Párizsban Sütő Andrással*Párizs: kilencévenként. Sütő András először 1980 májusában az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem németországi találkozójáról magánemberként látogatott Párizsba. Második alkalommal a vásárhelyi pogromot követően a gyógyulás hónapjaiban, 1990 novemberében Strasbourgból az Európa Tanács főtitkárával, Catherine Lalumiére-rel való találkozást és egy irodalmi estet követően járt a francia fővárosban. Akkor néhány francia lap őt megszólaltatva is tárgyalta a Romániát és a románság jó hírét máig is ártóan befolyásoló horda-napok eseményeit. Most, 1999 októberében először hivatalosan, a Magyar Intézet meghívására töltött itt néhány napot, abból az alkalomból is, hogy André Doms és Vígh Árpád fordításában franciául is megjelent a Csillag a máglyán című drámája. Szomorú emlékezés tölt el bennünket a borítóra pillantva. Egy soha meg nem ismételhető előadás képe: a Harag György rendezte, 1976. márciusi, kolozsvári előadás pillanata, a genfi jelenete: Kálvin és Szervét találkozása. A nagy alkotóegyüttesből ketten már vásárhelyi földben pihennek; Héjja Sándor, Szervét alakítója a református temetőben, Harag György pedig a zsidó temetőben az örökké élők házának nagy lakója. A frankfurti könyvvásárról előbb Münchenbe utazott Sütő András, ahol a Stuttgarti Magyar Intézet kezdeményezésére a magyar konzulátus, személy szerint Püspök László főkonzul házigazdaként fogadta, s rendezte az irodalom és az erdélyi helyzet iránt érdeklődők által a termet zsúfolásig megtöltő estet. Párizsban sem történt másként, mintegy kétszázan, sokan állva hallgatták Fejtő Ferenc bevezető gondolatait, benne a dráma születésének történelmi hátterét rajzolva fel, és az író munkásságát méltatva, mindig törhetetlen hitvallását az emberi méltóság és a tolerancia mellett. A. Szabó Magda kérdéseire válaszolt a szerző, a közönség megtekintette a dráma filmváltozatának egy jelenetét, melyet Ádám Ottó rendezett. Ezt követően hosszú időn át dedikálta műveit. A hivatalos program és baráti találkozások befejezéséhez közeledve beszélgettünk a párizsi napokról. Ihlető lett volna úgy kezdeni, hogy párizsi sétánk során elmentünk a Pantheon környékére is, amely a kálvini időket idézi. Ám azt a házat és a toronyszobát lebontották, ahol Sütő András drámájának képzeletbeli első jelenete játszódik, s ahonnan a valóságban Kálvin a háztetőkön át menekült.
– Azért kezdjük személyes vonatkozással, kedves Sütő András, hiszen a nagyenyedi Bethlen-kollégiumban az a Vita Zsigmond tanított és indított el írói úton, aki a párizsi Sorbonne-ról tért haza szeretett ősi iskolájába. Vita Zsigmond beszélt-e párizsi élményeiről? – Kitűnő franciatanár volt Vita Zsigmond, de Párizsról és Franciaországról nem beszélt nekünk. S azért nem, mert akkor meglehetősen zavaros, kényes és nehéz periódust éltünk 1940 után Dél-Erdélyben. A kollégium egyik szárnyában német katonai egységeket szállásoltak el, a franciákkal rokonszenvező Vita tanár urat bizonyára figyelték is. Nem lett volna bölcs dolog a németek által megszállt Párizsról beszélnie. Igaz, hogy nem is faggattuk őt. Jómagam Kálvinról írott pályázatomhoz életrajzokat olvasgatva csak képzeletben röpködtem Párizsban, Genfben… – A Párizsi Magyar Intézet számára, de gondolom, számodra is kitüntető érzést jelentett, hogy Fejtő Ferenc, túl a 90. évén elvállalta az irodalmi találkozó bevezető előadását. – Valóban megtiszteltetés ez! Jelzővel