Őrszem a Hargitán^*

Budapesten is erdélyi ember: szelíd tekintettel, kemény és tiszta tartással jön-megy. Kézfogásában nagy elődök melegsége bujkál, szavaiból örök magyarságféltés csendül ki. Formálta, égette Isten: szegénységet, megpróbáltatást, a mindennapok küzdelmét adta neki, hogy szóljon a megfélemlítettek nevében.

Születésnapján a Nemzeti Színház művészei köszöntötték családias légkörben, a szeretet számtalan megnyilvánulásával kiegészítve. A mostani beszélgetés is akkortájt készült, nehezen, szinte mondatonként, ahogy zsúfolt programja engedte.

 

– Kezdjük a jelennel: néhány nap és 70 éves leszel. Ha visszatekintesz az életedre, elmondhatod-e, hogy elégedett vagy? Ha újrakezdhetnéd, ugyanúgy élnéd-e végig?

– Tartok tőle, hogy pályafutásom megismétlésének csodája közben is régi bőrömben maradnék. Hogyan tanultuk Mikestől? Vagyok, aki voltam, s leszek, aki vagyok. Nem valamilyen „törhetetlen hősiesség” folytán, hanem az ember sorsát meghatározó külső és belső törvények következtében.

– Édesapád földműves volt: mit kaptál tőle? Édesanyád is „hőse” a mostani születésnapnak, félve kérdezem: él-e még? Mit tenne az ünnepi asztalra?

– Anyám könnyű álmot ígér című könyvem alakjai 1970-ben valamennyien éltek. Azóta nagy részük meghalt. Apám 1989 januárjában, anyám hat évvel későbben hagyott el minket. A legendásan népes Székely és Sütő család majdnem teljesen kihalt már Pusztakamaráson. Fiatalabb hajtásaik jórészt elszóródtak a nagyvilágban. Negyedszázaddal korábban még együtt lehettünk a szülőfaluban és az említett könyvemben. Az elmúlt ordas idők szerteriasztották a seregélycsapatot. Félszáznyi unokatestvéremből egyesek Amerikáig menekültek, mások Magyarország polgárai lettek. Nézek utánuk öregen és csodálkozva. Félezer évig e két család folyamatosan pusztakamarási volt. Egy váratlan vihar jórészt tovasodorta a Mezőségről. Egybegyűjteni többé nem lehet… Anyám kedvesen évelődő szavait hallom húsz esztendő távolából: „Lehetséges, fiam, hogy már ötvenéves vagy?” „Tény és való, mama.” „Ó, jaj! Hát én már olyan öreg vagyok?” – röppentett felém játékos ijedelmet, hogy aztán átöleljen engem. Rég volt. Nyugoszik apám és Jóska öcsém mellett, Kemény Zsigmond szomszédságában és Isten kegyelmében.

– Hová gyökereztethetjük vissza az irodalom szeretetét? Az írást?

– Író teremti az írót. Gyermekként, enyedi tanítóképzősként Jókait, Mikszáthot, Móricz Zsigmondot, Tamási Áront olvasva kaptam kedvet, sugallatot az íráshoz. Ők vittek engem kísértésbe a teremtés boldogságával, amelyet általuk én is megkívántam. Rám sugárzott hatásuk például az volt, hogy amíg meséltek, képzeletbeli világokat teremtettek, paradicsomi boldogságban fürödtek. Velük és általuk kezdtem megvilágosodni az örök kérdés előtt: Mi végre vagyunk a világon? Azért, hogy meséljünk! Magányunk oldásaként beköltözzünk embertársaink szívébe.

– Németh László mondja valahol: „Az írás nemcsak önéletrajz, gyónás is.” Meg akarunk szabadulni valamitől, ami teher a számunkra; ez lehet öröm és fájdalom is.

