„Uram, maradj velünk, mert esteledik”^*

– Karácsonyi ünnepeidet gyakran felidézted az Anyám könnyű álmot ígérben, s látomásos nagy költői játékodban, az Advent a Hargitán-ban. De hogy teltek a kamarási húsvétok? Erről nemigen írtál. Egyik húsvéti ámulatodnak tréfás beszámolóját ismerjük csupán: vándor pópák kézi hajtású mozivetítését mesélted régen, egy beszélgetésünk alkalmával.

– Úgy emlékszem, görög katolikus szerzetesekről meséltem, hogy valamikor a harmincas évek elején az én falumba is ellátogattak húsvét táján, Jézusról szóló filmet vetíteni. Villany nem lévén, kézi hajtású masinát működtettek, kurbliztak, verejtékeztek szegények. Isten tudja, miért: számomra, aki 5-6 éves lehettem akkoron, a jót akaró szerzetesek igyekezetének komikuma vált emlékezetesebbé. Hiszen a közelgő húsvét, a feltámadás ünnepe – talán nem túlzok, mondván – áhítatos tűnődésre késztetett engem. A keresztyén mitológia legszebb mozzanatait, kivált az Újszövetségből valókat már vasárnapi iskolában hallhattam papunktól, kántorunktól, tündérlelkű tanító nénitől. Ünnepeink első helyén ragyogott, lobogott, szikrázott nyilván: karácsony. A betlehemi Gyermek születésének örömét, csillagos misztériumát mintha másként, azaz közvetlenebbül, változatos epikai fordulatokban éltük volna át; a húsvéti ünnepkörhöz képest karácsony kicsit és nagyot, valamennyiünket szorgosabb, áhítatosabb cselekvésre serkentett. Elég, ha csupán a betlehemes játékunkat említem föl. Advent második vasárnapján kezdtük el a próbákat, a díszletkészítést, szövegmondást, énekgyakorlatokat. Kettős öröm volt ez: részint a csapatos együttlét vidámsága és izgalma töltött el, másrészt a közelgő szenteste és karácsonyunk éjszakája küldte felénk, sugározta szívünkbe, lelkünkbe csodás ígéreteit. Képzeletem szárnya fáradatlan volt. Ennek úgy is kellett lenni, mivel betlehemes angyalként a két vállamon fehér papírszárnyaimat rebbentve allelujáztam gyalogos társaim élén a kivilágított ablakok felé. Akkor egy alkalommal – magaslati helyről a názáreti Gyermek fölött virrasztó falut elnézve – különös, máig felejthetetlen érzés kerített hatalmába. Mi volt ez? Illő Igét nehezen találok rá. Varázslat? A csillagos éjszakával tovatűnő káprázat? Mezei Robinsonként elszenvedett napjaim magányának vége és szertefoszlása a közösségi szeretet fénykörében? Öröm, csodálat és valóságos, bár néma ujjongás töltött el annak tudatában, hogy odalent a völgyben világló ablakok értünk virrasztanak; minket várnak, betlehemeseket. Íratlan törvénye volt annak, hogy érkezésünk előtt lámpát oltani nem szabad, kaput zárni, reteszelni, lefeküdni: szentségtörés. Emberlétünk bűnei, fájdalmas ütközései, szégyenletes titkai fölé emelt akkor engem a szárnyas pillanat, amelyről eszem tudja, hogy mulandó, de szívem minden advent kezdetével visszavárta, és meg is érkezett törvényszerűleg, a csillagjárás pontosságával. Jött, mert vártuk, és elébe mentünk, mert hívott bennünket, és akár tudtuk, akár nem: minden alkalommal szelídített valamit rajtunk, vadságra hajlamos lelkeken.

– De talán ugyancsak emlékezetes lehetett az enyedi, majd kolozsvári diák számára a húsvét is, az ünnep, a vakáció, a Mezőségen is eleven húsvéti szokások alkalma…

– Az volt és maradt persze. A diáknak is, aki voltam, az öreg pusztakamarásinak, akivé lettem, mert ugyebár az Idő embereken lépdel, és erről leszoktatni lehetetlenség. Nos! Epikai emlékeim gyakrabban leptek meg hajdani karácsonyok irányából, s ritkábban a húsvéti ünnepkör fényes napjaiból. Mennyire találó pedig Ady Endre megállapítása, hogy virágvasárnaptól húsvétig a keresztyén mitológia legfelségesebb strófáit éljük át. Azt az emberi és isteni színjátékot, amelynél csodálatosabbat, megrendítőbbet és fölemelőbbet kétezer esztendő géniusza, Istent kereső szellem szárnyalása, embert megváltó szándéka, üdvtana nem alkotott. Az Újszövetség: írásműként is csillagremeklés, a legtökéletesebb formai zártság a gömbnek alakzatában. Nem csodában tapasztalván a mezőségi kálvinista rokon, avagy bibliás nagyapám emlékbe költözött szavainak máig eleven visszhangját a szülőfaluban: emberi létünkről minden elmondatott az Evangéliumban. A többi hitünk és hitetlenségünk vigasza vagy reménytelensége. „Mondd, fiam! Hiszed-e még Istent?” – kérdezte jóanyám, hallván, hogy Kolozsvárott ateisták közé keveredtem. „Azt hiszem, hogy mindhiába keresem; nem hiszem, de félem Őt!” – mondtam keserves őszintén, miközben feddőleg és megbocsátóan átölelt anyám. „Ha féled Őt, és aszerint cselekszel, meg is találod majd, fiam” – mondta saját hitével, amelyet soha nem szavakkal, hanem mindig cselekedetekkel bizonyított.

