Tíz év múltán – egy véres éjszakáról^*

– Tíz év távlatából mit érez, ha visszagondol 1990 márciusára?

– Tíz esztendő után fontosnak tartom elmondani: szeretném, ha ez az évforduló elhozná annak a lehetőségét, hogy tisztázzuk, és mindenki számára világossá tegyük, valójában mi történt 1990. március 19-én és 20-án. Sajnos, az elmúlt tíz esztendő alatt ennek a kérdésnek olyasféle tisztázása, hogy kiderüljön az, ami tapasztalatok alapján kialakított meggyőződésem, miszerint nem ilyen-amolyan, kölcsönös bűnökben kirobbant etnikai konfliktus, hanem magyarellenes pogrom volt, nem történt meg. Ennek a kivizsgálása és tényekkel való hivatalos bizonyítása elmaradt. Ilyenformán az Európa Tanácshoz benyújtott parlamenti jelentés, amelynek francia szövegét megismerhettem, úgy marad, azokkal a hamisításokkal, ahogyan akkor kormányzati politikai érdekek és a bűnösök mentegetésének szándékával megfogalmazták. Tehát legfőbb tennivaló még mindig ez lenne: annak tisztázása és közzététele, hogy mind az erdélyi-romániai magyarság, mind a románság, de ugyanúgy a nagyvilág is megtudja pontosan, mi történt akkor.

– Véleménye szerint mi történt volna, ha március 19-én ön nem azt mondja a Bolyai téren összegyűlt magyaroknak, hogy a szervezett, fejszés-dorongos túlerővel szemben nem lehet azonnal ellentámadásba menni, hanem arra biztatta volna őket, maradjanak az RMDSZ-székház előtt? Egyáltalán lett volna akkor esélye a vásárhelyieknek a baltával, vasvillával, botokkal felfegyverzett Görgény-völgyiekkel szemben?

– Sajnálatos, hogy ez a kérdés újból és újból felmerül. Ezért fontosnak tartom röviden megismételni azt, amit nemcsak megírtam, de számtalan esetben el is mondtam itthon és külföldön is. Arról van szó, hogy azok, akik példastatuálásképpen s az erdélyi magyarság megfélemlítése végett ezt a magyarellenes pogromot megszervezték, ebben a műfajban katonailag is képzett személyek voltak. A Bukarestből induló pogromszervezés, amely gyakorlatilag Marosvásárhelyt teljesedett ki, oly módon történt, hogy a titoktartás legszigorúbb követelményeinek is eleget tettek. Ilyenformán eshetett meg, hogy 1990. március 19-én reggel teljességgel váratlanul ért bennünket s az egész várost a szervezetten szállított, leitatott paraszti tömegek támadása. Annyira váratlanul ért bennünket, hogy még az RMDSZ megyei vezetőségének néhány tagja is csak délfelé keresett föl engem, a helyzetről tájékoztatni. Iliescunak három ízben is üzenetet küldtem Király Károly által, eredménytelenül. Kérésemre, hogy a város fegyveres testületei teljesítsék a lakosság iránti védelmi kötelezettségüket, Bukarest semmit sem cselekedett. Ha én akkor arra szólítom fel Marosvásárhely magyar lakosságát, hogy vonuljon ki az utcára és szálljon szembe fegyvertelenül, szervezetlenül, irányítás nélkül, terv nélkül a beözönlő támadókkal, holtbizonyos, hogy ennek ránk nézve súlyos következményei lettek volna. Ártatlan férfiak, asszonyok, gyerekek halálát kérhetné számon rajtam, rajtunk az utókor. Ezért tartottam fontosnak elmondani ama 150-200 főnyi magyarnak, aki ott volt az RMDSZ megyei székháza előtt, hogy mindaddig, amíg nem tájékozódunk arról, ami van, ami súlyos veszély, a konfliktust kerülni kell. Kihangsúlyoztam, hogy amíg nem tájékozódunk a magyar munkásság hollétéről, a védekezés eredményes lehetőségeiről, addig felelőtlenség lenne bárkit is rohamra szólítani. Mint tudjuk, azon a napon sem rádión, sem telefonon, sem másmilyen módon már nem volt lehetőségünk a város teljes magyar közösségéhez fordulni. Ilyenformán én most is vallom, hogy 19-én véres, halálos áldozatokkal járó összecsapást sikerült elkerülnünk. A másnapi konfliktus, mikor tízezrek spontánul gyülekeztek, természetesen egészen más megközelítést kíván. Akkor én már nem voltam Marosvásárhelyen.