– Azt hiszem, Németh László önnön alkatának megfelelő ars poeticát fogalmazott meg. Jómagam, talán a harmadik drámám megírásakor, így próbáltam válaszolni az indítékaimat firtató kérdésre: nem azért írtam, hogy eggyel több legyen színpadi munkáim száma, hanem hogy eggyel kevesebb csomó nyomja a torkomat. Az ember hiszi, hogy így van ez. A néző, a kritikus azután vagy hiszi maga is, vagy nem, és ez ellen nincs apelláta.

– Hogyan „tévedtél” a színpadra?

– Színpadra téved az ember csalogatás folytán, tévedésből, ám ha megmarad ott: természetének, benső késztetéseinek enged. A novella-műfaj rokonságban van a színjátékkal, én pedig a rövid műfajokban kezdtem kísérletezni diákként Kolozsvárott. Későbben Erdély nagy magyar színészei és rendezői kértek új s új színpadi munkát. Ilyen volt Kovács György, Harag György, Héjja Sándor, hogy csak azokat említsem, akik elmentek Kháron ladikján…

– Milyen emlékeket őrzöl Tamási Áronról s a többi nagyokról?

– Tamási Áront mesteremnek tartom, de nem a dramaturgiában. Drámát, azaz tragédiát ő nem írt, én pedig főleg ezekkel kísérleteztem. Vidám játékot is írtam persze, amelyekben a replika novellisztikus villanásai rá is emlékeztetnek. Tamásiról Németh Lászlóval vallom, hogy nem csupán a prózában, hanem színpadi művészetében is korszakos jelentőségű. Szürrealista és abszurd vonásai révén messze meghaladta korának magyar drámairodalmát. Boldog voltam, amikor 1956-ban megismerkedtem vele, azután pedig közös székelyföldi gondokban lett atyai barátommá… Ugyanezt mondhatom Kós Károlyról, Asztalos Istvánról és Zsögödi Nagy Imréről is. Sokkal fiatalabb voltam náluknál, mostan pedig ott barangolok magam is az ő elmenetelük magaslati régiójában, ahol az örök hó fehérlik, a fagyos tájnak ragadozója pedig a leselkedő halál. Nem azért mondom, hogy pap után kiáltson valaki, hanem tapasztalatból. Nemzedékemet kegyetlenül gyéríti az elmúlás. Az ember csak nézelődik: Hová lett hajnali időknek megannyi énekes csapata?

– Milyen volt a te 70 éved?

– Történelmünket nézve nem a legrosszabb. Anyám könnyű álmot ígért, de könnyű álom az övéké, a holtaké, az enyém nehéz volt.

– Készülnek-e újabb művek?

– Regény, esszé, dráma van készülőben, de az íráshoz nyugalmas magány kell.

– Milyennek látod ma az erdélyi magyarság sorsát? Hiszel-e abban, hogy a régi sebek begyógyulnak és új, értelmes életet élhettek?

– Jókor jön a kérdés. Létvégi, komor gondokat oszlatva az erdélyi magyarság megmaradásának ügyére figyelmeztet. Milyen tehát a sorsunk? Nem könnyű, de a jövőnek biztató jeleit mutatja. Drámai küzdelemben alakul, de közelebb kerültünk Európához, a kisebbségi kérdés demokratikus megoldásának lehetőségéhez. Messze vagyunk még attól, amit a spanyolok, az olaszok, a finnek emberi jogokban megadtak másajkú nemzeti közösségeiknek. A példák azonban a románok szeme elé kerültek, így nemigen mondható már, hogy Európa nem ismeri a kollektív jogok gyakorlatát, az autonómiát, amely megillet minket is Romániában. A sebek csak akkor fognak begyógyulni, ha a háromnegyed évszázada fenyegető asszimilációs veszedelmek a balkáni lét múltjává lesznek. Lám, csupa feltételes módban említett reménység, amelynek éltetője a bátor cselekvés. Erre van szükségünk.

 

(Fenyvesi Félix Lajos, 1997)