Hanem a húsvét – karácsonnyal ellentétben – leginkább népi szokások vidámságába kevert el minket: hajnalfát tűztünk ki lányos házak kapujára; tojásfestés, locsolás, azaz öntözködés, szoknyás tündérek nyakon öntése kútvízzel, mondókás köszöntése, preckelése szagos vízzel kalácsillatú, áhítatos otthonokban, ám ezenkívül istentiszteleten prédikációt hallgatva leginkább befogadói, meghallgatói voltunk csupán az ünnepkör eseményeinek. „Elveszne a hit, öngyilkos lenne a lélek, ha az első istenember keresztje nem volna!” – olvastam később Ady sorait nagypéntek drámaiságáról, amelyet magányosan éltem át inkább, s nem annyira közösségileg, mint a katolikusok például. A nagyheti templomi énekek legfájdalmasabbja volt a 114., a megfeszített Jézus elsiratása. Virágvasárnap és húsvét között, két fényes nap közé telepedve: a borzalom, az emberi iszonyat megtestesüléseként sötétlett nagypéntek, sírásba fulladtan, gyászba öltözötten a megtöretett remény; a Gonosznak győzelme, röhögve tomboló latrok seregének istencsúfolása; a bosszú győztes üvöltése a pálmás-babéros, virágesős vasárnap miatt.

Mint a szélben földre kényszerített füst, úgy vánszorgott énekünk ezen a napon a templomban: „Óh, Úr Jézus mennyi bánat, / Mennyi sóhaj száll utánad.” Más alkalomnál nagyobb lévén szívünkben a fájdalmas emlékezés vágya: az éneknek három versszakán szomorkodtunk átal, könyörgő szavakkal esdve Krisztushoz: „Nézd bánatos szíveinket! / Keresztednél áldj meg minket!”

– A Csíksomlyói passióhoz hasonló egyházi hagyomány bizonyára nem létezett a református Pusztakamaráson.

– Jól sejted: ilyet nem ismertünk. Iménti nagypénteki emlékemmel épp oda akartam eljutni, hogy a puritán reformációval a krisztusi szenvedéstörténetek is feledésbe merültek a századok folyamán. Nem tudjuk például, mikor kényszerült némaságra a karácsonyi betlehemes játék is, amelyet valamikor a század első évtizedében támasztott föl újból papunk vagy kántorunk. „De hiszen ez katolikus szokás!” – hallottam még a harmincas években is a felekezeti elfogultság enyhe rosszallását, amire ragaszkodó szenvedéllyel szoktunk válaszolni: „Betlehemes játék nélkül el se tudnók képzelni karácsonyt!” Ennek testvéreként, húsvét alkalmára passiót is megszólaltattunk volna, ám ilyen játéknak csupán a híre jutott el hozzánk Székelyföldről.

– Lehetséges, hogy dogmatikai gyökere lenne a krisztusi szenvedéstörténet kihalásának a nagyobbrészt református Mezőségen?

– Úgy sejtem, így lehet. Holott a Nemzeti Színház Csíksomlyói passiója a gyönyörű példa rá: milyen felejthetetlen, körkörös, azaz ökumenikus kisugárzása, esztétikai-erkölcsi katartikus hatása volt annak a Marosvásárhelyt is látott előadásnak! Ez a színpadi produkció a biblikus ihletettségű remekművek sorából való. Ha még egyszer az a diák lehetnék, aki a szülőfaluban karácsonyt köszöntő énekek, játékok ügyében szorgoskodtam, mindent megtennék egy húsvéti passióért is. De hát az én koromban az ember szavai törvényszerűleg hasonlítanak Jézus tanítványainak aggodalmához: „Uram, maradj velünk, mert esteledik.” Szép és jó munkát a hajnalok, a harmatos reggelek ígérnek.

– A szórvánnyá lett Pusztakamarás új magyar nemzedékei sok mulasztást bepótolhatnak.

– Ebben reménykedem. Hanem a szenvedéstörténetről régi olvasmányemlék jut eszembe. Egy óriás szellem különös, meghökkentő véleménye, amellyel évtizedek óta vitatkozom, csak magamban persze, és oly módon, ahogy az esendő, gyarló ember lázong a villámterhes, felleges ég ellen. Miről is van szó? Tolsztojnak egy naplójegyzetéről, amelyet 1895 szeptemberében vetett papírra. Többek közt ezt írja: „Eszembe jutott, azelőtt milyen gyakran vitatkoztam vallási dogmatikusokkal: pravoszlávokkal, evangélikusokkal és másokkal. Micsoda badarság. Vajon lehet komolyan érvelni olyan emberrel, aki csupán azt a világképet és magatartást ismeri el helyénvalónak, amelyet ezerötszáz évvel ezelőtt a Konstantin által Niceában összehívott püspökök fogalmaztak meg, amely szerint az Isten egyenlő a Szentháromsággal, s 1890 esztendővel ezelőtt Fiát egy szűz által küldte el, hogy megváltsa a világot… Ilyen emberekkel nem szabad okoskodni. Kímélni, sajnálni, lehetőség szerint gyógyítani kell őket…”

