A dokumentum

Borsós Áron elindult hazulról, hogy szivarat veszen, mert elfogyott. Az ócska kabátját vette fel, a legeslegócskábbat, amibe már csak ganét hordani járt az állami gazdaságba. Ennek is oka volt, hogy éppen ezt a kabátját vette fel. Mert felvehette volna a nyárit, a jobbacskát. Az idő is ezt kívánta volna. De nem csupán szivarért indult, hanem azzal a szándékkal is, hogy találkozik a gazdaság igazgatójával, megmondja neki: a napszámot biza kevesli. Felemelhetnék, mert hát „ilyen kabáttal azért mégse lehet…”

Lassan megy, komótosan, mert szombat este van, és ilyenkor megengedheti magának az ember a kényelmet.

Végigballag a főúton, el a nagy híd felé. Hát amint megy, látja, hogy két városi ruhás fiatalember áll a híd végén.

Az egyik sapkás és kövér. A másik sovány és kalapos. Két ember, mint minden ember. Borsós önkéntelenül is megbillenti a szalmakalapját, s menne tovább a napszám körül repkedő gondolataival, ha nem venné észre, hogy erősen nézik. Mind a ketten. „Mit néznek ezek?” Borsós megáll egy szuszra, teszi magát, hogy a bakancsát igazgatja. Egy kicsikét mintha szorítaná a bakancs, mert alig néhány napja vette a szövetkezetből. Közben fél szemmel hátrasandít a fiatalemberekre. Még mindig nézik, de most már úgy, mintha ő valami gyanús egyén lenne. Pedig hát Borsós becsületes, dolgos ember, csak épp a napszámmal nincs megelégedve. Ha azt magasabbra emelnék, akkor jobb lenne. Meg is ígérték, az igazgató várja az új rendeletet. Azért is akarja sürgetni.

S indul tovább. Ha nézik, hát nézzék. Nem nagyleány, hogy az őt zavarná vagy birizgálná. Míg a szövetkezethez ér, kisüti, hogy valószínűleg a kabátját bámulták, mert ilyen foltos kabát nincs még egy az egész tartományban. A kabát abból az időből való, amikor Borsós kondás volt, és nem tellett jobbra. Valóban: különös egy kabát. Ezer fót is lehet rajta – legalábbis felesége szerint –, és ahány fót, annyi színű. Van azon piros, almazöld és barna, sárga meg fekete. Van azon vászon, bőr, posztó, meg Isten tudja, miféle anyag. Az egyik fót nadrágból, a másik katonamundérból, a harmadik a bárónak egy elhagyott sapkájából való. Még a hajdani szolgabíró pizsamájának is ott egy darabkája, mert annak idején egyszer ott mosott az asszony, és megajándékozták – fótnakvalóval.

Lehet tehát, hogy a kabátot nézték.

Ha így van, akkor nincs baj. De hátha nem azt nézték? S akkor mi lehet? Mert amint visszafelé megyen, most már a füstölgő szivarral a szájában, látja, hogy még mindig ott állingál a két fiatalember. S nézik, nézik. Egyre csak nézik.

Hopp, álljunk csak meg! Ezek a borbély ügyében jönnek. A Sánta Pali ügyében. Mert Sánta visszaadta volt az iparengedélyét, hogy ő többet nem beretvál, inkább méhészkedik, de aztán mégse hagyta abba, titokban nyírt és beretvált, adót meg nem fizet. Most beszélik, tanúkat keresnek, a jelek szerint meg akarják büntetni. Hát az igaz, hogy Borsóst is megberetválta, de hitelbe végezte, hát akkor most hogy tanúskodjék ellene? Lehetséges tehát, hogy a borbély ügyében jönnek.

