Sorsunk és jellemünk^*

– Mennyire érzed otthon magad pátriánkban? Ez hogyan hat munkádra?

– Én most nyilván úgy kerülök a dunántúliak közé, hogy fiam és családja a nyolcvanas évek közepén települt át Veszprémbe a romániai Moldvából, amely akkoriban az erdélyi magyar orvosok Szibériája volt: száműzetési terület, gyermekeik számára pedig az elrománosítás, asszimilálás földje. Menekülni kellett. Őket némelykor meglátogatván szomorúan tapasztalom: mi, erdélyi magyarok, akiket közel nyolcvan éve, hogy „áttelekkönyveltek” Romániához, valójában még úgy sem ismerjük Magyarországot, mint az évente megjelenő nyugati turisták. A történelmi háttér jól ismert. Poraiból Magyarország 1867-ben alighogy összeszedte magát: 47 év múltán rohant máris a világháborúba, amelynek győztesei feldarabolták és kimérték, szétosztogatták az országot. Így maradtunk az egységben meg sem pihenő pátria káprázatával, alkonyati fényben borongó bús emlékével az új államhatárok között. Anyám, 1904-ben születvén, az iskolában még úgy tanulta, hogy hazájának területe 325 411 négyzetkilométer. Trianon után megmaradt belőle 93 ezer négyzetkilométer, ám akár egyiket, akár másikat szoktuk számba venni: három falu és Kolozsvár kivételével távoli, ismeretlen világ maradt a számára. A régi haza énbennem is: álom. Jókai, Krúdy, Mikszáth univerzuma. Kis-Magyarországon első ízben 1954-ben fordulhattam meg, mezőségi atyámfiai pedig csak 1989 után juthattak el Budapestig, mely apáik fővárosa volt. Ilyenformán azt kell mondanom hát: nyolc évtizedes felejtető kurzus után az erdélyi-romániai magyarnak meg kell tanulnia Magyarország történetét, földrajzát, tündöklését és bukásait, mai reményeit, holnapi kilátásait. Addig nemigen beszélhetünk a Balaton és Bakony vidékén sem az otthoniasság érzéséről. Nem az én feladatom hozzátenni, hogy az anyaországinak is nevezett magyar pedig tanulja meg az áttelekkönyvelt magyarok kálváriás évtizedeit, álmatlanságát és álmait – jobb napokról, emberibb életről.

– Mit jelentenek számodra a magyar forradalmak és szabadságharcok? Kik a történelmi példaképeid, s miért?

– Először a példaképekről. Másként válaszol erre az olvasmányainak bódultságából föltekintő zsenge lélek, a jövendőjébe merengő, álomkergető kamasz és nyúlánkozó magonc, s megint másként a korombeli vénember, aki megette már kenyere javát, mindétig való nyugtalanságának madarai pedig csukott szárnyakkal nézelődnek elfelé, ahol már nem bizonyos, hogy a hegyen túl is hegy van. Meglehet: épp a Semmi vár ott az emberre. Ám addig is: a példa! Most azt mondom erre: ilyen nincs. Kivált olyan értelemben nincs, amiként az élet reggeli óráiban rebbenti szárnyait, fincoltatja ábrándlovait az ifjú, mondván: olyan szeretnék lenni, mint ez meg amaz a világ halhatatlanjai közül. Isten őrizzen attól, hogy bárkinek a lelki ablaktábláit becsukatnám a való világból és annak „égi másából”, a szellem csillagképeiből feléje sugárzó hatástól féltve. Nem erről van szó. Hanem, hogy a példaképet módosítsuk tanulsággá. Így csökken a tévedés veszélye, s növekszik a hasznos tapasztalat mennyisége. Az abszolút értelemben vett példakép: a Kemény Zsigmond-i rajongás (kritikátlan túlzás) veszedelmeit hordozza. Árnyéka van a fényes alaknak is. Napként imádva elveszítheti önmagát, belézuhan a rajongó lélek. Régi mondás: ember emberrel büntetlenül nem találkozhat. Értelmezés dolga, hogy ezt minden lehetséges tanulság fölismerése és megőrzéseként hasznunkra fordítsuk, azaz: a magunk legjobb képességeinek kifejlesztésére. A külső példa(kép), az eszménynek mutatkozó nagyság úgy „munkál” igazából a tanítvány lelkületén s észbeli gyarapodásán, hogy önnön szuverén világára döbbenti rá; benső napjának részévé válik. A példakép tehát metamorfózisában válhat jellemformáló, tehetségnövesztő erővé. Jól tudom persze: ódon tapasztalat, amit mondok. Mentségem csupán az lehet, hogy a ’89-es romániai fordulat óta minden esztendő márciusának idusán az egekig csap föl a példaképállítás. Legyetek valamennyien Petőfi Sándorok, Kossuth Lajosok, Bem apók stb. Szájmenéses szónokokra gondolva mondom ezt. Halált megvető rohamokra buzdítják a magyart, míg ők nemhogy az életüket, de még a kalapjukat sem kockáztatják vészes napokon.