Ne ijedj meg, nem óhajtok elmerülni e bozontos ügyben. Teljesen illetéktelen vagyok rá. Tudjuk ugye: Tolsztojt a pravoszláv egyház kiközösítette magából, s épp dogmatikai „tévelygések” miatt. A niceai zsinat rovására Bernard Shaw is csípős megjegyzéseket tett, mondván, hogy az nem bizonyította, hanem elhatározta, miszerint a Bibliának igaza van, így tehát a feltámadás vitathatatlan.

A tizenhatodik században Szervét Mihállyal együtt ítélték volna máglyára Lev Nyikolajevics Tolsztojt – antitrinitáriusként. „Eretnekségét” a világirodalom szerencséjére kiközösítéssel úszta meg, az utókor előtt pedig mindörökre titok marad e titáni elme megütközése a keresztyén mitológia csodálatos egységén, az emberi szellemnek semmilyen alkotásához nem mérhető tökéletességén. Bizonyos, hogy a szeretet íróapostola a hit teljességének tudatában vetette kritikai vizsgálat alá a feltámadás misztériumát. A lángelme árnyékában mindhiába szerénykedik az elme: Az Újszövetség fényköréből ki nem szakíthatja magát a lélek és a ragaszkodás. A krisztusi áldozat és vigasz teljességéből szikrányit sem lehet zsinati tévedésként elvetni. Mutatis mutandis: nem lenne-é torzó Goethe Faustja annak záró fejezete nélkül? Vajon e remekműnek nem oda igyekszik-e minden mozzanata, hol az angyalok Faust lényének halhatatlan részét a megváltás égi magasába viszik? S vajon Dante Isteni Színjátéka nem lenne-é siralmasan csonka A pokol és A purgatórium iszonyatait feloldó paradicsomi látomás nélkül?

No lám, kedves László! Húsvéti kérdéseid sugallatára kissé elkalandoztam a szülőfalu emlékeitől; abból a világból, amely az időnek beomlott tárnáiban nyugszik, és nem támasztja föl immár csak az emlékezet…

– 1997 őszén Pusztakamaráson a református templomban falunap keretében köszöntöttek téged az otthoniak, kolozsvári, marosvásárhelyi barátaid, írókollégák. Ez alkalommal, az immár hagyományossá lett falunapon szülőfalud református gyülekezetének főtiszteletű Csiha Kálmán püspök úr hirdette az Igét és szolgáltatott úrvacsorát lelkésztársakkal együtt. A megfogyatkozott kamarásiak között milyen érzéssel ültél abban a templomban, ahol egykoron gyermekként hallgattad Jenei Sándor tiszteletes úr prédikációit?

– Ez úgy történt, hogy a falunap, amelynek egyik célja a községből eltávozottak évenkénti egybegyűjtése, engem is magához ölelt, és ha már az is megesett, hogy épp betöltöttem volt a hetvenedik életévemet: említett barátaim, rokonaim, falumbeli atyámfiai erről is megemlékeztek. Először azonban hadd mondjak arról valamit, amire mai napig is lelkesen fölkapott hangsúllyal emlékeznek a kamarási magyarok: „Maga a püspök úr prédikált nekünk!” Nem csodálkozom a büszkeséggel vegyes örömükön. Én sem emlékszem arra, hogy templomunk szószékéről mikor hallhattunk püspöki igehirdetést. Nem panasz ez, nem is rangot leső lelkendezés. Hanem egy vigasztaló fordulatnak jelzése az erdélyi magyar életben. Új közösségi dimenzió épül ki megannyi súlyos omlás-romlás után. Szellemi-lelki talpraállás idejét éljük, mikor az egyházi élet s az emberi jogi küzdelem terein kolozsvári püspök és kamarási presbiter egyazon nemzeti törekvésben vallja a keresztyén tanítás egyetemességét. Csiha Kálmán püspök úr pedig úgy szólt hozzánk Pusztakamaráson, mint akinek hitét, reményét, személyes sorsának, közösségi kötöttségének fájdalmait és vigaszát éppenséggel a mi földünk, édes és keserű, szelíd borongós Mezőségünk táplálta, akár az én életem hitét és reményét is. Onnan hallgattam őt, ahonnan gyermekkoromban az Ige kamarási hirdetőit, és lélekerősítő érzés volt hallanom, hogy a bibliai textus szavai, az evangéliumi üzenet örök tartalmai miként fonódnak egybe nemzetiségi létünk, sorsunk alapigéivel: évszázados megtiportságunkban a fölemelkedés parancsával, reményfosztogatók között a virrasztás kötelességével. Pusztakamaráson, ahol az éjféli szellő mai napig is a nemzetféltésben megtébolyodott Kemény Zsigmond jajszavait hordozza holt-tengeri dombok felett: történelmi tanulságot és mai erkölcsi kötelességet foglalt kristályos gondolatiságba Csiha Kálmán püspök úr. Szavainak aranyfedezete nem csupán a hite, hanem sorsának drámaisága is; az egyházért és magyarságért vállalt szenvedés. A gyötrelmes, a néma, amely enyhén szomorkás moll hangzatot égetett zománcosan a hangjába.