Borsós most már nem lassít, hanem inkább gyorsít. „Fene, aki belétek üssön, mit akartok velem? Nem elég nagy ez a falu, hogy csak engem fikszéroztok?” Mások is járnak a faluban, idegenek, azoknak is köszön az ember, de többé semmi gondja rájuk. Azoknak se Borsós Áronra. Ijedezni soha nem szokott. Nincs kitől s nincs miért.

De miért bámulják őt? Mit akarnak vele?

Jó százméternyiről tekint csak vissza. Hát azok elindultak. Utána indultak! Borsós most már kényelmetlenül szedi a lábait. Megnyugvásul azon gondolkozik, hogyan is áll a ház- és kertadóval, a kevéske kvótájával, általában a kötelezettségeivel. Minden rendben van. Ezért nem jöhetnek. Ha ezért jönnek, hiába fáradnak, mert őt a beadásra nem kell se kérlelni, se figyelmeztetni.

A kapuból még visszatekint. Persze hogy utána jönnek. Most már egész határozottan megindultak.

– Annus – kérdi az asszonyt, mikor bevágódik az ajtón a házba. – Két városi ember indult el utánam, nem tudom, miért. Megyek, néznek. Jövök, megint néznek. S indulok, és jönnek utánam. Hallottam, amikor az egyik, a sapkás azt mondta a kalaposnak, hogy: ez az. Mért vagyok én „ez az”? Mondd, Annus, nem terjesztettél te valami rémhírt vagy effélét? Elmondtad te, hogy Sánta Pali engem megberetvált?

– Ne bolondulj, Áron. Már hogy terjesztettem volna. Már hogy mondtam volna!

– Mit tudom én, fiam. Az embernek könnyen eljár a szája.

Az asszony kinéz az ablakon. Jönnek. Az istenfáját! Persze hogy közelednek. S nézik a Borsós Áron kicsi, kékre meszelt, deszkás fedelű házát.

– Annus, ha engem kérdeznek, nem vagyok itthon. Vásárba mentem, de várj… nem is a vásárba, mondd meg, hogy beteg az anyád és nem ebből a faluból való. Oda mentem… Isten tudja csak, mikor jövök haza.

S kiugrik az ajtón, át az udvaron, be az istállóba. Ott jut eszébe, hogy tulajdonképpen miért is kellett neki ide kijönni? Nem rabolt, nem gyilkolt, ami pedig a borbélyt illeti, kinek mi köze hozzá, hol beretváltozik. Ez már aztán tiszta szégyen, hogy megszeppent az uraktól.

– Fene, aki megegye. Ha jönnek, megmondják, mit akarnak.

Elszántan indul befelé. A fejét felveti, léptei kemények és határozottak. A fiatalemberek már ott ülnek a házban. A sapkás – már amelyik a sapkát a kezében tartja – az ablak felől, a kalapos – már amelyik a kalapját a térdére csapta – a fűtő mellett. Az asszony éppen magyarázza nekik, hogy „az uram nincsen idehaza, csak az Isten tudja, mikor kerül haza, mert szegény édesanyám, jaj, szegény édesanyám…” – Jó estét kívánok – mondja Borsós, mire az asszony kifordul a házból, mert össze kell esni, elment az ereje. Hazugságba keveredett, az embernek kisül a szeme a szégyentől.

– Maga ugyebár Borsós Áron – kérdezi a kalapos.

– Azt hiszem, tévednek az urak, mert van itt még egy Borsós és azt is Áronnak hívják, de az a másik utcában lakik. Biztos azt keresik. – Így próbálná elküldeni őket. Fene, aki megette, mért kellett bejönni!

S hogy elejét vegye a dolognak, eléveszi a borotvapamacsot, a kis cseréptálat a szappanozáshoz:

– Melegíts vizet, te asszony, nem látod, hogy nézek ki? S megmondtam, a timsót ne add senkinek. Hányszor mondjam neked?

De azok semmiféle nyilatkozatot nem kérnek. Csak vizet kérnek.

