Élet és mű egysége^*

Élet és mű gyakran kettéválik. Elkülönülhet a köznap, az alkotó mindennapjainak körforgása a mégiscsak kivételes állapottól és szülöttétől, az alkotástól. Ám akit – különleges érzékenységén, tehetségén túl – épp személyes létének szorítása, szűkebb-tágabb közösségének kiszolgáltatottsága késztet-kényszerít krónikás rögzítésre, képzeletszabadságra, az nem ismerhet ilyen kétarcúságot. Sütő András számára egynemű emberi, írói erkölcs jegyében volt s maradt nemcsak kötelesség, de természetes szellemi mozdulat is a dráma, esszéregény, úti tűnődés, vagy akár a legtilalmasabb gondolatokat is azon melegében, de maradandó igényességgel megörökítő napló. S bár nem akármilyen tett igaz tanúnak lenni, művét hitelesíti, klasszicizálja a cselekvő élet. Kitetszik belőle: számára drágább volt, amire szegődött, mint legdrágább kincse: szemevilága. Élet és mű egysége benne így axióma: nincs szüksége bizonyításra.

 

– Naplójegyzeteinek egybefoglalt kötete félmúltbeli – időnként távolinak, máskor nagyon is jelenvalónak tetsző – eseményeket, reflexiókat, gondolatokat rögzít. Miféle napló ez? Van, aki úgy látja: csiga rejtőzik így a házában. Más feltételezi: egyebet nem tehetett kiszolgáltatottságában. Vagy egyszerűen: a koronatanú krónikás kötelezettsége okán jegyzetelt?

– Ha a szerző elkezdi magyarázni, hogy 1984 és 1989 között személyes gondjait, panaszait, a könyveit, drámáit betiltó hatalom elleni küszködéseit jegyezte föl: akaratlanul is lebecsüli a kérdezőt, hiszen a „miféleséget” előszó jelzi, s maga a könyv igazolja. Csekélységem kálváriás napjaiban azt is papírra vetettem, amivel a fasiszta jellegű román diktatúra a romániai magyarságot sújtotta egy etnikai tisztogatás titkolt szándékával. Bevallom, kissé el is csodálkozom azon, hogy vannak, akik azt kérdik tőlem: „egyebet nem tehetett?” Más szóval: azok ellen, akik magyar szavai miatt összeroncsolták az unokám arcát, csupán naplójegyzettel mertem tiltakozni? Érthető kérdés a nyugati demokráciák színes napernyői alól, annál meglepőbb Budapestről, ahol épp tőlem is megtudhattak már egyet-mást kisebbségi sorsunkról a hetvenes-nyolcvanas években. A magyar fővárosban megjelenő Hitel közölte aztán például tragikus állapotunkat összegző írásomat, amelyre Nicolae Ceauşescu főtitkár cink-foszfiddal reagált: a véralvadást gátló méregből két és fél kilónyit helyeztetett el sikaszói dolgozószobámba. Mi tagadás, némi szánalom is támadhatott benne. „Ne szenvedjen az özvegy!” A konyhába is jutott a méregből. Szerencsénkre épp akkoriban hónapokig feléje se nézhettünk a havasi háznak. Mikor a ’89-beli fordulat után a fiam családjával együtt végre fölmehettünk Hargita-nézőbe, a párolgásra alkalmatos módon elrejtett mérget idejében megtaláltuk… S néhány szót még a kiszolgáltatottságban alkalmazott műfajokról. A szerénytelenség látszata miatt kellő röstelkedéssel vallom be: az említett „csigaházból” a Napló mellett néhány drámát, esszéregényt, úti tűnődést is megírtam az önkény, az erőszakolt asszimilálás, a jogfosztó hatalom természetrajzáról. Ez az én könyvem olyan napló tehát, amelyben egy erdélyi magyar jegyzetei olvashatók. Akadt kritikusa, aki kétségbe vonta hitelességét. Azt, hogy a román kommunista diktatúra szigorú megítélését, indulatos kitöréseit a naplóíró a jelzett időben vetette papírra. Az utólagos hősködés vádja ellen védekezni gonddal őrzött eredeti kézirataim birtokában éppoly megalázó, amennyire fölösleges is. Nem kell ott bizonyság, hol maga szól az igazság. A sebek igazsága is többek között.

– Elaljasult vagy dicsőségesen eseménydús korszakokban, időszakokban az elszenvedő, ellenszegülő, cselekedni vágyó vagy valóban tevékenyen részt vevő kortárs egyaránt elsüllyedhet a mindennapokban, belesimulhat az olajozott rendgépezetbe, fönnakadhat a morzsoló fogaskerekeken, netán puszta túlélésén szorgoskodhat. Mi képesít mégis arra, hogy valaki tartással őrizze önmagát, sőt: távlatát tisztogathassa?