Az érzés pedig, amely felől érdeklődöl s amely egész lényemet betöltötte ez alkalommal: régmúlt ifjúságom zsoltáros emlékeit rebbentette föl a szülőfalu templomában. A magánynak és közösségi létnek páros törvényszerűségben zajló változását, amely egész életre szólóan határozta meg a gondolkodásomat: közösségi kötöttségemet egyfelől, a magánynak örökös szomjúságát másfelől. Gyermekkoromban is úgy éreztem: zavartalan magányom örömei, olvasmányai, tűnődései, merengései nélkül elpusztulnék ugyanúgy, amiként halálos ítéletemet jelentené a közösségen kívüliség, az örökös egyedüllét. A szórványlét szegénységében tehát, művelődési ház híján, egyesületek nélkül, de még magyar táncból is tiltottan, mindenkori legtartalmasabb együttlétünk az istentisztelet volt; vasárnapi, húsvéti, karácsonyi templomozás, aztán – szerencsésebb esztendőben – színjátszás, dalkör és mindenkor persze az iskolában, csapatos játék a réten, erdőn, mezőn és a Kemény bárók mesés hangulatú fenyvesében… A fenyvest forradalom ürügyén kiirtották a tulajdonosaival együtt, a gyülekezet pedig vészesen megfogyatkozott. Néztem szomorúan az istenházát, a mintegy csoda folytán kétszeresére gyarapodott, zsoltárt éneklő kamarási magyarokat… Szomorúságot mondok, mert jól tudtam, hogy a püspöki prédikációt hallgatók fele csak vendégként látogatott a szülőfaluba. A falunap vége úgy viszi el őket is Kolozsvárra meg Isten tudja hová, ahogyan engem is Marosvásárhelyre, az árván maradt szülői ház pedig hályogos ablakszemekkel bámul a változó világba. E változásban pedig a legzordabb hang a matematikáé: valamikori hatvan-hetven gyermek helyett ma mindössze öt-hat elemista küszködik a magyar írás-olvasás tanulásával. No lám, panaszba fúlt a válaszom. Sokaknak nem tetszik ez, főleg, hogy matematika, tehát semmi köze a „magyar búsongáshoz”. Annál több köze van ahhoz, hogy mire vagyunk és leszünk képesek a magunk megőrzésének dolgában.

– Kemény Zsigmond megcsonkult emlékművéről többször is írtál. Sírjának – sírgyalázók kapcsán – elhanyagoltságát, szellemi hagyatékának erdélyi gondozását már a hatvanas években is szóvá tetted nem egy írásodban. Van-e remény arra, hogy e mai helyzet jóra forduljon?

– Remény mindig van. Eredmény a reméltekben: csak nagy ritkán. Erről még csak annyit, hogy tapasztalatom szerint kastélypusztításban, temetőgyalázásban, kegyhelyek rongálásában, magyar múzeumok megsemmisítésében, műemlékek eltüntetésében sehol oly mérvű tatárkodás nem dúlt a diktatúra idején, mint Romániában, pontosabban Erdélyben és az országnak más, magyarlakta területein. Ennek részeként szólok arról, hogy az ódon kúriát, amelyben Kemény Zsigmond életének utolsó három esztendejét töltötte, s amelyben meghalt: a nyolcvanas évek elején vandál módon lerombolták, földdel egyenlővé tették. Csekély áldozattal tatarozható, felújítható udvarház volt, ám helyi, magyar történelmi emléket gyűlölő állami funkcionáriusok büntetlenül garázdálkodhattak buldózereikkel. A Kemény család sírkertjéből elhordták, feldarabolták a fekete márvány sírkövek tetemes részét, és meggyalázták persze Kemény Zsigmondnak és anyjának síremlékét is. Helyrehozatalukra, a kicsi temető rendbetételére tudomásom szerint magyar alapítványi segélyt küldtek Kolozsvárra. A munkálatok műszaki tervei is elkészültek, a megvalósításuk viszont késik, egyre késik esztendők óta… Ennek a részleteiben nem akarok most elmerülni. A jelenségről azonban, az általánosról, amelynek egy Kemény Zsigmond-emlékház csupán a részeként foglalkoztatja szülőfalum s a környék magyarjait, hadd mondom el szomorú észrevételemet. Németországba áttelepült erdélyi magyar atyánkfia, aki most már Európa legvirágzóbb gazdasági életének boldog részeseként tekint minket boldogtalanoknak, kijelenti: a hideg is kirázza őt annak gondolatára, hogy még egyszer ide dugja közibénk az orrát, ugyanis elviselhetetlen és primitív magyarkodás miatt kell itt szenvednie. „Az erdélyi magyarok egyebet sem tesznek, csak folyvást ünnepelnek, emlékeznek, kegyeleti bukfenceket hánynak, szobrot, emléktáblát avatnak, magyar hírességek nevét hordozó utcatáblákért küzdenek stb.” Így van ez? Meglehet, külső szemlélőnek túlzás az említett alkalmak gyakorisága. Romániából elszármazott embernek viszont illenék tudnia, hogy amit hetven év alatt egy sovén állampolitika megsemmisített, történelmi múltunk, ezeréves állami létünk feledtetése közben eltakarított, annak újrateremtése, szétvert otthonunk újbóli berendezése: természetes, jogos igénye a romániai magyarságnak. Önmaga iránti kötelessége is. Az otthonnak, amely európai mintára épült, hogy balkáni indulatok áldozataként veszítse el történelmi arculatát, legalább részben vissza kell adnunk azt, amitől az önkény megfosztotta.

