boldog óráiban is folytatódtak. Mert akármerre szalasztották, néhány futólépés után fölszállt, és a szíve táját bizsergető légsurrogásban röpködött a porba fulladt utcák, terek, szürke tarlók és az örökké zengő nádasok felett.

Mikor szinte egyik napról a másikra meglódult a világ, és annyi minden történt a faluban, hogy azt már nem lehetett kibeszélni, de jóformán megérteni sem a váratlan támadt lótás-futásban és hangzavarban. E húsvéti báránybégetésben, mikor ezüsthangú sírásba juhok altja, berbécsek basszusa elegyedik ritkán. Mikor éjféltájt letartóztatták és elvitték a papot, és valaki – egy titokzatos kéz – megkondította a református templom harangjait. Jég ellen húzta, fellegtelen, csillagos ég alatt. Ez önmagában is kísérteties volt. Mikor azok a sötét, emberi árnyak futottak mind a papilak felé, majd azután egy élesen csattanó puskalövésre szétrebbentek, s némelyek hasra is vágódtak, úgy kúsztak elfelé, kerítések védelmébe, némán a porban. Gyalogos denevérek. Mikor minden emberi vétség és kihágás egy mondatba sűrűsödött és így hangzott: visszafogta a kereket. Amely elindult valahonnan, ment valahová, s augusztusi éjféleken türelmes avagy türelmetlen, rábeszélő és fenyegető beszédek mutattak feléje: íme, az idő kereke! A történelem kereke! Meg ne próbáljátok visszafogni!

De mindez mintha nagyon régen történt volna.

Boldog nyári szállongások után, szeptember kellős közepén álomtalan, mély álomból ébredt a gyermek. Fény verte föl, a petróleumlámpa sárgán repdeső világolása. Odakint sötét hajnal volt. Ikertestvére a régi, ijedelmes éjszakáknak. De bent a kicsi házban megnyugtatóan tollászkodott a fény, akár egy pihenő seregélycsapat. A pufók lámpacső fél pofája kormos lett az este óta tartó szolgálatban.

Táncos pillantással belebámult a gyermek, míg tudomásul vette, hogy eljött a leghosszabb repülés napja. Megdörzsölgette bizsergő vállait és kiugrott egyenest a ház közepébe.

– Jó reggelt, seregély! – mondta az anyja.

Szárnyait rebbentve, boldogan rikkantott a gyermek:

– Heje-húj, édesám! Maguk le se feküdtek az éjjel?

– Majd lefekszünk, amikor meghalunk.

– Atyaságos jóistenem! – ámult a gyermek a virrasztás csodatevésein.

Asztalon két frissen sült kenyér, káposztás lepény, apró sütemény, kanapén vasalt ruhanemű, fűtő mellett a fényesre suvickolt bakancs az iskolai bevonuláshoz. Az asszony kék vászoningre porcelángombot varrt a lámpa fénykörében. Kendős fejét oldalt hajtotta világosság iránt. A fél orcája arany ragyogás, a másik fele északos homály.

– Öltözz fel ügyesen – mondta a gyermeknek. – Mindjárt jön apád és elindultok.

– A keresztapám lószekerével?

– Bizony! – próbált örülni kis keszeg mosollyal az asszony is a gyermek örömének.

Az újból rikkantott és szökdösött bele máris az előkészített, kölcsönpénzből vásárolt új, bolti ruházatába. Kabát ujjával, bőségével, nadrág hosszával kicsit elébe mentek az időnek. Karácsonyig, pláne húsvétig, sokat nő még a gyermek. Addig lötyögjön csak benne. Feltűrték a szárát, jó volt. De ezzel most nem törődött. A rég várt utazás reményeit mondogatta. A csengős lovat ő fogja hajtani. Egyenest a híres kollégium felé – trappolásban. A többit – míg fütyörészett is – hozzágondolta boldogan. Szájtátva bámulják majd a kollégisták a boltozatos kapu előtt. Ki az a zsenge lovaspróféta? Mi jogon vágódik ide közibénk? Mert kiszabadult a mélységből, vizek homályából. Jön, mint a fényes buborék.