– Németh László gyönyörű, mert gondolatgazdag esszét írt erről 1943-ban. „Tartsd magad” – írta az ifjúságnak szóló figyelmeztetés címeként. Joggal sajnálta azokat, akik túl korán estek a nyilvánosság hatalmába. Bölcsen tanácsolta minden tehetségnek, hogy sorsát „ne lője el idő előtt”. A negyvenes évekről szólva állapította meg: „A mai idők: nem reformkor, nem arra valók, hogy egy ifjú fenntartás nélkül odadobja magát beléjük. A nemzetnek is messzebb kell gondolnia, semhogy odaadhassa ezeknek az időknek az ifjúságát.” Hadd mondom most az ellenkezőjét. Új reformkor idejét éljük. Tragikus vétség lenne ezt föl nem ismerni. Erős reményem, hogy a magyar ifjúság legjobbjai fenntartás nélkül vállalják az európai közösségbe igyekvő nemzet ügyének szolgálatát. A „tartsd magad” minőségi követelménye 1943-ban nem csupán bölcs, de vakmerő fölszólítás is volt. Ma már – úgy vélem – másként szólna az író. Akkor a nemzetnek valóban messzebb kellett néznie sötét erők szirénhangjai közt. Ma már gyökeresen megváltozott körülmények szabják meg nemzetstratégiai feladatainkat. Ez meg micsoda? – kérdik anacionális körökben, túlhaladottnak tartva minden nemzeti ügyet és törekvést. Új magyar csoda lehet, mikor ebben az említett körök híveinek igazuk lesz. Addig megannyi, kötés alatt lüktető sebre kell gyógyírt találnunk. Míg a Trianon-szindróma súlyos idegi-lelki következményeit nem sikerül lényegesen csökkenteni: cinikus felelőtlenség a nemzeti gondot múltittas magyarkodásnak, népi-nemzeti mucsaiságnak minősíteni. Közel nyolc évtized után a magyarságnak ezt a sorskérdését sürgős ügyként kell kezelni, és minden módon elősegíteni a határon túli magyarok autonómiatörekvéseit. Németh László bizonyára elfogadná hajdani követelményének ilyetén módosítását: a nemzetnek puszta fennmaradására kell gondolnia, azt kérvén ifjúságától: ne hárítsa el magától az összmagyarság komor gondját, amire nincs olcsó vigasz, amit önáltatással elűzni nem lehet.

– „Erkölcsi kínzások” és lélekgyilkosságok évadján mit ér az anyanyelv? Mire bátorít, érdemesít? Olyan-e, akár a fű, amelyet ha jókor és szépen nyírnak, egyre dúsul, de mostoha körülmények között is minden más növénynél életképesebb? Átvészelte-e az aszályos, elsivatagosodott időket nyelvünk a kisebbségben, vagy sok helyütt kiszáradt, és azóta is gyomosodik, tarackosodik?

– A magyarság határon túli szálláshelyein mindenütt nyelvháború folyik. Mindenütt sátáni terveket szőnek. Félezer éves önálló magyar iskolai hálózatot semmisítettek meg, hogy anyanyelvéből is kiforgassák a magyart. A nemzetállam napóleoni idejében megragadt politikusok saját népük európai beilleszkedését, érdekeit is elárulva hajszolnak lázálmokat kisebbségi népek beolvasztásáról. Nem jogállamot, hanem amerikai kohót terveznek számukra, miközben nem átallják fennen hirdetni, hogy javunkat akarják. Nem az a gondunk tehát, hogy nyelvünk gyomosodik, hanem például, hogy az erdélyi magyarság meddig képes a folyamatos állami nyomásnak ellenállni. Küzdelmében részint radikalizálódik, részint az önfeladás útját választja. Sokan hagyják el végleg az országot. Fogyatkozásunk láttán öröm tölti el a magyarfalókat: nekik dolgozik az idő. Így gondolják.

– Szabadsághiányos, szomorú könyv a Napló, sokféle halottal, elmúlással, temetéssel. Egy másik időből visszatekintve hogyan látja: térségünk, szűkebb-tágasabb közösségünk miképpen él, élhet a szabadságával? Egyáltalán: milyen a mértéke, minősége ennek a szabadságnak? Van-e már okunk némi derűre?

– Naplóm is jelzi: mennyi keserves küszködés után sikerült a Nemzeti színpadára juttatnunk az Advent a Hargitán című színdarabomat. A történet némaságra ítélt hegyi lakói a kiáltás jogát kérik az Úrtól, az égi magasságban is zordan kezelt sorsuktól. Mi történt azóta velünk, romániai magyarokkal? Elnyertük a kiáltás jogát, ám nagyrészt azzal is maradtunk. Az eredményes küzdelem ideje még mindig csak ígéret. Derűben szegények vagyunk, a konok remény viszont kötelező.

 

(Nádor Tamás, 1998)