Félrejáró Salamon

Az idő tájt, amikor a Mezőségen egy szatyor tojásért cséplőgépet lehetett venni a megszorult kulákoktól, Salamon Andrásban is megpendült a vállalkozó szellem. Felcsapott motorosnak.

Ez pediglen így történt:

Augusztus végén, egy szombati napon valami dolga akadt a hajdani malomtulajdonosnál s a kapun kifelé menet meglátta annak az ócska, négy lóerős favágó motorját.

– Ezzel most már mit csinál, Kádi úr? – kérdezte, hogy kérdezzen valamit.

– Ezzel most már semmit, elvtárs. Magának adom.

– Mennyiért adná?

– Ingyért.

Salamon nagyot nyelt erre, s nem szólt semmit. Odahaza gondolkodóba esett, egész éjjel nem aludt. Azon törte a fejét, vajon komolyan beszélt-e Kádi úr. Másnap elment hozzá s megkérdezte:

– Kádi úr, nem tréfált maga velem, amikor azt mondta, hogy a motrot nekem adja?

Erre meg a malomtulajdonos esett gondolkodóba.

Ha ez a nagyfejű paraszt motoros akar lenni és elvinné a gépet, ne vigye ingyen, valamit csak kérni kell érte.

– Rucája van?

– Lehet, hogy van.

– Hozzon két kövér rucát s vigye a gépet.

Salamon András hazaloholt, de most már olyanformán, mint aki rejtett kincsre lelt, és megállott az udvar közepén, hogy merre lehetnek a rucák. Azok ott hűsöltek, csendesen társalogtak a ketrec árnyékában. Nem sejtették, hogy Salamon mi végett szemléli őket, hogy micsoda váratlan szerencse ütődött hozzá ezen a vasárnap reggelen.

Így hát néhány hasra vetődés, negyedórás futás árán könnyű volt neki a két legköverebbiket megfogni.

Az asszony akkor jött hazafelé a szomszédból, amikor Salamon, hóna alatt a két berezelt rucával, kifordult a kapun.

– Hová mész, ember? Hová viszed a rucákat?

– Most ne kínozz, ne is kérdezz semmit, mindjárt meglátod.

És ezzel eleredt az úton lefelé, de akkora léptekkel, hogy aki látta – márpedig sokan látták, mert a két ruca, mint két énekes koldus kavarta fel az udvarok csendjét –, szóval, aki látta, azt gondolta: ez most keresztüllépik az Isten templomán is.

Mózes mehetett így a hegyen lefelé, amikor fejében megszületett a Törvény, a megsejtett komor lehetőség: a Rend.

Csakhogy Salamon András látszólagos komorsága mögött a szerencsés ember tiszta öröme buzogott és fátylat lehelt a szemére, hogy ne lásson egyebet, csak elkövetkezendő napjait, amelyek most fehérbe öltözve jöttek elébe s üdvözölték őt, mint frissen felszentelt püspököt.

No, Salamon András – gondolta magában –, ha ezután is madzagos lesz a kilincsed, rámáztasd be magad, mert azzal a masinával keresni lehet, azzal három falu fáját feldarabolhatod, vagonja kétszáz lej, tíz vagon kétezer, húsz vagon négyezer, de az is lehet, hogy ötezer, hű! mennyi pénz és be kicsi lesz a kiadás, hiszen az a motor igénytelen, akár az öszvér, csak petróleumot fogyaszt, az pedig olcsóbb a benzinnél.

„Az öt fiamat munkába állítom. Brigádot alakítok, a Salamon-brigádot, amely futószalagszerűen fog dolgozni. Egyik adja, másik veszi, a harmadik hasogatja, a negyedik behordja, pincében, kamrában glédába rakja, én pediglen a fűrészt kezelem.”

Kádi úr a két rucát soványnak találta, de azért elvette, s nagylelkű mosollyal mutatott a csűr irányába:

– Viheti. Holnap jöjjön el, kössünk szerződést, hogy átírják a maga nevére.

Salamon szamarat fogadott, azzal húzatta haza a vagyont. A gép, ahogy zötyögött az úton a szorgalmas szamár nyomában, úgy hullatta el kisebb darabjait: itt egy csavar, ott miegyéb, de hát az semmi volt. Salamon mindet a kalapjába szedte s önérzettel kiáltotta a kapuban megkövülten álló feleségének:

– Tíz tojást, asszony, fuvardíjba a szamárért.

Ez volt az első kiadás.

A többi jött utána. A fűrész meghajtásához szíjat kellett venni, azután petróleumot, kenőzsírt, szerszámosládát és bele szerszámot: drótkefét, tartalék alkatrészt s egyebet, ami nélkül a motoros szakma elképzelhetetlen.

Amikor mindez megvolt, és amikor malac, tyúk, réce, pulyka már nem volt a háznál, következett a javítás. Salamon valamikor cséplőgépnél dolgozott, etető volt, ennélfogva értett valamit a motorokhoz. De volt egy gépész barátja is, egy részeges vénember, akit megkért, segítsen neki az új élet megalapozásában. Így hát ketten dolgoztak, reszeltek, kalapáltak napokon át, de néha heten is voltak, mert a fiúkat bottal sem lehetett a gép mellől elverni. Csupa egy olaj, petróleum volt az ingük, nadrágjuk, és szegény édesanyjuk esténként Jézust emlegetve panaszkodott, hogy hiába mos rájuk, nem képes kivakarni őket a fekete mocsokból.

– Ne búsulj, asszony – vigasztalta Salamon a medveölő hangján. – Elkezdjük a szezont s akkor papné leszel. Cselédet fogadok melléd, nem kínlódsz majd annyit.

Szeptember közepe táján, egy csütörtöki napon kezdték el a motor indítását.

A részeges gépész egy kis üvegből könnyűbenzint loccsantott a karburátorba csalogatónak, ne vegye észre a motor, hogy őneki petróleummal kell majd táplálkoznia. Ezután, kezét a gáz- és levegőszabályozón tartva, intett Salamonnak s a fiúknak, hogy neki lehet huzakodni a nehéz lendkeréknek. A Salamon-brigád nekihuzakodott és addig forgatták kézzel a kereket, míg bele nem szédültek, és közben a gépész lelkesen biztatta őket: na még, na most, na most!

Amikor már nem bírták tüdővel, pihenő következett. Letelepedtek mind a motor mellé, az asszony friss vizet hozott nekik a kútról, s míg ittak, félve nézett rájuk, mint a bolondokra.

Így ment ez egész nap, eredménytelenül.

Másnap, pénteken déltájt a motor köhentett vagy kettőt, mire a gépész felordított, Salamon örömében messzire hajított egy kalapácsot, s üzent az állami gazdaság igazgatójának, hogy készítsék elő a fát, mert nemsokára – talán órák múlva – munkába áll.

A motor azonban zárkózott maradt, egész pénteken hallgatott, hiába vallatták. Salamon is hallgatott s mind gyakrabban egyenesedett fel és nézte vészjósló tekintettel a két rucának az ellenértékét.

– Na, én ezt felgyújtom s düjtöm a sáncba! – nézte a fáradtságtól már kidagadt, reszkető, olajos kezeit.

Aztán a fiait vette szemügyre, hogy pocsékká ment rajtuk a ruha s a feleségét kezdte sajnálni hirtelen:

– Takarodjatok innen. Egyet se lássak itt!

Dühös volt, mert a kapujában örökké vásár volt, annyian állingáltak ott, bámulták s nevették, hogy kínlódik a nehéz lendkerékkel. A gépészre is haragudott. Az a gyanúja támadt, hogy szántszándékkal késlelteti az indulást, a minden napra kijáró két deci pálinka miatt. De ezt a gyanúját nem merte közölni vele. Attól félt, magára marad s tavaszig forgathatja a kereket.

Esténként, amikor sóhajtva bújt az ágyba, az asszony aggódva kérdezte:

– Nem indult meg, András? Ma sem indult el?

– Te asszony, hányszor magyarázzam neked, hogy ha megindul, hallani fogod! Hát aztán hallottál te valami pukkanást, vagy durrogást, vagy effélét? Nem hallottál. Akkor mért kérded, mért kínozol te is?

Szombaton reggel azonban a motor újra köhentett néhányat, vasárnap déltájt pedig váratlanul begyúlt, vagyis megindult. Furcsa, kotkodácsolásszerű hangot hallatott, nagy fekete füstöket vetett és aprókat szökdécselt, mintha maga is örült volna, hogy az emberi értelem s kitartás visszaadta őt a világnak.

Hat hétig dolgozott vele Salamon. Először az állami gazdaság fáját darabolta fel, azután a faluban vállalt munkát. A papnak, a tanítónak, néptanácsnak meg az iskoláknak készítette elő a télire valót. Salamonnak nem lehetett panasza, ment szépen a motor. Reggelenként ugyan, indításnál imádkozni kellett előtte, de ettől eltekintve kotkodácsolt napestig szorgalmasan. Hangja betöltötte a falut, mindenki mindenkor tudta, hogy merre jár az olajos brigád.

Salamon ekkor már így beszélt: a motorom, a gépem, a brigádom. – Jól van, komám, vagy uram, vagy elvtársam, akkor szombaton jövök a brigádommal. – Valahonnét fekete szemüveget szerzett, azt megreparálta, a fülére drótozta, hogy a kis danoló fűrész szembe ne vághassa forgáccsal. Az öt gyereknek zsákvászonból öt kötényt varratott a feleségével, hogy kíméljék a ruhát. A „kuncsaftok” meg voltak elégedve a munkájával. A fát apróra vágta és a nagy csutakokra nem mondta, hogy: uram, én ezzel nem ölöm a gépet. Amit vállalt, becsülettel elvégezte.

Egyelőre csak az nem tetszett neki, hogy amikor a gépet egyik udvarról a másikra költözteti, örökké sokadalom támad körülötte. „Nézzétek, jönnek Salamonék! Itt jönnek az olajosok!” – mondták az emberek, s asszonyostul, gyerekestül gyűltek a kapukba.

Az is igaz, hogy látványos volt a brigád vonulása.

Salamon fogta elöl a rudat, ahová tulajdonképpen szamarat vagy lovat kellett volna fogni, de hát az egyelőre nem volt. Három gyerek tolta hátulról a gépet. Az egyik rudat cipelt a hóna alatt, hogy ha lefelé mennek, fékezzen. A negyedik gyerek a vedret, olajoskannát s a tölcsért cipelte. Az ötödik meg a levetett kiskabátokat, mellényeket, sapkákat s a szemüveget és egyebet. Legelöl, mint vidám futár, loholt Bundás, a kutya, aki megneszelte, hogy amerre mennek, ott enni is adnak, jobbat, mint otthon, és ez tetszett neki, nem lehetett a társaságból kiverni.

Néha megesett, hogy kinn dolgoztak a falu határában, az állami gazdaságnak valamelyik részlegén. Ha késő estig vágták a fát, haza se mentek, hanem ott aludtak a szalmakazlakban. Ez egy kicsit megbontotta a brigád fegyelmét. Reggelenként Salamon hol az egyik gyereket, hol a másikat nem találta a szalmában. Volt úgy, hogy a legkisebbik déltájt mászott elé valamelyik lyukból, göndör haja tele szalmával, pelyvával, de hát apja megbocsátott neki. Tizenhárom éves múlt a gyermek. Belefáradt a vállalkozásba. Egyszer az ujját is megütötte, a seb elmérgesedett, elgennyesedett s hiába öntözgette benzinnel, hogy száradjon, nem akart elmúlni. Salamon gyakran úgy találta, hogy ült a pincében vagy kamrában, színben, nézte a sok fát és sírdogált hangtalanul.

– Elfáradtál, kicsi fiam… No, ne búsulj, bekerülünk a faluba, aztán otthon maradsz, te még kicsi vagy.

Most már bízott abban, hogy jóra fordul az élete; pedig a keresetből egyelőre még annyira sem futotta, hogy a gyereknek cipőt vagy ruhát vehessen.

Esténkint, amikor a gyermekek elhúzódtak a kazlakba, ő még ott maradt a motor mellett, amely az egész napi pöfögés után jóleső meleget árasztott. Salamon úgy nézte, mintha barátságos, türelmes, fekete állat lett volna s aggódva tapogatta végig sok helyütt már kotyogó, zötyögő, nyöszörgő alkatrészeit. Aztán, amikor ő is ledőlt a harmatos kazal tövébe és magára húzta szakadozott bundáját, sokáig tűnődött, számigált, bámulta a csillagos eget. Önkéntelenül is számba vette, hogy mennyit küszködött ő egész életében s örökké haszontalanul. Sokszor már az orrán csúszott a nagy igyekezettől, mégse ment semmire. Pedig ott volt mindenütt, ahol munka akadt. Télen disznót vágott a szomszédoknak, kényesebb vadászoknak megnyúzta a büdös rókákat. Ha néhanapján teherautó süllyedt a sárba, Salamon már ott volt a rúddal s éjfélekig is hórukkolt egy pakli dohány reményében; ha Kádi úr malma nem akart megindulni, a molnár csak üzent utána: jöjjön, Salamon, hajtani kell a kereket. A templom tornyát is ő kötötte meg, hogy rá ne dőljön a pap házára s az eladó lányaira.

A háború idején, egyszer húsvét előtt vállalta, hogy megjavítja az orgonát, mert az olyan öreg volt már, egy évszázad alatt úgy elnyűtték a kántorok, hogy amikor a tiszteletes asszony – a kántori teendők felelőse – rázendített a zsoltárra, a harangozó tojni készülő tyúkjai vészes kotkodácsolással menekültek a templom közeléből. Salamon, aki akkoriban a papnál dolgozott napszámba, azt állította, hogy mindez a döglött legyek miatt van. Ki is sepert aztán a szelelőcsövekből néhány kupa legyet, a sípokat azonban úgy összekeverte, hogy utána két kántor egy egész hétig válogatta a vastagját a vékonyától… Ezért a kurátor be akarta perelni, hogy fizesse meg az orgonát, vagy fújtasson ingyen a papnénak, míg a beteg harangozó kikél az ágyból. Salamon a fújtatást vállalta, de azzal vége is lett az istentiszteleti komolyságnak, mert mindenki tudta, hogy büntetésből szolgáltatja a szelet a zsoltárhoz, s a fiatalok imádság ideje alatt is kuncogtak…

E sokirányú próbálkozás után Salamon a motor mellett úgy érezte magát, mint akinek oly hosszú szárazság után kivirágzott az élete. Nyugalmat, biztonságot érzett és meggyőződésévé vált, hogy minden, ami eladdig mérhetetlen messzeségben lebegett előtte, most közelebb került hozzá. Számigálta, hogy ha ezen az őszön nem is, de a következő esztendőben a földes házát bepadoltatja, tehenet veszen s karácsonykor disznót vág. Akkor aztán lesz mivel megkínálni a vendégeket, ünnepeken bort iszik, és ha majd a neve napján két szál cigány megpengeti a hegedűt az ajtaja előtt, nem kell ijedten bevágódnia az elsőházba és odasúgni az asszonynak: „Mi az istennel kínáljam meg őket? Mondjad, nem vagyok itthon.” Ó, mindennek most már vége szakad! A szorgalmas kis motor felragyogtatja a csillagát…

Október elején a faluban elfogyott a fa; vágnivaló több nem akadt. De akadt a szomszédos községben. Oda azonban már csak a két nagyobbik fiát vitte magával. („Ha annyian megyünk, azt gondolják, holmi ehezettek vagyunk!”) A motrot a már említett szamárral húzták át a hegyen.

Ha tudta volna Salamon, hogy ez az utolsó útja… De nem tudta. És ebben a tudatlanságában derűs orcával, csendesen fütyörészgetve lépdelt a göröngyös úton a kongó-zakatoló motor nyomában.

Hogy megérkeztek az állomásfőnökhöz (akinek két vagon fája volt felaprítani való), kifizette a szamaras embert s a két fiával egyetemben azonnal munkához látott. Megásták a gödröcskéket a négy keréknek, beverték a pockoló cövekeket a rázódás ellen, a szíjat megolajozták, meggyantázták, a hűtő-hordóba friss vizet hordtak és kezdték a vágást.

– Uram, ezt én egy hoppra megeszem! – fogadkozott Salamon az állomásfőnöknek.

A motor ment, akár az óra. A kis körfűrész sivítása felverte a falu csendjét, az udvaron eláradt az égett olaj s petróleum szaga.

Ekkor a motor fekete hasának tájékán valami nagyot, ijesztően nagyot csattant, majd csörömpölés hallatszott, s a kotkodácsolás, amely immáron kedvessé vált a Salamon-brigád fülének, elhalt mindörökre.

Salamon sápadtan, reszkető kézzel vizsgálta, mi történhetett.

Főtengelytörés, motorfejrepedés! Hajtókar, dugattyú… minden értékes része tönkrement. Úgy halt meg a motor, ahogyan a guta üti meg a gyanútlan embert.

– Ennek már nincs belső része… – állapította meg Salamon sírontúli hangon és leroskadt a földre.

Nézte a két hallgatag fiát, a kopár hegyet, amelyen átcipekedtek a szamárral s hatheti szakadatlan motorzaj után most olyanformán érezte magát, mintha megsiketült volna; mintha minden megfagyott volna körülötte.

Másnap a beteg motrot hazahúzatta, be az udvarára. Ott is elnézte, elgyászolta hosszú órákon át, s amikor véglegesen meggyőződött arról, hogy azzal több fát ebben az életben ő már nem fog aprítani, átment a részeges gépészhez és eladta neki – egy bugylibicskáért.

– Ingyért kaptam, ingyért adom! – mondta az asszonynak. – Pénzért a kutya se venné meg. Ha meg itt tartom, a nyakamra jön az adóhivatal.

De a motor csak a valóságban pusztult el. Papírforma szerint, mint négy lóerős termelőeszköz, tovább élte hányatott életét az adóhivatal könyveiben.

December elején Kádi urat felszólították, fizesse be sürgősen a gépnek az adóját. Kádi úr visszaküldte a felszólítást, mellékelte hozzá a Salamonnal kötött szerződést – amelyben a két rüdeg ruca jókora pénzösszeg formájában szerepelt –, és ezzel Salamon András bekerült a géptulajdonosok rubrikájába.

Azon a téli estén, amikor az adóhivatali tisztviselő a Kádi nevét mindenütt Salamonra korrigálta, Salamonnak rossz álmai voltak. Egyebek között azt álmodta, hogy vágja a fát az állami gazdaságban, a kis körfűrész énekel, ezüstfogai ragyognak az őszi napsütésben, de egyszer csak kiugrik a helyéről és gurul, gurul a nagy tágas udvaron, le az úton, fel az úton, Salamon pedig rohan utána az öt fiával és kiabál, fogjátok meg, emberek, az az én fűrészem.

– Te asszony – mondta másnap a feleségének –, eladtam ugyan a motrot, de az én nevemre van íratva. Én most hiába mondom, hogy felrobbant, meg minden. Nem hiszik el.

Jól számított. Nem hitték el. Éppen ezért márciusban felszólították, készüljön elő a nyári cséplési kampányra, javítsa meg a termelőeszközt maradéktalanul. A rajoni mezőgazdasági osztály borítékján az állott: Salamon András úrnak. Egyszóval őt már így szólítják. Akár a kulákokat, meg a boltost, meg a malmost, jegyzőt, gyógyszerészt. Kádi úr, Manó úr, Fábián úr… Salamon úr!

Ott állott Salamon magasan, feketén és lecsüngő bajusszal a padolatlan ház közepén, nézte a levelet s elgondolkozott, hogy mennyi, de mennyi út vezet a faluból ki az országba, a kis- és nagyvárosok, hivatalok, igazgatóságok, minisztériumok felé, mindenüvé, ahol az ő kis motorjának a száma könyvekbe van bevezetve és a szám után vagy a szám előtt ott szerepel ez a név is: Salamon András tulajdonos. Hát akkor merre induljon, hogy a könyvekből a nevét kivakartassa! Amíg dolgozott, amíg ment a motor, nemigen gondolt erre. Ha néha eszébe jutott, és a kötelezettségek érzése kezdte szorongatni, hamar megvigasztalta magát. Hiszen annyi motor dohog ebben az országban, annyi autó futkorászik az utakon és vonatok és repülőgépek, traktorok és cséplőgépek, meg hajók, meg isten tudja, miféle masinák… Miért éppen az ő tragacsát tartanák hát számon és miért éppen tőle kérnék azt, hogy javítsa meg – maradéktalanul?