– Heje-húj!

Ekkor felsírt az ajtó, belépett az ember.

Hozta magával a hajnal sötétségét.

A szeme: piros álmatlanság. Hamuban izzó parázsmaradék.

Ahogy megállt zordan s körülnézett: mintha idegen házba tévedt volna.

– Mi baj már megint? – kérdezte az asszony.

Az ember legyintett. Ami baj van, olyan, mint a többi. Egyik martalóc-reggel a másikat követi. Leült káromkodva.

– Jön-e keresztapám a lószekérrel? – kérdezte fényes orcával a gyermek.

Ingatta bozontos fejét az ember, sokára válaszolt:

– Keresztapádat az éjjel letartóztatták.

Csönd. A jézusmárjázásból már a pap elhurcolásakor kifogytak volt az emberek. Ama nevezetes puskalövés után torkukra fagyott a jajveszékelés. Nem óbégatott hát egyikük sem.

– Mit csinált? – kérdezte csöndesen az asszony.

– Visszafogta a kereket – mondta az ember.

Kurta, keserű kacagásával jelezte, hogy ezek nem az ő szavai.

Gyeplős, csengős álmaiból számonkérőleg ugrott apja elé a gyermek:

– A ló is visszafogta a kereket? A lovat is letartóztatták?

– A lovat keresztanyád viszi be máris szekerestül a közös gazdaságba.

Elmegy vele a csengő, a diákámító trappolás a tornyos város macskakövein. Könnyét röstellvén elfordult a gyermek, leszegett fővel csapódott saroktól sarokig a házban, míg oda nem keseredett apjának vigasztaló tenyere közé.

– Ne búsulj, fiú! Vonattal megyünk. Nagyokat füttyöget a mozdony, mi csak sétálunk fel és alá a vagonban.

Érdekes lesz bizony. Az ember kiáll az ablakba és azt gondolja, hogy áll, pedig a szaladó lónál sebesebben halad. Ezt a szemberohanó villanyfák jelzik. Ők versenyt futnak a vonattal. És az nyer, amelyik hamarább lemarad.

– Hehe! Ezt add össze!

A gyermek fölnézett hosszan az apjára. Az nyer, aki hamarább lemarad? Szivárgó könnyén át mosolygott a keserves elmejátékon. A gabonaillatú, madárlepte, kicsi állomáson az asszony mindkettejüket elsiratta. Integetve és köveken botladozva még futott is a vonat után. Jajgatásával verébrajokat, fehér galambcsapatot vert föl a rakodón. A vagonok tele voltak ingázókkal és szimulánsokkal. Az ingázó parasztok újsütetű gyári kapusok, bakterek, építőtelepi napszámosok voltak a városban. A szimulánsok majorságot, italt és minden elképzelhető falusi terméket vittek cserébe orvosi igazolványokért, amelyektől beszolgáltatási kötelezettségeik csökkentését remélhették.

Kövérkés, szőke szelídségében, hátán egy idétlen, mord puskával feltűnt az őrmester, minden moccanások számontartója és megítélője. Őt az emberek a hátukkal is észrevették. Buzgó köszöntéseik záporában úgy vonult át a vagonon, mint akit papok szentelnek. Meg-megállt, ide-oda parolázott, lekezelt hosszan az emberrel is.

– Nohát, nohát! Bevonulunk? – kérdezte vidáman.

– Vonulgatunk, őrmester elvtárs – mondta az ember, és felpattant fürgén a padról, hogy helyét átadja a karhatalomnak.

Az őrmester csak kezével intette, hogy nem ül le, odébb megy, az első osztályú vagonba. Ellenben a gyereknek barackot nyomott a fejére, mondván: – Aztán ügyesen tanulj, hallod-e? Apádra ne hozzál szégyent.

