Kék álhalál^*

 

Egy csupor zsír

Hadd mondom el, hogyan is volt az, amikor óesztendő éjszakáján anyámék templomba mentek, és nagyapámra bízták a zsírt, hogy megőrizze, nehogy megegyük, mert alig egy ujjnyi volt, és mi örökké éhesek voltunk.

– Üssön a fejére, apám, ha valamelyik hozzányúl!

– Bízd rám őket. Én vagyok az ő papjuk – vett számba bennünket nagyapó, s átvette azon nyomban a parancsot is: – Mind a négyen itt vagytok? Na, fel az ágyba, aztán ha valamelyik a zsírhoz mer nyúlni, annak eltöröm a lábát, mint a csirkének.

Ez a lehetőség mind a négyünknek szólott. Ezután következett az egyéni oktatás. Nagyapó kivette kezemből Gaál Mózes regényét, s felvágta a tálas tetejére. Ha könyvet látott, már dühös volt, mert nem tudott olvasni, és minden írott betűben titokzatos ellenséget sejtett.

– Teszed magad, hogy olvasol, hogy aztán elaludjam és nekiállj a zsírnak, ugyibár, tanár úr? Ohó, amiért nem olvasok annyit, azért én se vagyok az istennek jószága. Tudom én, hol kódorog az eszed. Be az ágyba!

Ezután következett az öcsém oktatása.

– Hiába nézel úgy rám a szép szemeddel. A tegnap is te nyúltál a zsírba, te zsivány. Téged oda kellene kötni az ágyhoz, mert a pócegérnél is rosszabb vagy. Be az ágyba!

A másik kettő már aludt. Azokat is felriasztotta.

– Pista, Gyuri, hallottátok? Anyádék templomba mentek. Én lehúzom a lámpát, lefekszünk mindannyian, de ne halljak egy moccanást, mert én vagyok a ti papotok. A zsír körül jár az eszetek, ugyibár? Na, én majd kifordítalak a bőrötökből, csak az jusson eszébe valamelyiknek, hogy a zsírt megdézsmálja.

Ezután már nem tehettük, hogy ne gondoljunk a zsírra.

De azért csak bebújtunk a pokróc alá. A pokrócon nagy lyuk volt, és emiatt most is marakodni kellett, mert egyik sem akart a lyuk alatt aludni. Nagyapó, mivel karácsonykor úrvacsorát vett, hogy meg ne bántsa a saját Istenét, románul káromkodott, haramiáknak és pogányoknak nevezett bennünket, s mikor a lámpa lángját kicsire húzta, újra felemlegette, hogy ha valamelyik rosszalkodik, annak nemcsak a lábát, hanem ráadásul a derekát is eltöri.

Hallgattunk hát a félhomályban, és arra gondoltam, Istenem, mennyit bujdokol az a kis piros csupor, a kölcsönkért zsírral, amiből holnap ünnepi ebédet kell főzni, hogy ne kezdjük sovány koszttal az új esztendőt. A hét első napján még a tálason láttuk. Immár a hatodik esztendeje volt, hogy nem vághattunk disznót, így hát öcsém, amikor felfedezte, megkente vastagon a kenyerét. Ekkor anyám a szekrény mögé dugta, de ott is ráakadtunk, menekíteni kellett hát, a szekrény alsó fiókjába, a fiókból a padlásra, onnan pedig a macska miatt vissza a házba, ki tudja merre, melyik sarokba…

Nagyapó fejére húzta bőrig kopott báránybőr sapkáját, s szokása szerint a falnak fordulva pillanatok alatt elaludt. Egy életen át készült arra, hogy egyszer jól kialudja magát, s ezt az elhatározását most is komolyan vette. Olyan álmosítóan és dallamosan horkolt nagyapó, hogy attól mindig elszenderedtem, s tán most is elalszom, ha odakint a kutya nem kezd el keservesen vonítani.

– Nnna – mocorgott nagyapó, mert olyan csodálatos módon aludt, közben mindent hallott, ami körülötte történt. Talán szőlőpásztor korában szokta meg, vagy mikor, de volt úgy, hogy nagyapó horkolt, apám a sapkáját kereste (ha menni kellett, sose kapta a sapkáját), és amikor már nem tudta, mit csináljon, apó abbahagyta a horkolást és megmondta, hol a sapka. „A fűtő alatt keresd, a macska ráfeküdt.”

Most is kikászálódott az ágyból, ingben és gatyában megállt a ház közepén, maga elé meredt, összerántotta bozontos szemöldökét, hogy tulajdonképpen mit is kell most neki cselekedni. Persze, a kutya nincs eleresztve.

– Nnna. Alusztok? Adok én nektek zsírt, csak moccanást halljak, míg a kutyát eleresztem.

Egyik se szólott, s nagyapó megnyugodva kanyarította hátára az ujjast.

– Hozzam a csuprot? – suttogott öcsém, aki a lyuk alatt csak tettette az alvást. – Az első házban van, a szalmazsák alatt.

Azzal már kiugrott az ágyból s a harmadik is ugrott volna, de ebben a pillanatban belépett nagyapó. Úgy viharzott be fiatalosan a mezítlábával, mintha kergették volna. Fázott a talpa, pedig nagyon kemény volt a bőr a talpán és a tenyerén is, mert a parazsat mindig a markában táncoltatta, amikor szivarra gyújtott. De azért csak megfázott, s rémülten kiáltott öcsémre.

– Hová mész? Mit akarsz? Gyere csak ide! Mutasd az inged! Hová dugtad a zsírt? Itt helyben töröm el a lábad.

S kutatta, hogy nincs-e ott a csupor zsír a szakadt ing alatt.

Öcsém kiszakította magát a kemény markából, s kiugrott a tornácra.

– Már dolgára se mehet az ember?

– Hazudsz, te zsivány! Gyere bé, mert eltöröm a derekad! Nincs semmi dolgod, a zsírért indultál. Gyere bé, hallod?!

Csak úgy kapca nélkül fuserálta fel a bocskorát s tán arra gondolva, hogy a csupor a padlás szájában lehet, futott ki a gyermek után.

– Gyere, te, ne kényszeríts káromkodásra, mert úrvacsorát vettem. Hallod, gyermek? Az apád Krisztusát, úrvacsorát vettem…

Az ablakhoz sündörögtem. Apó megkergette vagy kétszer öcsémet a ház körül, csak úgy lappogott a bocskor a fagyos göröngyökön. S amikor bekerültek, már ezerfelé állott a szép bajusza. Nehezen lélegzett, kék szeme szikrázott, s ijesztő dühvel kiáltott rám:

– Te sem alszol? Te is lopni akarsz, te pogány? Hol a kés?

A fekete nyelű kés ott volt az asztalon.

Nagyapó felkapta s rohant ki vele, hogy elvágja a madzagot a vonító kutya nyakáról. Apám szórakozottságában a reggel is bogra kötötte.

Megtanácskoztuk hamar a dolgot és úgy véltük, ha bogra van a madzag kötve, akkor apó sokáig elbabrál vele, mert sajnálja elvágni, a kést csak azért vitte, hogy a körmeit pótolja.

Öcsém besurrant a hideg elsőházba.

Kihúzta a csuprot a szalmazsák alól.

De nagyapó elvágta mégis a madzagot. S amikor belépett és meglátta a csuprot öcsém kezében, kiáltani se bírt, csak felszisszent. Nem mondta, hogy eltöröm a lábad vagy a derekad, azt se mondta, hogy zsiványok vagyunk és pogányok: csak lecsapta a kést, s engem nyakon vágott, hogy nekiestem a tálasnak.

– Te vagy a nagyobb. Miért engedted?

Aztán az öcsém fejét kezdte potyolni. Kemény, csontos ökle volt, csak úgy kopogott a gyermek kobakja. Közben a hangja is megjött nagyapónak. Amint kivehettem a szavaiból, már nem is a zsírt sajnálta, hanem hogy karácsonykor úrvacsorát vett és elrontotta a káromkodással.

Kikaptam a csuprot az öcsém kezéből, s az asztal mögé kerültem. Nem hagyom, gondoltam, ártatlanul lökött a tálasnak, hát nem hagyom.

Apó utánam eredt. Öcsém ilyenformán megmenekült egy időre. – Nem ettem belőle! – kiáltotta sírva. – Azért is összetöröm a csuprot.

Kikapta a kezemből, hogy a fűtőhöz vágja.

Nagyapó akkorát kiáltott, hogy tán a pap is meghallotta a templomban.

– Te!

Aztán, mint aki lemondott mindenről, tehetetlenül zöttyent az ágyra. Lehányta a bocskort a lábáról, bebújt a pokróc alá, s majdnem sírva dünnyögte:

– Én nem bírok veletek. Csináljatok, amit akartok. Egyétek meg, egyétek meg, törjetek össze mindent, verjétek be a fejemet is.

Erre mind a négyen megilletődtünk, s kezdtem biztatni öcsémet, vigye vissza azt a zsírt, mert igaza van édesanyámnak, holnap is enni kell, ki tudja, ki jön a házhoz, ne kerüljünk újra szégyenbe.

Ekkor azonban nagyapó kikelt az ágyból, és halálos elszántsággal indult neki, hogy a zsírt megmentse. Egyszeriben ruganyos lett a méregtől, annyira, hogy nagy igyekezetében feldöntötte a konyhaszéket a vederrel együtt, ami rajta volt, és csupa egy sár lett az agyagos ház földje.

– Add ide.

Öcsém a csuporral együtt az ágy alá vetette magát és onnan kiáltotta, hogy tele van a feje kakassal a nagyapó öklének bütykeitől. Nagyapó négykézláb ereszkedett, s a seprű nyelével kotort utána. A kotlót kellett így kihajkurászni, amikor kiszállt a rostából, és nem akart visszaülni a tojásokra.

– Bújj elé, zsivány! Bújj elé, hogy tekerjem ki a nyakadat.

Akkora dühvel kotorászott utána, hogy ha öcsém nem kezd el kiabálni, „jaj, nagyapó, kiverte a szememet”, ki tudja, milyen állapotban kerül ki onnan.

– Hazudsz, lám most is hazudsz, mert semmi baja a szemednek! – rontott neki aztán, amikor kibújt a gyermek, s kezdte csattogtatni a bőrsapkáját a tarkóján.

Én, hogy öcsémet mentsem, hátulról csimpaszkodtam nagyapónak az ingébe s húztam, huzigáltam, de csak azért, hogy lássa, ott vagyok és nekem forduljon. Elkészültem rá, hogy kiszököm a tornácra, onnan a padlásra a rongyok közé, ott nem fogok megfázni.

Ekkor váratlan fordulatot vett a küzdelem.

A harmadik unoka, apó kék szemű kedvence, aki rá hasonlított, felugrott az ágyból, és egyenest apó nyakába vetette magát.

– Ne üsse, ne üsse – mondta. – Nem ette meg a zsírt.

Apónak hetven év alatt meglazultak az inai. Megcsúszott a sáros ház földjén, elvesztette egyensúlyát, és egy darabig olyan furcsa módon illegette magát, mintha legényest próbálna járni, és mire elkapta volna a ruhaszárító spárgát, nekivágódott a fűtő sarkának.

Jaj, mi lesz most a mi drága apónkkal!

Ahhoz sem volt bátorságunk, hogy felemeljük, az ágyba fektessük és megkérleljük, hogy bocsásson meg nekünk.

Apó a földön ült, kezét a homlokán tartotta, s a döbbenetes csendben hallottuk, hogy odakint nyargal a szél, és a templomban a reszkető állú kántor akkor juthatott a zsoltár végére. Az orgona visított, sírt és kacagott a kántor ujja alatt, s riadtan gondoltam arra, hogy édesapámék a hideg tölgyfa padokban most dugják fejüket a sapkába, hogy kegyelmet rebegjenek az Istentől, aztán hazajönnek…

– Apó. Kedves apó… – suttogtam. – Feküdjünk le.

Apó elvette kezét a homlokáról, feltekintett rám csodálkozva, s akkor vettük észre, hogy a homlokáról vér csurog a bajuszára. Ráborultam, odatapasztottam az arcom a sebére. Öcsém is ráborult s a harmadik és negyedik unoka is átölelte, szólongatta, engesztelte. Megígértük, hogy ezután tízszer annyi szivarvéget gyűjtünk neki a malom és a kocsma tájékáról. És ha felnövünk, minden télen két disznót vágunk és annyi zsírunk lesz, hogy mindig fényes lesz a bajusza…

Apó felült az ágyra, inge ujjával megtörölte a homlokát, s nagyon fájt nekünk, hogy nem korholt bennünket.

– Hol a zsír? – kérdezte.

Gergely bebújt az ágy alá, kihozta a csuprot, odanyújtotta.

– Egyék belőle. Egye meg mind.

Apó fogta a csuprot, a száját lekötötte újságpapírral, aztán a párnája alá dugta, a fejét is ráhajtotta.

– Itt jó helyen lesz. – És úgy őrizte, mintha életének utolsó pillanatait zárták volna bele.

Odakint a szél elsodorta már az orgona hangjait. Csak a kutyák ugatták a távozó esztendőt, s a fagyos göröngyök kopogtak a hazafelé tartó lábak alatt.

Később, amikor felriadtam a kiskapu csattanására, azt láttam, hogy nagyapó ül az ágyon, s kenyérhéjjal mártogatja a zsírt a csuporból. A lámpa lángja még repdesett. Elnéztem hófehér bajuszát, az örökös cselédkedésben megbogosodott, reszkető kezeit. S úgy rémlett nekem, hogy míg eszik, láthatatlan bíróhoz beszél, a védőbeszédét mondja hangtalan.

Hogy hiszen őbenne megvolt az akarat. Ő megőrizte volna. De az unokák kezdték a törvénytelenséget.

Drága nagyapónk, ha fehér bajuszodat a fekete föld meg nem ette volna, most nagy-nagy piros csuprot csináltatnék neked, akkorát, hogy az ég is beleférne, és megtölteném finom ételekkel; tajtékpipát vennék neked és megtölteném illatos dohánnyal; báránybőrös bundát csináltatnék neked, és óesztendő éjszakáján csengős szánnal járnám be veled a falut, hogy megengeszteljem a szívedet…

 

A dokumentum

Borsós Áron elindult hazulról, hogy szivarat veszen, mert elfogyott. Az ócska kabátját vette fel, a legeslegócskábbat, amibe már csak ganét hordani járt az állami gazdaságba. Ennek is oka volt, hogy éppen ezt a kabátját vette fel. Mert felvehette volna a nyárit, a jobbacskát. Az idő is ezt kívánta volna. De nem csupán szivarért indult, hanem azzal a szándékkal is, hogy találkozik a gazdaság igazgatójával, megmondja neki: a napszámot biza kevesli. Felemelhetnék, mert hát „ilyen kabáttal azért mégse lehet…”

Lassan megy, komótosan, mert szombat este van, és ilyenkor megengedheti magának az ember a kényelmet.

Végigballag a főúton, el a nagy híd felé. Hát amint megy, látja, hogy két városi ruhás fiatalember áll a híd végén.

Az egyik sapkás és kövér. A másik sovány és kalapos. Két ember, mint minden ember. Borsós önkéntelenül is megbillenti a szalmakalapját, s menne tovább a napszám körül repkedő gondolataival, ha nem venné észre, hogy erősen nézik. Mind a ketten. „Mit néznek ezek?” Borsós megáll egy szuszra, teszi magát, hogy a bakancsát igazgatja. Egy kicsikét mintha szorítaná a bakancs, mert alig néhány napja vette a szövetkezetből. Közben fél szemmel hátrasandít a fiatalemberekre. Még mindig nézik, de most már úgy, mintha ő valami gyanús egyén lenne. Pedig hát Borsós becsületes, dolgos ember, csak épp a napszámmal nincs megelégedve. Ha azt magasabbra emelnék, akkor jobb lenne. Meg is ígérték, az igazgató várja az új rendeletet. Azért is akarja sürgetni.

S indul tovább. Ha nézik, hát nézzék. Nem nagyleány, hogy az őt zavarná vagy birizgálná. Míg a szövetkezethez ér, kisüti, hogy valószínűleg a kabátját bámulták, mert ilyen foltos kabát nincs még egy az egész tartományban. A kabát abból az időből való, amikor Borsós kondás volt, és nem tellett jobbra. Valóban: különös egy kabát. Ezer fót is lehet rajta – legalábbis felesége szerint –, és ahány fót, annyi színű. Van azon piros, almazöld és barna, sárga meg fekete. Van azon vászon, bőr, posztó, meg Isten tudja, miféle anyag. Az egyik fót nadrágból, a másik katonamundérból, a harmadik a bárónak egy elhagyott sapkájából való. Még a hajdani szolgabíró pizsamájának is ott egy darabkája, mert annak idején egyszer ott mosott az asszony, és megajándékozták – fótnakvalóval.

Lehet tehát, hogy a kabátot nézték.

Ha így van, akkor nincs baj. De hátha nem azt nézték? S akkor mi lehet? Mert amint visszafelé megyen, most már a füstölgő szivarral a szájában, látja, hogy még mindig ott állingál a két fiatalember. S nézik, nézik. Egyre csak nézik.

Hopp, álljunk csak meg! Ezek a borbély ügyében jönnek. A Sánta Pali ügyében. Mert Sánta visszaadta volt az iparengedélyét, hogy ő többet nem beretvál, inkább méhészkedik, de aztán mégse hagyta abba, titokban nyírt és beretvált, adót meg nem fizet. Most beszélik, tanúkat keresnek, a jelek szerint meg akarják büntetni. Hát az igaz, hogy Borsóst is megberetválta, de hitelbe végezte, hát akkor most hogy tanúskodjék ellene? Lehetséges tehát, hogy a borbély ügyében jönnek.

Borsós most már nem lassít, hanem inkább gyorsít. „Fene, aki belétek üssön, mit akartok velem? Nem elég nagy ez a falu, hogy csak engem fikszéroztok?” Mások is járnak a faluban, idegenek, azoknak is köszön az ember, de többé semmi gondja rájuk. Azoknak se Borsós Áronra. Ijedezni soha nem szokott. Nincs kitől s nincs miért.

De miért bámulják őt? Mit akarnak vele?

Jó százméternyiről tekint csak vissza. Hát azok elindultak. Utána indultak! Borsós most már kényelmetlenül szedi a lábait. Megnyugvásul azon gondolkozik, hogyan is áll a ház- és kertadóval, a kevéske kvótájával, általában a kötelezettségeivel. Minden rendben van. Ezért nem jöhetnek. Ha ezért jönnek, hiába fáradnak, mert őt a beadásra nem kell se kérlelni, se figyelmeztetni.

A kapuból még visszatekint. Persze hogy utána jönnek. Most már egész határozottan megindultak.

– Annus – kérdi az asszonyt, mikor bevágódik az ajtón a házba. – Két városi ember indult el utánam, nem tudom, miért. Megyek, néznek. Jövök, megint néznek. S indulok, és jönnek utánam. Hallottam, amikor az egyik, a sapkás azt mondta a kalaposnak, hogy: ez az. Mért vagyok én „ez az”? Mondd, Annus, nem terjesztettél te valami rémhírt vagy effélét? Elmondtad te, hogy Sánta Pali engem megberetvált?

– Ne bolondulj, Áron. Már hogy terjesztettem volna. Már hogy mondtam volna!

– Mit tudom én, fiam. Az embernek könnyen eljár a szája.

Az asszony kinéz az ablakon. Jönnek. Az istenfáját! Persze hogy közelednek. S nézik a Borsós Áron kicsi, kékre meszelt, deszkás fedelű házát.

– Annus, ha engem kérdeznek, nem vagyok itthon. Vásárba mentem, de várj… nem is a vásárba, mondd meg, hogy beteg az anyád és nem ebből a faluból való. Oda mentem… Isten tudja csak, mikor jövök haza.

S kiugrik az ajtón, át az udvaron, be az istállóba. Ott jut eszébe, hogy tulajdonképpen miért is kellett neki ide kijönni? Nem rabolt, nem gyilkolt, ami pedig a borbélyt illeti, kinek mi köze hozzá, hol beretváltozik. Ez már aztán tiszta szégyen, hogy megszeppent az uraktól.

– Fene, aki megegye. Ha jönnek, megmondják, mit akarnak.

Elszántan indul befelé. A fejét felveti, léptei kemények és határozottak. A fiatalemberek már ott ülnek a házban. A sapkás – már amelyik a sapkát a kezében tartja – az ablak felől, a kalapos – már amelyik a kalapját a térdére csapta – a fűtő mellett. Az asszony éppen magyarázza nekik, hogy „az uram nincsen idehaza, csak az Isten tudja, mikor kerül haza, mert szegény édesanyám, jaj, szegény édesanyám…” – Jó estét kívánok – mondja Borsós, mire az asszony kifordul a házból, mert össze kell esni, elment az ereje. Hazugságba keveredett, az embernek kisül a szeme a szégyentől.

– Maga ugyebár Borsós Áron – kérdezi a kalapos.

– Azt hiszem, tévednek az urak, mert van itt még egy Borsós és azt is Áronnak hívják, de az a másik utcában lakik. Biztos azt keresik. – Így próbálná elküldeni őket. Fene, aki megette, mért kellett bejönni!

S hogy elejét vegye a dolognak, eléveszi a borotvapamacsot, a kis cseréptálat a szappanozáshoz:

– Melegíts vizet, te asszony, nem látod, hogy nézek ki? S megmondtam, a timsót ne add senkinek. Hányszor mondjam neked?

De azok semmiféle nyilatkozatot nem kérnek. Csak vizet kérnek.

Megiszik a kalapos is egy csuporral, a sapkás is egy féllel. Na, ha vizet kérnek, akkor barátságos emberek. Az őrmester például, annak idején, a régi világban, szegény embertől vizet sose kért, mert azt mondta, az is adomány, lekötelezi az embert.

– Hát aztán mi járatban vannak az urak?

– Fontos ügyben jöttünk – mondja a sapkás.

– A jó, ha fontos ügyben – bólogat az ember.

– Mi, kérem, a múzeum emberei vagyunk.

– Ahol a sok ócskaságot gyűjtik?

– Falusi tárgyakat gyűjtünk. Például: a régi furulyákat, varrottas dolgokat, fatányérokat. Összegyűjtjük az utókor számára.

– Hát az nagyon okos dolog – véli Borsós megkönnyebbülten, s a belépő Annusnak csak a szemével inti: „Nincs baj, ezek valami komédiások.” – De énnekem csak cseréptálaim vannak. Furulyám sose volt. Én csak úgy zenéltem, kérem, a nyelvemmel.

– Minekünk az a kabát kéne, amely az elvtárson van.

– Aki rajtam van?

– A múzeumnak.

– Hát aztán ez nem régi tárgy. Igaz, hogy varrottas, de nincs több huszonöt esztendősnél.

– Nem is a régiség, hanem inkább az érdekessége – magyaráz a sapkás. – Szabadna megnézni, kérem?

S odamegy Borsóshoz. Nézi, tapogatja az ujját, a hátát, a gallérját. Aztán a másik is felkél, az is vizsgálgatja.

Borsós állja, mint vénlány az ölelést. Nem tiltakozik, ámbár furcsán érzi magát. Nem érti a dolgot. Egyikük azonban mindjárt megmagyarázza, hogy a múzeumnak, ahonnét ők jöttek, van egy szobája. Abban azt mutatják meg, miként éltek régen a szegény emberek.

– Dokumentumokat gyűjtünk, kérem, a tőkésföldesúri rendszer jellegzetességeiről. Faekét meg kémény nélküli házat is lehet ott látni. A házat persze kicsiben. Ez a kabát éppen nekünk való, mert ilyet még nem láttunk, és ez nagyon jellegzetes, értékes dokumentum.

Borsós végleg megnyugodott. Pedig hát volna min csodálkozni, mert a kabátjáról eddig úgy tudta, hogy kabát. Kiderült, hogy dokumentum. S méghozzá értékes. No hát, akkor másként kell beszélni.

– Nem eladó ez, kérem. Illetve hát meg kell gondoljam a dolgot.

– Mennyiért adná?

– Ezt az én kabátomat?

– Igen.

– Hát aztán… ez nagyon régi kabát… Van ez már vagy ötvenesztendős. – Hamarjában a duplájára öregítette, s nem tudta, mit kérjen érte, ilyen vásárja még nem volt. Sose is álmodta, hogy ilyen vásárja adódnék.

A fiatalemberek azonban sürgetik, s erre kivágja:

– Ötszáz lej.

– Mondja még egyszer – hüledezik a sapkás. – Mennyit mondott?

– Izé… hát… Ez valóságos dokumentum. Nem maguk mondták? Mindig tudtam én, hogy megvan ennek az értéke. Ilyen kabátot maguk nem kapnak, ha bejárják az országot, akkor se. Mert én sok múzeumban jártam, láttam én ott még olyan majmot is, aki hegedűn muzsikált, de ilyen kabátot… Ilyet nem láttam. A múltkoriban is kérték, ugyi Annus, hogy kérték egy másik múzeumtól…? Azok megadták volna az ötszázat, de nagyon kedves nekem ez a kabát, nehezen válok meg tőle. Mert én ezt az állomásfőnök úrtól kaptam volt, és már akkor is foltos volt, de ezzel mentem a feleségemhez leánynézőbe… Nagyon kedves nekem ez az emlék.

A fiatalok mindent elhisznek, a majmot is, az állomásfőnököt is, de ötszáz lej, az rettenetes összeg, abból három kabátot vehet az ember és nem akármilyent.

– Na jó, de van azon az új kabáton ennyi fót, mint ezen? – magyarázza Borsós. – Hát ne fizessék meg, csak a feleségem munkáját, a verejtékét, amit ráhullatott. Csak a szeme világát fizessék meg, a sok-sok éjszakázást, amit ennek a kabátnak a fódozása megkívánt. A fótokat, mint anyagot nem is számítom, pedig bőranyag is van benne. Csak a munkát fizessék meg. S aztán nézzék… – veti le hamar a kabátot. – Ha nincs ez meg tíz kiló, akkor egy se. Azt is számításba kell ám venni.

Annus csak nézi az urát. Ha húsz lejt kért volna. De ötszázat! Már csak nem bolondultak meg ezek az urak. S félrehívja, odasúgja neki: „Adjad, ha kérik, ne bolondulj, hallod.” „Adom, fiam, adom, de nem hallod, hogy dokumentum? Ezek az állam emberei, te, ezek jól megfizetik.”

– Ötven lejért ideadja?

– Szó se lehet róla. Négyszázért se.

– Hatvan – toldja meg a kalapos.

– Négyszázért vigyék. Fáj a szívem érte, de ha segíthetek a múzeumon… A kultúrotthont is megsegítettem, amikor felépült… S aztán épp a múzeumot ne segítsem?

– Hatvanötöt adhatunk. Egy banival se többet.

Borsós felragyog. Könnyen ígérnek az urak. Lássuk csak, meddig lehet srófolni.

– Legyen háromszázkilencvenöt…

– Adja vagy nem adja?

– Kétszáz – ugrik nagyot Borsós lefele, mert úgy látszik, veszélyes a magasban maradni.

S jól sejtette, hogy veszélyes, mert a fiatalemberek, mint a katonák, egyszerre kelnek fel. Egyik a sapkáját, másik a kalapját teszi a fejére, s indulnak kifelé. Sajnálják a dolgot, de így nem lehet. Kétszáz lej! Annus csak nyel nagyokat. Rettentő dühös az urára. Nem ér az a kabát egy lyukas piculát, s képes alkudozni! „Ha nem bomlottál meg, akkor énnekem ment el az eszem. Add oda, te mamlasz, mert elmennek. Nézz oda, mennek.”

Áron azonban tudja, mi a vásár. Engedni kell a vevőt, hogy távolodjék, s amikor elért már egy bizonyos távolságot, utána kell kiáltani:

– Ide hallgassanak az urak. Százötvenért vigyék…

– Hatvanöt és jó éjszakát.

– Száznegyven.

A kalapos, az idegesebb már kint áll a kapuban. Szidja a sapkást, mert annak mindig ilyen bolondikus ötletei vannak. Amit meglát, az már mindjárt a múzeumnak való.

– Tíz kiló rongyért hatvan is elég.

– Vigyék százért, s fizetnek még egy pakli dohányt…

– Jó éjszakát.

Elment hát a sapkás is. Borsós a kapuig megyen. Lobogtatja a kabátot.

– Kilencvenet adnak? Vigyék nyolcvanért… Hallja… legyen hetven. Egye fene… hatvanöt… s a pakli dohány…

Azok már nem hallják, olyan nagyon dühösek Borsós Áronra. Vagy megbánták a hatvanötöt is. Borsós bosszúsan álldogál a hídon, a tízkilós kabáttal a kezében. Darabokra tépné, de a jó kabátját mégse veheti fel, ha panaszkodni kell a napszámért. Nem mer bemenni. Hallja, hogy az asszony a fedőt csapkodja s kárpál, de mekkora szája van! Most bemenni, végighallgatni? Jobb, ha kint marad. Legalább míg az asszonynak lehűl a mérge…

 

Félrejáró Salamon

 

Szárnyas szeptember

Elment a nyár fehér és fekete napokkal, riadalmas éjszakákkal.

Mikor a gyermektől azt kérdezték: mennél-e kollégiumba? Felsőbb iskolába! Hát mehetnék? Most már igen! Mert olyan idők járnak. S mikor e mesés fordulattal a gyermek álombeli repülései az ébrenlét boldog óráiban is folytatódtak. Mert akármerre szalasztották, néhány futólépés után fölszállt, és a szíve táját bizsergető légsurrogásban röpködött a porba fulladt utcák, terek, szürke tarlók és az örökké zengő nádasok felett.

Mikor szinte egyik napról a másikra meglódult a világ, és annyi minden történt a faluban, hogy azt már nem lehetett kibeszélni, de jóformán megérteni sem a váratlan támadt lótás-futásban és hangzavarban. E húsvéti báránybégetésben, mikor ezüsthangú sírásba juhok altja, berbécsek basszusa elegyedik ritkán. Mikor éjféltájt letartóztatták és elvitték a papot, és valaki – egy titokzatos kéz – megkondította a református templom harangjait. Jég ellen húzta, fellegtelen, csillagos ég alatt. Ez önmagában is kísérteties volt. Mikor azok a sötét, emberi árnyak futottak mind a papilak felé, majd azután egy élesen csattanó puskalövésre szétrebbentek, s némelyek hasra is vágódtak, úgy kúsztak elfelé, kerítések védelmébe, némán a porban. Gyalogos denevérek. Mikor minden emberi vétség és kihágás egy mondatba sűrűsödött és így hangzott: visszafogta a kereket. Amely elindult valahonnan, ment valahová, s augusztusi éjféleken türelmes avagy türelmetlen, rábeszélő és fenyegető beszédek mutattak feléje: íme, az idő kereke! A történelem kereke! Meg ne próbáljátok visszafogni!