– Nem javítok semmit! – káromkodott vastagon. – A gépész azt mondja, ha én főtengelyt meg hajtókart akarok venni, adjam el a fél hold földemet. Én nem adom el a földemet! Én földműves vagyok, nem vagyok iparos, nem vagyok motoros!

A felesége biztatta:

– Eredj, András, köss szerződést a gépésszel, írják át a nevére azt a nyomorúságot.

De a gépész is megneszelte a cséplési kampányt meg a jövedelmi adót, nem akart szerződést kötni. Azt mondta, őt amúgy is furdalja már a lelkiismeret, hogy csak azt a koszos bugylibicskát ajánlotta fel a gépért, amikor pedig a becsület azt kellett volna súgja neki, hogy Salamon András a nagy bánata miatt hibbant állapotban van, tehát őt nem szabad becsapni.

Ez a lelkiismeret, vagy mi vitte rá, elég az hozzá, hogy néhány barátjával még aznap éjjel visszatolta titokban a gépet Salamonnak az udvarára. Amikor az reggel felkelt s egy csupor vízzel kiment a tornácra mosdani és meglátta, visszanézett az ágy felé, hogy ő vajon ébren van-e, s azt mondta:

– Ámen! Most már összetörlek.

De míg fejsze, kalapács után kutatott, a józanság eluralkodott rajta. Felszomorkodott a néptanácshoz, megszólított ott egy embert, aki úgy jött, ment, akkora mozgásban volt, mintha ő maga lett volna a nyári begyűjtési kampány, és azt mondta neki:

– Elvtárs. A motorom ügyében jöttem…

Az új titkár – mert ő volt az a serény ember – a másik szoba felé intett, a jobb kezével azonban egy székre mutatott, vagyis hogy üljön le Salamon, várjon sorára.

Salamon leült, s míg elnézte, hogy rövid percek alatt az életnek micsoda kérdéstömkelege zúdul keresztül a néptanács fején, elpárolgott a reménye. „Mit tudnak ők segíteni rajtam? – tűnődött ijedten. – Fizessék meg helyettem a gépnek az adóját? Nem fizethetik. Töröljék a gépet a listáról? Hogy törüljék, hiszen az a gép létezik, ha pénz van rá, megjavítható. De ha ki is radíroznák, ha azt mondaná az elnök: nézd, Salamon, szegény ember vagy, eltekintünk a törvényektől, hagyd itt a motrot és eridj dolgodra… Hány listára van az még rávezetve ott fenn, a rajoni hivatalokban!”

Fájdalmas irigykedéssel nézte a jövő-menő parasztokat, akik mind határozott céllal s világos kéréssel jöttek az elnökhöz, alelnökhöz, titkárhoz, gazdasági elöljáróhoz, anyakönyvi felelőshöz. „Elvtárs, egy marhacédulát kérek.” „Mihály, születési bizonyítványt a fiamnak.” „Elnök elvtárs, a hátralékaimat most már befizettem” – és így rendre, kinek mi gondja-baja volt.

De ő mit kérjen? Ő csak feljött, mert ott a gép a nyakán, a felszólítás a zsebében, mert ő most olyan rostába került, amelyikből nem tud kirázódni, pedig azt szeretné, hogy visszahulljon oda, ahonnan elindult a két rüdeg rucával s aztán valamiféle más utat keresni, szélesebbet, egyenesebbet, biztosabbat.

Kádi úr szerénykedett be az irodába. Salamont észre se vette, pedig az ülve is elég nagy ember volt, ott a sarokban. Nem vette észre, hanem odalépett a titkár asztalához, papírt nyomott át neki, s azt mondta:

– Kérem, titkár elvtárs, ez a felszólítás Salamonnak szól, nem nekem. Hiszen én a gépemet eladtam, szerződést kötöttünk, a kötelezettségek őreá hárulnak.

– Mi ez? – nézte a titkár a papírt.

– Adó, kérem szépen, az utolsó évnegyedre. Hát ezalatt ki vágta zsebre a nagy összegeket? Salamon.

– Ki vágott zsebre nagy összegeket?! – ugrott fel Salamon. – Mit hazudik maga, hallja! Nem szégyelli magát? Nem sül ki a szeme, Kádi úr? Megfizettetné velem az összes hátralékait. Hát aztán van magának pofája, hallja…

A dörgő, szikrázó hangra Kádi úr megszeppent, mert egyrészt Salamonhoz képest ványadt kis ember volt, másrészt az a gyanúja támadt, hogy hiába kötöttek szerződést, még baja lehet a két ruca miatt. Vagy ráfogja valaki, hogy félrevezette ezt a szegény embert, hogy állami kötelezettségének egy részét – igaz, kicsi részét – az ő nyakába varrja.

Ezért hát szerénységre intette magát.

– Kérem, titkár elvtárs, én ezt az összeget most kifizetem, de intézkedjenek, hogy a törvény s a szerződés értelmében az adóhivatal tekintsen el az én személyemtől.

Azzal fizetett és elment. De Salamon most kezdett csak igazán megijedni. Amikor aztán a titkár elmagyarázta, hogy a gép adóját a kulákgazdaság szerint szabták meg, és hogy ezt nem lesz könnyű a Salamon „konkrét helyzetéhez korrigálni”, akkor egészen kutyául kezdte érezni magát.

A tanácselnöknek már kétségbeesetten vázolta helyzetét.

– Elvtárs, vettem két rüdeg rucáért azt a gépet. Beleöltem két disznónak az árát, hét rucát meg tizenkét tyúkot. Hat hétig vágtam a fát vele, akkor felrobbant, tönkrement az egész belső része, és eladtam a gépésznek egy bugylibicskáért. De a gépész visszatolta hozzám, hogy őneki nem kell. Most mit csináljak? A rajontól küldik a felszólításokat, jön a jövő évi adó, meg minden…

Az elnök együttérzéssel csóválta a fejét.

– Mit csináljunk magával?

– Államosítsanak! – vágta ki Salamon a tromfot s felragyogott a szeme, hogy lám, eszébe jutott az igazi megoldás.

– Kicsodát? – kérdezte meghökkenten az elnök.

– Engem. Itt vagyok. Államosítsanak.

– Maga nem kapitalista. Magának nincsenek üzemei, hogy azokat államosítsuk.

– Akkor mit csináljak?

– Hívasson ki vizsgáló bizottságot, amely megállapítja a motor rokkantságát, s aztán meglátjuk…

Májusban, egy szombati napon, reggel kilenc óra tájt megérkezett a „rokkantbizottság”. Salamon a kapuban várta a három táskás embert s úgy nézett rájuk, hogy azok lássák, milyen nagy bajban van ő azzal a motorral, amit egyébként alaposan előkészített a vizsgára. Ahol még tiszta volt, ott besározta, beganézta, a tyúkokat rajta hálatta, hogy minél szánalmasabb legyen, s ha nézik, menjen el a kedvük tőle, utasítsák az ócskavasakhoz.

Ez alkalomra a fiait is odarendelte a ház megé, legyenek kéznél, ha igazolnia kell a nagy családját, a nehézségeit. Az asszony a tornác végében aggodalmaskodott, készen arra, hogy elsorolja a vállalkozásba veszett tyúkjait, rucáit, hízóit.

A vizsgálat jól kezdődött, mert amikor a bizottság elnöke, egy mérnökforma idősebb ember a motrot meglátta, elkezdte csóválni a fejét.

– Hol szerezte maga ezt a tragacsot? – kérdezte Salamont részvéttel.

– Vettem, kérem szépen. Két sovány, beteg rucát adtam érte. De hát én nem azért vettem, hogy vagyont szerezzek vele, hogy én kizsákmányoljak valakit, mert én mindig szegény ember voltam, hanem azért vettem… a kerekei miatt… azt gondoltam, mert hát sok gyerekem van, jó lesz nekik, gurigázzanak itt az udvaron lefele. Csak kísérletként állítottuk munkába…

– Na ne mondja – hitetlenkedett az ember, de továbbra is olyan részvéttel nézett Salamonra, mintha elhitte volna a gurigázást.

Kocogtatták, vizsgálgatták a gépet, mint a beteget, minden oldalról. Salamon ezalatt hosszan magyarázta, hogy mennyit kínlódtak ők, amíg elindították, meg hogy míg dolgozott is, egész idő alatt minden porcikája kotyogott, sírt, nyiszorgott.

– Nem jó ez, elvtársak, semmire. Tűzre való tákolmány. Ócskavas.

Hiábavaló magyarázat volt. A mérnökféle így szólt a végén:

– Nézze, Salamon. Mi megértjük azt, hogy magának nincs pénze javításra. De magának is meg kell értenie a termelés érdekeit. Mi nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy ilyen gépet kivonjunk a termelésből. Ennek a kopási aránya csak negyvenszázalékos. Tehát javítható. Ha nyolcvan lenne, azt mondanók, tűzbe vele. Így nem mondhatjuk. Számítsa ki, maga nem buta ember: ezzel a motorral meg lehet hajtani egy kisebb méretű cséplőgépet. Azzal pedig, nem mondok sokat, leverhet az ember naponta százötven kalangyát, az testvérek között is hetven-nyolcvan mázsa búza. Ez kiteszen egy szezon alatt nyolcezer mázsát, vagyis nyolcvan vagon búzát, vagy árpát, vagy zabot, ugyebár, amit csépel az ember. Most már hajítsuk el ezt a kis gépet?

Salamon hallgatott. Az okos, emberséges beszéd meggondolkoztatta.

– Igaza van, elvtárs, de két rucáért vettem. Nem voltam én felkészülve az effajta vállalkozásra. Honnét fektessek bele pénzt? Honnét, elvtárs? Azért mondtam, államosítsanak.

Ezen nevetett a bizottság s megígérte, hogy utánajár, megüzenik, mit segíthetnek az államosítás ügyében.

A beszéd emberséges: az ítélkezés szigorú volt. A teher annak a vállán marad, aki magára vette.

Miután az idegenek elmentek, Salamon letelepedett a motor rúdjára gondolkozni. Az asszony is mellé ült, csendesen, szemrehányóan sírdogált, s a gyerekek is köréjük telepedtek. A májusi nap vidáman sütött le rájuk, a kiskertben már illatoztak a korai virágok. Fecskék cikáztak a levegőégben, egymással fogócskát játszottak és kedvesen kacagtak le a Salamon-brigádra.

– Milyen hónapban vagyunk, asszony? – kérdezte Salamon.

– Májusban.

– Milyen nap?

– Szombat. Miket kérdezel?

– Azért kérdem, hogy tudd megmondani, ha kérdik a rokonok vagy ismerősök. Ezen a napon bolondult meg Salamon András. Érted, asszony?

Az asszony nem értette, és a gyerekek sem értették, hanem közelebb húzódtak hozzá és melyik sírva, melyik szipogva kezdte vigasztalni.

A postás jól látta ezt a kapuból, hogy ezek ott ülnek és gyászolnak, s így gondolkozott: mintsem odamenjek és valamit a fejemhez vágjanak, inkább ide tűzöm ezt az idézőcédulát a kerítés hasadékába.

– Salamon! – kiáltotta részvéttel. – Posta… A kerítés hasadékában. Megyek, mert sietek…

Salamon jó darabig nem mozdult, nem ment a cédula után és az asszonynak s a gyerekeknek sem engedte, hogy hozzányúljanak. Ki tudja, mit írnak benne, jó, ha minél később tudja meg az ember.

Amikor mégis elolvasta, megnyugodott valamennyire. Tanácskozásra hívták a géptulajdonosokat a rajoni mezőgazdasági ügyosztályhoz. Salamon arra gondolt, itt az alkalom, hogy most már odafönn is elmondja, milyen az ő gazdasági állapota.

Vasárnap reggel indult a hegyen keresztül, egy kicsit ijedten, egy kicsit dühösen, de azzal a halovány reménnyel is, hogy szavát jó helyen fogják meghallgatni.

Ment a fényben hullámzó zsenge legelőn és fogalmazta a beszédjét. Valahogy úgy kell elmondani, hogy megértsék – pászítgatta a gondolatait.

„Azt fogom mondani, hiszen én, elvtársak, olyan állapotban vagyok, mint a bot, akit felhajítottak a fára, hogy madarat üssön. A madár elrepült, jobban mondva felrobbant, tönkrement az egész belső része, én meg ugyebár fennakadtam és ki vagyok téve a szeleknek. Kádi úr is ki van téve, csakhogy őróla van mit kopasztani, mert őtet úgy cipelte mostanáig az élet, mint az ökör a legyet a fülében. De énrólam nincs mit kopasztani… Az az összeg is ugyebár, amit Kádi úr ijedtében kifizetett… Azt most tőlem követelnék, pedig az kulákra szabott összeg volt, egy motorért szegény embertől annyit senki nem követelhet.”

A legelő taréján, ahol örökké szelek nyargalnak, leült a fűre, hogy szusszanjon egyet. Homloka, háta megizzadott a nagy sietségben. Fáradtnak, törődöttnek érezte magát s tudta, hogy ez nem a hegy miatt van, mert azon ő máskor úgy csapódott át, mint a füst, a motor gondja nehezedett rá, amiatt burjánzott ki a szakálla.

Nézte a völgyben meghúzódó falut, s elborította szívét az egyedülvalóság szomorúsága. „Nézz oda te! – lázadozott –, mindenki otthon ül és borotválkozik, vagy templomba készül, vagy az udvarán cselleng s állatait, kertjét, gyümölcsfáját, méheit vizsgálgatja, egyedül én tekergek itt a hegyeken, mert én tulajdonos vagyok, a márjáját a kotkodácsolós tragacsának!” Nagy részvétet érzett maga iránt s nem csupán pillanatnyi megszorultsága miatt, hanem visszamenőleg is. Ezen a friss vasárnap reggelen, amikor az életét vette számba, hogy önigazolásként a mezőgazdasági felelősök elé tárja, világosabban kezdte látni magányos útjainak, vállalkozásainak hiábavalóságát. Mert Salamon mindenkor mást csinált, mint a sorstársai. Amikor azok bandába verődve részes aratást vállaltak, akkor ő forrasztóvasat szerzett, s lyukas fazekat, vedret forrasztott a faluban; amikor azok erdőlni mentek, ő tolluseprűvel döglött legyek után kotorászott az orgona sípjai között, amikor azok rigolírozni jártak, ő nyulat, rókát hajtott a vadász uraknak napi tizenkét lejért.

„Most meg, amikor ők kollektív gazdaságot szerveznek, énnekem elveszi az Isten az eszemet, s felcsapok motorosnak. Mert másnak eszébe jut s így szól: jól van, uram, de nagy veszedelem rejlik abban, ha két rucáért vesztegeti a vagyonát. Énnekem nem jutott eszembe, a marha fejemnek…”

Olyan nagyon dühös lett magára, hogy jobbnak tartotta felkelni s elindulni, még mielőtt jobban elkeseredik.

A völgyben, a csordakútnál – ahol az út a mezővároska felé kanyarodott – egylovas szekér vesztegelt. Gazdája, egy kis kövér, szőke ember, éppen vizet ivott, aztán hogy Salamont meglátta, odaszólt neki:

– A rajonhoz?

– Oda.

– Üljön fel, elviszem.

– Ingyért? – kérdezte Salamon, mert elhatározta, hogy többet ingyenvásárt nem köt senkivel. Ő megjárta, őneki elég volt…

– Nem vagyok fuvaros – nevetett a másik. – De úgy látom, egy helyre megyünk.

– Honnan tudja?

– Maga is ilyen cédulát kapott?

– Azt… Igen… Honnan tudja?

– A nadrágjáról gondoltam, meg a sapkájáról, hogy maga is motoros.

– Bár ne lennék az – sóhajtott Salamon.

– Hehe! – kacagott a kis szőke ember. – Én is azt mondom, de most már végig kell ezt a kis ügyet… az életet… Most már ki kell tartani…

Salamon megnézte magának az embert, s úgy találta, hogy barátságos, jó szándékú személyiség, nem lesz tehát baj az ingyenszekerezéssel. Bemutatkozott neki:

– Salamon.

– Kristóf – így a másik.

Útközben elbeszélgettek. A kövér emberke vidám hangulatban volt, minden semmiségen nevetett és elmondta, hogy két cséplőgépe van, egy ezerszázas meg egy nyolcszázas, egyik Hoffher, másik magyar állami, de hát kibírja, mert úgyse keres velük semmit, ráfizetéssel dolgozik.

– Régente megkerestem egy szezon alatt – magyarázta – öt-hat vagon gabonát, ma meg már ott tartok, hogy pénzért veszem a kenyérnek valót. A drága vámot leadjuk helyben az államnak; cserealkatrészt, szíjat hivatalos áron nem kapunk, vesszük hát feketén, mert ha nem vesszük feketén, becsuknak, hehe… Becsuknak, ugye, Salamon úr? Mondja, maga volt már becsukva szabotázs miatt? Nem volt. Nem kell türelmetlenkedni, eljön annak is az ideje, én mindennap várom, de ha nem vagyunk vidámak, jókedvűek, az már gyanús jel ugyebár, mindjárt felfigyelnek az emberre, hogy vajon mit forgat a fejében. Látja, ezért vagyok én mindig jókedvű, ezzel védekezem… Ámbár nem hiszem, hogy ezt a nyarat megúszom egy kis szabotázs nélkül.

Salamon félrébb húzódott tőle. Az a sejtelme támadt, hogy a Kristófnak nevezett valaki megháborodott az osztályharc következtében.

A rajoni székhelyre érkezve a piacon leszökött a szekérről, hogy őneki dolga van, és azzal ment, amerre vitték a lábai, csak ne lássa magát egy pokrócon azzal az emberrel.

Kristóf utána kiáltott:

– Salamon úr! Fontos dolgokat közölnek… Salamon úr, ne szabotáljon.

Egy esőköpenyes, sapkás fiatalember, aki biztosan ismerte Kristófot s arról is tudhatott, hogy miféle gyűlés lesz a néptanácsnál, odaszólt Salamonnak:

– Menjen csak, uram, ne spekuláljon.

– Mit beszél maga, hallja! Ki spekulál?

– Motoros?

– Igen.

– Akkor menjen csak, tata – mondta nyugodtan az esőköpenyes. – Ismerem én már magukat. Ilyenkor meglógnak, nyáron meg sírnak, hogy nem ismerték a törvényeket.

– Maga fogja be a száját, ha nem tudja, ki vagyok – dörmögte Salamon fenyegetően. – Mert ha megtudja, nem köszöni meg.

– De maga sem, vén kulák, ha én kimegyek a nyáron ellenőrző útra – így a fiatalember.

Salamont elfogta a méreg. Minden a fejébe tolult, a két ruca, a kárrá ment sertések, a felrobbant motor, a nyugták és felszólítások… Odament hát az esőköpenyes fiatalemberhez s akkora pofont húzott le neki, hogy messze repült a sapkája.

A fiú berezelt a nagy behemót embertől, nem mert visszaütni, hanem felszedte a sapkáját s a milíciát, rendőrséget emlegetve, meg Salamont disznó kuláknak nevezve, elindult a fél orcáján égő pofonnal a piacon felfelé.

– Mit beszél maga, hogy én kulák vagyok? – ordította Salamon s hatalmas öklét rázva utánaeredt.

A köpenyes ifjú azonban futásra fogta a dolgot és eltűnt egy mellékutcában. Salamon körül meg egyszeriben sokadalom támadt s ki részvéttel, ki fenyegető hangon faggatta, hogy mi baja támadt azzal az emberrel.

– Megütötte magát az az ember?

– Meg.

– Nem láttuk.

– Azt csak én hallottam.

– Mit hallott?

– A szavával ütött.

– Mit mondott?

– Vén kulák.

– S nem az?

– Ember vagyok.

– Maga boldog ember, ha olyan nagyon ragaszkodik ehhez az elnevezéshez.

– Nem vagyok boldog. Dühös vagyok.

– Nem bírja a minősítését elviselni?

– Miféle minősítést?

– Kulák.

– Nem bírom.

– Miért nem bírja? Sokan viselik.