– Nem hozok, jelentem alássan! – húzta ki magát a gyermek, a fényes bakancsát összecsattintva.

A kisded haptákolás tetszett az őrmesternek.

– Hehe! – mondta és kacagott körülnézve, ám aki lepengette már neki a reggeli köszönést, merev némaságban bámult maga elé.

A vonat istentelen zakatolással iramodott neki a közeli városnak. Úgy szaladtak szembe valóban a villanyfák is, ahogy vigasztalásképpen szóba kerültek. A kicsi gőzmozdony vidám füttyögetéssel fúrta elé magát a kanyargós völgyön, a folyó mentén, amelynek gyöngyházcsillámlása meg-megszakadt a havas térdén kapaszkodó falvak között. Az ősz tüzei belekaptak már mindenütt az erdős hegyoldalakba. A bíbor lángolásban magányos fenyőfák őrizték magukat, szinte hallható, méregzöld segélykiáltással. Az ablakon át nézelődött hosszan a gyermek, majd azt kérdezte az apjától:

– Ez honnan tudta, hogy én iskolába megyek?

– Kicsoda? – nézett rá merengőn az ember.

– Hát az őrmester.

Törte a fejét egy darabig az ember, majd így szólt:

– Neki mindenről tudni kell.

Aztán hallgattak újból. Ez így van. Széjjelesik az élet, ha valaki nem tartja szemmel.

– Ő lőtt volt az emberek közé? – kérdezte később a gyermek.

– Ez? – rántotta föl szemöldökét az ember. – Ez nem lő. Ez egy rendes ember.

– Barackot nyomott a fejemre – kacagott a gyermek.

– Hát persze – mondta az ember.

A gyermekhez közelebb húzódva, félig suttogó hangon elmagyarázta, hogy rendetlenül lövöldözni csak a háborúban lehet. Béke idején az őrmesternek minden golyóval el kell számolnia. Leltárilag. Mondjuk, felmutat egy üres töltényhüvelyt. Akkor azt kérdik: és a golyó? A golyó hová ment? Kibe lőtte? Mert a halottal is el kell számolni. Jegyzőkönyvileg. Az persze megint más dolog, ha ijesztésképpen a levegőbe lő. De akkor is el kell számolni.

– Az ijedelemmel? – kérdezte a gyermek.

Ezen elgondolkozott az ember. Majd azt mondta:

– Ez nagyon rendes ember. Aki lőtt, az más volt.

Az ijedelem elszámolásának módján nem törték tovább a fejüket.

Az ember kinézett az ablakon. Látta, hogy közelednek a városhoz. Magas betonpartok alatt eltűnt a folyó az erdős hegyekkel együtt. Kétoldalt, fullasztó sűrűségben, apró házak rengetege tűnt föl sárgán, s a szürkeség szennyes változataiban.

– Hű! – mondta az ember. – Mindjárt befutunk az állomásra.

Számba vette hirtelen a csomagokat. A gyermek vesszőkosarát, amely káposztás lepény, csirkesült illatát árasztotta, meg a zöldre festett katonaládát. Annak az oldalán a kis lakat fölé pingálva ott volt a neve. A gyermek azt kérdezte:

– A kulcsot hoztuk-e?

– Hogyne – mondta az ember, és zavart mozdulatokkal a zsebeit kezdte kutatni.

Végül megtalálta a spárgára kötött kis kulcsot. Kivette egyik zsebéből és betette a másik zsebébe. A vonat megállt a rendező pályaudvaron, vesztegelt pöfögve.

Az ember lehúzta az ablak poros üvegét, kifele nézelődött. Mikor a gyermek melléje furakodott a várost ámuló kíváncsiságával, átölelte, feje búbját paskolgatta.

– Mint valami sárkányok – mutatott a gyermek az óriási toronydaruk felé. – Az eget harapdálják.