– A téged is útra indító nagyenyedi alma mater fennállásának 175. évét ünnepelte nemrégen. Az erdélyi tolerancia nagy fejedelme, Bethlen Gábor kérdez a távoli múltból: milyen jövő vár a romániai magyar oktatásra? Mennyire lehet abban reménykedni, ha még olyan részletkérdés is, mint a földrajznak és történelemnek román, illetve magyar nyelvű oktatása is Ion Luca Caragiale nevetséges figuráinak szellemi szintjén zajló politikai vitákat kelt, hecckampányokat gerjeszt Bukarestben?

– A nacionalizmus, mint a délszláv tragédia is mutatja, a hitleri kegyetlenséget is túlhaladó kegyetlenségre, mészárlásra képes. Közben hihetetlennek tűnő, abszurd jelenséget is produkál. Nehéz fölfogni, hogy nyugati nyelveket beszélő, diplomás, egyetemi körökben működő személyek, a román szenátus tagjai miként butulhatnak el annyira, hogy például a történelem és földrajz magyar nyelvű oktatásától féltik nemzetük jövőjét, boldogulását. Ravasz elme, okosan felfogott önérdek is közrejátszhat ilyen „féltésben”. Sajnos, a xenofóbia, kiváltképp a magyargyűlölet, a tájékozatlan tömegek cinikus félrevezetése, a legaljasabb emberi ösztönök meglovaglása még mindig bejuttathatja sátáni „nemzetmentőit” a román parlamentbe. Ezek aztán, elvakult gyűlöletükben azzal sem törődnek, hogy például az említett tantárgyak román nyelvűsége, nemzeti fetisizálása közben nem csupán önmagukat, de hazájukat is nevetségessé teszik a nyugati demokráciák köreiben. Már ahol egyáltalán felénk figyelnek.

– Folyamatos rágalom és gyanakvás tárgya, hogy magyar iskolában románul nem tanulhatnak meg a diákok. Az egyházi keretben működő, magyar tannyelvű Bethlen Gábor Kollégium valamikori diákjától kérdem, attól, aki román klasszikusokat, köztük Ion Creangă összes meséit és elbeszéléseit fordította nagy kritikai elismeréssel magyarra: az említett veszély jogos vádja a román hivatalosságnak?