– Én nem viselem. Engem senki se torzítson el.

Volt, aki nevetett. Mások közönnyel nézték Salamont. Íme egy ember, akinek föltűnik, hogy el van torzítva. Mások azt ajánlották, siessen elfelé a tett színhelyéről, ahol az emberségről szóló vitát lefolytatta, mert a másik megtalálja a bátorságát valamelyik őrmester formájában és visszajön. Akkor aztán eldől helyben a vita.

Salamon elindult a néptanács irányába.

Negyedóra múltán benn találta magát a motorosok között a gyűlésteremben. „Na, itt vagyok a társaságomban – gondolta keserűen s bánta már, hogy összebakalódott a fiatalemberrel. – Ha minden jól megy, az milíciával jön ide rám s elvisznek innen, ki tudja, mikor kerülök haza. Sokan jártak már így.”

Valaki az asztalnál a behívottak névsorát olvasta. De valami régi listája lehetett, mert Salamon helyett Kádi Mihályt olvasott s nézett körül, hogy ki mondja: „Jelen”.

– Kádi Mihály Gyekefalváról itt van? – kérdezték újból.

Salamon tudta, hogy az csak ő lehet, ő kellene azt mondja, hogy jelen, mert Kádi Mihály már nem tulajdonosa annak a motornak. De nem szólt semmit, meghúzódott a sarokban az ajtó mellett és elhatározta, hogy alkalmas pillanatban kisomfordál, hazamegy, nem tárgyal senkivel, csináljanak vele, amit akarnak. A megpofozott ember is nyugtalanította. Valahányszor nyílott az ajtó, mindig belényilallott, na, most jön a milicistával s viszen az őrsre jegyzőkönyvelni.

Az emelvényről elhangzott útmutatásból semmit sem értett. Igaz, nem is nagyon figyelt oda. Mind azon gondolkozott, hogy miként s hová menjen most már, ha idáig eljutott. Csak arra figyelt fel, hogy Kádi úr nevét emlegetve azt mondták: a motrot a harmadik faluban fogják egy cséplőgéppel párosítani, gazdája tehát erre készüljön fel becsületesen, maradéktalanul.

Ennél a szónál, hogy „maradéktalanul”, Salamon kisirült a teremből. Dobogó szívvel és nem a legtisztább lelkiismerettel lépett ki a kapun a csendes utcára. Ott állingált egy darabig, nézte, hogy nem jön-e valamelyik irányból a köpenyes fiatalember a karhatalommal. „Engem most már mindenütt keresnek – állapította meg a tényállást. – Lám csak, hat hét alatt milyen fontos személyiség lettem. Jön a postás, veri bottal a kerítést és azt kiáltja: Salamon. A nyugtákon, felszólításokon azt írják: Salamon; a pofon vágott fiatalember ott ül vagy áll a milícián az őrmester előtt és diktálja: Salamon. Kádi úr dörzsöli a kezét, örvend, hogy megszabadult a nyári kötelezettségétől s azt mondja: Salamon. Hát itt ez az üzlet vajon nem az enyém? Mert ezen is azt írják: Salamon testvérek.”

Sokáig és tűnődve nézte nevét a szürke cégtáblán. Egyszer aztán eszébe jutott: mi lenne, ha felmenne a rajoni pártbizottsághoz és elmondaná, miért szökött el a gyűlésről, miért vette meg a motrot, hogyan robbant fel és hogyan jutott odáig, hogy őt vasárnap délelőtt az utcán idegen emberek kuláknak nevezzék.

Sokáig bizonytalankodott a rajoni pártbizottság székháza előtt. Nézte az üvegtáblán az aranyozott betűket. Motyogott magában és mondogatta a védőbeszédét. Azután a kapust vette szemügyre. Odabent a fülkében a szemüveges, kopac ember aludttejet evett és közben újságot olvasott, láthatólag nagy érdeklődéssel. Később lanyhult az érdeklődése, ásított, összehajtogatta az újságot s félretette. A tányért is, amelyből aludttejet evett. Vastag könyvet vett elő, irkát és ceruzát. Nagy igyekezettel tanult valamit, Salamon nem tudhatta, hogy mit. Az a fura gondolata támadt, hogy az az ember az ő bűneit tanulja. Néha föl-fölnézett a könyvből, egy-egy mondatot ismételve. Salamon tisztelettel s némi áhítattal nézte. Bizonyára imádkozik is, gondolta. Megette az aludttejet és most imádkozik. Várt. A kapus azonban nem fejezte be az olvasást negyedóra múltán sem. Akkor odasomfordált hozzá az ablak elé. Köszönt illedelmesen. A kapus bólintott és intett neki, hogy legyen türelemmel, míg följegyez valamit. Salamon várakozás közben elbizonytalanodott. Úgy érezte: nem tudja előadni a panaszát. Elindult a kijárat felé. A kapus utánaszólt:

– Halló, elvtárs!

Salamon megfordult, zavartan köszönt újra, mint akit tetten értek.

– Mit óhajt? – kérdezte a kapus.

– Kihallgatásra jöttem.

– Kihez?

– Nem tudom.

– Az nem lehetséges. Tudnia kell. Ha idejött, tudnia kell.

– Ahhoz… aki az izékkel… ezekkel a kulákokkal foglalkozik – mondta Salamon és hüvelykujjával a háta mögé mutatott, mintha ott egész csomó kulák sorakozott volna.

– Maga kulák?

– Én?

– Igen, maga.

– Én hogy lennék!

– Hívták magát?

– Nem hívtak.

– Honnan jön?

– Otthonról.

– Mindenki otthonról jön. Melyik faluból?

– Gyekefalva.

– Be volt jelentve?

– Nem.

– Az baj. Milyen ügyben?

Salamon ebben a pillanatban elveszítette a reményét, hogy bejut a titkárhoz kihallgatásra. Gondolkodás nélkül vágta rá a kapus kérdésére:

– Halál.

– Miféle halál?

– Halálos ügyben akarok kihallgatást kérni.

A kapus felrántotta szemöldökét, elkezdett telefonálni. Élénken magyarázta valakinek, hogy valaki halálos ügyben jelentkezett a kapunál.

– Nyolcas szoba, jobbra! – mondta végül Salamonnak.

A nyolcas szobában egy sima hajú, középkorú titkár fogadta.

– Ki halt meg? – kérdezte részvéttel.

– Nem halt meg senki – mondta Salamon. – Én nem is azt akartam mondani a nappali őr elvtársnak. Hanem, hogy halálosan nehéz helyzetbe kerültem…

Ez a magyarázat tetszett a titkárnak. Nevetett, és azt mondta, hogy Salamon élelmes ember.

– És mi a baj tulajdonképpen?

Salamon elmesélte, mi a baj, gondosan elkerülve a pofozkodást a köpenyes emberrel.

A titkár meghallgatta, s végül azt kérdezte:

– Miért nem lépett be a kollektív gazdaságba?

– Mert nem tudhatom, hogy mi lesz belőle – mondta Salamon.

A titkár félórás előadást tartott neki a kollektív gazdaság előnyeiről. Salamon bólogatott és mindent reáhagyott, úgy van, csakis úgy van. Mégis azt mondotta: belépne, de még nincs meggyőződve.

A titkár nekigyürkölőzött, számításokat végzett, kérdéseket vetett föl, azokat helyben meg is válaszolta, s végül újra megkérdezte Salamont: mi a véleménye?

Salamon azt mondotta, hogy „abszolúte” helybenhagyó mindenben a véleménye, de még gondolkozni akar. Először szabadulnia kell a motortól. A titkár azt tanácsolta: vigye be a motrot is a gazdaságba.

– És akkor kinek a nevére kerül? – kérdezte Salamon.

– A gazdaság nevére. Közös tulajdonba kerül.

– És megszabadulok a kulákságtól?

– Határozottan – nevetett a titkár.

Salamon fellélegzett, de mindjárt utána sóhajtott is egyet. A motor ügyében megnyugodott, a belépés dolgában eddig ismeretlen nyugtalansága támadt, de arról most nem beszélt, nem akarta elszigorítani a jókedvű titkárt, aki reménységgel nézte őt és talán a jövendőjét is. „Ez amolyan addsza-nesze beszélgetés – gondolta Salamon. – Ez úgy látszik, másként nem megyen. Mozog a világ és hozzá kell igazodni.”

Tele volt kétellyel, de reménységgel is, hogy a bakter többé nem veri a kerítést az adóért, meg mindenféle felszólítással, amely csak ijedelmet rejteget. Bizonyára boldog lesz az asszony is, hogy így alakul a helyzetük.

Végig a hegyélen, míg hazafelé bandukolt, azon gondolkozott, mitévő legyen. De végül összekuszálódtak a gondolatai. Csak az a vágya maradt erős, hogy szabadulnia kell a motorral járó keserűségtől. „Lehetséges, hogy eső elől tóba menekülök” – gondolta.

Másnap beadta a belépési kérvényét.

Azon a nyáron a kollektív gazdaságban a miatyánkot is elfelejtette, úgy nekirugaszkodott a munkának. Nappal a mezei brigádban vagy a kovácsműhelyben dolgozott, éjjel terveket szőtt s néha álmában is úgy nyújtotta a kezét, mint akinek javaslata van és szót kér, hogy a közgyűlésnek előterjeszthesse. Az örökös nyugtalanság, amely egy életen át ide-oda hajtotta, dobálta, most megtalálta a medrét, s bár nem volt éppen egyenes az iránya, nagyjából mégiscsak hasznára lett, nyugadalmára. Igaz, kapálástól, kaszálástól meg másmilyen csoportos munkától itt is húzódozott („menjenek a fiaim!”), de ezt a vezetőség nemigen bánta, mert a kovácson kívül ő volt az egyetlen iparosféle, mesterkedő ember az egész gazdaságban. Az elnök eleinte nem szenvedte a javaslatait; ha tehette, messzi elkerülte. „Örökké kínozol minket a bolondságaiddal. Szivattyút a zöldségesnek… Tengelyt a motornak… hát kinek van arra pénze!”

Ősszel azonban, amikor elkezdték a vetést, és egyre-másra romlottak a vetőgépek, ő futott Salamon után: „Gyere, csináld meg ezt, javítsd meg azt, az emberek nem értenek hozzá.” Salamon ilyenkor megtömte apró szerszámmal, kulccsal, harapófogóval, kiskalapáccsal, szegekkel s pléhdarabokkal a zsebeit és ment, nem kérette magát.

Igazi tekintélyét azonban a motorral s egy újfajta madárijesztő megszerkesztésével alapozta meg. A motort ugyanis a tél folyamán megjavították és ennek Salamon járt utána. Ő kutyagolt be tízszer is a rajoni hivatalokhoz, míg megszerezte a kiutalást szíjakra és üzemanyagra. Ő húzatta be szamárral a motrot Kolozsvárra, ahol aztán megjavították és újra megjött a régi kedves hangja. Ő szerzett ugyanabban a műhelyben egy ócska szivattyút is a zöldségeskertnek.

De hogy áldották őt ezért a következő nyáron a zöldségbrigád asszonyai! Örömükben feldobálták az üres vedreket és megölelték, megcsókolták Salamont, amiért megszabadította őket a vízhordástól. Még nótát is kanyarítottak a tiszteletére:

A madárijesztővel meg úgy volt, hogy a nappali őr folyton panaszkodott az elnöknek: tegyenek valamit, állítsanak oda gyereket vagy vénasszonyt a kísérleti búzatábla mellé, mert úgy rákaptak a mezei madarak, hogy abból aratásig semmi se marad, s akkor mivel kísérleteznek? Bevertek hát egy karót a tábla közepébe, rá valami rossz sapkát, rongyot aggattak, de nem volt annak se látszatja. A madarak hamar összebarátkoztak a madárijesztővel.

Ekkor az őr így szólt Salamonhoz:

– Találj ki valamit, te okos ember vagy.

Az okos ember kézbe vette a dolgot s a kovácsműhelyben olyan vitorlás ijesztőt szerkesztett, amelynek apró kalapácsai a szellő fuvallatára is pléhdarabot meg egy vasdarabot kongattak, s ettől valóban elijedtek a madarak. A baj csak az volt, hogy Salamon a tákolmányt a saját tulajdonának tekintve, aratás után eladta húsz lejért a harangozónak. A harangozó akkortájt zördült össze valamiért a református pappal, és mivel a szomszédságában lakott, ezzel a madárijesztővel akarta idegesíteni prédikációtanulás közben.

– Te Salamon – támadt neki az elnök. – Azt az ijesztőt a gazdaság nyersanyagából készítetted. Hogy merted hát eladni?

– Jövőre mást csinálok! – szabadkozott Salamon. – Olyat csinálok, akivel az egeret is el lehet majd űzni a búzából.

Más hibát nem is követett el aztán, mert beosztották a műhelybe a kovács mellé, szekeret, ekét, boronát javítani.

Boldog volt Salamon, hogy ilyenformán rendbejött az élete. A műhelymunka után napi százötven, kétszáz pontot írtak be a könyvecskéjébe. Az asszony a gyerekekkel a mezei brigádban dolgozott, s az első osztásnál hatan (a legkisebb gyerek nem dolgozott, felvételire készült a mezőgazdasági iskolába) negyven mázsa gabonát kaptak.

Ennyi gabonája sose volt Salamonnak. Etető korában hat-nyolc mázsát ha megkeresett egy nyáron, s mennyit kellett azért dolgozni! Mennyi port szenvedett azért a tüdeje és hány ezer tüske szúrt a markába, karjába, keze fejébe. Most negyven mázsát vittek haza a szekerek, és nem volt veres a szeme, mint annak idején elszámoláskor, a nyári por miatt.

Ezen az őszön, osztás után az első dolga az volt, hogy bútort vett a házba. Szép festett szekrényt, kanapét, két ágyat, meg új virágcserepeket. Mindennel meg volt elégedve, csupán az ágyak miatt füstölgött, mert az egész vásárban nem talált olyan hosszút, amilyen neki kellett volna. A régi miatt meg örökké káromkodott, hogy nem bír benne rendesen kinyújtózkodni.

– Hagyjad, ne búsulj! Most már ne keseregj – vigasztalta az asszonyt. – Egész életemben kucorogva aludtam, de most már lesz pénzünk, újat rendelek magamnak az asztalosnál. Saját méretre…

Micsoda mozgás volt Salamonéknál azon a csütörtöki napon!

A fiúk ablakot mostak, törültek, vizet hordtak az anyjuknak, hogy a ház földjét tapassza. Salamon a régi bútorokat hordta átal a nyári konyhába. S milyen barátságos lett a ház, amikor az új bútorokat órákig tartó vitatkozás, találgatás, pászítgatás után elhelyezték. Az asszony nem tudott hová lenni az örömtől s hol ezért, hol amazért futott át a szomszédokhoz, csak átszólíthassa őket, hogy nézzék meg a házát, hogy az most már valóságos úri ház lett, olyan, akár a jegyzőé vagy a nagygazdáké.

Salamon hallgatagon, de önérzettel igazított el egyet és mást; a szekrényt egy centivel arrébb, a kanapét kettővel arrébb, négy széket az asztal köré, kettőt az ablak elé, melyik hová kívánkozott a kényelem szempontjából.

Aztán leült, feszengett a széken, hogy nem nyikorog-e, s így magyarázott a fiainak:

– Na, gyerekek, itt az ágy, most már nyugodtan lehet aludni, hosszában, keresztben, melyiknek ahogy jólesik. Mindig elnéztem, hogy alusztok abban az ágyban… amikor kicsik voltatok… Hő, mi volt itt, emlékszel, asszony? Egyik fejtől, másik lábtól, a harmadik az ágy deszkáján, egymás gatyájába kapaszkodva, hogy le ne szotyogjanak.

A fiúk harsogva nevettek, édesanyjuk a kicsi széken ült, dörzsölgette a visszeres lábait, s szép barna szeme könnybe lábadt a boldogságtól, annak a jó érzésétől, hogy nem kell már szégyenkezni, ha vendég jön a házhoz, mert van kenyér, van bútor és a padláson szalonna is lesz, kolbász is lesz, nem kajtatnak majd örökké étel után a gyerekek.

Salamon elérzékenyülten folytatta:

– Te sem fázódol majd annyit, Maris, a mezítlábaiddal. Karácsonyra padoltatunk, a küszöböt feljebb emeljük s dupla ajtót csináltatunk, hogy kiszorítsuk a hideget. A fene egye ki a tapaszos házföldjit. Ha sepersz, por van, ha esik, sár van, az ember nem szállhat ki télen mezítláb az ágyból, mert zsibbad el a talpa a hidegtől…

Tetszett Salamonnak, hogy erre az ígéretére, mármint a padlóra, senki sem legyintett és nem mondta az asszony: „Ó, te csak tervezel, örökké tervezel, de soha semmi sem lesz belőle.” Annak idején a motor eléggé megtépázta amúgy is gyenge tekintélyét, s most egy pillanatra maga is elcsodálkozott, hogy komolyan hallgatják apai ígéreteit.

Csakhogy beütött megint a baj!

Mert egyszer csak jött a nappali őr, hogy menjen be Salamon, hívatják sürgősen a vezetőséghez.

– Engem? Mi baja vélem a vezetőségnek?

– Valaki érdeklődik, hogy milyen ember vagy.

– Hogy én milyen ember vagyok?

– Gyere már, ne engem faggass… Tudom én, milyen ember vagy. Ő nem tudja. És tudni akarja.

A kollektív gazdaság irodája előtt a lépcsőn esőköpenyes, sapkás ember állott. Amikor Salamont meglátta, összerándult a szőke szemöldöke, de Salamon is színt váltott az ijedelemtől. „Na, a márjáját, ezt pofoztam én meg a piacon.” Ennyit állapított meg, semmi többet, s azzal úgy iszkolt befelé, hogy azért lássa a másik: ő itthon van, őneki nincs félnivalója.

– Elvtárs! – szólt utána az idegen.

Salamon megfordult, de nem szólt semmit, sem azt, hogy tessék, sem hogy parancsoljon velem, vagy valamit. Állott némán s biztatta magát: „Csak most az egyszer szabadulj meg, Salamon. Most az egyszer adja az Isten, hogy ez ne legyen valamiféle felelős ember a rajonnál, mert akkor nincs és nem lesz baj sohasem.”

A köpenyes közelebb lépett hozzá s azon az ismerős hangon, amelyen őt annak idején vén kuláknak nevezte, így szólott:

– Magát véletlenül nem Salamonnak hívják?

Salamon megrezzent. „Most mit mondjak neki? – gondolkozott sebesen. – Ha azt mondom, hogy Salamon vagyok, megtudja, hogy én vagyok. Ha nem mondom meg, itt az elnök, itt az őr, itt vannak az emberek, s úgyis megtudja. De hát nem vertem agyon, nem raboltam ki az üzletjét, egy árva pofont adtam neki, mert lekulákozott. Hát kulák vagyok én teneked, te taknyos?”

Így hát önérzettel mondta:

– Baj az, hogyha valakit Salamonnak hívnak?

– Nem baj. Az nem baj. Hát arra emlékszik-e, hogy tavaly májusban egy vasárnap délelőtt Sároson megtámadott engem a piacon?

Salamon sokáig úgy nézett rá és maga elé, mintha gondolkozna. Mintha ő minden év májusában megpofozott volna valakit a sárosi piacon.

– Nem emlékszem, uram… Hogy én tavaly májusban a sárosi piacon megtámadtam volna valakit. Én soha senkit sem támadtam meg. Nem természetem…

– Pedig maga volt. Csak nem meri bevallani.

– Én magát nem támadtam meg. Arra emlékszem, hogy egyszer valaki engem kuláknak nevezett, mire ugyebár az ember az ilyesmit kikéri magának…

– Én voltam az.

– Nem hinném, hogy maga lett volna. Mert az elfutott. Magát, ahogy nézem, nem ítélném olyan embernek, aki elszalad, ha szembekerül egy tróger kulákkal. A kulák elől nem szabad megfutni…

A köpenyes zavartan mosolygott. Látszott az arcán: önérzete nem engedi, hogy olyan nagyon bizonygassa, hogy őt Salamon megpofozta. Ezért is nevezte el az esetet támadásnak. Ezért próbálta azt a látszatot kelteni, hogy a személyi torzsalkodások fölött áll és ha kérdez valamit, azt a gazdaság, a tagság érdekében teszi. Nem is folytatta tehát a beszélgetést, hanem hosszas fontolgatás után így szólt:

– Az a kérésünk lenne, Salamon elvtárs, jöjjön be délután az elnöki irodába. Hozza magával a motor iratait. A szerződést, a nyugtákat, mindent.