De mindez mintha nagyon régen történt volna.

Boldog nyári szállongások után, szeptember kellős közepén álomtalan, mély álomból ébredt a gyermek. Fény verte föl, a petróleumlámpa sárgán repdeső világolása. Odakint sötét hajnal volt. Ikertestvére a régi, ijedelmes éjszakáknak. De bent a kicsi házban megnyugtatóan tollászkodott a fény, akár egy pihenő seregélycsapat. A pufók lámpacső fél pofája kormos lett az este óta tartó szolgálatban.

Táncos pillantással belebámult a gyermek, míg tudomásul vette, hogy eljött a leghosszabb repülés napja. Megdörzsölgette bizsergő vállait és kiugrott egyenest a ház közepébe.

– Jó reggelt, seregély! – mondta az anyja.

Szárnyait rebbentve, boldogan rikkantott a gyermek:

– Heje-húj, édesám! Maguk le se feküdtek az éjjel?

– Majd lefekszünk, amikor meghalunk.

– Atyaságos jóistenem! – ámult a gyermek a virrasztás csodatevésein.

Asztalon két frissen sült kenyér, káposztás lepény, apró sütemény, kanapén vasalt ruhanemű, fűtő mellett a fényesre suvickolt bakancs az iskolai bevonuláshoz. Az asszony kék vászoningre porcelángombot varrt a lámpa fénykörében. Kendős fejét oldalt hajtotta világosság iránt. A fél orcája arany ragyogás, a másik fele északos homály.

– Öltözz fel ügyesen – mondta a gyermeknek. – Mindjárt jön apád és elindultok.

– A keresztapám lószekerével?

– Bizony! – próbált örülni kis keszeg mosollyal az asszony is a gyermek örömének.

Az újból rikkantott és szökdösött bele máris az előkészített, kölcsönpénzből vásárolt új, bolti ruházatába. Kabát ujjával, bőségével, nadrág hosszával kicsit elébe mentek az időnek. Karácsonyig, pláne húsvétig, sokat nő még a gyermek. Addig lötyögjön csak benne. Feltűrték a szárát, jó volt. De ezzel most nem törődött. A rég várt utazás reményeit mondogatta. A csengős lovat ő fogja hajtani. Egyenest a híres kollégium felé – trappolásban. A többit – míg fütyörészett is – hozzágondolta boldogan. Szájtátva bámulják majd a kollégisták a boltozatos kapu előtt. Ki az a zsenge lovaspróféta? Mi jogon vágódik ide közibénk? Mert kiszabadult a mélységből, vizek homályából. Jön, mint a fényes buborék.

– Heje-húj!

Ekkor felsírt az ajtó, belépett az ember.

Hozta magával a hajnal sötétségét.

A szeme: piros álmatlanság. Hamuban izzó parázsmaradék.

Ahogy megállt zordan s körülnézett: mintha idegen házba tévedt volna.

– Mi baj már megint? – kérdezte az asszony.

Az ember legyintett. Ami baj van, olyan, mint a többi. Egyik martalóc-reggel a másikat követi. Leült káromkodva.

– Jön-e keresztapám a lószekérrel? – kérdezte fényes orcával a gyermek.

Ingatta bozontos fejét az ember, sokára válaszolt:

– Keresztapádat az éjjel letartóztatták.

Csönd. A jézusmárjázásból már a pap elhurcolásakor kifogytak volt az emberek. Ama nevezetes puskalövés után torkukra fagyott a jajveszékelés. Nem óbégatott hát egyikük sem.

– Mit csinált? – kérdezte csöndesen az asszony.

– Visszafogta a kereket – mondta az ember.

Kurta, keserű kacagásával jelezte, hogy ezek nem az ő szavai.

Gyeplős, csengős álmaiból számonkérőleg ugrott apja elé a gyermek:

– A ló is visszafogta a kereket? A lovat is letartóztatták?

– A lovat keresztanyád viszi be máris szekerestül a közös gazdaságba.

Elmegy vele a csengő, a diákámító trappolás a tornyos város macskakövein. Könnyét röstellvén elfordult a gyermek, leszegett fővel csapódott saroktól sarokig a házban, míg oda nem keseredett apjának vigasztaló tenyere közé.

– Ne búsulj, fiú! Vonattal megyünk. Nagyokat füttyöget a mozdony, mi csak sétálunk fel és alá a vagonban.

Érdekes lesz bizony. Az ember kiáll az ablakba és azt gondolja, hogy áll, pedig a szaladó lónál sebesebben halad. Ezt a szemberohanó villanyfák jelzik. Ők versenyt futnak a vonattal. És az nyer, amelyik hamarább lemarad.

– Hehe! Ezt add össze!

A gyermek fölnézett hosszan az apjára. Az nyer, aki hamarább lemarad? Szivárgó könnyén át mosolygott a keserves elmejátékon. A gabonaillatú, madárlepte, kicsi állomáson az asszony mindkettejüket elsiratta. Integetve és köveken botladozva még futott is a vonat után. Jajgatásával verébrajokat, fehér galambcsapatot vert föl a rakodón. A vagonok tele voltak ingázókkal és szimulánsokkal. Az ingázó parasztok újsütetű gyári kapusok, bakterek, építőtelepi napszámosok voltak a városban. A szimulánsok majorságot, italt és minden elképzelhető falusi terméket vittek cserébe orvosi igazolványokért, amelyektől beszolgáltatási kötelezettségeik csökkentését remélhették.

Kövérkés, szőke szelídségében, hátán egy idétlen, mord puskával feltűnt az őrmester, minden moccanások számontartója és megítélője. Őt az emberek a hátukkal is észrevették. Buzgó köszöntéseik záporában úgy vonult át a vagonon, mint akit papok szentelnek. Meg-megállt, ide-oda parolázott, lekezelt hosszan az emberrel is.

– Nohát, nohát! Bevonulunk? – kérdezte vidáman.

– Vonulgatunk, őrmester elvtárs – mondta az ember, és felpattant fürgén a padról, hogy helyét átadja a karhatalomnak.

Az őrmester csak kezével intette, hogy nem ül le, odébb megy, az első osztályú vagonba. Ellenben a gyereknek barackot nyomott a fejére, mondván: – Aztán ügyesen tanulj, hallod-e? Apádra ne hozzál szégyent.

– Nem hozok, jelentem alássan! – húzta ki magát a gyermek, a fényes bakancsát összecsattintva.

A kisded haptákolás tetszett az őrmesternek.

– Hehe! – mondta és kacagott körülnézve, ám aki lepengette már neki a reggeli köszönést, merev némaságban bámult maga elé.

A vonat istentelen zakatolással iramodott neki a közeli városnak. Úgy szaladtak szembe valóban a villanyfák is, ahogy vigasztalásképpen szóba kerültek. A kicsi gőzmozdony vidám füttyögetéssel fúrta elé magát a kanyargós völgyön, a folyó mentén, amelynek gyöngyházcsillámlása meg-megszakadt a havas térdén kapaszkodó falvak között. Az ősz tüzei belekaptak már mindenütt az erdős hegyoldalakba. A bíbor lángolásban magányos fenyőfák őrizték magukat, szinte hallható, méregzöld segélykiáltással. Az ablakon át nézelődött hosszan a gyermek, majd azt kérdezte az apjától:

– Ez honnan tudta, hogy én iskolába megyek?

– Kicsoda? – nézett rá merengőn az ember.

– Hát az őrmester.

Törte a fejét egy darabig az ember, majd így szólt:

– Neki mindenről tudni kell.

Aztán hallgattak újból. Ez így van. Széjjelesik az élet, ha valaki nem tartja szemmel.

– Ő lőtt volt az emberek közé? – kérdezte később a gyermek.

– Ez? – rántotta föl szemöldökét az ember. – Ez nem lő. Ez egy rendes ember.

– Barackot nyomott a fejemre – kacagott a gyermek.

– Hát persze – mondta az ember.

A gyermekhez közelebb húzódva, félig suttogó hangon elmagyarázta, hogy rendetlenül lövöldözni csak a háborúban lehet. Béke idején az őrmesternek minden golyóval el kell számolnia. Leltárilag. Mondjuk, felmutat egy üres töltényhüvelyt. Akkor azt kérdik: és a golyó? A golyó hová ment? Kibe lőtte? Mert a halottal is el kell számolni. Jegyzőkönyvileg. Az persze megint más dolog, ha ijesztésképpen a levegőbe lő. De akkor is el kell számolni.

– Az ijedelemmel? – kérdezte a gyermek.

Ezen elgondolkozott az ember. Majd azt mondta:

– Ez nagyon rendes ember. Aki lőtt, az más volt.

Az ijedelem elszámolásának módján nem törték tovább a fejüket.

Az ember kinézett az ablakon. Látta, hogy közelednek a városhoz. Magas betonpartok alatt eltűnt a folyó az erdős hegyekkel együtt. Kétoldalt, fullasztó sűrűségben, apró házak rengetege tűnt föl sárgán, s a szürkeség szennyes változataiban.

– Hű! – mondta az ember. – Mindjárt befutunk az állomásra.

Számba vette hirtelen a csomagokat. A gyermek vesszőkosarát, amely káposztás lepény, csirkesült illatát árasztotta, meg a zöldre festett katonaládát. Annak az oldalán a kis lakat fölé pingálva ott volt a neve. A gyermek azt kérdezte:

– A kulcsot hoztuk-e?

– Hogyne – mondta az ember, és zavart mozdulatokkal a zsebeit kezdte kutatni.

Végül megtalálta a spárgára kötött kis kulcsot. Kivette egyik zsebéből és betette a másik zsebébe. A vonat megállt a rendező pályaudvaron, vesztegelt pöfögve.

Az ember lehúzta az ablak poros üvegét, kifele nézelődött. Mikor a gyermek melléje furakodott a várost ámuló kíváncsiságával, átölelte, feje búbját paskolgatta.

– Mint valami sárkányok – mutatott a gyermek az óriási toronydaruk felé. – Az eget harapdálják.

Az ember megbillentette könnyedén a fejét. Ha valami sárkány: acsarkodjék. Neki más volt a gondja, mert azt mondta:

– Aztán szót fogadj édesanyádnak.

Mutatóujját hosszan rezegtette a gyermek szeme előtt. Az kérdőn tekintett föl rá.

– Miért csak édesanyámnak?

Az ember szipogott, hunyorgott. Jól kérdez a gyermek. Nem félárva, hálaistennek.

– A tanáraidnak is, persze – mondta azután, hogy az apai tanács bölcsebb és kerekebb legyen.

– Az kellene csak, hogy kicsapjanak – mondta a gyermek, miközben éles pillantása megragadt az ember ábrázatán, amely frissen borotváltan is dércsípte volt, ráncaiban megszaporodott.

Apja ránézett, elmosolyodott. Mintha azt mondta volna: téged nem csapnak ki. Álmodban is kacagtál az örömtől, hogy kollégiumba mehetsz. Egy ilyen kacagást nem lehet elkótyavetyélni. Fejedet mindig a könyvekbe fúrtad, betű után nézelődve. Ó, nem féltelek én téged.

Kibukott mégis a gyermek bögyéből a kérdés:

– Hát édesapám nem számít már?

– Miben, te gyermek?

– A szófogadásban.

Felhúzta vállát az ember:

– Hogyne számítanék – mondta félszeg mosollyal. – Csakhogy most édesanyád egyedül maradt.

És egyedülvalóságában mi minden szakadt a nyakába. Sorolni kezdte: a tehén, a malacok, a majorság, a kert, az őszi mezei munka. Az agitátorok, akik mindennap verik a kerítést. Belépni, belépni a közös gazdaságba. Ne fogja vissza senki az idő kerekét. Óriási kerék. Küllői a fellegekbe vesznek. És csak azok látják, akik beszélnek róla.

– Most ez is az anyád nyakába szakadt – mondta az ember. – Hogy a kerék dolgában vélekedjék, ha kérdik. Jön a tél, a karácsonyi vakáció. Nem mondom én, fiacskám, hogy ne menj el majd szánkózni, korcsolyázni. Örülni kell a vakációnak is. De rendezd úgy a dolgod, hogy édesanyád szava ügyében legyél mindig. Ne hagyd magára. Érted? Nem érted. Csak bámulsz nagy szemekkel.

– Hogyne bámulnék! – mondta ijedten a gyermek. – Hát édesapám nem számít már?

– Hogyne számítanék – mondta az ember. – Csakhogy én is bevonulok. Oda, látod, a toronydaruk alá. Az égigérő sárkányok közé.

– Oda minek? – kérdezte a gyermek.

Mutatóujjával az ember hátrabökött az ingázó parasztok felé:

– Aminek a többi. Dolgozni. Nagy építőtelepen jó pénzt keresni.

Néhány hónap alatt összejön egy tehénnek az ára. Meg ruhára, csizmára való.

– Érted, gyermek? Ügyes kicsi csizmát csináltatunk neked.

Az jó lenne. Álombeli csizma. Patkós, rövid szárú. Gyermektáncba való. Egyenesen bámulni való.

– Aztán édesapámat karácsonyra sem engedik haza? – kérdezte a gyermek.

Az ember hátratolta a kalapját, fejét vakargatta, szipogott, majd így szólt:

– Ha jól meggondolom, hazaengednének. De ünnepi napokon megduplázódik a kereset. S nekem az a célom – bökött ujjával a homlokára –, hogy egy nap helyett kettőt vessek a hátam mögé.

– Hűűű! – csodálkozott a gyermek, majd rövidet füttyentett is hozzá. – Erről otthon nem esett szó. Azt gondoltam, hogy az enyém a katonaláda.

– Mert nem figyeltél oda – mondta az ember az álmatlan éjszakába visszarévedezve.

Mikor a komáját megbilincselték, elvitték és kománé földhöz verte magát a nagy sírásban. Mintha meglőtték volna az emberét. Mikor az asszony óbégatva szaladt a meglódult vonat után, és ő vigasztalni szerette volna, de nem jött ki hang a torkán. Olyan nagyon szorult a torka, hogy fölnézett az égre: nem akasztófa alá került hirtelenében? De most már világos a helyzet. Lássuk, merre van a híres kollégium, és főleg a toronyóra. Hogy kifordultak az állomásról, végigbaktattak egy hosszú sugárúton, amely elvezette őket a főtérig, színes tornyok alá, értelmetlenül tülekedő népek hullámai közé, csilingelő konflisok, autóbuszok irdatlan zajába. Valahonnan katona pléhzenekar tombolt elfelé, de masírozás nem volt sem előtte, sem utána.

– Kinek zakatolnak ezek? – forgatta fejét az ember, hogy a toronyórát felfedezze.

– Ha nem egyéb, az édesapám katonaládájának – mondta a gyermek és nevetett.

Évszázados falaival, rengeteg ablakával magas dombról borongott le rájuk a Kollégium. S ahogy nyújtogatta nyakát az ember, észrevette jó magasan a toronyórát is. Kis híján hét órát mutatott. Nézték, várták, hogy üssön is.

– Ha nem üt, akkor nem ér semmit – mondta az ember.

Aztán megszólalt szép, dallamos hangon az óra. Tizenegyet ütött, hetet mutatott, s valaki megmondta nekik, hogy az idő pontosan nyolc óra.

– Ez már igen! – mondta az ember, és elindult a kollégium felé.

A gyermek még ottragadt egy pillanatig. Az órát bámulta.

– Mint az új nadrágom – mondta.

– Mi van a nadrágoddal? – állt meg az ember.

– Az összes eljövendő ünnepek belé vannak kalkulálva – nézte magát a gyermek.

A boltozatos kapu előtt már nagy volt a tülekedés.

Egy kajla bajszú és mogorva pedellus vette számba egyenként a kisdiákokat, s irányította valamennyit az internátus felé. A nagyobbak csak odaköszöntek neki, és rohantak felfelé máris otthonosan a fényesre sikált kőlépcsőkön. Szekér oldalához kötve csengős ló zabot ropogtatott a kapu sarkában.

– Éppen olyan, mint a mienk lett volna – mondta a gyermek, de az ember már toszogatta a mord pedellus elé, aki számba vette, és elmagyarázta, hol lehet majd a szalmazsákot zabszalmával teletömni.

Elbúcsúztak egymástól nagy hirtelenséggel. A gyermek riadt volt, a kőkapu sötét torkát nézte mindegyre, ahol a csengős ló nyakán táncolt a fény.

– Akkor ugye mindennap találkozhatnánk? – lépett vissza az apjához.

– Úgy kéne – ingatta fejét az ember, és katonaládáját felkapva a kijáratnak iramodott.

A gyermek eleresztette a vesszőkosarat és utána kiáltott:

– Édesapám!

– No! – állt meg az ember.

Kettőt szökkent a gyermek, s már ott csüngött az ember nyakában, riadalmas arcát a melléhez szorítva. Akár az anyja, gondolta az ember. És hogy került vajon haza onnan az állomásról? A rengeteg madár felrepült, amikor jajgatni kezdett, de végül úgy tűnt el maga is, mintha velük együtt égbe szállott volna.

– Hát nem nézi meg belülről is az új szállásomat? – kérdezte a gyermek.

Az ember letörölte a gyermek könnyét, vigasztalta:

– Jövök legközelebb.

– Azok a toronydaruk várhatnak még! Várhatnak még!

Ezt a gyermek már kiáltva mondta. Sírásba fúló, éles hangjára felkapta fejét a pedellus. Az embernek erejébe tellett, hogy a görcsösen reácsimpaszkodó gyermeket a talpára állítsa:

– Nem várnak! Érted? Eredj! – szólt rá indulatosan. – Ne bámuljon minket a világ.

Elment szó nélkül a gyermek. Eltűnt a kapu torkában.

– Azt a hétszentséges… – fújt nagyot az ember. A zsebéből papirost halászott elé. Utcaneveket olvasott le róla. Első volt a Pacsirta utca. Azon végigment, majd bekanyarodott egy másikba. Annak is valamilyen madárneve lehetett, pontosan nem értette, csak silabizálta a papírja szerint románul. A harmadik utca tábláját meg se nézte már. Magas kőfal, őrtorony, benne puskás katona jelezte, hogy jó helyen jár. S meglátta messziről a kövérkés őrmestert is, akivel otthonról együtt indultak volt. Az dühösen intett feléje. A mozdulattal futásra biztatta volna, de nem futott az ember, csak meggyorsította a lépteit.

– Elkéstünk, hallja! – kiabálta magas hangon. – Nem úgy beszéltük meg, hogy hétkor találkozunk?

Az ember hamuszín orcával állt meg előtte.

– Igyekeztünk – mondta. – Eleget igyekeztünk.

Az őrmester káromkodott, mert ő már szökésre gondolt, becstelen szószegésre. A szószegés pedig azt jelentette volna, hogy őt lefokozzák, levetkőztetik, kirúgják a rendőrségből. Rendben van, mondta elismerőleg, kapott az embertől egy demizson bort, aminek fejében hatalmas bizalomról tett bizonyságot. Nem kísérte be a börtönbe csőre töltött fegyverrel; elhúzódott a szomszéd vagonba, ne lássa, ne tudja meg a gyerek, mi történik az apjával. Ekkora ijedelem viszont, valóságos nyavalyatörés, amit kiállt a várakozásban, nem egy demizson bort, de százat sem ér meg, legközelebb tehát ne számítson semmilyen szabálysértésre. A kutyakrisztusát neki!

– Na már aztán! – mondta az ember.

– Hát éppen ez az! – morgott megenyhülten az őrmester.

A nagy vaskapu mellett kicsi vaskapu volt, azon beléptek, ott is fegyveres őr haptákolt. Rácsos ablakú szobácskában egy kajla bajszú idősebb altiszt, aki a kollégiumi pedellushoz hasonlított, ismerősként köszöntötte az őrmestert.

– Mit követett el? – kérdezte a katonaládás embert végigmustrálva.

– Amit a többi – mondta az őrmester. – Visszafogta a kereket.

Nevettek illedelmesen.

– S mennyi?

– Nyolc hónap – mondta az őrmester.

– Nem sok – hangzott a nyugodt megállapítás. – Ez igazán nem sok.

Az őrmester lekezelt hosszan az emberrel. Vigasztalta, ismételvén, hogy a nyolc hónap igazán nem sok. Hamar eltelik. Az ember észre sem veszi, s már jön a szabadulás.

– Gondolom, így van – mondta az ember, és hosszan, riadtan nézett az őrmester után.

Üzenni kellett volna vele, gondolta. De mit? Tulajdonképpen csak eligazítást egy zavaros látomás folytán, amelytől, úgy érezte, nem látja tisztán a való világot. Hogyha netalán ott találná még az asszonyt a kicsi állomáson a fehér galambrajban, mondja meg neki… Oldalán hatalmas pisztollyal foglár jött, s intette némán: befelé! Az immár láthatatlan toronyóra tizenkettőt ütött, de hogy hányat mutat, s valójában hol tart az idő, nem lehetett tudni.

– Hát akkor most mennyi lehet? – fordult gyanútlan bizalommal a foglárhoz, aki megállt helyben, mintha nyakon ütötték volna.

– Itt maga csak akkor nyitja ki a száját, ha kérdezik. Megértette?

Az ember nagyot nyelt, bólintott.

A fejében galambok szárnya csattogott.

 

Misi, a csillagos homlokú

Megnőtt a gyerek, és ez volt a baj.

Átvészelte a zord teleket, járványos tavaszokat, az éhséget és a báró úrék konyhájából kapott avas ételmaradékot. Mintha csodálatos erő óvta volna, úgy lépegette át apró lábaival a nehéz esztendőket.

Pedig sokan mentek el abban az időben, ezerkilencszáznegyven táján. Fejőstehén, tűzifa és orvos híján sok festetlen gyerekkoporsóval bandukoltak ki a parasztok a temetőbe.

Bitang Misin nem fogott a halál.

Szirmai ispán úr, az apja, ha decemberben, hóhulláskor még mezítláb látta, felderült, és kezdte vigasztalni magát: „Úgy, úgy! Hátha eltakarít egy kis tüdőgyulladás, agyhártyagyulladás.” De csak a kívánsággal maradt, meg azzal a csúnya folttal a magyar úri becsületén, hogy törvénytelen gyereke van, méghozzá a cigánysoron lakó román leánytól. Ezt a mind kényelmetlenebbé váló érzést nem annyira a lelkiismerete okozta, mely erős volt, sok mindent elbírt, hanem: a társaság. A leendő anyós, aki gyűlölte a román parasztokat, s a menyasszonya, aki buzgó katolikus volt, és igen-igen kényes az ispán úr hírnevére.

A gyerek, míg kicsi volt, nem okozott gondot. Elvegyült a többi között, mint a kismalac a kondában. Senki sem törődött vele. De Szirmai úr egy napon arra lett figyelmes, hogy – épp a házasodása előtti hónapokban – mind több szó esik a faluban a törvénytelen gyerekéről. „Né csak, hogy előtűnt!”

Őszre tél, tavaszra nyár, s a kis vadfa benőtt az ablakon. Már napestig csavarog a malomban, kocsmában, mindenütt, ahol sokadalom támad, s ötven baniért, egy-egy almáért csűrdöngölőt táncol.

Kérdik tőle:

– Hogy hívnak?

– Szirmai Misi.

– Ki az apád?

– Az ispán úr, Szirmai Misi.

– No, akkor te vagy a kisispán. De mondd meg apádnak, adjon egy kiscsikót a báró úr méneséből. Nem illik neked gyalogosan járni. Ha látod, szaladj utána, kiáltsad: „Édesapám, adjon egy csikót!”

Tetszett ez a játék a parasztoknak.

Az igazgató tanító, aki valamiért összezördült az ispánnal, zöld kalapot vett Misinek, s belé mátyástollat. Hogy minél inkább hasonlítson a kicsi ispán a nagyhoz. Lássa a világ, szörnyülködjék a mama s a menyasszony, amikor Misi megáll a dombon, és torkaszakadtából kezdi kiabálni:

– Édesapám! Adjon egy csikót!

A gyereknek is tetszett ez a játék. De néha váratlanul elszomorodott, és akármit ígértek neki, nem táncolt, nem kiáltott az apja után. Csak ténfergett otthon az udvaron, bámulta az embereket, akik a csütörtöki vásárból jöttek hazafelé, s fájdalmas irigykedéssel kérdezgette a gyerektársaitól: „Mit hozott édesapád?” Az egyiknek cukorfütyülőt, a másiknak tükrös pogácsát, mindnek hozott valamit a vásárból az édesapja. Neki nem hozott semmit senki sem. Az édesanyja egy esztendőben egyszer ha vásárba ment, s akkor is azt mondta: „Összeverekedtek a vásárosok, felborultak a sátrak, nem hozhattam neked tükrös pogácsát.”

Egyszer azt álmodta Misi, hogy újra kint állott a dombon, ott ment el a ménes, s gyönyörűséges lován oldalt az édesapja. Utánakiáltott: „Édesapám, adjon egy csikót!” Akkor az ispán úr odalépett hozzá, kiszállt a cifra nyeregből, megsimogatta a fejét, és így szólt hozzá: „Melyiket akarod? Válassz magadnak egy kiscsikót.” S valahonnan, mintha csak az égből ugrott volna le, máris ott termett egy csillagos homlokú kiscsikó. Misi felpattant a hátára, úgy vágtatott vele az illatos mezőkön. Reggel, mikor fölébredt, arra is emlékezett, hogy milyen jólesően fütyült a szél a füle mellett.

Ez az álom hetekre elszomorította. S kereste mindig az alkalmat, hogy közelebbről és igazából megszólíthassa az édesapját.

Hát, egyszer ott ment el az ispán úr gyalogosan az iskola előtt, a csizmaszárában a kis vérvesszővel, amelyet felügyelet közben szokott suhogtatni a napszámosok háta mögött. Misi nyomába eredt, utolérte és elkiáltotta magát: „Édesapám!” Az ispán úr nem hallotta meg, pedig csak néhány lépés választotta el őket egymástól. Misi másodszor is utánaszólt, és akkor jött rá, hogy hiszen ő nem kiáltott, csak önmagának suttogta nagy riadalommal, hogy „édesapám”. Az ispán úr meghallotta a szuszogását, visszafordult, és megszólította.

– Mi az, komám? Hova szaladsz?

– Megyek… megyek az iskolába – mondta Misi elfúló hangon.

– Ki tanított arra, hogy utánam kiabálj?

– Nem… – nyekeregte Misi. – Én nem kiabáltam… csak mondtam, hogy kiscsikót… de csak úgy mondtam…

– No, itt van… vegyél magadnak cukrot, és többet ne kiabálj.

Az ispán úr egy lejt nyomott a markába.

Misi úgy vonult be az iskolába, mint valami herceg. Szünetben töltött cukorkát vásárolt, és boldog büszkeséggel osztotta szét a társai között. „Édesapámtól kaptam – dicsekedett. – Együtt jöttünk a reggel, és azt mondta, kapok tőle egy csikót is. Azt adja nekem, amelyiken vasárnap kilovagoltam a mezőre. Szép csillagos homloka van, úgy nyargaltam, fütyült a szél a fülem mellett.”

– Hazudsz, Misi! – mondták a gyerekek. – Nem volt annak csillag a homlokán.

És ettől kezdve tréfásan úgy nevezték: „Misi, a csillagos homlokú”. „Né, Misi, csillag van a homlokodon!” Misi nem haragudott ezért. Csak mosolygott, és szövögette az álmait a gyors lábú csikóról.

De amikor egy napon az édesanyja sírva ment haza az uradalomból, és elmondta, hogy nem adnak neki több napszámot, mert a fia az ispán úrral csúfolkodik, Misi rádöbbent, hogy ő nem fia – csak szégyene az ispán úrnak, és elhatározta: megbosszulja magát rajta.

És ennek is eljött a napja.

Egy őszi reggelen magyar csendőrök vonultak be a faluba. A községházában letépték a falról a román király képét, és helyébe akasztották Horthy Miklósét. A régi jegyzőt elcsapták – és helyébe ült az ispán úr apja. Az ispán úr pedig elhatározta, hogy a nagy nap örömére – megházasodik.

S nagy sütés-főzés kezdődött az uradalomban.

Tyúkot, libát, malacot öltek, hatalmas fazekakban töltött káposzta rotyogott, s a cselédleányok nem győzték a sok finom, nemzeti színekben pompázó tortát behordani a hűvös kamrákba. Az udvaron, a nagy eperfa alatt kormos üstökben főtt a gulyás, amit a cselédségnek szántak, s megtelt a falu a finom illatával. A kocsisok fényesre pucolták a gumiráfos hintót, a zenészek már déltájt muzsikálni kezdtek, az ispán úr parancsára a himnusszal fogadták a kocsin, lovon, autón érkező úri vendégeket. Három napig tartó fényes esküvőre készülődtek.

Misi egész nap ott csellengélt az uradalomban. Éhesen, bódultan bámulta a vidám, díszmagyarba öltözött urakat, a fényes hintókat, a tüzes lovakat. Azt is eltűrte, hogy a kocsisok csúfolódjanak vele. „No, kisispán, az apád megházasodik. Mondd meg anyádnak, ne várjon rá, mert szegény, és rossz a keresztlevele.”

Misi nem értette, miért emlegetik az édesanyjának a keresztlevelét, ő csak annyit tudott, hogy az ispán úr megházasodik, s ők nem kapnak az uradalomban napszámot őmiatta. Mert kiállott a dombra és utánakiabált.

Délután a vőlegény s a menyasszony, a kölniillatot árasztó, suhogó ruhás násznéppel a nyomában, elindult a templomba. A hosszadalmas szertartást, amely szép hálaimával kezdődött, és a himnusszal végződött, Misi is végighallgatta. Az édesanyja is ott volt, sápadtan és közönyösen bámészkodott az egyik oszlop mögött. Misi odabújt hozzá, szólni szeretett volna valamit, de pisszegni sem mert az ünnepélyes hangulatban. Azt akarta mondani: „ne búsulj, édesanyám, elmegyünk majd egy másik uradalomba, ott kapunk napszámot”. Aztán felbúgott az orgona, a nép kivonult a templomból, és a sok kocsi a parókia elé sorakozott. Az ifjú pár bement a paphoz, hogy nevét az anyakönyvbe beírják.