– Kérdésedben a válasz is benne rejlik, de valamit még hozzá kell tennem. Újdonságot. A ’96-os választások óta a Romániai Magyar Demokrata Szövetség is tagja a kormánynak. Ilyenformában a „román hivatalosság” fogalmát ennek megfelelően kell értelmeznünk. Kormányképviseletünk révén közelebb jutottunk annak lehetőségéhez, hogy közel egy évtizede követelt jogaink egy részét a mai román vezetés törvényerőre emelje. Iskolai ügyünket említve egyik legfontosabb követelésünket hoztad szóba. Hát persze, hogy a két világháború közti időben a romániai magyar diák elfogadható módon sajátította el a román nyelvet is egyházi magyar iskoláinkban, a híres erdélyi kollégiumokban… Az a fajta román aggodalom pedig, miszerint a magyar oktatás éppenséggel a magyar ifjúságot sodorja hátrányos helyzetbe, divatos szóval, esélyegyenlőtlenségbe, szóval ez a hagymaszagolgatással keltett könnyes részvét nem egyéb rókahízelgésnél, orcátlan képmutatásnál. A román nyelvi tudásunkért aggódó szenátorok és miniszterek valójában titkon dédelgetett vágyukat kérődzik újra meg újra: az erdélyi magyarság beolvasztását, nyelvünk elfeledtetését. Közel kétmillió magyar ezeréves jelenléte történelmi álmatlanságot okoz a nemzetállam fanatikusainak. A xenofóbia-dependenciában szenvedő politikusok már nem csupán a magyar oktatás hallatán, de egyetlen helységnév feliratának láttán is a nemzethalál víziójával rémítgetik a választóikat. Ennél is nagyobb baj azonban, hogy már európai kitekintésű román értelmiségiek is megragadnak a kulturális paranoia légypapírján. Oktatásügyi miniszterünk például – a kolozsvári Babeş–Bolyai-egyetem volt rektora – ugyancsak attól félt minket, hogy a román kormány programjában is szereplő önálló kolozsvári magyar egyetem megárt az egészségünknek. S hogy Ceauşescunak brutálisan nacionalista, minden javunkat „egységesítő” jelszavait feledtesse velünk: a miniszter úr szépen ondolált, csókálló rúzzsal pirosított, csábos szerelmét gerjesztené az ölünkbe. Ezt úgy hívják, hogy: multikulturális egyetem, ugyanaz tehát, amelyet a kivégzett pártfőtitkár erőszakolt ránk, csak átkeresztelten. Az elmondottakhoz hadd tegyem hozzá: a román nacionalisták ájtatos aggodalma a mi román nyelvtudásunk dolgában már nemcsak szánalmasan képmutató, hanem fölháborító is. Attól meg, hogy némelykor európai autonómiamodelleket és hasonlókat emlegetünk, rángógörcsös, nemzetféltő sírás-rívásba kezdenek, mi pedig, hogy valamennyire lecsillapodjanak: gyakorta rá se térünk a dolog lényegére. Ez pedig a következő: kötelességünk ugyan – saját érdekünkben! – elsajátítani a román nyelvet, ellenben: senkinek sem áll jogában ezt megkövetelni tőlünk. Saját érdekem fölött magam rendelkezem. Megtanultam hát – önkéntesen – Ion Creangă nyelvét, mert aki nem eredetiben olvassa, nyelvi szépségeinek jó részét alig-alig érzékelheti. Magyar legényként romániai pilótának lenni: elképzelhetetlen, ebből azonban nem következik, hogy a román állam egy kétmilliós nemzeti közösség számára kollektív kötelességgé, az adózáshoz, katonai szolgálathoz hasonló állampolgári kötelezettséggé doboltathatja a román nyelv megtanulását. Az egyén: nem tulajdona az államnak. Bármilyen ajkú nemzeti közösség legyen az: nem rabszolgája a többségi nemzetnek. Hogy mégis vitatják: milyen nyelven ismerkedjék meg az ország, avagy a románság történetével? Ez csupán annak igazolása, hogy a ’89-es fordulat utáni évtized: a kettős hatalom ideje Romániában. Egyrészt a demokrácia lassúdad kiteljesedésének, másrészt a kommunista diktatúra maradék erőinek garázdálkodási periódusa. Ez utóbbi sulykolta nemzedékek agyába a nemzeti mítoszt, el egészen a paroxizmusig. A csodálatosan fejlett Dáciát – a mai Romániát – megszálló, barbár magyarok történelmi bűneinek horrormeséi közt szerepel az Attila idején még román ajkú székelyek erőszakos elmagyarosítása is az Árpádok által. Ily roppant galádság esetén vajon nem történelmi joga-e a mindenkori román vezetésnek, hogy tűzzel-vassal kényszerítse a székelységet eredeti, ősi, minimum 2050 éves román anyanyelve újratanulására? Abszurdnak tűnik, ám sajnálatos való, hogy magukat történésznek valló dákológusok saját magukkal is elhitették azt, amivel másokat félrevezettek. Így tehát, kedves barátom, messziről kell nekifutni ama kérdésnek is, hogy egyéni-közösségi boldogságunk megtervezői miért óvnak annyira minket saját nemzeti nyelvünktől.

– Amikor az egyházi javak visszaadására se mutatkozik hivatalos, parlamenti hajlandóság, vajon távlatilag van-e remény arra, hogy az óvodától az egyetemig református, katolikus és más felekezetek megteremthetik saját iskolai hálózatukat Erdélyben és másutt, ahol egyházi iskolák működtek?

– Mielőtt erről véleményt mondanék, hangsúlyozottan kell megállapítanom, hogy mai viszonyok között Románia iskolahálózatának korszerű kiépítése a román állam feladata. Az országban élő magyar, német és másajkú nemzeti közösségek anyanyelvi oktatásának biztosítása ugyancsak állami feladat. Alkotmányos jogunk persze az egyházi iskolák fenntartása is, ám e jog gyakorlásának anyagi feltételei vannak; olyanok, amelyekkel nem rendelkezünk. Hogy ez a kérdés megnyugtató módon egyáltalán rendezhető-e: ez a jövő titka. A mostani állapotok pedig az egyházi iskolai hálózat dolgában: siralmasok. Tudni kell ugyanis, hogy valamikori, 4-500 éves erdélyi kollégiumaink anyagi alapjait Trianon után több alkalommal is brutálisan megcsonkították, majd teljesen elkobozták a román hatóságok. E példátlan rablásnak csak egyetlen mozzanatát említem föl, Katona Szabó István, a Magyar Érdekvédelmi Szövetség ügyvezető elnökének egyik legutóbbi tanulmánya alapján. Erdélyből elszármazott író és közgazdász barátom azt írja, hogy az 1921. évi román földreform idején közel hárommillió hold, pontosabban a kisajátított területek 86,1%-a került ki magyar tulajdonból. Ennek tetemes része: 314 000 hold volt magyar egyházi tulajdon. Ekkor szegényedett el a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium is, hogy 1945 után végleg kiforgassák minden vagyonából, mely önfenntartását szolgálta. Ilyen sorsra jutottak ekkor az összes egyházi iskolák. Az 1997 novemberében módosított új földtörvény alapján az egyházi javak visszaszerzésének reménye, lehetősége is ígéretesebbé vált. Teljes kártalanításról azonban hiába is álmodoznánk. Hadd zárjam e gondolatsort azzal, hogy szekularizált világban élünk. Az államnak tehát elemi kötelessége biztosítani autonóm és általános, magyar anyanyelvi oktatásunk hálózatának létrehozatalát. Ezzel egyidejűleg teljesítenie kell az egyházi javak ügyeiben tett ünnepélyes ígéreteit is. Erről ennyit még: ígéreteinek útján új kormányunk is oly módon igyekszik, mint kecske a vásárba. Nógatni kell hát minden lehetséges módon. A nemzetközi elismerés káposztáját emlegetik politikusaink. Ezt azonban határozottabb, visszhangosabb kollektív politikai küzdelemmel kellene kiegészíteni. Még nem tartunk ott, hogy a politikus politizál, a békés polgár pedig dicséri az Istent, és az időjárásért is a politikát szidalmazza.