Az ember megbillentette könnyedén a fejét. Ha valami sárkány: acsarkodjék. Neki más volt a gondja, mert azt mondta:

– Aztán szót fogadj édesanyádnak.

Mutatóujját hosszan rezegtette a gyermek szeme előtt. Az kérdőn tekintett föl rá.

– Miért csak édesanyámnak?

Az ember szipogott, hunyorgott. Jól kérdez a gyermek. Nem félárva, hálaistennek.

– A tanáraidnak is, persze – mondta azután, hogy az apai tanács bölcsebb és kerekebb legyen.

– Az kellene csak, hogy kicsapjanak – mondta a gyermek, miközben éles pillantása megragadt az ember ábrázatán, amely frissen borotváltan is dércsípte volt, ráncaiban megszaporodott.

Apja ránézett, elmosolyodott. Mintha azt mondta volna: téged nem csapnak ki. Álmodban is kacagtál az örömtől, hogy kollégiumba mehetsz. Egy ilyen kacagást nem lehet elkótyavetyélni. Fejedet mindig a könyvekbe fúrtad, betű után nézelődve. Ó, nem féltelek én téged.

Kibukott mégis a gyermek bögyéből a kérdés:

– Hát édesapám nem számít már?

– Miben, te gyermek?

– A szófogadásban.

Felhúzta vállát az ember:

– Hogyne számítanék – mondta félszeg mosollyal. – Csakhogy most édesanyád egyedül maradt.

És egyedülvalóságában mi minden szakadt a nyakába. Sorolni kezdte: a tehén, a malacok, a majorság, a kert, az őszi mezei munka. Az agitátorok, akik mindennap verik a kerítést. Belépni, belépni a közös gazdaságba. Ne fogja vissza senki az idő kerekét. Óriási kerék. Küllői a fellegekbe vesznek. És csak azok látják, akik beszélnek róla.

– Most ez is az anyád nyakába szakadt – mondta az ember. – Hogy a kerék dolgában vélekedjék, ha kérdik. Jön a tél, a karácsonyi vakáció. Nem mondom én, fiacskám, hogy ne menj el majd szánkózni, korcsolyázni. Örülni kell a vakációnak is. De rendezd úgy a dolgod, hogy édesanyád szava ügyében legyél mindig. Ne hagyd magára. Érted? Nem érted. Csak bámulsz nagy szemekkel.

– Hogyne bámulnék! – mondta ijedten a gyermek. – Hát édesapám nem számít már?

– Hogyne számítanék – mondta az ember. – Csakhogy én is bevonulok. Oda, látod, a toronydaruk alá. Az égigérő sárkányok közé.

– Oda minek? – kérdezte a gyermek.

Mutatóujjával az ember hátrabökött az ingázó parasztok felé:

– Aminek a többi. Dolgozni. Nagy építőtelepen jó pénzt keresni.

Néhány hónap alatt összejön egy tehénnek az ára. Meg ruhára, csizmára való.

– Érted, gyermek? Ügyes kicsi csizmát csináltatunk neked.

Az jó lenne. Álombeli csizma. Patkós, rövid szárú. Gyermektáncba való. Egyenesen bámulni való.

– Aztán édesapámat karácsonyra sem engedik haza? – kérdezte a gyermek.

Az ember hátratolta a kalapját, fejét vakargatta, szipogott, majd így szólt:

– Ha jól meggondolom, hazaengednének. De ünnepi napokon megduplázódik a kereset. S nekem az a célom – bökött ujjával a homlokára –, hogy egy nap helyett kettőt vessek a hátam mögé.

– Hűűű! – csodálkozott a gyermek, majd rövidet füttyentett is hozzá. – Erről otthon nem esett szó. Azt gondoltam, hogy az enyém a katonaláda.

– Mert nem figyeltél oda – mondta az ember az álmatlan éjszakába visszarévedezve.