Ekkor találta ki Misi, mit kell tennie.

Behúzódott a kapu mögé, meglapult, és várt szívdobogva. Várt sokáig, a kis fekete homlokát ráncolva, teli félelemmel és vakmerőséggel. „Ha én az ő szégyene vagyok, lássák, hogy az vagyok” – ez volt egyetlen gondolata, ugrásra készen várta, hogy a tervét véghezvigye. Kilépett aztán az ispán úr, karján a feleségével. Peckesen vonultak ki a kapun, és hosszadalmasan rendezkedve foglalták el helyüket a gumikerekű hintóban. A násznép hintói is felsorakoztak, a kocsisok büszkén táncoltatták a kövér lovakat, s leghátul a stráfszekereken rázendítettek a kolozsvári cigányok.

Amikor pedig az ifjú pár lovai megugrottak, Misi kivágódott a kapu mögül, felkapaszkodott hátul a hintóra és a menyasszony s a vőlegény közé hajolva, torkaszakadtából, majdnem önkívületi állapotban, vékony csengő hangon kezdte kiabálni:

– Édesapám, édesapám! Adjon egy csikót!

A menyasszony halkan felsikoltott, az ispán úr hátrafordult, s hogy Misit meglátta, visszafojtott haraggal, kínban mosolyogva szólt rá:

– Mars le innen!

De Misi az útszéli bámészkodó parasztok hangos kacajára csak azt kiabálta a tengelyen ugrándozva:

– Édesapám, édesapám, adjon egy csikót a fiának!

Az ispán kivette a korbácsot a kocsis kezéből, s kettőbe fogva, jobbról és balról is arcul ütötte Misit. A vére is kiserkedt tőle. Elvesztette a szeme világát, a nagy vágtatásban minden összeborult előtte, de belekapaszkodott a lehajtott félfedélbe, s kiabált, kiabált, már maga sem tudta, mit mond, csak azt tudta, hogy az apjához szól és véges-végig az utcán a parasztok harsányan kacagnak.

Ekkor egy erős kéz mellen ragadta, és a következő pillanatban Misi szeme elől eltűnt az égbolt, el a falu a kacagó parasztokkal, hintórugók, kerekek, tengelyek, patkós lólábak villantak el fölötte, s amikor a harmadik kocsi lovai az ijedt kocsis mozdulatára hirtelen fölágaskodtak, és megreccsent a rúd, már mozdulatlanul feküdt a porban.

Vérszín homlokán, ha ott volt, kihunyt a csillag.

S a hirtelen támadt csendben már csak az ő hangja zengett vissza a messzeségből:

– Édesapám, édesapám, adjon egy csikót!

 

Karikás költekezik

Mint a kacagás rebbent végig a falun a hír, hogy elérkezett a nagy költekezés ideje. A kollektív gazdaság földjeiről elkelt már a sok kövér paprika, piros paradicsom, a kék levelű káposzta, elhordták a fehér tyúkokat, libákat, s a cukorrépáért is jól fizetett a gyár. Az elnök s a könyvelő hajnalban érkezett a bankból; átalvetőben hozták a pénzt a tagságnak.

Szombati nap, borús délután.

Karikás Ferenc feszesen, komoran ül a könyvelő asztala előtt. A kezét összekulcsolta, mintha imádkozna. Pedig nem templomos ember. Már csak nagy néha jut eszébe az Isten, mint valami fakuló, távolodó emlék, de nem kapkod a jobb keze után, hogy lábra emelkedjék. Ő már a lábára állott, biztonságosnak érzi az életét. Talán azért ül most is úgy, mint aki mindjárt megszólal, és elnémul a világ körülötte. De biztonságérzete csak addig tart, míg rá nem kerül a sor az osztásnál. Mert ahogy a könyvelő azt mondja: „na most, Ferenc, rajtunk a sor” – megdobban a szíve, dubogni kezd a halántéka, s könnyű, jóleső bizsergés fut végig a hátán.

Az ő pénzét számolják.

A szemüveges könyvelő fürge ujjakkal számol. Kiskereskedő volt, sót, paprikát árult, ért hozzá. Számol – és közben – Karikás nagy rémületére – a mennyezetet, az ablakot nézi. Az ablakon túl az elnök felesége hajlong a kertben, a kiásott tormát gyűjti a kötényébe, azt nézi. Később a menyecske elindul, egyenes derékkal, feszülő mellekkel, a csípője reng, akár a bölcső, s erről, ki tudja, mi jutott eszébe a könyvelőnek. Karikás a vékony, fürge ujjait figyeli, nem tetszik neki, hogy olyan gyorsan számol, és az sem, hogy közben másfelé pillogat.

– Nem lehetne lassabban, Szacsvai elvtárs? Vagy esetleg a menyecskét elengedni… hogy menjen dolgára… – szólal meg Karikás.

– Hatezer-kétszáznegyven! – mondja válaszként a könyvelő, s bámulja tovább az ablakot. – Számolja meg.

– Hö! – rezzen meg Karikás. Pislogni kezd, sóhajt és mintha templomba lépne, leveszi a kalapját. Ennyi pénzt ő még nem látott egy helyen. Még a papnál sem, pedig annak volt pénze.

– Mennyi volna?

– Hatezer-kétszáznegyven. Számolja meg, s ne jöjjön vissza holnap, hogy hiányzik…

Az ember nekigyürkölőzik, mint Toldi Miklós a bikának. De nem tud olyan gyorsan számolni, mint a könyvelő. Az ujjai vastagok, lusták, bütykösek. Harmincévi szolgálat alatt, míg a papnál a ganét hányta ki az istállóból, nem volt ideje az ujjaira ügyelni. Meg a sok kőfejtés, rigolírozás, kaszálás, erdei favágás, napszámoskodás a csontfagyasztó hidegben – mindez odanehezedett a bütykös ujjaiba.

Számol az öreg, fél óráig is elpiszmog a rettenetes összeggel. Már verejtékes a homloka. Megszámolja, s hallgat bizonytalankodva. El is menne, meg nem is. A könyvelő észreveszi, hogy tekergeti a nyakát, s megkérdi:

– Megvan? Holnap aztán ne sírjon, hogy kevesebb…

– Kétszázzal több – vallja be Karikás, olyan hangon, mintha lopott volna.

Szacsvai azonban annyira biztos az ujjaiban, hogy azt mondja: hát akkor isten áldja meg, legyen boldog a kétszáz lejével. De ezzel csak megijeszti Karikást. Mert hátha kevesebb, s akkor ő hogy menjen el úgy, hogy többet viszen?

– Megszámolom még egyszer…

– De húzódjék innen, oda né, a sarokba, Ferenc bácsi. Mások is jönnek, ne zavarjuk az osztást.

Karikás behúzódik a sarokba, leül a padra, kalapját a térde közé veszi, abba számolja a pénzt. Nagyság szerint rakja stószba a bankókat, megnézi, hogy nem hiányzik-e valamelyiknek a sarka, az egyik százast pedig, mivel gyanúsnak tűnik, az ablak elé tartja, a világossághoz.

– Nem tojás az, Ferenc bácsi, nem kell lámpához tartani. Mennyi van?

– Háromszázzal kevesebb.

– Menjen már haza, jóember, ne bolondozzék velem.

– Megszámolom még egyszer, Szacsvai elvtárs.

– Itt kapja magát az újesztendő. Adja ide azt a pénzt. Álljon ide, s nyissa ki jól a szemét – mondja ingerülten a könyvelő, s kezdi számolni sebesen a pénzt, csak úgy villan a sok kék bankó.

Karikásnak káprázik a szeme, s amikor kiderül, hogy a könyvelő nem tévedett, röstelkedve, s ímmel-ámmal megyen ki az ajtón, mert még mindig nincs meggyőződve az elszámolás pontosságáról. Öt perc múlva vissza is szól neki:

– A tavaszon a gyümölcsfaültetésnél volt egy fél normám, azt beszámították?

– Mindent beszámítottunk! A vasárnap délutáni alvást is beszámítottuk!

Karikás behúzódik odakint a gépszínbe, letelepszik a vetőgép rúdjára – számolni. Elölről kezdi az egészet. Ha hiány van, nem mondhatja a könyvelő, hogy hazamenet, az úton vesztette el, mert igazolhatja: „né, uram, csak idáig mentem, itt voltam húszlépésnyire, a gépszínben.” Amikor aztán – fél óra múlva – kénytelen megállapítani, hogy mégiscsak okos ember a könyvelő, biztosan mozog az ujja, megtörli a homlokát, nagyot szusszan, s kihúzza magát.

Úgy tűnik neki, hogy ahogy fölegyenesedett, kisebb lett a világ körülötte. „Hazamegyek, és kivágom a töméntelen pénzt az asztalra.” Mi lesz abból! A felesége, az anyósa, a három fia úgy tekint majd föl rá, mint Szent Cecília a jóistenre. Mindig azt mondták neki: „Te tajdag, te bumfordi, egyebugya, te tökagyú, nézd az élelmesebbjét, mind mozog és leszedi a tejfelt, csak neked marad mindig a savója!” Hányszor megalázták, mennyit bántották, mert jó szíve volt, élhetetlen is volt, szegény is volt, s nem acsargott a máséra. „Hát most itt az igazság az én rongyos kabátomnak a nagy belső zsebében!” Odadugta a pénzt, meg is lapongatta, eligazgatta, hogy jó fekvése legyen, s most csak úgy feszül tőle a bal oldala. „He-he! – kacag magában. – Kibéleltem a kabátomat. Jó kis bélése van, a kiskacrát neki!”

A füle mögül két szivarvéget veszen elő, mert a kövérebbjét – spórolás végett – oda szokta ragasztani a fülének a belső karimájára. Eldörzsöli a markában, újságpapírba facsarja, rágyújt s elkezd berzenkedni:

„Na, most halljam, hogy tajdag, egyebugya, most lám, ki szedi el a tejfelt énelőlem! Nézzétek meg, milyen lesz a házam négy hét múlva. Az agyagos földjét bepadoltatom, olyan lesz, akár a tiszteletes úré, csak úgy kopog majd, amikor elunom magam és hátravetem a kezem s elkezdek sétálni rajta. A cövekes ágyat a szemétre vetjük. Kihúzom a cövekeket a földből, ne virágozzék ott alattam a fűzfa. S a háztetőre kéményt rakatok. Pirosat. Ne gyűljön meg nekem a füst a házban, hogy ha melegedni akarunk, sírni kell hozzá, mintha örökösen halottunk lenne. Arra aztán rakjon fészket a gólya!”

A gólya! Ezen elmosolyodik. Hogy eszébe jutott a gólya. Aki sohasem rakott fészket a házára, pedig ifjúkora óta hogy szerette volna. Mert gólya akadt volna, de nem volt kéménye. Sem gémeskútja. Sem istállója, hogy legalább a fecskék csiviteltek volna körülötte. Csak a veréb, az gyűlt mindig a padlásra. Igaz, haszna is volt madarakból; régen, amikor olyan bizonytalan volt az életük, mint a kutya vacsorája, galambokból kitelt egy gyenge paprikásra való a gyerekeknek, akik örökösen húsért kiabáltak. De most gólya kerül a kéményre. Majd csak akad vagy egy, amelyik még nem telepedett meg sehol. Ha más nem, egy árva, özvegy gólya.

A baj ellenben az, hogy az asszony költekezni akar. Rádión, függönyökön – s vaskanalakon jártatja az eszét. Nem állhatja már a szájában a fakanalat. Hat darab fakanál van az ajtó belső pántjába szúrva, de neki az kell, hogy amikor kihúzza, zörögjön az asztal fiókja. „Na, ezzel még várhatunk. Először a padló, a kémény, aztán ruha, csizma s majd jövőre megvesszük a vaskanalakat is.”

Így vitatkozik magában az asszonnyal, s amikor a ház előtt felrebben az álmodozásból és zsebéhez kap – nincs sehol a pénz.

Mintha meglőtték volna, úgy kap oda másodszor is a szíve tájához. Üres a zsebe. Elsápadva tapogatja végig magát, kifordítja a zsebét, s végül, nagy riadalmában a kalapját is leveszi, abba is belenéz. Nincs a pénz! Elölről kezdi a kutatást. Visszagyúrja a zsebét, begombolja a kabátját, s megmerevedik, behunyja a szemét, még egyszer végiggondolja, hogy indult, mit csinált, hogyan igazgatta el magát, s óvatosan kezd újra kutatni. „Csak lassan, csak nyugodtan, Karikás, mert itt van valahol” – csillapítja magát, de már remegnek a bütykös ujjai, lábából elszállt az erő, s a szíve kettő helyett hármat, négyet ver. „Istenem! Elvesztettem!” – jajdul fel hangtalanul, és rogyadozó inakkal rohan vissza a gépszínbe. – Hová szaladsz, Karikás? – kérdi valaki, de nem válaszol neki. „Hogyne, hogy elkezdje keresni és aztán megtalálja.” S amíg a másik látja, nem is úgy szalad, mintha keresne valamit. Csak siet, mert dolga van.

A gépszínben, azon a helyen, ahonnan elindult, ahol a pénzét megszámolta, ott ül az öreg nappali őr, nagy bottal a kezében.

– Mi baj van, Karikás?

– Nincs semmi baj.

– Megijesztett valaki?

– Nem… nem ijesztett…

– Ülj le, pihend ki magad.

Karikás nem ül le. Ijedt tekintetével végigsepri a gépszín földjét, számba veszi az öreget is, a zsebeit kezdi figyelni, hogy melyik dudorodik, mert csak ő találhatta meg. „Nála van a pénzem, s nem adja ide!” – rémüldözik Karikás, és szikrát vet a szeme, ahogy reátekint.

– Te, mért nézel úgy engem?

– Csak nézlek…

– Elkergettek hazulról?

– Engem?

– Úgy nézem. Mintha elszalasztottak volna valahonnan.

Karikás legyint, s nem tudja, mit szóljon. Ha elárulja az öregnek a nagy szerencsétlenséget és elterjed a híre és mindenki elkezd az udvaron, a kertben kutatni, valaki csak megtalálja a pénzét, de nem biztos, hogy visszaadja. Hallott ő már ilyet.

A szemével kutatja hát az öreg zsebeit. De lapos mindenik. A kabátja alatt nincs mejrevaló, az alá tehát el nem rejthette. Az inge alatt sincs, mert ha ott volna, látszana. Csak a kalapja gyanús, mert igen-igen könnyedén áll a feje búbján. Mintha ki volna tömve belülről. „Ott a pénzem!” – nyilallik belé, s nézi megbabonázva a kalapot.

– Valami bajod van, Karikás? Kimentél a színedből.

– Hol vetted azt a kalapot?

– Ezt a kalapot? A vásárban…

– Mutasd csak.

– Ho-ho! Ilyenkor meghűl a fejem. Ősz van, Karikás.

– He! Mi van alatta?

– A fejem – mondja az őr mosolyogva, s olyan tartást veszen fel, mint egy pártás lány. – Tizenöt esztendeje hordom ezt a kalapot, egyszer sem jutott eszedbe, hogy megkérdezd, hol vettem. Te, Karikás, mintha meg volnál zavarodva. Erősen kóvályog a szemed.

Karikás hallgat egy darabig, aztán faggatni kezdi az öreget; mikor indult el hazulról, mikor ért a színbe, s mi végett áll ott a bottal a kezében. Titokban, hogy a másik észre ne vegye, még egyszer körültapogatja magát. Benyúl a zsebébe, az ijesztő ürességbe, s érzi, hogy elhagyja újból az ereje, mindjárt elnyúlik a vetőgép mellett.

– Tán beteg vagy – szól az öreg. – Most, amikor a sok pénzt kiosztották.

– Nem vagyok beteg. De neked mitől van olyan jó kedved? Tán találtál valamit?

– Nincs nekem olyan szerencsém.

Az őr eligazítja a fején a kalapot. Lejjebb húzná a fülére, de az a valami tartja, nem engedi. Karikás már azon van, hogy mindjárt torkon fogja a barátját, de eszébe jut, hogy az a dohányát szokta a kalap alatt tartani.

– Nem adnál egy szivart? – próbálkozik újra.

– Megsegítelek.

Az öreg benyúl a zsebébe, s tiszta új, gyönyörűen díszített nikkeltárcából kínálja Karikást bolti cigarettával.

Az csalódottan gyújt rá.

– Ilyen még a papnak sem volt – mutat a tárcára, s megvillan benne, hogy ezt az ő pénzéből vették, pedig jól tudja, hogy nem vehették.

– A fiam hozta Kínából – dicsekszik az öreg. – Ajándék.

– Jó messziről hozta.

– Nagy vásárt csinált ott. Elküldték a minisztériumból, eladott vagy hétszáz traktort. Na, szólj hozzá! Azt mondja, olyan jó piac volt, fél óra alatt elkelt mind a hétszáz. De az utolsónál kikötötte, hogy a tárcát is adják, mert erősen megtetszett neki. Te Karikás, téged ráz a hideg.

– Nem találtál itt semmit a rúd mellett?

– Nem. Én nem találtam soha semmit. Másnak mindig szerencséje volt, nekem soha. – S megigazítja a fején a kalapot.

– Hát ha találtál volna, visszaadnád annak, aki elvesztette?

– Hogyne adnám vissza. Ami a másé, az legyen a másé.

– Esküdj meg, hogy nem találtál semmit.

– Mit vesztettél el?

– Először esküdj meg.

– Nem esküszöm. Nem szoktam.

Karikás elszánt mozdulattal lekapja az őr fejéről a kalapot.

És kihull a sok pénz alóla. Százasok, huszonötösök, tízesek, repülnek szerteszéjjel, mint a hulló falevelek. Karikás néhány pillanatig dermedten bámul az öregre, aztán ráveti magát, a torkát kezdi fojtogatni; már nem is a méreg dolgozik benne, hanem a nagy, végtelen csalatkozás, hogy ilyen emberek is vannak, akik megtalálják az egész évi keresetét, és nem adják vissza neki. Az öreg prüszköl és fújtat, a csontos ökleivel védekezik, segítségért kiabál. „Ki akarsz rabolni, te gyalázatos!” „Itt a pénzem, az én pénzem, itt vesztettem el és nem adtad vissza, te tolvaj!” – sziszegi Karikás, és az öreg torkát elengedve a pénzt kezdi összeszedni a földről. Az öreg hátulról csimpaszkodik belé, a bocskorával a lábikráját rugdossa, belekapaszkodik a kabátjába s felkiált:

– Állj meg, boldogtalan. Valami itt van a bélésben.

– Hol? – fordul meg Karikás.

Leveti mindjárt a kabátját, kiszakítja a bélését, hát ott a sok pénz. Az ő hatezer leje. A három tehénnek az ára. A padló s a kémény, a gólyafészekkel.

Megvan a pénz, de a szégyentől nem bír megszólalni. Összeszedegeti az öreg bankóit, letisztítja róluk a sárt.

– Ne haragudj, Mihály. Bocsáss meg nekem… Elborult az eszem…

Az öreg fedetlen fővel, felborzoltan, a dulakodástól s a méregtől vérmes szemmel, remegő inakkal ül a vetőgép rúdján, s végtelen szomorúsággal nézi Karikást.

– Kibújt belőled az ördög – mondja. – Elfelejtetted, hogy nekem is osztottak. Egész esztendőben együtt dolgoztunk, fáradtunk, bíztunk egyik a másikban, s most, hogy a sok pénz a kezedbe került, nekiesel a torkomnak. Már kiesel az emberek közül. Már csak magadat látod.

– Ne haragudj, Mihály… – kérleli Karikás. – Bocsáss meg nekem…

Csak ezt tudja ismételni, úgy elszorult a torka a nagy szégyenkezésben. Kezét nyújtja az öregnek, tétován s kínnal mosolyogva kapkod a marka után.

– Nem haragszom… mert szegény ember voltál, és harminc esztendeje vársz a mai napra – enyhül meg az őr, miközben a pénzét rakosgatja vissza a kalapba. – Ide rakom, tudod, mert most hazamegyek, azt kérdi az asszony, nos hol a pénz, mondom, nincs, nem adtak, erre aztán elkezdi kutatni a zsebeimet, s én leveszem a kalapom… Hehe! Megugratom egy kicsit az öregasszonyt.

S kacag hozzá gyerekes örvendezéssel.

– Nem volt soha semmid, Karikás, és megijedtél, hogy nem viheted haza a nagy örömet a családnak. De a torkomnak azért békét hagyhattál volna. Mert jövőre is osztás lesz. Minden évben adnak. Nem igaz?

Karikás leverten indul hazafelé, s útközben újra virágos kedve támad. A szövetkezet előtt már úgy megyen, mintha csak az imént adták volna számba neki a világot.

Az úton módos gazdák állingálnak, tárgyalják, hogy ki mit kapott az osztásnál. Karikás oda szeretné kiáltani nekik: „Félre, nagy hasúak, most én költekezem!” Az ördög is biztatni kezdi; jó lenne megmutatni ennek a népségnek, hogy ezután őt is meg lehet hívni a lakodalomba. Most már ő is odatűzheti a százast a cigány nyirettyűjébe.

– Hogy vagy, Karikás? – kérdi valaki.

– Jól vagyok! Az előbb vesztettem el hatezer lejt, három tehénnek az árát – válaszol foghegyről, s kalapját félrevágva lép be a szövetkezetbe.

Kivágja a száz lejt a pultra:

– Főnök úr! Öt szál cigarettát az olcsó nemzetiből nácionál! – de ne legyen benne fináncláb, hallja, mert új pénzzel fizetek…

 

Zászlós Demeter ajándék élete

1944 szeptemberének hatodik éjszakáján, a Mezőség kellős közepén, a bodoki nádas felé vezető poros mezei úton, törpeakácok és kökénybokrok között két tábori csendőr kísérte Zászlós Demetert.

Két csizmás, fegyveres óriás az inas-bogas, mezítlábas parasztot.

Már jó negyedórája vonultak: a csendőrök begyakorolt, nehéz, dobbanó léptekkel, Demeter pedig fürge és suta botladozással, folytonosan oldalt- s a hátrapillogva. Ezért a járása nem is lehetett egyenes irányú. Az útnak hol az egyik, hol a másik oldaláról kellett a középre visszavezényelni. Nem tetszett neki, hogy viszik, ezért a legszívesebben az országút felé húzódott volna, mert ott házak voltak, emberek laknak, és Demeternek úgy tűnt, hogy a kivilágított ablakok alig észrevehető hunyorgással titkos jeleket küldenek feléje.

Sehogyan sem tudta kiokoskodni, mit akarnak vele, miért indították útnak a bodoki nádas felé. Sok baj érte már az életben, és az összekaszabolt boldogságával valahogyan mindig átvergődött a nehéz esztendőkön, de most egészen összezavarodott. Néhányszor megkérdezte: „Lennének olyan szívesek megmondani… hogy tudjam ugyebár…” „Menjen csak! Azzal maga ne törődjék.” Ez volt a válasz. Ezt mondta a fiatalabbnak látszó, szőke csendőr, akinek zordsága semmiképpen sem egyezett a fakó kék szemével. Demeter fölháborodott: „Micsoda beszéd! Hogy menjek csak, ne törődjem vele. Már hogyne törődnék! Ha én fognám a puskát, és ti lennétek az én helyemben, vajon ti sem törődnétek a sorsotokkal? Menjek csak! Hát ez bizony szamár beszéd. Ilyet nem lenne szabad okos embernek mondani.”

Vitatkozott velük magában, s ment, amerre irányították.

Hűvös, holdfényes éjszaka volt. Az út jobb oldalán elterülő réteken harmat ragyogott, s távolabb a völgyek fölött kékesszürkén gomolygott a köd. A nádason túl, az országúton egyenletes, mély morgással katonai tehergépkocsik vonultak Ludas felé, ahol a német és a magyar csapatok még tartották a frontot. Baloldalt, az agyagos hegyoldalon szőlőskertek szabályos négyzetei látszottak; a kertekben, a háborúval mit sem törődve, érett a szőlő meg a szilva, lent az úton is érezni lehetett a finom illatát.

– Megérett a szőlő – mondta Demeter bizonytalanul hátrafordulva.

A csendőrök nem válaszoltak. Ők is tudták, hogy ősz van, és ősszel érik a szőlő. Demeter bizalmas szívű, gyámoltalan ember volt, s nem ravasz szándékból hozta szóba a szőlőt. Valójában maga sem tudta, miért szólalt meg. Talán csak ablakot akart vágni feléjük, hogy valamilyen közös gondra essék a pillantásuk. De hát nem válaszoltak. Nem akartak vele barátkozni.

Később így szólt az egyik csendőr.

– Álljon meg, Demeter. Telepedjék oda a martra, s moccanás ne legyen!

Demeter leült a harmatos fűre. Megtörülte a homlokát, s míg a két csendőr – őt szemmel tartva – halkan tanakodott, újra elámult azon, miként is keveredett ő a dél-erdélyi hadműveletekbe.

Reggel nyolc órakor megszólalt három géppuska. A háború, mely addig valahol az elképzelhetetlen messzeségben zajlott, hirtelen-váratlan a falu határáig zúdult. Demeter a román jegyzőség udvarán ült a padon – ő volt a bakter s mellékesen a református egyház harangozója is –, parancsra várt a talpát vakargatva. Jólesett a reggeli vakarózás a meleg napsütésben. A román–magyar határ felől kattogó géppuskák nagy riadalmat keltettek. Az emberek hazafutottak a mezőről. Akik a jegyzőség előtt haladtak el, Demetert faggatták: Mi történt? Kik jönnek? Magyar honvédek? Kik mennek? A román hatalom képviselői? Úgy gondolták, hivatalos ember, vagyis jegyzőségi szolga lévén, tudnia kell, miért lövöldöznek. Demeter a megfelelő válasz helyett együtt ijedezett a falubeliekkel, s rögtön felköltötte a jegyző urat. A jegyző, a kanárisárga pizsamájában, borostásan és csipásan kihajolt az ablakon, úgy hallgatta a géppuskák kattogását. Demeter – most is világosan emlékezett rá – oldalt állt, a hálószobából kigőzölgő reggeli szagok áramában, s hosszú tiszteletteljes hallgatás után azt kérdezte:

– Mi lehet ez, domnu notár^*? – kérdezte románul.

– Máré bai, Demeter^*! – mondta a jegyző.

Ekkor az úton feltűnt a részeges, hasas őrmester, a rúdra csavart román nemzeti zászlóval.

– Demeter! – kiáltotta.

– Parancs!

– Magát keresem! – mondta ugyancsak románul.

Demeter kérdő pillantást vetett a jegyzőre, azután meg úgy nézett körül az udvaron, mintha ott egy másik Demeter is bakterkodott volna. Furcsának találta, hogy a kezdődő égzengésben az ő nevét hallja. A válságos pillanatokban elhangzott nevek végzetes jelentőséget nyerhetnek; Demetert megsuhintotta a szél, amely végül felkapta őt az ismeretlenségből, és mint a száraz falevelet hordozta meg a falu fölött.

– Menjen csak, ha hívják – szólt rá a jegyző.

Az őrmester kibontotta a zászlót, amely lobogni, csattogni kezdett a hosszú rúd végén. Demeter viszkető talpával a földet súrolta, s ijedten állapította meg, hogy minden a helyén marad; a csipás jegyző az ablakban, az emberek a házukban, az akácfák a sánc martján a mélybe nyúló gyökereikkel – és őneki az eresz alól ki kell mozdulni. Mereven bámult a zászlóra. A zászló csupa bátorság volt, az őrmester csupa félelem.

– Azonnal tűzze ki a magyar templom tornyára.

– Minek az, őrmester úr?

– Mert én erre felesküdtem a királynak! Ha elmenekülök, nem hagyhatom a sarokban. És ne tekergesse nekem a nyakát, mert hadiállapotba kerültünk, és menten agyonlövöm.

Demeternek most is a fülében csengett az ordibálása. A géppuskák kattogását is hallotta, és ahogy a szemét lehunyta, álomszerű kavargásban elevenedtek meg előtte a nap eseményei.

Amikor a zászlót kitűzte, Máriskó, a felesége kint állt a kapuban. Kövérkés kezeit a hasán összefogva, valamikori szép, bánatos arcát az ég felé emelve, fölkiáltott neki:

– Vigyázz, nehogy kibukj az ablakon.

Valahányszor Demeter kihajolt a torony ablakán, ahonnan épp a háza tetejére láthatott, és ahonnan oly sokszor elgyönyörködött a fehér galambok szerelmes játékában, az asszony mindig erre figyelmeztette időtlen idők óta: „Édes uram, nehogy kiess az ablakon!” Ezt oly sokszor hallotta Demeter, hogy a szavak már elveszítették a jelentésüket, és örökösen visszatérő dallammá szövődve szálltak föl hozzá a harangok közé.

Később a román–magyar határ felől kattogó géppuskák elnémultak.

A nagy csendben újra megmoccant az élet. A toronyból hallani lehetett a jegyzőné sopánkodását a menekülésre előállított lovas szekér mellett. Máriskó hangját is hallotta. „Pi-pi-pi” – szép, dallamos hangja volt Máriskónak, s máskor, amikor nem lövöldöztek, jólesett hallgatni.

Az úton román lovas határőrök vágtattak el a közeli mezővároska irányába. Demeter lebaktatott a toronyból. A templom nehéz tölgyfa ajtaját nyitva hagyta, hogy szükség esetén ne szólítsák elő megint a kulcsért. Tudta, hogy a zászló kitűzésével értelmetlen dolgot cselekedett, a magyar hadak elől menekülő őrmester azonban még ott sürgölődött a szekér körül a jegyzőség kapujában.

A felesége megkérdezte: vajon megeshet-e, hogy ágyúval lőjék a falut, és hogy az ágyúgolyók ledöntik-e a ház falát, ha eltalálják.

– Ha eltalálják, bizonyos, hogy ledöntik – mondta Demeter. – De nem fognak ágyúval lőni. A román határőrség visszavonult. Lehetséges, hogy a Maros mentén az oroszokhoz csatlakoznak, ott veszik föl a harcot a németek és a magyarok ellen.

