Régi gondok – új paradigmák^*

– Műveit a társadalmi közéletben sokan a huszadik század második fele szellemi szabadságharcának fogják fel. Mi a véleménye erről az aktualizálásról?

– Nem vagyok biztos abban, hogy színdarabjaimat ily módon lehetne summázni. Az ilyen meghatározásba minden belefér, és semmit sem lehet belőle – akárcsak röpke eszmecseréhez is – kiragadni. Hiszen az ember „szellemi szabadságharca” egyidős a gondolkodó, eszmélő emberrel. A biblikus mitológiáig visszanyúló eszmélet: konfliktusok folyamatos sorozatában alakuló jelenség. Milyen? Mifajta? Maradjunk Madách meghatározásánál: Az ember tragédiája. Drámai ütközések végtelen vonulata, amely nem igazodik kisebb vagy nagyobb szólásszabadsághoz. Amikor tehát egy Kálvin és Szervét „istenkereső” igyekezetében támadt máglyatüzes konfliktust viszek színpadra, akkor nem „felvilágosító” szándékkal teszem azt, hanem az emberi eszmélet tüzes kemencéjéből próbálok kiragadni, felmutatni valamit, miáltal – reményem szerint – magára az emberi természetre szeretnék hatni. Hogyan? Hát ahogy minden művészi vállalkozás teszi vagy szeretné tenni.

– A szellemi szabadságharcok tehát időtlenek?

– Az emberi eszmélet és a velejáró konfliktusok véres-vértelen sorozata csak magával az emberi léttel szűnik meg. Nem függvénye a szólásszabadságnak. Egyébként érzékelem a kérdésben rejlő, tapintatos utalást is arra, hogy ma már fölösleges fáradozás lenne „közügyiségben fogant” színdarabot írni. Ugyanis ma már más a paradigma. Semmi ellenvetésem nincs. A paradigma, vagyis az idő változásaiban módosuló szabály, követelmény – tagadhatatlan. De hadd tegyem hozzá: az írás általában, ezúttal pedig a színjáték sajátos módon igazodik új követelményekhez. Például annak alapján is, hogy az írás: nem technológia! Nem hiszem, hogy bárki megszabhatná, ma már ezt vagy amazt csak így és amúgy lehet, szabad írni. Hanem azt mondom inkább: ahány tehetség, megannyi paradigma. Az iparban beszélhetünk a régi eljárást kizáró technológiáról. Az írásban nem. Hiszen akkor Csehovot olvasni csupán annyit jelentene, mint mindenestül visszaköltözni az ő korába; annak viszonyai közé. Akkor őt olvasni csupán kegyeleti aktus lenne. Tudom, hogy a művészetek mai forrongásában sok mindent elvetnek, új s újabb követelmények szerint. Én ezt természetesnek találom, de csak új értékteremtés bizonylatával. A „réginek” puszta tagadása, az újító szándék agresszivitása önmagában még nem teremt korszerűbb értéket. De hát ezt, úgy vélem, senki nem vitatja a szellemi életnek azon táján, ahol megújító, igazi tehetségek vannak. Kritikai megjegyzésem az irodalmi élet mindenkori konjunktúrakibiceinek szólt.

 

(Földessy Dénes, 1998)