nem is igen tudom a rendkívüliségét érzékeltetni. – Ritka és jeles vendége intézetünknek is. – Fejtő Ferenccel három évvel ezelőtt kerültem kapcsolatba. Rekviem egy hajdanvolt birodalomért című könyvét rendkívüli fontosságúnak tartom. Minden magyarnak el kell olvasnia. Az Osztrák–Magyar Monarchia feldarabolásának története. Rólunk szól, új módon, úgy vélem, igazságosan. Ismerem persze más műveit is. Levélírásra a rekviem késztetett. No meg néhány olyan politikai kérdés, amiben ugyancsak hasznos volt megtudnom a véleményét, tanácsát is. Például, hogy miként lehetne tájékoztatni a francia közvéleményt az erdélyi magyarság emberi jogi küzdelmeiről. Miként nyerhetjük el annak támogatását ügyünkben. Öröm és maradandó élmény volt számomra, hogy veled és feleségeddel, Magdóval otthonában is meglátogathattuk őt. Fontos, izgalmas beszélgetés közben emlékezhettünk közös barátokra, ismerősökre, Fejtő Ferencnek immár nem élő, klasszikus barátaira, pl. József Attilára. Akkor elmondhattam neki, mily nagyon fontosnak tartom azt az írását, amelyben egyik legilletékesebb magyar íróként tisztázta Flóra és József Attila kapcsolatát, annak tisztaságát, s nemkülönben Illyés Gyula vitathatatlan becsületét. Azok a támadások, amelyek őt az ötvenes-hatvanas években érték: a politikai indíttatású gyűlölet, az irigység, a zsurnalisztikai felelőtlenség megnyilatkozásai voltak. Sötét rágalmak, amelyek még napjainkban is vissza-visszatérnek. – Azt hiszem, arról is fontos megemlékeznünk, hogy irodalmi esténk megnyitója alkalmával színdarabod, a Csillag a máglyán kapcsán rendkívül izgalmas, időszerű mondandóival kötötte le a népes hallgatóság figyelmét. Személyes sorsa, fordulatokban gazdag élete hiteles közép-kelet-európai írástudóvá avatta őt. Ezért hatott újdonságként az is, amit a Duna-medencében oly nagyon időszerű és drámai tolérance, a türelem, a másság iránti megértés ügyében mondott. Nagy írókat is említett, akik Párizs lakói is voltak. – Köszönöm, hogy az ő nyomukban járva, emlékhelyeket látogatva szorgalmas, fáradatlan segítőm voltál, kedves Laci. Köszönöm, hogy a Hotel des Balcon falán Ady-dombormű előtt tiszteleghettünk; a Cujas utcában Radnóti Miklós márványtáblája késztet kegyeletes önvizsgálatra, az Atlantis Szállóban pedig Agárdy Gábor műve… ki gondolta volna! Az Advent-játékom zetelaki csudalátó embere József Attila portréját festette meg. Látogatják is elég sokan a szállodát – s épp Agárdy festménye miatt. […] – Ahogy az irodalmi est után láthattam, sokan régi ismerősként üdvözöltek téged, miközben könyvet is dedikáltattak… – Jelek szerint Párizs ma már a találkozásoknak ugyanolyan csodaszámba menő helye, mint New York vagy Csíkszereda. Ez a párizsi est, amelyért az itteni Magyar Intézetnek s ilyenformán Csernus Sándor igazgató úrnak, és Magdó, azaz Ablonczyné Szabó Magda kulturális titkárnak mondok köszönetet, mondom, e szép alkalom meglepően sok erdélyi, tehát otthoni barátot, ismerőst verbuvált ide. Gyergyó, vásárhelyi, kolozsvári származású magyarokkal foghattam kezet, debreceni író barátaim leptek meg váratlan látogatásukkal. Szülőfalum szomszédságából, Sármásról Párizsba jutott festőt láttam viszont sok-sok év után. Szót válthattam a Teleki grófok nyugaton élő leszármazottaival. Őket nem ismerhettem, de holtában is élő, rendkívüli férfiúról beszéltem nekik, egy remek könyv főszereplőjéről, amelyet Marosi Ildikó tett le az asztalunkra. Teleki Mihályról van