Később észre sem vették, hogy többszakasznyi magyar katona kezd gyülekezni a dombon, a templom tövében. Észak-erdélyi gyalogosegység nyomult dél felé, román területen. A nagy darab hadnagy a román zászlót nézte komoran, majd mondott valamit az egyik honvédnek, aki mindjárt el is tűnt a templom bejáratában. Demeter Máriskóval behúzódott a házba. Elhúzták a zsebkendőnyi vászonfüggönyt, s az ablakon át, mint valami lőrésen, figyelték a honvédeket.

– Mit csinálnak? – kérdezte suttogva Máriskó.

– Kicserélik a zászlót – mondta Demeter. – A román helyére kerül a magyar.

– Neked azt nem kellett volna kitenni.

– Parancsba volt adva.

A torony ablakában feltűnt a csákós, nyurga honvéd. Két kezét a párkányra téve, először számba vette a falut, és úgy tekintett le, mintha beszédet akarna tartani. Csákóját levéve hajadonfővel látott munkához. A vastartóra erősített zászlórudat kezdte ráncigálni. Megcsóválta a fejét, a zsebében kutatva talán bicskáját kereste, hogy a spárgát elvágja. Demeter úgy látta, boldog a fiú, s magában megállapította: bizonyára sokat gondolt szegény e mostani cselekedetére a harcok idején. Ekkor a temetődombról puskalövés hallatszott. Egyetlenegy puskalövés. A honvéd hátratántorodott, azután a szívéhez kapva ráhanyatlott az ablakpárkányra.

– Meglőtték – mondta Máriskó.

– Meg – bólintott Demeter egész testében reszketve. – Ugyanígy engemet is meglőhettek volna.

A katona két karja lelógott a párkányról. Mintha odalentről magához akart volna ölelni valakit. Nagy lövöldözés kezdődött. A honvédek a cinterem bokrai közül vették tűz alá a temetődombot. Amikor este kiderült, hogy egyazon magyar gyalogosegység katonái lövöldöztek egymásra, elővezették Demetert. Ő rakta ki a zászlót, őmiatta történt a félreértés, hogy román katonának nézték a magyart.

Tíz percig tartott a kihallgatása. Ezalatt kilenc pofont kapott, s végezetül a szemére hányták, hogy magyar ember létére a román őrmester szolgálatába szegődött, majd a katona halálát okozta. „No, gyerünk – mondták a kihallgatás végén. – Vezessen el minket a bodoki nádashoz. Messze van az a nádas?” – „Nincs, nincs messze” – mondta Demeter.

Míg vissza nem kergették, az asszony is kísérte. Eleinte az út szélén botorkált, jajgatózott, és csak azt kérdezte növekvő kétségbeeséssel: „Hová mész, Demeter? Hová mész…?” Később, miután a csendőrök az útról lezavarták, a kerteken átszaladva, minden kapuba kiállott és azt kérdezte: „Hová mész, Demeter?” Mintha megsokszorozta volna önmagát, hogy sorfalat álljon Demeternek, míg kivezetik a faluból.

Demeter most minden kapuban a feleségét látta. A falu végén az utolsó ház a Costan Pávelé volt. A román gazda vesszőből font kapuja sarkig nyitva volt, de Máriskót már sehol sem látta. Szívébe nyilallt a gondolat, hogy Máriskó Costan házában tűnt el, ám ezt a lehetőséget el is vetette mindjárt: „Mit keresne ott a régi szeretőjénél?” Nagy csend volt körötte. Háta mögül csak a két csendőr csizmájának dobogását hallotta. Elhagyták a falut. Réten át haladtak.

 

Ekkor megszólalt az egyik kísérője:

– Ide hallgasson, Demeter. Megkegyelmezünk magának. Fél óra múlva hazamehet, és lefekszik a felesége mellé. Szereti a feleségét?

– Én már öregember vagyok…

– Attól még szeretheti – kacsintott rá a csendőr, és kacagott. – Maga tehát mindjárt hazamehet. Értem?

– Ideje volna már. Későre jár az idő – mondta Demeter.

– Pedig agyon kellett volna lőni magát. Ezt kaptuk parancsba.

Időbe tellett, míg – akár a megforgatott kerék – a helyére billent a Demeter agya: míg azt is felfogta, hogy most már megkegyelmeznek neki. Hazaengedik. Megmenekül a kilenc pofonnal.

És hazamegy, és a fájó arcát tapogatva azt mondja Máriskónak: „Itt vagyok. Visszajöttem. Azt kérdezted, hová megyek, hová viszen a forgószél. Minden kapuból hallottam a hangod. Láttalak is, de nem válaszolhattam. Valaki más, idegen ember szerettem volna lenni, hogy ne fájjon a szíved érettem. Mind a ketten a halálra gondoltunk, és a halál elszaladt mellettem, Ne sírj. Itthon vagyok. Elmentem, és visszajöttem. Soha semmiben nem volt szerencsém. Most nyertem. Elengedtek. És itt vagyok. És jó, hogy nem álltál ki a Costan Pável kapujába. Rossz lett volna látni, hogy akkor is ott vagy, amikor én kimasírozok az életből. Adj egy csupor meleg tejet és vizes ruhát az arcomra. Ne sírj, ez volt az utolsó… Énvelem most már minden megesett. Ezután csak élünk, és aminek lehet, örvendezünk. Ugye, nem gondoltad, hogy én kopogtatok? Pedig én voltam. És most itt vagyok…”

 

– No, Demeter! Szedje össze magát, s jöjjön, mutasson nekünk egy igazi románt, akit agyonlövünk maga helyett.

– Énhelyettem?

– Másként nincs kegyelem.

Demeterben megfagyott a lélek. Mintha csörgőt ráztak volna meg előtte, amely hirtelen késsé változott.

– Ó, maguk csak tréfálnak… – mondta kínban mosolyogva.

– Jöjjön, mutasson nekünk egy románt, akit agyonlövünk maga helyett.

– Kit mutassak?

– Azt, aki a zászlót kitette.

– Én tettem ki…

– Nyilatkozatot ad arról, hogy nem maga tette ki, hanem az a másik. A román. Mi pediglen példát statuálunk. Értem?

– Kit mutassak? – nyöszörgött Demeter.

– A legjobb haragosát – mondta a csendőr, és kacagott a szójátékán.

Demeter megtapogatta a harmattól nedves nadrágját, megtörülgette zsibbadó homlokát, azután leejtette a karját és körbe-körbe nézelődött a holdfényes határon, egyik lábáról a másikra állingálva.

– Nos, Demeter…

Demeter! A neve most is úgy hangzott el, akár a reggel; váratlanul és azzal a különös, nehéz csengéssel, amely egyszer már megrémítette.

– Nem tudom, kire mutassak…

A feléje nyújtott szabadság vonzó-taszító közelségében moccanástalan riadalommal nézte a csendőrt, aki három percet adott a gondolkodásra. Egy perc múltán azt mondta Demeter:

– Menjünk vissza a faluba.

Elindultak, Demeter úgy érezte: forog vele minden. Szédült bele.

Fel-felbukkanó, aztán elvillanó és gyanútlanul újra visszafénylő arcok sereglették körül: az éjszakába nyúló nap emléktörmelékei. A szomszédok a kerítésnek támaszkodva szembenéztek a felkelő nappal, és azt mondták: „Jó reggelt, Demeter”. Kocsis Károly a szekerén ült, málét majszolt, és beleharapott egy óriási hagymába, amelynek hosszú szárával a tehén farát csapkodta. „Hová viszed a zászlót?” „Parancsba kaptam, s kiteszem.” A templom előtt gyerekek gomboztak; messzire ugró, szürke pléhgombokat vagdostak a falhoz, és bambán meredtek föl rá, amikor hazakergette őket: „Ez itt az Isten háza, itt nem szabad gombozni. A tiszteletes úr majd elfenekel benneteket…” Reggel, szolgálatba menet a Bucur Ioan húszéves lánya szaladt szemközt vele, és rámosolygott a gyöngyfogaival. „Parazsat viszek, palacsintát sütünk, hazajött a vőlegényem” – mondta románul. Demeter hosszan utánanézett, és eszébe jutott, hogy Anicuţa négy esztendeje vár a fronton szolgáló vőlegényére, és megsuhintotta megint a régi fájdalom: „Énrám egy hónapot sem vártál, Máriskó és micsoda ostoba vénember vagyok, most is eszembe jut, és nem bírom elnézni, mert fáj látnom az igazi hűséget”. Anicuţa a piros kötényével csapott szelet a szeneslapáton izzó parázsnak, hogy ki ne aludjék; keresztülszaladt az úton, kacagott a tűznek, amely palacsintát süt a vőlegényének. Anicuţa volt a boldogság ezen a reggelen. A telefondróton, mint fekete kottafejek, fecskék sorakoztak, s a cipész felesége két pár frissen talpalt csizmával a hóna alatt, tűnődve tekintett föl rájuk: „Vajon már elmennek?” – kérdezte. „Nem tudom. Csak ők tudják, min tanakodnak.” Milyen békés volt a reggel, és milyen váratlanul jutott a halál szakadékába! Ha szeretné őt az Isten, nem engedte volna feljutni zászlósan a torony ablakába.

Eljutottak újból Costan Pável házához. A vesszőkapu zárva volt. Demeter nem mert az ablakra fölpillantani. Megbénította a gondolat, hogy ilyen hatalma még nem volt a tekintetének. Máriskón kívül senkije sem volt, akire a szemöldökét összeránthatta volna.

– Ki lakik itt? – kérdezte a beszédes, az idősebbik csendőr.

– Costan Pável.

– Itt van hát a maga legjobb haragosa.

Demeter a fejét ingatta szótalan. Úgy sejtette, hogy Pável nincsen otthon, szőlőt őriz a dombokon. A fiatalabbik csendőr megdöngette puskatussal a palánkot. A kutyák körös-körül ugatni kezdtek, s odébb, a harmadik házban, ahonnan csecsemősírás hallatszott, hirtelen kihunyt a lámpafény. Costan Pável ablaka sötét volt.

– Costan Pável, jöjjön ki! Ért ez magyarul? – kérdezte Demetert.

– Mindent megért, csak beszélni nem tud a nyelvünkön.

A szőlőpásztor fiatal menye dugta ki fejét az ajtónyíláson.

– Nincs itthon! – mondta románul, alig hallhatóan.

– Gyere csak ki! – szólt rá az idősebbik csendőr.

Az asszony kilépett a küszöbre. A válla meztelen volt, s a fekete haja derékig omlott le a fehér csepűing fölött.

– Nincs itthon – mondta románul.

– Mit mond? – kérdezte a csendőr Demetertől.

– Costan Pável nincs itthon.

– Megnézzük? – szólt a csendőr, aki talán a menyecskét szerette volna közelebbről szemrevételezni.

– Gyerünk másfelé, Demeter! – szólt a fiatal, a zordabbik csendőr, kit a jelek szerint nem érdekeltek az asszonyok. – Majd találunk egy másik Costan Pávelt. Eleget láttam itt belőlük.

A falu szétszórtan feküdt a kopár dombok között. Mindennek helyét a végszükség szabta meg, a megkapaszkodás egyetlen lehetősége, s nem a rend és elképzelés. Az ideiglenesnek tűnő szállás most mintha kihalt volna a reggeli lövöldözéstől, sehol szikrányi fény se villant, de a házak között kertek, rétek, egymás felé futó és szeszélyesen szétváló ösvények, az udvarokon kérődző tehenek árulkodtak az emberi jelenvalóságról.

Demeter az útra bízta magát. A csendőrök nem vették észre, hogy körbe-körbe vezeti őket. A háza előtt kétszer is elment; az ajtón lakat volt. „Vajon hol bolyong és hol keres engem Máriskó?” Az a különös gondolata támadt, hogy ha bejárja a falut, valahol bizonyosan rábukkan Máriskóra. Azt is elképzelte, hogy egyszer csak emberek állnak elébük, kimentik őt a csendőrök kezéből. Az ábrándozás káprázatában puha árnyak mozdultak az út mentén, emberi formát öltöttek, és tárt karok integettek feléje. A meg-megújuló reménykedés vitte még mindig – egyre távolabb a Costan Pável házától, amelyet sok esztendeje nem látott belülről, mégis folyton oda képzelte magát. Tudata legmélyén egyre követelőzőbb lett a bizonyosság: vissza kell térni Costan Pávelhez. Ott a menekülés! A mentség is arra, hogy miért nem választhatott mást, senki mást az égadta világon. Az emberi formákkal játszó árnyak az erősebb pillantásra mozdulatlanokká váltak, s a reménység gondolatai rendre mind elszálltak a visszhangtalan messzeségek felé.

Éjféltájt már a kutyák sem ugattak, és a csend s a tárgyi világ végtelen közönye véglegesen letiporta Demetert.

– Mondja, meddig hurcol még bennünket? – kérdezte a fiatalabb csendőr.

– Csak ide megyünk… ide… a román templom közelébe…

– Kihez megyünk?

– Van ott valaki.

Ott lakik Tolocan Mihai, a román harangozó, akivel régente – be régen volt a tegnapi nap! – a toronyból még játékos jeleket válthattak és ott lakik a románok nagy része, minden ház előtt meg lehetne állni, jó barátban s haragosban válogatni, de hol talál mentséget a megállásra?

 

„Mert én egész életemben azon gondolkoztam, mit csináljak veled, Costan Pável. És bármit tettem volna, mindenki megértett volna. Akinek mentség kell: itt van az életem. Átadom neked az emlékeimet; próbáld elfelejteni őket. Odaadom a fülemet, hallgasd meg vele, amit én végighallgattam. És próbáld lenyelni az én torkommal, amit én teérted és Máriskó miatt lenyeltem.

Máriskónak megbocsátottam, mert bolond voltam és szerettem. Az én hajam akár a kender, a tiéd, mint a szurok; a te fogaid szikrát vetettek, és az asszonyok a szépségért a pokol tüzét is vállalják. És amikor megperzselődnek, a jóságra áhítoznak és a jóság előtt vezekelnek. De teneked hogyan bocsátanék meg? Tudtad, hogy Máriskó hozzám ígérkezett feleségül és jegykendőt váltottunk.”

 

A csendőrök már észrevették, hogy Demeter bizonytalanságban tölteti velük az időt; az elején fölháborodtak, később szórakoztak rajta, s hagyták bolyongani.

– Hol a híres magyar virtus, Demeter?

Demeter már csak befelé hallgatózott, és az emlékezet kísérteties pontossággal keltett életre régi szavakat, amelyek épp hamisságuk miatt maradtak felejthetetlenek.

 

„Szeretlek, Demeter, mert náladnál jobb ember nincs a világon. Hozzád megyek feleségül, mert tudom, hogy megbecsülsz; nincs semmid, amire büszke lehetsz az asszonyok előtt, de én mindig büszke leszek a jóságos emberemre.”

„Ejnye, te Máriskó, vajon mi rosszat tettél, hogy ilyen szép szavakra vetemedel? Úgy néztem rád mindig, mint a napra, te pedig titokban Costant áhítottad, és most, hogy az édesanyád nem akarja látni, a jóságommal vigasztalod magad.” „A szerelem elmúlik, a jóság megmarad.” „Megmarad? No, jól van, én elmegyek a vasúthoz dolgozni, és amikor hazajövök, lakodalmat tartunk.”

 

Üszkös sebek szakadtak föl benne; a sajogás maga volt a mentség, amelyet keresett, s amelyben mégis ott mocorgott az igazságtalanság – Costannal szemben. Amikor Costan Máriskót megszöktette – amikor Máriskó megszökött vele –, a férfi részeg és józan rokonai rátámadtak, anyja kiátkozta, apja kitagadással fenyegetőzött. A két fiatal közé bevette magát a gyűlölet, s két pap mindennapos számonkérése, hogy ha gyerek lesz, milyen vallású legyen, és kinek a nyelvén tanuljon ábécét.

Demeter megint kifelé tartott a faluból, a Costan háza felé. Amikor a közelébe érkezett, a mellékúton jobbra tért, a cigánytelep felé. „Jól van, Demeter – morgott a fiatal csendőr. – Mindjárt végét vetjük a játéknak.” „De itt lakik valaki.” A helybéli cigányprímás ablakát zörgette meg: „Mondd, hazajött már Hohoj a gáztelepről? Tőle akarom megtudni, merre van az öccse.”

„Bátor cickány maga, Demeter. És hogy mókázik velünk.”

 

„Mókázom. Mert téged is szánlak, Pável, magamat is szánom. De te miért nem szántál meg engem akkor? Az úton találkoztam Máriskóval, azon az estén, amikor hazaküldted, elkergetted. Hullott a könnye és a pártodat fogta. Mert bocsánatot kértél tőle, úgy küldted haza. Nem bírtad elviselni az anyád átkait. De aki mindenben a szülejére hallgat, az nem is szeretheti igazán a szülejét. Hát arra jó volt Máriskó, hogy az ágyba fektesd? Én pedig arra jó voltam, hogy amikor hét hónap múltán, mikor szégyent s megaláztatást, mindent félretéve mégis egybekeltünk – magam szaladjak a bábaasszonyért? Milyen gyalázatos és kegyetlen tud lenni egy asszony, ha beleesik a hálóba és ki akar vergődni belőle! Mivel mindig csak hallgattam, azt gondolta, olyan boldogtalan vagyok, azt sem tudom, mennyi időre születik egy gyerek. És amikor megszületett, a bábaasszony azt mondta: feleségem biztosan megemelt valamit, azért jött a gyerek hét hónapra. A fekete hajával és a fekete szemével. „Gyere, Demeter, nézd meg a fiad. A nagyapjához hasonlít. Ő volt sötét szemű, fekete hajú. És ahány asszony ott volt körülötte, annak mind lerítt az arcáról, hogy hazudnak, és engem tudatlan szamárnak néznek. Még dicsértek is a gyalázatosok. Én a Máriskó szeméből mindent kiolvastam. Feküdt az ágyban, engem nézett, és hullott a könnye, és amikor azt látta, hogy nem ütöm, nem verem, és nem török össze semmit, hangosan zokogott. És kimentem a házból, mert nagyobb volt bennem a sajnálkozás a haragnál.”

 

Demeter belátta: nincs mit keresnie a cigányok között, ott úgysem szabadul meg, hiába repes és döngicsél a sötét ablakok alatt. Mentő ötlete támadt: elmegy a csendőrökkel a szőlőskertek közé, s a sűrű bokrok között futásnak ered, és hiába lőnek utána, nem fogják látni, nem tudják megcélozni. S hosszú időn át csak ez a gondolat foglalkoztatta; a menekülés minden lehetséges változatát elképzelte, és minden gondolatsor végén ott látta magát rostává lőve a szőlőbokrok között.

A dombon állottak, suhogó jegenyefák alatt. Lent, a nádas felé vezető út mentén látni lehetett a Costan Pável házát. A csendőr zsebében megcsörrent valami. S aztán a mordulás.

– Nyújtsa ide a kacsóját, maga derék magyar.

Rákapcsolták a bilincset.

– Nehogy kellemetlenségbe sodorjuk magát, ha netán szaladni akarna. Úgy gondoljuk, Demeter, elindulhatunk a bodoki nádashoz…

„Ezek nem is emberek – nézte dermedten őket. – Sátánok. Belátnak a fejembe, kihallgatták a gondolataimat.” Így most már nehéz és fájdalmas volt a járás. A tehetetlenség tudata elszorította a torkát és kicsordította a könnyeit.

 

„Demeter, szeretlek, mert náladnál nincs jobb ember a világon.” De én nem akarok többet jó ember lenni. Én a gyerekedet is a vállamra ültettem és körülszaladtam vele a házat, és a fehér kötött sapkája repdesett a szélben. Azt kérdezte a kisbíró: mi van a vállamon? „A szárnyam, nem látod? Itt a fél szárnyam és jövőre kinő a második is.” „Az nem a te szárnyad. A Costan Pável szárnya.” Kacagott. Mégis, mit szólsz te most ahhoz, Costan Pável, hogy egész életemben mindenki kacagott. Azt mondtam: a fiam, és szemembe kacagtak. Azt mondtam: megszöktettek egy lányt, engem nevettek. Azt mondtam: lakodalom, összemosolyogtak. Azt mondtam: szerelem. „Hát hiszen te csak tudod, Demeter.” Igaz, tudom, tudom, mert úgy nehezebb szeretni, hogy a szíved is fáj belé. Mert hűtlenséget megbocsátani nem lehet. Én a hűtlenségben is szerettem Máriskót, te pedig… Nem tudom, mit viselsz. Lehetséges, hogy ha olyan vásár lenne, ahol bánatot árulnak, és megnézném a zsákodat, megsajnálnálak. De én csak azt ismerem, amit én hordoztam.

Lehetséges, hogy nem ti határoztatok így. Valami más; a hasonlóságotok. Lehetséges, hogy van valami, amit nem hoztak törvénybe, mégis törvény marad; a szép a szépet keresi, nem a jóságot, sem a hűséget. Lehetséges, hogy minden leánynak kétféle férfira van szüksége. Egyik, aki előtt megszédüljön, s a másik, akit ő szédít meg. Lehetséges, hogy anélkül nem tudnak élni. De mit mondtál nekem, amikor számon kértem a szöktetést? A leány mindig azé, akinek engedelmeskedik; aki őt engedelmességre bírja. Hát jól van, nem csendőrökkel vitetted el. Hátravágtad a kalapod és elmentél. Bevágtam a bicskát az ajtóba, nem bántottalak, pedig már belenyugodtam, hogy egyszer mégis gyilkos leszek. A gyereket sem bántottam. A boltosné papírdarabkákat gyújtott meg, úgy égette a gyerek kezét, mivel az urának az első felesége szülte… Énnekem a jegyző mindig azt mondotta: „Nagy mamlasz ember maga, Demeter”. Lenyeltem. Most visszafizethetsz valamit a keserűségemből…”

 

Costan Pável háza előtt a csendőrök megálltak. Az ablak állította meg őket az udvarra árasztott halovány fényével. Demeter is megtorpant. Csak gyermekként fordult meg a Costan Pávelék házában. Borzongás fogta el, ha arra a házra gondolt, mégis mindig látni szerette volna a szobát, amelynek néhány héten át Máriskó fiatalasszonya volt. A lámpát szerette volna látni, amit meggyújtott, és a tükröt, amelyben a haját felfésülte.

 

„Így tehát a leány azé, akinek engedelmeskedik. Én töröm a követ a vasútnál, hogy gyűrűt vegyek neki, és ő neked engedelmeskedik. És a gyereket elvitte a járvány, és ha most nem téged választalak legjobb haragosomnak, ha én elpusztulok, Máriskó nélkülem úgy marad, mint a nyesett ág, teneked pedig fiad, menyed, egészséges feleséged van.”

 

A fekete kutya a kerítést harapdálva vicsorgott rájuk. Az idősebb csendőr – a hosszú hajú, fehér inges, szép lábú menyecskére gondolva – berúgta a kaput.

– Gyerünk, Demeter. Itthon a barátja!

– Biztosan sütés lesz, azért keltek fel éjféli időben az asszonyok – mondta Demeter. A reménytelen reménységnek alig érezhető szellője suhintotta meg újra. Costan Pável a szőlőhegyen ül a kaliba előtt. Eltelik lassan az idő. Megvirrad, és napvilágnál minden, ami rossz, jobbnak mutatkozik.

Odabentről gyereksírás szüremlett ki az ablakon.

 

„Akkora lehet, mint Jánoska volt. Akit mindenki Pávelikának nevezett. A kisbíró rákacsintott a jegyzőre, és mindig azt kérdezte: „Van-e még dohányod, Demeter? Hát a szárnyadat hol hullattad el? Nem viseled már?” Ha énnekem szárnyam lenne, elszállnék innen közületek valahová, ahol az emberek megértik egymást. Mit vétett nektek az a gyerek, hogy mindenképpen ellenségévé akartok tenni? Miért nevezitek Pávelikának, mikor az János?”

 

Beléptek az udvarra. A megvadult kutyát a fiatal csendőr oldalba lőtte, s a dörrenés utáni csendben még élesebben hallatszott a gyerek sírása. Aztán, mint akinek befogják a száját, elhallgatott.

A kicsi ház olyan volt, akár a Demeteré. Mindig másmilyennek képzelte, s most nem okozott semmi meglepetést. Áporodott meleg levegő és füstszag csapta meg az orrát. Ahogy a csendőrök előtt belépett, először Costan Pávelnét pillantotta meg. A háromlábú fűtő előtt gubbasztott, száraz ágat tördelt a töredezett körmű inas, kék eres kezeivel. A hosszú hajú menyecske a riadalomtól égő orcával, az ágyon féloldalt ülve a gyereket szoptatta. Nagy, sötét szeme könyörgőn és kérdőn tapadt Demeterre; a csendőröket nem merte észrevenni, csak őt, az egyetlen közülük valót a betódult zord idegenségben. Az asztalnál, a lámpa fénykörében a határjárástól fáradtan, szeme körül az öregség s az álmatlanság szarkalábaival, Costan Pável ült kővé meredten, kezében a kurta szárú pipájával. Ő is csak Demetert nézte, s a fűtő mellett az öregasszony is hozzá menekült a tekintetével. A fűtőben fellobbant a tűz. Recsegve, pattogva égett a száraz ág, és dúdolni kezdtek a lángok.

– Itthon van-e Costan Pável? – kérdezte Demeter.

– Nincs! Nincs itthon… – mondta elfúló hangon az öregasszony és elfordult hirtelen, hogy ágat vessen a tűzre.

– Akkor jó – mondta Demeter és szó nélkül kifordult az ajtón.

 

*

 

A nádas felé menet, a szőlőskertek alatt újra elborította a muskotály illata. A hold még fenn borongott az égen, s a Mezőség szelíd dombjai a végtelenségbe vonulva ringatóztak a homály hullámain.

– Kilépni, Demeter! Magát lefizették a románok.

Erre már nem válaszolt. Az alkunak vége szakadt, s ezzel minden kötöttség megszűnt közöttük. Most, miután a váratlan kijózanodásban újra legbensőbb érzéseinek parancsa alá került, az a különös érzése támadt, hogy mégis megmenekült valamitől.

A rothadó kender szagát árasztó nádas előtt az útkanyarulatban még visszanézett a falu felé, amely egészen eltűnt a köd kék takarói alatt.

 

Jön a tenger!

A tenger ágyát már megvetették, de Márton apóval nem bírtak megegyezni.

Hetek óta kérlelték:

– Apó, gyere velünk.

– Nem megyek! Itt maradok a feltámadásig.

– Apó, gyere velünk.

– Ti hová mentek?

– Túl a hegyen új házba költözünk. Négy ablaka nyílik a napra, és ha reggel kinyitod a szemed, minden csupa káprázat. Pipára gyújtasz, vakarod a lábad, és fényben fürdik a szakállad.

– Menjetek és legyetek boldogok. Én itt maradok a halottammal, az én életem társával. A fél életem a földben van. Hogy mennék el innen? Holnap megérkezik a nagyobbik fiam és megszenteli a sírját. Kiskata, vigyázz az unokámra. Szüld meg egészséggel, és nevelj belőle derék embert. A bölcsőt állítsd az ablak elé, hogyha reggel kinyitja a szemét, rákacagjon a napra. Milyen névre kereszteled?

– A te nevedet adom neki, apó. Ha nem jössz, azzal foglak csalogatni. Teleültetjük a neveddel az erdőt. Innen a völgyből hiába kiáltasz majd fel hozzá, a sziklák visszaverik a hangodat. Ki fogja megráncigálni a szakálladat, apó?

– Mártonka, Mártonka – motyogta apó, és cserzett, zord arcán mosoly suhant át. – Hehe! Mártonka. Kiskata, miért nem szülted meg itt, hogy én is láthassam! Akár egy púposra megrakott talicskát, hordod a nagy hasadat, és most elmész, elviszed az unokámat.

– Apó, gyere velünk. Jön a tenger! Add át a helyed a tengernek.

– Jöjjön! Megosztozunk. Énnekem csak annyi helyet adjon, amekkorát a föld adott édesanyádnak. A többit neki hagyom. Költözzék be a házamba, csak ki ne törje az ablakot.

 

Márton apó elszánta magát a halálra, mert újra szerette volna kezdeni az életét; nyolcvanéves volt, s a közelgő elmúlás nyomában a feltámadást várta.

Naphosszat kint ült a ház előtt, és pipázgatva figyelte, hogyan költözködik a falu a közelben várakozó tenger útjából. A dízelmotorok, héttonnás teherkocsik és exkavátorok dübörgésében földöntúli erőket sejtett, kalapot emelt előttük, és csöndes megadással nézett velük szembe. Ha bement, betonkolosszusok és acéloszlopok árnyéka vetült utána a nyitott ajtón. A felismerhetetlenségig megváltozott külvilág beszűrődő vagy bezúduló, bedördülő és berobbanó hangjai álmából is felriasztották. Ilyenkor felült az ágyban, s a hegesztőpisztolyok kísérteties kék fényében összefüggést keresett önmaga és a közelgő tenger között, amelynek üzenetét István, a veje hozta el mindennap a közeli cementgyárból. „Miért jön ide tenger? Az én életem társa ott nyugszik a kertben. Az aranytrombiták szavára vár, hogy meghasadjon a föld, és visszatérjen az elhagyott boldogsághoz. Elment romlandóságban és visszatér romolhatatlanságban. A tenger vizet hoz, és a vizek nem hallják meg az aranykürtök szavát.”

– Apó, az élők nem kísérnek el bennünket minden utunkon; a halottaink mindig velünk vannak. Emlékké semmisültek, és nem hagynak el bennünket. A tenger a te szolgád lesz, apó. A csizmádat is megmossa.

– Én nem szállok szembe veletek. Hagyjatok itt engem! Levelet küldtem a nagyobbik fiamnak. Őt várom. Csak előzné meg a tengert, hogy itt, ezen a földön imádkozzék édesanyátokért.

A nyájak, mint fehér folyamok omlottak le a hegyekről. Elköltöztek a házak, a fák és az állatok. A gépek lesimították a dombokat, és az emberek nevetve tömték be a szakadékokat. „Meg ne üsse a tenger a lábát.” Éjjel és nappal végtelen karavánok vonultak a hegyen túlra, ahol Kiskata már viaszsárgára súrolta a padlót és kitárta a négy, napra nyíló ablakot. A kerítésről a lyukas fazekak is lekerültek, és elvándoroltak a fejőszékek, favágó csutakok, ólak, tyúkketrecek, dunyhák, guzsalyok, kecskék, lovak, tehenek társaságában. Egy nyurga gyerek egész kalapnyi fajdtyúktojással haladt el apó háza előtt.