Mikor a komáját megbilincselték, elvitték és kománé földhöz verte magát a nagy sírásban. Mintha meglőtték volna az emberét. Mikor az asszony óbégatva szaladt a meglódult vonat után, és ő vigasztalni szerette volna, de nem jött ki hang a torkán. Olyan nagyon szorult a torka, hogy fölnézett az égre: nem akasztófa alá került hirtelenében? De most már világos a helyzet. Lássuk, merre van a híres kollégium, és főleg a toronyóra. Hogy kifordultak az állomásról, végigbaktattak egy hosszú sugárúton, amely elvezette őket a főtérig, színes tornyok alá, értelmetlenül tülekedő népek hullámai közé, csilingelő konflisok, autóbuszok irdatlan zajába. Valahonnan katona pléhzenekar tombolt elfelé, de masírozás nem volt sem előtte, sem utána.

– Kinek zakatolnak ezek? – forgatta fejét az ember, hogy a toronyórát felfedezze.

– Ha nem egyéb, az édesapám katonaládájának – mondta a gyermek és nevetett.

Évszázados falaival, rengeteg ablakával magas dombról borongott le rájuk a Kollégium. S ahogy nyújtogatta nyakát az ember, észrevette jó magasan a toronyórát is. Kis híján hét órát mutatott. Nézték, várták, hogy üssön is.

– Ha nem üt, akkor nem ér semmit – mondta az ember.

Aztán megszólalt szép, dallamos hangon az óra. Tizenegyet ütött, hetet mutatott, s valaki megmondta nekik, hogy az idő pontosan nyolc óra.

– Ez már igen! – mondta az ember, és elindult a kollégium felé.

A gyermek még ottragadt egy pillanatig. Az órát bámulta.

– Mint az új nadrágom – mondta.

– Mi van a nadrágoddal? – állt meg az ember.

– Az összes eljövendő ünnepek belé vannak kalkulálva – nézte magát a gyermek.

A boltozatos kapu előtt már nagy volt a tülekedés.

Egy kajla bajszú és mogorva pedellus vette számba egyenként a kisdiákokat, s irányította valamennyit az internátus felé. A nagyobbak csak odaköszöntek neki, és rohantak felfelé máris otthonosan a fényesre sikált kőlépcsőkön. Szekér oldalához kötve csengős ló zabot ropogtatott a kapu sarkában.

– Éppen olyan, mint a mienk lett volna – mondta a gyermek, de az ember már toszogatta a mord pedellus elé, aki számba vette, és elmagyarázta, hol lehet majd a szalmazsákot zabszalmával teletömni.

Elbúcsúztak egymástól nagy hirtelenséggel. A gyermek riadt volt, a kőkapu sötét torkát nézte mindegyre, ahol a csengős ló nyakán táncolt a fény.

– Akkor ugye mindennap találkozhatnánk? – lépett vissza az apjához.

– Úgy kéne – ingatta fejét az ember, és katonaládáját felkapva a kijáratnak iramodott.

A gyermek eleresztette a vesszőkosarat és utána kiáltott:

– Édesapám!

– No! – állt meg az ember.

Kettőt szökkent a gyermek, s már ott csüngött az ember nyakában, riadalmas arcát a melléhez szorítva. Akár az anyja, gondolta az ember. És hogy került vajon haza onnan az állomásról? A rengeteg madár felrepült, amikor jajgatni kezdett, de végül úgy tűnt el maga is, mintha velük együtt égbe szállott volna.

– Hát nem nézi meg belülről is az új szállásomat? – kérdezte a gyermek.

Az ember letörölte a gyermek könnyét, vigasztalta:

– Jövök legközelebb.

– Azok a toronydaruk várhatnak még! Várhatnak még!

Ezt a gyermek már kiáltva mondta. Sírásba fúló, éles hangjára felkapta fejét a pedellus. Az embernek erejébe tellett, hogy a görcsösen reácsimpaszkodó gyermeket a talpára állítsa:

– Nem várnak! Érted? Eredj! – szólt rá indulatosan. – Ne bámuljon minket a világ.

