Élj sokáig s halj meg hamar!^*

– Milyen sűrűn látogat otthonról haza?

– A kérdés, hogy itthonról, Erdélyből milyen sűrűn látogatok „haza” Magyarországra, röviden úgy válaszolható meg: nemigen sűrűn, hanem inkább ritkán, sőt nagyon ritkán. Sok oka van ennek, felsorolásukkal nem szaporítom a szót. Arról viszont el kell mondanom egyet-mást, hogy milyen vágy és félreértés folytán vert gyökeret nyelvünkben az „itthonról hazamenni” kifejezés. Indítéka, az ezeréves szülőföldünkön Trianon óta támadt hontalansági érzés, meg annak reménye, vágya, hogy kis Magyarország lenne védelmezőnk a jogfosztottságban; védő karjaiból kiszakadt fiainak, a nemzet természetes részeinek: határon túli magyar közösségeknek.

– Ez a „kis Magyarország” az erdélyiek anyaországa?

– A mai Magyarország azoknak anyaországa, akik bármilyen okból elhagyták szülőhazájukat, főleg Nyugatra távozva. Ők alkotják az úgynevezett nyugati magyar diaszpórát. Határon túli magyaroknak nevezik azokat, akik szomszédos országok területén laknak: Felvidéken, Délvidéken, Erdélyben és Burgerlandban. Ők nem hagyták el a Trianon előtti Magyarországot. Fejük fölött a határok módosultak. Ezeréves anyaországukból úgy kerültek ki, hogy annak ősi területén maradva új államkeretek közé kényszerültek. Számomra tehát Erdély ugyanúgy anyaországom, amiként Trianon előtt Magyarország és Erdély együtt volt anyaországom. Aki manapság határon túli magyarként kis Magyarországot nevezi anyaországnak: nem fogalmaz pontosan, bár érthető a szubjektív óhaj és erős vágy egy óvó, segítő anyaország iránt. Fiam és lányom él a nyolcvanas évek óta családostul Magyarországon. Ők Erdélybe „hazajönnek”, mikor jöhetnek, és Veszprémbe, Budapestre hazamennek, mikor kényszerből választott új lakóhelyükre visszatérnek. Jómagam mind ritkábban utazom Magyarországra. Deres már a határ, a halánték, a lélek és a remény. Őszi vonulás előtt a vándormadarak is fészek közelében tollászkodnak, búcsúznak a nyártól. Valahogy így van ez velünk, öreg szülékkel is, de nem folytatom. Nincs szezonja sem az érzelmeknek, sem a „lirizálásnak”.

– Négy évvel ezelőtt írt Balkáni gerle című drámáját, amelynek az elmúlt héten láthattuk a nemzeti színházbeli bemutatóját, minden bizonnyal személyes élmények ihlették. Mely szituációk voltak azok, amelyeket személyesen is átélt?

– Soroljam?

– Igen.

– Közel egy évtizedig vártam útlevélre, hogy Budapestre utazhassunk feleségemmel. Advent a Hargitán című darabomat csak a századik előadás után láthattam a Nemzeti színpadán. Rengeteg panaszos keresett föl az Új Élet szerkesztőségében, hogy tanácsot, segítséget kérjen az országból való végleges távozáshoz. A Balkáni gerle Lajosházi Bendegúzának névházasság folytán támadt kalandjairól személyes ismeretség útján értesültem. Egy fiatalember lakásomon keresett föl és kért meg, hogy segítsek neki. Próbáljam meggyőzni „formális feleségét”, hogy maradjon vele, mivel „időközben” halálosan beleszeretett. Csakhogy az Magyarországon már megtalálta igazi szerelmét. A színdarab minden mozzanatának keserves „epikai hitele” van. Schuller Medárd alakját baráti körömből való orvosok személyes sorsából „vontam el”, s írtam olyanná, hogy egy diktatúra áldozatát is megörökítsem általa. Arról is szólhatnék, hogy telefonunk évtizedeken keresztül „lehallgatott” készülék volt. A hasunkba is belehallgatóztak. Sinkovits Imréhez írt nyílt levelem után halállal fenyegettek meg.

– A darabot többször is átdolgozta. Az újraírás folyamatában az élet mindennapi változásai is belejátszottak, vagy csak dramaturgiai finomításokat kellett elvégezni rajta?

– Valamely irodalmi munkának kétszeri átdolgozása nem rekord. Hosszadalmas volt mégis a munkám. Életünk zaklatottsága miatt még csak érzékeltetni sem tudom most az erdélyi magyarság nyugtalan napjait, éveit e mostani, jogokért kiáltó állapotban. Csalfa vak remény volt, ami ’89 karácsonyán föllobbantotta reményeinket. Küzdelmünk nehezebbik szakasza ezután következik. Színdarabom betegsége pedig, amiből kigyógyítottam, az volt, hogy drámaként hangszereltem, ami tragikomédia volt. Azonkívül, hogy a Nemzeti szolidaritását köszönöm: hálával említem meg azt a dramaturgiai segítséget, amit Czímer Józseftől kaptam. Kritikát persze másoktól is kaptam, de tőle az új hangszereléshez nélkülözhetetlen baráti tanácsot és biztatást is.