Megiszik a kalapos is egy csuporral, a sapkás is egy féllel. Na, ha vizet kérnek, akkor barátságos emberek. Az őrmester például, annak idején, a régi világban, szegény embertől vizet sose kért, mert azt mondta, az is adomány, lekötelezi az embert.

– Hát aztán mi járatban vannak az urak?

– Fontos ügyben jöttünk – mondja a sapkás.

– A jó, ha fontos ügyben – bólogat az ember.

– Mi, kérem, a múzeum emberei vagyunk.

– Ahol a sok ócskaságot gyűjtik?

– Falusi tárgyakat gyűjtünk. Például: a régi furulyákat, varrottas dolgokat, fatányérokat. Összegyűjtjük az utókor számára.

– Hát az nagyon okos dolog – véli Borsós megkönnyebbülten, s a belépő Annusnak csak a szemével inti: „Nincs baj, ezek valami komédiások.” – De énnekem csak cseréptálaim vannak. Furulyám sose volt. Én csak úgy zenéltem, kérem, a nyelvemmel.

– Minekünk az a kabát kéne, amely az elvtárson van.

– Aki rajtam van?

– A múzeumnak.

– Hát aztán ez nem régi tárgy. Igaz, hogy varrottas, de nincs több huszonöt esztendősnél.

– Nem is a régiség, hanem inkább az érdekessége – magyaráz a sapkás. – Szabadna megnézni, kérem?

S odamegy Borsóshoz. Nézi, tapogatja az ujját, a hátát, a gallérját. Aztán a másik is felkél, az is vizsgálgatja.

Borsós állja, mint vénlány az ölelést. Nem tiltakozik, ámbár furcsán érzi magát. Nem érti a dolgot. Egyikük azonban mindjárt megmagyarázza, hogy a múzeumnak, ahonnét ők jöttek, van egy szobája. Abban azt mutatják meg, miként éltek régen a szegény emberek.

– Dokumentumokat gyűjtünk, kérem, a tőkésföldesúri rendszer jellegzetességeiről. Faekét meg kémény nélküli házat is lehet ott látni. A házat persze kicsiben. Ez a kabát éppen nekünk való, mert ilyet még nem láttunk, és ez nagyon jellegzetes, értékes dokumentum.

Borsós végleg megnyugodott. Pedig hát volna min csodálkozni, mert a kabátjáról eddig úgy tudta, hogy kabát. Kiderült, hogy dokumentum. S méghozzá értékes. No hát, akkor másként kell beszélni.

– Nem eladó ez, kérem. Illetve hát meg kell gondoljam a dolgot.

– Mennyiért adná?

– Ezt az én kabátomat?

– Igen.

– Hát aztán… ez nagyon régi kabát… Van ez már vagy ötvenesztendős. – Hamarjában a duplájára öregítette, s nem tudta, mit kérjen érte, ilyen vásárja még nem volt. Sose is álmodta, hogy ilyen vásárja adódnék.

A fiatalemberek azonban sürgetik, s erre kivágja:

– Ötszáz lej.

– Mondja még egyszer – hüledezik a sapkás. – Mennyit mondott?

– Izé… hát… Ez valóságos dokumentum. Nem maguk mondták? Mindig tudtam én, hogy megvan ennek az értéke. Ilyen kabátot maguk nem kapnak, ha bejárják az országot, akkor se. Mert én sok múzeumban jártam, láttam én ott még olyan majmot is, aki hegedűn muzsikált, de ilyen kabátot… Ilyet nem láttam. A múltkoriban is kérték, ugyi Annus, hogy kérték egy másik múzeumtól…? Azok megadták volna az ötszázat, de nagyon kedves nekem ez a kabát, nehezen válok meg tőle. Mert én ezt az állomásfőnök úrtól kaptam volt, és már akkor is foltos volt, de ezzel mentem a feleségemhez leánynézőbe… Nagyon kedves nekem ez az emlék.