– Egy időben, főleg a hetvenes évek elején sokat foglalkoztál Bethlen Gábor uralkodásának tanulságaival, életével, az erdélyi toleranciának is nevezett szellemiséggel. Bethlen Gábor-i ihletésű gondolatot állítottál a nemzetiségi létről folytatott beszélgetésed középpontjába, mikor Hajdú Győző kérdéseire válaszoltál 1971 táján: „Úgy cselekedjünk, hogy megmaradjunk.”

– Úgy valahogy. Elképesztő, hogy milyen indulatokat kavart akkoriban ez a mondat, amelynek nem egyértelmű magyarázati lehetőségét vaskényszer: a szigorú cenzúra, szájkosaras állapotunk szabta meg. Szándékom szerint azt mondtam ezzel: ha sült galambra, csodára várunk, ha nemzetiségi jogainkért nem küzdünk, ha nem cselekszünk is poétikus óhajok között: magyar mivoltunkban nem maradhatunk meg, fölszívódunk az asszimilációban. Csakhogy ezt így nem lehetett sem nyilvánosan kimondani, sem kinyomtatni. A romániai magyarság akkori helyzetét a kényszerű passzivitás jellemezte. Cselekvésre serkentő szavakat kerestünk hát – azt is érzékeltetve, hogy közösségi fennmaradásunk a tét. Bethlen Gáborral foglalkozva, leveleit olvasgatva, figyelmeztetésein tűnődve – hogy például: ha valamibe belefogtok, jól vigyázzatok, annak madzagja a markotokba ne szakadjon! – mondom, ily módon próbáltam gondolati fegyvert kovácsolni a fejedelem hagyatékából. Úgy cselekedjünk, hogy megmaradjunk! Álmomban sem gondoltam volna, hogy menten fölpattan valaki, és a gyáva túlélés vádját vágja a fejemhez! Aztán így jártam később a szélben lehajló fűszál metaforájával is, Gyümölcsoltó Gergely bátyám bohókás magyarázatainak egyikével, amelyből református atyánkfiai – nem lévén ők a priori nézetek rabjai – minden észbeli erőfeszítés nélkül megértették, hogy mezőségi magyar kenyérkereseti célból lóbált füstölőt, s énekelt románul pravoszláv papok oldalán Bukarestben. Álmomban sem gondolhattam, hogy a kisebbségi politikai cselekvés óhajának – távolról sem gyakorlatának! – a hitnyomozói évtizedeken át fognak engem Gergely szavai miatt a gerinctelen megalkuvás eszményítésével vádolni. Köztük olyanok is, akikről 1989 után tényszerűleg derült ki, hogy kémelhárító belügyi szervek besúgói voltak.

– Az olvasó kedvéért mondjuk el, hogy mindez az Anyám könnyű álmot ígér című naplóregényedhez kapcsolódó csetepaté volt.

– Volt? Maradt is. Minapában is kilőtte valaki nyilát a „fűszálas megalázkodás” bűne ellen, föltehetőleg azt sem tudva már, honnan kerül tollára a kifejezés. A negyedszázados megbélyegzés foklorizálódott. De vissza Bethlen Gáborhoz! Bocsáss meg a kitérőért, László! Mentségem annyi, hogy Erdély legnagyobb fejedelméről szólva elkerülhetetlen a történelmi kényszer és cselekvés viszonyának kérdése. Főleg az a tanulság, amelyet ezek a szavai hordoznak: „Mindenkor az időnek alkalmatosságához szabtam magamat.” Sikereinek legfőbb titka, hogy rendkívüli érzékkel tudta fölmérni a hazai és nemzetközi erőviszonyokat. Erről így vélekedett: „Az idő mutat meg mindeneket, minek mint kellessék lenni.”

– Bethlen Gábor apokaliptikus idők után európai fényt, békét és nem csupán hangoztatott, de élő és ható toleráns szellemet teremtett Erdélyben. Móricz Zsigmond, Makkai Sándor és oly sok más magyar írónak, költőnek Bethlen Gábort megörökítő alkotása után lehet-e újat mondani róla? Mi az, ami az ő példájában, szellemi hagyatékában drámai súlyú, időszerű kérdés?