Térjünk át a magyar forradalmakra és szabadságharcokra.

A magyar forradalmak és szabadságharcok számomra is azt jelentik, amit minden más magyar számára: a nemzeti szabadság és függetlenség, a társadalmi igazságosság iránti ragaszkodás halhatatlan példáit, a Németh László-i értelemben meghatározott sorsnyomásnak máig ható erejét bennünk. Más szóval: azt az erkölcsi, szellemi örökséget, amely egy jobb magyar élet kimunkálásában segít minket. Valóban így van ez. Így van, annak ellenére, hogy majd minden fellobbanásunk hamvába hullt, leveretéssel végződött. Jó helyre nyúl következtetések végett atyai barátom, néhai Keresztury Dezső, megállapítva: „Sorsunk nálunk nagyobb hatalmak kezében van. De jellemünk a magunkéban.” S ha jól értem szavait: a jellem vigasza nemzetkarakterológiai vonásunk is, amilyen például a kollektív magyar megbízhatóság, szövetségi hűség. Ilyetén állítás késztet egy Machiavellit gúnyos kacajra. Jól tudom persze: történelmi tények megítélésében infantilis kérdésnek számít múltittas magyar éjszakák fájdalmas sóhaja: „Ó, mi balekok balekjai! Mi lett volna, hogyha… mohácsi hősködés helyett keleti szomszédaink mintájára átvonulási vízumot adunk a töröknek Bécs felé, nyugat irányába!” Válasz nincs ugyan, de marad a kereszténységért vállalt mártírium s a „magyar jellem” büszkesége. Miközben ugyancsak magyar történelmi példa bizonyítja, hogy az erkölcsi fanatizmustól mentes politika nagyhatalmi túlerővel szemben is eredményes lehet. Vatikáni megbízott írta volt Bethlen Gáborról, külpolitikai sikereinek titkáról: ha nem lett volna machiavellizmus, lenne bizony bethlenianizmus, oly ravaszul okos módon tartja magát két hatalmas ellenség között s a töröknek torkában Erdély fejedelme. Fájdalom, e ritka kivétel Mohács után fehér holló maradt az országvezetésben. Machiavellinek a sikeres politikát meghatározó követelményeihez lábjegyzet kívánkozik: „Célszerűségük bárhol ellenőrizhető – a magyarok kivételével.”

Beléptünk máris a jelenbe. És nekünk szegeztetik a kérdés: mit jelentenek számunkra a magyar forradalmak és szabadságharcok?

Személyes vallomást tehetnék ugyan, de kinek és miért? Történelmi eszméknek, hősavatásnak és deheroizálásnak, szellemi értékrevíziónak – mert határbeli nem lehetséges –, nemzetfeltámasztásnak és -újjáélesztésnek, integrációs csoda-koncepcióknak e mai őrült kavargásában ide-oda kapkodja fejét az ember, és megpróbál eligazodni, hasznos és haszontalan között válogatva valóban új, jövőbe mutató gondolatra lelni; megpróbál okos elmék, józan fők és hamis próféták, táltosok, dervisek és magyarságundorban szenvedők között úgy válogatni, hogy kétség nélkül tudja: kivel, mivel érthetne egyet a szabad vélekedés mai gátszakadásában és megannyi népmentő boldogságárus zsinatolásában a jólétígérgetés ügetőversenyén.