– Hát aztán… honnét jött az elvtárs?

– A rajoni néptanácstól.

Salamon nem szólt semmit erre, hanem szerényen megfordult és indult hazafelé.

Akárhogyan is tartotta magát, menet közben akadoztak a lábai.

– Mi van veled? – kérdezte az asszony.

– Mi lenne? Semmi.

– Sápadt vagy.

– Csodálom – mondta Salamon. – Pedig nem történt velem semmi. Ezután lesz valami, de az igazán potomság. Felraknak újra a kuláklistára, kisepernek a gazdaságból, esetleg bezárnak néhány hónapra, de az igazán semmiség, ahhoz képest, hogy egyszer meg kell halni. Ilyen ez a földi élet, tele van semmiségekkel…

Az asszony részvéttel és kétségbeesetten nézett rá, s nem merte tovább faggatni.

Délután kezdték Salamont megbogarászni.

Patkós Albert, a kiküldött az asztalnál ült, teli volt jóakarattal, mellette az elnök teli ijedelemmel, s oldalt a padon Vancu Mihai, a brigádos, de ő csak csodálkozott és várta, hogy a motoros ember mikor hasad ketté a méregtől.

Salamon azonban látszólag nyugodtan, mindenre készen telepedett a székre, mely ott várta őt a kis szoba közepén, tisztes távolban az elnöki asztaltól. Eltökélte, hogy amennyire tőle telik, okosan, bölcsen válaszol az okos kérdésekre, s ez az elszánás meg is látszott rajta, mert annyira mérsékelte magát, mintha nem is ő lett volna a Salamon bőrében, hanem maga Deák Ferenc. A papírjait a kezében fogta, hogyha sor kerül rá, azon nyomban igazolja magát és a szándékát, amely őt a motor irányába vezérelte. A papírokra azonban egyelőre nem került sor. Patkós Albert annak rendje és módja szerint nagyon messziről futott neki a „kérdésnek”.

– Azért hívtuk, Salamon elvtárs, hogy elbeszélgessünk röviden.

– Ha van rá idő, beszélgessünk.

Patkós a jegyzetfüzetét böngészte, melyben kérdések lehettek megbújva, s amelyekre az elnök csak lopva és illő tisztelettel tekintett időnként.

– Mondja, Salamon elvtárs… Szokott maga az életén gondolkozni?

– Az életemen? Szoktam. Nappal ugyebár nemigen, mert akkor dolgozik az ember, de esténként, ha lefekszem, akkor igen. Akkor ugyebár az ember elgondolkozik…

– És miken gondolkozik?

– Hát… nem tudom… lehet ugye, hogy hibának számít, de én egyszerre többféle dolgon szoktam gondolkozni. Erről is, arról is, hogy kéne, mint kéne…

A kiküldött helyeslően bólintott, mintha Salamon bonyolult találós kérdést fejtett volna meg, majd előbbre hajolva folytatta:

– Mi a véleménye magának a világról?

– Az a véleményem, hogy csak egészség legyen, a többi majd eltelik.

– Más véleménye nincs?

– Dehogy nincs. De arról volt szó, hogy röviden beszéljünk.

– Igen, igen, de szeretném a véleményét bővebben… valamivel bővebben…

– Valamivel bővebben? Hát én ugye, nem vagyok tanult ember, én csak azt mondhatom el, amit gondolok.

– Azt! Azt! Amit gondol…

– Amit gondolok. Hát én azt gondolom ugye, hogy nagyon nagy futás az élet. Nagyon fáradságos. De a kollektívában megnyugszik az ember. Most hazavittem egy csomó gabonát és úgy látom, hogy nyugodtabb lesz az ember élete. Nem mondom, persze, mozogni kell itt is megélhetés végett, de nincs meg az a nagy futás, ami régente volt…

– Hogy érti ezt, Salamon elvtárs? Miféle futás?

Vancu Mihai kacagni kezdett. Kis fekete szemű, örökös nagy bizakodásban virágzó, barátságos ember volt ez a Vancu, s most eszébe jutott, mire céloz Salamon a futással.

A kiküldött azonban szigorú maradt, s ilyenformán az elnök nem mert Vancuval együtt kacagni.

– Még a báró idején volt – folytatta Salamon –, hogy harminc kilométert futottam egy koszos kis malacért.

– Malacért? Egy malac nem képes olyan hosszú futásra.

– Tudom én azt, hogy nem képes. Nem is úgy volt az, hanem az történt, hogy a méltóságos úr akkoriban vett volt két kocsilovat. Azt mondta, jó lovak, vattába csomagolt lovak. Mondom neki, én a hegyen keresztül hamarébb befutok Kolozsvárra, mint a méltóságos úr az új lovaival. Így aztán fogadásra került a sor. Azt mondta, egy malacot kapok, ha megelőzöm. Én ugyebár hosszú ember vagyok, mert én olyan ágyat sem kaptam a vásárban, akiben kedvemre kinyújtózkodhassam, hát nekivágtam a hegyeknek. Aztán futottam, futottam, nem hagytam magam, mert fiatal voltam, jó erőben voltam és örültem, hogy karácsonyra sonkát, szalonnát füstölhetek a családnak…

– És mi lett a vége? Kapott valamit?

– Tüdőgyulladást.

– Akkor minek vállalkozott ilyesmire?

– A malac reményében, amelytől elestem.

Vancu ezen is nevetett, a kiküldött azonban komolyságra intette.

– Elvtárs, mit kacag maga folyton? Ez nem gyerekjáték, amit itt csinálunk. Mondja, Salamon elvtárs, milyen viszonyban volt maga a báróval?

– Ismertük egymást. Egyszer meglátott, amikor az ablakon másztam be a feleségemhez, mert ott szolgált volt az uradalomban, de minket, legényeket nem engedtek bé a leányszobába, ahol a cselédség lakott. Rám fogta a pisztolyt, kérdi: kicsoda maga? Mondom, hogy Salamon. Így aztán összeismerkedtünk…

Patkós ezt nem találta kielégítő magyarázatnak. Valami gyanúja támadt s tovább feszegette Salamonnak a méltóságos úrral való ismeretségét.

– Mondja… és mikor az egész falu szegénysége összefogott a földesúr ellen, magának akkor mi volt a véleménye?

– Az én véleményem demokratikus volt – vágta ki Salamon a tromfot, s örült a találó kifejezésnek.

– És tett is valamit a földosztás érdekében?

– Nyolcszáz holdat én daraboltam fel. Mert ugye mérnök se volt, lánc se volt. De volt a bizottságnak egy elnöke, akit aztán el is csaptunk, mert nem volt becsületes ember. A rokonainak hosszú lábú emberrel, a falunak meg kurta lábú emberrel mérette a földet. Akkor összegyűlt a nép és azt mondta, újra kell mérni az egészet. Nézték, hogy kinek a lába lenne a legigazságosabb és engem választottak. De képzelje el az elvtárs, mit jelentett az… nyolcszáz holdat legyalogolni… Egy bolondikus-forma újságíró is kijött akkoriban Kolozsvárról s nem hagyott nyugton, hogy ő lefényképezi a lábaimat és magyarázta, hogy tegyek úgy, mintha mennék, de azért ne menjek, mert azt mondja, valahogy úgy mondta, hogy ezek az én lábaim történelmi lábak.

– És lefényképezték?

– Nem engedtem. Mondom, ha magának az én pofám nem jó, hagyjon békét az alsó felemnek, nem vagyok fehérnép, én fáradt ember vagyok, mert amikor alszom, is úgy érzem, hogy csak fejem van meg derekam, s a két lábam elindult magára földeket osztani…

Patkós szoborszerű arcán átsuhant az első halvány mosolygás, amitől Salamon nekibátorodott s nagy részletezéssel kezdte mesélni a földosztás körülményeit. Maga sem tudta, mi céllal beszél, de ösztöne azt súgta neki, hogy jobb, ha ő beszél, mint ha mások faggatják, mert akkor rátérnek a motor ügyére és abból jó nem származik, és a piaci pofozkodás is szóba kerülhet…

– No, álljon csak meg – intette le végül a kiküldött. – Beszéljünk egyébről.

Salamon lenyelte az utolsó szót s ijedten várta, hogy mi lesz a következő kérdés.

A kérdés pedig így hangzott:

– Salamon elvtárs. Szokta maga analizálni a dolgait?

– Milyen dolgaimat?

– A cselekedeteit.

– Én igyekszem ugyebár csak jót cselekedni. Mindig azt mondom a fiaimnak is: az ember legyen becsületes, ne akarja, ne kívánja senkinek a rosszát. Mert ha nem úgy viselkedik az ember…

– Nem értett meg engem, Salamon elvtárs – vágott közbe a kiküldött –, én azt akartam kérdezni, ha mondjuk, elkövet egy hibát, utána meghányja-veti magában a dolgot?

– Hogyne, hogyne. Azt rendszeresen csináljuk. Esténként ugye, amikor lefekszünk, megvárom, míg az asszony befejezi az imádságot s aztán kezdjük… Hogy ez nem volt jó, az nem volt jó, mikor mi adódik…

– A felesége szokott imádkozni?

– Hogyne, hogyne. Rendszeresen imádkozik.

– És mit szokott az imádságába foglalni?

– Mikor mi az aktuális kérdés. Amikor azt a motrot vásároltuk, azt mondja, azért imádkozott, hogy bárcsak megindulna, mert igen sokat kínlódtunk vele. De hát én nem nagyon szoktam figyelni, örökké csak az „s” betűket meg a „szö” betűket hallom, egyebet, egy értelmes szót, vagy pláné reakciós dolgot, semmit… ezek olyan asszonyi dolgok ugyebár…

– No és van valami haszna az imádkozásnak?

– Nem vettem észre.

– Jól van, Salamon elvtárs – bólintott elismerőleg a kiküldött. – Most pedig mondja meg nekünk, milyen céllal vásárolta azt a favágógépet a kuláktól?

– Mert szegény ember voltam.

– Azt kérdem, hogy milyen céllal. Nem, hogy milyen okból.

Salamon megrettent. „Most jön a vastagja – gondolta. – De ennek az embernek a hátán van a füle. Ha nem ütik, nem érti az emberi beszédet. Mit mondjak neki, hogy megértse?”

– Mondom, hogy szegény ember voltam, nehéz családom van, öt gyermekem van. Földem szinte semmi… hát azért… a megélhetés végett…

– És tudja maga, hogy ezzel nem a családját, hanem a kulákot segítette?

– Nem. Erről mostanáig nem tudtam.

– Pedig ez az igazság. Hogy maga idegen elem itt a gazdaságban.

– Nem, bizonyisten. Nem ez az igazság.

Salamon most már kiesett az iménti nagy nyugalmából. Megijedt, hogy hiszen ez a kiküldött nem az életére kíváncsi: hogy az ő sok-sok reménye, ifjúkori terve, kínlódása, futása, gyaloglása, kudarca nem számít, nem érvényes, mert semmi sem tanú, semmi sem bizonyság a becsülete és a tiszta szándéka mellett. Mert úgy látszik, amit Patkós nem látott, az számára nem létezik, amit nem szenvedett el, azt a feje és a szíve nem fogadja be, és amit nem akar elhinni, azt kiradírozza az emberek életéből. „Ó, hiszen ennek én hiába beszéltem! – állapította meg Salamon kétségbeesetten. – Ez úgy ítélkezik felettem, mintha az igazságot az apja csinálta volna a világra. Ez nem érti az emberi beszédet. Nem fogja fel…”

Nem is szólt aztán, csak a fejét rázta sokáig, hogy ő nem a kulákon akart segíteni, hanem a családján. Mikor meg kiderült, hogy a találmányt is eladta a harangozónak, holott az a gazdaság anyagából készült, rémülten tekintett szét, hogy most már ki fogja őt megvédelmezni? „Nem tátod ki a szádat, Kerekes – nézte a berezelt elnököt. – Együtt katonáskodtunk, együtt vágtuk a kórét az egyházi földeken, megforrasztottam a lyukas fazekadat, felszereltem az antennát a házad tetejére, s nem szólsz.” Az elnök izgalmában a tintaceruzával vakarta immár kopaszodó, nedvesen csillogó fejét s ilyenformán nyugtatgatta a lelkiismeretét: „Ha Salamonnak a motor miatt baja esnék, a párt úgysem fogja hagyni, hogy benne maradjon a bajban. De ha én Patkóssal összeakaszkodom, a magasabb szerveknél vége a jó híremnek. Akkor meg már nem segítik az embert, nem küldözgetik sem erre, sem arra, görbe szemmel nézik. Patkósnak nincs ugyan igaza, mert Salamon becsületes ember, de Patkósnak hatalom van a kezében, a fene egye meg… mert ha nem lenne… de mivel így van, a lótól sem kívánhatja senki, hogy egyszerre két zabostarisznyából egyék. Ó, az istenfáját, be nehéz az, hogy az embernek lent is, fent is becsülete legyen!” S ahogy ott nagy kínban tűnődött, Salamon is, Patkós is kiesett észrevétlen a fejéből és már csak magamagát látta és az elnöki tisztségét, amelyet veszélyek fenyegettek. Mert akárhogyan is nézzük, jó dolog elnöknek lenni. Érzi az ember, hogy fontos személyiség. Régen ugyebár senki volt, semmi volt, közönséges nulla volt, még azt sem kérdezték, él-e vagy megdöglött, nemhogy fontos ügyekben szava lett volna. De most? Most jönnek a rajontól: „Merre van Kerekes elvtárs?” Jönnek a tartománytól: „Fussanak kérem az elnökért!” Jönnek Bukarestből, és odahajt a szép fényes autó a ház elé s a legtekintélyesebb igazgató is szerényen, tisztelettel szól be a kiskapun: „Nénike, itt lakik az elnök elvtárs?” „Itt lakna, de alszik.” „Akkor ne tessék zavarni, megvárjuk, míg felébred, mert bizonyosan sokat dolgozott.” Örökös lótás-futás az elnökért, az elnöki szóért, beleegyezésért, véleményért, rosszallásért, avagy dicséretért. Panasza van valakinek? „Megyek az elnökhöz.” „Merre jártál, Mári?” „Jövök az elnöktől.” Friss áru érkezik, üzen a boltos: „Az elnök elvtársnak félretegyek-e, mert tudom, sok dolga van.” Szombatonként berobog a mozikaraván, begyűl a sok nép a kultúrotthonba, ablakpárkányra, kályhára, szekrényre felmásznak, veszekszenek, egymást tapodják és nyújtják a nyakukat, de legeslegelöl, mint csendes, nyugalmas sziget, üres szék várja az elnököt. És mennyi helyre hívják az elnököt! Üzen a bank, üzen a deszkaszállító vállalat. Üzennek a kereskedelmi szervek, a gépállomások, az építészeti vállalatok, és mindenki, akinek dolga akad a gazdasággal. És be jóleső érzés az, amikor kiszól az ember: János vagy Mihály, vagy hogy hívnak, fogd bé a lovakat, gyűlésbe megyünk a rajonhoz. Vagy vásárba megyünk, itt a sok pénz a bukszámban, kiválogatjuk a legszebb ökröket, csikókat, teheneket, juhokat, bikákat. S jön, megy a vásárban, sajnálkozva nézi a fukari magányost, aki tíz lejért órákig alkuszik, könyörög és megalázza magát, míg őnála százzal, kétszázzal több vagy kevesebb nem számít. Igen, bármerre megyen az elnök, mindenütt megbecsülés, tisztelet, sokszor irigységgel párosult csodálat övezi. S mindez most Salamon motorja miatt veszélybe került. Micsoda egy ostoba ember ez a Salamon! Egész életében a mellékutakat kereste, nem volt jó neki a szegényember kitaposott útja. Szerencséje, hogy a vállalkozásai mind összeomlottak, különben megszedte volna magát, kizsákmányolóvá kövéredett volna, s most ülhetne ott fent a kuláklistán. Dühösen pillogatott a megszorult emberre. „Most tegyem ki magam a rajon haragjának. A boldogtalanságod miatt. Védjelek meg, hogy Patkós odafent bemázolja a politikai becsületemet. S aztán induljak el irodáról irodára, felelőstől felelősig, hogy tisztázzam magam, hogy bebizonyítsam, hogy neki nincs igaza. Keveredjek harcba miattad, hogy aztán a magam fején oltsam a tüzet. Na tessék! Most meg azt mondja a kiküldött, hogy hazugság volt a két ruca, mert a szerződés szerint négyezer lejt fizettél. Honnan volt pénzed? Mit tudom én, mit csináltál, kereskedtél, feketéztél. Nem vagyok Isten, nem láthatok a lelkedbe.”

– Salamon elvtárs – ítélkezett a kiküldött –, ezek szerint maga a pénzügyi hatóságokat is félrevezette.

– Nem igaz! – kiabálta Salamon. – Hazugság. Én azért a motorért két rüdeg rucát adtam, megmutatom a kabátomat, mert kétoldalt mind lefosikálták.

Salamon reszketett a méregtől, de Vancu is úgy ült a székén, mint a kő a parittyában.

– Patkós elvtárs – fakadt ki végül a brigádos. – Mit akar maga tulajdonképpen ezzel az emberrel? Két rucáért vett egy motrot, behozta, megjavítottuk, öntözünk, szecskázunk vele s kész. Miért a becsületes emberben keresi az ellenséget? És miféle találmányt emleget maga? Madárijesztő volt az, nem találmány! Én ezért az emberért vállalom a felelősséget. Ha az elnök nem meri, én vállalom.

– De én a felsőbbség előtt felelek ezért a gazdaságért – böködte mellét a fiatalember. – Vancu elvtárs mit gondol, mi lesz a gazdaságból, ha mindenki eladogatja a keze ügyébe eső dolgokat? A kovács a kalapácsot, az istállófelelős a hámokat és így tovább… Az ilyesmit nem szabad megtűrni. Az ilyesmit szankcionálni kell.

– Ha valakire maga rá akarja fogni, hogy ellenség, akkor úgy látszik, a madárijesztő is találmánnyá válik. Tudja mit mondok, Patkós elvtárs? – ugrott fel Vancu. – Hagyjuk békén ezt az embert. Menjen a motorhoz, végezze a munkáját. Most, amikor ő is levegőhöz jutott, ne nyomjuk megint a víz alá. Eleget szenvedett, eleget kínlódott életében. Keressük az ellenséget ott, ahol van, s nem ott, ahol nincs… Ez a véleményem…

– Vancu elvtárs – nézte meg csúnyán a fiatalember –, magával én most nem vitatkozom. A magafajta kispolgári anarchiával másutt is találkoztam. De leszámoltam vele. Kiirtottam, jegyezze meg…

Ez kellett csak a robbanékony Vancunak. Szikrázott a szeme, amint odaállt Patkós elé, számonkérő nekifeszüléssel.

– És velem is le akar számolni? Tőlem is megkérdezné, hogy imádkozik-e a feleségem?

– Magával semmi bajom. Én az anarchia ellen harcolok.

– És ha valaki megmondja becsületesen a véleményét, az magának anarchia? Hát aztán maga itt a rend, s a nép a rendetlenség? Maga itt az igazság s a nép az ostobaság? Vagy mi az isten lovát képzel rólunk meg erről a Salamonról, aki öt gyermeket nevelt fel és akinek meg kéne csókolni a talpát, mert ő lépte ki a nyolcszáz holdat a falunak? Maga úgy jön ide, hallja, mintha a birtokára hajtana: jön, megy, rendelkezik, ezt bevenni, azt kidobni, s a nép véleménye füst, ugyebár. A párt nem erre tanít.

– Vancu elvtárs! – szeppent meg a fiatalember. – Gondolja meg, mit beszél. Hogy mer maga engem rágalmazni?

– Én nem rágalmazom! A véleményemet mondom.

– Én azért jöttem, hogy segítsek maguknak.

– Köszönjük szépen az ilyen segítséget.

– Te Vancu, te! – szólalt meg végül az elnök. – Ne szállj szembe a kiküldött elvtárssal. Nem szabad a néptanáccsal szembeszállni.