– A Balkáni gerle a nyolcvanas évek Erdélyében játszódik. A darab szívszorító komédiázása arról szól, hogy milyen hazugságban vagyunk kénytelenek élni itt, Közép-Európában. A reménytelen élethelyzetektől övezve a befejezés örömteli végkicsengése költői álomnak tűnhet. A valóságban, életünkben milyen reményteli folyamatokat lát?

– „A befejezés örömteli végkicsengése”: csak óhaj, a keserű játék szereplőinek álma. Úgy vélem: Iglódi István rendezésében ez világosan kiderül. Talán bennem több a kedv és hajlam egy poétikusabb „finálé” felé hangolni a gerlés történetet. Iglódi István szigorúbban ítéli meg mindazt, ami hőseimmel megesett, és ebben is igazság van. Az előadásnak nincs hát boldog vége – igaz, nem is torkollik tragédiába –, de hitem szerint és Illyés Gyulával szólva: kimondásával már oldódik is a baj, a boldogtalanság. Aztán a „reményteli folyamatok”? Erdélyi magyarként, sajátos helyzetünk szemszögéből ítélve azt mondom: már-már abszolút reménytelenségből kerültünk olyan helyzetbe, hogy elmondhatjuk: minden igyekezetünk, fáradozásunk még mindig zsákfutás. Terveink füstbe ment tervek, de újakat szövünk, mert a halálos ítéletünket kimondó diktatúra bukásával megadatott nekünk a küzdelem lehetősége és – ha csak távlatilag is! – a megálmodott emberi jogok megszerzésének reménye.

– Meddig élhet a remény?

– Nem tudom.

– A Nemzeti Színház ez ideig a tragédiáit mutatta be. A drámát olvasva és életművét ismerve kevésbé optimista befejezést várna az olvasó. Az optimista vég összefügg a román politikai helyzet enyhülésével?

– Azt hiszem, hogy társadalom (politika) és színjáték, általában véve: valóság és művészet között ilyen direkt kapcsolat nincs, nem lehetséges, legföljebb erőszak által. Cenzorok garázdálkodása folytán. A gondolat magzatgyilkosai, vámosai és vámszedői hál’ istennek kihaltak a rendszerváltásokban.

– Húsz évre tekint vissza a Nemzeti Színházzal való kapcsolata. Mit jelent önnek ez az együttműködés?

– A sors vigasza, sőt ajándéka is – megannyi otthoni gáncs, tiltás, veszteség után. Például magyarországi színházakat és rendezőket említve: jó érzéssel, hálával gondolok a kaposvári színházra, Zsámbéki Gáborra, a Madách Színházra, Ádám Ottóra, A szuzai menyegző kapcsán Ruszt Józsefre, és mindazokra, kik a hetvenes, nyolcvanas években színre vitték munkáimat. Harag György, Kincses Elemér és Seprődi Kiss Attila erdélyi sorozata után a Nemzetiben Sík Ferenc szellemi szövetsége jelentett nekem új s új kísérleti lehetőséget a dráma műfajában. Nem a kísérleti színház értelmében, hanem a korábbi történelmi drámáktól eltérő, poétikus népi játék, a tragikomédia hangvételében készült munkák megrendezésével. Sík Ferenccel úgy működtem együtt közel másfél évtizeden át, mint korábban Harag Györggyel. Mindkettőjük halála nagy vesztesége a magyar színházi művészetnek.

– Az utóbbi években visszavonult a közvetlen politikai élettől. Nem érzi, hogy mindig is felelősséggel fog tartozni a romániai magyarságért?

– Soha nem voltam hivatásos, funkcionárius politikus. Íróként szóltam, ha kellett, kisebbségi ügyeinkben. A fordulat után sem vállaltam fölkínált megbízatásokat. Igaz, ha 1990-ben elvállalom Andrei Pleşu akkori román művelődésügyi miniszter fölkérését helyettes miniszteri munkára: márciusban nem kerülök gyilkosok fejszezuhatagába. De hát ezen fölösleges töprengeni. Nem vállaltam képviselői, szenátori RMDSZ-szerepet sem. Roppant nagy a tülekedés a bársonyszékekért. Meg aztán régen az ilyesmi csak képletes, ünnepi megbízatás volt. Ma már egész embert kívánó, megfeszített munka és bátor küzdelem. Van hozzá fiatal magyar éppen elegendő.

– Annak ellenére, hogy nem tölt be semmiféle tisztséget az RMDSZ-ben, hogyan véleményezi annak szereplését a koalícióban?

– Ha ez a szereplés a román koalícióban csak annyit fog bizonyítani, hogy a ma uralmon levő román politikai erők nem akarják az európai szintű demokráciát, az ország kisebbségeinek egyenjogúságát, akkor is: szükséges volt az RMDSZ-nek a koalícióban részt vennie. Különben mivel bizonyítható a partnerek csalárdsága? A priori nézetek és kívülmaradás útján az együttműködés lehetetlenségét nem lehetett volna a nagyvilág előtt bizonyítani. Továbbá: ezután is törvény marad, hogy Romániában románok nélkül román–magyar ügyet nem lehet megoldani.