De ha csak ez lenne! Ennél több is akad, amivel nap mint nap meghökkentik az embert, és nem polgárpukkasztólag, hogy jóízű nevetés legyen a vége. Ugyanis: mi nevetni-szórakozni való lenne az ilyetén kinyilatkoztatásokban: Országépítő Szent István? Országromboló tán! Nyakunkra telepítette az idegeneket. Büszkeségünk az 1557-es tordai országgyűlés a vallásszabadság meghirdetésével? Megannyi történelmi és történelmietlen egyház mindenkori acsarkodásának következményeként megnézhetjük magunk, míg bezzeg a szerb, román és orosz pravoszlávok… Kossuth és a magyar szabadságharc? Meg Petőfi, aki másfél évszázadra megrontotta nemzeti gondjával a magyar irodalmat? Igaz, a debreceni Nagytemplomban fájdalmas volt 1849 áprilisára gondolnom: Kossuth elsietett, végig nem gondolt trónfosztási kísérletére, amelyet minden utópiák legfanatikusabb ködevője: Marx elvtárs is esztelennek tartott. Vele szemben – akár a reformáció genfi emlékműve előtt – azt mondaná Illyés Gyula: Volt bárkié a szándék, maga az Isten se tudhatta másképp. Erdély irányából nézve a detronizáló Debrecen felé én azt mondom ugyancsak Illyés szerint ítélve meg a történelmi tetteket: mivel azok, akár a gyermek, magukért csak felnőttsorban felelnek, elsietett vagy elkésett magyar cselekedetek következményeit szenvedjük máig és fogjuk szenvedni még nagyon sokáig. A debreceni kebeldagasztó kihívásra éppen ezért így parafrazálom Illyést: Végül, ezt mondom önmarcangolásképp: lett volna rá ezeregyszáz oka, rosszabbul az Isten se csinálhatta volna. Hadvezetésben egyre kontárabbul, hogy ezért is, így is megbüntessen, észhez térítsen minket, forrófejű magyarokat.

Költőnek e büntetésben nem illendő odabuzognia magát Isten közelébe. Öngőzkörében akárminek is képzeli magát, a Kossuth fejére szóló vadászjegy nem jár ki neki. Bölcseleti versírásban, filozofikus töltetű drámaalkotásban kiváló erdélyi költőnk, Székely János, aki marosvásárhelyi magányában nemzeti botrányokról szólva maga is nemzeti botrányt keltett, imigyen szedte le Kossuth Lajosról a keresztvizet:

Táblabíró korában, gyámbizottsági tagként ellopta a Reviczky árvák pénzét, örökségét, hogy kártyaadósságait törlessze.

Egyebet is lopott Kossuth Lajos: hogy diktátor lehessen, ellopta magának a márciusi forradalmat.

Tények bizonyítják, hogy fontosabb volt neki a saját hatalma a magyar szabadságnál és függetlenségnél, a jobbágyfelszabadításnál stb.

Diktátorságra törve, elvakult felelőtlenségében, megveszekedett nacionalistaként a magyar nemzetállam szemétdombját hozta létre.

Gigászi méretű, hajmeresztő törtetőként igazolta, hogy nem egyéb vérbeli, gátlástalan, jellemtelen politikai kalandornál.

Kossuth Lajost máig eszményítik, holott nem egyéb, mint a hatalom végett egész nemzetét pácba keverő… (majd) habozás nélkül pácban hagyó csirkefogó. Emigrálása: közönséges irhamentés. Végső fokon pedig semmivel sem különb azoknál a román nacionalistáknál, akik ellene fegyvert fogtak.

A fentiek: szó szerinti idézetek Székely Jánosnak a marosvásárhelyi Látó nevezetű szépirodalmi folyóirat 1991. novemberi számában megjelent Három kis (nemzeti) botrány című írásából.

Íme, kedves barátom, Raffai István! Többek közt ezért nehéz arról szólni röviden, hogy mit jelentenek számomra a magyar forradalmak és szabadságharcok. Saját véleményem a Székely Jánoséhoz képest unalmas lett volna. Ha őt oly korán, 63 éves korában el nem ragadja közülünk a hirtelen halál, jómagam külföldi kórházakból hazakerülve tán vitába szálltam volna vele. Történészek, akiket ő Kossuth megítélésében eszmecserére szólított föl: a lábuk elé dobott kesztyűt nem voltak hajlandók fölvenni. Holott érdemes lett volna. Kossuth-nóták fájdalmas énekeseiként mi, laikusok is haszonnal figyelhettünk volna föl a szakma véleményére.

 

(Raffai István, 1998)