– Ő nem a néptanács. Sem a párt, sem semmi. Ha ő azt mondja, hogy Salamon az ellenséget szolgálja, akkor nem ismerem el semminek, csak akadálynak, aki napidíjat kap azért, hogy itt Salamont órákig nyaggassa.

– Kikérem magamnak!

– Én is kikérem a Salamon nevében, mert ez a szegény ember nem meri a száját kitátani. Nézze, Patkós elvtárs. Maga régóta jár ide ki hozzánk, én megismertem magát és én nem ijedek meg attól, hogy felírja a nevemet a noteszbe. Engem nem ijeszt meg, mert nem vagyok ijedős, nem vagyok pártellenes. S nehogy azt mondja, Patkós elvtárs, hogy Salamont a felsőbb fórumok nevében faggatja, mert akkor én fogom őt és most, ebben a szent pillanatban viszem a párt elé, fel a rajonhoz…

– Ember, mit csinálsz, ember, miket beszélsz! – borzadt meg rettenetesen az elnök és bocsánatkérőleg nézett a hamuszín küldöttre. Azt akarta mondani: „Bocsásd meg neki, mert nem tudja, mit beszél, de engem ne ítélj el, nem én neveltem, én bizonyistenemre mondom, sohase biztattam az effajta beszédre. Én ezért nem vállalhatom a felelősséget.” – Mihai, ne légy fegyelmezetlen! Az elvtárs azért jött ide, hogy tisztába tegye a dolgokat, és te így beszélsz vele, Mihai…

– Azt akarod, hogy olyan fegyelmezett legyek, mint te vagy, Kerekes elvtárs? – fordult hozzá a brigádos. – Képes voltál a nyáron is lemosatni a habot a képedről és kifutni szőrösen a borbélytól, mert megérkezett a kiküldött elvtárs. Tudod, ez már nem fegyelem. Te azt is fegyelemnek tartanád ugye, hogy szankcionáljuk Salamont a madárijesztője miatt. Én azt mondom, aki hibázik, bűnhődjön, de hagyjunk békét a becsületes embernek. Végeztem.

– Végeztem! – szedte össze tekintélyének utolsó maradványait Patkós Albert. – Salamon elvtárs elmehet. Az elnök maradjon, négyszemközt akarok magával beszélni.

Vancu fogta a kalapját s köszönés nélkül lépett ki az ajtón, Salamon után.

Szótlanul ballagtak hazafelé az esti homályban. Ködös, hűvös október végi este volt. Az ég fekete koronájáról az ősz lebotolta már a sok nyári csillagot. Amit magnak valónak meghagyott, az végtelen, nyirkos messzeségből szomorkodott le tompa ragyogással a falura. Csendes, kihalt volt az utca. Őszi esők jövetelével az emberek behúzódtak a házba, s észrevétlenül megridegült, titokzatosabbá vált az élet a vályogfalak között. Ezt a ridegséget Salamon százszorosan érezte ezen az estén, amikor a bútorvásár füttyös örömét, a tele hombár előtt érzett biztonságát, életre moccanó régi terveit Patkós Albert eltaposta benne. Most, amikor a háznak is más illata kezdett lenni. A tavaly még dohos szekrényből szilvaíz, a kredenc tetejéről alma, körte illata áradt s vegyült el az új bútorok festékszagával.

Az ablakokba színes-mintás virágcserepek kerültek, a Salamon zsebébe pedig irka és ceruza. Abba jegyezgette, rajzolgatta a terveit. Néha, esős délutánokon, csendes vasárnap estéken az irkát maga elé simította s a kis csonka ceruzával órákig elkalandozott a papír fehér mezején. A kalapácsos madárijesztő semmi volt, az csak haszontalan kezdet volt. De most már bonyolultabb, hasznosabb motorok, csudálatos emelőszerkezetek mozdultak meg és danoltak a képzeletében. Sokszor maga is elcsodálkozott: nézzünk oda, megszűnt a nagy jövés-menés, örökös futrinkálás a falat kenyér után, s micsoda dolgok kerülnek elé az ember fejéből!

De most már, a jelek szerint, megeszi a fene az egészet.

– Te Vancu – mondta szomorkásan a brigádosnak –, ha ez a demokrácia, amit ez a Patkós csinál, akkor én megmaradok magányos parasztnak, fazékfoldozónak, orgonasíp-javítónak, utcán kódorgó kutyának egész életemre.

– Állj csak meg – kapta el a karját Vancu. – Mit beszélsz?

– Hallgass ide, Vancu. Én ezt a Patkóst annak idején megpofoztam a sárosi piacon. Mert honnan veszi ő a jogot, hogy vélem csúfolkodjék s kuláknak nevezzen? Lehúztam neki egy akkora pofont, hogy messzire ugrott a sapkája. De ha ő most énrajtam a néptanács nevében bosszulja meg magát, akkor én őt kinek a nevében üssem agyon? Mert agyonütöm…

A brigádos a hosszú ember elébe állott. Az arcát kutatta, de a megsűrűsödött sötétségben sokat nem látott belőle.

– Hogy bajod volt véle, azt nem tudtam. De miért okolod Patkósért a demokráciát?

– Hát aztán kinek a nevében jött ide? Nem a hatalom nevében?

– Úgy van. A hatalom nevében. Hát én ki az isten lova vagyok? Én nem vagyok hatalom?

– Csakhogy teneked nincsen megbízóleveled.

– De van. Látod ezt a pártkönyvet? Ez az én megbízólevelem. Amikor ezt nekem ideadták, azt mondták, hogy én is felelek a párt becsületéért. Te nem vagy párttag, de te is felelsz. Mert szegény ember vagy.

– Én csak arra felelhetek, amit kérdeznek. Mert ő húzza meg a vonalat.

– Annak, aki nem tudja, hogy mi a vonal. Az olyannak, mint Kerekes. De annak, aki tudja… márpedig én tudom, mit mond a párt, mert én elolvasom, fiam, az újságot és a határozatokat… én mindent elolvasok… Nekem nem húz ő vonalat, ne félj.

– Dehogynem húz. Eddig is húzott.

– Úgy látszik, mégis rongy ember, ha így akarja neked a pofont visszaadni.

– Visszaadja, ne félj. Mert ő most a hatalom.

– Mi bajod a hatalommal? – csattant rá a brigádos ingerülten. – Ő a szemét a hatalomban. Ki fogják seperni.

– Lassan jár a seprű a kézben.

– Amíg nem tudják, hogy kicsoda, mit seperjenek? Nyugodj meg, előterjesztem én a pártnak, a rajoni bizottságnak, de úgy, hogy füstöl belé. Te, ez a tavaszon is ott tartotta az embereket déli harangszóig ekével, boronával a néptanács előtt, nem engedte, hogy elkezdjék a szántást, míg nem jött a pléhzenekar. Mert ő úgy akarta, hogy zenével kezdjék a szántást. Hogy jelenthesse, hogy milyen szép munkát végzett…

– S ládd, még mindig ugrál. Ez az, Vancu, hogy az igazság útja hosszú, s az ember élete rövid. Amíg odafönt észreveszik és megsokallják, hogy azt mondják, eridj a fenébe, én tarisznyálhatok s vághatok neki megint a hegyeknek. Hát nem loholtam már eleget a motor ügyében? Most, ha ez kibabrál velem, kezdjem elölről a kántálást? Kezdje az úristen, fiam. Ott a motor, használjátok, ha elromlik, szívesen megjavítom, de énvelem senki se csúfolkodjék.

– Na, Salamon, eridj és feküdj le, pihend ki ezt a verifikálást, mert úgy látom, rosszul fog a fejed. Holnap másként beszélsz…

Salamon megszorította a brigádos kezét s ha nem röstelli, hogy férfiember létire az utcán érzékenykedjék, tán meg is ölelte volna.

A megpofolt kiküldött azonban nem hagyta magát, most már csak azért sem, mivel az önérzetét, a tekintélyét Vancu megbántotta. Ennek következményeként november közepe táján az elnök kiszólította Salamont a kovácsműhelyből.

– Gyere, András, beszélgessünk egy cseppet – mondta kissé bánatosan s bocsánatkérő, védekező és önigazoló rezgéssel a hangjában. – Menjünk oda hátra, valamerre. Vagy inkább az irodába?… Ahogy akarod, András.

„Halljunk oda, milyen nagy úr lettem – nézte meg Salamon görbén Kerekest. – Azt mondja, hogy válogassak. Kertben… irodában… s azt mondja, hogy András… pedig örökké csak Salamonnak szólított.”

– Mi van? – kérdezte mordan s rosszat gyanítva.

– Menjünk csak hátra. Mindjárt elmondom.

– Nekem mindegy.

Hátramentek a kertbe, a kopasz fák alá.

Az elnök izgatott volt, nem mert Salamonnak a szeme közé nézni. Csak kóválygott a tekintete, mint a beteg varjú s hümmögött, vakaródzott, nem találta a textust a fejében.

– Mondjad már. Ne járasd magad üresen.

– Baj van, Salamon.

– Miféle?

– Utasítást kaptam a rajontól.

– Mi végett?

– Hát hogy… azt mondják, tegyünk pontot a dologra…

– Kinek a dolgára?

– A tiedre.

– Tegyetek pontot. Aki vonalat húz, tegye ki a pontot is.

– Ne gondold, András, hogy a fejem szerint cselekszem.

– Azt én egy percig se gondoltam.

– Patkós elvtársék ott fent tanulmányozták a kérdést.

– És mire jutottak?

– Azt emlegetik ugye, hogy mit mond a szabály.

– Mit mond a szabály?

– A szabályzat azt mondja, hogy tőkés elemeket nem lehet felvenni.

– Azt én is hallottam.

– És hogy… te is tőkés elem volnál… azt mondják… De én már nem is tudom, mit mondjak, mert ők azért vannak odatéve, hogy gondolkozzanak és azt mondják, hogy sokat gondolkoznak, hogy minket megsegítsenek… Mert azt mondják, az a motor nagyobbfajta eszköz… termelőeszköz… És sokan vannak, akik ezáltal meggazdagodtak…

Mint az alacsonyan járó felleg, sötéten nézett le Salamon a lelkiismeretével küzdő kopasz emberkére. Annak égett a füle, remegett a horgasina, s valóban meglátszott rajta, hogy sokat töprengett, emésztődött a Salamon ügyén. Két hét alatt, míg odafönt a kérdést tanulmányozták, egészen összehuttyant, elszíntelenedett, elkedvetlenedett, s bár nem merte bevallani magamagának sem, érezte, hogy a tagság szemében mállik, foszlik a régi becsülete. S mindez Salamon miatt, akit Patkós problematikus embernek nevezett. De mi az ördögnek kellenek ezek a problematikus emberek? S ha már baj van velük, miért várják el, miért követelik meg, hogy más is beleártsa magát az ügyükbe? Él, éldegél az ember szépen, csendesen, nyikkanástalan fegyelmezettséggel, senkivel semmi baja, kocolódása, berendezi a kis családi házát, rádiót veszen, vasárnap délelőttönként szép muzsikát hallgat, a beosztottak nem szidják, a felettesek megbecsülik s egyszer csak, mint a kő, rázuhan a fejére egy ilyen Salamon-féle problematikus ember és azt mondja: állj ki mellettem. De hát miért nem intézte úgy az életét, hogy ne legyen semmi baj vele? Miért kavarja fel a saját ügyével a más ember nyugalmát? „Most is úgy néz rám, mintha én találtam volna ki, hogy nem szabályos az ittléte.”

– Nyögd már ki, Kerekes, mit akartok velem?

– Salamon, becsületszavamra, a gyermekeim egészségére mondom, én semmit sem akarok, én itt tartanálak a világ végéig. Patkós elvtárs. Ő vette kézbe a dolgot… Ő utasított engem, mert ládd, minden fazék az én fejemen törik össze… Hogy készítsük elő…

– Mit készítsetek elő?

– Az el… távolítást… a kizárásodat…

– Ti? Engem? A gazdaságból? Pont engem? Huuú! az anyátok kopasz krisztusát! Ide hallgass, te kerekes isten, én innen csak a börtönbe megyek, vagy fel a temetőbe, amikor két rúdon visztek. Hallottad, Kerekes? Megértetted?

Akkora hangon eresztette ki Salamon a mérgét, hogy az irodából mind kigyűltek a fixesek és akik bent a faluban fájdalmas, öblös hangját hallották, borzadva néztek össze: „Istenem, mi lehet ott?” Salamon küszködik megint az igazsággal. Olajos nadrágjában, szakadozott kék csepűingében, szénporos bajuszával s hatalmas fanyüvő karjaival úgy állott az elnök előtt, mint maga a kovácsok istene, s félő volt, hogyha megmozdul, mindent összedőt maga körül.

Kerekesnek az ijedelemtől megjött a hangja, s szaporán és folyékony-duruzsoló hangon kezdte vigasztalni.

– Ne búsulj, András, ne keseredj el. A nép veled van. Én is veled vagyok. Felmész a párthoz és két nap alatt rendbe jön a dolgod. Hallgasd meg a tanácsomat, Salamon, mert énnekem is fáj az igazságtalanság, de nem tehetem meg, hogy… én nem szállhatok szembe velük… de hallgasd meg, mit mondok…

– Ne beszélj! Ne tanácsolj nekem semmit!

– Hallgass reám, Salamon…

– Húzódj innét, mert agyonváglak!

– András, ne hamarkodd el a dolgot…

Kerekes ijedten, izzadtan, szánalmas jóakarattal nyüszített utána s vigasztalta és magyarázta neki, hogy írjon önéletrajzot, írjon folyamodványt, gyűjtsön a faluban aláírásokat és menjen fel a rajoni pártbizottsághoz, mert ott igazságot tesznek, visszaveszik, rendbe teszik az életét. Akkor minden rendbe jön, mindenki teljesítette a kötelességét. De talán még erre sem kerül sor, mert az is megeshetik, hogy a közgyűlés elveti a kizárási javaslatot, hiszen ő csak azért említette korábban a dolgot, barátságból, hogy Salamont ne érje meglepetés, hogy tudjon róla, készüljön fel idejében a védekezésre.

De Salamonnal nem lehetett már beszélni. Lerázta magáról a kétségbeesett elnököt, s szédülten vánszorgott ki a határba, ahol a fiai kórét vágtak a Vancu munkacsapatában.

– Mi van veled, Salamon? – kérdezte valaki. – Olyan féloldalas a járásod.

– Féloldalas – motyogta Salamon. – Igen… féloldalas… mert én motoros vagyok és úgy van előírva, hogy féloldalas legyen a járásom. De szembenézek én még Patkós úrral. Kibelezem azt a tolvajt, megfojtom és felakasztom és megyek a börtönbe. Ott fogok megrohadni a tömlöcben…

Estére hajlott már az idő.

Fiúk meg lányok danolásztak, messzire elszállt a hangjuk a letarolt határon. „Édesanyám, ha meguntál tartani, vigyél engem a vásárba eladni. Adjál oda jjalegelső kérőnek, ha nem adtál a régi szeretőmnek.”

Megállott Salamon, nézte, hallgatta őket. S míg ott állott, lassacskán elült a nagy égzengés a fejében. Csak szomorúság maradt benne s a gyötrő szégyen, hogy mit szólnak majd a gyermekek, amikor odaáll elébük és azt mondja: „Vége a danolásnak; jertek haza, szóródjatok el a nagyvilágba s húzódjatok kicsikére, mint a mák szeme, hogy Patkós Albert rátok ne akadjon, mert én tőkés elem vagyok, fiaim. Adjátok számba a sarlót a brigádvezetőnek, mert én gyalázatos, kapzsi ember vagyok, az új élet engem nem illet meg, mert eladtam a gazdaság madárijesztőjét a harangozónak.” S hallotta már az asszony szemrehányását is: „Ugye, hogy kértelek, András, mint a fennvaló jóistent, hagyj békét annak a motornak. Most nézheted magad…” „No, akkor nézz meg engem, ha én Patkós úrral találkozom.”

Elszorult a torka megint a méregtől s odakiáltott a csapatnak.

– Feri, Pista, Mihály, Miklós! Gyertek haza, most gyertek haza.

De a fiúk és a lányok csak tovább énekeltek, nem hallották Salamon hangját. Valaki vidámabb nótába kezdett. Tetszett nekik, hogy együtt lehetnek napestig, hogy egymás titkát, érzéseit kutathatják, hogy délben ezernyi tréfát ereszthetnek meg… és az a sok mese és történet és pletyka, ami örökké napirenden volt, meg aztán a lányok, mert azokat ilyenkor lehet alaposan szemügyre venni, az egész napi munkában. Hogy milyen reggel és milyen délben s este, hogy szorgalmatos-e, lusta-e, vagy kényes, vagy durva lelkű, hogy érti-e a tréfát s hogy találja föl magát nehéz helyzetekben. Itt, az egész napi munkában lehet titkon megfigyelni az igazi természetüket, hajlongás közben a lábukat, jó formájukat, és beszélgetés közben az álmaikat, dédelgetett terveiket, ízlésüket. Itt oldódik fel a vasárnapi viselkedés feszes, szemérmes, vagy rátarti ünnepélyessége. S mi minden kiderül még a nagy közelségben! A cifrálkodókról, kik hétköznapon át rongyosok és foldozatlanok, az ünnepi bazsarózsákról, kik rossz festékkel rontják a bőrüket és az egyszerű, csendes ismeretlenekről, akik munka közben is rendesek, tisztán öltözöttek. Ó, nagyon tetszett ez az élet a Salamon fiúknak! Tán azért nem is hallották az apjuk kiáltását.

– Feri, Pista, Mihály, Miklós, gyertek haza!

Ezt már meghallották. Rosszra gondolva futottak hozzá, mert még soha nem esett meg, hogy Salamon otthagyja naphaladáskor a műhelyt s kimenjen a mezőre utánuk.

– Mi baj, édesapám?

– Semmi, fiam! Hazamegyünk. Hazamegyünk, Feri fiam, és ha valamelyik még egyszer ideteszi a lábát, azt megnyomorítom, elkergetem a háztól…

A fiúk tudták, hogy az ő apjuk a legjobb ember a világon, olyan apát keresve se kaptak volna, mert amióta felcseperedtek, se kézzel, se bottal, vesszővel soha nem nyúlt egyikhez sem, legfennebb az olajos sapkájával sapkázta meg egyiket-másikat. Nem is fogadtak volna szót neki, ha nem veszik észre, hogy reszket a keze s vérmes a szeme. Még soha nem látták az apjukat ilyen összetörtnek, ilyen reménytelenül bánatosnak. Pedig a földhöz vágta már néhányszor az élet, és orron dörgölte, megtaposta, főbe kólintotta. De felugrott mindig, s akár a víz, ha követ állítanak elébe, másfelé próbálkozott. Most tehetetlennek s erőtlennek érezte magát, mert abból a fészekből verték ki, amelyről azt mondogatta magában az osztáskor: „Helyben vagyok. Vége a hatházi kutyaságnak. Itt kell megfogni a dolog végét, mert itt van valahol az Isten lába!”

Vége. Ha kizárják, márpedig Patkós kizáratja, puliszkavizet sem ér az élete.

Ott kinn a mezőn újra összeverődött hát a Salamon-brigád.

Elindultak szépen hazafelé s aki látta őket, azt gondolhatta, hogy koporsó után ballagnak.

Még azon az estén Vancu rontott rájuk.

Mintha a padlásról ugrott volna le közibük a mérgével.

Köszönt, de a köszönésre nem kapott választ. Salamonné krumplit hámozott a fűtő előtt s csendesen, hüppögve sírdogált. A fiúk a tekenőt állták körül s mosdottak, de nem paskolták, nem bosszantották egymást játékosan, mint más napokon szokták.

Salamon a zenélő óráját javította. Volt egy zenélő órája, a bárók menekülése után, földosztáskor jutott hozzá a kastélyból, de nem szólt, hiába kutatta éveken át a titkát. „Ebben zene van – mondogatta. – Ki fogom csalni belőle.” De mindig csak akkor vette kézbe, amikor nem tudta, mit kezdjen magával.

A brigádos levágta kalapját a székre.

– Te Salamon, te! Mi az isten lovát csináltál? Mért vonultál ki a gazdaságból?