A fiatalok mindent elhisznek, a majmot is, az állomásfőnököt is, de ötszáz lej, az rettenetes összeg, abból három kabátot vehet az ember és nem akármilyent.

– Na jó, de van azon az új kabáton ennyi fót, mint ezen? – magyarázza Borsós. – Hát ne fizessék meg, csak a feleségem munkáját, a verejtékét, amit ráhullatott. Csak a szeme világát fizessék meg, a sok-sok éjszakázást, amit ennek a kabátnak a fódozása megkívánt. A fótokat, mint anyagot nem is számítom, pedig bőranyag is van benne. Csak a munkát fizessék meg. S aztán nézzék… – veti le hamar a kabátot. – Ha nincs ez meg tíz kiló, akkor egy se. Azt is számításba kell ám venni.

Annus csak nézi az urát. Ha húsz lejt kért volna. De ötszázat! Már csak nem bolondultak meg ezek az urak. S félrehívja, odasúgja neki: „Adjad, ha kérik, ne bolondulj, hallod.” „Adom, fiam, adom, de nem hallod, hogy dokumentum? Ezek az állam emberei, te, ezek jól megfizetik.”

– Ötven lejért ideadja?

– Szó se lehet róla. Négyszázért se.

– Hatvan – toldja meg a kalapos.

– Négyszázért vigyék. Fáj a szívem érte, de ha segíthetek a múzeumon… A kultúrotthont is megsegítettem, amikor felépült… S aztán épp a múzeumot ne segítsem?

– Hatvanötöt adhatunk. Egy banival se többet.

Borsós felragyog. Könnyen ígérnek az urak. Lássuk csak, meddig lehet srófolni.

– Legyen háromszázkilencvenöt…

– Adja vagy nem adja?

– Kétszáz – ugrik nagyot Borsós lefele, mert úgy látszik, veszélyes a magasban maradni.

S jól sejtette, hogy veszélyes, mert a fiatalemberek, mint a katonák, egyszerre kelnek fel. Egyik a sapkáját, másik a kalapját teszi a fejére, s indulnak kifelé. Sajnálják a dolgot, de így nem lehet. Kétszáz lej! Annus csak nyel nagyokat. Rettentő dühös az urára. Nem ér az a kabát egy lyukas piculát, s képes alkudozni! „Ha nem bomlottál meg, akkor énnekem ment el az eszem. Add oda, te mamlasz, mert elmennek. Nézz oda, mennek.”

Áron azonban tudja, mi a vásár. Engedni kell a vevőt, hogy távolodjék, s amikor elért már egy bizonyos távolságot, utána kell kiáltani:

– Ide hallgassanak az urak. Százötvenért vigyék…

– Hatvanöt és jó éjszakát.

– Száznegyven.

A kalapos, az idegesebb már kint áll a kapuban. Szidja a sapkást, mert annak mindig ilyen bolondikus ötletei vannak. Amit meglát, az már mindjárt a múzeumnak való.

– Tíz kiló rongyért hatvan is elég.

– Vigyék százért, s fizetnek még egy pakli dohányt…

– Jó éjszakát.

Elment hát a sapkás is. Borsós a kapuig megyen. Lobogtatja a kabátot.

– Kilencvenet adnak? Vigyék nyolcvanért… Hallja… legyen hetven. Egye fene… hatvanöt… s a pakli dohány…

Azok már nem hallják, olyan nagyon dühösek Borsós Áronra. Vagy megbánták a hatvanötöt is. Borsós bosszúsan álldogál a hídon, a tízkilós kabáttal a kezében. Darabokra tépné, de a jó kabátját mégse veheti fel, ha panaszkodni kell a napszámért. Nem mer bemenni. Hallja, hogy az asszony a fedőt csapkodja s kárpál, de mekkora szája van! Most bemenni, végighallgatni? Jobb, ha kint marad. Legalább míg az asszonynak lehűl a mérge…