– Miért viszed el azt is? – kérdezte apó. – A tyúk majd keresni fogja és nem találja.

– A fajdok és a császármadarak is velünk jönnek, apó.

– Össze ne törd azokat a tojásokat!

– Jön a tenger. Hajókkal jön. Hallottad, hogy a hajóit is hozza?

– A viharait és a fellegeit is hozhatja. Nem megyek innen.

 

Márton apó hivatalokat járt, megátalkodottan vitatkozott, nem fogadta el a felkínált alkut és a barátságos szóval kínált cigarettát sem. Le se ült a bőrfotelekbe, és lehunyta szemét a százszor is felrajzolt jövendő előtt. Elvásott rajta a türelem és visszapattant róla minden felszólítás. „Nem, nem, nem!” A feltámadás helyi megbízottjaként védelmezte azt a behorpadt halmot a kertje végében. „Hallgass ide, apó! Elmagyarázzuk neked a vízi erőmű egész működését…” Értelme összecsombolyodott, akár a sündisznó; tüskéin szerteszakadtak a közeli és távoli összefüggések, a köz- és magánérdek, az ésszerűség, az erő és energia magyarázata. „Megosztom én az ágyam a tengeretekkel. Hagyjatok engem! Egy napon megszólalnak az aranytrombiták, és én nem leszek itt, hogy anyónak megfogjam a kezét.” „Az ő keze ott integet a fákkal és a kerti füvekkel, apó. Ne áltasd magad.” „Nem, nem, nem!”

Kiskata a diadalmasan ígéretes hasával kétségbeesetten, s néha könnyeket hullatva járt a nyomában. A szégyen égette apó makacssága és tudatlansága miatt. Az alacsony, füstös falú, szúrágta házban az új ház fényességével és tágasságával kecsegtette.

– Láttad, apó, hogy itt a napnak le kell guggolnia, ha be akar nézni az ablakon?

– Láttam.

– A hegyen túl akkora ablakunk van, hogy magad is elférsz benne, mint egy képrámában.

– Rámáztassátok be magatokat. Maradok.

 

Egy napon, reverendáját fölfogva, hogy be ne sározódjék, megérkezett a nagyobbik fiú. Hosszú volt és vértelen, akár egy üres házas istentisztelet. Kofferjében új Bibliát és új pipát hozott apónak.

– Sándor! – kiáltotta apó, és rogyadozva, meg-megbotolva sietett elébe.

Kiskata – kezét a hasán összekulcsolva – a ház töltésén ült a tavaszi napsütésben. Tekintete messze révedt a hosszú völgyön, ahol a kék párák fölött fehér szárnyú sirályokat látott a képzelet; de füle befelé hallgatózott a várandós test titkos neszeire.

– Hol a falu? – kérdezte Sándor. – Mi lett a falunkból?

– Elmegyünk a hegyen túlra. Istvánék idehozzák a tengert – mondta Kiskata.

– És mi lesz az élet folytonosságával?

– Az élet folytonossága fiú lesz! – kacagott Kiskata, és mutatóujjával a hasára bökött.

– Az élet folytonossága nem a születés, hanem a halál.

– Mártonka élni fog, és révkalauz lesz.

– Az ő születése – első lépése is a vég felé.

– Szerencsétlen ember vagy, ha a reggelben is az estét látod.

– Csak a halálban nyerjük el az örök életet.

– Csak az életben örökíthetjük meg magunk.

– Ezek nem a te szavaid.

– Már az enyémek.

– István visszhangja lettél.

– Apó is az lesz, ha elmész innen. Miért ígértél neki aranytrombitákat?

Sándor vékony, áttetsző ujjával az égre mutatott:

– Az ígéret onnan jön. Én csak földi szószólója vagyok.

– Igen sokat tanultál, ezért nem tudod, mi az igazság.

– Isten egy pillanat alatt találta meg az igazságot.

– Olyan is az.

– Mi lesz édesanyánkkal? Hantjával és poraival.

– Ővele már nem fog semmi sem történni. Mert nincs.

– És mi lesz a kegyelettel?

– Megőrizzük a szívünkben és az emlékezetünkben.

– És a halottak napjával?

– Minden gyertyaszálra százezer voltot ad a tenger.

– A szavaidat sem érted.

– István érti. S én hiszek neki.

 

– Imádkozz, fiam, és szenteld meg az otthonát – mondta apó a kertben a sírnál.

Apó nem tudott egyetlen tételes imádságot sem; suttogva elmotyogott szavai értelmetlenségükben egymásra csodálkozva s üresen hagyták el az ajkát. „Milyen közönyös a világ” – gondolta. A föld mozdulatlan, a száraz kóró önmagának zörög, és a virágjukat hullató fák nem az ember, hanem a szél után fordítják az arcukat.

A harkály féreg után kutat és belekopog az imádságodba.

A fehér és fekete pillangók anyó fejfáján szerelmeskednek.

A vizek elfolynak a szomjúságod elől, és a fellegek nem köszönnek vissza az embernek, aki a szív bolondos sugallatára üzenetet bízna rájuk.

Mindenre ránézel, és semmi sem néz vissza rád, csak az ember, a vizek pásztora.

Anyó sem, pedig milyen közel van, s mégis milyen véghetetlen távolságban, a füvek gyökerei alatt.

Messze van, mert MÁS; a különbség börtönében mindent elfogad, és nem ad vissza semmit; egyetlen érzést és gondolatot sem.

Sándor is olyan, mint akiből elszállt az élet; imádkozó, fekete oszlop.

– Nincs hatalmad, Sándor. Közönyös vagy. Azt gondoltam, eljössz és megnyugszom.

– Nem fújhatom meg az aranytrombitákat – mondta Sándor, és keserűen kacagott.

Kiskata fehér zászlókat aggatott a kerti bokrokra, pelenkát, pici nadrágokat, bojtos sapkát. Furcsa, imbolygó járása volt, mint a tavaszi pipéknek. Néha megállt, s tenyerét a derekára szorítva, moccanástalanul figyelt. Májfoltos arcát az égre emelve hallgatózott. Gyereksírást hallott; ismeretlen, új hangot a mindenségben.

– Te láttál tengert? – kérdezte apó a fiától.

– Láttam.

– Én csak álmomban láttam. Milyen színű?

– Mint az ég, mint a föld, mint a méreg…

– Ez is olyan lesz?

– Olyan.

– Mi lesz benne?

– Virágtalan virág, ízetlen fű, moszat, békaszőlő, nyálka és halak, kerek szájúak, harántszájúak, tüskebőrűek, lábasfejűek, síkosak, kocsonyásak, piros és fekete szeműek, tömlőállatok, medúzák, poliposok, hólyagosok, hideg, sötétség és hínár.

– Hazudsz! – kiáltotta Kiskata. – Te vagy a hínár. Hínár vagy.

A hasához kapott, és leroskadt a földre. Arcát az égre emelve jajgatott. Riadtan és diadalmasan a férjét kiáltotta: „István, István!” Fölkelt, néhány lépést tett a ház felé. A kövek súlyával rázúduló fájdalom újra leteperte. „Az első lépés a VÉG felé” – suttogta a pap, és lágy mozdulattal keresztet vetett. Aztán betámogatta Kiskatát a házba.

Apó, kalapját a kezébe markolva, szaladt a bajban segíteni.

A vöröskeresztes kocsi hosszan, élesen dudált, és nyikorogva fékezett le a ház előtt. „Olyan a hangja, mint az aranytrombitának” – mondta apó, és ügyetlen, reszketeg mozdulatokkal segédkezett a csomagolásban. A bokrokról leszedte a kiteregetett ruhát, s a kis bojtos sapkát elhullatva, sietett a kocsihoz, ahol István egy ápolónővel Kiskatát hordágyra fektette.

– Az ember úgy jön a világra, mint az ágyúgolyó – mondta kínban mosolyogva, s verejtékes homlokát törölve.

– Apó, holnap költözünk! – mondta István. – Szedj össze mindent, amit vinni kell.

– Menjetek! Isten veletek. Vigyázzatok az unokámra!

 

Amikor a hószínű, bojtos sapkát megtalálta, elszorult a szíve, és enyhe szédültséget keltő gyöngédség ömlött széjjel a testében. Leült a kerti padra. A kis sapkát a bütykös, fekete öklére húzva nézegette. Könnye rácsöppent a szakállára. Kiskata oly váratlanul ment el az életéből, ahogyan felröppen és elszáll a madár az ágról. Az ág tovább lengedezve őrzi az emlékét, de a megüresedett teret nem tudja betölteni.

Sokáig ült a padon a sűrűsödő csendben.

A közelben és a távolban elhalt a dübörgő motorok zaja.

Lent a völgyben, ahol a gát havasnyi betontömege sötétlett, kihunyt a hegesztőpisztolyok fénye.

A hangok és a fények is elmentek a tenger útjából.

Kiskata és István is elment; nem volt már kinek ellentmondania. Megrettent a gondolattól, hogy az elhatározása nem ütközik ellenállásba. Érdemes úgy maradnia, ha már nem hívja senki sem?

Bement a házba Sándorhoz, aki útra készülődött.

– Fáj nekem, hogy olyan közönyösen imádkoztál az anyád sírjánál – mondta neki.

– Tíz esztendeje, hogy meghalt. El kell menned, apó.

– Nem megyek.

– Mit akarsz tenni?

– Itt maradok, és pótolom a közönyödet. Mindennek és mindenkinek a közönyét, amivel anyádat bántalmazzák.

– A világ közönyénél csak Isten féltő szeretete nagyobb. Menj el innen, apó, és rád is gondja lesz.

– Magad mondtad, hogy elkárhoznak mindazok, akik elhagyják a halottaikat.

– Nem a te bűnöd lesz. A vejed és a lányod rovására kerül.

– Maradok! – kiáltotta apó. – S te menj, ne hozz nekem több ígéretet. Te csak élni akarsz.

Lehunyta szemét, belekapaszkodott az ajtófélfába, néma fejrázással és a gyökerek makacsságával utasított el minden emberi beszédet. István szigora és kirobbanó türelmetlensége csak megedzette az ellenállását.

– Zsákba varratlak, apó, úgy vitetlek el innen!

– Lyukat rágok a zsákodra, mint a róka, s visszajövök.

– Rád eresztjük a tengert!

– Nem fog kiadni nektek, mert idekötözöm magam a kövekhez. Itt maradok a tenger útjában.

De a tenger megtorpant apó előtt.

Millió tonna víz hőkölt meg a mélységre éhes vad rohanásban.

Sörényes kék hullámok toporzékoltak harsogva és remegve a nyugtalanságtól.

Acélsodronyok feszültek meg pattanásig a visszafogott iramon, amely vészjóslón követelt utat magának.

A felhalmozott anyag irtózatos erejének hánykolódásában százezernyi lóerő morajlott.

A völgy kitárta ölét, s a megnyugvás csábító hangjaival hívta a tengert; a partok hűséget ígértek, és a fenyőfák diadalmasan integettek feléje, mert látni akarták magukat a tükrében.

A türelmetlenség zubogva örvénylett a váratlan akadály előtt, melyet a tenger ősi ereje sohasem ismert. Hosszú útján hajókat roncsolt össze és városokat nyelt el haragjában. Nem ismert kíméletet, otthont, különbséget élők s holtak között. Az éhes vadak falánksága s a zuhanó tárgyak közönye vezette őt mindig.

De most nem mozdult: egy ember állott az útjában.

Apó az irdatlan meder mélységeiből föltekintett rá – és azt kérdezte:

– Honnan ismersz engem? Én téged csak álmomban láttalak.

A virágtalan virágokat, az ízetlen füvet, a moszatot, a sötétséget és a hínárt kereste benne. De a tengernek csak tiszta, kék vize volt. Minden megfürdött a tisztaságában, és a természet tavaszi pompával ragyogott.

– Márton apó! Gyere föl hozzánk!

Telefonhuzalokon a rezgés milliárdjai vitték a nevét a fény sebességével, csengők szólaltak meg, s a tenger moraja nem nyelte el, hanem óriási hangszerládaként erősítette föl az emberi szavakat, amelyek körülrepdesték apót, hogy eljussanak az értelméhez.

– Mintha várost építenének bennem, úgy fáradoznak – döbbent meg apó, és apró visszhangok támadtak benne.

„A világ közönyénél csak Isten féltő szeretete nagyobb.”

– Sándor teleültette hazugsággal a kertemet, és elment. A fák a szél után fordítják az arcuk, és anyó nem viszonozza egyetlen gondolatomat sem. Az imádságaim visszaperegtek az égről, s a Sándor szavai pernyeként rakódtak le az udvaromra. Mindenre ránéztem, és semmi sem nézett vissza rám. Nem ismert rám az öröm, és a szerencse lehunyt szemmel suhant el mellettem. A csukott szeműek között én is lehunytam a szemem, s te mégis rám ismersz. Csak te ismersz rám meg Kiskata meg István és az ő társai, akik téged ide hívtak… tenger, vagy mi lehetsz.

– Érted jöttem, apó! Nem a halottaidért. Hajókat hoztam neked.

– Hiszen te ismersz engem… Szembeszálltam veled, mégis a nevemen szólítasz… – motyogta apó melegedő szívvel. – Kérlek, bocsásd meg nekem, hogy idegennek néztelek.

– Mártonka hozzád hasonlít, apó! – üzente Kiskata. – Az élet folytonossága három és fél kilós. Szeme: a tengeré, a hangja: aranysípocska. Később, ha segítesz a bölcsőringatásban, trombita lesz belőle. Gyere, apó, hozd föl a kis bojtos sapkát. A tenger megérkezett.

Apó fölbaktatott a völgyből, s a feléje forduló emberi arcok sokaságában a Kiskata arcát kereste, de nem ismert rá, mert az öröm, melyet az ő feljövetele keltett, mindahányat egyformán bearanyozta.

– Hát a sirályok hol maradtak? – kérdezte tőlük.

– A sirályok is jönnek. Már fölszálltak! – mondták, és szabad utat intettek a tengernek.

 

*

 

Aztán megjött a tenger nagy harsogással, rezesbanda kíséretében, elfészkelte magát pironkodás nélkül az emberek ősi otthonában, eltemetve végleg a temetőket is hajdani világítások gyertyacsonkjaival, az emlékezés fehér könnytócsáival együtt, miközben újabb hírek érkeztek arról, hogy valahol messze, vigasztaló rendeletre fölszálltak és elindultak csapatostul a fehér sirályok Márton apó felé, aki megnyugvás helyett elfogadta a belenyugovást is, figyelte az eget körös-körül, de végül, ősz elején, mikor a nagy vizek tükrében eltűntek a sírhalmok fekete foltjai, csak egyetlenegy dankasirály tűnt föl a láthatáron magányos felderítőként. Délen várakozó társai megnyugtató híreket vártak tőle piros meg fekete szemű halakról, vitorlás hajókról és pihentető hullámokról, állandóságról a fészkelés, a költés, a csibenevelés dolgában.

Kalapkarima alól, szakállának árnyékából nézte Márton apó a kárminpiros lábú, fehér mellű madarat, amint alacsony repüléssel körözve vette számba a csecsemő-tengert, majd azután eltűnt dél iránt és többé nem tért vissza.

Eltemetett temetője fölött borongva, s az aranytrombiták hangjáról lemondva Márton apó azt kérdezte:

– Hol vannak a sirályok?

A szélben lobogó szakállával számonkérőleg egyenesedett föl a havason és kiáltotta mindazok felé, akik őt a helyéből kimozdították:

– Hol vannak hát a sirályok?

A követelésre kérdést vágtak hozzá:

– Úgy nőttél föl, sirály nélkül. Miért fontos az neked?

– Mert ígéret volt rá! – mondta Márton apó, s a várakozást elhajítva megindult a havason lefelé, a tenger irányába.

Baktatott sokáig erős lelki háborgással, hogy számonkérését az új vizek szemébe vágja.

Mire megtehette volna: a gyanakvó sirálysejtelem igazolásaképpen a tengernek hűlt helyét találta.

Amilyen harsogva jött, oly alattomosan szökött meg a földnek titkos tárnáin, iszapot, döglött halakat hagyva maga után. Pirospettyes és szivárványos pisztrángok hasa fehérlett körös-körül az elhagyott tengerágy dágványos peremén. Alant, a völgykatlan mélyén, mint óriási kútból kezdtek kinőni a feketébe vont kopjafák. Nézte hosszan Márton apó az eltűnt óriás lába nyomát, miközben újból gyülekezni kezdtek az emberek, hogy az elszökött vizeket visszatoloncolják.

S mert bűnbakra mindig szükség van, némelyek azt mondták:

– Elment a tengerünk, apó, mert nem hittél benne.

Megrázta szakállát az öreg és így szólt csendesen:

– A tenger ott marad meg, ahol sirály is van.

A sokaság nevetett rajta.

 

Szamár és pálmafa

A rétegesen kopacra nyírt, dudoros fejű legény már fél órája ott áll nagy borjúorcával a néptanács elnöke előtt, s nem hagyja magát:

– Elnök elvtárs, én az atyaistenig felmegyek, de Heródest nem hagyom!

A vaskosra faragott mezőségi hitvitázó az öklével hadonász tiszteletteljesen.

Az elnök kissé asztmásan szuszogva, és szelíd vonásaiból kikelve nyitott tenyérrel csattogtat a bőrmappán:

– Heródest a párt nem engedélyezi. Miért ragaszkodol annyira hozzá?

A pufók legény rámereszti szélfújta barna szemét: nem tudja, miért ragaszkodik Heródeshez. Egész esztendőben megvolt nélküle, soha eszébe sem jutott, ahogy a vadlibának sem jut eszébe nyáron az őszi vonulás. Tegnap lehullt a hó, zúzmara lepte be a fákat: hajnalonként disznóperzselő tüzek gyúlnak a kertek alján, s a lángokból fekete hópelyhek szállingóznak szerte. A munka megcsappant, s a csöndes tétlenségben, a szokás hatalmával megint előbukkant Heródes.

– Édes fiam, mit akarsz most Heródessel?

– Ő volt a zsidók királya.

– Szép dolog, mondhatom! – szigorodik rá az elnök. – Nagy nehezen elkergetjük a román királyt, te meg a zsidók királyával akarsz ide bevonulni.

Ez már politikai érv; a legény hallgat, s pislog kettőt-hármat. Aztán villan a szeme, s már játssza szerepét a betlehemesből.

– Képzelje csak el: ott állok karddal a kezemben a szent ládikó mellett. Mondom, hogy: „Forog a kerék a talpán, múlnak az évek sok változásban, mert ékes sereg jő napkelet felől”… Szent József odakint didereg, harcol a kutyákkal, merthogy mind bemegyünk a házba, s ő egyedül marad, a komédiás öltözete miatt a kutyák örökké reárontanak.

Jóízűen neveti, hogy Szent Józsefről a kuvaszok szedik le a felcser köpenyét.

– Az tetszik nektek – jegyzi meg az elnök –, hogy odabentről Józsefen röhögtök. Mondhatom, szép dolog.

– Pukkadunk meg a kacagástól – vallja be a legény vigyorogva.

– S amikor már nem bírja a hideget, a botjával veri az ajtót. Ha engem a rajoni pártbizottság nem engedélyez, ki mondja neki, hogy: „Már itt bizony szállást nem kapsz, ha a piacon meg is fagysz”?

– Vagytok elegen, mondhatja más is.

– Nem mondhatja.

– Hallgass ide, fiam. Hányszor mondjam el? Pártunknak semmi ellenvetése, ha kántálni és betlehemezni akartok. Elolvasták a szöveget, és Galambos elvtárs Heródes ellen kifogást emelt. Erről van szó.

– De ki mondja azt, hogy: „Márpedig itt szállást nem kapsz, ha a piacon meg is fagysz”? Ilyesmit ember nem mondhat. Ilyesmit csak király mondhat – erősködik a legény.

– Mondják a pásztorok.

– Szent József a pásztorok barátja. Miért visznek sajtot a fiának? A barátság: barátság. Színdarabot így összekavarni nem lehet.

– Akkor mondják az angyalok – vakarózik az elnök.

– Azoknak nincs beleszólásuk. Ők csak énekelnek, rázogatják a pásztorok vállát, és repdesnek a szárnyaikkal. Jól tudja az elnök elvtárs. Fiatal korában maga is járt betlehemezni.

Az elnök felráncolja orrát, homlokát:

– Te most káderezel engem? Mondhatom, szép dolog. Nem vennéd figyelembe, hogy énnekem azóta megjött az eszem?

– Mit tudjak csinálni, ha az enyém nem jött meg? – pimaszkodik Heródes.

– Csinálj, amit akarsz! – pattan fel az elnök. – A király nem mehet. Nem szerepel a Népi Alkotások Házának listáján, vége a Monarchiának. Én felelek azért, hogy ebben a faluban milyen propaganda folyik. Megértetted?

Heródes nem érti. Elkeseredve dünnyögi az orrát lógatva:

– Az én munkám az egész, s engem akarnak kidobni. Én ácsoltam a ládikót, én szereztem belé Jézust, Szűzanyát, szamarat és pálmafákat. A tiszteletes asszony a pongyoláját adta ide királyi palástnak. Két hálóinget angyali ruhának Tőkés Katicától kértem. Csak az micsoda munka volt, míg rávettem, hogy ideadja. Azt mondta az anyja: nem azért varratott csipkés hálóinget a lányának, hogy akkora bakszamarak bújjanak alája. De kikönyörögtem. Miért akarnak most éppen engem letiltani? Tiltsuk le valamelyik angyalt – kezd alkudozni. – Abból kettő van. De nélkülem az egészet rábízhatja az öregistenre, hogy… – s az obszcén kifejezésre az elnök is meghökken, pedig szokva van a nyelvjáráshoz.

– Mondhatom, szép dolog.

– Mit mondjak egyebet, ha elrontják a játékunkat? – mondja Heródes kissé megröstelkedve.

– Édes fiam, eredj a rajoni pártbizottsághoz.

– Elmegyek! – borzolódik fel a legény. – De magukat is feljelentem.

Az elnök a nyugodt lelkiismeret mosolyával néz vissza rá.

– Mit jelentesz? Hogy felvettük a küzdelmet a miszticizmus ellen?

– Ha maguknak szabad, nekem is szabad.

– Mi szabad nekünk, és mi nem szabad neked?

A legény Júdás-képpel fordul az elnökhöz:

– Tavaly karácsonykor a presbiterekkel együtt az alelnök is elment kántálni – s azzal fordulna is ki az irodából, mert érzi, hogy igen nagyot mondott, bár az igazat mondta.

Az elnök a színéből kimenve éles kampószavakat vet utána. Visszatessékeli. Leülteti. Körülsétálja. Asztmásan szuszog, káromkodások cikáznak benne. De türtőzteti magát, megiszik egy fél pohár vizet az asztalon álló kancsóból.

– Jegyezd meg magadnak… – mondja csikorgó hangon. – Az alelnök békeharci vonalon indult el kántálni. Másodszor: az alelnök becsületes ember, ne ferdítsd ellene a szádat. Harmadszor: milyen orcával támadod te materialista alapon az alelnököt, amikor ilyen reakciós, misztikus ügyekben futkorászol? He? Halljam. Azt gondolod, beadod nekem az áfiumot, s mindjárt berezelek a feljelentésedtől? Azt gondolod, nem tudják az elvtársak odafönt, hogy mit kínlódunk veletek idelent, hogy felnyissuk a csipás szemeteket? Más tanul és olvas, ragad rá valami, te meg olyan vagy, mint az abroncstalan hordó, minden kifolyik belőled. A kultúrotthonban hétről hétre gyúrjuk nektek a materializmust, te meg az egészet a hátad megé veted, hogy Jézusnak szamarat faricskálj. Mondhatom, szép dolog! A szentek ábrázatát hordod, s a káromkodásaiddal az eget hasogatod! Magatartás ez? Bevonulsz ide Heródesként, s az alelnökünket akarod feljelenteni? Na, majd mértéket szabok én a misztikus kedveteknek! – s ezúttal ő káromkodik, amitől megnyugszik a legény; ha az elnök is káromkodik: egyenlítettek.

Ekkor tűnik fel az úton a kávébarna motorbicikli.

A néptanács székháza felé kotkodácsol a fagyos-göröngyös talajon. S mivel a kéz, mely szabályozza, még álmatag és gyakorlatlan, a gödrökben és gödrök felett akkorákat ugrik, mint egy imádkozó sáska.

Kétoldalt felhajtott s biztosítótűvel megtűzött hosszú kabátban, fekete pantallóban és szuronyrohamos orcával a tiszteletes úr hányódik rajta.

Hányódik, de halad mutatványosan, testi bizonytalanságában is nagy lelki elszántsággal, ahogyan motor nélkül ugyan, de fülében az Isten hangjával Pál apostol nyargalhatott haza Damaszkuszból.

– Te mondtad a papnak, hogy baj van Heródessel? – kérdi az elnök.

– Említettem – bólint a legény, s a reménységtől, hogy most már ketten veszik majd fel a küzdelmet Heródes ügyében, hajnalos orcával tekint az ablakra.

– Eridj csak át a másik szobába! – mondja az elnök.

A tiszteletes úr valóban balhírrel jöhet; olyan komor, mintha füstről vették volna le.

Az elnök harci állapotba helyezi magát a széken. Ingerülten rendezi a papírjait, ceruzáit. Rámegy a napja ilyen oktalan dologra. Csak ismerné jobban annak a pokolra való Heródesnek a történetét. Annyi bizonyos, hogy legyilkoltatott egy csomó gyereket. Az igazgató tanítóra volna most szükség; a végrehajtó bizottságban ő felel a tudományokért, de elutazott disznót vásárolni.

– Jó szerencsét, elnök úr – köszön a pap bányász módra.

– Adjon isten, tiszteletes elvtárs. Foglaljon helyet.

– Köszönöm szépen – a pap megnézi a fotelt, hogy nincs-e benne gombostű, s letelepszik. Kabátját, melyről még odakint leszedte a biztosítótűket, szétveti, a hosszú lábát keresztbe rakja. Ideges matatással cigarettára gyújt, meglátszik a fiatal arcán, hogy zaklatott napja van.

Az elnökben máris mocorog az engedékenység. Heródessel vagy anélkül… ördög vigye az egészet. Az is igaz, hogy Galambos elvtárs a pártnál nem adott határozott utasítást, meg aztán: ő még nem az egész rajoni vezetőség, csak egy, a sok közül. Hogy is mondta? „Ez a Heródes, ez egy problematikus figura. Ezt meg kell gondolni.”

Ami azt jelenti, hogy vagy meggondolja, vagy leállítja. Ha nem állítja le, akkor a dolog nincsen meggondolva. De ha csak meggondolja, és nem állítja le, nem ér semmit az egész meggondolás.

Az ilyesmibe valóban belegabalyodik az ember.

Halljuk először a papot. Hogy csillapítsa – mert alaptermészetére nézve az elnök taktikus ember –, a motorbiciklire tereli a szót.

– Nem jó annak a menyecskének a fara járása, tiszteletes elvtárs.

– Melyik menyecskének?

– A kétkerekűnek.

– Nem működik egyenletesen a motor. Köhögési rohamai vannak, mivel ócskán vettem.

– Meglátszik – bólint az elnök. – Olyan csúf, mint egy lótetű.

– He-he! – a tiszteletes kényszeredetten nevetgél. Az elnök is. Rátérhetnek a tárgyra.

– Mi járatban, tiszteletes elvtárs?

– Le akarok mondani a papságról.

– Netene! Mi történt?

– Bizonyos értelemben materialista lettem – áll fel ünnepélyesen a tiszteletes.

– Ugyan bizony mikor? – képed el az elnök.

– Úgy lassacskán… – szól a szemérmetes válasz.

– Lassacskán… Hát elment magának az esze?

– Én azt hiszem, hogy megjött.

– Ha maga tudta, hogy egyszer megjön az esze, miért lépett erre a pályára?

– Elhanyagoltam a gondolataim tisztázását. Nem vettem figyelembe, hogy a lehető legkisebb az állami fizetés, az egyházi kepe majdnemhogy semmi. Csak éppen hogy nem éhezünk, elnök úr.

– Ne vicceljen már velem!

– Nem viccelek, elnök úr. Tanár akarok lenni. És már levizsgáztam.

– Szó sem lehet róla! Nagyon jó, hogy materialista lett, de a falut s a híveket nem lehet itthagyni. Meggondolta maga ezt a dolgot?

– Már hogyne gondoltam volna.

– S mi a panasza? Magát itt becsülik. Bántása nem esett. Segített a kollektivizálásban… A békeharcban.

– Az önbecsülés nagyobb a közmegbecsülésnél. Nem értek egyet azzal, amit prédikálok.

– Prédikáljon olyasmit, amivel egyetért.

A tiszteletes keserűen nevet, és legyint:

– Nincs már hangulata sem… Amilyet szeretnék.

– Nem értem – vakarja a fejét az elnök.

– A kántor például istentisztelet után tangót játszik az orgonán.

– Meg kell bírálni.

– A harangozó galambokat fogdos a toronyban.

– Meg kell szankcionálni.

– Vasárnap, szemem láttára, ketten aludták végig a prédikációmat.

– Beszéljen hangosabban!

– Az első padban aludtak. Hányan aludhattak akkor az utolsóban? Tessék kiszámítani.

– Maga csak prédikájon! Ne törődjék semmivel.

– Azzal se törődjem, ha megszégyenítenek?

– Ki szégyenítette meg?

– Milán apó.

– Milán apó meghalt.

– De mielőtt meghalt volna, kizavart a házából úrvacsorástul, egyházfiastul…

– Mivel háborította fel?

– Hát a kizavarással, uram! Mosdatlan szavakat mondott a haldokló személynek kijáró úrvacsoráról.

– Az öreg kommunista párttag volt, nem kellett volna zavarni.

– A rokonai hívtak. Kötelességem volt…

Az elnök mind sűrűbben vakarja a fejét:

– Maga csak prédikáljon, ne törődjék semmivel.

– A feleségemmel sem?

– Mi baj vele?

– Nézeteltéréseink támadtak.

– Meg kell bírálni.

– Kifogásolja, hogy parasztokkal tegeződöm.

– S miért tegeződik?

– Nekem az a bajom: ha iszom, tegeződöm.

– Szerencsés állapot – vigasztalja az elnök. – Maga tegeződik: én például rosszul vagyok. Mások üveget, poharat törnek, öklendeznek. Az még mindig jobb, ha az ember az italtól tegeződik.