– Várjam meg, hogy kizárjanak? Most még becsületes ember vagyok, de néhány nap múlva tőkés elem leszek és az újságok is megírják majd, hogy le vagyok leplezve. Hogy meg voltam bújva, de most már felfedeztek és kitisztogattak.

– Ne szamárkodj, Salamon. Légy eszednél, ember. Holnapután megyünk a rajonhoz, én is veled megyek, itt a jelentés a táskámban, az alapszervezet is tudja, a tagság is tudja, megyünk s tisztázzuk a dolgot.

– Nem tisztázunk semmit. Ha egyszer ez a vonal, nincs mit tisztázni.

– Ne hagyd el magad, ember. Köpjél engem szembe, ha azt fogják mondani a felelős elvtársak, hogy ez igazságos dolog. Köpjél szembe, ha ők egyetértenek azzal, amit ez a Patkós csinál.

– Fő, hogy rábízták az életünket.

– Nem ellenőrizték. Nem tudnak róla. Száz meg száz falu van itt, Salamon. Nem olyan könnyű mindent észrevenni.

– Akkor minek ülnek ott? Minek veszik a fizetést?

– Salamon, nekem csak harminc emberem van a brigádban, s ott is akad igazságtalanság.

– Ide hallgass, Vancu. Tudod, mi az igazság? Az, hogy nincs igazság. Ha Patkósnak meg Kerekesnek becsülete van a rajonnál, énnekem meg nincs becsületem, akkor hagyjatok engem békén a demokráciátokkal, meg a szocializmussal, meg mindennel…

– Igen! – nyelt nagyot a brigádos. – Hát akkor tudod, mit csinálunk? Visszahívjuk a régi királyi csendőröket s törjék össze a pofádat, mert magyarul énekelsz. Ha te nem is… a fiaid… Adjunk vissza minden uradalmi földet méltóságos úrnak, nagyságosnak, tekintetesnek! Kergessük széjjel a gazdaságot, vissza az egész bandát az uradalomba kondásnak, béresnek, napszámosnak, kutyamosónak, darabontnak. Te fiam, hajigáld ki az új bútoraidat, jöjjön haza a fiad az iskolából, mert mi békét hagyunk a szocializmusnak. Elfelejted a földosztást is.

Salamon megszeppent, sokáig nem mert megszólalni.

– Az rég volt – mondta végül csendesen.

– Ez pedig most van, ezerkilencszázötvenkettőben. Hát nem Kerekes az elnök? Nem Patkós az atyaisten? Hiába jelented a dolgot, mert önkritikát gyakorol és fut tovább a másik faluba. Önkritikával, fiam, az ilyen Patkós-félék mindent elintéznek.

– Hagyjuk az ilyen beszédet, Salamon – kérlelte Vancu, mert ő is megzavarodott egy cseppet, hirtelenében nem tudta, mit válaszoljon. – Beszéljünk inkább arról, mit kell most csinálni. Kerekest pedig ne vedd Patkóssal egy kalap alá. Kerekes becsületes ember, de gyáva szegény, nem meri kitátani a száját.

– Aki gyáva, nem becsületes.

– Te Salamon, te… az az ember, a felesége mondja, éjjel is felkel, meggyújtja a lámpát s számigál, hogy hol olcsóbb a deszka, léc, gerenda… A tagság érdekében teszi… Csak ez a Patkós arra neveli, hogy ne legyen véleménye.

– Van annak véleménye, de nem a sajátja. Egyebet se tud, csak helyeselni. Pedig a lónak is megvan a maga lóvéleménye…

Így vitatkoztak éjfélig. Akkorra Salamon lecsendesedett, megenyhült s megígérte Vancunak, hogy aláírásokat gyűjt a faluban, miszerint ő azt a motrot nem a más bőrén szerezte, hanem alkalmi vétel volt, két rucáért vette Kádi úrtól.

S másnap elindult szorongva, röstelkedve és fogcsikorgatva, hogy végigkántálja a falut a papírjaival.

„– Emlékszel te, Sándor, vagy Juon, vagy Ignác – így kezdte mindenütt –, emlékszel arra, amikor lementem itt az úton két rucával a hónom alatt? A motornak az árával. Na, azt kéne igazolni, meg hogy… nézz ide… itt írja, hogy nem voltam soha kizsákmányoló, se fasiszta, se hasonló valami…”

Volt, aki azt mondta:

„– Hogyne, Salamon, hogyne láttalak volna. A nyári konyhában voltam, s jön bé az asszony, te vajon hová megy az a bolond Salamon a két rucájával? Hát látom aztán később, hogy húzatod a motrot a szamárral.”

De volt, aki berezelt és ostobának, süketnek, betegnek tétetve magát, semmire sem akart emlékezni, még arra sem, hogy Salamon szegény ember volt-e, vagy mi volt életében.

„– Ide hallgass, komám – vetett ilyenkor szikrát Salamon. – Ha azzal vádolnának engem, hogy én voltam a báró, vagy hogy én voltam Hitler, és hazugság az, hogy én Salamon voltam, akkor se írnád alá ezt a folyamodványt? Akkor se állnál ki mellettem?”

„– Nem arról van szó, Salamon, hogy nem állok ki melléd. Tudom én jól, milyen szerencsétlen flótás voltál a nagy családoddal. Kérj, amit akarsz, de ne keverj engem a politikába. Mit tudom én, nem tudhatom ugye, kivel akaszkodtál össze… én nem politizálok, nem ártom magam az ilyen ügyekbe. Ne haragudj, Salamon…”

Mit szólhatott volna Salamon az ilyen emberhez?

„– Semmi baj, komám. A bajban válik el, hogy mit ér az ember, a szomszéd, a testvér, a jó barát. Isten áldjon meg s adja, hogy egyszer te is reám szorulj.”

Az emberek, akár a madarak és mezei állatok az időváltozást, előre megérezték Salamon sorsának alakulását. Az övében a magukét sejtették és okkal, ok nélkül, zárkózottabbakká váltak. Volt, aki azt mondotta: „Nézd, Salamon, bizonytalanságba nem szabad ugrani. Nem tudhatod, mire esel, hogy ütöd meg magad. Az aláírás, amit tőlem kérsz: kiállás. Kivel szemben? Tudom, hogy teérted, de nem tudom, ki ellen. A bizonytalanság visszaüthet. Gyermekeim vannak. Az ember sohasem önmagát: mindig azokat félti, akik kenyeret várnak tőle. Mondhatod, hogy gyáva vagyok. Elismerem. De nem engedhetem meg magamnak a fényűzést, hogy bátrabb legyek.” Salamon lehajtotta a fejét és továbbment. Azt is észrevette, hogy akik régente kopogtatás nélkül léptek be a házába, most az utcáról szóltak csak be, ha mondani akartak valamit. Salamon kérlelte: „fáradj beljebb.” „Nem, nem sietek.” Salamon ilyenkor eltúlozta a dolga után siető ember óvatosságát. Sokáig bámult utána, csöndesen káromkodva. „Ennek sem fogadom többet a köszönését.” Ezekben a napokban arra a megállapításra jutott, hogy a köszönés a hazugság egyik legáltalánosabban elterjedt formája. Gondolatát az asszonnyal is közölte. Az asszony öreg szamárnak nevezte és azt ajánlotta: feküdjék le, aludja ki magát, mert vörösek a szemei.

Lefeküdt volna, de üzent az elnök, hogy közgyűlést tartanak. Salamon nem ment el. A nagyobbik gyereket bízta meg, hogy szavazzon helyette, ha kell. A gyerek estefelé hazajött, nem szólt semmit. Az apja faggatta: mi történt, miről tárgyaltak. A gyerek tekergette a nyakát, hümmögött, de nem válaszolt.

– Szavaztál?

– Nem.

– Miről esett szó?

– Édesapámat kizárták.

– Mit mondtak?

– Patkós tartott előadást.

– Miről beszélt?

– Az éberségről.

– És azt mondod, engem kizártak?

– Ki.

– Ki volt ellenem?

– Senki.

– Ki volt mellettem?

– Senki.

– Ki tartózkodott?

– Senki. Patkós szólásra biztatta a népet, de nem szólt senki.

– Vancu sem?

– Ő nincs itthon.

– Senki se szólott?

– Az elnök azt mondta: ha így van, így legyen.

– Ha így van, így legyen. Így legyen! – mondta Salamon és elfordult a gyerektől.

Látszólagos nagy közönnyel jött-ment az udvaron, javítgatta a kerítést. „Most már aztán következik az újság szerepe” – gondolta. Jönnek az újságírók, megkérdik az elnököt, hány malac van, hány borjú, tyúk, mennyi a munkanap-egység, s hány kulákot zártak ki a gazdaságból. Egyetlenegyet. Salamon Andrást. Talán karikatúrát is készítenek róla. Látott már ilyet. Hatalmas seprűvel hasas emberkéket röpítenek ki egy nyitott ajtón a semmibe. Gondolkozott: ki lehet a faluban sajtólevelező. Eladdig nem érdekelte. Most úgy érezte: váratlanul összefonódott az életük. Ami vele történt, arról a levelező tudósítást ír majd az újságnak. Ezért a szerkesztőség töltőtollal, színes ceruzával, jegyzettömbbel jutalmazza. Látott ilyet az elnök íróasztalán. Az volt ráírva: „A Falvak Dolgozó Népe szerkesztőségének ajándéka.” Egy napon a tanító úr kopogtatott be hozzá. Fiatal, lányos arcú, szolid emberke volt. Egy köteg plakátot szorongatott a hóna alatt, s a cigány – a küldönc – egy veder mésszel és meszelővel kint várakozott a kapuban.

– Jó napot, Salamon bácsi – köszönt a tanító.

– Jó napot.

– Ne haragudjon rám. Végre kell hajtanom egy feladatot.

– Fel akar akasztani? – kérdezte Salamon torz mosolygással. – Hol parancsolja? A kötél az istállóban, a kicsi szék a fűtő mellett. De én csak úgy szeretem az ilyesmit, ha először megborotválkozom és tiszta inget veszek.

A tanító zavartan pislogott. Kínos nevetéssel mondta:

– Ne tessék ilyeneket beszélni, Salamon bácsi. Semmiség az egész. Maga jól tudja, hogy nem haragszom a becsületes emberekre. Feladatot kaptunk mindahányan, hogy részt vegyünk a propagandamunkában. Jelszavakat meszelünk a kerítésekre. Vannak megadott kerítések. Én voltam az a szerencsétlen, hogy a magáét éppen reám sózták. Patkós elvtárs fogalmazta a szöveget. Ott van kint a cigány a veder mésszel. Engedje meg, hogy végrehajtsunk a feladatunkat.

– Parancsoljanak – mondta Salamon.

– Üljön le, tanító úr – kínálta hellyel az asszony. Köténye sarkával megtörülte a széket és a közelébe tolta.

– Köszönöm, nem ülök, látja, mivel foglalkozom.

– Ne tessék azért elkeseredni – vigasztalta Salamonné. – Azért vagyunk e világon, hogy teljesítsük a kötelességünket.

– Így van – bólogatott Salamon.

– De igazán ne haragudjanak – tárta szét a karját a tanító.

A köteg plakát kiesett a hóna alól.

Salamon illedelmesen fölszedte, az asztalra helyezte.

A tanító a köteget visszadugta a hóna alá. Odakint a cigány kiabálni kezdett, hogy sok a munka, hozzá kéne már fogni.

– Gyere be, Dongó! – kiáltott oda Salamon.

Dongó csak a fejével intette: nem lehet.

– Nem emlékszel, amikor három tojásból rántottát ettél nálam a tavaszon?

– Most hivatali időben vagyok – mondta a cigány.

Salamon, az asszony és a tanító kimentek a kapuba. A tanító diktálta a cigánynak a betűket. A cigány meszelte a deszkára nagy lendülettel: „Itt kulák lakik, ne higgy neki”. A felkiáltójelet kifelejtették. (A cigány a harmadik szomszédból tért vissza később a hiányt pótolni.) Salamon hallgatott, bámult. Szivarozgatva nézte a munkát. A tanító, hogy zavarát leplezze, vígan volt, fütyörészett, tréfás dolgokat mesélt, hogy a múltkoriban is meszeltek valamit, aztán jött az eső és lemosta. Az asszony csöndesen sírdogált. Salamon szemrehányó pillantást vetett rá.

– Miért sírsz? – kérdezte. – Hogy elkeserítsd a tanító urat? Eredj be a házba.

De az asszony nem ment be a házba. Ott maradt, míg elkészültek a munkával. A cigány azt mondta: az ilyesmit festékkel kellene csinálni, de sokba kerül. A kulákok nem érdemelnek meg akkora befektetést. Salamon helybenhagyólag bólintott. Nem bírt megszólalni. Azóta, hogy felrobbant a motorja, gyakran fájdult meg a feje. Most is a tarkóját lapongatta a keze fejével. Szédülést érzett, üresen nyelt, száradott a torka.

– Ugye nem haragszik? – mondta a tanító az utolsó betűnél.

Salamon a fejét rázta nagy jóakarattal.

Egy napon délután négy óra tájt a református templom előtt a keresztúton Patkóst vette észre. Meghűlt a vér benne. Eldugdosta hamar a papírjait az aláírásokkal, nehogy az meglássa, miben sántikál. A kiküldött sáros biciklin jött, esőköpeny volt rajta s ugyanolyanszerű anyagból készült micisapka. Lassan, önérzettel hajtott az út közepén, minden élők és holtak, minden elmaradottak egyetlen atyjaként, mint aki a tudást, az észt és a bölcsességet hozza hátul a pakktartóján.

Salamon megbénultan, csattogó, zúgó fejjel állott s várta verítékesen, hogy az elmenjen előtte. „Ha megragadnám a bicikli kerekét s emberestül a sáncba vetném!” – csobbant meg benne az ijesztő gondolat, de el is ült azonnal a kavargó, megháborodott érzések mélyében.

Hosszan, sötéten bámult utána.

Gondolattalan, érzéstelen, megsemmisült állapotban.

Ordítani szeretett volna, utána szaladni s legalább annyit szólni: „Te ántikrisztus! Ganénak tartasz te engem?”

Éles fájdalom szaggatott belé a tarkójába.

„Na né, hát e mi?”

Leült a híd végére, hosszú lábait a fekete víz fölé lógatta s ijedten dörzsölgette a tarkóját. Ilyent ő még sohasem érzett, hogy a feje megzsibbadt volna. A halál jutott eszébe. „Nézz oda, teremtő Istenem, megpattant valami a fejemben és vagy meghalok, vagy kelekótya leszek, a gyerekek csengőt kötnek majd a kabátomra és beszállítanak a bolondok házába.” Leugrott hamar a hídról s vízzel kezdte locsolni a tarkóját. Akkor megtompultak a nyilallásai, majd lassan el is maradoztak, de furcsa dubogó lüktetés kezdte feszíteni a koponyacsontjait.

Behunyta szemét, hogy szétszórt állapotában számba vegye magát, hogy létezik-e még az ép eszmélete.

Helyén volt minden az emlékezetében.

Újra látta magát, amint a rucák után vetődve rákacagott a kerítésnél csodálkozó szomszédasszonyra. Azt akarta mondani a védekező nevetéssel: „Nem ment el az eszem. A szerencsém jött meg, szomszédasszony.” Látta Kádi urat, amint a rucát tapogatva fejét csóválja: „Rüdeg. No, de mindegy. Ott a gép, vigye.” S mindent, ami utána következett: a nagy felfordulást a javítás, az indítás körül, a gyerekek visongó örömét; a megbocsátó derűt a felesége szemében; hallotta a kis körfűrész danolós hangját, s bogos fa esetén a motor fáradtan tiltakozó pöfögését, mintha azt mondta volna: „Ne nyomd úgy, nem látod, hogy bogos? Fulladok.” Ezt a gyerekek fogták rá, hogy ilyenkor a motor így beszélne. Aztán a robbanás, a nagy csend az állomásfőnök udvarán, a sok jövés-menés a rokkantbizottságért s Patkós szemtelen kötődése a sárosi piacon…

Koporsót csinál a házából ez a biciklis antikrisztus!

„Na, a csillagozó szentpálistenedet. Megtanítalak én ma becsületre, csak indulj haza a bicikliddel.”

Később arra gondolt, be kéne menni a gazdaságba s ahol éri, az udvaron vagy az irodában, ott áll neki kopac kézzel, hogy csattogjon a képe s törjenek le a szarvai az istenállatjának, aki bosszúálló természetével beszabadult az emberek kertjébe. S akárcsak annak idején a sárosi piacon, úgy látta most is maga előtt Patkóst, elferdülten, szánalmas, kegyelemért könyörgő gyávaságban, bosszúra éhes szemekkel. Egy pillanatra fellobbant az öröme, hogy milyen megnyugtató érzés lesz, amikor Patkósnak repül a sapkája. Aztán újból a berzenkedés. Miként fordulhatott így a világ?! „Hogy ez idejöjjön s rám üljön, mint a kő a káposztáshordóra? Hogy úgy bánjon velem, mint az agarával? Hát abrakosa vagyok én neki? Ő nevelte fel az öt gyermekemet? Ő nyúzott rókát két lejért az uraknak, hogy meglegyen a betevő falatom? Ő szenvedte az én életemet, s én kakaskodtam az ő biciklijén?”

Kevésbe múlt, hogy el ne induljon a gazdaság felé. De aztán megapadott a bátorsága. Ott lesz az elnök, s az amilyen buzgó, még rendőrt hívat és őt lefogják, szégyenszemre bekísérik, vallatni fogják… A végén Patkósnak adnának igazat, mert az mindent kifordít, mint az üres zsákot, ha már a motor ügyét is úgy kiforgatta. Azt mondaná: nézzétek, elvtársak, ezt a büdös reakcióst, kitámadott, mert meg akarom tisztogatni a gazdaságot a tőkés elemektől. „Szóval én vagyok a reakciós. Hát elvtársak vagy barátok, mik vagytok, mondjátok meg nekem, hol vétettem én, kinek vétettem? Soha másnak a zsebébe nem nyúltam, soha azokhoz nem adtam magam, akik tolvajságból élnek. A románokkal nem verekedtem, a zsidókat nem szidtam. Ők se ütöttek, és ők se szidtak engem, és amikor a gyermekem beteg volt, Manó úr, a boltos egy pohár mézet adott. Drága volt akkor a méz, de azt mondta: emberek vagyunk. S mikor a zsidókat a nemzeti gárdisták meg akarták nyúzni, hozzám futott, az én házam padlásán bújt el és hogy megmenekült, száz lejt akart adni hálaadásképpen, de nem vettem el, nem élhetek én abból, hogy azt a szegény embert meg akarják nyúzni. Azt mondtam: Manó úr, emberek vagyunk. De ennek szálka vagyok a szemében, s beszélni se tudok vele, mert nem áll meg a biciklijével. Hát ne üssem agyon?”

Míg így gondolkozott Salamon a hídon, arra ment a gépész, aki a motorját javította. Szokása szerint most is be volt rúgva, mert az útnak egyik széléről a másikra lődörgött s szidta az apját, aki gyerekkorában eladta a nadrágját. Mindig ezt a nadrágot emlegette, ha berúgott.

– Mit csinálsz, kolléga?

– Nem tudom. Csak állok.

– Csak úgy né…? – seperte a levegőt a kezével a gépész.

– Nem tudom mi a fene… erősen belenyilallott valami a fejembe. Azt gondoltam, meghalok.

– De nem haltál meg, ugye?

– A jelek szerint megmaradtam.

– Tudod, mi volt az, kolléga?

– Nem tudom.

– A lapos guta. Az mehetett el melletted.

– Lehet.

– Arra vigyázni kell. A lapos gutára. A sógoromat is megcsapta. Most tudod milyen? A jobb felin tél van, a bal felin nyár van. Így kacag, látod…

Próbálta mutatni, hogyan kacag szélütötten a sógora.

Salamon borzadva nézte az emberi mivoltából kiesett, penész-szemű gépészt, kinek valaha két cséplőgépe volt, s rosszallva mordult rá:

– Maholnap szétesel, mint az abroncstalan hordó. Mért iszol annyit?

– Már nem iszom, kolléga.

– Látom.