Elment szó nélkül a gyermek. Eltűnt a kapu torkában.

– Azt a hétszentséges… – fújt nagyot az ember. A zsebéből papirost halászott elé. Utcaneveket olvasott le róla. Első volt a Pacsirta utca. Azon végigment, majd bekanyarodott egy másikba. Annak is valamilyen madárneve lehetett, pontosan nem értette, csak silabizálta a papírja szerint románul. A harmadik utca tábláját meg se nézte már. Magas kőfal, őrtorony, benne puskás katona jelezte, hogy jó helyen jár. S meglátta messziről a kövérkés őrmestert is, akivel otthonról együtt indultak volt. Az dühösen intett feléje. A mozdulattal futásra biztatta volna, de nem futott az ember, csak meggyorsította a lépteit.

– Elkéstünk, hallja! – kiabálta magas hangon. – Nem úgy beszéltük meg, hogy hétkor találkozunk?

Az ember hamuszín orcával állt meg előtte.

– Igyekeztünk – mondta. – Eleget igyekeztünk.

Az őrmester káromkodott, mert ő már szökésre gondolt, becstelen szószegésre. A szószegés pedig azt jelentette volna, hogy őt lefokozzák, levetkőztetik, kirúgják a rendőrségből. Rendben van, mondta elismerőleg, kapott az embertől egy demizson bort, aminek fejében hatalmas bizalomról tett bizonyságot. Nem kísérte be a börtönbe csőre töltött fegyverrel; elhúzódott a szomszéd vagonba, ne lássa, ne tudja meg a gyerek, mi történik az apjával. Ekkora ijedelem viszont, valóságos nyavalyatörés, amit kiállt a várakozásban, nem egy demizson bort, de százat sem ér meg, legközelebb tehát ne számítson semmilyen szabálysértésre. A kutyakrisztusát neki!

– Na már aztán! – mondta az ember.

– Hát éppen ez az! – morgott megenyhülten az őrmester.

A nagy vaskapu mellett kicsi vaskapu volt, azon beléptek, ott is fegyveres őr haptákolt. Rácsos ablakú szobácskában egy kajla bajszú idősebb altiszt, aki a kollégiumi pedellushoz hasonlított, ismerősként köszöntötte az őrmestert.

– Mit követett el? – kérdezte a katonaládás embert végigmustrálva.

– Amit a többi – mondta az őrmester. – Visszafogta a kereket.

Nevettek illedelmesen.

– S mennyi?

– Nyolc hónap – mondta az őrmester.

– Nem sok – hangzott a nyugodt megállapítás. – Ez igazán nem sok.

Az őrmester lekezelt hosszan az emberrel. Vigasztalta, ismételvén, hogy a nyolc hónap igazán nem sok. Hamar eltelik. Az ember észre sem veszi, s már jön a szabadulás.

– Gondolom, így van – mondta az ember, és hosszan, riadtan nézett az őrmester után.

Üzenni kellett volna vele, gondolta. De mit? Tulajdonképpen csak eligazítást egy zavaros látomás folytán, amelytől, úgy érezte, nem látja tisztán a való világot. Hogyha netalán ott találná még az asszonyt a kicsi állomáson a fehér galambrajban, mondja meg neki… Oldalán hatalmas pisztollyal foglár jött, s intette némán: befelé! Az immár láthatatlan toronyóra tizenkettőt ütött, de hogy hányat mutat, s valójában hol tart az idő, nem lehetett tudni.

– Hát akkor most mennyi lehet? – fordult gyanútlan bizalommal a foglárhoz, aki megállt helyben, mintha nyakon ütötték volna.

– Itt maga csak akkor nyitja ki a száját, ha kérdezik. Megértette?

Az ember nagyot nyelt, bólintott.

A fejében galambok szárnya csattogott.