Kálvin… Petőfi…^*

– Minapi értesülés: ősszel megjelenik franciául a Csillag a máglyán. A nagy sikerű mű negyedszázaddal ezelőtt íródott. Talán ma már összefoglalható, hogy Kálvin és Szervét drámai küzdelme, egyházon belüli fogadtatása milyen tanulságokat hozott szerzőjének. Arról megkésve értesülhettünk, hogy a kolozsvári teológus hallgatók 1976. április 6-án rendezett disputájukon milyen elmélyült elemzésekben méltatták a dráma erejét és igazságát…

– Kérdésed második részére válaszolva – és csupán előlegképpen egy bővebb számbavételhez – azoknak akarok most köszönetet mondani, akik tájékoztató és kritikai megjegyzéseikkel segítettek engem Kálvin személyiségének megítélésében. Kolozsvári teológusok disputáját említed. Megérdemli, hogy elmondjam róla bővebben is hálás véleményemet. Drámámat az Egyetemi Fokú Egységes Protestáns Theologiai Intézet kolozsvári tagozatának ifjúsági önképzőkörében vitatták meg Kolozsvárott, 1976 tavaszán. Presidens volt dr. Juhász István professzor, respodensek voltak: Bereczki András, Jenei Tamás, Kató Béla, Kovács István hallgatók.

A disputatio záró fejezetéből idézem: „Úgy gondoljuk, hogy történet és irodalom valóban egy közös pontra mutat. Arra, mely Bethlen Gábor gyülekezeti törvényei óta erdélyi egyháztörténetünknek is a legfényesebb csillaga, s ez a tolerancia.”

Megnyugtató volt számomra, hogy drámám elemzői, akik egybevetették azt a reformáció történeti tényeivel, fölismerték a közös pontot, más szóval: a színpadra álmodott történet helyes irányát.

Azért hangsúlyozom ezt, mert munka közben meg kellett küzdenem az egyoldalúság roppant veszélyével is. Kálvin és Szervét konfliktusának irodalma – érthető módon – a lehető legellentmondásosabb egyháztörténeti és hittani elfogultságoktól terhes. Balzac megállapítása, miszerint a genfi közélet kálvini korszaka borzalmasabb volt a francia forradalomnál (sic!), többet mond Balzac royalista nézeteiről, mint Kálvinról és Genfről. Elképesztő szubjektivizmus! De nem mentes ilyen túlzásoktól Stefan Zweig sem, aki Harc egy gondolat körül című könyvében, Castellio és Kálvin szellemi küzdelmét ábrázolva a reformáció vezéralakját súlyosan elmarasztalja. Túlzásai, elfogultságai ellenére ez a könyv: a gondolkodás szabadságának hatalmas védőbeszéde. „Mert minden új emberrel új lelkiismeret születik, és mindig akad egy, aki tudatára ébred szellemi kötelességének, hogy fölvegye a régi harcot az emberiség és az emberiesség elévülhetetlen jogaiért; mindig fölveti majd fejét egy Castellio és meg fogja védeni a gondolkodás szuverén önállóságát minden erőszakkal szemben.”

Szép vallomás, de nem szakítható ki történelmi összefüggéseiből. A gondolkodás „szuverén önállóságának” jegyében lobbant föl a reformáció is: Kálvinról ugyanúgy elmondható, mint Castellióról: ő is új ember és új lelkiismeret, az idők változtató követelményeinek megtestesülése.

Azóta, hogy 1976-ban drámám megjelent, gyakorta kerülök számonkérések kereszttüzébe. Egyik irányból azt kifogásolják, hogy Kálvint nem Zweig szigorával ítélem meg, másfelől pedig azt róják föl nekem, hogy túlzott szerepet tulajdonítok neki Szervét elítéltetésében. Egy szegény, tájékozatlan mezőségi lelkész, akinek olvasottságát csak zavarosan buzogó indulatai pótolják, még azt is elhüledezte nemrégen, hogy a diktatúra cenzorai és főszerkesztői „akadályozták meg őt” Kálvin védelmezésében, ellenem.

Zweigről pedig el kell mondani, hogy említett könyvét a harmincas évek elején írta, mikor a hitlerizmus térhódítása folytán a gondolkodás szabadsága is végveszélybe került. Ez a történelmi csapás óhatatlanul rányomta bélyegét a műre is, amely példázatjellegével akkor a lelkiismereti szabadság segélykiáltása volt.

– „Hiszed, hogy volna olyan – amilyen / magyarság, ha nincs – Kálvin? / Nem hiszem” – írta Illyés Gyula nagy versében, a Reformáció genfi emlékműve előtt-ben. Amikor a Csillag a máglyán szerzőjeként Genfben megálltál az emlékmű előtt, s Bocskai István fejedelemnek is tisztelegtél, foglalkoztattak-e hasonló gondolatok, mint Illyés Gyulát?