– Az ön ellen elkövetett merénylet és Bukarestbe szállítása után, az összecsapások pillanatában a marosvásárhelyi magyarság végül is vezetők nélkül maradt. Mondhatni önszervező módon védekezett, majd kerekedett felül a támadókon. Az RMDSZ ittmaradt hivatalos vezetői állítólag „illegalitásba” vonultak az összecsapás pillanatában. Ezzel szemben azokról, akik ott voltak és állták a sarat, nem emlékezik meg szinte senki.

– Azért kezdtem mindjárt azzal mondandómat, hogy tisztáznunk kell mindent, ami ezzel a pogrommal kapcsolatos jelenség. Ilyenformán tisztázni kell azt is, hogy milyen lehetőségei voltak, avagy nem voltak az RMDSZ országos, illetve helyi vezetőinek ahhoz, hogy ebben a pogromban a legeredményesebb ellenállást biztosítsák. Mi volt a lehetőség, és mi volt a lehetetlenség? Kik voltak azok, akik képesek lettek volna komolyabb ellenállást és eredményesebb küzdelmet szervezni, kik voltak, akik hiányoztak, hol voltak, miért hiányoztak? Ezt mondom anélkül, hogy bármifajta számonkérést vagy felelősségre vonást kezdeményeznék. Egyszerűen a tények objektív összegezésére van szükség. Tudnivaló, hogy vitatható volt lényegében már akkor azoknak a szerepe, akik a város és a megye vezetőiként szerepeltek. Valójában mit jelent az, hogy egy tartalékos vezérezredest Király Károly helyetteseként tartottak számon, bár semmit sem tett a vérontás megakadályozására? Azt sem tudjuk, hogy ezekben a napokban egyáltalán szót váltott-e Király Károllyal, akit az ország második embereként emlegettek?

Tudjuk, hogy Kincses Előd a megyei vezetőségnek egyik legfontosabb személye volt. Azt is tudjuk, hogy ő a 20-i események alkalmával a fellángolt indulatok csillapításának szerepét vállalta. Ezt ő meg is írta könyvében. De máig tisztázatlan, hogy akkor kik, milyen államhatalmi és polgári testületek, az RMDSZ-nek milyen szinten működő képviselői cselekedhettek volna eredményesebben a vérontás ellen!

– Mit szól ahhoz a feltételezéshez, hogy ha nem ön sebesül meg 19-én olyan súlyosan, ami egy csapásra országos és világra szóló botránnyá növesztette a marosvásárhelyi konfliktust, akkor a diverzió értelmi szerzői sokkal súlyosabbá tehették volna az összecsapás kimenetelét, amelynek célja feltehetően a magyarság „megleckéztetése” volt. Így elmondható, hogy ez nekik végleg nem sikerült, sőt.