szó, a gernyeszegi kastély utolsó tulajdonosáról, akivel Marosi Ildikó éveken át folytatott „magnóbeszélgetést”. Így az emlékezés hatalmas nyersanyagából kitűnő könyv született. Borsi-Kálmán Bélával is találkoztam – újból, hiszen sok éve ismerjük egymást. Kis mozzanat fontos munkásságáról: a román–magyar kapcsolatokról franciául is megjelent könyvének bemutatóján a Magyar Intézetben egymás mellett ült Románia és Magyarország párizsi nagykövete. Országok, népek közeledésének az objektív történetírás az egyik legeredményesebb módja. Múlthamisítás, zászlófóbia, sovén politikusok tömeghülyítő hisztériája Románia hírét, hitelét rombolja nyugaton is… – A Csillag a máglyán című darabodról szólva Fejtő Ferenc egy ma különösen felerősödött mozzanatra hívta fel a figyelmet: Szervét és Kálvin küzdelme egy barátság története és drámája is. – Tömeges jelenség ez ma már. Rendszerváltások után kiváltképpen. Régi barátságok helyén nemzedéki, irodalmi, politikai konfliktusok támadtak. Ha csak a nemzedéki dúlást nézzük… Kolozsvárott, ’45 után kegyetlen politikai, zsurnalisztikai és irodalmi támadás indult jó néhány idősebb magyar író ellen. Köztük mestereim ellen is. Kit említsek? Mestereimet, Németh Lászlót, Tamási Áront, Sinka Istvánt, atyai barátomat: Bözödi Györgyöt, Szabédi Lászlót. Hát akkor mi, ifjú újságíró csemeték, zsenge novellisták erkölcsi feladatunknak tekintettük, hogy minden módon a pártukra álljunk. Móricz Zsigmond-kollégisták voltunk, Szabó István igazgatónk rengeteg könyvet hozott át Magyarországról, köztük az említettek munkáit… Azokat árusítottuk, diákgyűléseken méltattuk, vitába szálltunk a baloldal őrjöngésével. Csak szóban, persze! Az akkori sajtóban nagy ritkán lehetett vélekedni róluk. Németh Lászlót üldözték a leghevesebben, meg Szabó Dezsőt. Védelmükben valóságos kultuszt teremtettünk a Móricz Kollégiumban. De védtük Kós Károlyt is pl. a Szent Istvánról szóló regénye miatt (Az országépítő). Tagadtuk, hogy Tamási Áron „misztikus és klerikális” lenne, s rágalomnak véltük Sinka István antiszemitizmusát. De lám, újból változott a világ, és szellemi életünkben ifjabb és idősebb nemzedékek között a személyes gyűlöletig fokozódó ellentétek támadtak. Az még hagyján, hogy divatos kocanyelven vagánykodó, stílustalan, műveletlen zsurnaliszták harapdálják még egy Jancsó Elemér bokáját is – halálában. Ezek afféle kenyérkereső mocskolódások. De sajnos tehetséges kezdők is felcsapnak nemegyszer purifikátoroknak, szenzációs művek helyett a zsurnalisztikai csiszlikség „szenzációit” keltve, afféle kísérlettel is például, hogy már ezután az utált népi-nemzeti írók, köztük nagy nemzeti klasszikusaink nevét kisbetűvel írják AZ ERDÉLYI-ROMÁNIAI MAGYAR ÍRÓK folyóiratában. Egyszóval: manapság ifjú akasztológusok akarnak új értékrendet teremteni új értékek teremtése nélkül… Hangsúlyozom, ez nem a fordulat utáni FIATAL ÍRÓI NEMZEDÉK sommás megítélése. Ezúttal irodalmi prérin mindig megjelenő botrányhősökről szóltam. – A jelenség oka talán a provincializmus görcsös félelmében is kereshető. Illyés Gyulát parafrazálva: nem az a provinciális, aki Párizsban bugacimód viselkedik, hanem aki Bugacon Párizst játszik. – Meg aztán minden nemzedéki konfliktusban az Idő is megszólal egyszer. Ifjak bölcsekké, öregek emlékké lesznek… Adja isten, hogy minden becsületes szándék hordozója s minden tehetség nehéz időket szenvedő magyarok vigasza lehessen.
(Ablonczy László, 1999) |