– De másnap visszategezik az embert, és a feleségem ebből tekintélyi kérdést csinál. A presbiterek szörnyülködnek; azt mondják, régen a parasztok a báró kutyáját sem merték tegezni, nemhogy a papot… Isten szolgáját… Egyszóval rosszul érzem magam, kérem! Minden héten jön egy-egy előadó a tékátététől, és azt mondja: amit a papok hirdetnek, az filozófiailag helytelen, politikailag ellenséges. Eluntam én már ezt!

– Nem kell azért elkeseredni. Hiszen igaza volt az előadónak. Maga csak arra vigyázzon, mit mond. A többit bízza ránk. Hallgasson meg engem, tiszteletes elvtárs. Magának itt jó dolga van. Nem akarom dicsérni, de ha tudom, hogy maga prédikál, meg vagyok nyugodva. Nemcsak én: az alelnök is. Megszoktuk, megismertük egymást, akárhány megyei propagandafőnök érdeklődik, mindnek azt mondom: a mi papunk rendes ember, nincs vele probléma. Rendben van, az ember fejlődik, elismerem, de hozza meg azt a kis áldozatot, és maradjon itt, ne csináljon galibát. Ebből a hivatalból akkor kellett volna kiugrani, még mielőtt beleugrott volna. Ami engem illet és a pártpolitikát, ők a legrosszabbkor akarják újrafesteni a firmáját. A fáját megkapta?

– Húsz mázsát.

– Jó száraz fa?

– Bükk.

– Akkor csak prédikáljon, s ne törődjék semmivel.

A tiszteletes hallgat. Egyelőre kifogyott az érveiből.

Azzal búcsúznak egymástól, hogy most még nem kell új paptól tartani.

A tiszteletes feltűzi a kabátja két szárnyát, s ugyanolyan szuronyrohamos orcával veti magát a Jáwára, amilyennel jövet is gondba ejtette a taktikailag fejlett elnököt.

A betlehemes legény kétségbeesetten szól utána:

– Tiszteletes úr! Mi lesz Heródessel?

A nagy lélekmozdulásban és motorburrogásban a tiszteletes ezt már nem hallja. Siet haza gondolkozni.

 

A Duna titkaiból

A mord időnek krisztustövisein fennakadva, sikaszói fellegek és madarak vonulását kíséri nézelődésem a sorompótlan égen, amelynek útjait már csak emlékező képzeletem járja.

Boldog képzelet!

Nem ismer kalitkát.

Őt küldöm hát most is magam helyett délkeletnek, el egészen a tengerig, ahonnan megtérve hajdani fehérkócsagos napokról és lagúnakék éjszakákról hoz nekem szúnyogmuzsikás emléket és újabb tűnődnivalót, minek az elején máris azt kérdem magamban:

– Oly sok esztendő után, hogy arra jártam, milyen lehet most a Delta?

A Duna deltája.

A vénséges vén Isztrosznak e hétezer éves tűnődése a tenger kapujában, ahol föladja majd régi nevét és cseppjeinek ízét; édesvízből sóssá leszen, hogy a befogadó Nagyúrnak törvénye szerint önmagát felejtve többé ne is emlékezzék hegyi köveken botladozó és mondikáló csermelykorára, de még ifjúságának útjára sem, amely borostás időkön át, marakodó, vegyes népek között, szelíden borongó füzesek kíséretével, kedve szerinti kanyarulatokban, s némelykori dühének vad portyákat is engedélyezve idáig vezette őt: a búcsú színhelyére, ahol nádasrengeteg siratja, ezeregy tó tükre marasztalja, az égről pedig, ahol a lipovánok szerint Isten bánkódik a pogányok miatt, akik nem ismerik a kereszt misztériumát, óriási madárkörhinta küld feléje titkos jeleket az éjjel-nappal zengő délkeleti szélben.

Eszembe se jutna ilyet állítani, ha nem láttam volna: Tulcea városától kezdve bánkódik a Duna s nem ok nélkül; cápafogsorával kacag rá a tenger.

S azt kérdem továbbá: zengő nádvitorlájukkal a magány úszó szigetei vajon elhordozzák-e még madárgyűrűzés végett azt az árvalányhajszőke lipován legényt, aki csolnakosunk volt a háromhetes vízi barangolásban, és akinek szélfútta szeme ugyancsak kék volt: lagúnakék, mondanám, ha nem jutna eszembe, hogy ezt a jelzőt csak az imént ajándékoztam oda a szúnyogmuzsikás éjszakáknak. Aljosának hívták. Vékony dongájú, fürge alakja, magyar beszédünkre tapadó, áhítatos figyelme, vízi mutatványainak sorozata, amivel engem ámulatba ejtett, gyakorta jut eszembe ma is egy emlékezetes madárháborúval együtt, amit az eljövetelünk előtti napon robbantott ki, mintegy zárómutatványként. A tiszteletemre? Ma is elborzadok a látványon, amihez hasonlót elképzelni se tudtam volna. Vagy tán válasznak szánta Gáfta nevezetű öreg háziasszonyunk sértő szavaira?

– Szegény jóanyád, Aljosa! – mondta a fiúnak. – Isten nyugtassa meg holtában, ha ugyan nyugta lehet a pogánynak.

A fiú sápadt arca lobbot vetett. Halász-vadász urak előtt lökdösik ki anyját a kereszténységből? Kiabáló hangon tiltakozott:

– Az én anyám nem volt pogány, hallja! Hívő lélek volt ő is, ha tudni akarja!

Az öregasszony, akinek homlokán parányi tetovált kereszt lóbálta karjait, csöndes kegyetlenséggel mondta ki másodszor is ítéletét a halott asszony fölött:

– Élete végéig idegen maradt közöttünk. Nem vette föl a vallásunkat, sohasem láttuk templomban, és nem vetett keresztet. Az ilyen csak pogány lehet. Az ég legyen hozzá könyörületes.

Varrottas törülközők virágai közül három szentkép nézett le ránk a falról.

Aljosa bevágta az ajtót és kiment a vízpartra.

Régi marakodásnak lehettünk fültanúi. Semmit sem értettünk belőle.

Később, a madárháború napján, a kereszt hiábavalóságáról kiabált valamit részegen az égre. Azt sem tudom: sírt-e, vagy kacagott a fiú. Elnyújtott, panaszos hangját a délkeleti szél elkeverte a vízimadarak rikoltozásával.

Rég volt.

A mord időnek krisztustövisein fennakadva Aljosával szeretnék újból csónakba szállni a Deltában. De hol kereshetném őt? Valahol Murighiol környékén lakott, a Szent György-ág huszonhét kilométeres hajtűkanyarjában. Családi nevét sem találom a véletlen előkerült naplójegyzetemben, amit Gáfta néni ikonos-majoránnás házában vetettem papírra, míg halász-vadász társaim könnyű vörösbort iszogatva csukát, süllőt, pontyot készítettek vacsorára. Ők mindvégig bakkecskésen jókedvűek voltak. Időnként megpróbáltam hozzájuk hangolódni. De lám csak, mit jegyeztem föl magamnak azon az őszön, tizenhat évvel ezelőtt.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Kék álhalál

Mindenki elképedt, amikor karácsony első napján déli tizenkét órakor végre megszülettem. Mint valami kisded ágyúgolyó vágódtam a családi gyülekezet kellős közepébe, s olyan kéken, mint a halálos rémület; ha volt egyáltalán körülöttem egy szemernyi áhítat, azt először a színemmel ugrasztottam széjjel, majd azután a kicsiségemmel keltettem újabb riadalmat, és legvégül azzal, hogy nem jött ki hang a torkomon; a némaságommal, mely mintha nem is földi vándorutam kezdetét, hanem a végét – a sírkövemet – jelezte volna. Ettől még apám is megszeppent, pedig a fogadásomra egybegyűltek között ő mutatkozott a legbátrabbnak: ó, nem is olyan kék, nem is nagyon kicsi! Hogyne mentegetett volna, hisz létének egyenes folytatásaként sisteregtem anyám karjai közt. De végül a megértő és engem sírásra biztató mosolyával együtt lódult ő is neki a falnak, a jobbágykék színűnek, odatapasztva homlokát a hűvös vakolatra.

– Két kiló ha lehet! – dünnyögte nagyapám.

– Micsoda – ordította békasó szívű nagybátyám az általános zűrzavarban. – Megeszem, ami száz dekán felül van!

Ez nyilván a csalódás túlzása lehetett. A kampós gyapjúmérleg, amelyre pelenkástul felakasztottak, pontosan százhatvankét dekát mutatott. Igaz, hogy nagybátyám szerint ebbe nemcsak a rengeteg pelenkát, hanem a kalimpálásomat is bele kellett volna kalkulálni.

– Aki rugdalózik, a kelleténél mindig többet nyom a latban.

– Nem látod, hogy csak repdes szegény? – állott apám újból a pártomra és loholt vízért a kútra, szaladott valósággal, mint a tűzoltó katonák.

Talán nem is hiányzott a házból a víz; menekült a hangtalanságomtól, hogy mire visszatér egy korsónyi reménységgel, bizonyára bömbölni fogok már.

Vele ment a többi is, kinek amerre dolga volt: nagyapám akácfagyökeret aprítani, hogy bele ne fagyjak a némaságomba. Rebeka ángyom orvosi tanácsért a tanítónőhöz, Békasó nagybátyám, hogy megetesse a disznóit. Anyám félájultan is a bajaink kormányfedélzetén maradva szólt utánuk: szerezzenek számomra téglát – melegítés végett –, csukják be gyorsan az ajtót, mert odakint sokan vannak, Mária néni pedig, a bábaasszony, törje a fejét: mit lehetne most már énvelem kezdeni. De különös viselkedésem a bábaasszonyt is gondba ejtette. Aggasztóan félszájú volt a vigasztalása:

– Ne búsulj, Ágnes, nincs baj, még nincs semmi baj! – és ütögette gyöngéden az arcomat, hátamat, dörzsölgette a fejemet.

Rémületkék színemet hol az égnek, hol az ablak zsebkendőnyi négyzetébe hasító jégcsapoknak tulajdonította. Fényes kicsi gyermek, azoknak a színét veri vissza. Ne búsulj, Ágnes, nincs baj, még nincs nagy baj, kettőt pislant a nap, lecsurognak a jégcsapok, a gyermeknek emberi színe lesz.

Nagy semmiség volt ez.

Visszajött apám a vízzel, nézte ő is az ablakot, az égi városkát, a lenyúló jégcsaptornyaival.

– Akkor én ezt most szétverem! – nézett fejsze után.

– A városunkat békén hagyd! – tiltakozott anyám, házasságuk első heteinek játékához ragaszkodva. Éjszakánként azelőtt is, a jövetelemre várva, szerette hallgatni a szélfútta jégsípok hangjait.

De most nem fújt a szél, nem szóltak a sípok, már közeledett a délutáni istentisztelet, apámnak harangoznia kellett. A bábaasszony ebben is vigaszt keresett: a gyermek várakozó természetű; a vecsernyét várja. Apám legyintett, a sántáló faliórára vetett pillantást és rohant a gyógyszerészhez.

 

Nem a harangok nyelve hiányzott, fiam, a torkodból. Boldog ünnepeket kiabáltam az üvegfal mögé, s mondtam a nevem is: itt Szilveszter Sándor. Mi kellene? Orvosság. Hol a recept? Nincs recept. Hanem akkor mi van? Csak panasz, mondtam, rendes időben, kilenc hónapra született a gyermek, elmúlt immár egy órája, de kék és hangtalan. Csóválta fejét az ember a kalitkaajtóban: kórusba akarlak máris beíratni? De hát a színe, gyógyszerész úr! Ó, semmiség! Születésekor az egyik lila, másik vörös, csak sárga ne legyen, mert az minden esetben sárgaságot jelent. Nem lehetne mégis valami orvosságot kapni? Mifélét, jóember, az isten áldja meg? Olyat, amitől sírjon az a gyermek. Mit csináljon? Agyaveszettnek nézhetett, bevágta előttem a kalitkaajtót. Még állingáltam ott egy darabig, aztán nyargaltam haza. Az ajtó előtt hallgatóztam, még mindig nagy csend volt. Nagyapád lépett ki, kérdem: mi van? Semmi. Anyád kihirdette a statáriumot, az egyszemélyeset, mert minden pontja egyedül csak nagyapádra vonatkozott: a szivarozásnak, éjszakai füstölésnek, horkolásnak, köpködésnek vége, térjen át bagóra, annak nincsen füstje, de sercintés ne legyen, hanem csak kint az udvaron. Szegény öregnek a pofazacskója már tele volt hatos dohánnyal, éppen köpni lépett ki, amiközben hallgatóztam. Odabent a bábaasszony téglát, sót melegített a plattenen, anyád téged rázogatott, szólongatott: Bálint, Bálintka, kire haragszol te, hogy nem akarsz sírni? Így egyeztünk meg: hogy Bálintka legyél. Odaültem anyád mellé, segítettem neki a kihallgatásban: kire haragszol, te Bálint? Szilveszter Bálint. Okosabb mondandó nem tellett ki tőlem, közöltem hát veled, hogy karácsony után a másik neved is közeleg, éjfélkor fölmegyünk majd a toronyba és elénekeljük, hogy Tebenned bíztunk elejitől fogva. A bábaasszony jóslata szerint megcsöppent enyhén az eszterhéj. Nézd, Ágnes, az égi városkád milyen fényes az ablakban. De hiába fogyogattak a jégcsapok, te csak felnyöszörögtél időnként, ami valójában sóhajtás volt inkább, olyasféle, mint a vízbe fúló madaraké. Siettem a tiszteletes úrhoz. A prédikációját tanulta éppen, fel s alá sétálva az ebédlőszobában. Egy és negyed óránk van még Szilveszter, a harangozásig! Mi ütött magába? Talán haragudott, hogy a konyhát megkerülve, a főlépcsőn egyenest reárontottam, nem a szolgálóra, s úgy találtam őt, kezében a rengeteg papírral. De megenyhült aztán, kabátot vetett a vállára s jött, hogy téged szemrevételezzen. A nyáját számon tartó pap volt különben, folytonosan fülelt, érdeklődött, hol, melyik házban várnak gyereket, és mikor az megérkezett, boldogan billegette a pennát az anyakönyv újabb lapja fölött. Velem is úgy jött az úton, mint akinek aranyrögöt mutatok majd, jövendőjét az egész gyülekezetnek. De amilyen boldogan lépett be a házba, olyan gyorsan kapta el rólad a pillantását. Anyád egészsége felől kezdett érdeklődni…

 

Okos ember hírében állott a papunk; látogatása alkalmából a szüleim hirtelenében doktornak is előléptették. De a szavak falusi minisztere eleinte sem jót, sem rosszat nem mondott rólam. Az egyetlen lehetséges megállapítást, miszerint még nem haltam meg – ünnep fejében –, fölöslegesnek tartotta az arcunkra gyászkeretezni. Hanem hosszas tűnődés után azt mondta:

– Ezt a gyermeket sürgősen meg kell keresztelni.

A dolog lényegét apám fogta föl csak; anyám engedelmesen bólintott és azt mondta:

– Bálint. Úgy gondoltuk, hogy Bálintka legyen. Ha eljön majd a keresztelés napja…

A pap elszigorodott s nagy kímélettel anyámnak hátat fordítva kimondta mégis fölöttem az ítéletet:

– Ha úgy hal meg kereszteletlen, nem tudjuk annak rendje-módja szerint eltemetni.

– Eltemetni? – anyám úgy nézett a pap hátára, mint a véres ingre, majd hirtelen fölém hajolva a tintafoltarcomat vette – hányadszor? – szemügyre.

Biztatást nem kaphatott tőlem, tehát elmosolyodott, mint mindig, ha fájdalom érte. A tiszteletes azt gondolhatta: ez a mosoly a megnyugvásé az Isten akaratában, mert így szólt:

– Most már mindent Őreá kell bízni.

Amikor Őt emlegette, fölnézett a mestergerendára. Annak a hasadékában volt eldugdosva nagyapám tartalék dohánya, ott száradtak spárgán a pelenkáim, fölöttük a padlás torka néhány üres méhkaptárral – és azontúl mindenütt az Isten. A tiszteletes, hogy pillantása fennakadt a mestergerendán, csak legyintett szomorúan: bármily végtelen az égnek kegyelme, Isten és az emberi lét közé odaszorulhat bármikor egy tasak dohány, vizes pelenka, méhkaptár, amitől a kegyelem kiszorul a házból. Elmenőben ugyanis azt mondta:

– Imádkozzanak érette. Kétszáznyolcvankettedik oldal az Énekeskönyvben.

Apám rémülten lapozott a haldoklónak szóló imádságra.

– Elhallgass! – kiáltotta anyám. – Tedd le azt a könyvet! Nem imádkozunk! Sót melegítünk! Téglát forrósítunk! Mária néni! Borogatást a gyereknek!

A mosolyával együtt a könnye is kibuggyant anyámnak; s hogy erejének kettős ikerforrása megnyílott, már kelt is volna ki az ágyból, nekirontani bárkinek, aki fölöttem a haldoklók imádságát mondja.

– Ne lássam itt azt a könyvet!

Apám gyöngéden visszatuszkolta.

– Jól mondod, Ágnes. A tiszteletes úr eltévesztette az indikációt.

– Eredj harangozni!

Apámat, ki eleinte még a legbátrabb volt, a sürgős keresztelés gondja, ijedelme kapkodásba lendítette: már a kapuban volt s karjával a kabátujját még mindig kereste, a kötött fél kesztyűjét elhullatta, vissza se nézett, indult – még harangozás előtt – keresztszülőket keresni.

 

Mint az eltévelyedett: az első nyitott kapuban kerestem én is menedéket. Mihály, Róza, elvállalnátok, hogy a fiamat keresztvíz alá tartsátok? Mikor? Azonnal! Egy óra múlva. Negyedórát esetleg ráhúznék, megbeszélem a tiszteletes úrral. János ki se mozdulhat a házból, a suszter becsapta, foltos lábbeliben ő nem áll ki cégérnek az Úr asztala elé. Vedd föl az enyémet, vadonatúj! És akkor te mi leszel ott bús apaként? Mezítlábas Szent József? Rohantam Békasó bátyádhoz; asztalosmester, új csizmát rendelt még novemberben. De hát ők sem készültek föl semmi babakelengyével: a szükséges és kötelező ajándékok nélkül a falu szájára kerülnek. Mondom: a sárga bölcsőt, mit a kántor úrtól vásároltam, átfestem zöldre és mindenütt elhírelem, hogy tőled kaptam ajándékba. Az Istenre kérlek, sógor, ne utasíts vissza. Majdnem sírt a sógor, úgy sajnált bennünket, gondolom, téged is beleszámítva. Később mesélte Békasó, hogy azokban a percekben nem is tekintett engem normális embernek. A bölcsőajánlatomat ugyanis visszautasította, és amit hozzátett, azzal pedig porig sújtott.

 

Békasó bevezette apámat a műhelybe; ott száradozott lécekre állítva egy kicsi kék koporsó. Épp az én színemre festve. De másnak – szomszéd falubeli gyereknek – készítve. Apám kitámolygott az ajtón.

– Sógor, mit akarsz ezzel mondani?

– Néhány szál deszkám maradt még…

– Kicsi széknek, járókának! – vágott apám a szavába.

– Járókának? Kicsi széknek?…

– Kicsi széknek, járókának, járókának! – ismételgette apám kétségbeesetten. – Nem értelek sógor! A bajon kívül semmi egyebet nem tudsz elképzelni?

– Láttam a bajt. És láttam azt a másikat is, ugyanígy született, sajnos. Valamivel tán kékebb volt. Annak az utólagos diagnózisát küldték el Kolozsvárról a tanítónőnek.

– Nem lehetséges. Az én fiamnak eljön az ideje…

Láthatatlan kicsi székre ülve rázogatta apám a csörgőmet; az elképzelt járóka rácsaiba kapaszkodva topogta körül Békasót; az én lépteimmel, amelyek még sehol sem voltak. Ha voltak is, velem együtt a Semmi szélén ültek. Güngüri, güngüri, mondta, és kacagott. Görcsösen kacagott bele Békasó szigorú arcába, sőt nekidőlt fél vállal, mintha egész testével akarta volna eltömni annak a száját, mert látta: a koporsóm esik menten ki belőle. Semmi kétség ugyanis: a sógor ezt akarta felajánlani nekem babakelengyeként. Csupa jóindulatból s a szókimondás kegyetlenségével.

– Akármit is gondolj, én azt mondom: güngüri. Az első szava ez lesz: güngüri.

– Ha Isten megsegéli – enyhült Békasó.

– Isten nem segél már senkit! Egyedül csak minket fog gyámolítani. Mert a kerek világon már csak mi vagyunk reá szorulva.

– Ámen – mondta a sógor.

A koporsóm ilyenformán ott rekedt a gondolatában.

 

Indultam harangozni – keresztapa nélkül. Ezt a hiányt már nem bántam: örültem, hogy a koporsókelengyétől megszabadulok. Az egyezkedés miatt késtem egy keveset: a késedelmet a kicsi harangon behoztam. De a harmadiknál, zárókondításkor, a nagyharang nyelve csúnyán félreütött. Békasó bátyád jóslata jutott eszembe, és kicsi híjja volt, hogy hátra nem estem a torony ablakából. Meghal valaki, mondták akkor minden házban az emberek. Meghal valaki, mondtam én is, mert valamennyien így szoktuk mondani. Reszketegen szedtem össze magam, hogy lebotorkáljak a lépcsőkön. Mintha Békasó torka lett volna az a csigalépcső, és benne az a léceken száradó kicsi kék koporsó. Megérkezett a pap, Józsi tekintetes úrral meg a kántorral, a templomban várta már őket a nép, kezdtem a fújtatást. Akkor olyan gyengeség fogott el, észre sem vettem, rosszul fújtatok, az orgona kétszer is befulladt; a szívünk vígsággal ma bétölt, mint egy zsák fűrészpor suppant a gyülekezet nyakába. A kántor a hangjával javított, amit tudott a helyzeten, s hirtelen magamhoz térve én is kiegyensúlyoztam valahogy a Nagy Láda lélegzetét – s egyúttal a magamét is –, de odalent százötven ember, asszony és gyermek fejét visszaforgatni nem tudtuk. Nagy ünnep lévén, nagy felháborodással néztek bennünket. Mi az isten lovát csinál maga, Szilveszter? – szalasztott hozzám egy legényt a kántor a Láda másik oldaláról, mivel mi nem láthattuk egyik a másikát. Visszaüzentem; nem tudom, de ígérem, több vétség nem lesz. Míg a tiszteletes a filippiekhez írott levelet olvasta, örüljetek az Úrban, ismét mondom, örüljetek, a kántor bizony szomorúan kérdezte újra – most már személyesen –: mi történt, Szilveszter? Figyelmeztetőleg a pap is felém hajította föl a hangját: a ti szelíd lelkűségetek ismert legyen minden ember előtt. Az Úr közel! Kántor úr, a fiamért estem gondba, lecsúszott a lábam a deckáról. Semmi felől ne aggódjatok! Az Úr közel. De az a másik gyerek, tetszik látni, meghalt, annak sem jött meg a sírása. Idő előtt semmit se ítéljetek! Mindennél veszedelmesebb hajlamotok a szomorkodásra. Téglát is raktunk, melegített sót is. Mennyire elesett volt valamikor Pál is, míg rá nem nyitotta Isten az égnek ablakait. Ó, kántor úr, attól félek: a belérekedt sírás megfullasztja. Rakja ki a számokat, Szilveszter: kilencvenhét…

 

Lentről a maga külön kis rekeszéből József úr föltekintett, s a kilencvenhetes énekkel együtt apám is fennakadt a pillantásán. Nézték egymást régi ismeretséggel. A tekintetes fején vadászkalap volt, jobb kezében dupla csövű puska, a baljában egy fekete szárcsa fehér diadémmal a homlokán. Azután elsüllyedt, és összecsaptak fölötte az ének hullámai. Zöld vízimadárként a kalapja maradt csak fenn a szószék és az Úr asztala között. Hé, Szilveszter! – kiáltott a vízben fulladozó tekintetes úr. Komám! – mondta akkor apám megkönnyebbülten.

 

– A nagyharang vajon kinek a halálát jelezte? – kérdezte József úr, mikor templomozás után az emberek, mint valami kérdőjelek, az időjárás ügyében köréje gyülekeztek, mert barométere volt.

– Arról van szó, tekintetes úr, hogy ennek nem kellene bekövetkeznie.

– Vagyis minek?

– Az említett halálnak. Tetszik emlékezni, mikor a tekintetes urat a vízből kimentettem? Azt tetszett mondani: kívánjak valamit magamnak. Akkor ugyebár fontosabb volt, hogy a tekintetes úr megszárítkozzék, de most fölkérném: vállalná el a fiam, Bálint keresztapaságát.

A kucsmás kérdőjelek ijedtükben kiegyenesedtek, Józsi úr pedig olyan képet vágott, mint mikor a lőtt szárcsa után gázolva észlelni kezdte az alámerülést. Meglepetéséből apám újra kirántotta, mondván, hogy álmában sem támadt oly gyalázatos gondolata, miszerint ezek után lekomázhatná a tekintetes urat, hanem ellenkezőleg: ha elvállalná az említett tisztséget, annál nagyobb kalapot emelne majd neki, legyen akár lőtávolon kívül is. Józsi úr magához tért és azt mondta:

– Ám legyen, Szilveszter.

 

Úgy szaladtam hazafelé, fiam, mint kinek a fejében félreverik a harangot. Nem mertem egyből a házba belépni; hallgatózni kezdtem a pitvar ablakán. Anyád az ágyban felülve ünnepélyesen fésülködött, téged pedig ott vettelek észre a bábaasszony karjában. Fel és alá sétált veled, majd az ablak elé tartott, a jégcsapoktól remélt – úgy tetszett – valamit. Onnan visszalépett, a kályha fölé emelt a vízgőzbe, majd letett az asztalra, dörzsölt, markolászott, s mint a hunyó parázsnak, vetette neked a szelet a morzsaszedő kicsi seprűvel. Adja ide, Mária, a gyermeket! Anyád az álla alá szorított, majd az ölébe fektetett, elsimította a rongyaidat, fejeden a fehér kötött sapkát. Most hagyjon magunkra, Mária. Menjen haza ünnepelni. Elment mellettem az asszony, ügyet sem vetett rám. Anyád kicsi köröket írt le az arcod fölött a tekintetével, s úgy láttam, szivárog a könnye.

– Bálint. Bálintka, kire haragszol te, hogy nem akarsz sírni? Nincsen erőd hozzá, vagy még tudatlan vagy? Nyisd ki már a szemed, figyelj rám is, ne csak magadat hallgasd, aki nem szólsz semmit. Nézd, hogy sírok neked, ha reám néznél, te Bálint, mindjárt kedvet kapnál te is a síráshoz. Nézd, meggyűlik a szememben a könnyem és lecsurog az arcomon, mind reád patakzik, hogy meg se kell már fürösszelek, nézd, ha megrázom a fejem, csupa harmathullás vagyok, és te csak hallgatsz, hallgatsz, mint az egekben az Isten, pedig vehetnéd észre, milyen alacsonyan fekszel az ölemben, te Bálint, vagy tőlem félsz tán, mert csúf vagyok, ha sírok? Eszedbe se jusson, Bálint – ha most valaki látna, azt mondaná, amit apád szokott: istenem, de furcsa teremtés vagy, Ágnes – úgy hívnak engemet: Ágnes –, jaj de különös vagy, mindig szomorkás az arcod, csak olyankor vidulsz, amikor hull a könnyed. Megnézhetsz engem bátran, te Bálint, nincs amitől megijedned. No! No! No! Halljalak már! Nagyon megráztalak? Erősen megszorítottalak? Meg ne haragudjál, de most fájdalmat kívánok neked, mert nincs semmi fájdalmad, attól akadt el benned a sírás. Ha tévednék, akkor túlságosan is fáj valamid, attól bénulhatott meg a torkod, attól az ijesztő kékséged… hát embernek készülsz te, vagy isten verésének rajtam? Azért hoztalak a világra, hogy én sírjak helyetted, hogy tiszta formádban ne is láthassalak? Mert a könnyemen át csak úgy látlak, mint a törött kancsót, a csukott szemed az ablakon, fél arcod a mennyezet sarkában, ha kitakarlak, kezed-lábad az égre és a fák hegyére feldobigálva… diribdarabjaid röpködnek a szemem előtt… Istenem, mikor foglak már egy nyugodt pillantásommal összegyűjtögetni? Bálint, Bálintka, kire haragszol te, hogy nem akarsz sírni?

 

Olyan volt már az anyád szeme, fiam, mint a gyertya lángja. A szóból is kifogyott, mert énekelni kezdett a sírástól meg-megtántorodó hangon: édesanyám sok szép szava, kit hallgattam, kit nem soha, kit nem soha, nem soha,

sok szép szava,

sok szép szava,

sok szép szava… Mit csinálsz, te Ágnes, mit művelsz, mért kínozod magad? Azt mondja: sírni tanítom, tanítanám a gyermeket. Tanítanám… nincs kit. Sándor, mit tudjunk csinálni? Keresztapa s anya van már! Csillapodj már! Magyarázata is van! Rebeka nénéd hozta a halott gyermek diagnózisát. A távolságit. A tanítónő orvos bátyja levélbeli érdeklődésre küldte Kolozsvárról. Olvasd.

 

„Kedves Húgom, az említett szótalan gyermek ügyében föltehetőleg arról a jelenségről van szó, melyet közönséges álkékhalálnak nevezünk. Szóba kerülhetne a fehér álhalál is, a fölsorolt szimptómák alapján azonban – a magzathenger szederjeskék vagy püspöklila színe stb. – valószínűleg livíd aszfikszia ténye áll – vagy állott fenn. A vele kapcsolatos légzőközponti gátoltság okát innen, közel száz kilométernyi távolságból és persze utólagosan, nehéz megállapítani. Az elöl fekvő méhlepény éppúgy figyelembe vehető, mint valamely terhességi toxicosis, vagy a köldökzsinór előesése, minek következményeként a magzati vérkeringésben támadnak enyhébb-súlyosabb zavarok. E szó, látod – enyhébb-súlyosabb –, a gyermek sorsának mérlege. Azóta elbillent már bizonyára a serpenyő. Írd meg, Húgom: mi lett az ügynek a vége? Családi vigalom-e vagy koporsó? Az is lehetséges, hogy magzatvíz került a tüdőbe. Mindannyiunk első nagy kalandja: bonyodalmas odüsszeuszi átkelésünk a szülőcsatornán, minden újszülöttnél megismétlődő kiűzetésünk a paradicsomból, számtalan veszély közt edződve s némelykor súlyos inzultusoktól sebzetten. A gyermek csöndessége tehát, ha nem alkati jellegű, talán agykéregi károsodásnak is lehet a következménye, vagyis a fogóműtétből eredő születés közbeni agyvérzés. Megemlíthetem az intrauterin élet sok más kockázatát – a pokol beköltözött már az édenkertbe –, valamint a világrajövetel arc- vagy koponyatartásos változatát is. Szegény magzathenger!”