– 1979-ben a Herder-díj átvételének alkalmával az a szerencse ért, hogy baráti segítséggel eljutottam Genfbe is. Régi vágyam volt egy pillantást vetni bár a Champel mezejére, ahol 1553-ban Szervét Mihályt máglyán elégették. Az a hely természetesen már régóta nem mező, nem puszta hely. Berni barátaink – Nagy Klára és Gyurka – segítettek megtalálni a kis teret, ahol most engesztelő emlékmű áll mindazoknak tanulságára is, akik a Kálvin–Szervét-konfliktusban elfogultan ítélkeznek. Csodálkozásomra sokat kerengtünk Genfben, míg rábukkantunk a sűrű bokrok között nagy nehezen megközelíthető emlékoszlopra. Máig érthetetlen számomra, hogy nem egy helybéli polgár a fejét rázogatva mondta: nem tudja, mi az, amit keresünk, fogalma sincs tehát arról, hogy merre irányítson. Végül, miután ruhaszaggató, sűrű és tövises bokrok között kúszva megközelíthettem az emlékoszlopot, hosszan ültem ott egymagamban, döbbenten, meghatódottan. És bár munkámat évekkel korábban már befejeztem, elszoruló torokkal valójában ott tettem pontot a drámára. Lemenőben volt már a nap, homályba borult az emlékkő felirata, melyet korábban olvastam már. Hadd iktassam ide beszélgetésünkbe, hisz kevesen olvassák manapság. Így szól tehát magyar fordításban: „Ezt az engesztelő emlékművet 1903. október 27-én Kálvin, a nagy reformátor hűséges és tisztelő gyermekei emelték, elítélve ama tévedést, amely korának hibája volt, és szilárdan ragaszkodva a reformáció igazi elveinek és az Evangéliumnak a lelkiismereti szabadságra vonatkozó tanításaihoz.” (Ezt most egy Kálvinról szóló újabb kiadású könyvből idézem. Címe: Calvin, egy ember Isten igájában. Szerzője: Jean Cadier, fordítója: Zsigmond Gyula, Budapest, 1994, Kálvin Kiadó.)

Az engesztelő szöveg Szervét Mihály tűzhalálának 350. évfordulóján vésetett kőbe. Más alkalommal bővebben is beszélhetünk róla. Én most ezt a gondolatsort Illyés Gyula hatalmas versének soraival zárom: „Végül, ezt mondtam önvigasztalásképp: / volt bárkié a szándék, / maga az Isten se tudhatta másképp.”

– Tavaly István király fehér kövei című szép esszédben a Reformátusok Lapjában idézted államalapító királyunk emlékét. Előre tekintve: jövőre ezeresztendős mivoltunk ünnepére készülünk – határon belül és kívül. Egyéni és közösségi méretekben is kérdezem: miben látod az ünnepek jelentőségét?

– Onnan szólok, ahol szorít a csizma. Nemzeti riadalmaink jégfelleges tájáról, határon túli magyarok világából, ahol véresen és vértelenül nyolcvan esztendeje etnikai tisztogatás zajlik, ám ennek ellenére fennmaradtunk még annyian, hogy egy utolsó, roppant erőfeszítéssel, politikai határok fölött s az európai emberi jogok védelme alatt nemzeti feldaraboltságunk következményeit fölszámoljuk. A huszadik század magyar tragédiáinak sorozata után a huszonegyediktől több vigaszt, tán még víg esztendőt is remélhetünk.

– Petőfi halálának 150. évfordulójára emlékeztünk a napokban. A költő szülőföldje, Kiskunfélegyháza szobrot ajándékozott Fehéregyházának. Tudom, hogy a hatvanas években sokat harcoltál a Petőfi-emlékműért. 1990-ben márciusi marosvásárhelyi megkínzatásodnak szinte metaforikus folytatása, hogy júliusban Petőfi portréját összezúzták. Ha jól tudom, a most felavatott marosvásárhelyi Petőfi-emléktáblán csak latin felirat van. Ezek szerint Petőfi romániai sorsa a magyarság mindenkori hogylétéről is napi híradást jelent?

– Valahogy így van ez. Petőfi 1849 júliusában, Bem oldalán a legsúlyosabb erdélyi csaták színhelyén bizonyította, hogy szó és tett, kotta és hang, eszme és áldozatkészség egységének tökéletes megtestesülése. Ott esett el, ahol a román–magyar polgárháború és az osztrák s orosz túlerő következtében a legnagyobb vérveszteséget szenvedtük. Ott esett el, ahol a legkegyetlenebb volt a forradalom utáni megtorlás. Ott esett el, ahol hetven évvel később, a második nagy magyar mészárlás után a legnagyobb szükségünk volt mártíriumának lélekerősítő sugárzására: Erdélyben. Mintha titkos sejtelem parancsára cselekedett volna. Mint aki tudta, hogy haló poraiban is Erdélyt kell mindenekelőtt vigasztalnia. Emlékét őrizve, mindenkor meggyalázott, megcsonkított emlékoszlopait javítgatva, szobrait menekítve s manapság azokat újból fölállítva joggal mondhatjuk: az ismeretlen tömegsírban nyugvó költő a mi legnagyobb mártírunk, hősünk, lélekerősítőnk. Így tehát elgondolható, milyen az az érzés, mely a mi szívünkben lakozik Petőfi elestének közelében, Marosvásárhelyt is.

Halálának 150. évfordulóján újból szobrot állíthattunk neki Fehéregyházán, meg egy domborművet is Marosvásárhelyt. Róla szólván találóan mondta Markó Béla költő s az RMDSZ elnöke: Petőfi a mi jobbik énünk. Azt még soha le nem írtam, hogy büszke vagyok, lennék a magyarságomra. De most, hogy épp Fehéregyházáról jövök, megvallom: jó érzés büszkének lennünk Petőfi Sándorra.

 

(Ablonczy László, 1999)