Magyarok néma vonulása*1990. február 10-én az RMDSZ és Sütő András hívó szavára a Bolyaiak városának magyar lakossága az utcára vonult, átitatódva azzal a méltósággal, áhítattal, amely olyan szilárd alapra épült, mint a szülőföldhöz való ragaszkodás, az anyanyelv szeretete, a nemzeti büszkeség, megmaradásunk elszánt hite. A harangok zúgása közepette gyűlt a tömeg, némán, fegyelmezetten a Bolyai téren. A harangszóra egyszerre százezer gyertya lobbant lángra, s a fél évszázados némaságra ítélt, tehetetlenségbe dermedt tömeg megmozdult, s megkerülve a főteret, csendben áramlott a sportcsarnok felé, szándékaink jelképeivel „felfegyverkezve”, gyertyával és könyvvel a kezében. Így lehetett velük/velünk Sütő András, Kányádi Sándor, Petőfi és Arany, Mikszáth és Jókai, Ady és József Attila, egész történelmünk, kultúránk, hagyományaink. Zúgtak a harangok, hömpölygött a sokaság, Sütő András szavai szerint: „ezzel a némasággal, fegyelmezettséggel, példás emberi magatartással többet mondtunk el, mint szónoklatok egész sorával. Az el nem hangzott szónoklatok eszméi és gondolatai, törekvései, vágyai kinek-kinek a szívében élnek, elméjében és törekvéseiben hatnak a jövőben is”.
– Mit jelent az ön számára ez a tíz évvel ezelőtti megnyilvánulás? – kérdeztük Sütő Andrást, aki gyógykezelése miatt nem lehet jelen a 10. évfordulón, de lélekben, gondolatban itt van közöttünk. – Annak bizonyítékát, hogy a decemberi népfelkelés hátán hatalomra jutott nacionalisták ellenére is óriási energiák szabadultak föl az erdélyi magyarságban. Jó érzés tíz év után arra gondolnom, hogy az RMDSZ Maros megyei szervezetének nevében elhangzott toborzóm oly hatalmas visszhangot keltett. Erdély legnagyobb méretű magyar tüntetése volt ez. Egyik napról a másikra virradólag támadt a roppant hullámzás, több mint százezer magyar felvonulása Marosvásárhelyt. Hangsúllyal ismétlem most is: a gyertyás-könyves tüntetés önvédelmi indíttatású volt. Azon a napon haza és nagyvilág győződhetett meg békés szándékainkról, s arról is, hogy nem vagyunk sült galambra vágyó népség, jogaink dolgában nem akarunk esőleső társaság maradni. – Hogyan látja visszatekintve a nagy demonstráció utóhatását román és magyar viszonylatban egyaránt? – Utóhatás és előzmény elválaszthatatlanok. Mit tapasztalhattunk akkor az RMDSZ országos fórumán és megyei testületeiben? Tagadhatatlan pozitívumok mellett túlzásba vitt óvatosságot és politikai rózsasándorkodást. Romantikus ködevést és földhözragadtan aggályos praktikumot stb. Ám ennél sokkalta veszélyesebbnek mutatkoztak már a csoportküzdelem, a személyi torzsalkodás előjelei. Ily módon a ’90 januárjában tervezett, az erdélyi magyarságot egészében mozgósító tüntetéssorozat elmaradt, mi a vásárhelyit megszerveztük. Ha ’90 februárjában minden magyarlakta megyében tüntettünk volna, a sovén pogromszervezők aligha kezdeményezhettek volna véres megtorlást, hiszen Erdély összmagyarságával kerültek volna szembe. Érthető tehát, hogy ellenségeink nem sokkal ezután ürügyként választották városunkat a megleckéztetésre, mindannyiunk megfélemlítésére. Kormánykörök titkos támogatásával sikerült kirobbantaniuk a március 19-i magyarellenes pogromot. Nem következik ebből, hogy a február 10-i tüntetésünkről le kellett volna mondanunk. Az a tömegerő, amelyet akkor a világ tudomására hoztunk, későbbi küzdelmek erőforrásává lett. Erdély és az egész ország románsága akkor döbbenhetett rá, hogy a közel kétmilliós magyarság politikai küzdőképessége, elszántsága, hogy jogait megszerezze, olyan erő, amelyet lebecsülni és értelméből kiforgatva meghamisítani veszélyes önáltatás. A februári tüntetéssel Marosvásárhely és környékének magyarsága első ízben élt a polgári engedetlenség törvényes lehetőségével. Ezzel későbben is fölerősíthettük volna jogi küzdelmeinket. Nem történt meg. 1990. február 10. erkölcsi hagyatéka mégis eleven maradt számunkra, ma is bátorítólag sugárzik az erdélyi magyarságra. Bizonyosan elnyeri jövő nemzedékek méltó megbecsülését. – Mit üzen az egykori vásárhelyi gyertyás-könyves tüntetőknek, akiknek oly sokat jelentett akkor is Sütő András szava? – Szeretettel, hálával és csodálattal gondolok mindazokra, akik alapvető nemzeti jogainkat követelő békés tüntetésünk napját történelmi eseménnyé avatták. Köszönöm ma is, hogy ama gyertyafényes napon hozzájuk szólhattam, akaratuknak, reményeiknek én is visszhangja lehettem.
(Mózes Edith, 2000) |