– A kérdés annyira bonyolult, hogy hirtelenjében nem tudok igent vagy nemet mondani. Azt bizonyosnak látom, hiszen erre számos konkrét igazolásom van, hogy a pogromszervezők kezdettől fogva az én személyemet választották ki példastatuálás végett. Erre nyilván elegendő okot adtam nekik már korábban, a ’80-as évek végén, például azokkal a botrányokkal, a ’89-es megszólalásaim, külföldi nyilatkozataim, Ceauşescu-ellenes szövegeim kapcsán. ’90-ben is azokkal kerültem szembe, akik ellen ’89. december 22-én szóltam a Kultúrpalota erkélyéről, s akik ’90-ben magát a pogromot szervezték. Tehát ha éppen büntetni akartak, akár erre is hivatkozhattak. Az RMDSZ megyei elnöke voltam, és az éppen akkor létrejött Vatra Românească legbensőbb köreiben, legagresszívebb testületeiben személyem testesítette meg számukra azt a magyar szövetséget, amelyet gyűlöltek és amelynek az országos fellépésétől rettegtek is. Attól rettegtek, hogy az RMDSZ révén megfoszthatják őket régi előjogaiktól. Ismerjük továbbá az RMDSZ programját, amelyet már januárban meghirdetett, beleértve az önrendelkezést is, amelyet autonómiaként értelmezve a Vatra Românească köreiben fogadtak a legnagyobb riadalommal. A Magyar Autonóm Tartományra emlékezve, okkal tartottak attól, hogy a Székelyföld fővárosa mögött ott áll a székelység rendkívüli erejével. Teljességgel világos lehetett a padláson szorongó hetvenkilenc sorstársam számára is, hogy a két román főtiszt, valamint egy titokzatos civil személy ama délutáni órákban, amikor a padlásfeljárónál megjelentek, személy szerint mindig engem kértek föl arra, hogy hallgassam meg a figyelmeztetésüket, ez pedig így szólt: ha nem hagyom el a padlást, akkor valamennyien odaégünk, porrá égünk, ők semmiért sem vállalnak felelősséget. Nem volt véletlen, hogy ezzel valójában engem próbáltak elszakítani egy olyan közösségtől, amelynek a tömeges lemészárlása nem állhatott érdekükben, mert ez politikai botrányként sokkal nagyobb hullámokat vetett volna, mint netalán egy-két személynek a tragédiája. Az a tény, hogy mikor a kapun kiléptem, százával, tán ezrével úgy kezdtek üvöltözni, mintha fölismertek volna sötétben is, kétségtelen bizonyítéka volt az irányítók jelenlétének is. Leütésem jelét fennszóval ugyancsak magas rangú katonatiszt adta meg. A tömeg tehát aszerint cselekedett, ahogy irányítói meghatározták. Ezek a személyek nemcsak azt dolgozták ki részletesen, hogy engem miként lehet és kell „büntetni”, hanem azt is, hogy bármi történik velem, utólag mit közölnek majd a külvilággal. Így kerültek végül a román sajtóba, ezáltal a nemzetközi sajtóba is azok a hazugságok, amelyeket most nem akarok elismételni, ám egyet fölemlítek. Azt a tényhamisítást, hogy én már nem is láttam a bal szememmel. Korábbi lehallgatás útján tudták ugyanis, hogy valóban szemészeti gyógykezelésre jártam ’87 táján. Későbbi fővádlóm, a vezérezredes azzal a váddal fordult a főügyészséghez, hogy nem csillapítottam, hanem a románok ellen uszítottam a Bolyai téren összegyűlt tömeget. Ennek a tervnek a részeként vezették félre az akkori miniszterelnököt, Petre Romant is, aki Budapesten azt nyilatkozta, hogy mi lándzsákat hajigáltunk a székház ablakain keresztül a békésen tüntető románokra. Ezt nem utólag találták ki. Előzetesen, mintegy haditerv részeként dolgozták ki, annak igazolására, hogy miért is vertek agyon engem a hodákiak. És ha már itt tartunk, a következőket kell hangsúlyozottan ismételnem: nem azért hagytam el a padlást és az ottrekedt sorstársaimat, mert gyermekded módon, a hiszékenység áldozataként, vagy ahogy egyikük mondta, a tiszti becsületszó komolyan vételével ostoba módon cselekedtem volna, nem azért indultam el a Bolyai tér felé nyíló kapuba, mert egy pillanatig is elhittem volna egy hazudozó pogromszervező állításait, hanem azért, mert az ott és akkor tapasztaltak alapján vált meggyőződésemmé, hogy hamarosan mindannyian porrá égünk a padláson. És lám, az ösztönöm nem csalt! Leütésem után fél óra alatt a tömeg úgy eltűnt, mintha ott sem lett volna. Teljesen abszurd állítás azt mondani, hogy a tömeg egy idő után vérszomjas követeléseibe belefáradva amúgy is békésen távozott volna.

– Éppen az a dolog lényege, hogy Sütő András megsebesítésével a szervezők elszámították magukat. A világ közvéleménye egy csapásra felfigyelt, s így nem súlyosbodhatott olyanná ez a konfliktus, amilyenné válhatott volna. Erre a szándékra utal az a tény is, hogy húzták az időt, a katonaság, rendőrség késlekedett beavatkozni a konfliktusba, mintha arra játszottak volna, hogy a „megleckéztetés” sikerüljön.