– Az első csuklásnál azt mondom: elég. Most is azért megyek haza, mert csuhu… csuhuklom… Ez az én szent jelem. Erre teszem le a kelyhet. Fáj még a fejed, kolléga?

– Nem fáj.

– Fájni fog! Mert kulák lettél, ki fogják hajítani a fiadat az iskolából.

– Mit beszélsz? Kit hajigálnak ki?

– He? A fiadat.

– Az iskolából?

– A kuláknak nem jár ösztöndíj.

Atyaságos isten, elszedik a gyerek ösztöndíját! A múltkoriban igazolványt kért, hogy kollektivista paraszt gyermeke. Elküldték neki. Most hazugságon kapják és a társai csúfolkodni fognak a gyerekkel. Összetörik a lelkét a gyereknek.

A feje megint zsibbadni kezdett. Otthagyta a gépészt a sánc martján, kihúzott egy karót a templom kerítéséből s elindult az úton a noroki völgy felé. Úgy ment, hogy most már semmi sem számít.

Beszürkülödött. Az utca, mely a faluból kifelé kanyargott, néptelen volt. Csak a részeg gépész kornyikált a sánc martján, néha abbahagyta s szidta az apját az ócska nadrág miatt. „Más ember az apjának sem tud megbocsátani. Hát akkor én Krisztus vagyok, hogy szeget üss a tenyerembe?”

Salamon a karót a hóna alá szorítva ment nagy léptekkel a hegyen felfelé. „Honnét kerültél ide? Hogy kettőbe törd annak a gyereknek az életét, mint a palavesszőt.”

S most már hosszú ideig csak a gyerek sorsa kínozta. Visszagondolt rá, milyen boldog és nyugtalan volt az a gyerek, amikor szeptemberben az iskolába készülődött. Az indulás napján nem lelte helyét sem a házban, sem az udvaron, egész délelőtt jött-ment, ténfergett, mint az elveszett kismalac a hetivásáron. Anyja a ládáját készítette, időnként behívta s könnyeit nyelve oktatta: Ferencke, így ügyelj, amarra úgy ügyelj, itt van a tű s cérna, ha leszakad a gombod. Ferencke még nem varrt gombot soha életében, és azt sem érte még meg, hogy őneki kalácsot süssenek és úgy forgolódjanak körülötte, mintha ő lenne a kis Jézus. De milyen mozgásban voltak a bátyjai. Egyik a bakancsát fényesítette, a másik drótot kerített, hogy lekössék a ládát, mert nem volt lakatja, a harmadik friss vízért nyargalt a csorgóra… S maga előtt látta a feleségét, amint harmatos szemmel, mélységes anyai aggodalommal tekint fiára s annak a gallérját, ingét igazítva ellátja tanáccsal: „Fiacskám, nehogy megtanulj szivarozni, ne keveredj rossz társaságba, és fogadj szót a tanároknak, mert javadat akarják.” Azóta Ferencke fényképet is küldött. Mintha apró katonatiszt lenne, úgy fest a mezőgazdászok egyenruhájában. Az anyja a fél falut bejárta a képpel, mindenkinek mutogatta. Na most mi lesz azzal a gyerekkel, ha elveszik az ösztöndíját? Hazajön a rémülettől megöregedve s az apját fogja vádolni a kitaszítottságért…

Felérkezett a hegyre. Ott kezdődött a fenyves is, mely feketén hullámzott el a szomszéd falu határáig, a noroki völgy felett. Behúzódott a fák alá. Leült és várt, hallgatta a fenyves titokzatos, surranó vagy halkan reccsenő neszeit és néha úgy tűnt neki, mintha lépteket hallana, mintha emberek jönnének a háta mögött, hogy őt lefogják, összekötözzék, s mint rablógyilkost a bíróság elé hurcolják. Ilyenkor hátrafordult, körülnézelődött, bekémlelt a sűrűbe s bosszankodott és restelkedett, hogy hiszen ő még sohasem volt ilyen gyáva ember. A karót a földre eresztette. Bogos akácfa karó volt, súlyos, nedves, koponyaszakító szerszám. Elnézte sokáig, meg-megemelgette és megrettent, hirtelen melege támadt, s a foga vacogni kezdett. Riadt, tiltakozó érzések rebbentek fel benne. „Haza kéne menni. Magamra düjtöm az egeket. Úgy találom megcsapni, hogy meghal és átkozni fognak a gyermekeim, bélyeges lesz a homlokuk, amíg élnek ezen a világon.” De nem mozdult. A bosszúvágy s a gyötrő bizonytalanság között vergődve, kábult tehetetlenségben ült a nedves mohaszőnyegen s várta, hogy feltűnjék a bicikli lámpája a falu irányában.

Holdfényes este lett közben.

„Meglát, ha jön és megint elnyargal” – gondolta Salamon és beljebb húzódott a fák közé. A karót a földön felejtette. A tizenöt-húsz lépésnyi mozgástól kissé magához tért az iménti kábulatból. Mintha víz alatt ült volna sokáig, levegőtlen, fullasztó homályban. Most vette csak észre, hogy a fák között vonul a szél, s friss, éles, józanító levegő fürdeti az arcát. Kinyújtotta karját, megropogtatta zsibbadt derekát, s örült neki, hogy a karót a földön felejtette. „Elintézem én a tenyeremmel is.” Kézbeli nélkül jött, ment, gyalogolt örök életében. A vicsorgó, harapós kutyát is vesszővel, kórészállal kormányozta, ha éppen muszáj volt. S most elképzelte, mi lett volna, ha Patkóst főbe veri. Halál. És utána… Nem merte újra végiggondolni a következményeit. Amúgy is beleszáradt a torka, szájpadlása. Enélkül is zúgott a füle, megtompult a hallása, s kiverte testét a verejték. Aztán odaszaladt hamar, fogta a karót s messzire hajította. De ebben a pillanatban újabb gondolata támadt. „Nem kellett volna. Összetöröm vele a biciklijét. Pozdorjává darabolom.”

Egészen megvidámodott, hogy milyen egy finom érzés lesz darabokra törni a Patkós biciklijét. Akkor aztán kérdezhetik: „Salamon, maga mért aprította fel ennek az elvtársnak a közlekedő eszközét?” „Azért aprítottam fel, hogy álljon be a gyalogosok közé, tanuljon meg lassan és meggondoltan járni. Hogy szabaduljon fel a keze, s tudjon a munkás embernek kalapot emelni. Hogy legyen ideje gondolkozni, hogyha intézkedik, először nézzen utána az ember életének. Mert az ember élete nem gyerekjáték. Az embert nem lehet szemre megítélni, mint a szarvasmarhát a vásárban. Mert ugyebár az én életem sem gyerekjáték. Énnekem is csak egy életem van és aki azt elrontja, az hiába gyakorol önbírálatot. Ezért törtem össze, kérem szépen.”

S most már nem törődött azzal, hogy meglátják, visszaült az iménti helyére.

Sokáig várt, míg apró, táncoló fényt vett észre az úton. „Jön. Csak ő lehet” – állapította meg Salamon s felállt megszeppenten. Valóban Patkós jött biciklijét tolva a meredek úton. Fütyörészett is magának, elégedett állapotban lehetett. Amikor Salamon elébe állott, mintha elvágták volna a gégéjét, nagy szájat tátott s kiabálni sem tudott ijedtében.

– Mit akar? – nyögte ki végül.

Salamon megfogta a bicikli kerekét.

– Veled most már semmit – tegezte le hirtelenében. – Agyon akartalak verni, de nem érdemled meg, hogy elrontsam a lelkiismeretemet. Mert ha neked nincs is lelked, nekem van. Add csak ide azt a biciklit.

– Mit akar vele?

– Megegyengetem. Hogy egyenesebb legyen a járásod.

Azzal fogta a kerekes paripát s úgy vágta neki az útmenti vastag fenyőfának, hogy a szeme egyből kiszökött, s dinamó, csavarok, pedálok és egyebek surrogva, mint a golyók repültek szerteszéjjel.

– Na, most ide nézzen, uram!

S másodszor is, harmadszor is a fához csapkodta nagy erővel. A váza eltörött, a kormány összegörbült, s a küllők pengve szakadtak el a tövükről. De szívós egy bicikli volt, mert az aprólékától eltekintve, még mindig egyben volt, nem hagyta szétesni, szerterepülni a törött darabjait. Pedig Salamon azt szerette volna, hogy Patkós legalább egy hétig szedegesse, gyűjtögesse össze ezeket a darabokat az úton, a mart alatt s arrébb, a legelőn is. Jött aztán a kézi munka. A bőrülést leszaggatta s a holt-eleven Patkós elé hajította. „Féltalpnak!” Az első kereket kirántotta s le a gumit róla, mert az könnyebb munka volt. „Bocskornak!” A láncot próbálta kiszaggatni, de belefájdult a marka, nem sikerült. „A nyakadnak!” S amikor belefáradt és a két keze csupa egy olaj meg horzsolás lett, így szólt lecsendesedve:

– Örüljön, Patkós úr, hogy nem a fejéhez vágtam. Ne féljen, ne húzódjon, nem nyúlok magához. Nem ment el az eszem.

Patkós sápadtan nézte azt a valamit a fenyő alatt, amit félórája még úgy hívott: bicikli. Amikor pedig Salamon eleredt az úton lefelé, elévette a nadrágszíját. Amit lehetett, összekötözött, s hátán a szokatlan csomaggal, karján az első kerékkel, zsebében az apróságokkal, maga is hazafelé vette útját a holdfényen.

Vancu brigádos Kerekes elnökkel vitatkozott a gazdaság irodájában. Hogy mi mindent beszél a nép a Salamon ügyéről.

– Miket beszélnek? – ijedezett Kerekes.

– Azt beszélik, hogy akinek nincs egyebe, csak az engedelmessége, az az ember kulimájsz.

– Miért nem mondják ezt a szemembe?

– Te mért nem mondod Patkósnak, hogy Salamon becsületes ember? Mért várod el mástól, hogy azt csinálja, amit magad se csinálsz?

Az elnökben felágaskodott az önérzet.

– Te Vancu, te nagyon kurtára fogsz itt engem, hallod-e. Taknyos kölyök vagyok én, hogy így pirongatsz? Hát nem adom ki a lelkem a gazdaságért? Nem vagyok én itt mindennap hajnalban s gyújtom meg a lámpát és ülök az asztalhoz? Hát van pofája bárkinek reám agyarkodni, amikor hétszámra, hónapszámra verem a lábam s áztatom magam esőbe, sárba és hóba és fagyba, ki a mezőre, be a rajonhoz és a tartományhoz és a vásárokba és a bankba és isten tudja hova, hogy neki abrakja legyen!? Nézz ide, Vancu, a kutya szentségit, nézd meg ezt a nadrágszíjat, itt ahol ki van fényesedve, ládd, ezt a lyukat használtam, amikor elnöknek megválasztottak. S most? Most meg ezt használom! – s hogy minél gethesebbnek lássék, úgy behúzta a kopott nadrágszíjat, szuszogni se tudott becsületesen. Hátradőlt hát a széken, hogy ne kínozza a hasát s folytatta: – Otthon is úgy alszom, hogy amennyi gond és baj, gerenda, léc, építőanyag, az mind a fejemet nyomja. Régen egyhuzamban aludtam. Most minden órában felébredek, mert eszembe jut, hogy ez is kéne, az is kéne, hogy e sincs, a sincs, ami kell a villanyszereléshez. Hogy a népnek villanya legyen. Bizonyistenemre mondom, Vancu, a múltkoriban azt álmodtam, hogy szekeres ló vagyok, mert az vagyok, nem egyéb. De nem, én kulimájsz vagyok, a kutya szentségit, mert azt a kis telepes rádiómat is csak vasárnap délelőtt hallgathatom, amíg borotválkozom, hogy gyűlésbe menjek. Kulimájsz. Jöjjön, és csinálja ő, ha én kulimájsz vagyok.

Az elnök lecsapta a tintaceruzát, kitörött a hegye s Vancu elé ugrott a padlóra. Vancu felvette, az asztalra tette, s széket húzott maga alá. Leült, szemközt az elnökkel. Az asztalra könyökölt s részvéttel mondta:

– Ezért szomorodik el az ember, látod. Hogy beleadod a lelked a munkába, mégis foszlik a becsületed.

– De mit csináljak, ember? Mit csináljak, hogy ne legyen baj!

– Hogy ne legyen baj, vállalni kell a bajt – mondta Vancu.

Megvolt a baj. A pofon. Ettől ijedt meg Kerekes. Emiatt nyomult rá az aggodalom, hogy ha szembeszáll Patkóssal, őrajta is megbosszulja magát. Kutyaszorítóba került az ember. Vancu azt erősíti: Salamon szegény ember. Patkós tudományosan bizonyítja: Salamon tőkés elem. Ő meg itt áll közöttük, egyik erre húzza, másik arra húzza, ha erre megy, az haragszik, ha arra megy, ez haragszik. Patkós követelőzik, Salamon fenyegetőzik. Vancu pirongatja, mint az egerésző kutyát, s a nép zúgolódik, lekulimájszozza. Patkós azt mondta neki négyszemközt: „Maga ne kapaszkodjék a tömegek uszályába, hanem hajtsa végre azt, amit tanácsolok.” Ez a tanács azonban utasítás volt, méghozzá elég határozott, valamiféle burkolt fenyegetéssel elegyítve. Persze, ha csupasz parancsról van szó, az ember talán kinyitná a száját, de ott a tömegek uszálya és az már bonyolultabb kérdés. Mert először is, nem tudja pontosan megállapítani, mikor van az, hogy kapaszkodik s mikor van úgy, hogy nem kapaszkodik az ember ebbe az uszályba. Ezt ugyebár nem tudja, mint ahogy a saját szagát sem érzi, csak ha mások mondják, hogy Kerekes, te máma fokhagymát ettél, vagy túrót, vagy ilyesmit. Patkós pedig úgy magyarázza ezt a dolgot, mint a pap a textust. Mert ha neki úgy tetszik, akármi légyen az, a Krisztus feltámadását vagy azt, hogy Noé mennyi mindenféle állatot gyűjtött a bárkájába, azt úgyis beleviszi, beledolgozza ügyesen.

Végül azt mondta Kerekes:

– Vancu, én hazamegyek, még gondolkozom a dolgon.

Hazament az elnök nagy búval aggasztva, megvacsorázott s utána csak ült, ült az asztalnál kókadtan, révetegen, gyötrő nyugtalansággal. A sarokban a rádió zenélt, mert az asszony örökké zúgatta, örökké facsargatta, nem tudott betelni vele.

– Fogd bé a száját annak a rádiónak, te asszony. Nem látod, hogy fogy a batéria?

– Hát ugyan biza magának mi baja van megint, hogy nem fér meg attól a rádiótól?

– Fogy a batéria.

– Ha elfogyik, mást veszünk.

– Mást veszünk. Mintha egyéb dolgom se lenne, csak hogy teneked batériát hozzak.

Az asszony nem fogta be a rádió száját, tudta, hogy nem az a baj, hanem egyéb, a Salamon ügye. Már amikor befordult a kapun s a lábához dörgölődő kutyát farba rúgta, már akkor tudta, hogy odabent megint a Salamon ügyét vitatták. Máskor nem így szokott ő hazajönni. A kiskaput gondosan becsukta, az örömében csaholó kutyát hogyléte felől faggatta, aztán belépett a házba, csizmája alatt ropogott a padló, s a gondok derűsen ültek az arcán meg a szeme körül. De mióta Salamont osztják és szorozzák, olyan tüskés a beszédje, nem lehet vele vidám szót váltani.

– Fejezzétek már be azzal a Salamonnal, ember.

– Fejezzük, fejezzük, de nem olyan könnyű, ahogy te gondolod. A kutyaszentségit a kolontosának, mert amennyi szamárság, azt mind végigcsinálta. Összefog az isten jószágja kulákkal, szerződést hamisítanak, brigádot alakít, felcsap motoros bolondnak, a tetejébe még pofázik is, ugyebár állami embert pofozott meg, s most álljak oda, védelmezzem… A tökéletlen, a boldogtalan, mert sose jó neki az egyenes út, jól mondja Vancu, hogy örökké félrejár.

S szidta Salamont, szabdalta, foltnak valót se hagyott a becsületéből.

– Azért nem lopott, nem rabolt, nem ütött főbe senkit – vette védelmébe az asszony. – Mondd meg te is annak az elvtársnak, hogy ne legyen olyan nagyokos.

– Jó, jó, jó, beszélsz te is. Mintha irányvonalak nem is léteznének.

– Hát azok az irányvonalak nem azt mondják, hogy most azoké a világ, akik szegények voltak?

– Dehogynem.

– Akkor tátsátok ki a szátokat, édes lelkem, mert Salamon szegény ember volt.

– Igen. Ha ilyen egyszerű lenne.

De ennél többet s okosabbat nem tudott mondani.

Hamar le is feküdt, hogy az asszony elhallgattasson.

De hiába próbálkozott az alvással. Belefáradt a szeme, ha lehunyta, olyan érzése támadt, mintha fél lábon kellene állnia. Nézte hát a mestergerendát s emésztődött, hogy azért itt-ott vissza kellett volna vágni annak a Vancunak. „Hogy lemosattam a habot a képemről, mert megérkezett Patkós. Ez rosszindulat részedről, Vancu, mert sokan voltak a borbélynál, én meg az utolsó voltam. S nem igaz, hogy be voltam habozva, mert hogy lettem volna, ha én voltam az utolsó? Mindig az elsőt habozzák, nem hátulról kezdik. Csak tudnám, ki terjeszti az ilyesmit rólam. Biztosan az a Kovács veri a száját, mert nem adtam oda a szekeret, hogy az anyósát, aki elég fiatal még, gyalog is járhat, vendégségbe rázassa. Ha én nem használom a lovakat, s Vancu sem használja vendégségi célokra, akkor ő miféle jogon követelődzik? Megmondom én neki holnap a véleményemet.”

Később az asszony is lefeküdt. Az ő kompja hamar jött, nem sokat várakozott az ébrenlét partjain. Mint mindig, most is boldogan aludt el, hogy rádiója van s baj ide, baj oda, az ő ura mégiscsak elnök, megbecsült, tekintélyes ember a faluban. Ó, nem kell őt félteni. Okos ember, kivágja magát a bajból.

Sötét volt a házban. Odakint novemberi szelek csatangoltak, nyiszorogtatták a kiskaput, amelyet Kerekes be se csukott elkeseredésében.

Feküdt hát az elnök az ágyban, hallgatta a kapu nyiszorgását, a nyugtalan, telet síró idő hánykolódását, s ahogy lehunyta szemét, az elnökségnek elmúlt örömei sajdultak bele a szívébe. Ismerős arcok, földek, hangos hétköznapok vonultak elébe és ebben a vegyes kavargásban magamagát látta jönni, menni, intézkedni, káromkodni és töprengeni, tintaceruzával a felső zsebében. Mennyit tágította ő a fejét, hogy az egész gazdaság, úgy ahogy van, emberestül, tervestül, a távlataival együtt beleférjen! S lám, mire kitágult a feje, kezdenek alája ásni. A nép között foszlik a becsület. „Ez a Salamon pedig, amilyen kelekótya, felgyújthatja a házamat. Szerencsére itt az ősz, esik az eső.” De visszavonta mindjárt ezt a vádat, mert Salamont szelíd embernek ismerte. Morog, káromkodik, hatalmas, erős a karja, de nem árt a légynek se. Erről a kovácsműhely mögötti jelenet is eszébe jutott. Égett, pirult a képe a sötétben, rettenetesen szégyellte magát, szánalmasnak érezte a viselkedését. Befúrta fejét a párnába s a pokrócot magára borította, de nem tudott elaludni. A kiskapu csak nyiszorgott, jajgatott s ez nyugtalanította. Felkelt hát, bedugta lábát a bakancsba, hogy majd bereteszeli a kiskaput. Kilépett a pitvarba s akkor az udvaron lépteket hallott. Megdermedt. Salamon jutott eszébe. „Ez képes lesz idejönni és engem legyilkolni. A fene annak a kutyának az oldalába, hát az mért nem ugat, ha beteszi valaki a lábát az udvarra?” Ijedten, tanácstalanul topogott a sötét pitvarban, a fejszére gondolt, hogy vajon merre lehet az a fejsze, majd az ajtó hasadékára tapasztotta fülét s hallgatózott. A lépteket nem hallotta már. Az a valaki megállhatott az udvaron, vagy tán épp az ajtó előtt, azt a mindenségit! Igen, ott állott valaki, a lélegzetét is hallotta. Most nyissa ki az ajtót, vagy költse fel az asszonyt, vagy kiáltsa ki, hogy hé, mit akarsz, vagy mi a fenét csináljon?! Amennyi rémséget hallott, az most pillanatok alatt futott át az agyán. „Ez a Salamon már akkor nem volt a józan eszénél, amikor a kertben ordibálni kezdett, már akkor nagyon zavaros volt a szeme.”