 

– Nem henger ez! – vetett véget anyám a tudományoknak. – Az én fiamat senki le ne magzathengerezze! Ó, te Bálint!

Magához kapott hevesen.

Úgy megszorított: hengerből valószínűleg kicsi lapítóvá lettem. Amitől azután – a csodás változások hirtelenségével – a szemem is felpattant, az anyámé pedig lecsukódott ünnepélyesen.

– Nézzétek!

Mintha reám csöppentette volna a szeme világát. Akkor arcát az égnek emelve rögtönzött hálaimába kezdett: Atya, Fiú, Szentlélek – s fordult máris vissza hozzám, kit a Szentháromság negyedik tagjaként kezdett el dicsőíteni. Egyik karjával szorított, a másikkal félszárnyúlag és kacagva repdesett. Ágnes! Kirepülsz mindjárt az ablakon. Mint egy öreg betlehemi pásztor, berohant nagyapám is, letérdepelt a fűtő elé tüzet éleszteni.

 

Ez délután öt órakor történt, percek alatt el is vonult az örömünk, a sírásodat mindhiába vártuk. Szaladott apád másodszor a gyógyszerészhez, még mindig sírásügyben bolyong itt, jóember? – visszafelé, mint a lőtt vad, húzta a lábát a hóban. Bár el se olvasta volna azt a levelet, amelyben a pokol egybeköltözött az édenkerttel. Annak a másik gyermeknek a halála, akár egy belélőtt golyó, úgy elfészkelődött benne. Ha felém fordult, fölvette szolgálatos vigasztaló arcát, de nem titkolhatta előttem, hogy kezdi letenni a fegyvereit. Többször is rákiáltottam: hol bolyong az eszed? Valósággal gyűlöltem őt akkor, hogy magamra kezd hagyni, bizakodjam csak, ő már lemondott mindenről, titkos tárgyalást folytat a kék halállal. Lassan kezdett besötétedni, s bár elmúlt karácsony szombatja, spárgára fűzött pereceikkel másodjára is visszatértek az ablak alá a gyermekek: szabad-e kántálni? Ó, nem lehet, később gyertek, ha fölsír a fiam! Egy nagy tarisznyás cigányleányka így is bekeveredett a házba, mire észrevettük, már ott énekelt melletted a kis boszorkány – rossz a Jézus kiscsizmája, sír a ködmöne –, hallod, mit énekel? Az egész életünk sír, még az a rongyos ködmön is, csak az én fiam hallgat, Bálint, Bálintka, kire haragszol te, hogy nem akarsz sírni? Mind a hat ujjával szorította már a fájdalom a torkát.

 

Anyám láza magasra szökött, az ő homlokát is borogatni kellett; felforrósodott oldalán a tégla, sós tarisznya, szakadt róla a verejték, egész testében reszketett, a gyöngyfoga kocogott: jeges eső a torkában.

 

Azt gondoltam, fiam: vége, végünk van! Mint az olasz fronton, körülkerített bennünket a halál.

Ágnes, látsz még engem? Mintha kiégett volna a szeme világa. Segítségért akartam szaladni a bábaasszonyhoz, de visszarántott az elfúló hangjával: ne hagyj magunkra, Sándor! Fölibéd hajolva hallgatózni kezdett, majd odaintett engem is: figyelj csak… Elkezd az anyád szeme bogara táncolni, megbotlik bennem a lélegzet, nézlek, az arcod rezzenetlen, mégis hallom, hogy sírsz. Te is hallod, Ágnes? Mit művel ez a gyermek? Sír, de mintha nem ő sírna. Benne sír valami… valaki… Egyszerre kaptuk föl a fejünk és maradtunk sóbálványok. Én külön is megdermedtem az anyád vércsekacagásától; kezét a fejére kulcsolta, hála, hála, hála legyen! pedig csalódás volt az, nem a te sírásod, a szél sodorta hozzánk valahonnan egy kisgyereknek a bömbölését, de nem szóltam erről, visszatartott anyád lázálmos beszéde, hogy végre összetalálkoztatok, te meg az elveszett Sírás: a kicsi cigánylányka a nagy tarisznyával, aki oda volt kántálni, kiszökött belőled és elbódorgott énekelni, pedig melléd volt rendelve és nem teljesítette a feladatát, elcsalta karácsony vagy a betlehemi gyermek, akivel nem illett volna egy napon születni. Jó, hogy visszajött, jó, hogy elékerült! Nem ellenkeztem vele, mindent reáhagytam és jól tettem; kis idő múltán mintha megnyugodott volna, elfelejtette a cigányleánykát, újra sírni kezdett: ez az utolsó könnyhullatásom, Bálint, rád hagyakozom, boldogulj vele, ha tudsz, az életben, mert engem, kiürült kelyhet, le lehet már fátyollal takarni, testemet, véremet kiosztottam neked, mint egy úrvacsorát és elfogytam, nincsen borom, nincs több kenyerem…

 

Békasó bátyám és Rebeka néném nem kérdezte: szabad-e kántálni. Benyomultak a pitvarba, elénekelték a Csendes éjt, felváltva rigmust is mondtak; a jókívánságaik közé, hogy mi minden teremjen a földön, az én hangomat is elkeverték. Olyan legyen, mondták, kalácsot lehessen vele szelni. Igen szép kívánság volt, amit Békasó bátyám a bortól kissé kapatosan el is rontott menten, hogy a házba belépett és engem szemügyre vett:

– Hát ez a szarházi még mindig sztrájkol? A szeme, látom, kinyílt, de szamaras makacsságában nemhogy nőtt volna valamit, hanem inkább összezsugorodott. Ebből a jelek szerint nem is ember lesz, hanem sündisznó, a tüskés hajnalát! Ki tudja, mit művelhetett az anyja méhében, mert ahogy itt gugyorog, az a Vezeklés maga! Ezt nem siratni, borotválni kell a majompofáját, s megvizsgálni a lábát idejében, míg ki nem nőnek a csülkei, és Durumónak kell majd keresztelni.

– Sógor! Sógor, nem tudod, mit beszélsz!

– Már hogyne tudnám! Látom is! Szemünk láttára zabálja föl itt a húgom életét, mert hangja nincs, de megbízatása lehet még, ha ugyan nem teljesítette már, hogy apját-anyját a temetőbe költöztesse – hol a tükör, nem látjátok magatokat? –, majd azután a farkát kunkorítva eltakarodik a kéményen…

– Hallgass! Elhallgass, te filiszteus! – úgy emelkedett föl anyám, mint az utolsó ítélet.

Rebeka ángyom sűrű keresztvetésbe fogott, egész kis kápolnát ácsolt maga köré.

– Nem hallgathatok! – folytatta Békasó a pusztítást a vélekedésével. – Addig el nem megyek innen, míg a bánkódást abba nem hagyjátok. Nem tetszik neki, hogy mezőségi magyarnak született? Az orrát fintorítja s hallgat, mint a szakadék a lábunk alatt? Mást csináltok majd helyette, olyat, aki bőgni fog, a lila keservét, hiszen még a csíkhal is nyöszörög, pedig a víz alatt nehezebb sírni. De még az is, a víz fenekén is tudja a kötelességét. Hát akkor mi…

Ekkor anyám a bábasszony minden tilalmát áthágva, kiugrott az ágyból, nekieresztette a tíz körmét Békasó ábrázatának:

– Testvérem voltál! Én eltemettelek!

Átkozódva a szemét kaparta volna ki, ha hirtelen és erélyes mozdulattal apám ölbe nem kapja: Ágnes, csillapodj, ha lehet, sógor, ne tatárkodj, és visszahuppantotta anyámat az ágyba, s engem, aki mindennek oka voltam, majdnem agyonnyomott vele, bár szerencsémre Békasó hirtelen felkapott, ügyetlen mozdulattal a két lábamnál fogva s meglóbálva, aminek láttán anyám felsikoltott: Istenem, a gyermek! A falhoz vertétek!

Ezt már én sem hagyhattam szó nélkül.

Mint a szárazon fuldokló pontyhal, kerek szájjal tátogatni kezdtem, majd előfohászként egy darabig brekegve – s állítólag kék párákat fújva –, magasan az átkok és csitító szavak zsivaja fölött, keservesen rázendítettem: Oá! Oáá! Oááá!

Apám, aki már elvesztette volt az első világháborút, a körülöttem támadt csendet katonailag értékelte ki: a gyújtózsinór elindul az aláaknázott ellenség felé. Fedezék mögé húzódtak a szavak és az indulatok. Az örökkévalóság másodpercei után megdörrent az ablak az éneklő rokonság hangjától. Apám leszegett fővel rohant a tálasnak, poharakat szedett elé, egyet elejtett, hármat telitöltött és anyám kivételével, aki ázott gerleként szárítkozott a megnyugovásban, a Sírás egészségére koccintottak.

– Maradjon meg nektek örökre! – mondta Békasó. – És ha sor kerül rá: olyan legyen a hangja, mint a szamárállkapocs, filiszteusok réme – a Sámson kezében.

Anyám megbocsátott neki – talán nekem is –, azután elájult.

Estében annyit mondott még: áldott legyen a Gonosz, ki a gyermekeinket sírni megtanítja.

 

Szökevény harangocska

Emlékszel, gyermek?

Titokban, hogy Sári húgod meg ne lássa, karácsonyfát díszítettünk ketten: két férfiú, aki már szembe mer nézni a való világgal; tudja, hogy a csengős angyaljárás, a tavalyi káprázat fehér függöny lebbenése volt csupán a csillagszórós gyertyafényben.

Aztán csak észrevettem, hogy könny rezeg a szemed sarkában. László vitéz, mi a baj? Elfordultál. Semmi. No de mégis! Valld meg nekem! Köztünk marad. Hát csak annyi, mondtad végül: hogy meghalt az angyal. Megvillant néhányszor a szárnya, majd végleg odalett a téli éjszakában. Így van ez, gyermek. Az angyalok meghalnak.

Vigasztalni próbáltalak: azért ne búsulj, a Sárikáé él még. Ő majd helyetted is látni fogja. Akkor a huncut egyezkedés mosolyával azt kérdezted:

– Még ez egyszer utoljára nem láthatnám én is, nagytata?

Gyarlóságomban erősen hajlottam volna az egyezkedésre. Mert a kérdésed szakasztott párja volt annak a vágyamnak, hogy gyermekként nótázva mehessek végig a szülőfalu utcáján, és ne szakítsa meg semmi az ének szavait. Ez is jó lenne, igaz-e? De mindez nem rajtunk múlik már.

Azon a mozgalmas téli vasárnapon, mikor a szülőfaluban hóembert teremtettünk, és alig-alig örülhettünk neki, mivel egyik rossz hír a másik nyakára hágott, anyám tornácáról elnéztem hosszan a farsangos vidámságban távozó zsenge sereget: gyermekeink gyermekeit, akik ifjan megőszült szüleik oldalán csivitelve, boldogan énekeltették a föld alól előkerült csengettyűt, e szökevény harangocskát, amelynek sorsán ugyancsak eltűnődhet az ember.

Különös harangsors, mondtam magamban, változatos pályafutás.

Apám csöpp házi legendája felbolygatta a képzeletünket. A jó öreg elmesélte, hogy a csengettyű néhai szász mesterek valaha volt erdélyi műhelyében készült – nagyharangnak. Magas, fehér toronyban szolgált sok ideig, és amikor Ferenc Jóska elvitte volna ágyúnak, kútba zuhant, majd kicsire fogyva újból fényre került, csikó nyakában farkast riasztott, hogy későbben anyám kezében karácsonyi angyalok röptét adja hírül csodára szomjas, kicsi unokáknak.

Idők múltán az angyalok is kihaltak a fejünk felett. Akkor most mit jelezzen tehát?

Elmegy följelenteni a magyarul megszólalókat.

– Átkozott legyen! – mondta anyám, aki mellettem didergett a tornác végében.

Csendesen szólt, maga elé ejtette csupán a szavakat.

– A csengettyű? – kérdeztem, s mivel nem válaszolt, a harangocska pártjára álltam:

– Nem tehet róla. Ha rázzák, neki szólni kell.

Anyám fölkapta konokul a fejét, és azt mondta:

– Ne szóljon!

– Hát mit csináljon?

– Nyelje le a nyelvét!

Talán így valahogy. A hidegtől kicsípett szeme szinte füstöt vetett. Megfogyott arca fölizzott egy pillanatra, és ahogy felém pillantott, azzal rám is bízta már a sistergő szavakat. Nyelje le a nyelvét! Mint annyi más lehetetlenségben, elteltem újból bizonytalansággal. Merre kapdosson bizakodásért a szorongó lélek? Hóra kidobott parázs a holt szén sorsára ítélve.

A gyermekek lassan tovatűntek a fehér tél tigristorkában.

Pedig az a vasárnap fényesebbnek ígérkezett.

 

*

 

Az első decemberi hóval, mint apró mikulások megjöttek a dédunokák is, Dédmamát, Dédapót látni, harangszóval mazsolázott falusi vasárnapnak örvendezni. Marosvásárhelyt és Kolozsvárott is harangoznak persze, sőt gyakrabban, és öblös fejedelmi hangon, mazsolásnak mégis csak az itthonit érzem. Kedélyünk mandulaízét ez a kondulás szokta megédesíteni, jóleső várakozással fölserkenteni. Mert hallatán itt-amott kalapot, sapkát emelint egy-egy közeli vagy távoli rokon, méla dombok közül hallgatásban bujdosók indulnak gyéren istentiszteletre, hogy utána látogatásukkal a házunkat is megtiszteljék. Jönnek, leteszik a sorsukat anyám asztalára. A rég nem látottak egymás arcába nézhetnek, reszketeg fejű, rokkant szavak között együtt riadoznak a jövendő előtt. „Kilépett az is a hitiből? Román pap eskette? Kámpec a famíliának.”

A gyermekkor wagneri kürtjei rendre elnémultak, de változatlan melegséggel, és fülemnek egyre szomorúbban szólnak a református templom öreg harangjai. A világ roppant hangváltásaiban ez lenne tán az örökkévalóság.

Onnan jöhetett a mozdulat is, mellyel a ma reggeli kondulás hallatán apám a fejéhez kapott, hogy szokás szerint a sapkáját megemelintse.

A sapka nem volt a helyén.

Feje búbját babrálva a világtalan öreg morgolódni kezdett, anyámon kérte számon a rendetlenséget:

– Te Berta! Hol a sapkám?

– A fejeden – mondta anyám, oda se fordulva. – Éjjel-nappal a fejeden.

– Nincs a fejemen! A kutyafáját!

– Sürgős? – kérdezte anyám.

– Nem hallod, hogy harangoznak?

Elékerestem a fűtő alá penderült sapkát, kétszer a térdemhez vertem, aztán a fejére húztam, s a jobbik, vagyis a bal füle ügyébe kerülve biztatni kezdtem lelkesen:

– No most!

– Mit most? – kérdezte apám tétován.

– Most emelintsen!

Legyintett elszontyolódva:

– Már késő.

Ezt én is tudhattam volna. Kalapoló tisztelgés a mindenkori harangozás kezdetét illeti, nem a folytatást, és kiváltképp nem a végét. Elszalasztott alkalmak után nyargalni, eső után köpönyegbe bújni: botorság, és nem akármilyen. Abból is kiderült ez, amit rosszalló fejcsóválás után hozzám vágott az öreg, mondván:

– Ez nem magyar politika, te fiam!

– Az egyszer biztos – mondtam, hogy a véleményével ne hagyjam magára.

Ködös általánosságából a megállapítást anyám rántotta ki s hozta közelebb:

– Asiago, Doberdó! – fordult felém a felemelt ujjával, jól tudván, hogy mi következik: második Homéroszként apám az első világháborút és az összeomlást pengeti tovább.

Tisza Pista, Károlyi Mihály és Kun Béla megkapja megint a magáét. Most azonban csak ennyit szólt apám:

– Nagy ügyesen mindent eltoltak a háztól.

– Reggelire tojásrántotta jó lesz-e? – kérdezte anyám.

Ekkor odakint a drótos kutya díszugatásba kezdett. Kivágódott az ajtó, bezúdultak a dédunokák: két gesztenyekislány, egy áfonyaleányka, meg nyírfamagonc bátyjuk, akivel én már négyéves korában bebarangoltam a falut. A nyakamban ülve lóbálta karjait az ég felé. „Szárnyad vagyok, Nagytata!”

Akkor majdnem elrepültünk, kalácsillatával a karácsony tartott csak vissza. Fejem fölött a magasban szimatot fogott a gyermek. Vanília, mazsola, kiáltotta, miközben hazanyargaltunk.

Rég volt. Elhagyott a szárnyam. Olyan messzire szállt, a képzeletnek is útilevelet kell váltania, hogy nagyritkán együtt lehessünk.

 

*

 

A dédunokák nyomában bekopog a két ifjú szülepár is. Csordultig a kicsi szoba vendégsereggel. Rikkant a nagyja, visong az apraja a nagy összeborulásban. Unokát, vőt, menyemasszonyt ölelget anyám, miközben óbégat is az örömtől:

– Ó, istenem. Én édes istenem! Mennyi szép gyermeket lát az ember szeme!

Áldásos nap. Gyermekben gyönyörködik anyám, s mondogatja, hogy mindahány: egy-egy szál jövendő.

A csemeték rendre Dédapó elé járulnak, hogy őt is arcon csókolják, és nevüket a fülébe kiabálják.

– Bori vagyok!

– Sári vagyok!

– Panna vagyok!

Erőltetett figyelmével kapkod az öreg jobbra is, balra is:

– Melyik vagy? Melyik vagy?

Az óvodás gyesztenyeleányka háromszor is bemutatkozik. Mint kicsi fénykarikát, hajítja nevét az öreg füle irányába:

– Panna vagyok!

– Anna?

– Az eszed tokja! – zsörtölődik anyám, s a gyermeket így oktatja: – Eredj a másik füléhez!

Régi szertartás. Mióta elmaradt a szeme világától, Dédapó a két puha tenyerével babrálja körül a feléje hajló gyermeki arcokat.

Simogatás, orcababra közben ez is, amaz is eszébe jut az öregnek. A mohás kútból, ahonnan nyolcvanhét évesen figyel a világra, fel-felkapdos egy-egy emlék után, mit az elmúlt nyár hagyott rá mákszemörömként. Egy dalocskát például a felkelő napról, amelyet ő már nem fog többé látni.

– Énekelj valamit – mondja tehát a gyermeknek.

– Milyen éneket?

– Amit az óvodában tanultatok.

Panna mindig kész a dalra, kihúzza magát, s egy pillantással az oldalára parancsolja Borikát is. Fölnéznek ketten az óvodában tanult sólymos induló magaslataira, és rázendítenek románul:

 

Şoimii patriei… Ram-ta-tam-ta, şoimii patriei! stb.

 

A páros üveghangra menetelnek is helyben, amiként Dédapó masírozott hajdan a közösöknél, pattantyús korában. Csöndes mosollyal figyel, bólogat az öreg, majd azt kérdi:

– Ezt magyarul tudjátok-e?

– Magyarul nem tanítják – mondják kánonban az énekes madarak.

– Miért nem tanítják?

– Mert románul kell menetelni.

A lánykák összenéznek, vicognak, vonogatják a vállukat. Csak az hiányzik még, hogy az elénekelt szöveg tartalmát kérje tőlük számon Dédapó. Ugyanis a mindennapi gyakorlás folytán hibátlanul fújják, de egyetlen szavát sem értik.

– De miért nem tanítják magyarul is? – ismétli Dédapa konokul, miközben a gyermekek már kinyargaltak az udvarra, s nem csupán a kérdést: maguk után az ajtót is nyitva hagyták.

Egyedül maradok mellette faggatásközelben. Anyám a tyúkhúslevessel bajlódik, az ifjú szülék elkomorultan hallgatnak. Hát nem maradtak otthon a karmos, nyelvi gondok? Jobb lett volna már kezdetnek is vidám szavakat koccintani, mazsolás harangszót hallgatni. Ahogy elnézem magunkat a kényszeredett csöndben: elmehetnénk zúzmarának a tél bokraira.

Apám megragadja a karomat:

– Te meg tudod ezt magyarázni, fiam? Hogy magyarul a sólyom nem repülhet?

Mondom, hogy meg tudnám, de ez csak az ezeregyedik kérdés. Előtte még ezeret kellene föltenni, hogy végül a sólymokhoz eljussunk.

– Érthetetlen – morgolódik az öreg. – Hííí, te-te-te!

– Pedig minden világos – vet véget anyám a vasárnapi tévelygésnek. – A sólymok magyarul nem repülnek. Érted, ember? Gátá! (Kész.)

Az öreg ezt sem érti. Tovább ráncigálja a karomat magyarázatért. Belefognék újból, de anyám leint, hogy ne rongáljuk az ünnepet. Parancsot is ad közben:

– Csukd be, fiam, azt az ajtót.

– Hát ne jöjjön friss levegő?

– Friss levegő jöjjön, de az efféle beszéd ne fusson ki az utcára. Jól tudod, hogy apádnak csak kiabálva lehet magyarázni.

Üres pedig az utca, egyetlen árva lélek sem hallgatózik a mi sólymos eszmecserénkre.

 

*

 

Később kilépek a kapuba, amelynek alacsony homlokán újdonság díszlik, frissen préselt pléhtáblácska utcánk új nevével: STRADA IZVORULUI, ami magyarul forrást jelent. Lakóinak többsége szerint a falunak ezt a részét régen Magyar utcának nevezték, tábla nélkül persze. Illetékeseinket az új keresztelésben nyilván a Csorgónak hívott hajdani forráshely ihlette meg. Jéghideg édesvize csodaszámba ment a környéken, míg szomjas korsóink elől – fennebb, a forrás tövénél – ki nem fogták azt fejősteheneiknek az állami gazdaságok zord kútásói.

Lelki fülem hallja még az elapasztott forrás hangját. Bőséges bugyogásban énekelt nekünk éjjel és nappal. Víz alatti emlékezetünk szerint még Mátyás király is ivott belőle. Akkor tehát Kolozsvár felől jövet az Igazságosnak valahol itt kellett hozzánk leereszkednie.

Az út, amelynek minden göröngyét érzi még a talpam, ugyancsak a kincses város irányába kaptat a domboknak, majd hószakasztó fellegek alatt, mint égbe futó gyalogösvény, eltűnik a szürke horizonton.

Havazik azóta is, hogy a két öreg pangó csendjét a gyerekek fölverték. Ami fekete folt maradt még alant, szaporán fogyogat a gyolcsfehér omlásban. Hajdan ez a látvány rikkantó boldogsággal töltött el; most csak félig-meddig bizsergeti a kedvemet, amelybe különös szorongás vegyült; mindjárt fölbukkan valaki az égbe futkosó gyalogösvényen. Leereszkedik azon, mint Márton Szép Ilona látomása, de homlokán nem nyolcvan misegyertyával, hanem ugyanannyi kérdésével, amire nem tudok neki válaszolni, csak együtt töprengeni vele a hószakadásban.

Még jó, hogy Nyírfamagonc elényargal, s mondja:

– Gyere, láss csudát, Nagytata! A kutya mindenkinek kezet akar csókolni!

Megyek. Úgy van, ahogy mondja.

Dróton futkosó láncát rángatva, és bukfenceket hányva, a nyeszlett kuvasz boldogan vinnyog s áriázik a gyerekek tiszteletére. A kislányok nagy előkelően sorra elébe járulnak, csókra nyújtják a kezüket. Piros nyelvét öltögetve a magányából szabadult gavallér még cuppant is a művelethez.

– Pá, Fricike! – bókolnak a kisasszonyok, s örömükben maguk is cigánykereket vetnek a hóban.

– Szegény fejét megzavarjátok. Ez a kutya nem Fricike.

– Hanem micsoda? – kérdi Nyírfamagonc két kacagás között.

Nem jut eszembe.

A hízónak járó moslékkal anyám botladozik az ól felé.

– Mama, hogy hívják ezt a kutyát? – kérdem.

– Nem tudom – mondja megállva. – A gyermekek minden esztendőben átkeresztelik. Volt az már Béla is. Jelenleg, úgy tudom, Bundás.

– Az egy másik kutya volt, mama. Most ötven esztendeje.

– Jól mondod, bizony. Azzal le is vagyunk fényképeződve.

Két fia között anyám fiatalasszonyként, hátrakötött, babos kendőben. Apám fején a bizakodó gépészsapka hetykén hátracsapva a nyári hőségben. Azt mondja az a sapka: no, jertek, évek, keljünk birokra!

– Hát akkor nem kéne tisztázni, hogy ezt a kézcsókosat kinek-minek hívják?

Anyám legyint, majd lába mellől felkapja a moslékostálat:

– Nekünk már mindegy, fiam.

Puha pampóiban elcsoszog az ól felé, utasítást adva:

– A gyerekek menjenek be kezet mosni.

Nagy nehezen végét vetem a játéknak, s mondom.

– Kutyakézcsók helyett hóembert fogunk teremteni!

Zsoltáros boldogság! Hóemberteremtés. A világ újból romlatlan és patyolatfehér. Ártatlan állapotát harangok zengik – templomozás előtt a másodikat húzzák –, jókedvében a kutya már nem ugat, csak üldögél és tilinkózik. Nyírfamagonc, aki a legotthonosabb itt az öreg portán, felnyargal menten a padlásra. Tudja, hogy egy valamirevaló hóembernek kalapra, pipára, ócska seprűre van szüksége. A lányok gyűjtik a havat, én adom hozzá a merész elgondolást. A nagy fehér anyaghalomból a fölösleget kezdem Michelangelóként lefejteni. Piero Medici rendelésére ő is alkotott hóembert Firenzében. Csodájára jártak a polgárok, húsz aranyat kapott érte a mecénástól. Ami engem illet: aranyakra nem számítok, de ihletettségemet ugyancsak serkenti a leánykák ámulata:

– Hóemberszobrász vagy, nagytata?

Most már, hogy a toronyban a harmadikat húzzák, páros harangszó fényesíti a teremtés perceit. Ilyenek lehettek azok Firenzében is. Mikor az ifjú titán keze alól a csoda kiszabadult, s megmutatta magát: az első napsütésig.

Nyírfamagonc hozza már művünk fejére a rossz szalmakalapot, kezébe a seprűt. Nagyapám cseréppipa-maradványát nem találta, de hozott helyette egy szomorkás hangú bronzcsengettyűt, amivel most a hóembert körülministrálja.

– Megkerült a szökevény! A szökevény – mondogatja.

Ismeri a csengő legendáját. Meséli lelkesen a lányoknak, hogy valamikor nagyharang volt, aztán föld alá bujdosott, úgy találtak rá, mikor a sármási szombatosok a mi kutunkat ásták. Ezzel az én hóemberem be is fejezi szórakoztató pályafutását, a firenzei mester elmehet jeget aszalni.

A szökevény harangocska gyűjti maga köré az egész társaságot. Egymás kezéből kapdossák, rázzák, nyakba vetik, nyargalnak vele. Egyik piros csikót, a másik csengős bárányt játszik, Nyírfamagoncnál pedig a karácsonyi angyal szerepére is föl lehet iratkozni egy szem rágógumi ellenében. A bérleti rendszernek sírás a vége; az áfonyaleányka keserves bömböléssel követeli részét a csodás metamorfózisból. Mielőtt igazságot tennék, az ölembe veszem, vigasztalni próbálom:

– Ne sírj – mondom. – Rágógumiért nem érdemes angyalnak lenni.

– Bárányka szerettem volna lenni – szipogja fürtös könnyeket hullatva.

– Majd elcsípjük neked is azt a csengettyűt.

A gézengúzok már a kert végében harangoznak vele. Látván a gyermek, hogy nehéz lenne őket utolérni, hozzám búvik, fészkelődik:

– Bánatomban egy kicsit megmelegszem – mondja.

A tornác kövén ülve belebámulunk ketten a hóhullásba. Egy idő után a harangokat összehúzzák, a nyelvüket lefogják, hallani mégis hosszan a torony körül örvénylő páros dallamot. Gyermekkorom kedvenc bánata volt, ha erről a szépséges utózengésről, mikor a harangok húzatlan szólnak, az elmúlás jutott eszembe. Valami volt, valamit elnyel végleg az égnek reánk boruló tölcsére.

– Hallod-e? – mondom az áfonyalánykának. – Ott fenn azt a távozó dallamot.

– Hova távozik, nagytata?

– Belé a nagy csöndbe – mondom, mert okosabb válasz nem jut eszembe.

A gyermek eltűnődik hosszan, s mivel éppen bánata van, vigaszra szomjas:

– Mondjál még valamit, nagytata.

– Mondok neked mesét egy másik báránykáról.

Meglobban a kedve. Ez már elégtétel az iménti sérelemért.

– Úgy kell nekik – ütögeti össze fényes körmeit –, cik-cik-cik, ezt ők nem fogják hallani. Mondjad.

– Volt egyszer egy leány, Júlia szép leány, s az egykoron kimene…

– Hová mene? – kacag a balladás igén.

– Búzavirág szedni a búzamezőbe…

– S aztán?

– Föl is föltekinte a magas egekbe.

– Ahogy én is fölnézek most?

Zsengén kreol arcát odatartja a sziromhullásba, göndör szempilláit rebegtetve kacag:

– Mondjad!

Mondom:

 

Föl is föltekinte a magas egekbe, Egy szép gyalogösvény hát ott jődögél le, Azon ereszkedék fodor fehér bárány, A napot s a holdat szarva között hozván; A fényes csillagot a homlokán hozta; Két szép aranyperec aj! a két szarvába, Aj! a két oldalán nyolcvan égő gyertya, Mennyi szőre szála, annyi csillag rajta.

 

Csönd.

– Tovább nem mondod, nagytata?

– Betemet itt minket a hó.