– Ez is lehetséges, ugyanis olyan mozzanatai vannak a történteknek, amelyek „büntetésem” válogatott, ravasz módszereit jelzik. Például: mi lehetett a szándéka Ioan Scrieciu vezérezredesnek azzal az ajánlatával, hagyjam magam megbilincselni, s úgy vezetni ki a tömeg szeme láttára, hogy ők bizonyíthassák: íme, megkerült a bűnös, aki el akarta szakítani Erdélyt, aki minden bajotok és szenvedésetek oka, de mi most elkaptuk, megbilincseltük, ítélkezzetek fölötte. Ilyenformán maga a tömeg úgy végzett volna velem, hogy senkit ne lehessen felelősségre vonni. Ugyanis, ha százan tapodnak össze valakit, nagyon nehéz bíróságilag kinyomozni, hogy valójában ki a gyilkos.

– Az eseményeket követően sokan elmentek az országból. Megfutamodás, gyávaság volt ez részükről, vagy tényleg menni kellett?

– Azt hiszem, nem lehet egyértelműen ítélkezni, hiszen volt, aki okkal, komoly veszedelembe kerülve volt kénytelen elhagyni a szülőföldjét. Természetesen voltak mások, akik régebbi szándékaikra találtak ezáltal újabb indokot. Sajnos, még akikkel együtt voltunk a padláson, a kis csapatnak jó része is elmenekült, főleg Magyarországra. Ennél is szomorúbb, hogy a „padláslakók” itthonmaradottjai sem találkoztak sok éven át. A megyei RMDSZ közönye, mulasztása ebben tagadhatatlan.

– Mit gondol, van-e valami, amit 10 év után át kell értékelni? Választási évben vagyunk. A tíz év előtti tragikus események tanulsága valamilyen módon értékesíthető-e a romániai magyarság mai helyzetében?

– Tanulság? Több is van. Hadd említsem, amit a legfontosabbnak tartok. Aggasztó tapasztalatunk volt itt Marosvásárhelyt már a ’90. februári tüntetésünk megszervezésének ellentmondásos megítélése, későbben sem tisztázott kérdéskomplexuma szövetségünk országos vezetőségében. Hasonló bizonytalanságok támadtak abban az évben március 15-i ünnepségünk megtartásáért, aztán március 16-án robbant ki konfliktus egyetlen magyar felirat miatt. Megyei és országos vezető testületek között e két esetben ugyanolyan esetleges, lazán felületes volt a kapcsolat, mint március 19-én, majd 20-án és az utána következő hetekben is. Már akkor kiderült és azóta, tíz esztendő alatt teljességgel bizonyossá lett, hogy itteni és mai törekvéseink érdekében az RMDSZ-t gyökeresen át kellene szervezni. Platformok, egyéb tömörülések laza szövetségét párttá, önrendelkezési céljainkat egységes akaratban érvényesítő tömegpárttá kellene szilárdítani, különben időtlen időkre nyúlhat el a belső ellentétek harca, erőnket pusztító kuruc-labanc marakodása. Mai állapotában az RMDSZ vársáncain belül olyan csoportküzdelmek zajlanak, amelyek okkal juttatják eszünkbe Széchenyi keserű mondását: „Magyar nem vész el, csak magyar által!” Ennek kellene véget vetni olyan romániai magyar párt megszervezésével, amely ideológiák, világdivatos irányzatok, rétegérdekek fölött a magyar nemzeti közösség alapvető, mindnyájunkra nézve érvényes, mert kollektív létfeltételként jelentkező érdekeit vállalná föl – egységesen, az egyöntetű cselekvés elemi követelménye szerint. Máig elért részeredményeink és kudarcaink azt bizonyítják, hogy a párt szó hallatán kommunista veszedelmet sejtő értelmiségiek félelme alaptalan, hiszen a személyes vélekedés szabadságában alaptörekvésünknek, az önrendelkezésnek, autonómiánknak nincs alternatívája.

 

(Mózes Edith, 2000)