Az ajtón kopogtattak.

– Ki az?

– Én vagyok.

– Ki az az én?

– Vancu.

Vancunak sokkal vékonyabb volt a hangja, mégis azt gondolta, hogy a Salamoné. Kinyitotta hát az ajtót s szerencséjére sötét volt, nem látszott rajta, hogy kiment a színéből.

– Azt gondoltam, alszol, az iránt hallgatóztam. Mit csinálsz te ilyenkor a pitvarban?

– A kiskaput akartam becsukni, mert úgy nyikorog, nem lehet aludni.

– Korán lefeküdtél.

– Valami baj van?

– Öltözz fel s gyere Salamonhoz. Nem tudom, mi van azzal az emberrel. Ül a kisszéken, a keze csupa egy vér, valami szamárságot csinált. Nem akar a rajonhoz jönni kérvényekkel és aláírásokkal. Gyere, beszéljük rá, hogy ne boldogtalankodjék.

– Ha nem akar, mit tudok én vele csinálni? A hátamon nem vihetem.

– Gyere csak, meglátjuk. Legyünk ott ketten, mert azt mondja, én hiába beszélek, ha te nem vagy a pártján…

– Ha annyi marhaságot csinál, hogy legyek a pártján?

S olyan arcot vágott az elnök, hogy íme, mégiscsak neki van igaza. Ki tudja, mit művelt megint ez a Salamon, biztosan összeverekedett Patkóssal, vagy ha nem vele, hát akkor egy másik állami emberrel, pártemberrel, mert sose tudja megválogatni az az egyebugya, hogy kivel pofozkodjék.

– Hát akkor menjünk.

De ahogy Salamonné az elnököt meglátta, fertelmes szavakat kezdett hozzávágni.

– Kirakja az uramat a gazdaságból s van pofája ide betenni a lábát?

– Itt se vagyok, fiam – vett svungot az elnök a kapu irányába.

Vancu az utcáról cipelte vissza.

– Amit az asszony mond, vesd a hátad mögé s gondold meg, hogy ezek se krisztusok – magyarázta neki rábeszélő hangon.

– Na jó, de hát ha ilyen agyarakkal fogadják az embert… Vesszen a maga dögibe. Én segíteni akarok rajta – háborgott az elnök, de mivel hibásnak érezte magát, visszaszomorkodott a szobába.

Salamon közben rámordulhatott az asszonyra, mert ezúttal csend volt. Ő maga a fűtő előtt ült a kicsi széken s felhorzsolt tenyerét piszkálva, közömbösen tekintett rájuk. Úgy ült, mint aki hátralévő napjait kiadta bérbe szerencsésebb embereknek, vigyétek, használjátok, én nem kínlódom velük.

– Salamon. Mit csináltál? – kérdezte Vancu.

– Semmit.

– Mi van a kezeddel?

– A helyén van – nézte Salamon a tenyerét, mintha sose látta volna.

– Patkóssal találkoztál?

– Ajaj!

– Mikor találkoztál vele?

– Naphaladás után.

– A kezedet hol törted össze?

– Az semmi. A kezem… A biciklijét látnád!

– Verekedtetek?

– Nem kapdosok legyek után.

– Beszélj már, ember, mit csináltál?

– Felaprítottam a biciklijét.

– A kezeddel?

– A fához verdestem.

– S mit vétett neked az a bicikli?

– Nem vétett semmit.

– Hát akkor…

– Hogy tanuljon meg a gazdája gyalogosan járni.

– S ezt a magad fejétől csináltad, Salamon?

– Nem a más fejét hordom a nyakamon – s az elnökre tekintett.

Kerekes megrezzent, köhintett kettőt, s nem szólt semmit.

– Na, te megint elrendezted magad – legyintett Vancu.

– Örüljön, hogy nem a fejéhez vágtam.

– Ez nem módszer, Salamon.

– Hát az módszer, amit ő velem csinált?

– Az se módszer.

– Szóval akkor neki sincs módszere, nekem sincs módszerem.

– Törvény elé állít!

A brigádos hosszasan elgondolkozott. A másnapi út járt az eszében, s egy pillanatra megcsapta őt a reménytelenség érzése. Hogy fognak most már a rajoni pártbizottság elé állítani? Mondja, hogy itt van, elvtársak, ez az ártatlan, szelíd ember, akinek öt gyereke van, és aki bicikliket, aktivistákat vagdos a fákhoz, vagy mit mondjon? Mert ez úgy keresi az igazát, hogy közben, amije volt, azt is elveszíti. Az elején még százszázalékos volt az igaza, így lehetne mondani, de most már pofozkodással meg egyebekkel kezdi szépen leapasztani. Csak az hiányzik, hogy Patkós a rendőrséget, bíróságot is belekeverje.

– Salamon – mondta hát –, szedd össze a fejed, s beszéljünk értelmesen. Vettél két rucáért egy favágó gépet…

– Elegem volt ebből! Nem az én fejemmel van baj! – süvöltött Salamon. – Hanem a gyávákkal!

Ez elég is volt Kerekesnek.

Először az asszony ugrik neki, és folytatja Salamon. Először a fejére célozgat, azután meg határozottan sértegetni kezdi. Azt gondolja, ami Vancunak szabad, az neki is meg van engedve. Mert legutolsónak jött be a kollektívába. Mindent készen kapott. Beült a jó életbe, mint a fürdővízbe, amit mások hordtak össze neki. De hát ha ez így beszél, az ő jóakarata hiábavaló volt. Ez nem érdemli meg, hogy az ember védelmébe vegye.

Felpattant az elnök. Úgy állott néhány pillanatig, mint a nyitott bicska.

Aztán belefogózkodott a kalapjába s szó nélkül ment ki, mint a huzat. Vancu hiába szólongatta.

Nagy csend lett a házban. Salamon a becsapódott ajtót nézte. Tekergette a fejét, de nem lehetett tudni, hogy ez mire vonatkozik. Vancu nyelte a mérgét, vakarta a fejét s már maga sem tudta, hová akart kilyukadni a rucákkal, a favágó masinával.

– Salamon – szólalt meg –, egyik marhaságot a másik mellé rakod. Ez az ember azért jött ide, mert megbánta, hogy Patkós mellé állott. Nagy nehezen meggyőzöm, kibeszélem a lelkem, s te kikergeted a házból. Ha így viselkedsz, semmit se fogunk tisztázni. Mert ha én bemegyek veled a rajoni pártbizottsághoz, és te összetöröd az írógépeket meg a bicikliket, hogyha te erre képezed ki magad s nem arra, hogy ha bajod van, okosan kiteregesd, akkor az nem jó, Salamon.

De megfutamodott megint az asszonynak a nyelve:

– Hagyd, hogy menjen. Menjen, ha félti a titulusát s nem akar a szegény bajba jutott emberen segíteni. Egy húron pendül az Patkóssal, hogy szaggatná az isten annak is a szívit annyi felé, ahány tollu van a párnájában… hogy görbülne meg a nyaka születése napján, hogy lenne belőle horgasbot, mert ahol látom, ott forrázom ki a csipát a szemiből!

– Állj meg, asszony, állj meg!

– Hogy látnám a bélit a templom kerítésén!

– Fut a nyelved, hol az eszed? Elég legyen, asszony! – mordult rá Salamon is. – Örülj neki, hogy nem ütöttem agyon.

– Na hallj ide, te Vancu! Kicsi híja, hogy főbe nem ütötte, hogy hordjam a csomagot neki a tömlöcbe. Intézzetek valamit, Vancu, ha istened s lelked van, mert nem merem az utcára engedni. Ő nem tudja, de ha éjjel is kimegyen, ugrom ki az ágyból s hallgatózom a tornác végiben, nehogy valami szamárságot csináljon magával, úgy elkeseredett. Mert hiába mondtam, András, ne bolondulj, András fiam, hagyj békét annak a motornak, ne űzd az eszedet, nem nekünk való az ilyesmi. Azt gondolod, hallgatott rám? Azt mondja, az én eszem lemaradt, de amikor az övé elindul, csak megyen, mint a süket kutya, nem állíthatod meg. De hát nem volt ő, sohasem volt lelketlen ember, te Vancu, mért kotorásznak utána?

– Betapasztom én mindjárt a szádat – mondta Salamon, de nem volt semmi harag a hangjában.

Inkább csak így mondta, hogy mondjon valamit, ne lássa, ne hallja, Vancu, hogy őt otthon rekcumozzák. Mert lelke legmélyén most már igazat adott az asszonynak s Vancunak is, mert nem kellett volna azt a biciklit megsemmisíteni. Nem egyébért, csak börtön lehet a vége. S mikor az asszony újra sírni kezdett, maga is elérzékenyült, vigasztalni szerette volna, megsimogatni a fejét. „Ne sírj, asszony. Adjunk hálát az Istennek, hogy nem ütöttem agyon. Itt né, Vancuval, most már kibogozzuk valahogy a dolgot.”

Ekkor betódultak a fiúk a házba, hozták a sok aláírást a faluból. A határmentieket is bejárták, sőt a szomszéd faluba is átrándultak, hogy az állomásfőnök írja le, ő tanúja volt a szerencsétlenségnek, amikor a motor felrobbant.

Salamon valamennyire megvigasztalódva, megújuló reménykedéssel nézte, számolta a sok aláírást. Ügyesen dolgoztak a gyerekek. Hajdanában a jeruzsálemi templomgyűjtők se jártak volna nagyobb eredménnyel egy ekkorácska faluban. Silabizálta hát a jobbra-balra dülingélő, szép sorjában futó vagy egymásra visszakacsintó kövér és sovány betűket s először, amióta kivonult a gazdaságból, háládatos örömet érzett az emberek iránt, akik lám, nagy bajában nem hagyják magára.

– Nézd, Vancu! – lobogtatta meg az irkalapokat.

– No ládd, Salamon, hogy másként is lehet, nemcsak úgy, hogy kivetem a bélit, meg összetöröm, legyilkolom, felakasztom, felvagdalom.

– Azért várjuk meg a végét! – mondta Salamon.

Ezalatt pedig az elnök csak ment, ment, nekifeszült a szélnek s maga sem tudta, hazafelé vegye-é az útját, vagy visszatérjen Salamonékhoz, vagy hová menjen, ha már mindenki rajta kezdi a nyelvét köszörülni? Tele volt a szíve bántalommal, bizonytalansággal, haraggal és megbánással is…

A templom előtt a hídon megállott, hogy vissza kéne menni Salamonhoz. Szorítsa össze az ember a fogát s tegyen pontot a dologra. „András, ne haragudj, én helyrehozom a hibámat. Nem vagyok én az a semmi ember, akinek gondoltok. Nem vagyok kulimájsz. Én már sokat gondolkoztam ezen és tudom, hogy igazad van.”

Ilyenféle gondolatok állították meg Kerekest a hídon. Jó darabig állt ott s tűnődött leverten.

A faluban a kakasok éjfélt kukorékoltak. Szél támadt, felleges idő.

Akkor úgy gondolta, mégis hazamegy, lefekszik s holnap egyedül indul a rajoni néptanácshoz. „Elmondom Patkós elvtársnak, né, micsoda kavarodás keletkezett. A fejemre gyúlt a szalma ezzel a Salamon-üggyel. Lehet, hogy tudományos szempontból nincsen igazam, de én ezt nem tudom végrehajtani. Amit Patkós elvtárs a számításai alapján kíván és javasol. Mert ez a számítás nem jó. Olyan, mintha a hegedű tokját a nagybőgőre akarnám ráhúzni. Nem megy! Ez így nem megy.”

A gazdaság székháza előtt az éjjeliőr a kutyáját oktatta:

– Nekem ne aludj itt, hallod, mert ilyenkor lopnak, a szélben s az esőben.

– Jó estét, Juon bá!

– Aggyon isten, elnök elvtárs. Merre, merre éjféli időben?

– Valami eszembe jutott. Az irodában felejtettem… – mondta zavartan Kerekes, s ha már így kezdte, belépett a kapun, előkotorászta zsebéből a kulcsot, bement az irodájába.

Meggyújtotta a lámpát, leült az asztalához, s mint aki csak azért jött be, hogy körülnézelődjék, nagy gonddal vette szemügyre az ismerős tárgyakat, a hajdani uradalmi bútorokat, a falon a grafikont, a kis üveges szekrényt, amelyben nehány árva könyv szomorkodott olvasatlanul.

Később felkapta a telefonkagylót, hogy magát a „rajoni néptanács elnökét” hívja fel. De aztán meggondolta magát. „Ilyenkor már nincsenek az irodában.” De nem érdemes haza se menni, mert ilyen állapotban hogy aludjék az ember? Kinyitotta az ablakot, bekiáltotta az öreg éjjeliőrt.

– Mondja, Juon bá. Miket beszélnek az emberek a Salamon ügyéről?

Az öreg, vizes sapkáját forgatva, állt az ajtó előtt s tanácstalankodott. Gyanakodva nézte az elnököt: vajon nem bolond ez, hogy éjfélkor kérdez ilyeneket?

– A Salamon ügyéről? Ilyenkor az emberek sok mindent kitalálnak.

– De mondja csak… ha tud valamit…

– Ezt a nappali őr tudná jobban megmondani. Én ugyebár reggel hazamegyek, lefekszem, alszom délig, akkor bejövök egy-két órára… Azért mondom, hogy a nappali őr, mert ő egész nap itt van…

– Azért maga is tudhatja. Sok mindent hall maga is.

– Nem mondom, én is hallok egyet és mást…

– Miket hall?

– Hát azt mondják, hogy Salamon rendes, becsületes ember, hogy a fiai szépen énekelnek a brigádban… hogy milyen jól tette, hogy a motrot behozta, mert igazán hasznunkra van…

– Egyebet nem mondanak?

– De mondanak egyebet is.

– Mi az az egyéb?

– Az egyéb? Hát, ez is meg amaz is.

– Az emezt, amazt kitől hallotta?

– Megmondom őszintén, ettől is, attól is.

– És közelebbről mit mondtak s mondanak?

– Az a baj, elnök elvtárs, hogy pontosan már nem emlékszem. Gyengül az eszem. Az emberek duruzsolnak, egyik percben még tudom, hogy mit, a következőben már elfelejtem.

– Értem – szólt lesújtottan Kerekes. – Szóval mondanak, duruzsolnak.

– Amióta világ a világ – mondta az őr.

– Akkor menjen Isten hírével, Juon bá!

Elégedetten kiment az öreg.

Felkapta megint a kagylót s a rajoni néptanácsot kérte a sokára jelentkező, álmos hangú telefonos kisasszonytól.

– Patkós elvtársat adja.

– Várjon, mert itt láttam, éjszakai szolgálatos… Ki keresi?

– Kerekes, az elnök. Tudja ő…

Aztán az ismerős hang:

– Mi van, Kerekes elvtárs? Mi a baj?

Ez bizony Patkós. De most már mindegy.

– Az a baj, hogy bajok vannak.

– Miféle bajok?

– A Salamon ügyével.

– Na, ide hallgasson! Jó, hogy felhívott. Azonnal szóljon a milíciának, hogy tartóztassák le, mert engem újra megtámadott.

– Hallottam.

– Most írom a jelentést. Vigyázzanak rá, mert nagyon veszélyes elem.

– Nem tudom. Nem hallottam. De itt az emberek nem értenek egyet.

– Mivel nem értenek egyet?

– A kizárással.

– Megmagyarázta nekik, hogy engem megtámadott?

– Csak az imént hallottam, hogy a biciklit összetörte.

– Holnap magyarázza meg nekik!

Kerekes egy pillanatra elhallgatott. Megfelelő szavak után keresgélt, de minden felfordult a fejében.

– Nem magyarázok semmit, Patkós elvtárs! – kiáltotta majdnem kétségbeesetten. – Nem magyarázok semmit. Nem értek egyet a javaslatával. Nem értek egyet. Más véleményen vagyok.

A drót másik végén egyszeribe csend lett. Ez felbátorította Kerekest s még emeltebb hangon folytatta:

– Nem hagyom, elvtárs. Ezt az embert nem hagyom!

Patkós odaát magához térhetett, mert egészen bölcs hangon azt kérdezte tőle:

– Maga vállalja érte a felelősséget?

– Vállalom. Vállalom!

– Miért nem vállalta eddig?

– Senki sem kérdezte.

– Akkor most miért vállalja?

– Mert hát úgy van…

– Nyugodjon meg, helyesen jártunk el.

– Igazságtalanság történt! – kiabált az elnök.

– Ki mondja ezt?

– A nép mondja. S én is!

– Megint a tömegek uszályába esett.

– A becsületes emberek uszályába estem. És nincs nyugtom, ezt akarom mondani.

– Ez magánügy, elnök elvtárs – mondta Patkós. – A Salamon ügye politikai kérdés.

– Azt még meglátjuk, hogy milyen kérdés.

– Tartsa magát ahhoz, amit határoztunk! – mondta Patkós.

– Nem tarthatom. Jöjjenek, váltsanak le!

– Magának elment az esze! Mi történt magával?

– Annyi történt, hogy nem leszek korbács a maga kezében.

– Ez súlyos kijelentés, elnök elvtárs! Be van rúgva?

– Ha úgy ítéli meg: be vagyok rúgva.

– Maga elveszítette valahol a fejét.

– Inkább a fejem… mint a becsületem…

– Teletömték a fejét sírással, és most meg van háborodva.

– Annak a fejét tömik, aki közelebb van a síráshoz.

– Én egyáltalán nem értem magát.

– Bizonyos voltam, hogy nem ért meg.

– Akkor mért hívott fel?

– Hogy ezt megmondjam magának.

Azzal lecsapta a kagylót, nagyot fújt s úgy nézett körül a szobában, mint aki vizet facsart az asztal lábából.

Az elnök azt gondolta, megnyugszik, ha Patkósnak kipakol a véleményével. De nem nyugodott meg. Egész éjjel forgolódott az ágyában. Vajon helyesen tette-e, hogy csóvát vetett a saját funkciójára? Nem szabadult attól az érzéstől, hogy hidat gyújtott föl maga mögött. „Azt hiszem, elveszítettem a fejem és nem ellenőriztem a szavaimat” – sóhajtott. Azután újra fölgyűlt benne a méreg, és újra kitört magában Patkós ellen. Amit telefonba mondott, hosszú magyarázatokkal egészítette ki magában, ott a sötétben, a takaró alatt. Hajnaltájt elbúcsúzott az elnökségtől, de később reménység borította el, hogy talán mégis elkezdik ott fenn megszokni az igazságot.

Másnap elindultak hárman a latyakos úton a rajoni felsőbb szervekhez.

A legelőn felfelé nehezen haladtak, csúszós volt az ösvény, s az elnök is meg-megállott, nagy tűzzel mesélte nekik, hogy vágta ki a tromfot az éjjel Patkósnak. Vancu érdeklődéssel hallgatta, s apró fekete szeme ravaszul csillogott. Salamon szomorúnak látszott. Azon tűnődött, hogy rendben van, a biciklit megfizeti, de amit összevagdalt, azt Patkós adja át neki, mert azt összeszereli, összeforrasztja s milyen jó lesz a gyerekeknek, ha eljön a nyár. Vagy még előbb, ha kitavaszodik, s a Salamon-brigád újra kivonul dolgozni. Ezért, azért haza kell szaladni? Ott a bicikli. Még egy kis motort is lehetne szerelni rá, hogy magától menjen. Akkor aztán csak ül rajta az ember, nem fárad vele, mégis előrehalad.

Szép gondolat volt a motoros bicikli. Egy baja volt csupán.

Nem lehetett elválasztani a börtönbüntetés gondolatától…

1955