– Nehéz erre röviden, interjú keretében válaszolni, pontosabban – hisz nem vagyok történész –, megkísérelni valamicskét bármilyen értelemben a közfigyelem elé tárni. Kemény János Emlékiratának szavaihoz folyamodom: „Óh vajha avagy ne született, avagy örökké élt volna!” Mert Szent István és Mátyás után nálánál nagyobb fejedelme nem volt a magyarnak, mondja róla halálakor a krónikás. Amikor Bethlen Gábor vehette kézbe Erdély sorsát (1613), a kis ország egyetlen romhalmaz volt. Anyagi és szellemi-erkölcsi állapotában egyaránt. Mohács iszonyatos következményei, azaz legelső feldaraboltatásunk után az erdélyi magyar életnek is egyik átka volt, amit Móricz Zsigmond így örökített keserű sóhajba: „Mi nem tudunk előre s a hátunk megé nézni. Mi csak megyünk az indulataink után.” „Magyarországban nem akar senki semmit” – panaszolta Bethlen Thurzónak, Pázmánynak és Károlyi Zsuzsannának a felismerés oly nagy fájdalmával, hogy Ady Endrének is jutott belőle. S amikor mindenek ellenére országteremtéshez látott, németnél, töröknél is vészesebb veszélyre kellett naponta fölfigyelnie: „Minden eltelne, csak maguk az magyarok ne árulkodnának!” Egyik a másiknak persze! Végrendeletéből minden magyarnak, miként nyelvtanból és matematikából, vizsgázni kellene. „…tudjuk azt, hogy eleitől fogva semmi inkább nem vesztette a mi szegény hazánkat… mint az… ördögi irigység, halálos gyűlölség, rettenetes pártütések, fejedelmekben való válogatások… nagy árultatások… azonban az ország utolsó romlásra jutott.” Nem folytatom, nem akarok én ez ügyben kontárkodni. Amit azonban félelem és bizonytalankodás nélkül mondok: az, hogy az a fejedelem, aki két nagyhatalom étvágya között „a török torkában lakva” (Pázmány) Erdélyt minden tekintetben fölvirágoztatta, hírét-nevét egész Európában fényes fogalommá becsültette; a mindig sikeres hadvezér, ki Pozsonyban a Szent Koronát híveinek lelkes éltetései közben – vivat rex Gabriel! – a fejére tehette volna, úgy lehetett volna királlyá, „amint egy falat kenyeret megettünk”, és volt örömmámor, Te Deum, a becsvágy szirénhangjainak szárnyalása, és volt a csupa sebhely harcosnak megérdemelt elégtétele, okkal vakíthatta el szemét a káprázat, és joggal hihette, hogy a török bűzös torkából, vasas németnek ütésközeléből Isten markába került, a Mindenható, kinek mindenkor imádságos-bibliás, tisztaszívű gyermeke volt: lámpást tart neki az égből, úgy világítja lépteit legmerészebb álma felé, amelyet zsenge ifjúsága óta titkon dédelgetett, s amely minden magyar lélek vágyainak legforróbb vágya volt: a feldarabolt ország egyesítése.

Keze és becsvágya ügyében volt, mondom, a Szent Korona, és egész lényét eltöltötte újból a hazaszeretet; az érzés, amelyet akkor már – miként egy Zrínyi és Balassi – őmaga is szüntelen fájdalomként élt át annak igazolásaként is, hogy magyarságunkból kivetve tudatosul bennünk saját magyarságunk. Gyönyörűséges, vallomásos szavait ismerjük a fejedelemnek, mert hiába törvény, hogy politikusnak a szíve nem ott jár, ahol a nyelve: nagy ritkán költői erővel szakadt ki belőle végcélja, amelyet titkainak legmélyén kellett őriznie. Úgy hívták ezt: a haza megtöretett, szép szabadságának visszaszerzése. Élete legfőbb céljának, sorsa parancsának tartotta ezt, de jól tudta, hogy Mohácsnak először a tanulságait kell levonni, csak azután ölteni fel a szomorúságot. Németh Lászlóval szólva: kicsi népben nem az a nagy, aki nagy vihart támaszt, hanem aki népe elől a nagy vihart el tudja fogni. Aki tudja, mikor és miként kell átvonulnia nagy viharok alatt a távlati cél felé, kedvező körülményeket teremtve fokozatosan.

Bethlen Gábor nem szerette a későn könnyező magyar szemeket. Mindig úgy cselekedett hát, hogy késő bánat a szívét ne szaggassa. Nagy remények mámorában is mindig óvatos maradt. Körbe nézelődve, mint a madár, biztonságát úgy rendezte, hogy „mindenik oldalán bátran alhatott”. Magokat segítőinek mondva önző hatalmak vontak átal sokszor mézes madzagot a száján – hasztalan. Praktikum és fantázia együttes vezetője volt minden cselekedetében. Nyugatnál hamarabb tudta, hogy merész terveiben Nyugat el fogja árulni. Nem esett kétségbe: következményekben tudott gondolkozni.

Erdély tragédiája volt, hogy korai halál ragadta el. Negyvennyolc-féle orvosságot szedett. Negyvenkilenc évesen hagyott el minket. Drámai súlyú kérdést említettél. Tudod, melyik az? Hogy mai napig sem tanultuk meg a leckét, amit ő feladott nekünk.

 

(Ablonczy László, 1998)