– Temessen! Addig mondjad, míg elborít minket a hó.

Ha bajosan is, máskorra hagyjuk a folytatást. Megrázzuk magunk, és bemegyünk a házba.

 

*

 

Balladás összebúvásunkban észre sem vettük, hogy a csengettyűs társaságot is berendelték már a fűtő mellé szárítkozni. Levetkőztetve, és csapzottan gőzölögnek, de mitől hallgatnak a szüleikkel együtt? Anyám kivételével, aki teljes figyelmét egy sárgarépának szenteli, mindenki Dédapón csügg a tekintetével.

Úgy esünk be ketten a mély csöndbe, akár egy kútba.

Az áfonyaleányka pedig, mint valami közelgő eseményt, erős, csengő hangon adja tudtul:

– Egy szép gyalogösvény hát ott jődögél le!

Ez főleg azoknak szól, akik őt a csengős játékból kihagyták.

Lepisszegik.

– Hallgass!

A váratlan tiltástól a leánykának megrándul a szája, majd konokul kihúzza magát, és elzengi újból az elégtételét:

– Egy szép gyalogösvény hát ott jődögél le!

Újabb pisszegés:

– Dédapa mesél most.

A gyermek ezt tudomásul veszi, és elhallgat nagy szomorúan, könnyes szemmel.

Apámat a gyalogösvény híre sem zökkenti ki az elkezdett történetből, amelynek most így szól a vége:

– No lássuk, mondta a tanító úr, legutoljára kinek a nyakában maradt a csengő? A Iuonéba. Hát te kitől vetted át? Petricától. És Petrica? Moldovántól. Na jól van, térdepeljetek mindahányan a sarokba. Aztán elé a mogyoróvesszőt. Suhogott, mint jégeső. Fújhatták a markukat a tenyereléstől. Így volt.

– Rég volt – legyint anyám, hogy enyítsen valamit az elkomorult hangulaton.

Apámnak ezt a történetét én már hetedszer hallom. Ha iskolai ügyek kerülnek szóba, ha csengős lovak eltrappolását észleli, már mondja is: erről jut eszembe, te fiam…

Mielőtt meghánynók-vetnők a hervadatlan emlék tanulságait, meg kell vigasztalni a szipogó leánykát. Mi van azzal a gyalogösvénnyel? Honnan és mi végett jődögél? És ha már jődögél, olyan fontos az, hogy sírni kell miatta? Különös titkának egyedüli tudója lévén, megpróbálom ezt elmagyarázni, de a szavaimat anyám megszakítja:

– Eredj ki, fiam. Valaki kiáltott.

Az utca felől már hallom én is a rekedtes hangot:

– Berta néni!

Sapkát vetek a fejembe, s igyekszem a kiskapu felé.

 

*

 

Ismerősforma, ötvenes férfiú.

– Szerusz – mondja komoran, és úgy látom: ijedten is.

Kezet rázunk, nézem balsejtelemmel, miközben ide-oda kapdosok az emlékezetemben. Borostás, gyűrött arcának egyetlen ismerős vonásával, amely engem egy barázdában lapító mezei nyúlra emlékeztet, visszanyargalok a gyermekkor tanyavilágába. Sejtem, hogy ott szakadtunk el valahol egymástól, tikkasztó nyárban közös fürdésnek vélt dagonyázás után a kopár legelőn. Ám a baknyúlvonáshoz játszótársat, nevet nem találok hirtelenében, és mire megkérdezném: melyik is vagy te tulajdonképpen? – újabb rémületbe ejt a szavaival:

– Azért mondam, hodzs tudzsad. Most jöttem a szfáttúl, ott volt az oficer de szervics, kirregett a telefon, hallam, hodzs az anyád nevit emlegeti, és aztán mondzsa: ájájáj, damnyé-dumnyézéulyé!

– Jól van, de nem kérdezted, hogy mi az a baj? Mitől óbégatott?

– Nem erőltettem, mert lehet, hodzs a dolog szekrét. (Titkos.) Nézzetek utána. Adzson isten. Csak baj ne ledzsen, damnyé féréstyé. (Isten őrizzen.)

– Úgy legyen – mondom, és hiába nézek utána, a neve nem jut eszembe. Nem láttam ezt az embert évtizedek óta.

Most be kellene mennem anyámhoz a homályos hírrel. Keltsek vele fölösleges aggodalmat? Először tisztázni kellene a dolgot. Nézelődöm az út mindkét irányába. Amennyi lehetséges baj és veszedelem, falkában kerülgeti a szívemet. Családunk minden indája ott kapaszkodik már a város tűzfalain. Sose tudhatjuk, melyiket éri végzetes szerencsétlenség.

 

*

 

Anyám kilép a tornácra.

– Mit akart az az ember? – kérdi.

– Csak elbeszélgettünk – mondom.

– Akkor miért állingálsz ott?

– Egy üveg bort kéne venni.

– Vegyél – kacag anyám –, de azt a boltban árulják.

Nem itt a kapuban persze.

Riadalmas léptekkel igyekszem a tanácsház felé.

Elhaladok hajdani iskolám előtt, amely csak emlék már. Tágas, néptelen udvara apám csengettyűs történetének is röptere. A századforduló idején, mikor a helybéli román gyermekek magyar iskolába kényszerültek, az állam nyelvét féltvén tőlük, a tanító úr megtiltotta nekik, hogy akár szünetben is az anyanyelvükön csiviteljenek. Nehéz volt ellenben a törvényszegők lefülelése. Ily esetben segít a lángelme: csikójának nyakából a tanító úr leszedte a csengőt, kinevezte nyelvi felügyelőnek. Megszólalt románul a rakoncátlan gyermek? A csengőt menten a nyakába akasztották. Aztán az utána következőnek. Ilyenformán szünet végén a kihágások számbavételekor könnyebb volt már a büntetés.

Elmegyek a templom előtt is. A hóban alig néhány ember nyoma vezet az istentisztelet felé. Ilyenkor a pap a prédikációt a lehető legrövidebbre fogja. A mi segedelmünk jöjjön az Istentől, ámen, legyetek jók, és tűrjetek, ámen. Igaza van. Két öregasszonnyal, három aggastyánnal nincs mit filozofálni. De szépen szól, barna basszusával és ezüst hangjaival zengi erős várunkat árván az orgona.

Mielőtt a templom után jobbra felkanyarodnék, a szemközti kocsma irányából felém int valaki, majd futásban közelít. Meg kell állnom. Talán épp a hírhozó ember! Mocskos fehér köpeny, gumicsizma rajta; csak tehenész lehet. Hajnali szolgálatából szabadulhatott az állami gazdaságban. Közelebbről már felismerem: másod-unokatestvérem. Hamuszín lehet az arcom, ahogy ölelkezés közben a szavait várom a rokoni közelség tejillatában, silótakarmánybűzében, amit a ruházata áraszt.

– Baj van-e? – kérdem minden rosszra felkészülten.

– Baj – mondja mélységes aggodalommal a vérmes kék szemében.

– Mondd hamar!

– Hívjuk el a papot – vet pillantást a parókia felé.

– Minek a pap? Mi történt, ember?

– A halottakért a pap felel, igaz-e? – s úgy néz rám, hogy ezt helyben meg kell erősítenem.

– Ő felel – mondom –, de ki halt meg?

– Most nem halt meg senki.

– Na hála Istennek! De mit akarsz a pappal?

– Jöjjön, hogy mutassak neki valamit.

– Mit akarsz mutatni?

– Majd te is meglátod. Ott van a szekérben – int a kocsma felé. – De először jöjjön a pap, és csináltasson jegyzőkönyvet.

Mondom, hogy templomozás közben a papot nem lehet kihívni. Álljon a templomajtó elé, várja meg a végét, aztán, ha istenes ügyről van szó, majd megállapítja, mi van abban a szekérben. A dologra magam is kíváncsi lennék, ám a rokont hiába faggatom. Nagy disznóság, de kényes ügy. Míg a pap nem hitelesíti, Tógyert a Tógyerét, a szekér tulajdonosát ő gyanúba nem keveri, románokkal nincs kedve tengelyt akasztani.

– Mert te elmész – mondja –, én meg itt maradok – veti föl figyelmeztetőleg a mutatóujját.

– Akkor maradj – mondom, és nyargalok a tanácsiroda felé.

 

*

 

Zárva minden, odabent hosszan és reménytelenül kirreg a telefon, ahogy a másik rémhírszállító mondaná. Eltűnt a szolgálatos ember, talán épp hozzánk igyekszik. Bizonyára másnak is küldtek üzenetet Kolozsvárról, Marosvásárhelyről; ki tudja, merre bolyong az mostan e szétszórt faluban.

Próbálom megnyugtatni magam. Ájájáj! – mondta, de sok mindenre lehet azt mondani. Potomságra is. Anyámnak valamelyik testvére, Ilona, Eszti, Rubi, Zsófi azt is üzenhette, hogy disznóvágáshoz nem lehet szemes borsot kapni. Óbégatni erre is lehet, kivált ha az oficer is érdekelt az ügyben.

 

*

 

Visszaballagok a kocsma irányába. Már messziről látni az összefutást egy lószekér körül. Fehér köpenyében a rokonom, sötét ruházatában a széles vállú, bajnok termetű tiszteletes úr, meg egy sovány, konok arcú román ember. Ő lehet Tógyer a Tógyeré. Tisztes távolból két fejkendős öregasszony guvasztja rémülten a szemét. Mintha János apostol lélekfagyasztó jelenéseibe bámulnának. A szóváltást nem hallom, azaz még nem értem, de látni lehet: a helyzet drámai. A tehenész indulatosan magyaráz valamit, a tiszteletes kilöki a jobb karját; a milícia irodája felé mutat, a szekeres ember pedig egyik lábáról a másikra állingál, vonogatja zavartan a vállát, s hallom már: neki-nekiveselkedik egy mondatnak, amit a vitázó felek nem hagynak befejezni.

– De kérem! Domnu părintye! (Tiszteletes úr!)

– Tudja maga, jóember, hogy ezért börtönbe kerülhet?

– Nem öltem meg senkit, domnu părintye. Én csak azt gondoltam, hogy… Na! Milyen az ember! Akárhogy vigyáz magára, vétséget is elkövet az ember – mondja Tógyer a Tógyeré.

– Vétséget! – enyhül a pap. – De éppen ilyet! Nem fél maga az Istentől?

– Az Istentől mindenki fél – tekergeti nyakát az ember –, de tetszik tudni, nekem is meghalt a feleségem.

– Nyugodjék békében – mondja a tehenész, majd a pap is reábólint.

Néhány pillanatig, mit a halál ténye kormoz be fájdalmasan, szótlanul néznek maguk elé. A konok arcú, öreg Tógyer vonásai keserves rándulással térítenék másfelé most a beszédet: bevallott tévedéséről, esendő mivoltáról az ő nagy veszteségére. Csöndesen ingatja fejét a rátelepedett szomorúságban.

– Tógyer bácsi, volt, ami volt – szól megbocsátólag a tiszteletes. – Most az egyszer nem állítom magát törvény elé. De helyben megfordul, és amit a helyéről elmozdított, a helyére visszaállítja.

Fogadatlan prókátorként csak bámulok. A tehenész a fülembe súgja:

– Ellopta Domokost.

Bólintok letörten, mert akármiről légyen is szó: vidám dolog ez a Domokos-ügy nem lehet. A tiszteletes gyors mozdulattal szétsepri a sarjút a szekér derekában, hogy magam is lássam: az öreg sírkövet lopott. Fekete márvány, a hajdan aranyozott, de már lekopott felirattal: Itt nyugszik Magyargyerőmonostori Zeyk Domokos, 1815–1870.

– Ennek az értéke most egy Trabant – mondja. – A sírkőfaragók vékony lapokra szeletelve hasznosítják. Ezért tűnnek el a fekete márványkövek a Kemény bárók temetőjéből.

Ezzel persze nem azt akarja mondani, hogy Tógyer a Tógyeré közvetett módon autót lopott volna. Lehetséges, hogy csak arra gondolt: báró Zeyk Domokost eleget szolgálta már az a fekete márvány. Szolgáljon még mást is!

Tógyer a Tógyeré a zsebébe nyúl, kétszáz lejt nyújt a tiszteletes felé, ám az fölháborodik:

– Le akar engem spercelni?

– Dehogyis, dehogyis, domnu părintye! – mondja vidáman az öreg. – Én ezt a büntetést szabom ki magamnak. Tessék elfogadni az egyház javára.

A tiszteletes a fölkínált pénzt mint ördögi kísértést, elűzi magától. Ahhoz képest pedig, hogy mi került mostanság a templomi perselybe: szép summa. De kényszeradakozás lenne, mely nélkülözi a lélek irgalmatosságát.

A sírkőtolvaj megfordítja a szekeret. Elégedett orcával indul vissza a Kemény bárók temetkezési helyére. Megy, mint aki jó vásárt kötött. Nem kerül törvény elé, s a pénze is megmaradt.

– Szerencsés napja volt – mondja a tehenész.

Úgy néz utána, mintha irigyelné ezt a mostani állapotát.

 

*

 

Ott maradunk még egy darabig hárman a galiba színhelyén. A tehenész elmeséli hosszan, hogy miként fülelte le az öreget, akinek fölkéredzkedett a szekerére. A sikert tulajdonképpen egy ihletett pillanatának köszönheti, amidőn is föltűnt neki, hogy az álcának szánt sarjúréteg alatt mily kemény és hideg ez ülés.

– Hoppááá! – kopogtatja ujjával a halántékát. – Akkor az én fejemben kigyúlt a lámpás! Ez nem tiszta dolog.

Tettéért a pap megdicséri, és arra biztatja, hogy legyen máskor is éber. Azt ő megteszi jó szívvel a halottak érdekében, de attól tartani kell, hogy a lefüleltek egy szép napon megbosszulják magukat. És ezt az ő háta fogja bánni.

– Nem fogja bánni – rázza a fejét a tiszteletes, majd az ég felé mutat. – Erős várunk nékünk az Isten.

A tehenész a fejét tekergeti.

– Nem mondom én, hogy nem erős. De mikor ezek itt berúgnak és engem kézhez vesznek… Hajaj!

Ehhez nincs mit szólni. Nincs rá garancia.

Elbúcsúzom tőlük. Hazafelé menet megpróbálok ettől-amattól is érdeklődni: ki lehet az a telefonszolgálatos, aki anyámnak szóló hírt tartogat magánál? Mondják, hogy ilyen embert nem láttak, de ne is keressem. Ha rossz az a hír, hamar megérkezik. Némelykor még úgy is, hogy elszökik a gazdájától. Bekopog a várakozó szívbe rossz sejtelem vagy mérgezés formájában. Ezt ugyancsak felhős ábrázatú unokaöcsém mondja, akivel házunk előtt találkozom. Kutatólag nézzük egymást. Ketten sok dalt elfújtunk hajdan.

– Van valami rossz sejtelmetek? – kérdi.

– Ó, az rengeteg van – mondom.

– Akkor csak válogassatok – adja határozottan a jóindulatú tanácsot. Hozzáteszi, hogy amitől tartani kell: mindig bekövetkezik.

Eleven példaként tízévesforma unokájára mutat, aki nagy szomorún hallgat mellette. Nézem: titokzatos gyermekbánatán egy árvaház osztozhatna. Kiderül aztán, hogy nincs mit csodálkozni rajta. Miután szülei felrúgták a kétoldali tiltásban létrejött vegyesházasságot, a fiúcska a nagyapjához került magyar szóra. Már be is öltözött szépen az édesanyai nyelvbe, ám román apja visszaköveteli magának, sőt azzal fenyegetőzik, hogy el fogja lopni. Ez tehát most az aggasztó sejtelem: ha nem őrzik éjjel-nappal az unokát, egy szép napon eltűnik a nagyszülők házából.

– De te tudod, mi a dolgod – öleli át a nagyapja. – Ha apád jönne, elbújsz ügyesen.

Mélán tűnődve néz föl rá a gyermek.

És monda Salamon király: vágjátok két részre az eleven gyermeket, és adjátok az egyik részt egyiknek, a másikat pedig a másiknak.

Osztjuk-szorozzuk a siralmas ügyet. Sokra nem jutunk vele. Hogy kikászálódjunk belőle, azt kérdem végül az én rokonomtól:

– Hát énekelünk-e még?

– A magunkét mi már elfújtuk – mondja keserves mosollyal.

– A többi sem danolászik? – célzok a jótorkú rokonságra.

– Már csak úgy né. Maradékból.

– Az üveg fenekéről – mondom, ő meg hozzáteszi:

– Ahogy a halottnak is nő még a szakálla.

Átöleli az apja elől menekített unokát, elbaktatnak ketten az úton fölfelé.

 

*

 

Ahogy belépek az udvarunkra, meglep a csönd s a boldog kutya hallgatása. Az én hóemberem, akit örömre teremtettem, romjaiban hever a kerítés mellett.

– A gyerekhad merre van? – kérdem anyámat, miután benyitok a házba.

Elmentek rokoni látogatóba. Ebédidőre visszajönnek tehát. Ilyenformán különösnek találom anyám arcán a mélységes keservet. Nézem: a telefonhír megelőzött volna? Nem. Míg oda voltam, senki sem járt erre.

Anyám legyint, majd így szól:

– Az embernek szakad meg a szíve.

– Erről jut eszembe, te fiam – szólal meg apám is rendes borongó helyén a sarokban, de ritka szigorral anyám letácsolja:

– Most ne jusson eszedbe semmi. Mert itt nagyobb bajok vannak.

De többet nem szólt. Ha csak teheti: mindentől kímélni próbál, ami a kedvemet bekormozná. A baj csak az, hogy amit elhallgat, kiül a szemébe, ott homálylik az arcán; keserű vonásaiban meg-megrebben, akár egy néma zokogás.

– De mitől szakad a szív? – faggatom.

– Istenem – sóhajtja. – Szegény gyermekeink! A gyermekeitek, és azok gyermekei!

A többit úgy meséli, mint a világ végét.

A bibliában megjövendölt végkatasztrófát!

A hét mennydörgést a tengerből feljövő sárkánnyal.

A gyermekek végighallgatták apám történetét a csengettyűről; az anyanyelvi szót följelentő találmányról a kamarási román gyerekek nyakában. Aminek most épp nyolcvan esztendeje. Minekutána fölkiáltanak a mi gyerekeink: most is helye van annak a csengettyűnek, csakhogy a magyar gyerekek nyakában! Az iskolai igazgató megtiltotta, hogy akár szünetben is egymás közt magyarul beszélgessenek.

És a gyerekek? Játékot sejtenek ebben is. Akár a fullasztó vízben, az emésztő tűzben. No, mondjátok csak az anyátok nyelvén: Egy szép gyalogösvény hát ott jődögél le. Majd szól a feneketek!

– Istenem, milyen tudatlan a gyermek – sóhajt anyám.

Magamban még hozzáteszem: a gyermeki lét az elme álma. Azé a gyermek, aki őt álmában magához rántja. Mert nem születünk sem jóra, sem rosszra, sem örömre, sem bánatra. Hanem az élet kezei közé az Időnek hatalmas markában.

– Erről jut eszembe, te fiam – szólal meg újból apám a kicsi széken, a füléig lehúzott bundasapka alatt.

Anyám másodszor is letorkolja:

– Most ne jusson eszedbe semmi!

Egy kis csöndet óhajtana a csengős rémületéhez.

– De fontos! – erősködik az öreg. – Ezt meg kell mondani a gyerekeknek.

– Mit kellene megmondani? – kérdem.

– Jer közelebb – nyúlkál értem a semmibe.

Melléje állok, megragadja a karomat. Kihunyt tekintetével a térnek azt a pontját keresi, ahol az arcomat sejti.

– Mondd meg a gyerekeknek, hogy sokat-sokat énekeljenek magyarul.

– Megmondom.

– És el ne hagyják a nyelvünket.

– Nem hagyják.

– Úgy őrizzék, mint a terített búzát.

– Mint a terített búzát.

– El ne felejtsd ezt nekik megmondani.

– Istenem! Hogy felejteném!

Anyám is rábólint a fogadalomra.

– Hol van már az a búza?

Magamban még hozzáteszem: melyik nyárban?

 

*

 

Színes ágyterítőkön, végvásznakon a búzának első zsengéje kenyércsépléskor. Ocsútól, léha szemeitől vízben tisztogattuk, napra teregettük, esőtől, madaraktól óvtuk. Mezítláb is szentségtörés volt rálépni. „Mire taposol, gyermek? Isten képére taposol!” Énnekem soha nem sikerült észrevenni, de anyám mai napig is látja Jézus ábrázatát a búzaszemeken. S mert csodára mindig szomjas a gyermek: a búzáról átköltöztettem azt a szavainkra. Így én is láthattam valami láthatatlant: szavaink arcán a Megváltó arca vonását. Talán jó helyre menekítettem ilyenformán a hitemet.

A féltett élet környékét hajnalban szállta meg a csőrös veszedelem, amikor vadgerlék, házigalambok fehér és kék rajokban telepedtek a ház piros cserepeire, ahol annak előtte csak szürke verebek sírtak és ijedeztek az én kicsi kereplőmtől, amellyel napestig riogattam a búzatolvajokat, egy-egy tiltott káromkodást is utánuk eresztve, és hangos szóval pörlekedve: hát így jösztök ránk, nyílt rablási szándékkal, fényes nappal, Európában? Hess, madár! A varjak naphaladáskor jöttek, s a károgó fekete felhő széjjelszakadozva akadt fenn a toronymagas akácfákon, ahol nem okozott már ijedelmet az én kereplőm hangja, de még a kiáltásom is elhalt visszhangtalanul a varjúpárti egek alatt, hogy álmomban folytassam azután a riogatást: Anyám, édesanyám, a varjak elhordták mind a búzánkat!

 

*

 

Mérgesen és láncát csörgetve ugat a kutya, idegent jelezve.

Az ablak fehér függönyén át emberi árnyat pillantok meg az udvaron. Még mielőtt anyámat szólítaná, kilépek gyorsan a tornácra. Fejével int egy ember, hogy ereszkednék lennebb a lépcsőn, nem óhajt bejönni. Hajdani kollégám a tehénőrzésben és a mezei tekergésben; az utcabéli Jánosok közül való. Míg elébe megyek, hogy kezet rázhassunk, egyfolytában a fejét csóválja. Az ádámcsutkája jelzi, hogy nyeldegél is közben egyet-egyet a világ keservéből.

– Szervusz, János – nyújtom a kezem.

– Adjon isten – szól pillanatnyi habozás után.

Hirtelen nem tudta eldönteni, hogy tegezhet-e még engem.

– Mi újság? – kérdem. – Miért csóváltad a fejed?

– Én? – tekint rám tűnődve. A tekintete űzött, sovány arca borostás. Nem a templomból jön tehát.

– Valami nincs rendjén – mondom.

– Valami? – kapja föl a hangját. – Semmi sincsen rendjén. De még ezen belül is… Elgondoltam éppen, hogy milyen szép nagy család volt a Berta nénié, vagyis az öreg Székely Gergelyé. Egy egész táncházra való, s né, hogy olvad az ember szeme láttára! A tizenkét testvérből már meghalt ugye Sári, Mari, Erzsi, Jóska, Pista… Isten nyugtassa meg őket.

– És most melyik halt meg? – kérdem, hogy könnyítsek a dolgán.

– Ilona, szegény.

– Ilona – bámulok a semmibe röppent név után.

Az örökös néma töprengésben elmúlt háborús özvegy gróf Bánffy Miklós hajdani cselédlányaként hozogatta nekem csodás ajándékait Kolozsvárról: Áprily-verset, Tamási-novellát az Erdélyi Helikonban kinyomtatva.

János így szól folytatólag:

– Alexandru, aki szervicsben volt a telefon mellett, csak megállít a hídnál. Áuzi, mă János! Szpunyéj lui Berta néni, kă já murit szorăszá. Káré mă? Ájá gyilá Tîrgu-Mureş. Ilona. Na binyé.

(Hallod-e János! Mondd meg Berta néninek, hogy meghalt a leánytestvére. Melyik te? Az a marosvásárhelyi. Ilona. Na jól van.)

– Ezt ő már korábban tudta – helytelenítem szelíden a késedelmet. – Ez a gyászhír reggel óta kóvályog a fejünk felett.

János bólint.

– Az ember azt mondja, hogy ő maga jött volna futva, de annyi szomorúságot hordott már ide Berta néniéknek, hogy fáj a szíve belé. Ilyen dolgot, azt mondja, továbbítson más is. Ő megvárja, míg egy csepp jó hírt is mondhat. Ha lesz még.

– Reméljük – mondom, és megköszönöm János fáradozását.

A kapuból még visszaszól:

– Harangoztassatok!

Tisztes távolból megint tegeződünk tehát.

János elindul az úton felfelé. Néhány lépés után a fejéhez kap, megfordul.

– Azt is üzenik – kiáltja felém –, hogy szóljanak a román harangok is.

Vegyes létünkben Ilona gyermekei úgy gondolhatták: két pár harang sirató hangja messzebbre hallatszik.

 

*

 

Állingálok az udvaron. Nincs még lelkierőm anyámhoz bemenni. Ünnepi ebédet készít a vendégseregnek. Amikor asztalhoz ülünk: négy nemzedék életfájának lombja susog velünk az együttlét örömében. Még itt vagyunk, látjuk egymást. Hogy meddig: nem tudhatjuk. Az életfa gyökerei maholnap kivettetnek, leveleit a szél elkapdossa. Ám ha lehet, susogjunk még egy darabig. Azt az átkozott csengőt is felejtve, erre készül anyám odabent. Kicsi örömét a gyászhírrel most nem akarom leforrázni.

Elindulok a harangozó lakása felé.

Öreg Szász Sándor, aki még engem is megtanított volt félreütés nélkül harangozni, meghalt néhány esztendeje. Egyházi tisztségét a legkisebbik lánya, Ilonka örökölte dinasztikus folyamatosságban. Asszony ugyan, mondják, de szolgálatát példásan teljesíti. Lefizetem neki a háromnapos harangozás díját, majd indulok hazafelé.

Nem bírok sietni, sőt elkóborolnék inkább a faluban.

Kezdem megérteni a telefonos Alexandrut, akinek nem volt szíve anyámat sírásra fakasztani. Rám tartozik most e keserves feladat. Meg-megállok, illő szavakat keresgélek magamban a mondandómhoz. Kegyes-kegyetlen igék rajzanak a fejemben, akár a hópelyhek. Mert újból havazik. Nézem a magasságot, az égnek álmos pillarebbenéseit. Ezzel is telik az idő, de végül csak hazaérkezem. Az ajtó előtt a tornácon sokáig veregetem lábamról a havat, még forgolódom is a szolgálatos seprű után nézelődve, amely nincs a helyén. Aztán meglebben a kicsi ablak fehér függönye. Fejét csóválva, és mosolyogva anyám jelzi, hogy eltekeregtem bizony, és nem szóltam neki. Gyermekdeden grimaszkodva, bűntudatos orcával fogadom a kedves rosszallást. Anyám megfenyeget játékosan az ujjával, és nyitja máris előttem az ajtót.

– Parancsoljon befáradni, méltóságos uram.

A játékfoszlány: egy darabka múlt, a hajdan volt uradalmi szobalány kecses meghajlása porrá lett gazdái előtt. Szabály szerint a kedvéhez kellene most igazodnom, de görcsben a torkom, és Szász Ilonka máris húzza a harangot.

– Úgy jössz, mint egy ünnep – ereszti be anyám velem együtt a harang hangját is, teljes gyanútlanságban.

Aztán elképed, ahogy a kondulás, amely ősi szabály szerint csak előjelzése a halálhírnek, váratlan megszakad.

– Valaki meghalt – mondja rebegve, majd azután, hogy a két harang párosan szólal meg, azt kérdi tűnődve: – Vajon ki lehetett?

– Ilona – mondom. – A mi Ilonánk.

Nem is kell több magyarázat.

A gonddal válogatott igéket elteszem más alkalomra. Mikor majd nem segítenek a harangok.

– Jaj, istenem!

Anyám először hátrakapja, majd elejti a fejét. A gyászhírütéstől kábultan néz maga elé, miközben többször is mély lélegzetet veszen. Mintha csöndre intené magát: kezét a szájához emeli, törött körme koccan a fogán. Nézem őt gyámoltalanul, s mert arcának mindenkori viselkedését jól ismerem: a sikolyból szelídült, keserves mosolyát várom. Mikor az elsuhan a szája szögletéből, magamhoz ölelem:

– Üljön le, édesanyám.

– Nem, nem – mondja alig hallhatólag, s amennyire a nyolcvankét esztendeje csak engedi, fölegyenesedik.

A húgát sirató harangokra figyel. Röpke fejmozdulatával jelzi, hogy nem jól van ez így. A tálashoz lép, fiókban kotorász, nyújtja felém a gyűrött százlejest.

– Chiriánának – mondja.

Tudom, mi a feladatom.

Csak a szemközti drótkerítésig kell lépnem, hogy szomszédasszonyunkkal megrendeltessük a román harangszót is. Tulváj damnyé! Jaj, istenem! Chiriána összecsapja rémülten a két kezét, majd keresztet vet, és rohan máris a kerten lefelé a másik harangozóhoz.

– El van intézve – jelentem anyámnak.

– Akkor jó – bólint, és úgy dönt, hogy most már leülhet.

Az ágy sarkán, az asztalnak roskadva mereng az ünnepi teríték fölött. Melléje telepszem, csontig fogyott karján karommal jelzem csak, amit vigasztalásul mondani szeretnék.

Messziről jön a sírása.

Borongó helyén apám mit sem sejtve gyökkent egyet-egyet a kucsmás fejével. Talán szunyókál, különben meghallotta volna már a harangok hangját. Megesik, hogy ilyenkor Doberdót álmodva leborul a székről, arccal bukik a padlóra, úgy kell összeszedni, végigtapogatni, törött-e csontja, állán, homlokán maradt-e kék folt? Az álmaim, szokta mondani kurta kacagással, a kék foltjait mutogatva. Hogy az újabb kalamitást elkerüljük, odalépek hozzá, vállát rázogatom.

– Te vagy, fiam? – kérdi.

– Én vagyok – mondom.

– Megint harangoznak? – kezd körülfülelni.

– Újból és újból – mondom, s anyám felé fordulok tanácstalanul.

Ő már nem lát engem.

Megérkezett a sírása.

Hangtalan őszi eső a Mezőség törött ablakán.