– Visszakerülhet valaha Erdély Magyarországhoz? Vagy kaphat legalább széles körű autonómiát, esetleg válhat belőle önálló ország?

– A valóság józan megítélése szerint a három változatnak egyike sem lehetséges. A romániai magyarság önrendelkezésének más formáit kell kidolgozni és kiharcolni. Az a tény ugyanis, hogy MAI önrendelkezési követelményei közül az RMDSZ az autonómiát a távlati lehetőségek fejezetébe sorolta, nem jelenti ilyen törekvéseink föladását. A román belpolitika alakulása, a demokratikus erők erősödése, térnyerése határozza meg emberi jogi követeléseink sorrendiségét is. A „széles körű autonómia” fogalmával szerintem világosabb és előbbre való a Székelyföld területi autonómiája, amelyet semmilyen körülmények között sem szabad föladnunk.

– Lehet követendő példa Közép-Európában a dél-tiroli vagy a finnországi kisebbségi kérdés rendezése?

– Hogyne! Hiszen naponta hivatkozunk rájuk és más európai autonómiamodellekre is.

– Segítene a romániai magyarság helyzetén, ha megkapnák a magyar állampolgárságot?

– Ez a nemrégen fogalmazott követelmény nem csupán merész óhaj, hanem csapda is, hiszen a belső jogok kiküzdése nélkül kapott külső jog rövid idő alatt az erdélyi magyarság nagy részét szívhatná át Magyarországra. Továbbá: a döntő e kérdésben Magyarország lakosságának véleménye. Feje fölött senki nem hirdethet meg ilyen követelményeket. Mostanság azzal is vádolják az RMDSZ legitim vezetését, hogy a romániai magyarság kettős állampolgárságának ügyében – úgymond – cselekvésképtelen és „történelmi alkalmat” szalaszt el. Ezek a vádak felelőtlen politikai kalandorok demagóg szövegelései. Úgy tesznek, mintha Magyarország adófizető polgárai máris úgy döntöttek volna – hatalmi képviseleteik által –, hogy több millió határon túli magyarnak meg lehet adni a magyar állampolgárságot. Holott ez a kérdés rettentően bonyolult, mit először tisztázni kell.

– Annak idején sok újságcikk foglalkozott azzal, hogy nem vállalta el az MVSZ tiszteletbeli elnöki tisztjét. Nem bánta meg döntését? Ha ma felkérnék, hasonlóképpen nemet mondana?

– Természetesen. Hiszen az okok, amelyek miatt lemondtam tisztségemről, ma is fennállnak, sőt: súlyosabban is. Teljességgel elfogadhatatlan, hogy a Romániai Magyar Demokrata Szövetség belső ellenzéke a Magyarok Világszövetségének felső vezetésében tömörülve zúdítson sorozatos pergőtüzet azokra, akik meghatározott körülmények, a romániai valóság kényszerítő állapotában küzdenek jogainkért.

– A magyar nemzet határai nem esnek egybe a magyar állam határaival, mondta egyik beszédében Orbán Viktor miniszterelnök, lényegében csatlakozva néhai Antall József gondolatához, miszerint lélekben tizenötmillió magyar miniszterelnöke akar lenni. Mit vár Magyarországtól az erdélyi magyarság nevében?

– Azt várom, hogy sikerüljön megértetnie a nyugati demokráciák kormányaival, miszerint: Magyarországnak nemcsak kötelessége, de joga is védőhatalmi szerepet betölteni a határon túli magyarság jogainak érdekében.

– Könnyűek voltak az álmai? Vannak még álmai? Bízik abban, hogy ezekből még életében megvalósul némelyik?

– Nem bízom, de reménykedem. Álmodom is persze. Volt idő, mikor naplót vezettem az álmaimról. Megállapíthattam, hogy: Az álom én vagyok. Boldogabb állapot, mint XIV. Lajosé, ugye? „L’état c’est moi – az állam én vagyok.” Sok a munkám, még több a tervem. Ám ezzel nem kell az olvasót terhelni. Ilyesmiből neki is éppen elege van.

– Nemrégiben temette el édesanyját. Egyre többen távoznak el örökre a kortársai közül. Úgy érzi, sok minden elintéznivalója van még, vagy bármelyik nap készen áll arra, hogy elmenjen?

– Nem állok készen és valószínűleg ez az állapot el fog kerülni engem. Tudom, hogy mi a törvény, de gondolatban sem megyek elébe. Az ő dolga, hogy mikor sújt le rám. Nem tölthetem azzal az időmet, hogy szándékait kitaláljam. A régiek bölcsessége vezet: míg én vagyok, a halál nincs. Mikor ő van, én már nem vagyok. Adja Isten, hogy soha ne lássuk egymást. Erre mondják: élj sokáig s halj meg hamar.

 

(Csépe Krisztina, 1998)